A nemesi liberalizmus válsága Vörösmarty költészetében

1843-tól kezdve Vörösmarty hazafias lírájának tónusa komorabb lesz, megszaporodnak benne a disszonáns hangok. Ez a politikai élet alakulásának következménye. Amint a történelem a belső reformokat állította előtérbe, nyilvánvalóvá lett a nemesi reformtörekvések gyengesége és felemássága. Az 1843–44. évi országgyűlés, Horváth Mihály szavával, "a remények meghiúsulásának országgyűlése volt". Az ellenzék, noha többséget alkotott, megoszlott, az udvar gáncsvetései elbuktatták a reformokat, és a kiábrándulást növelte a nemzetiségi mozgalmak kibontakozása, amelyeket az udvar – mint a magyar függetlenségi szellem leghatásosabb ellenszerét – kihívóan támogatott. A Pesti Hirlapot kicsavarták Kossuth kezéből, a megyék élére a kormány adminisztrátorokat állított, politikájával az ellenzék megosztására törekedett, maga is zászlajára tűzte az "alkotmány, nemzetiség és reform" jelszavait, megalakult a konzervatív párt. Az ellenzék maga is rákényszerült a kortes-módszerekre, s országszerte véres, botrányos jelenetek játszódtak le. Az ellenzéknek nem volt egységes programja, a centralisták és Kossuthék más-más úton kívántak haladni, s ilyen körülmények között érte a magyar közvéleményt a tragikus galíciai parasztlázadás híre. A fejlettebb nyugati társadalmak riasztó tünetei – a megdöbbentő pauperizmus, a munkásnyomor, a gyarmatosítás szörnyűségei, Amerikában a rabszolgaság embertelen intézménye – kétségessé tették a polgárosodáshoz fűzött reményeket, különösen a magyar közvélemény egy része előtt, amely feudális gondolkodása miatt amúgy is hajlamos volt az antikapitalizmusra. Ebben a szellemi környezetben Vörösmarty lírája egy időre elkomorodik; már nem a magától értődő pátosz, hanem súlyos belső küzdelmek, erkölcsi, lelkiismereti válság útvesztőin jut el minden egyes alkalommal "a legnemesbekért" való küzdés igényéhez.

A válsághangulatnak a nagy ódák szomszédságában meghúzódó első jele, könnyed lírai előfutára Az ifju költő (1842) lírai önarcképe, amely a húszas évek {466.} végének szerelemben, hazafias lelkesedésben egyaránt csalódott Vörösmartyját idézi, inspirálója pedig a Laura iránt ébredt viszonzatlan szerelem és a politikai kételyek keserűsége. Megváltozik a szatírák hangja is. Az unalomhoz még egyértelmű, határozott karikírozó bírálata A sors és a magyar ember (1845) címűben már fájdalmas gúnnyal, elégikus hanggal vegyül. A költemény a népies elbeszélés mesés formáját választja a szatíra groteszk elemeinek keretéül. Kölcsey Zrínyije a tragikus pátosz hangján fordult a nemzetnek életet és halált osztó sorshoz; Vörösmartynál a feudális reakció táborát már "rozsdás dalia" személyesíti meg, és a sors is csupán "nagy szeszélyű nő", akitől a tettrekész, ifjúvá újhódó nemzet többé már nem függ. Jellemző azonban, hogy ahol a vers a kortes-összeütközésekre céloz, ott a gúny fájdalommal vegyes kiáltása hangzik fel, s az elégikus zárósorok aggodalommal terhes bizakodást fejeznek ki. Vörösmarty szatíráinak tartalma, tematikája elüt a reformkori szatírairodalom szokványától. Nem a politikai élet közvetlen jelenségeibe kapaszkodnak, hanem belső problémaként, tragikus színezéssel élik át az elmaradottság alapvető okait. Innen líraibb nyelvük, innen a gúny és a fájdalom, a pátosz és a kétely sajátos keveredése, mely e szatírákat Kölcsey Vanitatum vanitasának rokonaivá teszik. A Mit csinálunk? (1844) már kérdőformájú címével is belső nyugtalanságot fejez ki. A vers a reformkori politikai morálnak, az öntudat és a felelősség hiányának gúnyos-öngúnyos bírálata, de a számonkérés nem fokozódik ostorozásig, a gúnyt a részvét és megértés humora enyhíti, a felelősségrevonással a tehetetlen beletörődés rezignációja váltakozik. Belső formájában rokon e verssel a Mi baj?, (1847) ez a szülői szeretettel, nevelői szigorral és hozzáértéssel megtartott lírai dorgatórium.

A szatírában bújkáló csalódottság hangulata színezi a bordalokat is. Mennyire más a Keserű pohár (1843), mint a Fóti dal! Ennek minden sorát közösségi pátosz, ditirambikus lelkesedés hatotta át, az új bordal az emberekben való csalódást szólaltatja meg; a bor már nem hevítő, felajzó, képzeletet röpítő erő, hanem a bánat és a csüggedés orvossága. Nemcsak a szerelmi bú, a hűtlen barát árulásán érzett keserűség keres vigasztalást a borban, hanem a honfiúi fájdalom is. A nyomasztó hangulatot azonban végül még áttöri a csak-azért-is győzni akarás ereje. A személyesebb jellegű Rossz bor (1844) méltatlankodása mögött ugyancsak keserűség izzik, a sorsával, életkörülményeivel való elégedetlenség szólal meg e fordított bordicséretben. A költő a hálátlan hazának tesz szemrehányást, mivel költőjének csak kocsmai lőrét juttat. A Rossz bor panaszát az ország megértette, s egymás után érkeztek Vörösmarty címére a versekkel kísért borküldemények. A válaszvers, a Jó bor (1845), jelképesen a különböző vidékek nemzeti egybeforrására utal, és magas eszmei színvonalra emeli a bordicsérő költeményt. Művészi megformálásán azonban érezni, hogy adott helyzethez kellett a költőnek alkalmazkodnia, menetét nem az ihlet, hanem az ajándékborok s termő vidékeik méltatásának kényszere szabja meg, a vers egésze nem tud szabadulni a felsorolásjellegtől.

A nemesi liberalizmus válságának idején lehanyatlik az óda, hogy azután teljesen eltűnjék. A Honszeretet olvasásakor nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy a költő olyasmit akart megvalósítani, amit többé már nem lehet. Szándéka szerint a negyvenes évek Szózatának megírására tett kísér-{467.}letet (az azonos versforma is ezt a benyomást erősíti), de mintha az összetettebb, nyugtalanítóbb állapotot nem annak megfelelő új formában, hanem a régi segítségül hívásával kísérelte volna meg kifejezni. Kitartásra, bizakodásra int a vers, amelynek hazafisága a nemzet részesévé emeli a "munkás pórt"; második része a nemzeti szabadság eszméjének apoteózisa, a Szózattal szemben aggályoktól menten. Buzdító hangja ellenére is mélyen különbözik a korábbi ódáktól. A lelkes hangulat többé nem zavartalan. A verset két – később elhagyott – elégikus, szemrehányó versszak vezette be, és a harmadik, ötödik, hatodik versszakban a helytállásra való buzdítást a nehézségek, akadályok betétté önállósuló felsorolása előzi meg. A versben nem pusztán a belső eltökéltség kivetítésének, hanem egyszersmind a nehézségeket leküzdő, azokon felülemelkedő magatartás kialakulásának vagyunk tanúi. A Honszeretet költője már a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek megírása felé közeledő Vörösmarty, akinek a világnézeti tisztánlátás kiharcolása, a válságérzet feloldása egyre sürgetőbb belső problémája lett. A Himnusz (1844) rendelésre készült költemény, a Kisfaludy Társaság soronként egy-egy aranyat helyezve kilátásba kérte fel Vörösmartyt megírására. A kötelességteljesítés igényével fordul a királyok, munkás erkölcsért a népek istenéhez. A szabadság nem osztályszabadság immár, hanem kötelesség, szent közjog. A felszólító, kérő mondatformák egyhangúsága, az egész vers pontról-pontra haladó eltervezettsége mutatja, hogy Vörösmarty számára ez a műfaj már időszerűtlen volt.

Az óda helyét a hazafias érzés bonyolultságának, viaskodó jellegének megfelelően új formák foglalják el. A hév, mely az ódák lelkesedését fűtötte, a keresés szenvedélyévé, a viaskodás erejévé, a döbbenetes igazságok kimondásának vállalásává alakult át. A nagyvilág áramába kapcsolódott Magyarországon a nemzeti jövő kérdéseire csak az emberiség egyetemes sorsát fürkészve lehetett válaszolni. A nemzeti kibontakozás nehézségeit az egyetemes emberi előrehaladás kétségei tetézték. A Gondolatok a könyvtárban, Az emberek nem könyvélménynek, nem spekulatív hajlandóságnak köszönhetik filozófiai jellegüket, kérdéseiket nem elvont humanizmus, doktrinér filantrópia diktálta, hanem a reformkori nemzeti kibontakozásért folytatott harc vetette fel. Ez a gondolati líra különbözteti meg a legszembetűnőbben Vörösmarty művét a reformkori irodalomban. Petőfi lírája a népi öntudat erejéből és biztonságérzetéből, a népi szemlélet zavartalan életigenléséből táplálkozott. Nála az aggodalmak sohasem mélyülhettek az emberi haladás tartós kétségbevonásává, az ő költészetének nem volt, nem lehetett csúcspontja a küszködés és vívódás lírája. A nemesi szabadelvűség eszmei korlátaival küzdő Vörösmartynak viszont épp a vívódás lett legfőbb élménye. A történelmi dilemmára neki egy bizonytalan nemesi mozgalom nevében, s egy félelemmel elegy népszemlélet ideológiai terhével kellett válaszolnia. Vörösmarty abban áll történelmileg Petőfi mögött, hogy művészete nem a forradalom korát fejezte ki, de a klasszikusok rangján abban áll mellette, hogy a maga korát, a reformkort, minden ellentmondásával a legteljesebben tárta fel. Vörösmarty pesszimizmussal színezett problémalátása Széchenyi félelmeitől is elüt. Széchenyi rémlátásait a negyvenes években nem a történelmi útkeresés dilemmái, hanem a politikai élet radikalizálódása keltették; Vörösmartyét, épp ellenkezőleg, a politikai élet következetlenségei táplálták. Társadalom-{468.}szemlélete leginkább Eötvösével rokon. De Vörösmarty műve sokkal erősebben gyökerezett a magyar hagyományok talajában, sokkal inkább magába ötvözte a nemesi történelem és nemzetszemlélet elemeit, a függetlenségi törekvéseket. A centralisták szilárd és újszerű politikai eszmerendszere a polgári regény nálunk még új műfajának felemelésére ösztönözte Eötvöst; a magyar hagyományokat jobban őrző, a hazai viszonyokat teljesebben átélő és kifejező nemesi reformizmus a már kezdettől virágzó magyar lírának adott Vörösmartyban klasszikust.

Nemcsak arról van szó, hogy ez időben a világnézeti tónus sötétebbé válik, s a nyelvi, szerkezeti disszonanciák elmélyülnek. Megváltozik Vörösmarty költői szerep- és helyzettudata is. Korábbi költészete lényegében retorikus jellegű volt, most ezt az alapformát a belső lelki történések tolmácsolásának műfaja, a monológ váltja fel. Életre kelnek a Shakespeare-en nevelkedett fiatal költő lappangó művészi emlékei s a romantikus drámaíró gyakorlata. Lírája a közösséghez szól a közösség dolgairól, de már nem a közösség nevében. A nemzet köztudatát kifejező költő helyét a jós és vátesz váltja fel, a retorika helyébe víziók tolmácsolása lép.

A Gondolatok a könyvtárban (1844) ihlete a "rettentő tanulság"-ból táplálkozik: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, | Néhány ezernek jutna üdv a földön." Az efölött való fájdalom és kétségbeesés oly erős, hogy a költemény első része nem is maradhat meg a reflexiók szintjén. A belső megrendülés, a lázadó keserűség felháborodása a kapitalizmus kétarcú világának szenvedélyes kritikájává nő, amelynek minden szava egyetlen kiáltásban összegeződik: "Irtózatos hazudság mindenütt." A rettentő tanulság kérdő formában való megismétlődése ("Hol a nagyobb rész boldogsága?") arról vall, hogy a "nyomorú pórnép" és a "népzsaroló dús" ellentéte a költő legmélyebb kérdésévé vált; úgy érzi, az egész emberi civilizáció értelme ezen áll vagy bukik. A népboldogító eszmék vértanúi maradandó szellemi és erkölcsi javakat hoztak létre, de ezek értékét is kétségessé teszi, hogy "a sár fiait a sülyedéstől meg nem mentheték". A tudás és általában az emberi előrehaladás iránt érzett kételyt az elnyomottak, a nyomorra született milliók, a "számon kívül maradtak" sorsa tartja ébren. Ezért fordul a költemény a rabszolgaság ellen, s ezért keresi a kibontakozás útját "a legalsó pórok"-kal való testvériesülésben. Hangja akkor lelkesül föl, amikor a népeket egymást oltalmazó milliókként tudja látni.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,

Egy új irány tör át a lelkeken:

A nyers fajokba tisztább érzeményt

S gyümölcsözőbb eszméket oltani,

Hogy végre egymást szívben átkarolják,

S uralkodjék igazság, szeretet.

Hogy a legalsó pór is kunyhajában

Mondhassa bizton: nem vagyok magam!

Testvérim vannak, számos milliók;

Én védem őket, ők megvédnek engem.

Nem félek tőled, sors, bár mit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

{469.} De ez a válasz nem végleges. Ahogyan a költő nem tudott a múlt nagy egyéniségeinek magányos erőfeszítéseiben, nem tud a jövő társas összefogásában sem megnyugvást találni. A parasztforradalomtól, a "rongyos ember" dühétől rettegő rendi liberalizmus a vagyoni egyenlőtlenség problémáját nem oldhatta meg. A költő feladja a meddő gondolati küzdelmet, elejti az alapkérdést. De a magyar polgári kibontakozás "kell"-jének sugallatára a számára megoldhatatlan szociális kérdést egy szűkebb igényű morális kérdéssel váltja fel: "Mi dolgunk a világon ...?" Így kezd látszólag független új meditációt, amelyben már nem a gondolati líra reflexív eszközeivel, hanem az ódai pátosz nyelvén ad heroikus igenlő választ: a nemzeti felemelkedés programjával fordul az egyetemes emberi sors szakadékokkal sötétlő polgári jövője felé.

Mi dolgunk a világon? Küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk, a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1846-ban a lengyel függetlenségért fölkelt nemességet megtámadták a Bécsből ösztönzött paraszti tömegek, azután a kormány az ő mozgalmukat is vérbe fojtotta. A Gondolatok a könyvtárban költője az emberi társadalom nagy dilemmáját, az egyenlőtlenséget, a nemzeti feladat betöltésének erkölcsi pátoszával még át tudta hidalni; a lengyel események hatására ezt az egyetlen támaszt is veszendőnek, a nemzeti kibontakozás lehetőségét is reménytelennek látja, és a probléma – most már a megválaszolás lehetősége nélkül – kétségbe ejti. A Gondolatok a könyvtárban viszonylag harmonikus reflexív lírájával szemben Az embereket (1846) a gondolat gyötrelme egymástól elszakított versszakokra, a fájdalom megannyi kiáltásává tördeli. A vers – bár visszhangja az eseményeknek – nem igazi aktuális vers, hanem a reformkori társadalom ellentmondásainak feloldatlanságát, a rendi liberalizmus kétségbeesését vetíti az egész emberiség sorsára, történelmére. Felhangzik itt is a lelkiismeret vádja, a munkája eredményéből kisemmizett, a rút szolgaságtól nyomorított ember ajkáról felfakadó panasz. De benne van a versben a "düh szörnyeitől", a népek borzasztó salakjától, a rongyos ember dögvészes sóhajától való félelem is. A galíciai események éppen ezt az ellentmondást nagyították fel. A költemény vizionáló, bár politikai konkrétumoktól alakított történelemlátása az emberi nem tragikumát az osztályok szembenállásában jelöli meg, és – noha nem egyenlő mértekben – mindkét felet hibáztatja. Az ördögi célra alkalmazott ész az elnyomás szolgaságába taszít, nyomorba dönt, a dühös és buta állatember lázadása pedig csak "gaz merény". Ez a "testvérgyűlölési átokkal" bélyeges ember "fáj a földnek", e harc kilátástalansága miatt "Nincsen remény". A költemény pesszimizmusában végső soron a nemesi liberalizmus alapvető dilemmája jelenik meg, zsarnokgyűlölet {470.} és osztályfélelem, s közvetve az az alapvető igazság is hogy az emberi fejlődés akkor látszik a legkilátástalanabbnak, amikor a legnagyobb a távolság a nép történelmet alakító erőforrásaitól. De mennél mélyebbre száll alá a költemény az efölött érzett kétségbeesésben, annál inkább sugallja az érdekegyesítés szükségességét. A galíciai parasztlázadás tanulságai az egész reformkor politikai életének ebbe az irányba adtak lökést. Vörösmarty következő költeménye, az Országháza (1846) is a jobbágyfelszabadítás politikai teendőjében keresi a feloldást. Itt a költő nem a maga nevében, hanem a Kossuth körül tömörült haladó erők képviseletében lép fel, s a költemény nem belső vívódás tükre; ami keserűség itt izzik, az már mozgósítás és ostorozás. Az Országháza nem gondolati, hanem politikai költemény. Nemcsak azért, mert a felépítendő pesti országház tervéhez kapcsolódik, hanem azért is, mert Vörösmarty e terv erkölcsi tartalmát megragadva, azt az egész magyar politikai élet legaktuálisabb problémájának, az érdekegyesítésnek követelésévé szélesítette. A vers leszámolás a régihez ragaszkodó rendi szellemmel, azt mondja ki, hogy a nemesség nem lehet szabad, mert maga is rabtartó; a jogfosztással és kizsákmányolással hazájától fosztja meg a parasztságot, s ezért nemzetellenes. Itt a pesszimizmus csak látszólagos, a "hazaátkozás" nem más, mint egy új polgári haza igénylése. A verset a költő maga szavalta el a Nemzeti Körben, és a magyar reformmozgalom lelkesen tapsolt neki.