Az Élet és Literatura

A csekei magányban nagy versek születtek, de Kölcsey számára mindinkább nyomasztó volt az irodalmi élettől való távolság. A Szatmár megyei nemesek az Antimondolat és Csokonai bírálata óta haragudtak rá, s a költő változatlanul panaszolja "Cseke távollétét minden tudományi vehiculumtól". 1823-ban öccse megházasodott; Kölcsey ettől kezdve még magányosabban élt, "szíváldozattal" (bizonyára családi okok miatt) unokahugának, Lenkának nevelésétől is megvált, aki éveken át egyetlen öröme volt. Kétségbeesett állapotából megint Szemeréék ragadták ki. 1826 februárjában találkozott Szemerénével a közeli Surányban, aki "kényszerítette", hogy Pestre jöjjön. Itt ismét bekapcsolódhatott az irodalmi életbe s az irodalmi küzdelmekbe, melyek az Antimondolat és az 1817. évi "kritikázás" idején csak csalódást és népszerűtlenséget hoztak számára. Az almanachok a húszas évek elején, Szemere közvetítésével, egyre gyakrabban közlik régebben írt verseit; Kölcsey költészete ekkor válik szélesebb körben ismertté.

A két barát, Kölcsey és Szemere Pál, már régebben tervezte egy olyan folyóirat megindítását, mely kritikai írásokkal kívánta tisztázni az új irodalmi élet kérdéseit, hogy elméleti irányt adjon a további fejlődésnek. Kölcsey 1826. évi pesti tartózkodása idején elhatározták, hogy megvalósítják régi tervüket. Ehhez szükség volt az Aurora írói körének megnyerésére. 1826-ban Kölcsey találkozott Vörösmartyval, Toldyval, Kisfaludy Károllyal, akikben a megismerkedés elmélyítette az iránta érzett megbecsülést.

Az új folyóiratot az élet és az irodalom egységét hangsúlyozó Élet és Literatura címmel még ebben az évben meg is indították. Első három kötete az ifjú {425.} romantikus írók és Kölcseyék együttműködéséről tanúskodik, magas színvonalú műveket és kritikákat tartalmaz. Kölcsey többnyire Cselkövy álnéven közölte benne írásait. Emellett 1827-től 1833-ig az Aurorának is dolgozótársa volt. Kapcsolatát a fiatal írókkal elmélyítette Bártfay Lászlónak és feleségének barátságos irodalmi szalonja; Bártfay – Szemere Pál mellett – Kölcsey legmeghittebb levelezőtársa lett.

Az az irodalmi élet, amelybe Kölcsey bekapcsolódott, több lehetőséget kínált a közvélemény formálására, mint Kölcsey korábbi évei. 1815-ben írta, levélbeli jótanácsként, de csak most, az Élet és Literatura első számában adta közre Iskola és világ című elmélkedését, mely új életprogramot hirdet meg: "Csinálni, csinálni kellene! A cselekedetek, a publicumban forgás formálnak hasznos embert ..."

Most nyílt alkalma az úgynevezett "Iliászi pör-"nek a nyilvánosság előtt való lezárására is. Kölcsey lefordította az Iliász néhány részletét; kézirata Szemere és Kazinczy révén eljut Vályi Nagy Ferenc sárospataki tanárhoz, aki sokat átvett belőle a maga Iliász-fordításába, mégpedig nyomtatásban, az átvétel megemlítése nélkül. Kölcsey plágiumvádat emelt ellene; Kazinczy védelmébe vette a pataki tanárt, az írói követés, kölcsönzés és átvétel jogát hangoztatva. A pörben két korszak felfogása ütközött össze. Kölcsey és barátai az író tulajdonjogát és az írói eredetiség elvét védték Kazinczyval szemben, s a vita tovább mélyítette az egykori mester és tanítvány ellentétét, bár Kölcsey a széphalmi literátor érdemeit elismerő cikkel fejezte be a polémiát.

Az Élet és Literatura, a szerkesztők – Kölcsey és Szemere–szándéka szerint, nem egyes művekre vonatkozó kritikákat közölt, hanem az irodalmi fejlődés által fölvetett legfontosabb esztétikai kérdések tisztázását kívánta szolgálni tanulmányaival. A legfőbb elvi probléma ekkor az eredeti, nemzeti szellemű irodalom kérdése volt.

Kölcsey ezt a kérdést a nemzeti hagyományokkal való összefüggésben vizsgálta meg. Először abban az emlékbeszédszerű elmélkedésben, melyet a mohácsi vésznap háromszázadik évfordulójára írt. Kölcsey megállapítja, hogy a kapitalizmus világszerte elhalványította a nemzeti jelleget, a világkereskedelem, miközben mind nagyobb közös piacot hozott létre (az irodalom termékei számára is), elszíntelenedést eredményezett még ott is, ahol a múlt büszke emlékei és klasszikus költői alkotások táplálják a nemzetiséget. A magyar szegény "honi régiségekben", ezért annál nagyobb szükség van a dicső vagy fájdalmas történeti emlékeket megörökítő művészeti és költői alkotásokra a közös nemzeti tudat kifejlesztése végett. "Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni" – így adja meg Kölcsey a nemzeti múltat idéző romantikának az igazolást. De programja ennél messzebbre terjed: a múlt harcaiban és szenvedéseiben nemcsak a "paloták urának," de a "kunyhók lakójának" őse is résztvett, az emlékezés dicsősége sem lehet egy kiváltságos osztály birtoka, hanem az egész nemzeté. "Rang és birtok egyesek sajáta: a nemzet és haza nevében mindenki osztozik." Íme a polgári nemzetté válás programja, egyelőre kulturális területen.

A mohácsi emlékbeszéd már felveti a nemzeti hagyományok kérdését, ezt fejti ki részletesen az Élet és Literaturában megjelent s a későbbi kiadások-{426.}ban Nemzeti hagyományok címet viselő tanulmány (1826), Kölcsey legnagyobb esztétikai-kritikai írása, a reformkori irodalom legfontosabb törekvéseinek elméleti alapvetése. Herder alapján az organikus fejlődés elméletéből indul ki, és megállapítja, hogy igazi nemzeti irodalma csak az antik görögségnek volt, a római költészet már "görög magvakból, görög színekkel virágzott ki". A középkorban a kereszténység, a lovagvilág és a germán eredetű nőtisztelet eszményei hevítették a képzeletet, s ez a román és germán népek régi tündérvilágával elvegyülve hozta létre a romantikát. Az új irodalmak már a középkori univerzalizmus miatt sem lehettek olyan igazán nemzetiek, mint a görög, még leginkább a játékszínben érvényesülhetett a különleges nemzeti jelleg. Ez általános fejtegetés után Kölcsey rátér a magyar hagyományok kérdésére, s fájdalommal állapítja meg, hogy a nemzeti hőskorból még a többi népeknél is kevesebb emlékünk maradt. Újabb történelmünk viszontagságai és a dicső múltra való emlékezés kialakították a "magyar karakteri szentimentalizmust", amely a csapongó hangulatok, a fellángolás és az elborulás ellentéteiben jelentkezik, s más, mint a "romantikai szentimentalizmus", mely a szerelemből meríti mélabúját. Kölcsey a maga egyénisége mintájára rajzolja meg a "búsongó" magyar nemzeti típusát. A tanulmány második részében megállapítja, hogy a "köznépi dalok" az alapjai a nemzeti irodalomnak. De míg egyik népnél a köznépi ének állandóan a nemzetiség körében maradva lassanként megnemesedik, s a műköltő e népi eredetű nemzeti költészet formáiban énekli meg érzéseit, másutt a népköltészet megmarad "eredeti együgyűségében", s a műveltebb rétegek idegen költészet példája után indulnak, mint nálunk. Pedig "a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni." Ezek egy része történeti témájú, ezek között főként a kuruckorból maradt énekeket értékeli Kölcsey. A köznépi dalok másik csoportját azok alkotják, melyek "a szempillanat személyes érzéseit zengik el", közülük "némelyekben, barbár soronként is, való érzés, bizonyos gondatlan könnyű szállongás, a tárgyról tárgyra geniális szökdellés lep meg bennünket". A továbbiakban Kölcsey áttekinti a magyar irodalom fejlődéstörténetét. Kiemeli Zrínyi érdemét, de olasz hatást állapít meg költészetében, Gyöngyösit nagyon kevésre értékeli, megrója a görög-római mitológia használatáért. (Ennyire eltávolodott már saját régebbi klasszicista irányától!) A felvilágosodás korának irodalmában sokallja a francia és a latin hatás nyomait s leginkább Ányos költészetét tartja nemzeti szelleműnek. Végül a nemzeti játékszíntől reméli a nemzeti költészet felvirágoztatását. A Nemzeti hagyományokban Kölcsey elméletileg megfogalmazza azt, amire költői gyakorlatában már előbb törekedett. A népköltészetet mintául tűzve ki olyan költői programot hirdet, melyet majd Petőfi és Arany valósít meg a legtökéletesebben.

A "... nemzet szívéhez ... minden kétségen túl legegyenesebb ösvény a játékszíni költésben nyílhatna meg." A Nemzeti hagyományok programjának ez az utolsó tétele. Kölcsey maga is kísérletet tett a drámaírás terén a Perényiek című, töredékben maradt szomorújátékával. A mű családi-féltékenységi szenvedély-tragédiának indul, dikciójának költőisége arra mutat, hogy írója a romantikus nemzeti drámában Vörösmarty versenytársa lehetett volna. Az Élet és Literaturában többször is értekezett a drámáról. Előbb diétai felszólalás formájában megírt beszéddel buzdított magyar játékszín felállítására, majd a tragédia elméleti kérdéseit tárgyalta Körner Zrínyijével kapcsolatosan, melyet {427.} Szemere fordításában elő is adtak. E bírálat Kölcsey változatlanul erős kritikusigényességének tanúbizonysága. A magyar témaválasztás még nem ok a dicséretre: Körner műve elhibázott, epikus menetű, nem igazi dráma, Zrínyije nem valódi tragikus hős. A bírálat esztétikai értekezéssé bővül a tragikum elméletéről: Kölcsey vitába száll az akkor általánosan elfogadott schlegeli elvekkel, szerinte a tragikus nemcsak akkor jelentkezik, amikor a hős halála felemelő érzést kelt, hanem "a veszély és a sors terhe alatt leroskadó emberiség" fájdalmas látása is fölkeltheti ezt a hatást. A harmadik tanulmány a komikumról szól, Kisfaludy Károly A leányőrzője ürügyén. Körner Zrínyijében Kölcsey a magyar vonásokat hiányolta, a komikumról szóló tanulmányban a klasszicista esztétika szellemében egyetemes érdeket követel meg a tragédiától, ellentétben a komikus műfajjal, mely közelebb van a valósághoz, s ezért inkább tüntethet fel nemzeti jellemvonásokat, hívebben mutathatja meg az egyes országok sajátos életét. A komédiának tehát kiváltképpen nemzetinek kell lennie, s Kölcsey elítéli a korabeli divatos "magyarításokat", melyek az idegen ország szokásait változatlanul hagyva, pusztán a szereplők és helyszín neveit cserélték föl magyarra.

A komikumról szóló tanulmányban, bár A leányőrzőhöz kapcsolódik, nem tett bíráló megjegyzéseket Kisfaludy darabjára, ez mégis rejtett célzásokat vélt kiolvasni belőle. Pedig Kölcsey ekkor már óvakodott az "autoringerléstől", melyről oly keserves tapasztalatokat szerzett, amikor Berzsenyit bírálta. Kételkedése, hogy hasznosak voltak-e szigorú bírálatai, lassanként elvi meggyőződéssé vált. Amikor Bajza megindította a Kritikai Lapokat, Kölcsey Kritika címmel tanulmányt írt a folyóirat számára. Most is azt tartja, hogy a kritika feladata: élesen elválasztani az értéket a selejttől. Ifjúkori alapelve nem változott tehát, de más módszert keres. A konkrét műre irányuló éles bírálatot nem tartja időszerűnek, helyette általános esztétikai fejtegetéseket kíván. Nem is nézte jó szemmel Bajzáék polémiáit, sem a lexikoni, sem a Pyrker-pörben. Ez a felfogás érződik erősen lírai fogantatású akadémiai emlékbeszédein is. Kazinczy felett tartotta az elsőt, meghatott szavakkal festette küzdelmeit a szegénységgel, az értetlenséggel, alakjában a mártírsorsú magyar író mintáját rajzolta meg. Főleg irodalomtörténeti jelentőségét emeli ki, kellő mértékkel említve költői érdemét; az általa vezetett irodalmi és nyelvi mozgalmat mint a későbbi politikai és társadalmi megmozdulások előzményét értékeli. Berzsenyi halála után az Akadémia Vörösmarty ajánlatára Kölcseyt kérte fel az emlékbeszéd megtartására. Ez a beszéd inkább vallomás, mint objektív méltatása a meghalt írónak. Kölcsey nem vonja vissza egykori ítéletét, de kételkedik kritikai fellépése hasznosságában, és "engesztelő szózattal" emlékezik meg költőtársa érdemeiről.