Költészetének új korszaka

A csekei birtokmegosztás terve nem sikerült, s ezzel az a terv is kútba esett, hogy Pestre költözhessen. "Annyi szíváldozat után, az ifjúság első éveitől fogva, ez kínosan ért" – írja Kölcsey Szemerének. Vissza kellett mennie Csekére, ahol öccse, Ádám oly rosszul gazdálkodott, hogy a birtok rendbeszedése nagy és terhes munkát rótt a költőre, s ismét a parlagi magány foglyává tette. Volt év, hogy ki sem lépett udvaráról.

Elszigeteltségében is új műfajokkal próbálkozott. Önéletrajzi levele szerint már 1818-tól kezdve: "Ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám." Hozzáteszi: "nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala ... a sentimental lyrisch ünnepélyes hangjáról a sokszor elkeseredett lelket szeszé-{420.}lyesen dévaj és mégis meleg, mégis nemes hangra vinni által, nehéz téma volt." Valami "rímről rímre s tárgyról tárgyra" ugráló parasztdalt vett fel, annak formájára írta költeményeit előbb keresetlen, póri kitételekkel, majd sorról sorra nemesítette meg, vagyis a népköltészet fogásait iparkodott ellesni és azokkal újjáteremteni költészetét. A népdal iránti érdeklődés egyaránt következik Kölcsey új patrióta tájékozódásából, eredetiség-elvéből és a romantika felé fordulásából.

Új próbálkozása volt a románc- és a ballada-költés is. Első alkotása e nemben, a Róza, még 1814-ből való, Schiller hatása érezhető rajta, de líraibb, mint a német költő balladái. Az elutasított szerelmes lovag hősi harca, halála s visszajáró szelleme, majd a lány bánata a tárgy, – a cselekmény lírába-elégiába oldódik. (Ez volt egyébként Kölcsey egyik első nyomtatásban megjelent verse: Horvát István adta ki a Magyar Dámák Kalendáriumában, 1814-ben.) Hasonlóan érzelmes ballada az 1820-ból való Szép Lenka; a viharos vízen kedvese felé siető leány s a parton rá váró szerelmes legény tragédiáját mondja el (Héró és Leander ősi témája), eleven párbeszédekkel, erősen lírai előadásban. Hazai tárgyú a Dobozi, Kölcsey legjobb balladája és a magyar romantikus balladaköltészet első nagy sikere Vörösmarty Szilágyi és Hajmásija előtt. A szerelem és a szabadságszeretet összefonódásának, a török elől a halálba menekülő emberpár érzéseinek drámai megelevenítése teszi értékessé e művet, mely még 1821-ben, Kisfaludy Sándor azonos témájú regéjének megjelenése előtt készült, és minden tekintetben messze felette áll annak. Hasonló jellegű a három évvel később keletkezett Vérmenyekző vagy Csákányi vérmenyekző című ballada, szintén a török harcok idejéből. Kölcsey balladaköltészete az elvont, érzelmes tárgyaktól a nemzeti tematika, a szentimentális hangnemtől a patetikusabb, romantikusabb felé fejlődött..

1821 végén kezdődik Kölcsey nagy lírai korszaka, melynek két főtípusa a hazafias szabadság-óda és a népköltészet eredményeit felhasználó lírai dal. E korból való a Rákos című nemzetébresztő szózat, alkaioszi versekben. Némileg Berzsenyi modorában a "rút puhaságot", a nemzet elkorcsosodását ostorozza, de a visszavágyott erények tartalma már más: a múltban kifolyt vér "a szent szabadságnak áldozott", a befejezés pedig a nemzeti újjáébredés reményét fejezi ki, egyelőre csak kérdés formájában.

A bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában keletkezett Kölcsey hazafias költészetének egyik legnagyobb remeke, a Hymnus. A törvénytelen újoncozás és adószedés miatt forrong az ország, az önkényes rendeletek nemcsak az ország függetlenségét veszélyeztetik, hanem a kiszipolyozott jobbágyság nyomorát is fokozzák. A válságos helyzetben a költő számot vet a nemzet múltjával, fölidézi a honfoglalás és Mátyás dicső korának jeleneteit, majd a nagy nemzeti katasztrófákra, a rabló mongol dúlásra, a török rabigára, a nemzeti szabadságharcok bukására emlékeztet. Mintegy a bújdosó prédikátorok és Zrínyi korába helyezi magát, "a magyar nép zivataros századaiba", mint a költemény alcíme is mondja, s ezek szellemében Istenhez fordul, és a százados szenvedések jogán, melyekkel a nemzet levezekelte bűneit, remél egy jobb jövőt. A nemzeti bűnök emlegetése nemcsak művészi alkalmazkodás a 16–17. század vallásos szellemű hazafias költészetéhez, hanem fájdalmas önbírálat is. A prédikátori hangvétel és a kuruckort idéző rímszavak esztétikai érvényesítői a költemény szemléletének. {421.} A Hymnus először az 1829. évi Aurorában jelent meg, majd miután 1844-ben Erkel megzenésítette, a reformkori magyar hazafiságnak – a Szózattal együtt – lelkesítője lett, s a szabadságharcos honvédek hősi harcának, majd az önkényuralommal szemben való ellenállásnak buzdító éneke: nemzeti himnuszunk.

A Hymnus évében, 1823 áprilisában írta Kölcsey a Zsarnok című költeményét. Leleplezi és vádolja a gonosz elnyomó hatalmat, mely "virtusról és igazságról" beszél, a nép atyjának hirdeti a császárt, valójában pedig az éhező szegények utolsó falatját is elrabolja. Kölcsey a nép szempontjából ítéli meg már ekkor, a nemesi forrongás idején is a bécsi elnyomást. Az a költő szólal meg e versben, aki majd megrendítő tárgyilagossággal tárja fel megyéje adózó népének nyomorát és a katonafogdosás áldozatainak szenvedéseit. A leleplező kritika keserű iróniával párosul az Igazság című költeményében (1824); itt valósítja meg először Kölcsey a költészetben oly nagyjövőjű formát: a lírai párbeszédet. A törvényház bejáratánál felállított, bekötött szemű mérleget tartó allegorikus szoboralakkal azt a gondolatot fejezi ki, hogy az Igazság szemét azért kötötték be: ne lássa, mit művel a gonoszság, melynek rablott kincse lehúzza a mérleg serpenyőjét. Így vélekedik a feudális igazságszolgáltatásról a költő, aki később mint politikus a törvény előtti egyenlőségért emel szót.

A nemesi mozgalom eszmevilágát messze túlhaladja az 1825 végén írt ódája is: A szabadsághoz. Témája a Rény című vershez kapcsolódik: a harcra, áldozatra kész patrióta elszántság ihleti a költőt. A klasszikus versforma és a szabadságnak "dicső hölgy"-ként való allegorikus megjelenítése klasszikus költői és forradalmi hagyományt idéz. A költő a szerelmes epedés forróságával várja a szabadság eljövetelét, noha tudja, hogy szózata "villogó szélvész", és "zöld borostyán" koszorúja "vérbe füredt". A romantika pátosza fűti a forradalmi szenvedély hangját. A költemény átkot mond a "gyávára", és "jármot" jósol számára, éppúgy, mint a Rebellis-vers, melynek megírása időpontját nem ismerjük, de talán szintén ebben az időben keletkezett. Egyetlen szakaszban foglalja össze a nemzet három nagy szabadságküzdelmének tanulságát: Zrínyi, Rákóczi és a magyar jakobinusok hiába haltak meg, ha az utódok, a "gyáva népek" nem követik példájukat.

A húszas évek elejére érik be a nagy kísérlet, a népdal "tónjának találgatása", többnyire epedő szerelmi költeményekben, melyek az el nem ért boldogság után való vágyódás hangját vagy az emlékezés melankóliáját szólaltatják meg a népköltészetből ellesett motívumok segítségével. A népköltészet stúdiuma határozottabb vonalúvá formálja e korszak verseit, mint amilyen a megelőző évek "sötéttiszta" lírája volt. A Zápor című vers alapja egy konkrét lírai helyzet: a búcsúvételé, akár csak a Hervadsz, hervadsz ... kezdetűben. A szigorúbb dalszerű szerkesztésmódot Kölcsey máris jól megtanulta a népdalköltészettől. A Zápor négy versszakát az ismétlődés és az ellentét (a természeti jelenség és érzelmi világ ellentéte) forrasztja egységes kompozícióvá. A Hervadsz, hervadsz ... párbeszédes formába önti a mondanivalót, s az első szakasz természeti szimbólumainak fordított sorrendben való megismétlése mesterien adja vissza a hangulatok hullámzását: a búcsúzó férfi a szerelem rózsájának hervadását fájlalja, a nő a remény violájával vigasztalja, a hab {422.} könny, a szellő a sóhajtás jelképe, s ezt a szimbolikát a második szakasz ellentétes érzelmi töltéssel hozza vissza. A harmadik szakasz a fájdalmas emlékezés hangját üti meg, ugyancsak népi virágszimbólum (a nefelejcs) képével. A Csolnakon szintén egy lírai helyzetet dolgoz ki; a vágyódó szerelmes gyakori motívum Kölcsey lírájában, új a daru madár megszólításának népi mozzanata, s vannak a versben egyéb népi vonások is (a parton a tanya, a zöld fák, a forrás, a kunyhó), de a "hű kegyes", aki "remegő" kart nyújt az érkező felé, a szentimentális műköltészet kelléktárából való. Némelyik szakasz azonban meglepően közvetlen hangú:

Indultál keresni

Más jobb határt,

Lágy tavaszt, virítót

S tenyésző nyárt.

Én is, hajh, keresnék

Szállván veled,

Más boldog határon

Hű fedelet!

A Hervadsz, hervadsz ... és a Csolnakon az a két dalszerű alkotása, melyben Kölcsey a legjobban eltalálta a népdal tónusát. De többi hasonló költeménye (Esti dal, Vágy), sőt még az olyan bizonytalan érzéstartalmú verse is, mint az Alkonyi dal, költészetének tisztulását, szerkezeti erősödését, dalstílusának egyszerűsödését mutatja.

A húszas években a nemesi forrongásnak nemcsak biztató lendületét éli át Kölcsey, hanem súlyos belső ellentmondásait is. A megyék nemessége korántsem egységes: Bars bátran ellenáll a törvénytipró intézkedéseknek, Békés meghajol a reakció előtt. Sok a hangoskodó szónoklat és felirat, de még a legbátrabbak passzív rezisztenciája is kisszerű akció a fellobbanó európai szabadságmozgalmakhoz, a nemzet múltbeli nagy küzdelmeihez képest! A múlt áldozatainak eredménytelensége és a jelen törpesége: ez az alapja annak a pesszimizmusnak, amely a húszas évek gondolati költeményeiben, filozofikus ódáiban megnyilatkozik. Nem a határozatlan tartalmú "sors"-sal való birkózás, nem a bizonytalan távlatokba szárnyaló epekedés, nem is az el nem ért boldogság miatti halálvágy szentimentális hangulata keseríti el Kölcseyt, hanem a történelmi helyzet keserű tanulságait általánosítja. A húszas években írt filozófikus költeményei formailag is mások, mint az előző korszak szabad szótagszámú, goethei ódái: zárt strófaszerkezet, gazdag rímelés, kerek kompozíció jellemzi őket. Az első, a Bordal (1822 végéről), a népköltészetet imitáló darabokkal tart rokonságot, és már kimondja a keserűség mélyén rejlő okot:

{423.} Harc reggelére,

Patakban omlik

Hullámzó vére,

S bérét más látja.

Az 1824-ből való Vígasztalás még jobban a kor élményeihez kapcsolja ezt a dalszerűen megfogalmazott gondolatot:

Nyögsz, ah, ha nemzetek felett

A sors bút hozva száll,

S küzdő reményök cél helyett

Ujabb veszélyt talál;

S ha a szabadságért folyt vér

Átok leend, s a pályabér

Vagy járom vagy halál!

E komor megállapítás hangulatából a költő a sztoikus bölcsességhez menekül: "De kedvezőn lengő szelet, | S dörgő vészt e csolnak felett | Tűr a bölcs egyformán!"

A pesszimista kétségek mélyén a költő fájdalma önkínzó szarkazmussá fokozódik, mely a legszebb eszményeket is törpeséggé torzítja. Ennek az önmarcangoló érzésnek a szülötte a Vanitatum vanitas (1823). Kölcsey így értelmezi e művét: "a sokat vesztett kebelből azután származhatott, minekutána veszteségit az emberi élet nevetséges parányiságához és múlandóságához mérve, nyugalmas megvetéssel tekinthette." A versben minden érték fonákul mutatkozik meg: a természet nagyszerű tüneményei, a történelem dicső tettei, az emberi erények és szenvedélyek, a bölcselkedés s a tudomány vívmányai, a költészet és a művészet, a boldogság, a hit, a remény, a szenvedés, a halál és a halhatatlanság mind semmiségekké válnak, s a következtetés ezek után csak a Stoa tanításához vezethet: "Légy, mint szikla rendületlen, | Tompa, nyúgodt, érezetlen, | S kedv emel vagy bú temet, | Szépnek s rútnak húnyj szemet." A költemény művészi hatása abból a feszültségből ered, amely a mondanivaló és a mögötte rejlő lírai állapot közt van: a költő önmagára erőltetett szarkazmusa és hidegsége ellentétben áll az ihlet mélyén érezhető fájdalmasan forró szenvedélyességgel, amelynek erejéről az elfojtásához szükséges heroikus erőkifejtés tanúskodik.

Filozofikus verseiben Kölcsey az egyetemes emberi sorsot értelmezi. Szubjektív lelkiállapotának közvetlenebb lírai kifejezése a Panasz című vers (1823); e korszakára jellemzően itt is népköltészeti formába önti hangulatát: a szerb népdaloktól tanult trochaikus sorokba. (Egy szerb vitézi éneket egyébként Kölcsey le is fordított.) Az átvett formában modernül személyes hangon, a költő-tudat lírai hangsúlyozásával szólal meg Kölcsey:

Jaj nekem, s jaj annak, aki engem

Verset írni búmra megtanított,

Aki fáklyát gyújta képzetimnek,

S lágy szívembe fúvalt gerjedelmet,

A kegyetlen!

{424.} A visszatekintő, életfestő, önjellemző strófák vallomásos-panaszos soraiban a költő életének egy-egy meghitt képe is felvillan, Kölcseynél szokatlan közvetlenséggel:

Ülök én im a hideg falak közt,

Ablakom tábláján csattog a szél,

S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről ...

Az utolsó szakasz a panaszból-vallomásból a vágy, a kérlelés hangnemébe fordul, a szerelmi élmény óhajának kifejezésével zárul:

Szép Apollon szőke fürteiddel,

Szánd az énekesnek durva sorsát,

És nem adtál fát ha tűzhelyére,

Sem piros bort hogy hevítse keblét:

Karja közzé tégy szelid leánykát,

Csókjain hogy újra felhevüljön!

Az érzelemvilág természeti képekkel való érzékeltetésének Csokonai (A reményhez) és Vörösmarty (A magyar költő) között Kölcseynek ez a verse az egyik legművészibb megvalósítása.