NEMESI MENTALITÁS

A köznemesi réteg mentalitása kifejeződött a munkában és az idővel való gazdálkodásban, a passziókhoz és presztízsjavakhoz való ragaszkodásban, továbbá az erkölcshöz szorosan kapcsolódó viselkedésmódokban, magatartásformákban. Még a városlakó nemesek magatartásában is mindenütt jelen volt a tiszteletet, megkülönböztetést váró rátartiság, a másokat lekezelő kivagyiság. A nemesi gőg, a kevélység megnyilvánulási formái igen változatosak és a nemesi társadalom minden rétegében fellelhetők. Az ún. „nemesi bűnök” megtorlása csupán akkor volt lehetséges, ha a nemesek közössége igényelte, s a hadnagyuk eljárt az ügyben a megyénél (Rácz I. 1988: 170; Kállay I. 1983: 103). Jellegzetesen nemesi bűn volt a „hatalmaskodás”, az erőszakos jószágelvétel, a verekedés. Ezt elősegítette, hogy a nemesek birtokában voltak a különböző fegyverfajtáknak, fegyverként szolgáló eszközöknek (puska, fokos, csákány). Tipikusnak vehető az a köznemes, aki a 19. század első felében fokosát forgatta a megyegyűlésen, és arra adta a voksát, aki bőkezűbb áldomást fizetett.

A nemesifjak parlagi típusának egyik vezérlő gondolata volt a virtus. Virtusból ivott és verekedett, s akart különbnek látszani másoknál. Őt nem lehetett lekapni a tíz körméről és deresre húzni, mint valami jobbágyot. Amikor „tiszti keresetet” indítottak ellene, megúszta az ügyet egy-két hét áristommal a vármegye tömlöcében. A megyék büntető jegyzőkönyvei a 19. század első felében a nemesifjak verekedési ügyeivel teltek meg. Ezekből olykor halált okozó sérülések is adódtak (Csizmadia A. 1979b: 52). Nemesek és parasztok által vegyesen lakott falvakban (pl. Réte, Pozsony m.) a nemesifjak olykor elfoglalták a település egyetlen kocsmáját, s akkor oda senki más nem léphetett be (Kósa L. 1984b: 331).

A köznemesség felső, dzsentri rétegében a verekedést a párbaj helyettesítette. „Úri becsületét” a polgári korszakban nemcsak a katonai pályán szolgáló dzsentri védte meg párbaj révén, de a közhivatalnok is rákényszerült, ha „úriember” kívánt maradni. Polgárok, parasztok, munkások másképpen intézték el becsületbe vágó ügyeiket.

A káromkodást a 16–18. században igen szigorúan büntették az ország törvényei. Ezeket a törvényeket azonban a nemesek túl gyakran szegték meg. Ezért Borsod megye 1712-ben elrendelte, hogy a káromkodó nemest – ha nincs állandó lakhelye – a nemesi szabadságra való tekintet nélkül meg kell botozni, mint a jobbágyokat szokták (Szabó István 1941c: 55). Az állandó lakhellyel rendelkező nemesek ellen pert indítottak, ha káromkodásuk már sértette a közösséget, s fellépett ellenük az egyház is. Azonban az 1780-as évek után a református egyház már alig mert eljárni a vétkező nemesek ellen. Ennek ellenére számarányukat meghaladó mértékben kerültek a presbitériumok elé erkölcsi vétségeik és bűneik miatt. Cigándon (Zemplén m.) a 19. század első felében a nemesek a falu lakosságának 5,4%-át tették ki, de a {8-169.} presbitérium elé került ügyeknek 25%-a volt velük kapcsolatos (Jávor K. 1971: 8991).

Nincsenek statisztikák a vétkek és bűnök egyéb fajtáiról az elkövetők társadalmi állása szerinti csoportosításban (pl. házasságtörés, lopás). Úgy látszik, hogy a nemesek csak ritkán követtek el mezei vagy erdei lopást. Annál gyakoribb vétkük a ló- és marhalopás, mások vetésének lelegeltetése. A lólopásért elítélt nemest a vármegyeház pincéjében külön fogda, előzékeny bánásmód illette meg, s gyakran megúszta a büntetést néhány hetes elzárással. Őt a parasztoknak kijáró „Te” helyett a börtönben is a „Kend” megszólítás illette meg. Krúdy Gyula írja Szabolcs megye egyik kuriális falujáról, ahol mindenkit Gombosnak hívtak, s a disznópásztor „hivatalát” is nemesember töltötte be, hogy rajtuk keresték négy vármegye valamennyi elveszett csikaját. Az egész faluközösség lókötéseiért egyetlen ember, a „becsületes Gombos” ülte le az áristomot. Nevét annak köszönhette, hogy a sok elzárás miatt maga sohasem eshetett bele a lókötés vétkébe. Domaházán (Borsod m.) 1951-ben még élt olyan ember – az öreg Petykó –, aki ugyan többször ült börtönben ló- és marhatolvajlás miatt, mégis tisztességben öregedett meg a falu szemében. Ez a kuriális falu büszkén vállalta a „betyármúltat”. Eredethagyományuk szerint három betyár alapította a községet, a ma is ott élő három nemzetség ősatyja (Paládi-Kovács A. 1965: 96). Ezt a szájhagyományt alátámasztja Reguly Antal 1857-ben kelt feljegyzése: „A Domaháziak öszveköttetésben vannak az alföldi ló tolvajokkal. Verpeléten van atyafiságuk és mit a sarusoknál lopnak (ti. a Rima völgyén), azt oda viszik és az ott lopott jószágot egész Temesvár tájékáról ide hozzák” (Reguly A. 1975: 42–43).

Az ilyen kisnemesi közösségek – mint az idézett példákból is kiderül – bocsánatos bűnnek tekintették a lótolvajlást, a dohány- és pálinkacsempészést, s önmagukra nézve igazságtalannak tartották „a törvény szorítását”, különösen az államhatalomét. Másként fogalmazva, kevésbé éltek a hatalom, a törvény szorításában, mint a jobbágyok vagy a városi polgárok. Lélekben szabadabb emberek lévén, hamarabb áthágták azokat a törvényeket, rendeleteket, amelyekkel egyébként sem értettek egyet. Mentalitásukat öröklődően a személyi szabadság magasabb foka, a privilegizált jogállás tudata, érzete határozta meg.

Nemesi famíliák kedvelt szájhagyománya, hogy házuk, udvaruk 1848 előtt védelmet nyújtott az oda menekülő jobbágyoknak. Ugyanis a verbuválás, az állandó hadsereg számára történő toborzás olykor erőszakkal történt: kötéllel, pányvával fogták a katonának való legényeket. Azonban ha a legénynek sikerült megszökni, s üldözői elől nemes portára menekülni, oda nem követhette se katona, se a vármegye zsandára. Elég volt, ha a nemes gazda egy vasvillát szúrt le a földbe a kapuja elé. Ez volt a jele annak, hogy az üldözött legény a védelme alatt áll, s csak az mehet be az udvarába, akinek ő megengedte. Borsodi, hevesi kuriális falvak nem nemes rétegét máig ilyen „beszaladt”, a katonatoborzás elől menekülő jobbágyok utódainak tartják. A nemeseket nem lehetett katonának verbuválni. Viszont sokan álltak be közülük a vármegyéhez pandúrnak, a hatalom emberének. Akadtak köztük olyanok is, akik a betyárságot cserélték fel a pandúrsággal.

Az „elparasztosodott” kisnemesi ivadékok magatartása, mentalitása még a 20. század derekán is különbözött a hajdani jobbágyok, s még inkább az uradalmi, majorsági cselédek mentalitásától. Büszkeségük a testtartásban, főtartásban és a gesztusokban {8-170.} is kifejeződött. Felszegett fejjel, egyenes derékkal jártak, méltósággal lépdeltek, emeltek kalapot vagy nyújtottak kezet az üdvözléshez. A nemesi eredetű földműves népnél ismeretlen volt a felföldi parasztok alázatos, minden „nadrágos embert” (urat, hivatalnokot) megsüvegelő viselkedésmódja.

A jobbágyfelszabadítást (1848) követően átértékelődött a parasztság fogalma. Tartalma egyidejűleg tágult és szűkült. Kiestek belőle a korábban jobbágyi függőségben élő iparosok, ezzel szemben – minden tiltakozásuk ellenére – belefoglalódtak a mezőgazdaságból élő, szegény kisnemesek (Szabó István 1965a: 25). Ugyanis az ország hozzávetőleg 130–140 ezer nemesi származású családjából csak minden ötödik folytathatta az „úri gazdálkodó” életformáját, azaz – másképp fogalmazva – a nemesség 80%-a nem járhatta ezt az utat. A paraszti sorsra jutott nemesség társadalmi tagozódása, differenciálódása meghaladta a jobbágysorsból szabadult parasztságét is. Ennek oka feltehetőleg az árutermelésbe történt korábbi bekapcsolódásuk és a nemesi telkek nagyobb mérvű elaprózódása volt. Tény, hogy a magyar nemesség számarányának megfelelő, sőt helyenként azt meghaladó mértékben tagozódott be a törpebirtokos kisparaszti rétegbe a 19. század második felében (Szabad Gy. 1972: 66; 1976).

Persze nem az elparasztosodás volt a köznemesség alsó rétegeinek egyetlen lehetséges útja. Különösen nem az egykori szabadalmas kerületekben. A jászkun és a hajdú kerület népe – bár territoriális kiváltságokkal élt – eredendően sem a nemesi, hanem inkább a polgári irányban tért el a paraszti társadalomtól. A Székelyföld népének tetemes hányada jobbágysorsra jutott, s már a 18. században félig elparasztosodott, mégsem vált sohasem „földhöz ragadt paraszttá”. A 20. században is minden parasztnál könnyebben mozgó, vállalkozóbb szellemű, mégis hagyományőrzőbb, a territoriális szabadság emlékét őrző székely ember (Erdei F. 1942a: 98–99).

A köznemesség egy jelentős része utat talált a hivatalokba és nagyon sok paraszti sorban élő családjának volt egy-egy értelmiségi ága. Társadalmi kényszert éreztek a paraszti szinten élő nemesek is, hogy tehetséges gyermekeik közül egyet-egyet felsőbb iskolába küldjenek. Szemükben a polgári korszakban az iskola már egyértelműen a társadalmi emelkedés eszköze volt. Így aztán egyazon családnak földmíves, iparos és főhivatalnok (pl. megyei alispán) tagjai is lehettek egyidejűleg, akik tartották a rokonságot (Kósa L. 1984b: 334). Fölös számban került ki ebből a rétegből falusi tanító és kollégiumi professzor, lapszerkesztő és törvénybíró, nótárius és lelkész, jószágkormányzó és katonatiszt. A sárospataki kollégium diákságának 75–80%-a volt nemesi származású a 19. század első felében, de közülük csupán 4–5%-os a bene possessionati, azaz tehetős birtokos réteg részaránya (Benda K. 1981: 91; Rácz I. 1988: 79). A vagyonosabb réteg járási, megyei, sőt országos hivatalt viselt, az elszegényedett „címeresek” pedig a polgári középosztályba épültek be, és kisebb hivatalokkal kellett beérniük (Kiss Á. 1979: 365).

Már a 18. században áramlani kezdtek a szegény nemesifjak a kézművesiparba. A polgári korszakban még többen álltak be inasnak, tanultak mesterséget. Azonban az 1872-ig fennálló céhrendszer akadályozta bejutásukat az iparos társadalomba, ezért {8-171.} sokan maradtak meg a falusi háziipar, a céhen kívüli kontárság szintjén. A legszegényebbek ipari szakképesítés, mesterség nélkül proletarizálódtak. Akinek nem sikerült kovácsinasként, pásztorbojtárként a faluban megélhetést találnia, az végül a bányákban, építkezéseken, ipari üzemekben keresett magának segédmunkát.

Nemesi múltjának tudatát, emlékeit az „átrétegződött” ivadék, azaz a hivatalnok, az értelmiségi, a kézműves és a gyári munkás is őrizte több-kevesebb sikerrel. Ehhez, s a rendi maradványok továbbéléséhez általában erős támaszt nyújtott az ún. régi jogon a kiegyezés (1867) után is fenntartott választójogosultság. Például 1880 körül az óbudai Hajógyárban dolgozó ácsok közül 12 főt nemesi levelük alapján vettek fel a készülő választói névjegyzékbe: „Eme ácsok, akik büszkék nemességükre, soha nem mulasztanák el… pecsétes levéllel bizonyítani alkotmányos jogukat” (Lőkös L. 1970: 619; Magyar munkásszociográfiák, 1888–1945. Bp., 1974: 95; Tárkány Szücs E. 1981: 89). Számos vármegye még a századfordulón is vezette a nemesek könyvét. Győr megye például 1902-ben kihirdette F. Ernő járásbíró nemességét (Tárkány Szücs E. 1981: 89). Akkoriban kamarás még mindig csak nemesember lehetett, hitbizományt csak nemes alapíthatott.

Nemesítések még később is történtek, s a magyar polgárság számos ismert alakja – köztük jó néhány izraelita vallású is – szerzett nemesi címet, bárói rangot. 1918-ig 346 zsidó család kapott nemességet, köztük 28 báróságot, és 17-en a főrendi ház tagjai voltak. A nemesi előnév mögött megőrizték a Herzog, a Goldberger, a Kornfeld, a Deutsch nevet és a vagyonszerző polgár öntudatát. „A közéletben azonban ők is az arisztokrácia és a nemesi vezető réteg eszményeit tekintették illendő és kötelező magatartásnormának” (McCagg, O. W. 1972: 21–22; Hanák P. 1974: 528). Természetes, hogy a „nemesi rang” a két világháború között megőrizte presztízsét a falusi, helyi társadalmak hierarchiájában is. Ezen nem sokat változtatott a több nemzedéknyi idő alatt bekövetkezett vagyoni átrétegződés sem. A rendi maradványok tovább éléséhez az 1880–1890-es évekig hozzájárult a „nemesi községigazgatás” és a „nemesi közbirtokosság” intézménye is.

A kisnemesség tömeges beolvadása a parasztságba nemcsak társadalmi téren látszik gyors üteműnek és teljesnek, hanem a kultúra egységesülésében is. Egykori jobbágy- és kisnemesi közösségek korábbi elkülönülése szűnt meg kulturális téren a polgári korszakban. A jellegzetes nemesi tárgyak, szokások a polgárosulásnak és a lassú modernizációnak is köszönhetően fokozatosan kikoptak, s új formáknak adták át a helyüket. Hozzájárult a kulturális egységesüléshez a parasztoknak a nemességet utánzó hajlama, s mindkét réteget befolyásolták a városok felől terjedő új divathullámok. Ahol azonban a nemesség tudata különösen hosszú ideig és különösen szívósan élt, ott a régi tárgyak, szokások, magatartásminták megőrzésében is az átlagosnál erősebb konzervativizmus, hagyománytisztelet figyelhető meg.

Nemesi minták tovább élése a 20. század második felében még mindig kimutatható a magyar társadalom több területén. Olyan új csoportok váltak a régi minták követőivé, akik nem álltak sem leszármazási, sem szellemi, ideológiai kapcsolatban a hajdani nemesi osztállyal. Az 1945 utáni politikai elit vadászataiban és egyéb úri passzióiban, közköltségen gyakorolt gavallériáiban felismerhetők a régi nemesség exkluzív ceremóniái. A „szocialista összeköttetések”, patrónus–kliens viszonyrendszerek előképe szintén a régi dzsentri világban sejlik fel.

{8-172.} A termelés bővítésének lehetetlensége, céltalansága, értelmetlensége az 1970–1980-as években kedvezett a presztízsfogyasztásnak a régi minták szerint. Tehetősebb falusi, paraszti családok szükségen felül nagy házakat, hivalkodó kerítéseket emeltek. Egymással versenyezve építettek a szomszédokénál magasabb, nagyobb lakóházakat. A falusi temetőkben megszaporodtak a nemesi sírboltokat utánzó kripták, költséges síremlékek, oszlopok, szobrok. Terjedt a nagy vendégségek, a költséges lakomák szokása. Esetenként 200–300 vendéget hívtak a falusi lakodalomba, seregnyi rokont a halotti torba, s mind több vendéget a keresztelőre és a falusi búcsúba. Költséges ajándékozási szokások jöttek divatba (pl. személyautó a diplomázó unokának). A gyermekágyas asszony látogatása sok vidéken népes asszonycsoportok társadalmi eseményévé, közös lakomázássá és italozássá vált.

Azok a sztereotípiák és előítéletek, amelyek a külföldi utazók magyarországi útleírásaiban vagy a szomszéd népek vélekedéseiben a magyarok „nemzeti” tulajdonságairól megjelennek, zömmel a magyar nemességről fogalmazódtak meg. Ilyen jellemvonás például a híres „magyaros vendégszeretet”, s említeni lehetne kevésbé hízelgő tulajdonságokat is. Ezek egy része több-kevesebb joggal vonatkoztatható a társadalom más rétegeire. Hiszen a magyar birtokos paraszti réteg sok vidéken valóban magáévá tette a nemesi életmód és viselkedés számos vonását. Említhető a nyalka öltözködés, a drága és tetszetős viselet kedvelése, az evés-ivás és vendéglátás kultusza, a büszke, rátarti magatartás, amihez többnyire a bőkezűsködő ajándékozás, borravalózás is kapcsolódik. Mindezek máig tartóan „magyar” tulajdonságként élnek a legtöbb szomszéd nép tudatában. Nem is alaptalanul, hiszen a magyar paraszt számára – különösen a vegyes nemzetiségű tájakon (pl. Tolna, Baranya) – a magyar nemes volt a minta, miként a szomszédos német parasztok számára a városi polgár (Andrásfaly B. 1973a: 109–110; Kósa L. 1976: 48). Ezek a magatartásformák azonban megfigyelhetők a lengyel nemesség utódainál is a 20. század derekán (Biernacka, M. 1966: 224). Ott is mintaként szolgáltak a velük élő paraszti rétegek számára. Ezek a közös vonások bizonyára hozzájárultak a két nép közötti szimpátiához.