MUNKA ÉS KEDVTELÉS

A kisnemesek látszólag ugyanúgy dolgoztak és ugyanúgy ünnepeltek, mint a parasztok, de ennek a társadalmi rétegnek mégis egészen más volt az életszemlélete és a munkához való viszonya. Nem alattvalói, szolgálatot teljesítő egyedei voltak a társadalomnak, hanem szabad, önálló tagjai, független egzisztenciák. Erdei szerint ez a magyarázata annak, hogy a nemesi közösségek „munkás magatartása” gyökeresen más volt, mint a parasztoké. Dolgoztak a nemesek is, azonban nem egy állandóan szorító munkakényszer hatása alatt, hanem szükség szerint – néha keveset vagy éppen semmit. Nem állt egész életük a munka és a termelés állandó nyomása alatt (Erdei F. 1942a: 97–98). Megszokták, hogy idejükkel szabadon gazdálkodhatnak, s nem küldhetik őket „úr dolgára”, forspontra, mint a jobbágyokat. Utóbbiakat a századokon át megkövetelt munkajáradék sokkal feszesebb időgazdálkodásra szorította a mezőgazdasági munkák idején.

A hajdani kisnemesi közösségek Gömörben, Borsodban jobban kedvelték a csikónevelést, a tinónevelést, a kupeckedést, de még a juh- és disznópásztorkodást is, mint a szántás-vetést. Számukra az aratásnál, kaszálásnál kedvesebb munka volt a gabonanyomtatás lóval. Favágásra, cserhántásra vállalkoztak ugyan, de gyengébb munkások voltak, mint a jobbágyok unokái. Szénégetést, mészégetést nem folytattak, de vállalták a szén, fa, mész fuvarozását, faluról falura haladó árusítását (Lajos Á. 1979: 35; Paládi-Kovács A. 1981a: 171). Gömörből a parasztfazekasok termékeit főként kisnemesi fuvarosok szállították szét messzi tájakra. A nemesek asszonyai a nehezebb mezei és háziipari munkálatokat (pl. kendertörés) szívesen végeztették másokkal. Ezért engedték vályogvető cigányok megtelepedését a faluszélen (Tarnalelesz, Arló, Lénárddaróc). Nemesek és parasztok által vegyesen lakott falvakban fonóházat csak a parasztok tartottak, mert a nemesek lányai, asszonyai inkább családi körben fonogattak (Lajos Á. 1970: 35).

Az ország legtöbb tájáról vannak példák a nemesek munkátlanságára, rossz időgazdálkodására, restségére. Rádon (Rétköz, Szabolcs m.) például csupán 12 jobbágycsalád élt, a többi lakos mind nemesi jogállású volt. Utóbbiak náddal, szénával {8-167.} kereskedtek, s naphosszat a malom alatt adták-vették a szót. Reggel 4 órakor már pálinkáztak a kocsmában, de dolgozni nem szerettek (Kiss L. 1961a: 383). Ezt a bizonyára parasztok által megfogalmazott véleményt aligha szabad általánosítani. Egy nemesi típust, a Pató Pálok típusát azonban valóban megtestesítették a példában említett rádiak. Hogy nem egyedi esetről van szó, azt bizonyítja Plánder Ferenc 1838-ban Göcsejről publikált dolgozata is: „Mezei a hegyes vidéken, mellyeket nagyobbrészt kisebb birtokú nemesek és nemesi szabadalmakkal bíró agilisek bírnak, siralmas tekintetet adnak, mivel a pipával és puskával időt pazarló birtokos mezein a kisebb vízmosta árkokat betölteni annak idejében elhenyéli, azért már most szántóföldjén több az öt és hat öl mélységű vízmosta árok, mint a barázda” (közli: Paládi-Kovács A. 1985a: 59).

A birtokos köznemesség többsége elkényelmesedett a 18. század folyamán. Katonai szolgálatra, nemesi bandériumaira az állandó katonaság felállítása óta nem volt szükség: privilegizált helyzete, nemesi életformája veszélybe került. Ennek ellenére a birtokos réteg fő foglalatossága az eszem-iszom, a vendégeskedés, a vadászat maradt. Csupán egy kisebbségnek volt igénye könyvekre, a gazdálkodás újításaira, az életmód megváltoztatására (Wellmann I. 1981: 79).

A nemesi passziók között a vadászat mindenütt az elsők között szerepelt, helyenként pedig egészen kiemelkedő jelentősége volt. Szentgálon (Veszprém m.) az ősök királyi vadászként nyerték el kiváltságukat. Vaddal adóztak a királynak és közreműködtek a vadászatain. Szentgáton a nemesi kúriának megfelelő telek neve még a 18. század elején is vadászszesszió. Az ún. közvadászat pedig a vadászkompánia ünnepélyes aktusa volt. Ennek szabályait, szervezésének, lefolyásának módját gondosan jegyzőkönyvbe foglalták. A vadászat hajnalán, amikor a vadászbíró megfújta a kürtöt, a „nemzetes urak” összegyűltek a házánál és együtt indultak el vadászni a közbirtokosság két kocsiján. Ez a ceremónia a nemesi öntudat erősítését szolgálta (Vajkai A. 1959b: 32–33; Maksay F. 1973: 21–22, 245). A kisnemesség minden vidéken ragaszkodott a szertartásos viselkedéshez, a közösségi ceremóniákhoz.

A kisnemesi falvakban az 1970-es évekig élő szokás volt (pl. Gömörben), hogy a lakodalom fényét lovas legények, parádés kocsik, ún. „csinos szekerek” emelik. A 20. század elején a gömöri „nemes” legények lóháton jártak udvarolni a környék falvaiba. Szokásban volt a lányok kocsikáztatása, télen pedig szánkóztatása csengős lovakkal (Lajos A. 1979: 28, 43). Parasztok azon a vidéken nem jártak lóháton, s a kocsikázás, szánkózás is haszontalanságnak, úri passziónak minősült a gondolkodásukban.

A kisnemesek sokat adtak a lovak kinézetére, cifra szerszámára. A fénylő sárgarézzel, színes bőrsallanggal bőven ékesített kúcsos szerszám, magyar szerszám a nemes presztízsét emelte, miként a hintó, a könnyű „futkosó kocsi” vagy szánkó is. Kedvelték a pozíciójukat alátámasztó szokásokat, amelyek az aratáshoz és a szürethez kapcsolódtak. Áldomással fogadták az aratókoszorút átadó mezei munkásokat, s bandériumot, lovaslegényeket adtak a szüreti mulatság, felvonulás rangos megtartásához. Lovasbandériumot még a városi nemesség is szívesen állított ilyen alkalmakra (pl. a komáromi szekeresgazdák a 20. század elejéig).

A nemesi életstílus és viselkedés kelléke volt a kártya, a cigánymuzsika és a magyar nóta is. Ennek az „úri osztály”-nak a képviselői jelentek meg a 19. századi népszínművekben, majd a magyar operettek színpadán mint „szépen mulató”, nótázni, {8-168.} táncolni szerető és tudó „kedves férfiak”. A polgári korszakban, az 1900-as évek elején azonban már az „úri osztály” felső rétege, a dzsentri is mind nehezebben tudott megfelelni a fenti ideálnak, a kisnemesség alsóbb rétegeinek pedig még kevesebb lehetősége volt a dzsentri életeszmények követésére.