{8-150.} KÖZNEMESI KÚRIA – KISNEMESI „PARASZTHÁZ”

A kúria és a „parasztház”, amiben egyaránt élhettek nemesi jogállású családok, két igencsak eltérő életmódot, vagyoni és kulturális szintet jelképez. Utóbbi természetesen a jobbágyság nagy tömegeinek a hajléka volt elsősorban. Azonban az armalisták és az egytelkes nemesek háza, bútorzata alig különbözött valamiben a jobbágyok házától. Esetenként talán igénye sem volt a kisnemesnek arra, hogy kövesse a nemesi mintákat, s kúriában éljen. Általában azonban inkább az anyagi ereje hiányzott hozzá. Észak-Hevesben például 1848 előtt a kisnemesség túlnyomó többsége 2–3 helyiséges faházakban élt. A 19. század közepén épült nemesi lakóházaknak az utca felőli végén már megjelent egy-egy kőoszlop, de az udvar felőli hosszú oldalán épült nyitott folyosó (ámbitus) oszlopai mind fából voltak (Tarnalelesz, Mikófalva). Klasszicista jellegű, oszlopos folyosóval kiegészített lakóházakat a helyi parasztok nem építettek. Pedig a volt jobbágygazdáknak esetenként több földje volt, mint a kisnemeseknek. Náluk nem az anyagi erő hiányzott a nemesi minta követéséhez (Bakó F. 1978: 131–132). Idő kellett hozzá, hogy a jobbágyok ivadékai felnőjenek a magasabb társadalmi rétegeket megillető formákhoz, s igényük legyen a lakóházuk reprezentatív megjelenésére.

A köznemesek és a jobbágyok lakóházainak technikai színvonala Dél-Dunántúl falvaiban majdnem azonos szinten állt. A köznemesek fundusain álló házaknak a falazata a 18. században még főként sárból volt, talpgerendával, gerendavázzal, fonott vagy karós rögzítéssel. A kisnemesség lakóházait ugyanúgy náddal, zsúppal, szalmával fedték, mint a parasztokét (Knézy J. 1992: 154). Építőanyagok, szerkezet és forma tekintetében nem lehet alapvető különbséget kimutatni a Kisalföld armalista és jobbágynépességének épületei között a 19. század első felében. Mindkét réteg háza „négy derékból állt”, azaz szoba, konyha, kamra és istálló volt a közös fedél alatt. Jobbágyok és törpebirtokos nemesek gazdaságai között becsült értékkülönbségek a nemesi háztartás gazdagabb felszereltségéből adódtak (Dominkovits P. 1993: 286, 289).

1716-ban a Kolozs megyei Alsó-Szováthon szalmafedél alatt sövényből „font tapaszos ház” állt az egyik nemes házhelyén, s még 1857-ben sem volt négy lakrésznél több az ottani úri birtokosok házában (Bálint Z. 1943: 61–62). Hasonló helyzetről tanúskodnak az alföldi archivális források. Hódmezővásárhelyen (Csongrád m.) 1803-ban felvett becsűjegyzőkönyvek tételesen bizonyítják, hogy a kisnemes és a nemtelen gazdák portái nem különböztek egymástól. A lakóházak és a gazdasági épületek szerkezete, formai jellege, építőanyaga és pénzbeni értéke teljesen megegyezett (Rácz I. 1988: 145–146). Érthető, ha a népi építészet kutatói a 20. században az egykori kisnemesség, illetve a territoriális szabadságú csoportok, a székely, kun, jász, hajdú kiváltságos rendűek épületeit „parasztház”-nak tekintették (Viski K. 1941: 143). Igaz, hogy ezeken érvényesült leglátványosabban az úgynevezett kuriális építészet hatása.

A jobbágytelken élő armalista és kurialista nemesek épületállományát több vidéken is jellemezte a lóistálló és a kocsiszín. Ezek a 19. század első felében, ha nem is kizárólagosan, de elsősorban a nemesi porták tartozékai voltak például Győr megyében és Észak-Magyarország több kisnemesi vidékén (Dominkovits P. 1993: 292).

{8-151.} 3. térkép. Nemzetségek szerint felosztott temető. Rákosd (Hunyad vm.)

A kúria a tehetősebb, a bene possessionati réteghez tartozó családok nemesi lakóháza volt. Legrégibb építészeti emlékei az 1600-as évekből maradtak fenn. Ezek már többszöri átépítés, bővítés nyomait mutatják. Azonban a Pest-Pilis-Solt, Nógrád és Zala megyei kutatásokból kitűnik, hogy a 18–19. században sem szabad a tehetős birtokos, középbirtokos nemesség képviselőit automatikusan kúriák tulajdonosainak tartanunk. Ezt erősítik meg a Sopron és Győr megye köznemesi lakóházait vizsgáló újabb forrásfeltárások is (Dominkovits P. 1993: 292; 1994: 40–48). A 19. században a magyar köznemesség kúriáit általában földszintes, 4–6–8 szobás épületeknek írták le. Nógrádban a kúriák méretét tekintve három csoport különíthető el. Többségük {8-152.} hossza 15–20 méter között van, a középméretűek hossza 20–30 méter, s a nagy kúriákhoz a 40 méternél hosszabb épületek tartoznak (Praznovszky M. 1981: 133). A kúriát nem vette körül hatalmas park, mint a főnemesek vidéki kastélyait. Azonban a falu házaitól mégis elkülönült nagyobb telkével, kertjével, kerítéseivel. Rendszerint 4–5 holdas beltelekre épült, s a majorságtól gyümölcsös, virágos és konyhakert választotta el. A kúria épülete alaprajzában is eltért a parasztokétól. Már a 17. században gyakori volt a kúriák kétmenetes, kéttraktusos alaprajzi szerkezete. Ezzel szemben a parasztház 2–3 helyiségből állt csupán, s azok az utca vonalára merőleges tengely mentén helyezkedtek el, s többnyire egymásba nyíltak. A 18–19. században a köznemesi kúriaépítészet sajátja volt több vidéken az L alakú alaprajzi szerkezet is (Nyárády M. 1935: 49; Kiss L. 1961b: 599–603; Kiss Á. 1979: 377; Cseri M. 1989: 278–279).

Anyagát, technikai színvonalát tekintve a kúria a 18. századi barokk szellemiség hatása alatt, az első nagy kúriaépítési hullám idején szakadt el a parasztháztól. Különösen az ország nyugati felében terjedt a kő, a tégla és a tetőcserép használata, s ott jelentek meg előbb a barokk, majd a klasszicista formák. Például Szentgálon (Veszprém m.) a 18. században szilárd falazattal, azaz kőből vagy téglából épültek a bolthajtásos mennyezetet is alkalmazó nemesi házak (nemzetes ház). Dunántúli kúriákon a bolthajtásos mennyezet a 18. század elején terjedt el (Vajkai A. 1959b: 186–187, 189; Dominkovits P. 1994: 40). A reneszánsz, barokk vagy klasszicista stílusjegyeket őrző kúriák homlokzata, a kőoszlopok sorát igénylő nyitott folyosója kifejezte a köznemesség vagyonosságát, pompakedvelését s igényét társadalmi státusának kifejezésére. E köznemesi kúriaépítészet utolsó nagy hulláma a 19. század első felében országszerte hódított. Fő jellemzője akkor már a dór oszlopsor és a vakolatdíszes házhomlokzat volt. A kisnemesi kurialista építészet a 19. század derekán sokat veszített újító lendületéből. Az építőanyagok modernizálódásában, a gazdasági épületek méretezésében és korszerűsítésében azonban még mindig példát adott (Cseri M. 1989: 275–282).

Az úgynevezett kuriális hatás a népi építészetben leginkább a parasztházak homlokzatának tagolásában, díszítésében és oszlopos tornácainak formájában nyilvánult meg. Azonban legalább 20–25 esztendős intervallum érzékelhető a kúriaépítészet lezárulása és a tehetős parasztok azt utánzó házépítési hulláma között (1848–1870). Pest megyében például a népi építésmód nem mindig a helyi mintákat követte, hanem a távolabb álló kúriákét (Kiss Á. 1979: 375). Fáziseltolódás – a gazdasági konjuktúrák függvényében – tájanként eltérő periódusokban jelentkezett. Gömör megyében a folyóvölgyek úrbéres parasztsága már az 1860–1870-es évektől épített tekintélyes méretű, hosszú folyosós házakat, hivalkodó vakolatdíszes homlokzatokkal. Megtehette, mert a gabonakonjunktúrán gyorsan meggazdagodott (pl. Rimaszécs, Velkenye, Sajópüspöki parasztsága). A közeli karsztos dombvidéken azonban a volt nemesek utódai is csak a 20. század elején kezdtek nagyobb, 4–5–6 osztatú lakóházakat építeni, amelyekhez oldalt nyitott, oszlopos folyosó (ámbitus) is tartozott. Ott a gabonakonjunktúra nem hatott, inkább erdőgazdaságból, marhatartásból éltek. A dombvidéken (pl. Szuhafő) a parasztok házai még a századfordulón sem követték a síkvidéki építkezés példáit. Még az 1940–1950-es évek parasztháza is a tradicionális formát őrizte, és ott ebben az időben még mindig csak három helyiségből állt. Ezek a {8-153.} sárfalazatú, szalmatetős házak olyanok voltak, mint a helybeli kisnemesek lakóházai 100–150 évvel korábban (Komoróczy M. é. n.: 165–166; Lajos Á. 1979: 25–26; Paládi-Kovács A. 1981a: 167).

4. térkép. Nemzetségek telkei a belterületen. Bélapátfalva (Borsod vm.), 1806
1 = Bársony család, 2 = Barta család, 3 = Berecz család, 4 = Csohány család, 5 = Hegyi család

A „kuriális hatás” a népi építészetben ott érvényesült, ahol a gazdasági fellendülés, a búza- vagy gyapjúkonjunktúra, valamilyen kertkultúra, élőállat-kereskedelem, {8-154.} borkivitel vagy ipari tevékenység bontakozott ki. Sok elzárt és gazdaságilag elmaradott vidéken a 20. század elejéig őrizték a tradicionális formákat, s megmaradt a hajdani nemesek és jobbágyok utódai között a távolság, a gazdasági és a kulturális szintkülönbség.

7. ábra. Nemes Harangi György házának tervrajza 1820-ban. Debrecen (Bihar vm.)

A birtokos köznemes falusi kúriája az udvari oldalon tornácot, verandát, boltíves konyhát, kamrát, kisebb szobát; közepén tágas terem nagyságú fogadószobát (egyben ebédlőt); a homlokzati oldalán pedig néhány hálószobát, vendégszobát foglalt magában. Külön szoba volt benne a háziasszonynak és a gyerekeknek. A 17–18. századi kúriák tartozéka volt már a mázas cserépkályha (Kiss Á. 1979; Knézy J. 1992: 154). Nemesek és parasztok életmódját elsődlegesen megkülönböztette, hogy utóbbiak családonként egy-egy szobában zsúfolódtak össze még akkor is, amikor a kúriák lakói már tágasabban éltek. Tolna megyei kúriákon a 19. század első felében itt-ott megjelentek az ún. fürdőházak is (Glósz J. 1991: 121).

Birtokos köznemesek társadalmi státusukat a bútorzat és a lakás tárgykészlete által is hangsúlyozták. Dél-Dunántúlon a 18. század közepén a födeles ágy, a pohárszék, a kerekített asztallap, a fiókos asztal jellegzetesen köznemesi bútor volt. A magyar köznemességnél a 18. század elejétől meghonosodó kihúzós fiókos asztal a {8-155.} parasztok otthonában jóval később jelent meg. Szilágysági földmívesek házaiba csak 1910–1915 táján került be. Köznemesek vagyonleltárai a 18. században a szúnyoghálós, födeles ágyak, a több darabból álló, nagyméretű ebédlőasztalok mellett említenek szekretereket, pohárszéket, bőr huzatú kanapékat, bőrrel bevont székeket is (Kós K. 1974: 47; Rácz I. 1988: 149; Knézy J. 1992: 155). Sarokpad, fiókos sublót, menyasszonyi festett láda, támlás- és karosszékek egészítették ki a kúriák bútorzatát.

A nemesi tárgykészlet sok más csoportja szolgálta még a státus reprezentációját. Főnemesi és városi, polgári mintákat követve jelentek meg a kúriákban a fali függöny, az „utazó kupfer”, a zsebóra, a falióra, a kisebb-nagyobb tükrök és a dísztárgyak csoportjai. Említhető még a tálaló- és díszedények, a díszes abroszok, ágyterítők, párnák használata is. Például egy somogyi köznemes vagyonleltárába 1774-ben 24 bőrszéket, 8 tükröt, egy zöldposztós kanapét, több bőrvánkost, egy ostáblát és egy „asztalra való ütőórát” is felvettek (Vajkai A. 1959b: 206; Maksay F. 1973: 27; Knézy J. 1992: 155).

Az előbb említett tárgykészlet a köznemességnél is csupán a 18. században terjedt el. Több kortárs szerző – így az erdélyi Apor Péter és Ujfalvy Sándor – tanúsítja, hogy a török kiűzését követően ismét jobban érvényesült a nyugat-európai hatás, s az ország keleti peremén is érvényesülni tudott az osztrák–német közvetítéssel érkező új „módi”, a divat. A század barokk szellemisége nemcsak az egyházi építészetben, az arisztokrácia palotáiban, de a köznemesség kúriáiban is átformálta az életvitelt és a tárgyi környezetet. Itt kell említeni, hogy a 16–17. században még az úri szobákban is többnyire csak „nagy paraszt kerek székek” álltak. Abban a korban a paraszt jelzővel illették az egyszerű művű, dísztelen ruhát, bútort, edényt, fegyvert stb. (TESz III. 1976: 102; Knézy J. 1992: 154). Az úri és a paraszti anyagi kultúra elválása a 18. században hangsúlyosabbá vált, mint korábban.