KÖZNEMESI VISELET

A rendi társadalom rétegeit, csoportjait öltözékük is jellemezte, s gyakran hatósági rendeletekben szabályozta. A 17–18. században vármegyei statútumok tiltották a jobbágynak a posztóruhák és a csizma viseletét, asszonyaiknak a csipke, a bársony és a prémek használatát. Jobbágyoknak csupán a vászon, a posztónál durvább daróc, lábukon pedig a bocskor viselését engedélyezték (Szabó István 1976b: 237; Hofer T. 1975: 403). A nemesség legszegényebb rétegei azonban, így az armalista nemesek, nem tudtak előjogaikkal élni, s külső megjelenésük sem különbözött a parasztokétól. Például Máramarosban hiába biztosította a hatalom 1696-ban armalista nemeseit arról, hogy reájuk nem vonatkozik a posztóviselési tilalom, mégis vászongatyában és bocskorban jártak. Ezért nevezték ezeket a csoportokat „bocskoros nemesnek”. Amikor az 1809. évi inszurrekcióra, nemesi felkelésre gatyaszárban jelentkeztek, s kantár nélküli lovakkal érkeztek, természetesen gúny tárgyává váltak (Szabó István 1941c: 55). Borsod megyében a cifraszűr a 19. században már paraszti viseletdarab. Azonban még a 20. század elején is a megye több vidékén hordták a volt kisnemesek {8-156.} utódai (pl. Dédes és Tapolcsány), s ezért környezetük „szűrös uraknak” nevezte őket. Borsodban és különösen Gömörben a tehetősebb köznemesi családok utódai kiváltak öltözékükkel paraszti környezetükből. A gömöri nemes ifjúság a 19. század végén fekete vagy sötétkét posztóból készült, vágott vagy sima derékszabással varrott, díszesen zsinórozott dókát vagy dolmányt viselt. A millenniumi vármegye-monográfia néprajzi szakírója szerint zsinórozással, rézgombbal vagy pitykével díszítették a mentéket, sőt a 19. század második felében divatoztak a prémes gallérokkal készült kabátok, dolmányok és dókák is. „Aspenzel, mely rövid, testhez álló szabásával, pitykés, zsinóros díszítésével, barna, szürke és sárgásbarna, sőt világoskék színű posztójával olyan csinosan érvényesül, leginkább az alsó Sajó-, Rima-, Balogvölgy és a Szárazvölgy nemeseinek fiatalságánál dívik” (Komoróczy M. é. n.: 165–166). Ugyanott említi a kecsői, vályi, simonyi, darnyai és serkei nemesek ezüstgombos, fekete selyem mellényeit, mint az ünnepi viselet tartozékait. A gömöri nemes nők hegyes sarkú kordovány csizmájáról, zsinóros, fekete posztóból készült zekéjéről és rókaprémes mentéjéről már egy korábbi monográfia megemlékezett (Hunfalvy J. 1867: 91).

Szólnak a 19. század végi források a volt kisnemesség díszes csizmáiról is. Ezeknek magas volt a sarka, a kérge pedig sárgaréz szögekből kivert virágokkal, csillagokkal volt ékesítve. Még a 20. század első felében is kedvelték Gömörben, Borsodban, Hevesben a kisnemesek utódai a szár felső peremén huszáros szegéssel, elöl pedig rózsával díszített csizmákat. A csizma sarkára rézpatkót verettek, hétköznap csörgő vassarkantyút, lakodalomra pedig nagytaréjú, sárgaréz sarkantyút kötöttek rá.

Székelyföldön a 18. század derekán három társadalmi réteg különült el a viseletben is: 1) a lovas huszárok, 2) a gyalogos katonák, 3) a jobbágyok rendje. Ezt a tagozódást a székely határőrség körzeteiben a 20. század elejéig megőrizte a falvak társadalma. Például Csík megye falvaiban a „huszárlány” kék, a gyalogkatona leánya piros, a jobbágyleány pedig fehér vagy sárga szalagot viselhetett a hajában. A gyalogkatonák leányának parafernumos (kelengyés) ládájára kék alapon piros tulipánt festettek. A „huszárlány” ládáján a tulipán barna és piros alapon, de mindig kékben játszott. Csík megyében a jobbágyoknak színes gallért vagy zsinórt viselni nem volt szabad. A huszár renden levők zekéjének piros gallérja vagy a galléron piros zsinórozása, a gyalog rendeknek viszont kék gallérja vagy kék zsinórja volt (T. Nagy Imre 1902: 15). Háromszék falvaiban még az 1860-as években is az egész falu előtt szégyenítették meg azt a legényt, aki harisnyáján (posztónadrágján) nem a régi rendi hovatartozásának megfelelő színes zsinórt viselte (Imreh I. 1956: 40; 1973: 88).

Az 1848 utáni polgári korszakban azonban a korábbi nemesség egyre kevésbé tudta megőrizni egykori előjogait az öltözködésben. Jellemző példa erre Szuhafő (Gömör m.), ahol a nemesi viselethez tartozott a sűrű guba, a sarkantyú és a rozmaring bokréta. Amikor a 19–20. század fordulóján már jobbágyok ivadékai is „felkapták a rozmaringot”, a nemes legények elhagyták ezt a díszt. Akkoriban a szuhafői nemes leányok két ágban, a paraszt leányok pedig egy ágban fonták a hajukat. Amikor a parasztok követni kezdték a nemeseket, azok két oldalról a fejük tetejére tűzték hajfonataikat. A parasztok leányai azonban ebben is követték őket, ezért az 1930–1940 körüli években a volt nemesek leányai hosszú hajukat levágatták; a parasztok leányai az 1950–1960-as években tették ugyanezt (Lajos Á. 1979: 40). Az {8-157.} említett példából nyilvánvaló, hogy Szuhafő – s a legtöbb nemesi múltú közösség – a kiválást, az elkülönülést kereste az öltözködésben, s egész megjelenésében. A rendi korszak lezárulása után rendeletekkel, tiltásokkal már nem lehetett megakadályozni a parasztokat abban, hogy kövessék a nemesi utódokat a viseletmódban, a divatban. Helyenként ebből kisebb helyi konfliktusok származtak, s a kiegyenlítődés száz évig is eltartott.