A KÖZNEMESI RÉTEG FÖLDRAJZI ELHELYEZKEDÉSE

Csupán a fent említett történeti folyamatból érthető meg a magyar köznemesi réteg földrajzi elhelyezkedése, sűrűsödése a királyi Magyarország és az ottomán birodalom 16–17. századi ütközőzónájában. Tanulságos, hogy az 1780-as években igen kevés nemes élt a török hódoltság alól felszabadított területeken, különösen a magyar Alföld déli részein. Alacsony a részaránya a nem magyar többségű északi és erdélyi megyékben is, ahol csupán a középkori eredetű köznemes és főnemes birtokos osztály vallotta magát magyarnak. Szlovák, német, ruszin és román többségű körzetekben léteztek szlovák vagy román ajkú nemesek, de a nemesi társadalom zöme ott is a magyar etnikumhoz tartozott. Bármely nyelven beszélt, a nemes ember és családja a magyar nemesi osztály, akkori nyelven szólva a „magyar nemzet” tagjának számított. Magyar nemzeten pedig a feudális korban kizárólag a nemességet értették. Ez a kifejezés egyben fiktív leszármazási egységet is jelentett.

Az ország újkori történelme okozta, hogy a magyar nemesség tömegei a 16–17. századi végvári vonal, a török birodalom és a Habsburg-háztól kormányzott magyar királyság határvidékén éltek. 1784-ben a nemes férfiak aránya Borsod megyében 15%, Szatmár megyében 14%, Pozsony megyében 11% körül volt (Danyi D.–Dávid Z. 1960: 50–51; Kávássy S. 1985a: 619). Észak-Magyarországon különösen Borsod, Heves, Gömör, Abaúj, Szabolcs, keletebbre Máramaros és Bihar, a Dunántúlon pedig Győr, Zala és Veszprém megye tűnt ki a nemesi személyek magas részarányával. A magyar nemesség fele mindössze 14 vármegyében, a megyék egynegyedében zsúfolódott össze. Erdélyben a Székelyföldön és egy-két központi vármegyében tömörült a nemesi osztály (Vörös K. 1980. I: 486).

A 18. században az északi és a nyugati megyékből nemcsak a jobbágyok, hanem a nemesek is nagy számban vándoroltak a török alól felszabadított alföldi és keletdunántúli megyékbe. Ott a népsűrűség akkoriban igen alacsony volt, s vonzotta az új telepeseket. A kibontakozó migrációban a magyar birtokos nemesség, a bene possessionatus réteg nem vett aktívan részt. Sokkal inkább a vagyontalan kisnemesek, a kurialisták és armalisták ifjai. Iskolázott tagjaik hivatalt kerestek, szolgálatot vállaltak (Szabó F. 1990: 93; Glósz J. 1991: 8). Mások mesterséget tanultak és az alföldi városokba, népes falvakba költöztek. Számos városban gyorsan emelkedtek a vezető {8-140.} rétegbe, s igyekeztek a városi közösségnek is privilégiumokat szerezni. Egyes városokban a nemesség feltűnően elszaporodott, s létszámánál fogva is fontos tényezővé vált. Például Miskolcon az 1780-as években már mintegy 3900 nemes személy élt, akik az összlakosság 30%-át tették ki. A nemesek megélhetését ott a város szőlőhegyén birtokolt ültetvény, a bortermelés biztosította. Már az 1720-as években számos miskolci nemes kézműves valamilyen ipart űzött. Volt közöttük több szűcs és varga, takács, kovács, kerékgyártó (Rácz I. 1988: 213; Veres L. 1991: 132, 134). A nemesi lakosság koncentrálódása bizonyos falvakban is megfigyelhető, különösen a kuriális jogállású településeken. Túlnépesedésük vezetett oda, hogy maguk kérvényezték, lehessenek kolónusok. Például Áporka (Pest megye) szűk határú falu nemesi közössége 1843-ban a királynál kérvényezte, hogy fölös népe kamarai pusztára települhessen ki (Regélő Pesti Divatlap 1843. 1. félév 1524; Fényes E. 1851: I. 36). Akkor még bőven voltak lakatlan kincstári puszták az Alföld déli megyéiben, s új telepítések, falualapítások ott még a 19. század második felében is történtek

1. térkép. A Kecskemétre beköltözött nemesek származási helye megyénként
1 = 10 főnél több, 2 = 5–10 fő, 3 = 5 fő alatt