„SOK NEMES ORSZÁGA”

Magyarország a 18–19. században „a sok nemes országa” volt. Az 1780-as években, az első országos népszámlálás idején az összlakosság kb. 5%-át tette ki a nemesi osztály (Danyi D.–Dávid Z. 1960: 50–51). 1839-ben a 11 milliós népességből már félmilliónál több volt a nemes, túllépte a teljes népesség 5%-át (Fényes E. 1842: I. 118). Ezzel a társadalmi szerkezettel Magyarország kivált Európa országai közül, hiszen csak Lengyelországban (8%) és Spanyolországban regisztrálták a nemesség ennél magasabb részarányát (Hajnal I. é. n.: 166; Rácz I. 1988: 211). Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy Franciaországban 1789 előtt a népesség 0,5%-át számították a nemességhez. Tudni kell, hogy mivel a 18. század végén s a 19. század elején az akkori magyar királyság lakosságának mintegy felét tette ki a magyar etnikum, de a nemességnek kb. 90%-a magyar anyanyelvű volt. Ez azt jelenti, hogy a magyar etnikumon belül a nemesség részaránya elérte a lengyelt, esetleg meg is haladta (8%).

{8-139.} A 18–19. századi társadalomszerkezethez szükséges megemlíteni, hogy a középkor folyamán még Magyarországon sem lehetett sokkal magasabb a nemesség részaránya, mint a nyugat-európai országokban (pl. Anglia, Svédország), s a 16. század közepén is csupán 2, 5–3% között mozgott. Jelentős növekedésnek a török háború idején indult, amikor a végvárakban vitézül harcoló parasztkatonákat nemesi levéllel emelték ki a jobbágyok tömegéből. A 18. század folyamán főként hivatali, értelmiségi pályára került iskolázott emberek kaptak armálist. Előfordult, hogy tehetős jobbágyok, polgárok pénzen vettek maguknak és családjuknak nemesi kiváltságlevelet. Európai összehasonlításban is magyar jellegzetességnek mutatkozott a 17–19. században a birtok nélküli nemesek nagy tömege, a pusztán armálissal bíró, vagyontalan nemesember jelensége (Maksay F. 1984: 293–295; Rácz I. 1988: 211).