A NEMESI OSZTÁLY BELSŐ TAGOZÓDÁSA

Ezt a kérdést a kézikönyvek mindig az arisztokrata főnemes, a birtokos köznemes és a paraszti nívón élő kisnemes hármasságában írják le (Vörös K. 1980). Amikor a pontosabb osztályozás a feladat, ennél jóval több réteg, csoport és megnevezés között {8-141.} kell eligazodni. Jogállás, vagyoni helyzet és foglalkozás szerint erősen tagozott volt a magyar köznemesség, s azon belül is különösen megoszlott az úgynevezett kisnemesi társadalom. Ennek csoportjait, vagyoni helyzetét és társadalmi presztízsét érzékletesen világítják meg az olyan elnevezések, mint a kurtanemes, a hétszilvafás, a bocskoros, a félsarkantyús stb. (Viski K. 1941: 143). A földesúri alkalmazásban állók gúnyos megnevezése a botos nemes (botos ispán).

Mellőzni lehet itt a néptől meglehetősen távol és elhatárolódva élő arisztokráciát, de szólni kell a parasztsággal mindennapi kapcsolatban álló köznemességről. A „bene possessionati” (birtokosok) rétege falun élt. A tehetős köznemesek kúriái, udvarházai a helyi gazdálkodás központjai voltak. Néhány jobbágycsalád, valamivel több zsellér biztosan tartozott a birtokhoz, s nem az úrnak kellett megfogni az eke szarvát. A birtokos köznemesség képviselői tartották kezükben a megyei közigazgatás tisztségeit, közülük kerültek ki a táblabírák. Utódaik a 19. század második felében már hivatali és katonai pályára szoruló dzsentrik (Szabó István 1941a: 50). Anyagi lehetőségeik és műveltségük révén messze fölötte álltak a kisnemességnek, de meg sem tudták közelíteni a főnemesek világát. Ez a köznemesi réteg volt mind a nemesi osztálytudat, mind a magyar nemzeti öntudat legfőbb letéteményese. Pozícióit az abszolutizmus időszakaiban is sikerrel védte meg. Politikai szerepét a nemesi országgyűlésbe vármegyei követeket küldő közgyűlések és a megyei tisztségek révén konzerválta.

6. ábra. Gömöri köznemesek címerei
A) Bartók nemzetség, B) Héthy nemzetség

A kisnemesi társadalom ennél a birtokos köznemességnél sokkal népesebb és tagoltabb volt. Összefoglalóan taksás nemeseknek (taxalistae) is nevezték őket, minthogy a 18–19. században a megyék taksát (adót) fizettettek velük. Közéjük tartoztak a kurialisták vagy más néven egytelkes nemesek (nobiles unius sessionis), továbbá a földet nem bíró armalisták és a paraszttelken élő nemesek is. Ezeknek a jogállásában, {8-142.} megnevezésük értelmezésében tájanként és korszakonként lehettek változások, de abban nem volt vita, hogy mindnyájan a szegény kisnemességhez tartoztak (Szabó István 1941c: 51; Benda Gy. 1984: 313).

A kisnemesség zöme úgynevezett „kuriális falvakban” élt. E falvak szűk határukkal váltak ki környezetükből. Eredetileg a falu legtöbb családjának csupán egyetlen nemesi telek volt a birtokában. Ezek az „egytelkes nemesek” maguk végezték a szántás-vetést és minden mezei munkát, mert jobbágyokkal nem rendelkeztek. Ez a réteg még a 13–15. században alakult ki. Falvaik többnyire az első kúriát, udvarházat felépítő ős nevét őrizték meg. Legtöbb településük már a 18. századra túlnépesedett, birtokuk elaprózódott. Általában elszegényedett, pauperizálódott közösség képét nyújtották. Társadalmi polarizációjuk oda vezetett, hogy szegényebb rokonaikat kiszorították a faluból és annak határából is. Erre a folyamatra különösen a Mátra és a Bükk hegység vidékén ismerünk példákat, mint Ivád vagy Mikófalva esetét (Bakó F. 1965; Csizmadia A. 1979a; Havassy P. 1989: 61).

Az újkor első századaiban (16–17. század) egyre gyarapodott az armalista nemesek népes csoportja. Akkoriban a végvári katonák és a tehetős jobbágyok viszonylag könnyen juthattak címeres nemeslevélhez, amihez azonban nem járt földbirtok. Megnemesítésükkel korábbi jobbágytelkük nem vált nemesi birtokká, megmaradt régi státusa és továbbra is szolgálni, adózni kellett utána. Csupán személyében vált nemessé a paraszt, de nem vált birtokossá. Minthogy nem akart tovább szolgálni, elhagyta a jobbágytelket, s legtöbbször korábbi lakhelyét is. Mezővárosokba, oppidumokba húzódott, s foglalkozást változtatott. Ez a magyarázata e réteg nagy mozgékonyságának. Így érthető részvétele a 17–18. századi belső migrációban, és élénk szerepvállalása az árucserében, különösen az állatkereskedelemben.

Megfigyelhető ennek a rétegnek a társadalmi mobilitása is. A szegényebb nemesség a 18–19. században szívesen vállalt hivatalt, taníttatta fiait értelmiségi pályákra (nótárius, protestáns lelkész, katolikus alsópapság, tanító), s fogadott el állásokat a nagybirtokosok gazdaságaiban (intéző, gazdatiszt, kulcsár, számtartó). A hivatalt kereső és vállaló nemesség egy része a dél-alföldi vármegyékben egy-két nemzedék alatt felemelkedett a birtokos nemesség soraiba (Szabó F. 1990: 95–96), s részt vett a megyei politikában. Ezzel a felfelé törekvő csoporttal szemben említeni kell a társadalmi lecsúszás, a nemesi rétegből való kiesés folyamatát is. Már a 18. században sok példát lehet találni a szolgának, pásztornak beálló nemesekre. Ezt a korai pauperizálódást a 19. század folyamán a kisnemesi társadalom alsó rétegeinek valóságos proletarizálódása tetőzte be. A 19. század derekától mind többen kényszerültek közülük gyárakba, bányákba, s a század végén már beolvadtak a gyors ütemben növekvő nagyipari munkásság soraiba (Paládi-Kovács A. 1981a: 165; Benda Gy. 1984: 320).

A nemesi és a paraszti osztály között jogállás tekintetében is átmeneti rétegnek számítottak a különböző szabadosok, libertinusok, akiket Gömör megye 1701-ben seminobilisnek, félnemesnek nevezett (Szabó István 1941c: 58). Itt említhetők az ún. kétes nemesek és a nemes leányt nőül vevő jobbágyok, az úgynevezett agilisek. Az említett csoportok tagjai nem szerepeltek a nemesi összeírásokban, a törvény előtt nem minősültek valódi nemeseknek, mégis nemes módjára pereskedtek és osztozkodtak, vettek részt a nemesi közbirtokosság életében (Benda Gy. 1984: 315).

{8-143.} Az országos nemességen kívül több vidéken az úgynevezett territoriális nemesség lokális közösségei váltak ki környezetükből. Akadtak közöttük népes nagy közösségek, mint Szentgál Veszprém megyében, s olyan vidékek, mint a hajdani Őrség. Utóbbiak a 17. században elvesztették egykori kiváltságaikat. Ugyanakkor születtek más szabadalmas közösségek, sőt egész kerületek (pl. a bihari, békési, borsodi hajdúk telepei és a hajdú kerület az Alföldön). A territoriális nemesek nem számítottak az „országos nemességhez”, nemesi jogaikat csupán lakhelyükön, szűkebb földrajzi környezetükben ismerték el (Maksay F. 1973: 13). Ehhez a sajátos átmeneti réteghez sorolhatók a prediálisoknak, az „egyházi nemesek”-nek az ország több vidékén feltűnő, középkori eredetű csoportjai is (pl. fajszi szék, Csizmadia A. 1972).

A feudális kor embere jól kiismerte magát a kisnemesség sokszínű világában. E rétegek tagozódása kifejeződött a címek, megszólítások bonyolult hierarchiájában, a házasságkötésekben és a keresztszülők megválasztásában, a szomszédsági viszonyokban. Megmutatkozott a közbirtokossági pozíciók elosztásában, a templomi ülésrendben, a temetők rendjében, azaz a lokális társadalom egész társadalmi kapcsolatrendszerében. Ez a kasztokra emlékeztető társadalmi hierarchia maradványaiba tovább élt a feudális kor lezárultával is. A címek, megszólítások bonyolult rendszere (pl. méltóságos, tekintetes, nemzetes, nagyságos stb.) 1945-ig használatban maradt.