ETNOSZ ÉS NYELV

Sokan mások a néprajzi kutatás fő feladatának az etnikai egységek, illetve az etnikus kultúrák, etnikus specifikumok leírását tartják (Vajda L. 1954: 7, 16). Tagadhatatlan tény, hogy a köznyelv népnek elsősorban az azonos nyelvet beszélők közösségét, illetve egy-egy ország, vidék lakosságát nevezi. A nyelvnek és az országnak a közössége kevésbé hangsúlyosan ugyan, de jelen van akkor is, ha adott ország vagy nemzeti társadalom alsóbb néposztályait vonják be csupán a „nép” fogalmába.

Más oldalról közelítve a kérdést, a társadalom fogalomnak is többféle értelmezését lehet megemlíteni. Legszélesebb – de elvont értelemben – az „emberiség” szinonimája. Azonban sokkal gyakrabban a történetileg kialakult politikai vagy az összetartozás tudatával egybefűzött egységeké (például magyar társadalom). Csak az államok vagy nemzetek nevével jelölt társadalmak részeiként jöhetnek szóba a további „társadalom”-nak nevezett közösségek, mint a népi társadalom, paraszttársadalom, helyi társadalom stb.

Ezekről szólva a szociológiai, szociálantropológiai kutatás ritkán említi a nyelvi, a kulturális közösség, a közös történelmi sors által formált érzelmi összetartozás tényeit. A természeti népeket vagy az elszigetelt apró falvak paraszti közösségeit vizsgáló etnológus számára az etnosszal és a nyelvvel kapcsolatos tények talán kevésbé fontosak, de az európai komplex társadalmak kutatásában nem elhanyagolhatók. Hiteles „népleírás” csak a társadalmat összetevő kisebb egységek gondos elemzésére alapozható. A néprajztudománynak tehát vizsgálnia kell az összes társadalmi és kulturális egységet, különösen a családot, a rokonságot, a falut, az etnikai csoportot, a népet, a nemzetet stb. (Bodrogi T. 1954: 591). Más szavakkal ez azt is jelenti, hogy nem pusztán a családok, háztartások, nem is csak a falvak, faluközösségek szintjén, hanem táguló körökben az ország, a nemzeti társadalom szintjén is vannak a néprajznak feladatai. Ez pedig nem merülhet ki a modern polgári nemzetek és nemzeti kultúrák elemzésében, de minden etnoszociális képződményre ki kell hogy terjedjen.

Minthogy a társadalmak legdöntőbb sajátossága éppen az egyedi történeti fejlődésük és egymástól való különbözőségük, az etnológiai kutatás feladata a sokféleség leírása, a sajátos utak és formák megragadása. Az általánosítás, a „hogyan működik a társadalom?” kérdésre adható közhelyes válaszok kevésbé lényegesek, s kevésbé tartoznak a szaktudományokra. Nem sokat lépünk előre annak megállapításával sem, hogy az osztály nélküli társadalmakban minden másképpen működik, mint az osztálytársadalmakban (Voigt V. 1967: 279).

Nemzeti társadalmak tanulmányozására, áttekintő néprajzi leírására azonban inkább csak tervezetek készültek, mint megvalósult művek. Julian H. Steward például nagyszabású tervezetet dolgozott ki „egy nemzeti társadalmi-kulturális rendszer” tanulmányozására, hogy vele Puerto Rico egész társadalmát egyetlen szintézisben {8-17.} felvázolja. Ez a rendszer – Steward felfogása szerint – kölcsönös függésben levő különféle részekből áll, melyeket külön-külön kell elemezni, és szükséges egymáshoz is viszonyítani. Első helyen említi a helyi közösségek, társadalmak szintjét. Második helyen „horizontális” alcsoportokat, foglalkozási, etnikus közösségeket és hierarchikus viszonyba rendeződött osztályokat, rétegeket egyaránt említ. A harmadik szinten helyezkednek el rendszerében a formális nemzeti intézmények, melyek az egész társadalmat összefogják és szabályozzák (Steward, J. 1955: 64–67, 210–222; Silverman, S. 1983: 98).

Bromlej és munkatársai az 1970-es években megkísérelték az etnikai közösségek, az etnoszociális szervezetek tipológiáját általános érvénnyel megfogalmazni. Hangsúlyozták, hogy „az emberiség etnikai struktúrája igen bonyolult”, ami megnyilvánul az etnosz létezési formájának sokféleségében, az etnikus közösségek gazdag változatosságában és bonyolult, hierarchizált rendszerében (Bromlej, J. 1976: 161, 191). Etnoterritoriális csoportok, etnikai enklávék, népszigetek esetében, nemzetiségek viszonylatában a társadalmi élet olyan jelenségei, sőt különösségei figyelhetők meg, amelyek a többségi társadalomban hiányoznak. A nemzeti méretű etnoszok esetében a „gazdasági közösség”, a „politikai közösség” rendszerint nyomatékosabb ismérv, míg a kisebb etnikus közösségeknél a család és a rokonság (nemzetség), a nyelvi, vallási összetartozás, a foglalkozási specializálódás a fontosabb kohéziós erő. Sok etnikus közösségnél nemcsak a nyelv, hanem annak régies, nyelvjárási változata is összetartó, kifelé pedig elválasztó tényező (például hazai német nyelvjárások). Ilyen esetekben a nyelv nemcsak kommunikációs eszköze emberek meghatározott csoportjának, de annak ismerete egyben a közösség egyik szimbóluma is. Társadalom legelemibb fokon sem képzelhető el nyelvi érintkezés, kommunikáció nélkül. Ezt felejtik el azok, akiket a „nép”, a „nemzet” említése, fogalomhasználata is zavar.

Mesterségek, foglalkozások a múltban gyakran kötődtek népekhez, népcsoportokhoz (olykor törzshöz, nemzetséghez). Max Weber megfogalmazása szerint: „A termelés specializálódik az egyes etnikumok között.” A specializálódás megállhat a tájak, népek közötti termékcsere fokán, de helyenként – különösen Indiában – kasztok kialakulásához vezetett, mert a törzsi iparágak egymás fölé rendeződtek, s az etnikumok közötti munkamegosztás egyetlen főhatalom alá vetett társadalomban élt tovább (Weber, M. 1979: 110–111). A történeti Magyarországon a termelés, s különösen a kereskedelem egyes ágai kapcsolódtak bizonyos etnikumokhoz (Paládi-Kovács A. 1996: 113–126). Ezt a kérdést helyenként jelen kötetünk is érinti.