OSZTÁLYTÁRSADALMAK, NÉPI OSZTÁLYOK

A társadalom részei, csoportjai tartós, hierarchikus viszonyrendszerben élnek, s együtt alkotják valamely ország, állami egység társadalmi totalitását. A társadalomszerkezet összetevői a fejlődés különböző szintjein változó rétegek, csoportok. Osztálytársadalmak struktúráját egymásra épülő, egymást kiegészítő, de időlegesen vagy tartósan szemben álló osztályok, rétegek, csoportok kapcsolatai, viszonyrendszerei alkotják.

Az európai etnográfusok a társadalom osztálytagozódását, a falun s az agrártársadalomban {8-18.} is erősödő osztálykonfliktusokat nem vizsgálták. Részint azért, mert e konfliktusok gyakran rejtve maradnak a patriarchális viszonyok mögött (Löfgren O. 1982: 102), de még inkább azért, mert a szociális tematikát nem sorolták a néprajz tárgyköréhez. Az etnográfia önmagában nem alkalmas sem a társadalmi folyamatok egészének feltárására, sem arra, hogy az egyes történelmi korszakok viszonylatában megállapítsa az osztályszerkezetet, s a népi osztályok kategóriáinak meghatározó jegyeit (Hoffmann T. 1975: 57). Azt sem teheti meg azonban, hogy a társadalom osztályszerkezetét figyelmen kívül hagyja, s elmerüljön egyetlen osztály vagy réteg mikrovilágában.

Noha a néprajzi adatgyűjtés döntően a kapitalizmus korának viszonyaira irányult, tényanyagában ott van a rendi társadalom, az évezredes feudális fejlődés lenyomata, s kövületeiben (például rokonsági terminológia) az azt megelőző törzsi társadalom üzenete is. A magyar társadalom néprajzi vizsgálata tehát ki kell hogy terjedjen mind az osztálytársadalom viszonyaira, mind a megelőző társadalmi formációkra.

Hajnal István a feudális viszonyrendszert, a rendiséget nem tekintette osztálytársadalomnak. Azonban szoros összefüggést látott a magyar rendiség és a 19. században azt meghaladó modern osztálytársadalom között. Úgy gondolta, hogy minden modern európai nemzetnek olyan az osztálytársadalma, amilyen volt a rendisége (Hajnal I. é. n.: 165). A rendiség eltörléséig a magyar társadalom nemesi vezetés alatt állt. A hűbéri függés jogviszonyaira tekintettel emlegette Szabó István a „rendi osztály” fogalmát. Ezzel azt kívánta aláhúzni, hogy a kapitalista társadalmak osztályainak fogalmával szemben a feudális társadalom osztályai egyben különálló rendek voltak, melyek a jogaik és kötelezettségeik tekintetében élesen elhatárolódtak egymástól. A jobbágyság mint „rendi osztály” helyét az a tény határozta meg, hogy tömegei nemesi, földesúri joghatóság alatt éltek, s személyiségi jogaik is mindenkor csonkák, hiányosak voltak (Szabó István 1965a: 10). Ehhez képest csak másodlagosan jöhet szóba a más osztályoktól megkülönböztető életmód és kultúra, s annak tudatos vállalása, más osztályokéval való szembeállítása (Wolf, E. R. 1973: 430–431). Az „osztály” a társadalmi pozíció és a tömegek között lehetséges társadalmi konfliktus tekintetében viszonylag modern jelenség (Dahrendorf, R. 1994: 64). Ezt a jelentését az angolban csupán 1772 óta lehet kimutatni, de kevéssel később már a felső osztály, középosztály, munkásosztály kifejezés is használatban volt (Williams, R. 1960: XIII, 338–351). A magyarban az 1790-es évek óta bizonyítható a nagy társadalmi egységek leírására szolgáló osztály szó és fogalom használata.

Az osztálytársadalom rendi előzményeinek tovább élése okozta a magyar társadalom nyugat-európaitól elütő különösségét még az 1930–1940-es évek fordulóján is. Magyarországon akkor még mindig „rendi formák” között élt a parasztság, s igen sokat őrzött még e formákból a nemesség utóda, az úri középosztály és az úri birtokosság is. „Nyugat-Európában teljes volt a rendi fejlődés és teljes volt utána a polgári átalakulás, tehát ma már elsorvadtak vagy éppen teljesen elpusztultak a rendi formák. Egyformán polgári szerkezetű az egész társadalom területe, beleértve a földművelőket is” (Erdei F. 1942a: 37). Erdei Ferenc joggal mutatott rá, hogy Magyarországon „parasztnak lenni” több, mint osztályhelyzet. Nálunk a parasztság nem változott át mezőgazdálkodó polgárrá, agrárpolgárrá, mint a nyugati társadalmakban, ahol a polgári osztályszerkezet valóban kiépült. Magyarországon a parasztság {8-20.} hatalmas tömbjét alárendelt helyzete, kulturális különállása, önellátó volta is élesen elhatárolta a társadalom más osztályaitól (Erdei F. 1942a: 37, 60, 81).

{8-19.} 1. ábra. Magyarország társadalmi tagozódása 1930-ban

A társadalom egészére és a társadalmakat alkotó osztályokra, rétegekre, csoportokra vonatkozó egyetemes igényű állítások nem egyebek, mint üres általánosítások, Bourdieu szavaival élve „absztrakt klasszifikációk”, ha a javasolt kategóriák nem tartalmazzák a konkrét társadalmi rendszerekben feltárható szerveződéseket, viszonyokat, struktúrákat (Bourdieu 1971:416).

A „társadalmi osztály” mibenlétének különféle értelmezései ismeretesek. Max Weber a társadalmi osztályt egyfelől olyan individuumok csoportjának nevezi, akiknek az „osztályhelyzete” ugyanaz. Akiknek a létfeltételei, műveltségi javai nagyjából azonosak, azaz a javak és a munka piacán jellemzően hasonló eséllyel rendelkeznek. Másfelől a társadalmi osztályok státuscsoportként jelennek meg. Olyan embercsoportokként, amelyek társadalmi pozíciójuk, szimbolikus szférából eredő javaik (presztízs, megbecsülés) alapján foglalnak el meghatározott helyet a társadalmi hierarchiában (Weber, M. 1967: 139; Bourdieu, P. 1971: 417–419). Némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani, hogy az osztályok a termeléshez és a javak megszerzéséhez való viszonyuk révén különböznek egymástól. A státuscsoportok viszont inkább fogyasztásuk elvei s követett életstílusuk szerint.

Különböző értelemben szokták használni az osztálykategóriák közkeletű elnevezéseit is. A polgárság kifejezésnek csupán egyik jelentése az, hogy a társadalmi munkamegosztásban sajátos gazdasági helyzetű osztály. Politikai értelemben a polgársághoz tartozik valamennyi állampolgár, mint azonos politikai jogok alanya. Rendi értelemben pedig a nemességgel és a proletariátussal szembeállított rend, mely a kézműves és kereskedő, a vállalkozó és járadékos, illetve a képzettségükből élő honorácior rétegeket és foglalkozásokat öleli fel (Weber, M. 1979: 252). A gazdasági értelemben vett polgári osztály a nyugati világ sajátja. Azonban a polgárság is tagolt: soraiban nagypolgár és kispolgár, vállalkozó és kézműves egyaránt megtalálható.

A polgári korszak terméke az úgynevezett középosztály, mely egyfelől a felső – a címzetes nemességből, birtokos nemességből, nagypolgárokból összetevődő – osztály, másfelől az írástudatlan parasztokból, kis kézművesekből és szakképzetlen munkásokból álló népi tömegek között helyezkedik el. Főként kereskedőkből, jómódú iparosokból, hivatalnokokból tevődik össze. Nyugat-Európában a középosztály eredeti életstílust fejlesztett ki. Takarékoskodó erényeit, józanságát szembeállította a felső osztály (a felső nemesség) pazarló szórakozásával és az említett népi osztályok földhözragadt szegénységével (Bourdieu, P. 1971: 410).

A polgár eredendően városlakó, ismeretes már az i. e. 5. századi Athén társadalmában. A politikai értelemben vett polgárság eszménye nem utópia, hanem egy ókori tapasztalat újrafogalmazása. Voltaképpen az egy-egy társadalmi egységben érvényes, különösképp az egy nemzetben való tagsággal járó jogokat és kötelességeket öleli magába (Dahrendorf, R. 1994: 65–69).

A társadalmi osztályok mentalitása, egész viselkedésmódja különbözik egymástól. Ezek az osztálykarakterológiák – akárcsak a népkarakterológiák – túlzottan általánosítanak és leegyszerűsítenek, mégis sokatmondóak. Jellemző példa rá az a táblázat, amelyik a polgár, a kispolgár és a nép címszóval jelzett társadalmi alakzatokat, illetve azok mentális tulajdonságait hasonlítja össze (Bourdieu, P. 1978: 266):

{8-21.} POLGÁR	KISPOLGÁR	NÉP
„disztingvált”	„törekvő”	„szerény”
könnyed (tág látókörben, gesztusokban)	szűk látókörű, feszélyezett, keresett	zavart, nehézkes, félénk, ügyetlen
nagylelkű, nemes, gazdag	kicsinyes, fukar, garasoskodó, zsugori	szűkölködő, „szerény”, kispénzű
nagyvonalú (eszmékben is)	korlátolt, formalista	jó szándékú, „csiszolatlan”
szabadelvű	szigorú
rugalmas természetes, könnyed, magabiztos, fesztelen	merev, görcsös, kényszeredett	szókimondó
nyílt	aggályoskodó, fontoskodó	erős, megbízható, kitartó

Úgy tűnik, hogy az osztálystruktúrában elfoglalt helyzet megőrzését vagy megjavítását célzó stratégiák rendszert alkotnak. Ez csak akkor érthető meg igazán, ha feltárjuk vezérlő elvét, az osztályethoszt. Ennek közvetítésével jelenik meg a gazdasági és társadalmi viszonyok szemlélete, a másik emberhez és az embernek önmagához fűződő viszonya: mindaz, ami egy-egy osztály, réteg vagy csoport életszemléletét és magatartását jellemzi (Bourdieu, P. 1978: 259). Max Weber minden osztálynak vagy státuscsoportnak már-már történelem feletti és kultúrán túli sajátosságokat tulajdonít (például bizonyos fajta világlátás, vallásosság). Ilyenfajta sajátosságok létezésében azonban erősen kételkedünk (Weber, M. 1967: 139; Bourdieu, P. 1971: 406, 415–416).

Az 1848–1945 közötti magyar társadalom túlnyomó része – s nem csupán a paraszti és átmeneti rétegek – a néphez, a népi osztályokhoz sorolandó. Értelemszerűen hozzá kell venni a kézműves kisiparosságot és az ipari munkásság túlnyomó részét is, noha korábban a hazai néprajzkutatás ettől óvakodott. Az 1950–1960-as években még nem alakult ki megnyugtató álláspont ezzel kapcsolatban. Akkoriban a munkásság néprajzi kutatása csupán a folklór (a népköltészet) anyagára terjedt ki (Bodrogi T. 1954: 585). Idegenkedés érzékelhető munkásosztályunkkal szemben a társadalomtörténet és a szociológia oldalán is. „A mi ipari munkásságunk tehát nem annyira társadalomszervezet, mint inkább a munkaerő halmaza.” Hajnal István e megállapítását előfeltevésekre alapozta, mondván, hogy nálunk a gyári szakmunkás jó ideig külföldi volt, a munkáslapok kezdetben németül jelentek meg, s a munkásmozgalmak {8-22.} is inkább „a tömegre rendezkedtek be”, mint a minőségre (Hajnal I. é. n: 194). Hasonló megjegyzéseket találunk Erdei Ferenc műveiben is.

Ez a kérdéskör azonban nálunk is – akárcsak Nyugat- és Észak-Európában – ennél jóval összetettebb. Ha a 19–20. századi Skandinávia iparosodását, társadalomfejlődését, politikai reformjait csak úgy érthetjük meg, ha figyelembe vesszük a munkásosztály nagy szektorainak a törekvését bizonyos mértékű élelmiszer-termelésre és önellátásra (Löfgren, O. 1982: 105), Magyarország 19–20. századi társadalma még sokkal inkább csak a munkásosztály életviszonyainak beható ismerete alapján írható le.