A TEMPLOMHASZNÁLAT RENDJÉNEK TÁRSADALMI VONATKOZÁSAI

A református felfogás szerint „különös értelemben vett szent terek nincsenek”, s „a piacterek közepébe állított templom nem kálvinista látvány” (Ágenda 1927: 1516). A római és görög katolikus gyakorlatban a templom, éppen mint a falu szakrális középpontja egyben a közösségi élet középpontja is volt, s ezt centrális elhelyezése is kifejezte.

A templom, amellett, hogy a falu legfontosabb szakrális tere, kiemelkedő szerepet játszott a közösségi élet vonatkozásában is. Az itt zajló szent cselekmény nemcsak egyszerű vallásgyakorlat, de fontos társadalmi esemény is volt mind a katolikus, mind a protestáns közösségek életében. A református gyülekezetekben kb. a 19. század első feléig még „az egyház által megszabott regulák ellen vétők büntetésének is” a templom volt a helye (Lackovits E. 1991: 82). A templomban zajló eseményeken korábban gyakorlatilag az egész közösség részt vett, így ezek nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy bemutassák és ezzel szimbolikusan is megerősítsék a közösség összetartozását, s egyszersmind belső tagoltságát.

A következőkben ezt konkrétan, a templomhasználat módjában, alkalmaiban vizsgáljuk: a misére érkezés, a templomba való be-, illetve a kilépés rendjében, mindenekelőtt azonban a templomi ülésrendben.

A mise, illetve az istentisztelet a falu nyilvános életének legjelentősebb eseménye volt, s részben az is maradt. Mint ilyen, a közösség önszervező funkciójának eredményeként kiemelkedően fontos alkalmat kínált a nemi és generációs identitás alakítására, valamint a rangskálán elfoglalt hely reprezentálására is. Mindenki tudta ugyanis, hol az őt megillető hely a templomban, s ezen a módon már gyermekkorukban az is beléjük rögződött, hol a helyük a közösségben.

Szólnunk kell mindenekelőtt a misék illetve az istentisztelet, s ezzel összefüggésben a misére érkezés rendjéről, mivel ez a falu sajátos igényeit tükrözte. Református községekben a család együtt ment a templomba, s közös istentiszteleten vett részt. A katolikus gyakorlatban viszont, bizonyos nagyobb ünnepektől eltekintve, nemi, generációs elkülönülésben látogatták a misét. „Röggel a kismisére elmöntek a gyerökök, lányok, öregebb asszonyok, embörök, addig a fiatalabbak evégezköttek a jószág körül. A nagymisére möntek osztán a legényök, a lányok mög a közép korosztálybeliek” (Lele J. 1969: 12). A középkorosztálybeli férfiak azért mentek a 10 órai nagymisére, mert régebbi időszakban ezután volt a „dobolás”, mikor a kisbíró közhírré tette a közösséget érintő tudnivalókat. Van, ahol a fiatal házasok együtt mennek templomba (Géczy Th. 1947: 2), a legények, illetve a lányok pedig általános gyakorlat {8-808.} szerint csoportosan, de egymástól elkülönülve érkeznek. Szokás volt a két világháború között a katolikus falvakban (például Igal, Somogy m.), hogy a gyerekek az iskolában gyülekeztek, és onnét mentek templomba a tanítóval, nem pedig a családdal.

Ennek a rendnek tehát munkaszervezési okai is voltak. Az asszonyok előbb az ebédet készítették el, azért mentek a későbbi misére. De a fiatal korosztály esetében közrejátszott az is, hogy vasárnapi díszes öltözékükben a legreprezentatívabb misén, a vasárnapi „nagymisén” volt a helyük.

Nemcsak praktikus vagy presztízsszempontok alakíthatták azonban a miselátogatás rendjét. Mezőkövesden a falu társadalmának mély, vagyoni alapon nyugvó szakadása stiláris kérdésként jelent meg a miselátogatás rendjében. A „jobb parasztok” és az „urak”, akik „nem akartak kiöltözni”, a 9 órás misére jártak. A summások, akik az általuk meghonosított díszes viseletben, a „matyóban” jártak, elkülönültek a „viganyósoktól” a misére járásban is, övék volt a 7 órai mise. Így sajátos önkifejezésükre a mise is alkalmat nyújtott, sőt, mintegy erősítette azt (Csilléry K. 1951: 40).

Külön említjük az evangélikus gyakorlatot, ahol kevésbé volt egységes a misére menés rendje. Volt, ahol az egész család együtt indult, másutt az apa a fiaival, az anya pedig lányaival ment, ismét másutt pedig korcsoportok szerinti tagolódásban érkeztek a templomba (Márkus Mihály 1941: 163).

A mise előtt és után a férfiak és a nők külön csoportokba verődve beszélgetnek a templomkertben. A férfiaknak a vallási szférától bizonyos – szerepük kívánta – távolságtartását jelzi, hogy közülük többen a templom előtt beszélgetve várták meg a beharangozást, sőt gyakran még a prédikációt is (Erdős L. 1935–1937: 97). A hegyaljai mezővárosokban szokás volt, hogy istentisztelet előtt a férfiak a piactéren álltak le beszélgetni, míg asszonyaik a templomkertben (Géczy Th. 1947: 2); Szolnokon pedig a jelesebb ünnepeken a férfiak a gazdakörben gyülekeztek, és „testületileg mentek négyes sorban a templomba”, de hazafelé már ők is családjukhoz csatlakoztak (Lévai J. 1981: 64).

A korcsoportok szerinti tagolódás a nemi szereppel összefonódva érvényesült a misére érkezés rendjében. A legnagyobb szabadsága e téren is a legényeknek volt. Nekik a férfias távolságtartást a korosztályuktól eltűrt bizonyos zabolátlansággal is megtoldva, utolsóként, s kissé elkésve „illett” érkezniük például Széken (Nagy Ilona 1981: 21). Ők, akárcsak a férfiak, gyakran „fél misét” hallgattak (Rhédey P. 1943: 175).

A templomba való be- és kivonulás rendje is meghatározott volt, amelyben a nemi elkülönülés és a korelv együttesen érvényesült.

A nőktől és az idősebb generációtól elvárt buzgóbb vallásosságnak megfelelően elsőnek az korosabb asszonyok, majd a menyecskék érkeztek, őket követték a kislányok, mindaddig a nagylányok kint gyülekeztek. A férfiak a Garam vidékén a „hármazásra”, vagyis a harmadik harangszóra várva, életkor szerinti sorrendben léptek be. A legények csoportjában „az első legények vezették a sort, … nyomukban a regruták, a fiatalabbak és a kamaszok”. Ha utóbbiak közül egy-két nagyravágyó előretolakodott, hogy a „nagy” legényekkel mehessen be egyszerre, félretolták őket (Duba Gy. 1974: 77).

A második világháborúig élő református szokás szerint az idősebbek „istentisztelet {8-809.} előtt fél órával, azaz első harangszókor beültek a templomba, és amíg a nép gyülekezett, ők énekeltek” (Lackovits E. 1991: 85).

Az unitárius gyakorlat a református szokástól némileg eltér. Itt először a férfiak mennek be a templomba, mégpedig az orgona megszólalásakor kor szerinti sorrendben, az egyházgondnok vezetésével, utánuk pedig az asszonyok. A távozás sorrendje pedig épp a fordítottja az érkezésnek. A záróének alatt először a nők hagyják el a templomot a papné vezetésével, előbb az idősebbek, utánuk a fiatalabbak, majd a férfiak (Virág A.–Kovács P. 1990: 180).

A gyakran két, sőt három bejárattal rendelkező református templomokban a be- és kilépés rendjét az ülésrend is befolyásolta, mivel ez határozta meg, hogy ki melyik bejáraton átlépett a templomba. A Tolna megyei Bölcskén például a keleti volt a „férfi bejáró”, a nyugati bejárat pedig az asszonyoké volt, s „törvénysértésnek” tartották ennek a rendnek az áthágását. A harmadik, a déli bejáró számított „főbejárónak”, ezen át léptek be a vagyonosabbak (Nagy J. T. 1996: 331). Ahol csak két bejáró volt, ott az elöljáróság a férfi oldalon, a fiatalok pedig a nők oldalán mentek ki. Vannak vidékek, ahol külön bejáratot használnak az egyes falurészek lakói (Lackovits E. 1991: 85). Itt tehát nemcsak a belépés, de a kapuhasználat is nemek és rétegek szerinti differenciáltságban történt.

Erdélyi szász evangélikusok körében ismert gyakorlat volt, hogy addig nem mentek be a templomba, amíg a pap meg nem érkezett, s elsőként át nem lépte a templom küszöbét (Márkus Mihály 1941: 163). Más evangélikus vidéken pedig, de korábban református közösségekben is szokás volt, hogy a pap megérkezéséig az egész gyülekezet együtt énekelt a templomban.

Az „elvonulás rendje” megegyezett a bejövetelével. Ez alól csak a legények voltak kivételek, akik, bár utolsónak érkeztek, elsőnek távoztak a templomból Hollókőn: „az éneklés megkezdésekor egyszerre kivonulnak” (Tomori V. 1992). Az elöljáróság hagyta el utoljára a templomot. A templom falai között nem volt helye a sietségnek, egyenként, lassú léptekkel illett haladni, s nem illett az előbb menőt megelőzni (Illyés E. 1931: 85).

A templomi ülés-, illetve állásrend jelentőségét az adja, hogy olyan társadalmi elrendeződést mutat fel, amelyben a közösség a maga teljes differenciáltságában van képviselve. Ennek a rendnek az egyik meghatározó, felekezettől független alapelve a nemek szerinti elkülönülés volt.

A katolikus templomok egyszerűbb padelrendezése kevesebb megkülönböztetésre adott, módot, a hívek nemek és generációk szerinti elrendezésben foglaltak itt helyet. Általában a bal oldali padsor volt az asszonyok, a jobb oldali pedig a házas férfiak helye. Érdekes megjegyezni, hogy a templomi zászlók is követték e rendet. Így például az önkéntes tűzoltóegylet zászlói a templom „férfi oldalán” kaptak helyet (Jávor K. 1992: 230). A hívek elhelyezkedése a katolikus templomokban a főoltárhoz és a mellékoltárhoz mint viszonyítási pontokhoz igazodott. A mellékoltárok közül a Mária-oltár oldalán álltak a lányok, a Jézus szíve-oltár oldalán pedig a fiúk (Faggyas I. 1991: 12–13). A református templomban a szakrális középpontot az úrasztala jelentette, a nemek helyfoglalása is ehhez igazodott. A férfiak az úrasztalával szemközt, a nők pedig annak jobb, illetve bal oldalán ültek. A jobb-bal kettősség a főbejárathoz képest érvényesült, amennyiben a férfiak padja attól jobbra, a nőké pedig {8-810.} balra volt. Ebben az elrendezésben a jobb oldal számít „előkelőbbnek” (Lackovits E. 1983b: 301). A református templomi elrendeződést még tovább differenciálta, hogy ott külön padsora volt a leányoknak, az asszonyoknak, a fiatal és idősebb férfiaknak, a legényeknek és a gyermekeknek, vagyis a nem és kor szerinti elrendezés elve itt még árnyaltabban jelentkezett.

37. ábra. Templomi ülésrend és városrészek összefüggése.
Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.)

A kor elve egyrészt a generációk szerinti ülés-, illetve állásrendben, másrészt a családi állapot változásának térbeli tükröződésében fejeződött ki. Az életkorban előrehaladván egyre hátrébb ült mindenki, helyet adva a házas korba került fiatalabbaknak. Református templomokban, például Decsen a fiatalasszony három évig ülhetett az „asszonyok székének” első padjában, volt azonban olyan asszony is, aki már egy év után hátrább ült. Három éven túl azonban már semmiképpen nem maradhatott valaki az első székben, akkor már megszólták volna, hogy „még elöl ül, nem ad helyet a fiataloknak” (Fél E. 1951: 9). A gyerekek és a leányok elöl álltak, a legények helye a karzat volt. Az életkor előrehaladása ebben a templomi ülésrendben egyfajta hátrányként jelentkezett, mintegy a társadalomból való lassú kiszorulást jelképezte. Az öregebb emberek helye sok vidéken a karzat alatti rész vagy az előcsarnok volt, a megmérettetésen kívül eső világ. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy azon a társadalmi színpadon, ami bizonyos szempontból a templom volt, a mindenkori főszereplők ültek legelöl, s a templomi ülésrend azt a folyamatot tükrözte, ahogy valaki idősödvén, szereplőből egyre inkább nézővé vált.

A katolikus templomokban gyakran ezzel ellentétes a rend, mint például Apátfalván, ahol mind az asszonyok, mind a férfiak padjában a legöregebbek ültek elöl, s {8-811.} mögöttük következtek a fiatalabbak (Szigeti Gy. 1989: 18). Itt tehát inkább érvényesült a hagyományos falu életkornak önmagáért való értéket tulajdonító elve. Evangélikus templomban sem ismeretlen az a gyakorlat, hogy „minél öregebb valaki, annál közelebb ül a szószékhez” (Lackovits E. 1991: 84).

Míg a református templomokban a leányok az anyjukkal együtt vagy az asszonyok mögött külön padsorokban ültek, a római katolikus templomban kb. 14 éves korukig az asszonyok padsora előtt, legelöl álltak. Az ő elrendeződésükben ugyancsak az életkor elve dominált. A nem házas fiatalok templomi helyében rangszempont nem fejeződött ki, hacsak annyiban nem, hogy egy korosztályon belül az egymáshoz húzók, akik egymás mellett akartak ülni, egyszerre mentek be a templomba, s így a padban összekerültek (Duba Gy. 1974: 77). Az egyéni ambíciók számára a katolikus elrendezésben is maradt egy szűk versenypálya. Minden leány arra törekedett ugyanis, hogy a legelső sorban, a „híres lányok” között álljon, s férjhez ment társnőik helyének elfoglalása nem ment minden ügyeskedés nélkül. A nagylányok soraiban elsőbbséget jelentett, ha valaki menyasszony volt, de már az is, ha kérője vagy udvarlója volt (Gergely K. 1982: 260; Faggyas I. 1991: 12).

A református templomokban a leányok, illetve legények padjában a felnőttek kor szerinti elrendezésének épp fordított elve érvényesült, korával együtt hátulról előre haladt a lány, illetve a legény, amennyiben nem anyjukkal, illetve a családdal ültek. Ebben a rendben az „iskolából kiszálló leánykák” ültek a leánypadsor leghátulsó padjában. Ha egy leány évei előrehaladtával egy paddal előbbre ült, az azt is jelentette, hogy eladósorba került. A legelső sorban pedig a legidősebb, korosodni kezdő lányok ültek (Duba Gy. 1974: 77). Ugyanígy a legények padrészében is legelöl az „első”, a katonaviselt vagy sor alatt lévő legények ültek, s mögöttük, korosztályok szerint, a fiatalabbak. A fiatal férfiak kórusán viszont az első sorban az „új emberek”, a fiatal házasok ültek (Sz. Tóth J. 1990: 126; Duba Gy. 1974: 77).

Az ülésrendben bekövetkező apró változások is igen fontos, a közösségnek címzett üzeneteket hordoztak tehát. Ezt az üzenetet csak igen kis mértékben lehetett manipulálni, s akkor is nagy volt a veszélye, hogy visszafelé sül el. Így például a katolikus Varsányban úgy fogalmaztak, hogy elöl a fiatal leányok álltak, meg „aki nem akart öreg lenni”. Még az asszonyok közül is csak a öregebbek ültek le, lényegében az idősebb asszonyok és a férfiak ültek.

Feltűnő, főleg a katolikus templomokban, a lányok központi elhelyezése. Olyan helyük volt itt, amely a közösségi érdeklődés és figyelem szempontjának megfelelt. Az elrendezés is jól mutatja, hogy a templom egyik latens funkciója szerint a „házassági piac” része volt. Annak tudatában öltöztek föl ide, s viselték magukat az eladó leányok, hogy tudták, itt minden mozdulatukat megfigyelik és értékelik. Megszólták azt a lányt, aki beszélgetett, de a nevetés még nagyobb hiba volt: „Aki nevet, az bolond.” Szégyen volt „a templomban rosszul lenni, s onnan mise közben kimenni. Letérdelni is egyszerre kellett. Aki előbb térdelt le, arról azt hitték, hogy beteg. Márpedig beteges lány nem kell egy legénynek se” (Benedek S. 1942: 20). A leányok egy szűkebb csoportjának templomi kiemelésére adott alkalmat, mint láttuk, katolikus vidékekeken a „Mária-lányok” szokása. Ők ugyanis többi lánytársukat megelőzve, közvetlenül az oltár előtt állhattak.

A legérdekeltebbeknek, a legényeknek az elhelyezése olyan volt, hogy igen jól {8-812.} ráláttak a leányokra, ők maguk viszont valósággal el voltak rejtve a kóruson, így még az sem tűnt föl, ha bál utáni napon egyikük-másikuk a templomban elaludt (Duba Gy. 1974: 74).

A leányi mellett az asszonyi állapotnak is volt egy korszaka, amely a közösség megkülönböztetett figyelmét élvezte, ez pedig a menyecskesor volt. Különösen első gyermeke születéséig kísérte figyelem az új asszonyt a templomban, nem lesz-e rosszul, vagyis nem jön-e a gyerek, esetleg idő előtt? Az ő templomi elhelyezésük is megfelelt a jól láthatóság követelményeinek, hiszen a református templomokban az asszonypadsor legelső sorában ültek, a katolikus templomban pedig középen, az asszonyok és férfiak padsora között álltak. Apátfalván akkor sem mert leülni a menyecske, ha rosszul lett, s volt üres hely az asszonyok padjában, mert az szégyennek számított (Szigeti Gy. 1989: 19).

A katolikus templomi ülésrendet jellemző nemi-generációs elv korábban általános volt a református gyakorlatban is, és egyes vidékeken, mint például a Délvidéken és a Dunántúlon jobban fennmaradt (Madar I. 1985: 31). De a református templomi ülésrend sok vidéken a lokális és vérségi kapcsolatok reprezentálására is vállalkozott. Karcagon például a református templomban városrészük és rokonságuk szerint ültek a hívek. Akárcsak a települési- és temetkezési rendben, a templomi ülésrendben is a nemzetségi elv érvényesült (Örsi J. 1990: 105). „Kiket a vérség összekapcsolt, a templomban is egymástól el ne választassanak” – tartotta a Felső-Tisza-vidéki régi szokásjog (Csiszár Á. 1985a: 49). Ha a már férjezett asszony anyai padja üresedni kezdett, a fiatalasszony visszament édesanyja padjába, hogy „fenntartsa a családi padot” (Lackovits E. 1983b: 303).

A rokonsági kapcsolatok ilyen térbeli megjelenése presztízskérdéssé tette egy család számára, hogy padjuk istentiszteletkor tele legyen. Karcagon a „padnak teli kellett lenni: a családi padnak. Ha hiányzott valamelyik unoka, nagyanyám kérdőre vonta” (Örsi J. 1990: 104).

Ebben az elrendezésben a családfő ült a fő helyen, s ha a családi padban nem volt elegendő hely, fia a karzatról csak apja halála után került annak helyére. Ilyenkor a korelvnek megfelelően a legidősebb fiú került az apja helyére, vagy a templomi hely a jutalmazási rendszer részévé válva azé a fiúé lett, aki apja gazdaságát átvette (Gergely K. 1982: 161). Ebben a székrendben tehát a korelv a rokoni elvvel összefonódva érvényesült. A református gyakorlatban a rokoni elv nagyobb jelentőségét mutatja az is, hogy itt a családok együtt, egy istentiszteletre mentek. A családi padba nem férő fiatal házas férfiak helyfoglalásában azonban a korelv kapott nagyobb szerepet. Új házasként felvezették őket a fiatal házas férfiak padjába, s korosodván maguktól mentek ebben az oszlopban mindig hátrább, „egészen a karzat alá” (Szabó A. 1991: 163). Előkelőbb helyre kerülhetett egy férfi úgy is, hogy valamilyen tisztséget, például presbiteri tagságot vállalt, ami nem elhanyagolható szempont lehetett e szerepek vállalásánál.

A leányok férjhezmenetelük után a férjük után járó székbe voltak kötelesek járni akkor is, ha ez rangban rosszabb helyet jelentett. Jellemző, hogy egy házasság sikerességét azon is mérték, milyen templomi székhez juttatta őket. Egy átányi asszony azzal dicsekedett egy másik asszonynak, hogy „ő azért mégis jobban ment férjhez, mert őtet az első padba vezették be, a mi menyünket meg a második padba” (Hofer {8-813.} T. 1964: 117). Az új asszonyt anyósa vagy anyja vezette a házasságkötése utáni első misén az új helyére. Nyílt presztízsversengésnek adott teret a hencidai gyülekezetben az ún. „szépasszonyszék”, amely közvetlenül a községi elöljáróság széke mögött volt, s amelyre csak a módosabb fiatalasszonyok formálhattak jogot. Figyelemre méltó, hogy e hagyomány szabályozta rendben a család hatalmán és rangján túl önbecsülése is kifejeződött. A „felvezetést” ugyanis a két család döntése előzte meg arról, hogy státusuk alapján megilleti a hely a fiatalasszonyt. Az ő személye valójában csak ürügy volt a családok presztízsversengéséhez (Szabó A. 1991: 165). Az erdélyi unitárius közösségekben „padfoglalás” néven volt ismert e szokás. Itt a vőfély vezette új helyére nemcsak az új házas asszonyt, de a férfit is (Virág A.–Kovács P. 1990: 181). A közösség belső önszabályozásának erejét mutatja, hogy a szegényebb asszonyt a református gyülekezetben akkor is hátra vezették, ha előtte üres sorok voltak. Még az 1960-as években sem ültek például Átányon szegényebb sorsúak az első sorba (Hofer T. 1964: 123). A szegényebbek egyébként a templomot is utoljára hagyták el. Az új házas férfiakat ugyanakkor mind egy helyre vezették (Szabó A. 1991: 166). Volt olyan község, ahol a jómódú fiatalasszonyoknak külön, állandósult helyük volt.

A családi állapotváltozással járó helyváltoztatásban érvényesült tehát a rang szempontja, de a törzsökösség is. Bölcskén például a jómódú fiatalasszonyoknak állandósult helyük volt, de csak a régóta itt lakó családok új házas asszonyai éreztek jogot arra, hogy ide üljenek. Az idegenből jött, beházasodott fiatalasszonyok a szegények közé ültek (Nagy J. T. 1996: 335). Arra is van példa, hogy a fiatalasszonyok csak első gyermekük születése után foglalták el új helyüket anyósuk székében. Ekkor az anyós átadta a helyét a menyének, s ő maga hátra ült, „kitért az öregek közé” (Sz. Tóth J. 1990: 128–129).

A templomi rend az azonos családi állapoton belüli hierarchiát is tükrözte. Az anyós székére ennek megfelelően az „első meny”, vagyis legidősebb fiának felesége tarthatott igényt. A szokásjog erejét mutatja, hogy amikor egy anyós kitiltotta menyét korábban átadott helyéről, mivel összeveszett vele, a presbitérium a szokásra hivatkozva megerősítette a fiatalasszonyt a jogában (Semjén, Zemplén m. Presb. jkv. 1910). A családi állapot minden fontosabb változását is tükrözte tehát a templomi ülésrend, így alapvető statikussága mellett egyszersmind nagyon rugalmas rendszer is volt.

A többi szempont mellett a rang szempontja meghatározó módon s egyre növekvő fontossággal fejeződött ki a református templomi ülésrendben a 18. század végétől kezdődően kb. másfélszáz éven át. Az itt elfoglalt hely jelentőségét az adta, hogy az mintegy a család, a nemzetség falubeli rangját fejezte ki. A tekintélyes, vagyonos családok foglalták el az úrasztalához legközelebb lévő „első” padokat, s az úrasztalától való távolság pontosan rögzítette a család rangosságát (Lackovits E. 1983b: 101). A család rangja ebben az elosztásban nem pillanatnyi anyagi helyzetének felelt meg, hanem a család korábbi státusának, mintegy konzerválva azt. Aki egyszer „elsőszékes” volt, az továbbra is az maradt. Templomjavításkor a közben elszegényedett családok gyakran óriási áldozatot vállalva a „székek rangja” szerint fizették be a „közteherviselést”, hogy ezzel biztosítsák régi helyüket a templomban (Csiszár Á. 1985a: 49–50). A „székjogot” tehát meg kellett váltani. Minél rangosabb helyen volt egy család széke a templom szakrális terén belül, annál többet fizetett érte. A {8-814.} vétel az egész életre szólt. A vétel mellett még előjog, származás és érdem útján is „végleges székhasználathoz” lehetett jutni (Faggyas I. 1991: 7). A székek használati joga azután a családon belül öröklődött, ha pedig a család kihalt, az ülőhelyet elárverezték. Azon voltak, hogy lehetőleg a rokonságból vegye meg valaki a megüresedő helyet, „nehogy idegen kézre kerüljön” (Lackovits E 1991: 84). A padok családi megváltásának gyakorlata az Alföldön, a Felvidéken, és Erdély egy részéről ismert (Madar I. 1985: 31). E rendszerben gyakran a férfiaknak és az asszonyoknak is két párhuzamos padsoruk volt, egyik a módosabbak, másik a szegényebbek számára, amit egyes helyeken „gazdasor”-nak, illetve „zsellérsor”-nak neveztek (Sz. Tóth J. 1990: 107). A férfihelyeknek az asszonyok részében is volt rangban megfelelője. Általánosabb volt azonban, hogy a rang szerepe a férfiak ülésrendjében meghatározóbb volt, a kor szempontját is megelőzve, míg az asszonyok esetében az életkornak volt fontosabb szerepe, s ezen belül érvényesült társadalmi státusuk. Itt említjük meg, hogy a férfiak, illetve asszonyok helyörökítésében való eltérésnek fontos oka, hogy egy nő a szülei és a férje családjához is tartozik, s ezért élete során 4–5 alkalommal is kell helyet változtatnia (Lackovits E. 1983b: 303).

A szegény asszonyok a legutóbbi időkig hátrahúzódtak a templomban. Aki nem így tett, azt kinézték a helyéről. A székjoggal nem rendelkező zselléreknek és idegeneknek a református templomban gyakran nem volt helyük, illetve a „mindenek” padjába ültek (Kresz M. 1943–1944: 1056).

Elsősorban evangélikus vidékről vannak adatok a „vegyes” ülésrendről, amikor csak az első padokban ültek a legvagyonosabb, illetve legrangosabb családok, míg hátrébb az életkor szerinti rend érvényesült (Lackovits E. 1991: 84).

Felső-Tisza-vidéken a templomi székeknek a régi házak helyével, valamint a sírhelyek elosztásával azonos, rang szerinti elosztása érvényesült.

A „székjog” megsértése a legnagyobb sértésnek számított. A helyükről kiszorított asszonyok inkább álltak az istentisztelet alatt, minthogy rangjuknak nem megfelelő padba üljenek be (Bartha T.–Makkai L. [szerk.] 1983: 239). Nem volt ritka a szóváltás és a kilökdösés sem. Mindez tükrözte a falusi társadalomnak a 19. század második felétől erősődő differenciálódását, átrétegződését. A birtokhoz hasonlóan ugyanis a székhez való jog is osztódott, a megüresedett székek pedig megvásárolhatók voltak (Sz. Tóth J. 1990: 128).

A falvakban élő kisnemesek elszegényedvén is ragaszkodtak a korábban őket megillető helyükhöz, s akkor is „maguknak tartották fönn az első székek használatának kiváltságát, ha azok csináltatásához semmivel nem járultak hozzá” (Jávor K. 1971: 89). Ebben a helyzetben a korábbi feudális előjog és a tényleges vagyoni helyzet növekvő fontosságot kapó szempontja ütközött, és az ellentmondás a székperek nagy számában csapódott le. E kisnemesi rétegnél a rangszempont gyakran a rokoni összetartozásnál is fontosabb volt. A nemesi családba beházasodott nem nemes vő nem ülhetett a felesége családjának nemesi székébe (Szabó László 1988: 94).

A hivatalos egyházi álláspont nem fogadta el a székjogot, s ennek megfelelően a presbitériumok gyakran tettek reménytelennek bizonyuló kísérletet az előjogok visszaszorítására: „Ne légyenek a templomban senkinek külön helyei” – határozott például egy székely falu presbitériuma 1768-ban (Imreh I. 1983: 118). Somogyban például a lelkész a presbitériummal közösen évente meghatározta a templomi ülésrendet, {8-815.} melytől nem lehetett eltérni. Ez volt a „rendelés” szokása (Lackovits E. 1991: 85). Komolyabb törést azonban csak az első világháború jelentett a székrend régi előjogokat őrző világában. Egy kis gömöri faluban a háborúból rangjelekkel hazatért parasztlegények beültek a „nemesi karba”. Ekkor még kénytelenek voltak visszakozni, mivel „a nemes vér nem engedett” (Ujváry Z. 1981: 61). Hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a korábbi előjogok teljesen eltűnjenek a templom hagyományőrző világából is (Szabó László 1988: 95).

A templomi székek mint „magántulajdonok”, individualistább szemléletet hoztak be a templom „demokratikus” világába, és tükrözték a belsőleg igen rétegzett falu növekvő megosztottságát. Megjegyzendő, hogy a régi rangszempontoknak az ülésrendben való számon tartásában az asszonyoknak volt nagyobb szerepük (Csiszár Á. 1985a: 51).

A reformátusoknál a rangszempont erősségét mutatja, hogy a férfiak az úrvacsorát is rang és kor szerinti sorrendben vették, a rangosabb helyeknek az úrasztalához való közelsége miatt is. Ez is egyik fontos motívuma volt az első székekhez való ragaszkodásnak (Lajos Á. 1979: 43). Igaz, a módosabbak szolgáltatták az úrvacsorához a bort is (Soltész E. 1944: 119).

A család rangossága mellett a templomi ülésrend személyi rangot is kifejezhetett. A hencidai református templomban például a korábban viselt tisztség méltósága is megőrződött a helyelosztási rendszerben, amennyiben az egykori tisztségviselők közvetlenül a jelenlegiek mögött foglaltak helyet (Szabó A. 1991: 164). Az ülésrend egyes vidékeken nyíltabban, másutt rejtettebben adott módot a presztízsversengésre.

A katolikus templomi ülésrendben a falu társadalmi tagozódása kisebb mértékben fejeződött ki, amennyiben „a falu elöljárói az első padban, a koldusok pedig hátul a »kolduspadban« ültek” (Örsi J. 1984: 844). Ha rögzült formája a rangszempont érvényesülésének nem is volt, azért az együvé tartozásra való törekvés itt sem hiányozott teljesen. „Csak iparkodott a jobb módú asszony a jobb módú mellé ülni.” De „a szegény emberek, asszonyok is odaülhettek a többiek közé, ha olyan korúak voltak” (Szigeti Gy. 1989: 20). Mára a református templomokban is a katolikus „megszokott szék” használatának szokása vált általánossá (Nagy J. T. 1996: 338).

A református templomi székek egykori elosztási gyakorlatának jelentőségét az adja, hogy az a közösség elidegeníthetetlen önrendelkezési jogának számított, amelybe beleszólást legtöbbször még a lelkésznek sem engedtek. Így hiteles lenyomatát adta a közösség önmagáról alkotott képének. A templomi ülésrend tehát a falu társadalmának vertikális és horizontális tagolódását tükrözte, s egyben konzerválta is azt. Láttuk azt is, hogy ebben a rendben a falu életének igen sok kulturális idiómája kifejezésre jutott, a lányok „házassági piacától”, a legények „külön erkölcséig”. Tükrözte az ülésrend egyes református helyeken a gyászt is. A kalotaszegi Nyárszón az érintett családnak „siratószéket” tartottak fenn (Gergely K. 1982: 262). Hencidán a már említett „szépasszonyszék” szükség esetén „szomorúszék”-ként funkcionált, amelybe a gyászoló férfi hozzátartozók, a „szomorú felek” ültek (Szabó A. 1991: 169). De külön padot jelöltek ki több helyen a menyasszonyoknak is, a 3. kihirdetésig (Faggyas I. 1991: 13).

A „külön hely” megbélyegző funkciót is szolgálhatott, mint például ahogy az a falu normájának, a házasságkötés parancsának „megszegéséért” a vénlányok, illetve {8-816.} öreglegények esetében történt. Utóbbiak külön padját a karzaton „tiklesőnek” nevezték. A falu morális rendjének megsértése miatt a leghátsó padban foglalhattak csak helyet a megesett lányok és az elvált asszonyok, Balatonhenyén például még a század elején is. Láttuk azonban, hogy elsősorban nem a büntetés, hanem a társadalmi jutalmazás eszköze volt a székrend.

A templomi székrend hű tükre volt tehát az adott társadalomnak, s a templomi rend a helyi közélet fontos része volt. Korántsem volt éles határ a „kinti”, illetve „benti” világ között.