| A TEMPLOMHASZNÁLAT RENDJÉNEK TÁRSADALMI VONATKOZÁSAI | TARTALOM | NYILVÁNOSSÁG, TÁRSAS ÉLET, KÖZÉLET |
A VALLÁSGYAKORLÁS INTEGRÁLÓ SZEREPE
ÉS A DIFFERENCIÁLTSÁGÁT OKOZÓ TÉNYEZŐK:
RÉTEGEK, SZEKTÁK, FELEKEZETEK, NEMEK
A vallásgyakorlás közösségi alkalmai, láttuk, olyan kontextusról gondoskodnak, amelyben a társadalmat felszabdaló tendenciák áthidalódva fejeződnek ki, s így a megosztottság megjelenítésével egyszerre a társadalmi integritást is szolgálják. Ezek az alkalmak a különböző réteg-, és státusszempontok szerint differenciált közösséget egységbe fogták, s erősítették az összetartozás tudatát. A vallásnak ez a szerepe ma sem múlt el, csak korlátozódott, hiszen a mise, az ünnepek, a búcsú a közösségnek máig legnagyobb, nem rokoni alapon szerveződő együttléti alkalmai.
Az integrálás szempontjának hangsúlyozása mellett szólnunk kell a differenciáltság szempontjának erősségéről is, amely elsősorban a társadalmi rétegzettség megnyilvánulását jelenti, s amely a templomi ülésrenden kívül többé-kevésbé a vallásgyakorlás egész területén megnyilvánult. A gazdagabbak ezeket az alkalmakat is gyakran társadalmi presztízsük gyarapítására használták fel, ők vitték a vezető szerepeket. Még olyan dolgokban is ki akartak tűnni, hogy például az ő halottaikért ünnepi időszakban mondattak misét, amikor többen voltak a templomban. „Az ijjen még az Isten házában is első akar lenni” (Schram F. 1972: 42). Sokak szerint mégis a szegények voltak „hitesebbek” (Madar I. 1988: 15).
A társadalmi rétegződésnek a vallásgyakorlásban való fokozódó jelenlétét látjuk egyik fontos okként a szekták múlt század végi térhódításában, hiszen ezek bázisát a szegényebb lakosság jelentette. Sokan éppen az egyházi adó fizetésének kötelezettsége miatt léptek ki korábbi egyházukból. Vonzó volt számukra a valamennyi szektát jellemző közvetlen, családias érintkezési forma, az, hogy nem felülről szervezettek, s hogy önkéntes adakozásból tartják fenn magukat. A legrégibbek közülük a baptisták, az adventisták és a nazarénusok. A baptista, mely ma 25 ezer tagot számlál, a legnépesebb szabadegyház (Fehér Á. 1991: 131). A nazarénus egyház nagyobb elterjedése az 1880-as években következett be, főleg az Alföldön, ott, ahol a legnagyobb volt a szegénység (Bíró S.–Bucsay M. 1949: 380). Ők a testvéri közösség erejét, az egyszerűséget hirdetik, ezért nem tartanak ünnepeket sem (Kardos L.–Szigeti J. 1988). A szociográfus a korabeli agrártársadalom válságtünetét látja a szekták elterjedésében, mely a tehetősebb rétegeknél az egykézésben, a szegényebbek körében pedig a kivándorlásban és a szektásodásban keresett megoldást a század eleji magyar társadalom {8-817.} problémáira (Kovács I. 1937: 11). S tegyük hozzá, a szegényebb rétegeknek a történeti egyházak életében való hátrányba kerülése is fontos az okok között, melynek számos jelére e fejezetben már rámutattunk.
A vallásgyakorlást differenciáló tényezők között kell szót ejtenünk a különböző felekezetek együttéléséről. Egészen a 19. század végéig ez három nagyobb csoportot jelentett, a római, illetve görög katolikus és a protestáns egyházakat. Akadt azonban olyan vidék is, mint például a Hegyalja, ahol gyakran hat vallásfelekezet élt együtt (római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, görög keleti, izraelita), s az együttélésnek már korán bizonyos hagyománya alakult ki (Jónás I. 1934). Nem volt különösebb probléma azokon a vidékeken sem, ahol az egyes felekezetek nagy, homogén tömbökben éltek, mint például az Északkelet-Magyarországon élő görög katolikusok, illetve a református lakosság Tiszántúlon élő nagy tömbje esetében. A vegyes vallású helyeken azonban az eltérő vallás általában komoly válaszfalat jelentett, egymással korábban ritkán érintkeztek, házasságra alig léptek. Különösen nagy volt az ellentét ott, ahol a más vallású népesség csak később telepedett be, ilyenkor a különállás érzése már a gyerekek között sem volt ismeretlen (Illyés E. 1931: 173). Egy Tisza melléki református asszony leírja, hogy míg lánykorában hétköznap katolikus lánypajtásokkal is barátkozott, a vasárnap formáltabb időszakában csak a saját felekezetéhez tartozókkal tette ugyanezt (Csalog Zs. 1978: 50). A vallási különbségeket az esetek többségében az idegen-törzsökös, szegény-gazdag ellentét is mélyítette, sőt ez tette igazán jelentőssé. A különbségek szinte az élet minden területén jelen voltak. Kiskunhalason a reformátusok többnyire kedden vagy csütörtökön, a katolikusok viszont hétfőn és szerdán tartották az esküvőt (Papp L. 1941: 18).
A különállás mellett a normák egy részének azonosságára is van példa. Ilyen a kenyér minden felekezetben általános tisztelete, vagy az a szokás, hogy a nagy ünnepeken való úrvacsoravétel, illetve áldozás előtt a családtagok egymástól bocsánatot kérnek (Illyés E. 1931: 46).
Az együttélés során a vallásgyakorlás gyakran a másik felekezettől átvett elemekkel bővült. Így korábban a reformátusok több helyen, az egyházi tanács tiltása ellenére kimentek a temetőbe halottak napján, és ott gyertyát gyújtottak, katolikus falubeli társaikhoz hasonlóan (Galgóczy K. 1896: 302). A görög katolikus egyházi gyakorlat sem volt hatás nélkül a református lakosságra. Az erdélyi Havadon a szomszédos falu görög katolikus papjával mondattak misét betegség vagy rontás esetén (Nagy O. 1986: 502). A hatás legtöbbször kölcsönös volt.
A felekezeti kölcsönhatás tekintetében ki kell emelnünk a búcsújárás jelentőségét. A búcsújáróhelyek ugyanis bizonyos módon felekezetek fölötti jelentőségre tettek szert azáltal, hogy egy vidék vallási-kulturális középpontjai voltak.
Külön kell szólnunk az 1945 előtt számottevő csoportot jelentő vidéki zsidóságról, akikről az egész fejezet során említést sem tettünk. Gazdasági szerepük miatt jelentőségük számarányuknál nagyobb volt az adott közösség életében. Általában magasabb szinten éltek, ezért elismerték, ugyanakkor el is fogadták őket. Mentalitásuk fontos jegye volt a tolerancia, mégpedig úgy, hogy asszimilálódásuk ellenére megtartották vallási–kulturális különállásukat (Sozan M. 1984: 4). A zsidó–keresztény kapcsolatok, ha „nem is parttalanok, de sokrétűek voltak” (Farkas J. 1989: 70). A falusi szokások nagy részéből azonban kimaradtak azok keresztény jellege miatt. A keresztény {8-818.} lakosság vallási türelmességét velük kapcsolatban olyan gesztusok bizonyítják, mint például az, hogy a nagykőrösi zsinagóga építéséhez a helyi református lakosság segéllyel járult hozzá (Galgóczy K. 1896: 463). Sok vidéken a református–katolikus ellentét élesebben jelentkezett, mint a keresztény–zsidó.
Átány (Heves vm.), 20. század közepe
1 = a tanyázni járók lakhelye, 2 = a Szilágyi család beltelke
Itt, a vallásgyakorlást differenciáló szempontok között teszünk említést a két nemnek a vallásgyakorlásban betöltött különböző szerepéről. Bár korábban a különbség korántsem volt akkora, mint ma, mégis a nőktől, különösen az eladó lányoktól mindig is intenzívebb vallásosságot vártak el. A hagyományos férfiszerep bizonyos távolságtartást követelt meg, ami egyes cselekményektől (litánia, búcsú) való távolmaradást is legalizált. Sok férfi vélekedett például úgy, hogy „a búcsújárás asszonyoknak való” (Illyés Gy. 1962: 75). „Vallásos vagyok, de túlzásba nem viszem” – mondják sokan közülük. A múlt századi református presbiteri jegyzőkönyvekben a vallástalansággal kapcsolatos vétségek legnagyobb részének férfiak a szereplői. De közülük kerülnek ki az egyház vezető tisztségviselői is. Felekezeti különbségként említhetjük, hogy a katolikus népességnél az asszonyok is gyakran vittek vezető szerepet a vallásos társulatok élén vagy előimádkozóként.
A vallásos életben bekövetkezett változások egyrészt a vallásgyakorlás formáinak egyszerűsödését, másrészt a vallásgyakorlás egyes formáinak ritkulását hozták (Bartha E. 1980: 108). Fontos változás az utóbbi évtizedekben az is, hogy a vallásos élet a magánszférába vonul vissza, éppen a „közösségi vallásos megnyilvánulások” szerepének rovására (Bartha E. 1989: 173).
| A TEMPLOMHASZNÁLAT RENDJÉNEK TÁRSADALMI VONATKOZÁSAI | TARTALOM | NYILVÁNOSSÁG, TÁRSAS ÉLET, KÖZÉLET |