| BEVEZETÉS | TARTALOM | AZ ÉLETTÖRTÉNETEK HASZNA A TÁRSADALOM LEÍRÁSÁBAN |
FEJEZETEK
Igen érdekes volna részleteiben ismerni azt a kutatástörténeti folyamatot, ahogy a népi kultúra és társadalom felé forduló érdeklődés szemhatárán először bizonytalanul, majd egyre erősebb kontúrokkal kirajzolódtak egyéni emberi arcok – először jórészt csak mint mellékszereplők, majd mint nélkülözhetetlen „adatközlők”, aztán egyre inkább mint önálló személyiségek, akiknek élete, sorsa magában is megismerésre érdemes. A társadalomtudományok voltaképp minden nyers adatukat először egyedekre vonatkozóan szerzik meg, és sokféle módszer felhasználásával ezekből építik fel a leírni, magyarázni kívánt típusokat: eleinte igen általános, átfogó szinten, utóbb egyre közelebb kerülve azokhoz az egyedekhez, majd az egyénekhez, akiktől első adataikat merítették.
A népköltési-néprajzi gyűjtés megindulásától, a 19. század elejétől évtizedekig nem találkozunk konkrét nevekkel, egyéni arcokkal a publikációkban. A kor romantikus felfogásának megfelelően minden mesélő, énekes reprezentáns képviselője egy egész közösségnek, elvontabban egy egész rétegnek vagy „a nép”-nek. Saját környezetükön kívül is név szerint ismert parasztemberek ebben az időben főként a betyárok voltak (Sobri Jóska, Rózsa Sándor), akikkel szemben a közbiztonság megszilárdítása érdekében igen határozottan léptek fel a kiegyezést közvetlenül követő időszakban, s akiknek alakját a népköltészet sokféle formában, főként a betyárballadákban fogalmazta meg (Voigt V. 1991).
Alighanem Jankó János Kalotaszeg magyar népe (1892) c. könyve volt az első {8-762.} olyan néprajzi monográfia, amelynek előszavában a szerző falvanként megnevezte „mindazon derék és értelmes parasztembereket”, akiktől könyve alapanyagát gyűjtötte. Ez a módszer azonban még jó ideig nem vált bevetté: Bátky Zsigmond (1906) a múzeumi néprajzi gyűjtés módszertanáról írva e kérdésre nem tér ki. A századfordulón a szorosabban vett néprajzon kívül a paraszti gazdaság, valamint a népművészet kutatásában találkozunk konkrét, megnevezett parasztokkal. A Gazdaszövetség felhívására 1899-től született községi monográfiákban egy-egy jellegzetes falusi parasztgazdaságot választottak, s azok gazdasági állapotairól adtak olyan részletes rajzot, amivel később majd a társadalomnéprajzi vizsgálatokban találkozhatunk. A Malonyay Dezső szerkesztésében megjelent A magyar nép művészete c. sorozat mindvégig súlyt fektetett a művészkedő parasztemberek egyéni bemutatására, a hitelesség érdekében olykor felhasználta az irodalmiasított tájnyelvben közölt párbeszédet is. A későbbi egyéniségkutatás előzményeihez kell számítanunk Kálmány Lajos népmesegyűjtését Borbély Mihálytól.
Az első világháborút követően Györffy István az, aki a Nagykunsági krónika (1922) népszerűen megfogalmazott fejezeteiben a történeti források megszólaltatása során felidéz egy-egy arcot a szilaj pásztorok, régi táncosok közül. A kibontakozó társadalomnéprajz az 1930-as évektől hoz fordulatot. Fél Edit Kocsról közölte konkrét parasztgazdaságok tárgyleltárait (1941a), a kisalföldi Marcelházáról pedig a nagycsaládi szervezetben élő Rancsó-Czibor család életvitelét mutatta be (1944c). Ő honosította meg és tette tudatossá a néprajzban azt a kutatási módszert, hogy a falvakban néhány kulcsadatközlőt választott ki, s az ő tudásuk jelentette a legbiztosabb fogódzót az általános ismeretek megszerzésében (Hofer T. 1993). Erre az időre esnek az első megjelent paraszti önéletrajzok is (Bálint S. 1942; Kardos János 1933; Túriné Cseh V.–Keskenyné Kovács V. 1967). Szélesebb körben is felfigyeltek a „művészkedő magyar pásztorokra” (Madarassy L. 1935), majd az ún. „őstehetségekre”, a versíró, festő-faragó parasztemberekre. A népi írók (Darvas József, Móricz Zsigmond, Sinka István, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter) irodalmi önéletrajzai, szociográfiái és regényei olykor kíméletlen őszinteséggel tárták fel azt a családi hátteret, amelyből a falvakról származó első generációs értelmiségiek kikerültek.
Az 1940-es évektől bontakozott ki a később egyéniségkutató iskolának nevezett folklorisztikai munkamódszer, amely a meseszövegek közléséhez hozzákapcsolta a mesélők – saját elmondásukra alapozott – életrajzának közlését is (Ortutay Gy. 1940). A kutatók ezeket az életrajzi elbeszéléseket természetesen nem tekintették az elbeszélők önálló alkotásainak vagy az újkori népköltészet valamilyen különös, önálló műfajának, hanem csak egyéniségvizsgálati nyersanyagnak, néprajzi, népköltészeti adaléknak (Katona I. 1962b). Ez a megközelítés nemcsak a mese, hanem a népzene és néptánc kutatásában is ért el eredményeket: a harmincas években felvették például a Pátria hanglemezsorozat énekeseinek életrajzait, később monográfia született egy sályi pásztor népzenei tudásanyagáról (Gábry Gy. 1981–82; Barsi E. 1984). A korszak szakmai vitáiban éppen az egyéniségkutatás előtérbe kerülése kapcsán igyekeztek tisztázni azt, mi is az egyéniség és a közösség szerepe a folklórban (Banó I. 1944; Péter L. 1947). Az 1930-as évektől iskolázott néprajzkutatók számára már magától értetődő volt, hogy gyűjtött adataikat konkrét személyekhez kötik, maga az „adatközlő” kifejezés is ekkor vált szélesebb körben elterjedtté.
{8-763.} Az 1950-es évek végétől megszaporodtak az egyéni vonatkozású közlések: egyre nagyobb számban jelentek meg életrajzi beszélgetések, paraszti krónikák, feljegyzések, gazdasági naplók, önéletrajzok. Egy időben a szegényparaszti, illetve munkásmozgalmak története inspirálta visszaemlékezések megszületését. Köztük akad néhány, amelyek nemcsak íróilag emelkednek ki az átlagból, hanem részletgazdagságuknál és életszerűségüknél fogva néprajzilag is értékelhetők (Hoó B. 1963; Túriné Cseh V.–Keskenyné Kovács V. 1967). Skallák Illés Vallomása (1968) például egy első világháború után Brazíliába került egykori kommunista munkásember története. Az anyaggyűjtésben fontos szerep jutott a Néprajzi Múzeumban és több vidéki múzeumban szervezett önkéntes néprajzi, majd az ebből kinőtt honismereti mozgalomnak. Ennek keretében a pályázók többé-kevésbé világos elvárásokkal találkozhattak, aminek két fő jellegzetessége ragadható meg, s a megírt életrajzok nagyobb eséllyel számíthattak sikerre és esetleges kiadásra, ha ezeknek megfeleltek. Az egyik egyfajta „kizsákmányolás retorika”, annak érzékeltetése, hogy „most sokkal jobb, mint egykor”; a másik a népéleti jelenségek (egyfelől a munkafolyamatok, másfelől a szokások) minél részletezőbb leírása, aminek hatására némelyikben (szinte az életrajz rovására is) könyvnyi terjedelmet is elérnek ezek a részek (Szilágyi Miklós 1980; Vankóné Dudás J. 1983). Gyűjtési útmutatók, kérdőívek formájában ezek az elvárások sokfelé írásban is megfogalmazódtak (Máténé Szabó M.–Mohay T. 1988). Orosházán Nagy Gyula paraszti „önéletrajzíró” csoportot hozott létre a hetvenes években: innen kerültek ki olyan művek, mint például Repka János (1989), Csizmadia Imre (1984, 1987) és mások könyvei (Nagy Gy. 1983).
A hatvanas évektől feldolgozások, elemzések is születtek. Közülük alaposságát és további hatását tekintve kiemelkedik Fél Edit és Hofer Tamás Átányban végzett monografikus kutatása, amelyben egyre inkább előtérbe került a tárgyakkal élő ember, egyediségében éppúgy, mint gazdag kapcsolatrendszerében. A „kulcsadatközlők” itt már nem csupán az egész közösséget reprezentáló kitüntetett személyek, hanem fontossá válik a saját egyéni életük is: az átányi paraszttársadalomról szóló kötetben már életrajzok is vannak Orbánékról, Kakasékról és másokról, de más fejezetek is a közösségi kultúra és az egyéni törekvések szoros kölcsönhatásáról tanúskodnak (Fél E.–Hofer T. 1969b). Hofer Tamás később így ír: „Az átányi monográfia befejezetlenül maradt 4. kötete szintén életrajzok, személyes élettapasztalatok egymás mellé állításával kívánta kifejezni az átányi hagyományok, üzemek, lakóházak, erkölcsök és értékek, ismeretek közt megélhető, befutható életutak változatait. … Az egyes önéletrajzi visszaemlékezéseket mások kommentárjai, minősítő véleményei egészítették ki, hogy érzékeltessék a falubeliek megítélésének különböző ’optikáit’. A ’párhuzamos életrajzok’ és vélemények az egyes életútmegoldások elhelyezését szolgálták a helyi társadalom térképén, a közvélemény minősítési rendszerében” (Hofer T. 1993: 35–36). Fél Edit egyik utolsó munkája volt a mezőkövesdi Gari Margitról franciául megjelent könyv (1983), ami nem pusztán egy életút (elemzés nélküli) rekonstruálása, hanem „Gari Margit gyermekkorának, életének már megváltozott, eltűnt világát, elődök, rokonok, szomszédok alakját és azt a sajátos, egy egyházi hagyománytól különböző ’népi’ katolicizmussal mélyen átitatott világnézetet kívánta megörökíteni, amivel a környező világot felfogta, maga és mások cselekedeteit minősítette” (Hofer T. 1993: 35). A MTA Néprajzi Kutatóintézetében „életpályák {8-764.} és kapcsolathálók” címmel a nyolcvanas években zajlott kiterjedt kutatás, ami nagy mennyiségű életrajzi interjú módszeres felvételét eredményezte (sajnos egyelőre feldolgozatlanul). A nyolcvanas évek végéig nem mondhatjuk, hogy akár az élettörténetek, akár az életpályák kutatása egyöntetűen polgárjogot nyert volna a néprajzi kutatás egészében. Mind ez ideig egyetlen elemző monográfia készült arról, hogy egy 20. századi parasztember a saját gazdálkodásában hogyan élte át a mindennapokat, és mi módon törekedett a saját és a családja boldogulására (Mohay T. 1994).
A parasztok írásbelisége, saját világuk megörökítésére tett kísérleteik nem függetlenek a feléjük irányuló sokféle érdeklődéstől, amit az előző szakaszban igyekeztünk nyomon követni; ugyanakkor ennek is megvan a saját története, s a hatás olykor fordított: a tudatosabb és „öntudatosabb” parasztemberek jelenléte vált ki felfokozott érdeklődést az értelmiségiek részéről. A kettő kölcsönhatásában létrejött írások (és közzétételük) jelenti azt a megkerülhetetlenül gazdag forrásanyagot, amely a maga egészében az életutak elemzésének kiindulópontja lehet. Nem született még összegzés arról az igen összetett folyamatról, ahogy a parasztok körében kifejlődött az egyéniség önállósága és differenciált önkifejezésének képessége. Nem rendelkezünk egyelőre átfogó áttekintéssel arról sem, hogy a parasztok által létrehozott írásbeliség az elmúlt évszázadok során milyen fejlődésen ment keresztül. Mindezek híján e rövid összefoglalásban e két témakörben csak néhány tendencia felvillantására vállalkozhatunk.
Hogyan bontakoznak ki egyéni emberéletek a leírások és források tömegéből? A kérdés megválaszolásához bizonyára messzebbre kell visszanyúlni a múltba, mint első pillantásra talán hinnénk. Minden emberéletnek van „története” a szónak abban az értelmében, hogy végigéli életét, történnek vele és általa események. Kevésbé nyilvánvaló az, hogy mindez „élettörténet” formát ölt, amelyben a megtörtént eseményeket kronologikus rendbe állítva érzékelik, és ahol az események egymásutánja valamiféle logikus egymásutániságként tűnik fel. Niedermüller Péter fejtegetései az életpálya és az élettörténet közötti fontos különbségre mutattak rá: „Az élettörténet koncepciója azt jelenti, hogy az individuum mint egy összefüggő történetet tekinti saját életpályáját; ezt egy meghatározott pontról szemlélve mint jelentésteli események sorozatát rekonstruálni, majd mint ilyet elmesélni képes” (Niedermüller P. 1988: 381). A nyugati kultúrában a biográfia mint kulturális minta számunkra olyan alapvető, hogy szinte nélkülözhetetlennek érezzük. Az életrajztól azt várjuk, hogy egy egységes életről számoljon be olyan történeteken keresztül, amelyek az egységet jelenítik meg, miközben ugyanakkor a változásról és a növekedésről is szólnak. Az életrajzban és önéletrajzban a nyugatiak kronologikusan mondják el az élet történetét a korai gyerekkortól kezdve, fürkészve az elbeszélő egyéni érzelmeit és az eseményekre vonatkozó magyarázatait, és mindezt az ok és okozat mint morális paradigma köré rendezve (Langness, L. L.–Frank, G. 1981: 101). Erre a kulturális mintára alapozva a legtöbb kutató voltaképp sikertelennek bizonyul, ha más kulturális {8-765.} minták érvényességi körében mozogva igyekszik „élettörténet”-eket megismerni, és ez vonatkozik nemcsak a más kortárs kultúrákra, hanem a saját kultúránk múltjának jó részére is. A magyar paraszti írásbeliség emlékeinek tekintélyes része nyilvánvalóan nem közvetlenül életrajzi indíttatású; kutatói interpretációk, összehasonlítások láttatják meg sok esetben életrajzi vonatkozásaikat vagy teszik őket összekapcsolhatóvá az egyéni életpálya-alakulás egyes állomásaival.
A parasztemberek saját írásainak többsége az ismert kezdetektől, a 18. század harmadik harmadától – leszámítva az egészen más jellegű kéziratos verseskönyveket – másfél századon át, nagyjából az első világháborúig némi leegyszerűsítéssel élve két nagyobb csoportban helyezhető el: az elsőt „krónika” típusnak, a másodikat „számadás” típusnak nevezhetjük. A „krónika” típusba tartozó írások vegyes feljegyzéseket tartalmaznak, s krónikaszerűen jelenik meg bennük egy-egy közösség, település. Egyik legfőbb jellegzetességük az, hogy bennük az egyéni-családi és a faluközösségi élet még nem válik el élesen: az írók láthatólag komoly késztetést éreznek arra, hogy megörökítsenek valamit, s ez a valami eleinte legfőképp annak a közösségnek az élete, amelyben benne élnek. Az elkülönült egyéni emlékeknek csak annyiban van helyük, amennyiben azok a közösség számára valamilyen jelentőséggel bírtak. Az ilyen feljegyzéseket nemritkán folytatólagosan vezetik egymásra következő nemzedékek: ez arra vall, hogy az elődök írása még nem vált különösképp megbecsült „alkotássá”, viszont már becsülik annyira, hogy megőrzik és folytatják. Példaként idézzük az egyik leghosszabbat, a Borsod megyei Külsőbőcsről előkerült Gyüker család krónikáját, amely az 1787–1944 közötti időt öleli fel. Nem naplószerű krónika ez, hanem egy későbbi időpontból visszatekintő emlékezés, amelynek korai, 19. századi szakaszában az író(k) alighanem felhasználtak naplószerűen vezetett feljegyzéseket is. A krónikában a legváltozatosabb helybeli és országos események kaptak helyet: a termés alakulása, az árvizek, marhavészek, járványok, s ezek közé ékelődnek epizódok az író saját életében előforduló különlegességekről (Igaz M. 1979; Gyenis V. 1965; Varga János 1964b). Hasonló jellegű az 1830–1862 közötti verses „vajszlói krónika” (Mándoki L. 1978) is; számos más krónikát tettek közzé például Beledről (Sopron m.), Ráckevéről, Karcagról, Püspökladányból, Gesztről, Tiszaladányból is. A Bukovinából Magyarországra került székelyek között több jeles krónikás személyiség működött; közülük is kiemelkedik az „adatközlő”-ként is kedvelt Gáspár Simon Antal, aki 1954–1955-ben írt szülőfalujáról, Istensegítsről (1986).
A második paraszti feljegyzéscsoportot „számadáskönyv” típusnak nevezhetjük: főként a gazdálkodással kapcsolatos írások tartoznak ide. Ezek szorosabb kapcsolatban vannak az egyéni élettel, mint a krónikák, de még távol vannak a személyesség későbbi fokaitól. Azt dokumentálják, hogy az íráshoz kedvet kapott parasztemberek számára magától értetődő „témaként” jó ideig a saját gazdaságuk kínálkozott. Némelyek csak néhány évet, mások ellenben több generációt ívelnek át. Kunszentmártonban maradt fenn például „egy földmunkás család hagyatéka”, amelyben a legkorábbi feljegyzések 1766–1773 közötti adatokat tartalmaznak gazdasági kiadásokról, majd utánuk az 1830-as években írtak következnek (Szabó István 1981). E feljegyzéstípus 19. századi darabjai főként cselédtartó gazdáktól maradtak fenn, s az írás egyik első motivációja annak rendszeres számon tartása volt, hogy a cselédek kialkudott bérét milyen módon és milyen részletekben fizették ki. Mogyoródról, {8-766.} Hódmezővásárhelyről, Tótkomlósról, Békés megyéből és máshonnan sok ilyen feljegyzést közöltek. Ceglédről származó írásokat a „lajstrom”, „napló”, „író könyv”, „emlékeztető könyv”, „számadáskönyv” kifejezésekkel jelölték íróik a 19. században (Máté B. 1987). Fejlettebb számadáskönyvek már tartalmaznak rövidebb-hosszabb ideig rendszeresen vezetett kiadási, bevételi adatokat is, valamint feljegyzéseket munkákról, családi eseményekről. Az ilyenek alapot adhatnak ahhoz, hogy egy-egy gazdaságról, annak stratégiáiról részletesebb elemzést is lehessen adni, mintegy kibontva a gazdasági adatok sokaságából az egyéni és családi élet számos egyéni vagy tipikus vonását; különösképp akkor, ha a „házi irattárak”-ban más, hivatalos helyekről származó iratok is fennmaradtak és összevethetők archívumok, statisztikák adataival, valamint az élő emlékezettel (Balogh I. 1980; Bőrcsök V. 1986; Mohay T. 1994; Molnár A. 1967; Molnár M. 1970; Szabó István 1973, 1974; Szabó László 1971; Sz. Bányai I. 1973).
Az egyéniség kibontakozása szempontjából fordulópontnak tekinthetjük az első világháborút, valamint az azt követő forradalmakat és a trianoni békeszerződést. Szabó Zoltán „a tardi helyzet”-ről írva világított rá, hogy a parasztok közül nagyon sokan a frontok hatására ébredtek saját fontosságuk tudatára, és ezzel a tudattal érkeztek haza; hogy a világháború a korábban paraszthoz illőnek tudott virtus megmutatására nemigen adott alkalmat, másféle erények érvényesültek (Szabó Z. 1936: 114–119). Parasztemberek nevei az első világháborút követően kerültek ki százával közterekre a számos település központjában felállított világháborús emlékműveken, s igen sok díszes kiállítású világháborús emlékalbum tartalmazta az egyes ezredek katonáinak néhány soros életrajzát, sokszor fényképpel illusztrálva (Kovács Á. 1991; Novotny T. é. n.). A katonák és hozzátartozók között intenzív levelezés indult meg (a levelek-lapok számát ez időből több millióra becsülhetjük), megszaporodtak a vegyes tartalmú, énekeket, verseket tartalmazó katonakönyvek, s a háborús élmények hatása alatt sokan fogtak tollat, hogy naplóban örökítsék meg tapasztalataikat. Számos forrás közzétevője emelte ki ezekkel kapcsolatban azt, hogy a hivatalos harctéri krónikák, levéltári forrásanyagok mellett a hétköznapi emberek világháborús emlékeit legvalóságosabban a saját írásaik ismertethetik meg az utókorral (Fehér Z. 1988; Kósa L. 1973; Környeiné Gál E. 1985; Szenti T. 1988).
A paraszti leveleket az egyéniség kibontakozása szempontjából nem könnyű értékelni, mert a levélben foglaltakon kívül sokszor alig valamit tudni írójukról. Parasztok leveleiről a 16. század óta vannak emlékek: ezek évszázadokon keresztül a kérelem és a panasz formáját öltik magukra az „urakkal” szemben, akik terheket rónak ki és engedményeket adhatnak. A jobbágyok panaszleveleit valószínűleg évszázadokon keresztül nem is maguk az érintettek, hanem a műveltségben felettük állók fogalmazták meg (Kovách G. 1971; Tóth I. Gy. 1996). A kivándoroltakkal való kapcsolattartás következtében a 19. század végétől szaporodnak meg az ismert emlékek, majd az első világháború idején és azt követően nőtt meg jelentősebben a levelek száma. Egy-egy szórványos közlést (Labanc Z. 1988) követően alapos néprajzi elemzést Keszeg Vilmos készített egyetlen 20. századi mezőségi parasztasszony évtizedek alatt fennmaradt 226 leveléről. Fontos megállapítása, hogy „a levelezés úgy is felfogható, mint életpályák metszéspontja. Az egyén saját pozíciójából figyelemmel kíséri levelezőtársai életének alakulását, levelei által részesévé, alakítójává válik mások {8-767.} életének. Helyesli, korrigálja, ’legitimizálja’ a döntéseket, s tanácsaival lehetséges perspektívákat nyit meg. S akarva vagy akaratlanul ezek az életpályák visszahatnak rá, életét mások életéhez igazítja” (Keszeg V. 1996: 53).
További egyéni vonatkozású forrásanyag a fénykép is. Sajátosan az: az egyén főként családi beágyazottságában jelenik meg rajta. A fényképezkedésre főként a családi élet eseményei adnak alkalmat, vagy az egyéni élet olyan fordulói, amelyek a család vagy a szélesebb közösség „nyilvánossága” előtt zajlanak: katonaság, lakodalom, migráció. Sajátos módon a parasztokról készült fényképek története mintha a fentebb vázolt folyamatot ismételné meg: eleinte csupán embertani típusok képviselőiként fényképezik kutatók a parasztokat, s a hangulatképeken, zsánerképeken és dokumentumképeken keresztül nagy utat kell megtenni ahhoz, hogy eljussunk a „fotó-antropológia” által megfogalmazott modern kérdésfelvetésekig vagy egy ingázó kubikos – a tiszaeszlári Skarbit András – hétköznapjairól szóló „fényképregényig” (Kunt E. 1995; Korniss P. 1988; Fogarasi K. 1996).
Századunk második felében kétségkívül az önéletírások, valamint az életrajzi célzatú beszélgetések az a két forráscsoport, amelyekből a parasztemberek egyéni életútjaira vonatkozóan a legtöbbet megtudhatunk. A műfaj folklorisztikai szempontú bemutatása e kézikönyv korábbi kötetében Küllős Imolától (1988) olvasható. Irodalmi szempontból Szávai János annak a véleményének adott hangot (a legsikeresebb paraszti önéletírások alapján), hogy az önéletírók olyan „naiv mesterek”, akiknek írásai elsősorban dokumentum értékűek, egy mélyvilágból hoznak hírt, de nélkülözik a távlatokat, a megformálás és szerkesztés egységes koncepcióját, s ezért „az irodalmon innen maradnak; ha olvassuk, elsősorban az információ kedvéért olvassuk őket” (Szávai J. 1978: 214). Mai felfogásunk ettől némileg eltér: igen sok paraszti önéletírás irodalom is, nemcsak dokumentum. Az önéletírók egy része voltaképp a határán áll annak, hogy tudatos alkotóvá, íróvá váljék; mások megmaradnak a szóbeliségben kiformált igaz történetek laza összefűzésénél vagy egyszerűen a tudatos kutatói kérdezés és szerkesztés eredményeként áll össze életrajzuk (Szilágyi Miklós 1980). Akik életrajzírásra vagy életrajzi beszélgetésre vállalkoznak, mindenesetre megtesznek egy igen fontos, a paraszti élettől korábban idegen lépést: az esetek jó részében átlépik a nyilvánosság küszöbét, s ez olyan tudatosodásra és számvetésre készteti őket, amivel korábban nemigen lehetett találkozni sem a krónikaíróknál, sem a számadáskönyvek vezetőinél, sem napló- vagy levélíróknál. Ebben a korántsem egyszerű lépésben fokozatok és lépcsők vannak, melyeken ki gyorsabban, ki lassabban megy át, a végeredmény pedig gyakorta megtévesztő, mert a lépések bizonytalanságáról és közvetve megfizetett „áráról” nem sokat tudni meg belőle. Sajnálatos, hogy az elmúlt negyedszázad során voltaképp csak szórványos kísérletek történtek arra, hogy az életrajzi beszélgetésekben és az önéletrajzokban foglalt, valóban tekintélyes mennyiségű információ módszeres feldolgozása megtörténjék, és némely általánosabb szempont és megállapítás megfogalmazódjék. A későbbiekben ezekből igyekszünk a lehetőségekhez mérten valamit összefoglalni.
Az egyéni élettörténetekkel és elemzésükkel voltaképp igen szorosan összefüggenek a családtörténeti kutatások is. Néhány ilyen jellegű néprajzi munka egyrészt a szerencsés forrásadottságokra épített, másrészt arra a felismerésre, hogy az élettörténetek mindig családtörténetbe is illeszkednek, még ha több generációra {8-768.} kiterjesztve ezt nem mindig lehet is dokumentálni. Tóth Ferenc egy makói hagymás család múzeumba került hagyatéka nyomán készített családtörténeti leírást, amelyben hangsúlyozta, hogy „Diós Sándort a legtipikusabb makói emberek egyikének tekintettük … A Diós család életútja példázza a város történeti folyamatát: tündöklését, megtorpanását, újabb felemelkedését és mai jólétét” (Tóth F. 1982: 3). Kocsis Gyula egy ceglédi parasztpolgár család, a Csurgaiak hat generációjának és több ágának társadalmi-gazdasági törekvéseit mutatta be igen alaposan adatolt tanulmányokban. Szabó László a túrkevei parasztbirtokos Dani Szabó család másfél százados birtoktörténetét, Szabó István a jászdózsai Kiss és Papp család több generációjának kapitalizmus kori gazdálkodását írta meg. Szenti Tibor a hódmezővásárhelyi tanyai életforma múltját és átalakulását saját családtagjai élettörténetén keresztül ragadta meg igen szemléletes módon, sok dokumentummal illusztrálva. Márkus István a nagyanyja, egy mozgékony gépészhez férjhez ment ceglédi vasutaslány család- és társadalomtörténetét vázolta fel; rámutatott néhány hagyományos (és kissé elnagyolt) társadalmi kategóriának a valóságban érvényesülő igen finom árnyalatára, meg néhány fontos tényezőre, amelyek társadalmi mozgásban tartottak egy családot évtizedek folyamán (Kocsis Gy. 1987, 1995; Szabó László 1971; Szabó István 1973, 1974; Szenti T. 1979; Márkus I. 1988).
Nyilvánvaló, hogy a családtörténeti megközelítés a néprajzban összefügg a történettudományban kifejlesztett családtörténeti kutatásokkal, amelyek egy része genealógiai indíttatású (Baán K. 1984), egy más része pedig a társadalomtörténetben és az oral history módszerekkel is dolgozó munkákban ölt testet. A hazai történettudomány kevesebb figyelmet szentelt paraszti életutak és családtörténetek vizsgálatának; ennek oka lehet a források viszonylagos szegényessége vagy az, hogy ezt főként a néprajz illetékességi körének tartják. Nálunk még nem született olyan feldolgozás, mint amit Arthur Imhof (1992) egy észak-hesseni parasztgazda életéről és családjáról írt, vagy Carlo Ginzburgé (1991), aki egy 16. századi itáliai molnár világképét az inkvizíciós perek jegyzőkönyvei alapján rekonstruálta. Tóth Zoltán egy szekszárdi kádármester hagyatéki és árvaszéki anyaga alapján írt alapos elemzést (1977, 1989), noha őt az életútba ágyazottan inkább az életmód foglalkoztatta. Szent-Iványi István (1992) a társadalomtörténet és a társadalomnéprajz módszereivel elemezte azokat a családi stratégiákat, amelyeket egy 19. századi szegedi kőműves polgár, Kováts István (Egy szegény pórfiú önéletrajza c. írását Bálint Sándor gondozta) követett: a tudatos tervezésben, a kései házasodásban és az érzelmi visszafogottságban egy „malthusiánus modell” érvényesülését mutatta ki. A történeti életútkutatás interjúkkal, egyéni életutak rekonstruálásával próbál meg fényt deríteni arra, hogy a kutatott társadalmi rétegek életét hogyan befolyásolták történelmi események, illetve hogy a történelemben milyen szerepet játszottak egyének. Ebben a megközelítésben (amit oral history módszernek is neveznek) természetesen helye van a szubjektivitásnak, s ezzel együtt nagy szükség van a forráskritikára is.
A néprajz és a történettudomány mellett az antropológia is dolgozott ki módszereket {8-769.} az élettörténetek elemzésére. A hallatlanul gazdag nemzetközi antropológiai életrajzi irodalomnak, valamint az elemzési módszereknek sokat idézett összefoglalását adja a Langness–Frank szerzőpáros könyve (1981). Nálunk is nagy hatású volt az amerikai antropológus Oscar Lewis munkássága, aki mexikóvárosi családok életét tanulmányozta, s közben egyre részletesebb életrajzi elbeszéléseket vett föl, amelyeket irodalmilag is nagyra értékelt módon közölt. Sánchez gyermekei (1963; 1969) című könyve egységes egésszé szerkesztett, kérdésekkel irányított életrajzi beszélgetésekből született; ezt követte a folytatás, a Halál a Sánchez családban (1972). Az ő megközelítése a „szegénység kultúrájá”-nak felszínre hozatalát célozta, miközben a túl érzelmes és a sokkolóan durva megközelítést egyaránt igyekezett elkerülni. Az antropológiai oral history módszerével dolgozott Theodore Rosengarten (1979), aki egy jó emlékezetű, idős fekete bőrű mezőgazdasági munkás élettörténetéből formált dokumentumregényt. Hasonló, a néprajz, az irodalom és a szociográfia módszereit egyaránt hasznosító könyveket nálunk főként Csalog Zsolt írt; közülük kiemelkedik a Parasztregény, egy tiszaroffi parasztasszony elbeszéléseinek sűrített, és a második kiadásban sok társadalomtörténeti, folklorisztikai kérdést elemző tanulmánnyal kísért változata (1985). Antropológusként dolgozott Cserépfalun Huseby Éva, aki a vizsgált falu identitástudatának összetevőit keresve az élettörténetekre is kiterjesztette figyelmét; egy csokorra valót három nemzedékre bontva közölt belőlük (1983), majd egyet elemzett is (1988).
A szociológiai életútkutatás kezdeteit rendszerint ahhoz a klasszikus monográfiához kötik, amelyet W. I. Thomas és Florian Znaniecki írt az Amerikába kivándorolt lengyel parasztokról (1918–1920). A biográfiainak nevezett módszerrel ezt követően Znaniecki nyomán Lengyelországban értek el nagy teljesítményeket. A szerteágazó nemzetközi szakirodalmat nálunk többen is áttekintették (Róbert P. 1982; Becskeházy A. 1991). A szociológiai életútkutatást leginkább a mobilitás-kutatásokban használták (Andorka R. 1982, különösen 123–136), abból a meggondolásból, hogy a mobilitásvizsgálatok statikus jellege áthidalható legyen, és két adott állapot közötti átmenetek is érzékelhetők legyenek. Ennek érdekében azonos vagy közeli években születettek kohorszainak társadalmi mobilitását, munkaerőpiaci folyamatait és más jellemzőit, főként az intézményes oldalakat vizsgálják meg (Ferge Zs. 1984). Magyarországon Molnár László (1981; 1984) az életrajzi és a demográfiai módszerek együttes alkalmazásával elemezte a munka szerepét a nők életútjában, felhasználva a néprajzban összegyűjtött életrajzi elbeszélések tanulságait is. 1972-ben újságírók és szociológusok összefogásával zajlott le a „sikeres életek” pályázat; a beküldött kb. ezer élettörténet egy részét riport formában kötetben is közölték, a teljes anyagot szociológus dolgozta fel (Szemes P. 1974; Márkus Mária 1974). Tóth Olga (1990, 1992, 1993) később részben erre az anyagra, részben saját felvételekre építve vizsgálta a házasodásnak és a gyermekvállalásnak az életútban betöltött szerepét. A szociológiai életútkutatás az egyének életének különböző életkorokban bekövetkezett átmeneteit, ezek időzítését és egymásutániságát állítja a vizsgálódás középpontjába, miközben a vizsgált egyéni életutak egymással és a családi ciklussal való fogaskerékszerű összekapcsolódását is kutatja, és tekintetbe veszi azt, hogy megkülönböztethető az egyéni, a családi, az ipari és a történeti idő dimenziója az életút folyamán (Nagy Beáta 1995).
A visszaemlékezések, élettörténetek valóságtartalma, igazságértéke az a kérdés, amivel kapcsolatban a vélemények leginkább megoszlanak. Távol vagyunk már attól, hogy minden, az „adatközlők” által kimondott-leírt szót minden vonatkozásban kétségbe vonhatatlanul hitelesnek tekintsünk. A kételynek fokozatai vannak, nem kis részben természetesen attól függően, hogy ki hogy tekint az emlékezésekre, minek tartja őket és mire tartja felhasználhatónak vagy felhasználandónak őket.
Azon történészek szempontjából, akik az ún. oral history, azaz a szóban elmondott történelem módszerét előszeretettel használják, a visszaemlékezésekben elsősorban az adatszerűség szorul ellenőrzésre. A visszaemlékezésekkel kapcsolatos néprajzi forráskritika fontosságát hangsúlyozta egyik módszertani tanulmányában Szilágyi Miklós (1986), aki egy kivételesen idős és jó emlékezetű ember visszaemlékezései alapján például száz év építkezési gyakorlatának változásait tudta rekonstruálni egy mezővárosi közösségben (1992c). Azok körében, akik az élettörténeti visszaemlékezésekhez a folklorisztika szempontjából közelednek, a megformálás jellegzetességeinek kimutatása, a sztereotípiák, a stiláris kérdések kerülnek előtérbe, s a hitelesség kérdését a visszaemlékezésekhez műfajilag és eredetében legközelebb álló igaz történetek felől vetik fel. Innen tekintve igaz az, amit Voigt Vilmos ír: az elhangzó történetek „rendszerint nem a teljes igazságot tartalmazzák, hanem csak az elbeszélő által igazolhatónak tartott epizódokat, és ily módon megszépítik a valóságot. Rendszerint a közösség előtt is az a történet a legnépszerűbb, amely viszonylag messze van a valóság mindennapi kipárolgásától, és némi aranyos fényport hint a többiek által is keserűnek megismert események témáira” (Voigt V. 1979: 307.) Még erősebb megfogalmazásban úgy merül fel a kérdés, hogy „miért hazudnak az emberek”, amikor élettörténeti elbeszéléseket mondanak; ebből a szempontból látszik furcsának az, miért vonakodnak a folkloristák elismerni, hogy az „igaz történet”-elv valójában nem (csak) igaz történetek (Voigt V. 1988).
A kérdés alighanem összetettebb az igazmondás–hazugság kettősségénél, ahogy arra a modern folklorisztikai és antropológiai elemzési szempontokat együttesen felhasználó Niedermüller Péter rámutat: „Az élettörténet rekonstruktív jellege a gyakorlatban azt jelenti, hogy a beszélő válogat életének történetei között, és nincs szó az élet összes történésének, totalitásának elbeszéléséről.” A beszélő egyes eseményeket elhallgat, beléjük szövi saját interpretációit is; egyes eseményeket nagy tematikus egységekbe, blokkokba von össze; például gyermekkor, háború stb. (Niedermüller P. 1988: 383). Ez a felfogás a jelentéstulajdonítás oldaláról közelít az életutak elbeszéléseihez, s eközben gyaníthatóan körülbelül akkora mértékben veszíti szem elől a még elemezhető tényszerűség szempontjait, mint amennyit nyer a történetmondás helyzetekhez kötöttségeinek hangsúlyozásával. Társadalomnéprajzi oldalról rendszerint arra törekszenek, hogy az elemzett életutakat tényszerűen, minél teljesebben megismerjék, miközben újabban igyekeznek tudomást venni azokról a korlátokról is, amelyek természetesen adódnak a fenti szempontokból. Erre példa a besenyőtelki életútkutatás, melynek során „a kutatócsoport tagjait az a közös hit vezérelte, hogy minden ember szavahihető a maga életének történetében, és nemcsak {8-771.} a dokumentálható igazság érvényes, hiszen még a valóságtól elrugaszkodó legenda sem értékmentes, fantázia szülte tükörkép… az alapélmények gyakorta sorslegendává emelik a jelentéktelennek látszó hétköznapokból összeálló élettörténetet, amelyben a mából visszatekintve minden történés és cselekedet sajátos visszfényben jelenik meg” (Őrszigethy E. 1990: 178).
Mindez szoros összefüggésben van azzal a törekvéssel, hogy az életút képe ne csak egy valóságos vagy elképzelt közönség, hanem az azt megformáló „alkotó” számára is értelmes legyen, azaz megerősítse vagy újraépítse helyzettudatát. Ez nemcsak magára a tevékenységre vonatkozik, hanem arra az újfajta énképre, identitástudatra is, amihez az emlékező éppen emlékei élettörténetbe rendezésével juthat el (Huseby É. 1988). Hasonlóképp szorosan összetartoznak e kérdések az emlékezet egyéni és társadalmi szintű működésének problémájával, amit pszichológusok és szociálpszichológusok gyakorta elemeztek (Pléh Cs. 1986, Kónya A. 1992), és amire e helyen csak utalunk.
| BEVEZETÉS | TARTALOM | AZ ÉLETTÖRTÉNETEK HASZNA A TÁRSADALOM LEÍRÁSÁBAN |