BEVEZETÉS

Az utóbbi évtizedekben Magyarországon és világszerte számos jelét tapasztalhatjuk annak, hogy fokozottan megnövekedett az érdeklődés az egyéni életutak iránt tudományok egész sorában éppúgy, mint tudományon kívül. Igaz, hogy az irodalmi életrajzoknak, memoároknak nálunk is több évszázados múltja van (elég utalni például Bethlen Miklós, Kemény János, II. Rákóczi Ferenc műveire), és a híres emberek életrajzai például a reformkorban nemkevésbé keltettek figyelmet, mint manapság. A 19. század második feléből már nem nemesektől is ismerünk nagy terjedelmű önéletírást. Maga az életrajz (biography) kifejezés az angolban a 17. században már ismert, a 18. század francia lexikográfusai viszont még tartózkodóan használják, s német szótárakba az önéletrajz (Autobiographie) szó csak a 19. század végén kerül be. Riportkötetek, életrajzok és ezek gyűjteményei könyvtárnyi mennyiségben jelennek meg, s vaskos referenciakötetek összegzik egy-egy főbb csoport adatait. Az 1970-es évektől fokozatosan erősödő memoárirodalom többek közt azt jelzi, hogy a második világháborúban érintett nemzetek számára a világégést követően lezárult egy történelmi korszak, amely feldolgozásra vár nemcsak a szaktudományok, hanem az emlékekre figyelő, azokat értelmezni kívánó közönség részéről is. Az „életrajz” hosszú ideje mintegy közös nevezője olyan nagyon is eltérő tudományoknak, mint az orvostudomány, a szociológia, a pszichológia, a pszichiátria, a történelem, a politikatudomány, az irodalom, az antropológia és mások, noha mindezek kissé más-más értelemben használják a vele kapcsolatos alapvető fogalmakat. Manapság a társadalomtudományok legkülönfélébb ágaiban folyó kutatások alapulnak életrajzok gyűjtésén, feldolgozásán és elemzésén, s alig látszik lehetségesnek közös nevezőre hozni ezek eltérő érdeklődését és módszertani eszköztárát (Faragó É. 1983; Máté K. 1923; Kacziány G. 1917; Francsics K. 1973; Voisine J. 1963; Slocum R. 1967; Becskeházy A. 1991).

A hazai néprajzi érdeklődés egyik jele, hogy a paraszti önéletírások és visszaemlékezések közlése a hetvenes évek óta szinte folyamatosnak mondható, önálló kötetek mellett gyűjtemények is napvilágot láttak, a sokféle pályázati kiírás eredményeként pedig a publikáltakon kívül ezres nagyságrendben találhatók kéziratos életrajzok archívumokban, főként a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában. Az 1990-es politikai fordulat után a legkülönfélébb társadalmi rétegekhez és csoportokhoz {8-761.} tartozók visszaemlékezéseinek újabb reneszánsza következett, mivel lehetővé vált sok, korábban tabunak számító téma szóba hozása. Újabb pályázatok ösztönöztek visszaemlékezésre: a Lakitelek Alapítvány például életrajzi és emigrációs pályázatot is hirdetett, az Országos Széchenyi Könyvtárban külön gyűjtemény és műhely jött létre videóra rögzített oral history beszélgetések archiválására. Megélénkült a szomszéd országokban élő magyarság visszaemlékezési tevékenysége is (Hoppál M.–Küllős I.–Manga J. [szerk.] 1974; Bajor Nagy E. [szerk.] 1978; Kiss D. [szerk.] 1993; Albert E. 1995, 1997; Ferenc I. 1997; Visky F. é. n.).

A hazai néprajzi kutatás megindulásától kezdve voltaképp évtizedekig nem sok figyelmet fordított arra, hogy a társadalom működésében alapvető szerepet játszó egyéni dimenziót vizsgálat tárgyává tegye. Még ma is csak az első lépéseket tettük meg afelé, hogy az egyre nagyobb mennyiségben rendelkezésünkre álló emlékezésekre, életrajzi beszélgetésekre s más, a következőkben részletezett forrásanyagra alapozottan módszertanilag kidolgozott, összehasonlításra is alkalmas feldolgozások szülessenek. Mind e közben végérvényesen eltávolodunk attól az időtől, amelyre vonatkozóan az egyéni törekvések, tervek megismerésének nélkülözhetetlen szükségessége felmerül. Éppen ezért áttekintésünk ezúttal kevésbé támaszkodhat leszűrt és részlettanulmányokra épített összegző jellegű eredményekre, mint inkább törekvések, kísérletek, új utak keresésének bemutatására.