BEVEZETÉS

SZÁNDÉKOK ÉS EREDMÉNYEK A NÉPI JOGSZOKÁSOK KUTATÁSÁBAN

Az első és nagyszabású adatgyűjtéseket is eredményező „felfedezést” kifejezetten jogszabályalkotói, nem etnográfusi célok határozták meg. Az általános polgári törvénykönyv tervezetének a 19–20. század fordulóján kibontakozott vitája legbehatóbban a parasztbirtok öröklésével foglalkozott (vö. Baross J. 1901). E vita közben vetődött fel, hogy „nem kellene-e meghonosítani a Németországban oly hasznos szolgálatokat teljesítő törzsöröklési jog valamely formáját” (Baross J. 1905: 3), a törvény eszközeivel korlátozván az egyenlő osztás elvének mind kedvezőtlenebb hatását: a parasztbirtokok további elaprózódását. Azt tisztázandó, hogy a magyar s a magyar korona alá tartozó más nemzetiségű parasztság valóban követi-e birtoköröklési gyakorlatában a tételes jog előírásait vagy ettől eltérő szokásjogi szabályoknak engedelmeskedik, az egész országra kiterjedő s a tanulságok megfogalmazásáig is eljutó két kérdőíves adatgyűjtés kezdődött. Mattyasovszky Miklós – az igazságügyi kormányzat hathatós támogatását élvezve – 642 járásbíróság és közjegyzőség által szolgáltatott adatokra alapozva készített monografikus összegzést az egyenlő osztás, a fiúági öröklés és a törzsöröklés elvének magyarországi elterjedtségéről (Mattyasovszky M. 1904). Baross János pedig – az Országos Magyar Gazdasági Egyesület megbízásából – a községi jegyzőket és a körjegyzőségeket kereste meg a parasztság egyéb „gazdasági és szocziális bajaira”, így a születéskorlátozásra és kivándorlásra is kiterjedő kérdőívével. Bár csak néhány járás válaszait nem kapta meg, jelentésében nem a teljes anyagot, hanem – a végső tanulságokat töredékesen is kifejező előzetesként – összesen 43 vármegye, 3184 körjegyzőség adatait értékelte (Baross J. 1905). Mivel az egymástól független kettős adatfelvétel kérdőívei is, a válaszadásban részt vevő hivatalok is mások voltak, az általánosító összegzéseknek egymást erősítő s egymást kontrolláló tanulságai jó alapot teremtettek volna a törvényi előírások és a népi jogszokások részleges egybeesésének társadalomnéprajzi elemzéséhez. Ilyen néprajzi program azonban még jó ideig nem fogalmazódott meg. Ahogy a paraszti mentalitástól idegen állami törvénykezés és helyi jogalkalmazás elégedetlenséget, kényszerű törvényszegést kiváltó hatását ez idő tájt ugyancsak hitelesen dokumentáló szépírói alkotásoknak – ezek között legjellemzőbben Tömörkény István életművének (vö. Tárkány Szücs E. 1970) – megannyi tanulsága is kívül rekedt a népi szokásrend iránt megnyilvánuló érdeklődésen.

{8-696.} A jogszokások néprajzi kutatásának nyitányaként, bár „elszigetelten egyedülálló és különleges” teljesítményeként, Tagányi Károly könyvnyi terjedelmű nagy tanulmányát szokták volt méltatni a társadalomnéprajz, illetve a jogszokások kutatástörténetének összefoglalásai. Kiemelvén azt is, hogy szerzője, bár afféle gyűjtési vezérvonalnak szánta dolgozatát, korántsem csak aktuális gyűjtési feladatokra figyelmeztetett, hanem a családi viszonyok és az öröklési rendszerek mind etnológiai, mind jogtörténeti távlatait gondosan felvázolta (lásd például Papp L. 1948a: 2–4). Vitathatatlanul jogos az úttörő érdem hangoztatása, hiszen a történész Tagányi ez alkalommal – előiskolájától többé-kevésbé függetlenedve – nem jogelméleti, sokkal inkább etnológiai szemléletű és módszerű összehasonlításokkal alapozta meg az „élő jogszokásokban” benne rejlő jogtörténeti, s ezen túl: általánosabb művelődéstörténeti tanulságok elemzésének lehetőségeit (Tagányi K. 1919).

Talán egy ennyire nagyszabású terv kivitelezésére alkalmatlan időpontban jutott el a megfogalmazásig Tagányi kezdeményezése, mindenesetre a remélt termékenyítő hatásnak alig-alig lehet bizonyítékait találni az elkövetkező évtizedek publikációiban. A kortársak s a közvetlen utódok nem elsősorban a gyűjtési feladatok sürgető voltára figyelmeztetést, hanem azt az – egyébként valóban lényeges – tanulságot vették észre e programban, hogy az „élő anyagban” és a „nép” mindennapi életéről valló archivális forrásokban további, a jogtörténetben hasznosítható adalékok rejteznek. Nemhogy a gyűjtés élénkülésének, még egy-két anyagközlő dolgozattal igazolható példakövetésnek sincs nyoma. Ehelyett a szokásjog és a népi jogszokások jogtörténeti, majd kifejezetten társadalomnéprajzi hasznosíthatóságára figyelmeztető újabb kutatási programok fogalmazódtak. Ilyen kezdeményezés volt a jogtörténész Bruckner Győzőé, aki francia és német jogtudósok példája nyomán, a publikált magyar anyagot eléggé ötletszerűen szemlézve, a népköltészeti emlékekben és a népszokásokban fellelhető jogtörténeti adalékok – addig figyelembe nem vett forrás – hasznosítására, s ezzel új kutatási irányra figyelmeztetett (Bruckner Gy. 1926). Szendrey Ákosnak a jogi népszokásokkal – a közigazgatás népi intézményeivel, tisztségviselőivel (1929) vagy a büntető szokásokkal (1936a) – foglalkozó adatösszesítő dolgozataiban, ahogy az ekkortájt keletkezett társadalomnéprajzi cikkeiben is, felfedezhető egy addig alig művelt, szórványadatokat mégis eredményező részdiszciplína fogalmi kereteinek tisztázási szándéka. Az ő kísérletei is alig jelentettek azonban többet a jogi vonatkozású népéleti adalékokban rejlő jogtörténeti érdekű forrásanyag jelentőségének ismételt hangsúlyozásánál (vö. Szendrey Á. 1936b).

A „népi jogszokások” gyűjtésének valóban eredményes, néhány év alatt mozgalommá terebélyesedő programja – sőt: az összegyűlő anyagnak a jogszabályalkotásban és jogszolgáltatásban való azonnali felhasználását sürgető és remélő jogelméleti koncepció – 1939-ben fogalmazódott meg. A munkában részt vevők egybehangzóan tanúsítják: ez a program Györffy István kezdeményezésének, szervezőmunkájának és szellemi inspirációinak köszönhető (Papp L. 1940: 405; Bónis Gy. 1943a: 343–344; Hofer M. 1944: 523). Györffy munkásságában van nyoma, de eléggé hangsúlytalanul: apró történeti forrásközleményekben elrejtve a népi jogélet részletei iránt megnyilvánuló folyamatos érdeklődésnek (lásd például Györffy I. 1917, 1921, 1926, 1927, 1933). E szerény gondolati előzményekből következtetve arra is gondolhatnánk, hogy az első kérdőívet, az első programcikkeket (Bónis Gy. 1939; Papp L. 1939) {8-697.} eredményező lázas tervezgetés közben bekövetkezett korai halála miatt némileg eltúlozták Györffy kezdeményező érdemeit az emlékező munkatársak. A más államok törvénykönyvein alapuló és „az urak fegyverének” tartott tételes törvények és a nép által önkéntesen vállalt s ezért „sokkal nagyobb életkormányzó erővel” bíró szokásjog kiáltó ellentéte azonban annyira lényeges argumentuma volt a néphagyományon felépíthetőnek gondolt egészségesen magyar nemzettudat-koncepciójának (Györffy I. 1939: 21–23), hogy nem lehet kétséges: a „magyarabb jog” követelésének-kikényszerítésének nemzetpolitikai gondolata, mely a jogászok egy csoportjának tevékeny egyetértésével találkozott, valóban Györffytől eredeztethető.

A „mozgalom” kezdeteire visszatekintő Bónis György szerint hármas cél terelte annak idején közös táborba az etnográfusokat, a jogtörténészeket és a gyakorló jogászokat: a) szerették volna feltárni „a jogtörténet íratlan forrásait”, mivel „parasztságunk körében még ma is élnek az írott jogból régen kiveszett szokások, szertartások és jelképek”; b) a néprajztudományt remélték gazdagítani olyan adatokkal, „amelyeket csak a jogász iskolázott szeme ismerhetett fel”; c) „a népi szemlélettől elszakadt jogalkotást” igyekeztek „visszaterelni a magyarság mindennapi szükségleteihez és a törvényről, az igazságról vallott meggyőződéséhez” (Bónis Gy. 1948: 20). Az első két cél megvalósíthatóságát maradéktalanul igazolták Györffy István közvetlen munkatársainak egy-két esztendő múltán anyagközlő tanulmánnyá, kismonográfiává érlelődő helyszíni gyűjtései: Bónis Györgyé a Garam völgyében (1941), Papp Lászlóé Kiskunhalason (1941), Fél Edité a Komárom megyei Martoson (1944a, 1944b). És igazolták a kolozsvári egyetem Bónis vezette jogtörténeti intézetében megindult kalotaszegi (Tárkány Szücs E. 1943, 1944a, 1944c), és az afféle „mintamonográfiát” eredményező mártélyi (Csongrád m.) gyűjtések (Tárkány Szücs E. 1944b). A harmadik célról azonban ekkor is, később is önkritikusan állapította meg Bónis György, hogy a történeti körülmények – a német fasizmus fenyegető terjeszkedése – által motivált jogelméleti illúzió volt csupán (Bónis Gy. 1956: 2–3).

Papp László programcikkeiből (1939, 1940) és idézett könyvének (1941) kritikáiból, az ennek nyomán kibontakozott vitából viszont kiérződik, hogy a jogszokásgyűjtésben való gyakorló jogászi részvétel általános indoka volt akkortájt a jogalkotás és a jogalkalmazás befolyásolásának lehetősége, egyszersmind korparancsként felfogott szükségessége (Bónis Gy. 1943a, 1943b; Hofer M. 1943; Papp L. 1943a). Csak a jogszociológus Szabó Imre volt – ebben a vonatkozásban – lényegesen szkeptikusabb vitapartnereinél (Szabó Imre 1942, 1943). Ha nem számíthatott volna ilyen közhangulatra az Igazságügyi Minisztérium, aligha vállalta volna a jogászok és joghallgatók adatgyűjtésre serkentését, kiképzését – az etnográfusi kontroll és irányítás kikényszerítése árán is (az ekkor használt kérdőív: Papp L. 1943b). És bizonyosan nem eredményezett volna a jogászok gyűjtőmunkája 137 községre (további 10 járásbíróság, 3 megye területére és 5 kistájra) vonatkozó, megközelítőleg azonos szemlélettel megörökített szokásjogi anyagot. E gyűjtőmozgalom tényleges jelentőségét, hasznosítható eredményeit, bár az archívumokba került adattömeget Tárkány Szücs felhasználta monografikus összegzésében (1981: 851–858), csak mostanában kezdi felmérni és értékelni a kutatástörténet (lásd Kőhegyi M.–Nagy J. T. 1997; Nagy J. T. 1998). Érthetően, hisz csak néhány részlete, közötte egy kistájra vonatkozó vázlat (Alsómuraköz: Csányi J. 1943) s egy mindmáig példamutató „falumonográfia” jutott {8-698.} el annak idején a publikálásig (Mártély: Tárkány Szücs E. 1944b – fogadtatásához lásd Hofer M. 1944).

A háború után néhány évig a jogtörténeti tanszékek munkatársai és a joghallgatók közreműködésével tovább folytatódott a népi jogszokások gyűjtése, s ez elsősorban a palóc vidékről, illetve Szeged környékéről eredményezett azonnal vagy csak több évtizedes késéssel publikált elemző dolgozatokat s forrásközléseket (Tóth Z. Gy. 1947; Csizmadia A. 1979b, 1983; Kőhegyi M.–Nagy J. T. 1995; 1998). Hiába fogalmazódtak azonban a kutatástörténeti előzményekkel is számot vető újabb programcikkek (Tárkány Szücs E. 1948; Papp L. 1948a), s hiába jelent meg tanulmány értékű újabb gyűjtési útmutató (Papp L. 1948b), a mozgalmat a politikai körülmények felettébb kedvezőtlenné válása közepette lehetetlen volt újraszervezni.

Ha valami mégis megmaradt az 1930–1940-es évek fordulóján megfogalmazott elméleti és módszertani alapvetésből, az Tárkány Szücs Ernő késleltetetten kiteljesedett életművébe, s ennek hatása alatt születő újabb leíró igényű néprajzi dolgozatokba épült bele. Tárkány Szücs érdemi fenntartás nélkül elfogadta, miközben persze számon tartotta az ezzel nehezen egyeztethető egyéb kutatói törekvéseket is (1975, 1976a, 1983b, 1984), hogy a népi jogszokásoknak a „törvénytől” függetlenül létező rendszere néprajzi módszerekkel rekonstruálható – tehát rekonstruálandó. A nép mindennapi életének öntörvényűségét feltételezte akkor is, ha a jobbágyparasztok (s egyéb, rendi értelemben alávetettek) jogi normáiról valló archivális forrásokat jogtörténészi iskolázottsággal értelmezte (Tárkány Szücs E. 1961, 1965, 1966, 1974, 1987). S akkor is, amikor jogelméletileg megalapozott rendszerbe foglalta mindazt a döntően magánjogi, kis részben büntetőjogi tartalmú adattömeget, melyet jogtörténeti forrásokból és recens közlésekből összegyűjthetett (Tárkány Szücs E. 1976b, 1978, 1980a, 1980b, 1981). Vagyis: bármennyire maradandó érvényűen elemezte is, hogy az egyes jogi népszokások tartalma nem volt, nem lehetett független a tételes törvényektől és a törvényeket kiegészítő, értelmező, olykor hatástalanító, ám jogforrásnak elfogadott nemesi szokásjogtól, a koncepció értelmében az állami jogrendszertől független, sőt vele oppozícióban létező népi jogrendszer rekonstruálását vállalta s remélte megvalósíthatónak. Eredményeit összegezve ezt így fogalmazta meg: „népünk jogi műveltségének és gyakorlatának az alapja nem a tételes jog, hanem sokkal inkább a hagyományokon alapuló jogi népszokások lehettek, akár jók, akár rosszak, akár igazságosak, akár igazságtalanok is voltak azok mai értelemben […] Ne szerénykedjünk: értek ezek is annyit, mint a szép kalotaszegi varrottasok, a sárközi hímzések, sőt, még velük azonos tőről is fakadtak” (Tárkány Szücs E. 1981: 818–819. – fenntartásainkhoz lásd Szilágyi Miklós 1983).

Egy település vagy kistáj inkább magánjogi, mint büntetőjogi tartalmú népi jogszokásainak új gyűjtéseken alapuló összefoglalásaiban a szerzők az 1940-es években elkészített kérdőíveket s jogszokás-monográfiákat fogadták el eszményi „előképnek”. Kimondatlanul is az „önálló” és „értékes” népi jogrendszer valamikori rekonstruálásához kínálták s kínálják fel tehát anyagukat. Függetlenül magától a tartalomtól, mely inkább cáfolja, mint igazolja a jogszokások népi rendszerének tetszetős elképzelését! (Lásd például Orosháza: Hajdú M.–Kovács F. 1965; Szeged és Tápé: Börcsök V. 1968, 1971; Káli medence: Gelencsér J. 1983b, 1985; Havad: Nagy Ö. 1993; Bölcske: Nagy J. T. 1994a) Az is jellemző volt a közelmúlt évtizedekben a {8-699.} lokális néprajzi vizsgálatokra, hogy a szerzők egy-egy jogszokás vagy jogintézmény elterjedtségéhez igyekeztek a történeti forrásokból vagy a recens anyagból újabb meg újabb adatokat szolgáltatni. Mindezeket az adatközléseket szükségtelen most felsorolnunk, hisz a részletes tárgyalás során úgyis idézni fogjuk. Néhány jogtörténeti szempontokat is érvényesítő néprajzi témafeldolgozásban az „írott jog” hatásával és hatástalanságával egyaránt számot vető szokásjog-értelmezésre is kísérlet történt. (Lásd például az erdőművelés, a halászat, a vadászat törvényi és szokásjogi szabályainak konfliktusairól Hegyi I. 1975; Gelencsér J. 1983a; Szilágyi Miklós 1988, 1989; Takács L. 1986 – illetve egy büntető szokás, a tűzokozást megégetéssel büntetés, jogtörténeti hátteréről Gelencsér J. 1992 dolgozatát. ) Az egyházjogi népszokásoknak nem a néprajzon belül kiformálódott kutatási programja pedig eleve az egyházi törvény, szokásjog és jogszokás egymást feltételező egységes rendszerét hangsúlyozva fogalmazódott meg (Erdő P. 1984).

E fejezetünk meghatározó szemlélete, elméleti kerete – a kutatástörténeti vázlat is ezt előlegezi – részleges tagadását, nem logikai folytatását jelenti mindannak, amit „népi jogszokáskutatásként” szoktunk megjelölni. Egyrészről a társadalomnéprajz, a társadalomtörténet tágasabb összefüggésrendjére, másrészről jogszociológiai megfontolásokra (vö. Kulcsár K. 1960, 1976) is figyelemmel mutatunk rá a törvény, a szokásjog és a jogszokás paraszti életviszonyokat szabályozó együttes szerepére és jelentőségére.