A VENDÉGLÁTÁS ETIKETTJE

FEJEZETEK

A viselkedési kultúrának kiemelt része volt ez parasztságunknál is. A „magyaros vendégszeretet” szinte kötelezett, egyenesen „magyar regulának” tartották. Túlzásai miatt „rossz szokású magyar vendégszeretetről” szól az apját emlegetve a szegedi Kovács István, mivel apja „sokszor elhozatta a bort hitelbe is, hogy a cimborákat megvendégelhesse” (Kováts I. 1981: 103, 50).

A magyar mentalitás részeként megnyilvánuló vendégszeretetnek ünnepélyes alkalmakkor a reprezentáció igen fontos tartozéka volt. A hegyaljai Tállyán 1885-ben, a városka újonnan megválasztott papját olyan ünnepélyességgel fogadják, „minőt a magyaros vendégszeretetökről ismert tállyaiak tudnak csakis megcsinálni”. Már Miskolcon küldöttség várja, és egy „hosszú sor hintó” kíséri a vasúttól Tállyára, s mindezt ünnepi bankett koronázza. Az egyik presbiter így szól a paphoz: „Hát bizony kedves Tisztelendő uram sok vasárnap délután csak 3–4-en leszünk majd a templomban, de azért mi akkor is annyira fogjuk szeretni, mint most” (Hézser E. 1900: 153–154).

Nem számítottak vendéglátásnak viszont az olyan spontán formák, mint például a szomszédok mindennapos „benézése”, bár ez sem nélkülözött minden szabályt. Sokan úgy tartották, hogy „a szomszéd, testvér nem vendég”. Ha ilyen közeli rokon jött, „akkor nem volt nagy szabály. Nem számított vendégségnek, nem volt megkínálva.”

A vendéglátás legelső gesztusa tulajdonképpen az, hogy a vendég jöttére abbahagyják a munkát. Ez önmagában a vendég megtisztelésének gesztusa. Az első pillanatokban kiderül, hogy a látogatás csak valamelyik családtagnak vagy az egész családnak szól-e. Ez némileg módosítja a forgatókönyvet.

Az invitálás tulajdonképpen a vendég fogadásának aktusa, amely már előre meghatározza az egész rákövetkező cselekmény szintjét. A vendéget a köszöntés és a „kerüljön beljebb” felszólítás közben „betessékelik” a szobába. A szíveslátás térbelileg is kifejeződik, minél megbecsültebb a vendég, annál beljebb vezetik a szobába. Az ajtó előtti, a kemence körüli tér a munka tere, akit megtisztelnek, innen invitálják beljebb, a „kultikus térbe” (Gunda B. 1961: 254).

A bevezetés után a leültetés is meghatározott szófordulattal történt: „Üljön le, ne vigye el az álmunkat.” A vendég felszólítás nélkül nem ülhetett le, a háziak mutatták meg neki a helyét. Férfiember úgy kínálta az ülést, hogy megfogta a széket (Luby M. {8-688.} 1935: 62). Közös házastársi gesztus esetén „az asszony kínálta székkel, a férj tette oda, ahol le akarták ültetni, de az asszony törölte le a kötényével akkor is, ha erre egyáltalán nem volt szükség” (Molnárné 1988: 374). Régen a kedves vendéggel a házigazda visszatetette a kalapját a fejére: „ott van annak a helye, nem a fogason” (Pintér S. 1941: 3).

Még a legszegényebb helyen is megkínálják a vendéget. „Ha megkínálom, azzal mutatom meg, hogy becsülöm valamire.” „Nem számított vendégségnek, ha nem volt megkínálva.” A legnagyobb szégyennek számított, ha valaki nem tudta mivel megkínálni a vendégét: „Isten őrizzen minden asszonyt attól a szégyentől, hogy kevés legyen az asztalravaló” (Pető M. 1987: 29).

A vendéglátásra már előre rá kellett készülni. Rendes háznál tartottak e célra mindig valamit: „Apám félretett egy kis darab szalonnát, hogy ha vendég jön, meg tudja kínálni.” Másrészt mindig „bővebben” főztek. Az étellel való megvendégelés nem volt mindenütt szokásban, csak ünnepekkor.

Az ital volt a kínálás legfontosabb kelléke. „A pálinka mindig elé volt, mert édesapám, ha az utcán találkozott a komájával, jó emberével, mindjárt hítta be, s azonnal kínálta a finom szilvapálinkát” (Győri K. 1975: 45). A szokásosabb „kínáló” ital mégis a bor volt, ezért ha a pincébe mentek, mindig hoztak haza, hogy legyen a háznál.

A kínálásnak, akárcsak az elfogadásnak rítusa van, amely nemcsak a viselkedést, hanem a bizonyos helyzetekben mondandó szavakat is szabályozza. „Ha valaki például benyit egy házba, ahol éppen ebédelnek, megáll az ajtóban, és jó étvágyat kíván.” Erre a felelet a házigazda részéről: „Szívesen látjuk”, mire a válasz: „Na csak tessék, Isten áldásával. Az enyém is megvolt” (Nagy O. 1989: 57). Ha a vendég mégis elfogadja a kínálást, az a kínálás-szabódás rítusa szerint történik. Ilyenkor így invitálnak: „No, fogyassza, jó szívvel adom.” A vendégnek kéretni illik magát. „Aki első kínálásra vett, azt rendszerint mohónak, falánknak mondták. Illett megvárni, hogy kétszer, háromszor kínáljanak, közben szabódni” (Kósa L. 1984a: 77).

Az ismételt kínálásnak is megvannak a kialakult szavai: „Nincs olyan rakott szekér, akire ne férne!”; „Ahol 5–6 ember jóllakik, a hetedik sem marad éhen!” (Pető M. 1987: 29). Vidékenként is eltérő, mennyire erőltetik a kínálást: „A menyem komlói, muszáj náluk egy falatot elfogadni, mert akkor megsértődnek. Mi azon nem sértődünk meg” (Böde, Zala m.). „Addig kínáltak, amíg a vendég el nem fogadta.” Ugyanezen a belső-somogyi vidéken a német lakosság körében csak egyszer kínáltak (Knézy J. 1975: 114). A kínálást kétszer kell visszautasítani, harmadszorra azonban el kell fogadni (Fél E.–Hofer T. 1972: 292). A kínálásnál tehát az udvariasság azt írja elő, hogy a vendéglátó állandóan kínáljon, a vendég számára pedig azt, hogy minél kevesebbet fogyasszon (Bourdieu, P. 1966: 225).

A helyes kínáláshoz egyfajta „teljesség” is hozzátartozik: „tele tálat” kell kínálni. Hogy mi számít tele tálnak a különböző ételek esetén, az változó. Héderváron (Moson m.) úgy tartják, hogy 9 szeletnél kevesebb kalácsot nem lehet a tálra tenni.

A kínálás időzítése is eltérő, van ahol rögtön az elején kínálnak. Másutt – s valószínűleg ez a régebbi forma – a vendéget akkor kínálják, mikor már készül elmenni. A szabály előírja, hogy „a vendég ne hirtelen távozzon, hanem tudassa, hogy nem tud tovább maradni, ezzel alkalmat adva, hogy a már előkészített ételt behozzák” (Fél E.–Hofer T. 1972: 291).

{8-689.} A BESZÉLGETÉS MINT A VENDÉGLÁTÁS RÉSZE

A kínálás elsősorban mint a megtisztelés jele volt fontos. Ugyanez állt a beszélgetésre is: „A gazdám szerette megbecsülni, ha volt kit, és mindenkivel elbeszélgetett” (Győri K. 1975: 76).

A vendéglátással kapcsolatos beszélgetés igen alkalmas az információcserére, de egyben része a pihenésnek is, amely, különösen régebben, az együttlét örömének megélését szolgálta: „Az együttlétek tele vannak a köszöntések szép formulájával, az »Isten tartsa«, »Isten megáldja«, »Isten éltesse« állandóan készenlétben áll a tardiak száján” (Szabó Z. 1986: 189).

A vendéglátás egész tempója lassúbb volt még a 20. század elején is, s nagyobb szerepe volt benne a beszélgetésnek: „Ha vendég jött, mert akkoriban rokonlátogatásra egész kocsival mentek, meghányva a kocsiderék gyermekkel, ilyenkor (…) egész éjjel beszélgettek” (Gémes E. 1978: 218).

A beszélgetéshez tartozó udvariasság szabálya volt a régebbi vendéglátásban, hogy nem illett a vendéget siettetni vagy faggatni: „Nem szólt a sógor egy szót se, ők meg nem akarták zaklatni, majd elmondja, ha akarja. Megtömi a pipáját az édesapám zacskójából, rágyújtanak mind a ketten, szívják a pipát, mink csak várunk, hallgatunk. No végre leszítta Kalicz sógor a pipadohányt, (…) – „Hát tudjátok-e hol jártam? – Dehogy tudjuk, (…) majd elmondja” (Berényi A.-né, 1974: 99).

A vendégfogadás befejező szakasza négy részből állt: utolsó kínálás, tartóztatás, ajándékozás, kikísérés.

Utolsó kínálást, „amikor a vendégek menni készültek”, van, ahol „Szent János áldásnak”, másutt „búcsúpohárnak” hívják (Molnárné 1988: 374). A tartóztatás elmaradhatatlan része volt az udvarias vendéglátásnak. Régen különösen szokás volt, hogy a vendégeket a „végtelenségig marasztalják.” Ha a vendég készülődni kezd, illik erről lebeszélni: „Dehogyis menj el, ráérsz!”

Az ajándékozás nem feltétlenül tartozik a vendéglátáshoz, de egy lehetőség, amivel a vendég iránti megbecsülés kifejezését még fokozni lehet (Veres L. 1971: 32). A néprajzkutató is hozzáteheti saját tapasztalatából, hogy az 1970-es évekbeli gyűjtőútjai során alig engedték el egy háztól néhány tojás vagy egy kis gyümölcs nélkül. Az 1980-as években azonban már az ellenkezője ment ritkaságszámba.

A kikísérés mint záróaktus szimbolikus jelentésekkel terhelt. A vendég iránti tiszteletadást világosan megmutatta, hogy hányan és meddig kísérik ki. Ha a vendég a család valamelyik tagjához jött, „annak kell kikísérnie, akinek a látogatása szólt” (Luby M. 1935: 62). Ezenkívül szabály, hogy a női vendéget inkább nő kíséri ki, a férfi vendéget pedig férfi.

„A kedves vendéget a házaspár a kiskapuig kísérte. Ha nem olyan kedves, csak a gangig. A nem nagyon kívánt vendég pedig örülhetett, ha a háziak a konyhaajtót »betették« utána” (Molnárné 1988: 275). A nagyon megbecsült vendéget „az egész család kikísérte a kiskapuig” (Luby M. 1957: 12).

Nem udvarias gesztus a vendégtől a kapuban azonnal búcsút venni, „ilyenkor illik egy kicsit beszélgetni. Az asszonyok szoktak olyan titkosakat sugdosni egymásnak” (Mihályfa, 1989). De szabály az is, hogy „a vendégnek kell először elmenni, nem illik otthagyni”. Régebben az emberséges házigazdának még arra is gondja volt, hogy {8-690.} megittasodott vendégeit „kímélettel és óvatosan rakják kocsira” (Szeremlei S. 1911: 425).

Van a vendéglátásnak néhány olyan udvariassági szabálya, amely általános elvként vonható le. Ilyen, hogy „a vendég nem maradhat egyedül. Fölváltva vagyunk vele” (Böde, 1990). De szabály az is, hogy a vendéggel lehetőleg nem vitatkoznak. Egy zsombói asszony mesélte, hogy felháborodott azon, amit vendége náluk beszélt, „de nem szóltam, az ember a vendégét nem rohanhatja le”. Amikor viszont a többi vendégét sértő megjegyzést tett, megkérte, hogy vegye figyelembe, hogy azok is a vendégei (1976). Lehetőleg még a vendég gyerekre sem szólnak rá. Egy kővágóörsi asszony mesélte, hogy nem mert rászólni a vendég gyerekre, amikor az már a tizedik darabot vette el a süteményből, amit más számára megrendelésre sütött (1992).

A vendégnek olyasmit is szabad, amit másnak nem. Ha például sarat hoz be a cipőjével, és próbál valamit tenni ez ellen, rászólnak: „Maga azzal ne törődjön, majd kitakarítják” (Mihályfa, 1989).

Van azonban határa is a „vendégjognak”. „Az apa még akkor is a főhelyen ült, mikor vendége gyütt” (Szenti T. 1985: 113). Korlátozva volt a vendég beszédbeli szabadsága is, ha gyerek volt a helyiségben. Normális körülmények között a gyerekeket ilyenkor kiküldték, de ünnepkor nem. Ezt illett figyelembe vennie. Ha mégis „sikamlósan szólt, apám lepisszentette. »Sógor, ünnep van a háznál, most nem küldhetem ki a gyerekeket«” (Gémes E. 1978: 219).

A NEM SZÍVES LÁTÁS

Már a kezdet kezdetén kiderül, mivel elmarad a „kerüljön beljebb” felszólítás (Luby M. 1935: 56). „Nem kérdezték meg, hogy mé jött. Ha aszonta: – Tuggyák-e, hogy mé jöttem? – Maj megtuggyuk, ha megmongya!” – mondták neki (Csilléry K. 1951: 64).

De kiderül, ha nemkívánatos a vendég abból is, hogy a háziasszony „háttal forog felé”; ha azt mondják, hogy „üljön le mán, ha lél magának egy kis helyet”; „ahol a háziasszony hajítóbul beszél, vagyis a válla felett veti a szót hegyesen, ahol az embert közel ültetik az ajtóhoz” (Luby M. 1935: 55–56). Ilyen jel az is, hogy nem hagyják abba a munkát, „nem beszélnek, olyan kapkolódos mindenki” (Böde, 1990).

A VENDÉGTŐL ELVÁRT ILLEM

A vendégtől elsősorban azt várják el, tudja, mikor és hová mehet látogatóba, mivel ezzel magát és vendéglátóit is megkíméli az esetleges kellemetlen helyzettől. „Csak oda megyek, ahol előre tudom, hogy szívesen látnak” (Böde, 1990).

Bár a vendéglátás kétségkívül elsősorban a háziakat tette próbára, a vendég szerepe sem volt mentes az elvárásoktól. Még a leginformálisabb vendéglátási formára, a szomszédok „benézésére” is vonatkoztak illemszabályok. A szomszédnak elvben minden időben bejárása volt a házhoz. Mégsem illett különösebb indok nélkül a „reggeli órákban vagy étkezés idején” mennie, s nem illett komolyan vennie, ha {8-691.} hellyel vagy étellel kínálták (Bertalan Á. 1963: 56). Általános, nemcsak a szomszédra érvényes szabály volt, hogy étkezési időben nem illett látogatóba menni, ugyanígy későn este sem (Veres L. 1971: 34). Nem illett állatetetési időben sem más házához menni. Ennek idejét mindenki tudta (Makkoshetye, 1968).

A más házához menésnek a módja is szabályokhoz kötött volt. Nem illett például akárhol bemenni. Karcagon a hátsó kerítésen lévő kiskapun át csak „kivételesen jó szomszédok járnak egymáshoz”. Nem illik, hogy a kertből jöjjön fel valaki. Csak az utcáról illik bejönni (Örsi J. 1984: 843).

„Benyitni nem illett sehová régen se. Azért annyira már akkor is volt művelt a nép” (Nagyrákos, 1991). A kopogás nem régi szokás parasztságunknál, „úrnak való tempó”-nak tartották régebben. Mikor a gyerekek idegen házba menve kopogtak, tanítójuk útmutatása szerint, rájuk szóltak: „Akkora úr lettél mán, hogy kopogni kell!” (Luby M. 1935: 57). Az 1822-ben született szegedi Kováts István is az iskolában mint újdonságot tanulta: „Erre is megtanított később a mi jó tanítónk bennünket” (Kováts I. 1981: 68). Később, mikor iskolai hatásra elterjedt, már otthon is tanították rá a gyerekeket: „kopogás nélkül nem mentek be” (Igal, 1989).

A vendég beköszönése is illendő kellett hogy legyen, annál is inkább, mert a háziak köszönése erre adott válasz volt. Tehát az alaphangnemet a vendég ütötte meg, például így: „Adjon Isten jó estét. Egészséggel, békességgel érjük az új pecsenyét!” (Csete B. Honism. Szakkör, 1994: 9). A férfivendégnek kalaplevéve illett a házba belépni (Pintér S. 1941: 3).

A kínáláskor a vendégre nézve kötelező szabódás normáját már ismertettük. Az viszont a háziakra nézve sértés, ha a vendég semmit nem fogad el: „Egy falatot, egy nyeletet mindig vettem, ha kínáltak. Nem akartam senkit kikosarazni” (Varsány, 1973). Az elfogadó gesztus tehát inkább csak szimbolikus volt, épp ezért lényeges volt, hogy kicsit, keveset vegyen a vendég.

Meg kellett azonban érezni a kínálás intenzitásából és a helyzetből, hogy mennyire valódi a kínálás: „Ha azt látja az ember, hogy nagyon kínálják, akkor tör belőle az ember egy picit, a másik felét meg visszateszi.” Mert van olyan, hogy „nem jószántából mondja, hanem csak azért, hogy ne mondják, hogy meg se kínálta” (Böde, 1990).

A vendég státus sok tapintatot követel, mivel a család „intim szférájába” hatol be, s ezzel semmi módon nem szabad visszaélnie. Nem szabad például kíváncsiskodnia. Ha például a háziasszony a vendég jöttére kiszáll a szövőszékből, „az azt jelenti, hogy nem akarja megmutatni a munkáját” (Luby M. 1935: 56).

A távozás optimális idejét a vendégnek meg kellett érezni. Voltak a távozásra serkentő mozzanatok is, mint például a vendéglátói gesztusok intenzitásának csökkenése, majd lassú elmaradása. A rendes vendég nem várta meg ezeket a figyelmeztető jeleket, hanem magától mondta: „Nem tartalak fel, neked dolgod van.” Ha mégsem vette észre magát, vendéglátója megkérdezte: „Tenálatok nincs lefekvés? Mikor szoktatok lefeküdni? Így figyelmeztetik” (Mihályfa, 1989).

Már szankciószámba megy, ha a vendéget a házigazda otthagyja: „Jól van Feri, te csak menj, nekem dolgom van.” Ezt általában a leittasodott vendéggel csinálják (Mihályfa, 1989).

A vendéglátáskor a gyermekektől is elvárják az udvarias viselkedést. A tisztelettudó köszönésen kívül ez főleg azt jelentette, hogy nem szólhattak bele a felnőttek {8-692.} beszégetésébe, s ha kiküldték őket, nem illett hallgatózniuk sem. Ellenben, ha a vendég „kérdezte a gyereket, akkor illett neki válaszolni, mert ha nem válaszolt, akkor arra a gyerekre mindjárt azt a megjegyzést tették, hogy butácska (Szigeti Gy. 1987: 24–25). A gyermek helyes viselkedésével növelhette szülei presztízsét.

A vendéglátás, különösen ünnepélyesebb formája a család egyfajta erőpróbája volt. Ilyenkor a család a legjobb oldalát igyekezett mutatni, ezért erre az időre minden családi viszályt felfüggesztettek. Perlekedő feleségét férje a vendégek érkezése előtt figyelmeztette: „Amég a vacsora le nem jár, itt harag nincs!” (Nagy O. 1988: 45).

Ha vendég van a háznál, a megszokott dolgok színvonala „megemelődik”. „Jó étvágyat kévánok az ebédhő! – mondják, ha vendég is ül az asztalnál” (Vecsey F. 1979: 27). Polgárosodottabb vidékeken ilyenkor abrosz kerül az asztalra, s az ételt ezúttal nem fazékban tálalják fel, hanem „kiszedik porcelántálba” (Nagyrákos, 1991).

Ma a vendéglátás mintha a reprezentáció irányába tolódna el azzal, hogy megszűnnek „közbülső” formái. Vagy az egyre költségesebb nagy ünnepi szokásokat jelenti, vagy azokat a spontán formákat, amikor valamilyen ügyben beszaladnak egymáshoz.

Mindez a vendéglátás megváltozott funkcióját tükrözi. A közösségi összetartozás, a szimbolikus tőke gyűjtésének hosszabb távon megtérülő alkalma helyett a gyors ügyintézés, illetve a család önreprezentációjának alkalmaként a presztízsverseny részévé vált.