A SZOMSZÉDSÁGI KAPCSOLATRENDSZER JELLEMZŐI

A lokalitás elve az összetartozás-tudattal rendelkező közösségek számára azt jelentette, hogy tagjaik (azaz, akik helyi illetőséggel rendelkeztek) személyükre nézve az ott érvényes közigazgatási és szokáshagyományokat (írásban nem rögzített magatartási szabályokat) magukra és családjukra nézve kötelezőnek tartották. A közösségek lehettek egy település különböző vallási felekezethez tartozó csoportjai, ugyanazon nyelvű és vallású, több települést magukba foglaló régiók (néprajzi csoportok, etnokulturális csoportok és táji csoportok) kisebb egységei – falvai, mezővárosai. A magyarság „jellegzetes népi közösségeiben” elsősorban a nyelv és a nemzeti vallások voltak azok az összekapcsoló, egységesítő erők, amelyek az életmód és kultúra sok részletében egymástól különböző helyi társadalmakat a nemzet szintjén összekapcsolták. Másfelől ezek a közösségek globális társadalmak is voltak, amelyekben a különböző rétegek, korcsoportok, funkcionális csoportok és szervezetek az egymás közötti és kifelé irányuló érintkezésnek különböző csatornáit hagyták nyitva vagy zárták el még az azonos vallású és ugyanazon nyelvet beszélő szomszédok esetében {8-553.} is (Szabó István 1941a; Kósa L. 1978: 7–71; Tárkány Szücs E. 1981: 51–68; Fél E. 1993:187–203).

A szomszédsági kapcsolatok a magyar népi társadalomban jól működő intézmények voltak, jóllehet a szomszédság mint ilyen néven nevezett, elkülönült társadalmi intézmény nem kristályosodott úgy ki, mint a német nyelvterületen. A kapcsolatokkal szoros összefüggésben alakultak ki a szokások által fenntartott szabályok, hiszen a szomszédok érintkezésének is közösségalkotó szerepe volt a helyi társadalmakban. A szomszédok jogai és kötelességei általában korlátozottabbak voltak, mint a vérrokonsághoz tartozó személyeké. Ezen túlmenően más típusúak voltak a nemzetségek (nemzetek – bukovinai székely kifejezés), hadak, nagycsaládok és a kiscsaládok szomszédsági kapcsolatai.

A kórógyi (Szlavónia) magyar nagycsaládok a szomszédos más nyelvű (horvát, szerb) településeken élő családokkal testvérbarátságot (probratimstvo) kötöttek, melynek tartalma kölcsönös tisztelet és megbecsülés volt. Pl. Andrijaševci lakóival évszázadokon keresztül közös ünnepségeket, nagy evés-ivásokat rendeztek, de egymással házasságot nem kötöttek (Penavin O. 1981: 22, 206).

A Szécsény környéki (Nógrád m.) palócok fiatalságát a szomszédos falvakban (Hollókő, Rimóc, Lóc) a templom védőszentjének ünnepén vendéssigen fogadták, ami jelentette a körmeneten zászlókkal történő csoportos részvételt, az elszállásolást, étkezést és a táncmulatságot is. Ezekkel a falvakkal azonos volt a viseletük, és szokás volt egymás falujából házasodni. Görög katolikus falvak, Homrogd és Nyomár lakói (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) a templomuk búcsúünnepén kölcsönösen vendégül látták egymást. Más környékbeli településekről is jöhettek ismeretlenek, akiket a szikszói vásárról hazatérőben a falujukon áthaladtukban hívtak meg: „Hát majd búcsúkor legyen szerencsénk.” Aki a meghívást elfogadta, azt vendégül látták (Palotay G. 1931: 36; Sasvári L. 1996: 212).

Kórógyon (Szlavónia) a nagycsalád lakótelek (ház) melletti szomszédaival (a darabsággal) elsősorban a háztartásban tevékenykedő asszonyok alakítottak ki kapcsolatokat a hiányzó háztartási felszerelési tárgyak kölcsönzésével a hétköznapi és az ünnepi alkalmakon. A szomszédságról szóló szólások és közmondások között több szól a szomszéd tulajdonának a sajáthoz hasonló figyelemmel való őrzéséről és a kölcsönös segítségnyújtásról. A szomszédok voltak azok, akik a nagycsaládhoz tartozó fiatalasszonyok (menyecskék) szorgalmas életvitelének és megfelelő magatartásának hírvivői lehettek a faluban; ha valakinek ezek a közvetítők rossz hírét vitték, „a falu szájára került” és közösségi normákkal ellenkező tettei miatt elítélték. A Mátraalján a szomszédok a nagycsalád asszonyainak helytelen viselkedéséről nem a férjüknek, hanem a gazdának, a nagycsalád fejének szóltak (Penavin O. 1981: 22, 153, 206; Morvay J. 1956; O. Nagy G. 1966: 649, 650).

A bukovinai székely (Kéty – Tolna m.) nemzetségek hierarchiájában gyengébb szomszédok részt vettek a nemzetségi tanácskozáson, ha érdekeik a tanácskozást vezető erősebb nemzettel azonosak voltak. A keresztelőn, lakodalomban és a halotti toron is részt vettek idegen barátok és szomszédok, de a nemzet tagjaitól elkülönültek: „menjünk külön, ez mind egy nemzet”. A torról étkezés után elmentek, magukra hagyták a nemzetséghez tartozókat, hogy „a nemzet egyedül maradhasson s magában sirathassa halottját” (Fél E. 1993: 57).

{8-554.} A nagycsaládok és kiscsaládok, valamint szomszédaik között lehetett rokonsági vagy a keresztelés által keletkezett komasági kapcsolat is, ha azonban ilyen nem volt, akkor szomszédnak szólították egymást. Egyes helyeken a hangsúlyozott tiszteletet fejezte ki a szomszédom, szomszédasszonyom megszólítás. A palóc Püspökiben a múlt század közepén az ismerős családoknál rendszeresen megszálló felvidéki tót vándorárusokat sógornak, a zsidó kereskedőket lakóhelyükre való tekintet nélkül szomszédnak szólították (Reguly A. 1975: 20; Morvay J. 1956; Szabó László 1981b: 172; Fülöp Á. 1995: 15).

A harmonikus viszonyt gyakran több generáció tagjai építgették a szomszédos családok között, melynek alapja az egymás iránti kifejezésre juttatott kölcsönös tisztelet és megbecsülés volt. Főként a gazdaasszony természetének és viselkedésének tulajdonították a jó kapcsolatok létrejöttét, de a szívélyes hangú érintkezéseken túl az ünnepi ételekből juttatott kóstoló is megillette a szomszédokat. A jól működő szomszédi viszony mindkét fél számára számos előnyt jelentett és megkönnyítette a családok életét. A családfő, a gazda a helyi társadalomban a hivatalos kapcsolatokban képviselte a családot (családtagokat). A szomszédkapcsolatok nemcsak a szomszéd szerencséjét, hanem a rangot is tükrözték (Fél E.–Hofer T. 1969b; Bődi E. 1992: 429; Fél E. 1993: 86).

Általában az utca vonalában négy-öt szomszédos ház lakói tartották egymást szomszédoknak és a szemben elhelyezkedő szembeszomszédokat is ideszámították. Ezen túl az utcabeli és a szomszédos utcák lakói is számon tartották egymást, sőt az egy településen belüli kisebb körzetek vagy településrészek lakói között is létezett az összetartozás tudata. A nemzetségi és hadas településeken a lakóházak halmazosan helyezkedtek el, a zugokban lakók mind szomszédnak tartották egymást. A telekaprózódás következtében rokon szomszédok voltak. A halmazos településen, Mezőkövesden (Borsod m.), a rokon szomszédok tradicionális alapú közösségeibe nehezen tudtak beilleszkedni a házassági kapcsolat révén odakerült idegenek (Fél E.–Hofer T. 1979: 6; Tárkány Szücs E. 1981: 65; Örsi J. 1990: 83, 87, 109; P. Madar I. 1989: 40; Molnár M. 1992: 70).

A „Jobb egy szomszéd sok rossz atyafinál” szólás arra utalhat, hogy gyakran rokonok laktak egymás szomszédságában: a közös ős belső telkén (házhelyén) kialakított kisebb telkeken felépült lakóházakban. Az ún. hadas településszerkezetben a rokoni kapcsolatrendszert átszőtte a lokális szomszédsági kapcsolatok hálózata, de az interakciók lényegében a rokonságon belül zajlottak. Ugyanilyen típusú kapcsolatok jöttek létre a nyíregyházi (Szabolcs m.), egykor rokoni eredetű bokortanyák szomszédai között is (Ballagi M. 1850: II. 408; Márkus M. 1943: 203; Bálint S. 1957: II. 516).

A faluközösség régi törvényei szerint a belső és külső telekszomszédok ugyanazok voltak. A közeli kertek és szántóföldek tulajdonosai szomszédokként a határbeli munkákban szükség esetén kisegítették egymást, pl. az egész ekefogattal nem rendelkező gazdák összefogva, cimborában szántottak. A két beltelkes településeken az istállós kertek szomszédai garádgyás szomszédok voltak. A farszomszédok földjének a belső végeken volt közös határa. A szomszédos földek gazdái közötti vita a határvonal (mezsgye) elszántása vagy annak feltételezése miatt mérgesedett el, emiatt váltak rossz szomszédokká. A szomszédot „régi szokás szerint” megillette az elővásárlás joga. Ha valaki el akarta adni a földjét (szántóföld, szőlő vagy lakóház melletti telek), {8-555.} először a szomszédjának kínálta fel vételre, és csak akkor adhatta el másnak, ha ő nem tartott rá igényt. A Magyarországon dolgozó bolgárkertészek is kötelezően megosztották egymás között a kertészeti ismereteket. A Vajdaságban (Jugoszlávia) a magyar és szerb tanyásgazda jó szomszéddá válhatott; jó példa volt erre, hogy krízishelyzetben a szerb megőrizte magyar szomszédja állatállományát (Török 1977: 638; Kocsis Gy. 1978: 193; Peneva–Vincze L. 1981: 454; P. Madar I. 1989: 40; Ternovátz I. 1996: 26).

„A szomszéddal jó házat fedni” szólás kifejezi azt, hogy adott esetben jó a más segítsége. A szomszédok közötti segítség leggyakoribb módja a ritkábban előforduló háztartási eszközök és szerszámok kölcsönzése volt. Szükség esetén az egész házat is rendelkezésre bocsátották (pl. ha a lakóháznál rendezett lakodalmi étkezések lebonyolítása ezt megkívánta). Ha a gazda nem tartózkodott otthon, a szükséges eszközt akkor is kölcsönvehették. A közeli szomszédok (barát szomszédok) és családtagjaik szinte naponta átlátogattak egymáshoz, de ez a hosszabb-rövidebb találkozás nem számított vendégségnek: a szomszédot nem a ház vendégének kijáró kötelező gesztusokkal fogadták, nem kínálták hellyel, és jelenléte egy rokon vagy idegen látogató belépésével feleslegessé vált. A szomszéd tudatában volt annak, hogy ilyen esetekben jelenlétével zavar és elment (Ballagi M. 1850: II. 408; Fél E.–Hofer T. 1969b: 174; Tárkány Szücs E. 1981: 686).

Az átányi (Heves m.) vizsgálatok többek között arra is rámutattak, hogy a szomszédok száma szükség szerint bővíthető, amint azt egy hétköznapi vagy ünnepi esemény lebonyolítása megkívánta. „Átány falu fele az én segítőtársam, mindenki odaadja nekem, amit kérek” (Fél E.–Hofer T. 1969b: 172, 175).

A családok közötti eszmecsere, a kikapcsolódás iránti igény lelki szükséglete rávilágít a szomszédi kapcsolatok pszichikus tartalmára is. Mezőkövesden (Borsod m.) a férfiak és a nők külön csoportban (tanya) beszélgettek a munka után a szomszédokkal a ház előtt. A szegedi tanyavilágban nyáron, dologidőben vasárnap a reggeli órákban lovaskocsival indultak a tanyaszomszédokhoz látogatóba, ha rajtuk volt a szomszédolás sora. Az egész napot ott töltötték, és csak este tértek haza, akkor fogyasztották el a reggel megfőzött ételt (Molnár M. 1992: 63; Tömörkény I. adatát idézi Juhász A. 1993: 133).

Tiszaigar (Szolnok m.) falusi társadalmában az 1950-es évek elején a szomszédsági kapcsolatrendszer elsősorban gazdasági jellegű segítségnyújtással, az itt hiányzó rokonsági rendszer funkciójában működött. A szomszédi kapcsolat rokonokat megillető gesztusokkal való kibővülésének tendenciáját jelző példákat a néprajzi leírások szórványosan néhány évtizeddel korábbi időpontokból is említettek. A szomszédot általában megilleti az, hogy a halotti búcsúztatóban a rokonok és jó barátok után név nélkül megemlítődik, mint olyan személy, akitől az elhunyt kötelezően búcsút vesz. Tiszaigaron az elhunyt szomszéd fényképe mögé tűzték az emlékként levágott szemfedélsarkot, esetleg hajfürtöt. Ez már rokoni jogokat jelzett. Nagyarban (Szatmár m.) a legény lánytestvére után a szomszédlányt kérte fel táncolni, majd azt, akinek udvarolt. Még akkor is így cselekedett, ha a szomszédokkal haragban voltak, mert a helyi szokásoknak ez a sorrend felelt meg. A szomszédok szükség esetén részt vettek a beteg ápolásában, virrasztottak a haldokló mellett. Ha a halott utolsó útra való felkészítésében (mosdatás, öltöztetés) a szomszéd járatos volt, akkor külön kérés {8-556.} nélkül elvégezte ezt a feladatot, így nem kellett specialistát hívni (Luby M. 1939: 243; Fél E. 1959).

Egymás segítésének a kölcsönösségen alapuló bonyolult hálózatát egy viszonylag kevés kapcsolattal rendelkező 68 éves átányi parasztember tizenkét szomszédjával való tevékenységcseréjének leírásával ábrázolta szemléletesen Fél Edit és Hofer Tamás. A helyi, globális társadalomban a kapcsolatok a falusi közösség parasztcsaládjaival, iparosaival és ezermestereivel mutattak a szimmetria elvén nyugvó kötéseket (Fél E.–Hofer T. 1969b: 174–175 és 25. ábra).

A rokon–szomszéd ellentétpár nem létezik, a szomszédot úgy is tekinthetjük, mint akit valamilyen fokú rokonnak tartanak. Átányban (Heves m.) ha valaki túllépett a szokásos szomszédi kötelezettségeken – a szokásosnál többet ad vagy visz –, ezt így fogalmazták meg: „Nagy rokonokká váltunk a szomszéddal” (Fél E.–Hofer T. 1969b: 172; Leach, E. 1996: 115–120). Az intimitásnak volt azért határa. A nagycsaládban (palóc és kórógyi) élő menyecskék számára az édesanyjuk maradt a lelki támasz, akivel sérelmeikről beszélhettek, a szomszédok előtt a nagycsaládbeli konfliktusokról nem volt szabad beszélni.

Egyes településeken, illetve olyan családok életében, amelyek a közösségen kívülről származtak és nem rendelkeztek helybeli kiterjedt rokonsággal, a szomszédi kapcsolatok intenzitása megnövekedett. A szomszédok fontossá váltak akkor is, ha a vérrokonok a település távolabbi részein vagy más településen éltek, idegen rokonokká váltak, a mindennapos érintkezés és egymás segítése nehézkessé vagy lehetetlenné vált. A szomszédokkal a kötelékek olyan szorossá válhattak, melyben a lokális kapcsolat a rokonságinál többre kötelezett. A hétköznapi életrenden túl az ünnepek megülésében a rokonok mellett a szomszédok is kiemelkedő szerephez jutottak. Az átmeneti rítusokhoz kapcsolódó rokonsági alkalmakon a szomszédok szerepe a segítés volt: szomszédasszonyok főztek a keresztelői vendégségre és a lakodalomban is. Egy 19. századi őrségi feljegyzés szerint az adománygyűjtő korozsmás a szomszéd főzőasszonyok egyike volt (Mészöly G. 1917: 105–106; Márkus M. 1943: 207; Fél E. 1959: 74; Nagy Benjamin 1960: 83; Szabó László 1982c: 374; Huseby É. V. 1983: 24; Örsi J. 1984: 842).

Fél Edit (Tiszaigar, Szentistván) és Jávor Kata (Varsány) társadalomnéprajzi vizsgálataikban megfigyelték a paraszti rétegek közötti azon különbséget, hogy míg a vagyonosabb csoportok inkább a rokonsági hálózatra építettek, a szegényebbek a szomszédsági kapcsolatrendszerre támaszkodtak szívesebben. A szegényebb rétegekhez tartozók gazdaságainak, eszköz- és állatállományának hiányai esetén, a rokonok vagy szomszédok tudtak segítséget nyújtani, mert ezeknek pénzbeli kiváltására, éppen helyzetüknél fogva, nem volt meg a lehetőség. Varsányban egy valamikori nagygazdáné így korholta sokat szomszédoló menyét: „Mióta te itt vagy a háznál, 12 esztendeje, láttál te engem valamelyik szomszédban? Én otthon mindig dolgozok, ha meg elvégzek, akkor leülök és pihenek vagy imádkozok. Nem jó ez a nagy szomszédolás, még a szüleimtől hallottam, hogy a nagy szomszédolás nem visz jóra” (Jávor K. 1978b: 356). A norma megfogalmazását az az általános értékszemlélet sugallta, hogy a birtokos paraszti gazdaságok teljes körű önállóságra és a háztartás teljes felszerelésére törekedtek, és ebben a környezetben minden családtagnak jutott reggeltől napestig tennivaló, szabad idő nem maradhatott. A szomszédolás ebben az el{8-557.} utasító megítélésben mint az idő elvesztegetésének módja értékelődött. Ezt fejezi ki a dunapataji (Bács m.) köznaplókoma; a lány szomszédbeli azon játszótársát nevezték így, akinek szülei az övével nem azonos vagyoni helyzetűek voltak.

Az 1970-es években az átalakuló falusi társadalomban (Varsány, Nógrád m.) a falu szélén új házasok által lakott utcák jöttek létre, az idősebb élettapasztalattal rendelkező rokonoktól távol kellett megszervezni a családi életet. Az azonos generációhoz tartozó fiatal családok pszichikus szükségletei tartalommal töltötték meg a szomszédsági kötelékeket, a szomszédi kapcsolatok megerősödtek a varsányi „fiatalok utcájában”. Szabó László zempléni kutatási megfigyeléseit úgy fogalmazta meg, hogy a „különböző akcióközösségek szomszédságivá, területi meghatározottságúvá váltak” (Morvay J. 1980: 247; Szabó László 1981b: 172; Fél E. 1959: 85).