| A TÁRSADALOMNÉPRAJZ KIBONTAKOZÁSA | TARTALOM | ÖSSZEGEZÉS |
FEJEZETEK
A bírálat címzettje név szerint Fél Edit, valójában a paraszti kultúrát nem a társadalmi meghatározottságában vizsgáló néprajzi kutatói hagyomány volt, amelyhez képest éppen Fél Edit munkássága előrelépést jelentett a lehetséges társadalomnéprajzi tematika egy részének és egy kifinomult terepkutatási technikának a kidolgozásával és alkalmazásával (Hofer T. 1993: 28–31), ha nem is állította középpontba a feudalizmusból a kapitalista (vagy szocialista) társadalomba való átmenet falusi társadalmának konfliktusait.
Ezen a kutatási hagyományon volt mit bírálni (Sozan M. 1977: 310), és Ortutay legalább elmondhatta, hogy nem először teszi, hiszen jórészt az 1937-ben már megfogalmazott álláspontját ismételte meg. Előadása nem hagyott azonban kétséget afelől, hogy ezúttal a bírálatnak más a jelentősége. Egy politikailag szükségszerű ideológiai fordulat indokait szolgálja, amelyet a magyar néprajztudományban végre kell hajtani a marxizmus–leninizmus jegyében éppúgy, mint más társadalom- és történeti tudományokban (Ortutay Gy. 1949: 5, 10), s az előadó nem szólt arról, hogy a fordulat együtt jár a szociológia mint tudomány magyarországi felszámolásával. Az elvi álláspont leszögezésének előnyére vált, hogy tovább folyhattak a néprajzi, s köztük a társadalomnéprajzi kutatások, bár azok egyik fontos bázisát, a Néptudományi Intézetet feloszlatták; hátrányára viszont, hogy a bírálatra nem érkezhetett {8-55.} válasz. Elmaradtak azok az elvi viták, amelyek a társadalomnéprajz funkcióját, témakörét tisztázva megállapíthatták volna a két világháború között felmerült kutatási irányok létjogosultságát, egymáshoz való viszonyát.
Néhány évvel később került sor csupán színvonalas eszmecserére a néprajz helyéről és feladatairól a tudományok rendszerében, amely a társadalomnéprajzról való gondolkodást is érintette. A vita voltaképpeni tárgya az volt, hogy hogyan történeti tudomány a néprajz, érdeklődése kimerül-e a történeti folyamat etnikus differenciáltságának kutatásában, „elsősorban a népi kultúra területén” (Vajda L. 1954: 9), vagy más rendező kategóriákban érdemes gondolkodni: a társadalom teljességének kutatásában a primitív társadalomban, és a társadalmi és kulturális képződmények egész sorának, hierarchikus rendjüknek tanulmányozásában a paraszti társadalom és annak az átfogó társadalom keretébe illeszkedése esetén, amelynek jelene is a vizsgálódás tárgya. Az utóbbi véleményen lévő Bodrogi Tibor felvetette már a „nemzet” tanulmányozásának eshetőségét is, miközben kevesellte a társadalomnéprajzi kutatásokat (Bodrogi T. 1954: 589–592).
A vita tanulságai ugyan érvényesültek a továbbiakban a néprajzi kutatásokban, de nem tették lehetetlenné korábbi, eltérő tudományfelfogások egymás mellett élését, inkább a tudomány látókörét tágították.
Ortutay azonban nem csupán bírált és számon kért 1949-es előadásában, hanem néhány lehetséges kutatási irányt is kijelölt. Ezek egyike volt a jelen vizsgálata, amelynek különös súlyt adott a földosztás és a szocialista termelési viszonyok megjelenése a magyar faluban, amelyekről joggal volt feltételezhető, hogy átalakítják az életformát. Végtére is a termelési viszonyok változásán túlmenően megszaporodtak az ipari munkahelyek, kiépült a közművelődés hálózata, 1948 óta egységes iskolarendszerben tanultak országszerte a falusi gyermekek is.
Ennek a folyamatnak a tanulmányozásával többen foglalkoztak, legnagyobb szabásúnak a Néprajzi Múzeum munkatársainak tiszaigari kutatása ígérkezett. A monografikus kutatás 1744-től 1951-ig kívánta feldolgozni a társadalom és a kultúra alakulását. A megjelent publikációk azonban éppen az életmód átalakulásáról mondtak keveset (Csilléry K. 1952; Bakó F. 1954, 1992; Fél E. 1959). Az összegezés pedig, amely több változatban elkészült, a második világháborút követő évek jelenségeit is felölelve, jelenségek és abból levont következtetések összhangjáig nem jutott el (Sozan M. 1977: 313–315). Végül a több évtizeddel később publikált monográfia a paraszti műveltség és társadalom átalakulását csak a múlt század utolsó harmadától 1944-ig követte (Kardos L. 1997: 259–269), s aki többet akar tudni a faluról a szocialista átalakulást követően, az egy fiatal szociológuscsoport későbbi kutatási eredményeit olvashatja el (Lengyel Zs. 1982).
Az elhíresült munkálatot vezető Kardos László jól tudta, hogy a szocialista falu megismerésének hogyan kellene végbemennie: nem egyes elemek leírására „…hanem… a falusi paraszti és népi kultúra és életforma átépülése egész folyamatának a {8-56.} megragadására kell törekednie… annak a mozgásnak, folyamatnak megragadására, amely a paraszti kultúra és életmód etnikus, népi, nemzeti formáinak és az új, felgyülemlő szocialista tartalomnak dialektikus viszonyában és e viszony fejlődésében ölt testet” (Kardos L. 1954: 437). A „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” kulturális fejlődés sztálini képzetével összhangban álló, valósághű leírást azonban nem volt könnyű készíteni az elszegényedő magyar falu lakóiról, s nem tudni, hogy mennyi a megszépítő jelen abban a képben, amelyet a dunántúli szentgyörgy-pusztai cselédek átalakuló életéről festett adatgazdag tanulmányában Kardos László (1955).
Kósa László az átalakuló szocialista életmód tanulmányozásának sikertelenségét módszertani felkészületlenséggel magyarázza elsősorban, s ehhez képest másodlagos szerepet tulajdonít a politikai tűrőképesség hiányának (1989: 251–252). Valójában a kettő elválaszthatatlan volt egymástól, amit bizonyít a történeti irányultságú kutatások sikere ugyanebben az időszakban, amelyek valóban túlléptek a kultúra atomisztikus felfogásán.
A néprajztudomány valójában nagyot változott 1949-et követően. Az intézményi gyarapodás és egyre több szakképzett etnográfus pályára lépése mellett nem csupán a Marxra, Engels, Leninre való hivatkozások száma nőtt a publikációkban, hanem a kutatási gyakorlat részévé vált a népi kultúra jelenségei létrejöttének és változásának történeti nyomozása.
Nem arról van szó, mintha a korábbi kutatás szem elől tévesztette volna a tényt, hogy a népi kultúra jelenségei nagy múltúak, ám kevés erőfeszítés történt az archaikus és a recens előfordulások közötti viszony tisztázására, s arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jelenségek pusztán kronológiai regisztrálása még nem eredményez történetiséget (Vargyas L. 1961).
Különösen látványos volt a fordulat az anyagi kultúra különböző ágainak tanulmányozásában, ahol Tálasi István koncepciója érvényesült. Ő a tárgyak létrejöttének, alakulásának, elhagyásának magyarázatát a munkafolyamatban és az életvitelben, szélesebben pedig a paraszti lét változó gazdasági-társadalmi feltételrendszerében kereste. Tálasi – a történeti forrásokon keresztül megfogható múltból a jelen felé haladva – a népi kultúra nagy fordulópontjainak megállapítására törekedett (Tálasi I. 1955: 9; 1957; 1964). Ez a nézőpont a kortárs és a rákövetkező generáció anyagi kultúrára vonatkozó publikációinak a társadalom megismerését is eredményező vonulatát hozta létre. Munka- és üzemszervezeti formáknak, a tér használata társadalmi vetületének, a munkásmigrációk és a szaktudás elterjedésének felderítésére ösztönzött (a teljesség igénye nélkül: Hofer T. 1955a, 1956, 1957b; Hoffmann T. 1963; Takács L. 1964, 1976, 1987; Balassa I. 1973; Paládi-Kovács A. 1979, 1993a; Kósa L. 1980; Szilágyi Miklós 1992b) – az ugyancsak megélénkült agrártörténeti kutatásokkal érintkezésben.
A történeti látásmód szép példájával szolgált a társadalomnéprajz területén Belényesy Márta, aki a Magyarországra áttelepített bukovinai székelyek tánckultúrájának {8-57.} alakulását társadalmuk történetének, változásainak tükrében írta le a 18. század közepétől 1948-ig, az adatgyűjtés időszakáig. A kutatás Ortutay Gyula egy már 1940-ben megfogalmazott, majd 1947-ben tanulmányban közzétett, program értékű elgondolása folyományaként jött létre, amelyben a Magyarországon belüli népmozgások tanulmányozására hívott fel. Így terelődött a figyelem a hányatott sorsú bukovinai székelyekre, akiket a második világháború alatt először a Bácskába, majd onnan Dél-Dunántúlra költöztettek a kitelepített németek lakóhelyeire, s szervezett kutatásukat többek végezték, kezdetben a Néptudományi Intézet munkatársaként.
A táncot tanulmányozó Belényesy volt az, aki a kutatás során megvalósította a társadalom és kultúra egységben látásának eszményét. Úgy írt le egy szívósan élő közösségi hagyományt, hogy megvilágította azt a több évszázados differenciáló társadalmi folyamatot is, amely a társadalomban tagoltságot, és a tánchagyomány őrzésében, fenntartásában is tagoltságot idézett elő. A leírásban nagy hangsúlyt kaptak a változások. Nem csupán a hagyomány alakulásának nagy fordulópontjai, hanem a kutatói figyelem kiterjedt a gyűjtés időszakában megragadható apróbb tényekre is, a generációk eltérő vélekedésére a táncról, az alkalmakról, a viselkedés illő szabályairól (Belényesy M. 1958b).
Társadalomtörténeti keretet adott egyben Belényesy monográfiája a bukovinai székelyek nemzetségi szervezete strukturális-funkcionalista szemléletű feldolgozásának is, amelyet Fél Edit végzett el 1949-es adatgyűjtés alapján a rokonsági intézmények iránti növekvő érdeklődéssel, és a történeti körülményekre is figyelve (Fél E. 1958).
Beleillett ugyanis az Ortutay megfogalmazta szemléleti megújulás igényébe a már Fél Edit martosi vizsgálatából megismert funkcionalista látásmód, amely tovább élt Kresz Mária (1949) tanulmányában is a gyermekek szocializációjáról Nyárszón, valamint abban az irodalmi remeklésnek is beillő hatásos monográfiában, amelyet Morvay Judit (1956) írt a bodonyi nagycsaládról, az emlékekből idézve azt fel. Mindkét eset az elemző leírás példája, nincs tekintettel a szélesebb társadalmi összefüggésekre vagy elméleti perspektívákra, de az ábrázolás időbeli határai világosan kirajzolódnak.
A történeti nyomozás, az időben elhelyezés igénye nyilvánvaló volt Fél Edit 1951-ben megindult, 1954-től Hofer Tamás részvételével több mint húsz éven át folyó átányi kutatásának (Hofer T. 1979: 85) eredményeiben is, amelyek azonban már az amerikai kulturális antropológiából vett kutatási elgondolásokat is tükröznek.
Az átányi kötetek a saját földjükből megélő parasztok állapotrajzát adják, s a második kötetet, a szerzők véleményétől eltérően (Fél E.–Hofer T. 1972/1997: XVI), nem szerencsés az első nélkül olvasni. Az első monográfiából (Fél E.–Hofer T. {8-58.} 1969b) tudható ugyanis meg, hogy milyen történeti folyamat vezetett az átányiak szóhasználatában „korrekt” parasztok létfeltételeinek kialakulására, mi volt a helyük és szerepük a falu egészében, milyen viszonyban álltak a náluk szegényebbekkel és a társadalmilag fölöttük állókkal. Csak ennek fényében értékelhető az egyedülállóan részletező leírás a paraszti létet szinte eszményi teljességében megvalósítók életmenetéről, családi kapcsolatairól, társadalmi érintkezési formáiról; a második kötetben (Fél E.–Hofer T. 1972/1997) a gondolkodásmódjáról, ahogyan különböző élethelyzetekben, munkával, tárgyakkal, javakkal kapcsolatosan elrendezik ismereteiket, terveket kovácsolnak, döntéseket hoznak; a harmadikban pedig a tárgyaikról és a velük való élés módozatairól (Fél E.–Hofer T. 1974). A kötetek konkrét dokumentációval bőségesen alátámasztott és megismételhetetlen leírását nyújtják egy falusi réteg, a saját földjükből élők életmódjának, kultúrájának, társadalmi viszonyainak egy, de nem a magyar faluban, amire az első monográfiának a Current Anthropology-ban megszervezett vitájában utalt a két, a magyar viszonyokat jól ismerő kommentátor (Bodrogi T. 1972: 484; Sozan M. 1972: 491). Az idegen olvasó viszont a paraszti lét és mentalitás általánosítható vonásait hajlamos kiolvasni az életteli ábrázolásból (Steward M. 1994: 192–196). A két állítás nincs ellentmondásban, a nézőpontok különbözőségét jelzi. A magyar olvasók, sajnos, jó ideig csak a közlemények töredékei alapján alkothattak véleményt arról, hogy a szerzőpáros hogyan valósította meg a kulturális antropológiai célkitűzést, az általános ideáltípus felmutatását az egyedi (helyi társadalmi) tények aprólékos számbavételével.
Az átányi kutatás fontos korszakhatáron ívelt át. 1956 vízválasztót jelentett a társadalmi vizsgálódás lehetőségének tekintetében. 1957-től újjáéledhetett a szociológia, és fokozatosan lehetőség nyílott a társadalom valódi viszonyainak feltárására, ami kiszélesítette a társadalomnéprajzi kutatások spektrumát is.
Ez a folyamat azonban már olyan magyar néprajzban zajlott le, amelyben elmélyült, szakszerűvé vált az elmúló népi kultúra történeti vizsgálata, s egy olyan korszakban, amikor a mezőgazdaság szocialista átszervezése végképp megszüntette azokat a viszonyokat, amelyek a paraszti állapotnak a folytonosság látszatát kölcsönözték. Ez a két tényező nem kedvezett egy egységes társadalomnéprajzi problematika kikristályosodásának, ugyanakkor bizonyos társadalmi tényezők számbavétele elengedhetetlen alkotóelemévé vált minden helyi vagy regionális feldolgozásnak. Ebben a helyzetben a társadalomnéprajzi vizsgálatok a következő irányokban bontakoztak ki. Újraértelmeződött a nép és a parasztság fogalma, s ennek folyományaként a kutatások kiterjedtek munkásokra és más, nem élelmiszer-termelő foglalkozási csoportokra a preindusztriálisnak felfogható korszakban, sőt egyéb társadalmi rétegekre is.
A néprajz bekapcsolódott a falusi társadalom nagy átrendeződési folyamatának felmérésébe, amely az ipari civilizáció kibontakozásával következett be és különösen felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átszervezésével. Kiemelt figyelmet kapott a paraszti polgárosodás folyamatának megismerése, nem függetlenül a polgárosodás folyamatának újraindulásától a vizsgált időszakban. Mindez együtt járt a kutatások tematikai bővülésével: növekvő figyelmet kapott a falusi társadalom értékrendje és a társadalmi kontroll különböző formája (Jávor K. 1971, 1978b; Andrásfalvy 1973a; Imreh I. 1973, 1974, 1983; Nagy O. 1989). Eközben növekvő szakszerűséggel folyt {8-59.} régebben felmerült kutatási feladatok teljesítése, mint a rokonság és a család jelenségeinek értelmezése, az etnikai-néprajzi csoportok kialakulása társadalmi hátterének feltárása egyes esetekben.
Nép és paraszt korábban fogalmilag a köztudatban olyannyira összetartozott, hogy 1937-ben Ortutay, a szó szociológiai értelmében, még nem látott különbséget közöttük (1937a: 1). Az anyaggyűjtés során ugyanakkor már korábban is szélesebben értelmezték a nép fogalmát a néprajzban, hiszen látókörbe került az alföldi agrárvárosok összetett népessége. E tény mellett nagyon is gyakorlati szempontok is fogalmi felülvizsgálatra ösztönöztek: a népi demokráciában a munkáshatalom deklaráltatott, s a munkásság közösségi kultúrájának megismerésére gyűjtőmozgalom is indult (Dégh L. 1952).
A feladatot a történeti szemlélet alkalmazásával, a jelentésváltozás felderítésével vélte megoldani Ortutay, arról elmélkedve, hogy kik értendők a „dolgozó nép”-be, amely folklórt alkot és tart fenn. Értelmezése szerint az osztálytársadalom megszületéséig mindenki; majd „a feudalizmus korszakának dolgozó népe lényegében a jobbágyság”, bár „a munkásosztály kialakulásának kezdeteivel együtt megfigyelhetők azok a kulturális, költészeti jelenségek, amelyek a munkásfolklór kezdeteinek, előzményeinek tekinthetők… A kapitalizmus korszakában a kizsákmányolt dolgozó osztályokat értjük a »dolgozó nép« fogalmán, s végül a szocializmust építő társadalmunk dolgozó népe tartalmi és formai vonásaiban egyaránt újat, minőségi változást jelent” (Ortutay Gy. 1955: 37).
Hogy a dolog nem ilyen egyszerű, arra Hoffmann Tamás világított rá 1962-ben az etnográfia tárgyát és népfogalmát a gazdasági-társadalmi formációk marxi elméletének alkalmazásával értelmezve, a tudományfejlődés körülményeire is figyelve, egyben – kimondatlanul – a Vajda és Bodrogi közötti, említett vitára is reflektálva. A nép szó etnikum jelentése (amelyet sem ő, sem más sohasem kérdőjelezett meg) és az etnográfia népfogalma között kapcsolatot lát, amely a társadalomalakulás és annak tudományos leképzése egy adott időszakában jött létre, a modern polgári társadalom kialakulásának időszakában, amikor az etnográfia kibontakozását a nemzetté szerveződés igénye és romantikus antikapitalizmus ösztönözte, majd vizsgálódásának tárgyát a kapitalizmus viszonylagos fejletlensége konzerválta. Konklúziója szerint ezért „Az etnográfia tárgya a kapitalizmus előtti tulajdonformákon felépült társadalmak néptömegei életmódjának és abban kifejtett kulturális alkotótevékenységének története”. A néptömegek pedig mindazokat felölelik, akik termelők voltak a civilizáció gazdasági rendjében: parasztokat és iparosokat egyaránt. Nem tárgya viszont az etnográfiának „a tőke és a proletariátus ellentéte, majd az ellentét kibomlása, azaz a proletariátus felszabadulása és az osztály nélküli társadalom rendjének megalapozása…” Illetve, az utóbbi korszakra is kiterjed az etnográfia figyelme, ha a kapitalizmust megelőző tulajdonviszonyokban gyökerező társadalmi problémák és {8-60.} illúziók tovább élnek, valamint ha a proletariátus kezdeményezte forradalom eredményeként etnográfiai felismerések a szocializmus rendjébe is beépülnek. Ám a néptömegek életmódja egész fejlődéstörténete végigkísérésének túllépést is kell jelentenie a marxizmus előtti filozófiai meggondolások jegyében kialakult társadalomtudományi korlátokon, s a jelenben változó összetételű nép megértéséhez egy elméleti konstrukcióját, módszertani apparátusát tekintve új tudomány megteremtésére van szükség (Hoffmann T. 1975: 46–55).
A parasztságot illetően a történész Szabó István (1965) végezte el a fogalom történetileg változó jelentésének kibontását, összehasonlíthatatlanul nagyobb precizitással járva el, mint Ortutay a nép esetében. Felfogása szerint a feudalizmus időszakában a parasztság fogalma a jobbágysággal azonosítható, mindazokra vonatkoztatható, akik földesúri joghatóság alatt álltak. Többségük mezőgazdasági munkát végzett, de iparűzők, bányászok, halászok is találtattak köztük. A fogalmi átfedés azonban nem volt teljes, mert a parasztok közé soroltattak a nemesi és a szabad királyi városok rendi keretein kívül eső nem nemesek (és nem jobbágyok) is, a helyi kiváltságokkal, helyi nemességgel rendelkezők és a magukat a jobbágyi állapotból kiváltók. A jobbágyfelszabadítás után a fogalom foglalkozási jelentésben élt tovább, de a foglalkozás magán viselte a korábbi társadalmi állapot jellemzőit, egyben tágult is, mert már magába foglalta a hasonló életmódot folytató kisnemeseket, akik ápolták eltérő eredetük tudatát. A döntő azonban az életforma volt, amely egybekapcsolta az osztályhelyzetüket tekintve eltérő irányba gravitáló mezőgazdasági termelőket a kapitalizmus korában. A szocializmus időszakában éppen az életforma jegyei halványulnak el, mégis lesz a fogalomnak továbbvivője: a szövetkezeti parasztság – fejezi be meglepő fordulattal fejtegetését Szabó István. Az eszmefuttatás az Ethnographiaban jelent meg először, és alátámasztotta a néprajzban meggyökeresedett szóhasználatot. Arra azonban alkalmatlan volt, hogy egyértelmű tartalmat adjon egy tudományos kategóriának, sőt ebben a tekintetben visszalépést jelentett Erdei értelmezéséhez képest. Erre Sárkány Mihály mutatott rá a parasztság fogalmát a nemzetközi kutatások fogalomértelmezésével összevetve, s azokkal összhangban továbbgondolva. Definíciója szerint a parasztok mezőgazdasági termelők, akik ezen tevékenységük mellett végezhetnek más munkát is, ám termelő tevékenységüket olyan körülmények között folytatják, hogy „lehetőségük van a saját újratermelésükhöz szükséges munkaerőnek és munkaeszközöknek a birtoklására, de általános munkafeltételeiknek tulajdonosa vagy az állam, vagy egyes jogi személyek, akik tulajdonosi helyzetük alapján az általuk termelt javak egy részét elsajátítják” (Sárkány 1983: 31). Eszerint parasztokat csak a prekapitalista, de uralmi és szolgasági viszonyokkal átszőtt társadalmakban találunk, amelyek hálójából senki sem vonhatta ki magát – függetlenül foglalkozásától. Ez a háló alakította ki a műveltség megoszlását, népi és elit kultúra elválását. A társadalmak azonban, amelyek parasztságra épültek, nem egyneműek. A feudális viszonyok között elérhető nagyobb szabadság megkülönböztette az európai és a magyar parasztok helyzetét és történelmi útját más kontinensek agrártermelőinek lehetőségeitől, s a város és falu ellentétében mozgó történelmük végül a paraszti állapotból való kilépés esélyét adta meg, az árutermelő magántulajdonossá válást. Az árutermelő társadalom élelmiszertermelőinek helyzetét azonban éppen az határozta meg, hogy mennyiben váltak valóban árutermelővé, ettől függően {8-61.} éltek tovább körükben közösségi hagyományok, egy sajátos kultúra, vagy múlt el, átadva helyét iskolai tanulmányokból és a kommunikáció sok más csatornájából megismert közkultúrának.
A „nép” és a „parasztság” fogalmi tisztázására irányuló kísérletek jórészt összecsengő következtetésekkel zárultak, és a kutatások négy irányára irányítják a figyelmet.
Egyik a prekapitalista társadalmak élelmiszer- és egyéb termelői életmódjának, társadalmi viszonyainak és kulturális alkotásainak vizsgálata a keletkezés történeti kontextusában. Mint erre utaltunk, az anyagi kultúra „történeti” szemléletű vonulatába sorolható kutatások ide vonhatók, s kivételes teljesítményként csúcsosodik ki Hoffmann Tamás (1998) monográfiája az európai parasztokról, de említhetők példák a folklór vizsgálatából is (Vargyas L. 1976; Pócs É. 1997). Hasonlóan megalapozott kutatások a társadalom jelenségeire vonatkozóan csak egyetlen területen regisztrálhatók, a rokonsági rendszer vizsgálatában. A rokonság esetében azonban a történeti kontextus megállapítása eltérő eljárást igényelt, egy a korábbiaknál rigorózusabb, struktúra és funkció harmóniájának követelményét érvényesítő összehasonlító módszer alkalmazását.
A rokonságkutatások professzionalizálódásában kiemelkedő szerepe volt az általános etnológia felől közelítő Bodrogi Tibornak. Első lépésként az akkor korszerű szociálantropológiai kutatások fogalomrendszerének közvetítésével megújította a magyar tudományos terminológiát, s ezen keresztül érzékeltette a strukturális-funkcionalista látásmódot és az összehasonlító kutatások távlatait (Bodrogi T. 1957; 1962).
Ezt követte a magyar rokonsági terminológia első szakszerű elemzése, mely egyben összehasonlítást is jelentett: Bodrogi a néprajzkutatók által feljegyzett falusi terminológiaváltozatok mellett ugyanis feldolgozta az általa városinak, később Szépe György (1982: 182) által köznyelvinek nevezett terminológiát is. Tanulmánya, amellett, hogy az anyagrögzítés és -bemutatás mintájául szolgált a további kutatások számára, fontos következtetéssel zárult, annak megállapításával, hogy a falusi és a városi terminológia Magyarországon két típusról és két társadalomfejlődési szintről tanúskodik, az utóbbi „gazdaságilag független kiscsaládokból összetevődő rokoni szervezetet tükröz” (Bodrogi T. 1961: 139). A falusi terminológia viszont obi-ugor párhuzamokat mutat, ennek megfelelően Bodrogi figyelme a továbbiakban az urálinak nevezett rokonsági rendszer felé fordult, annak fő jellemzőit határozta meg (Bodrogi T. 1977). Végül etnológiai tájékozódását abban hasznosította, hogy eloszlatott egy tévhitet, nevezetesen azt a kortársi magyar kutatásban is felmerült gondolatot (Szabó László 1980a: 28), hogy a magyarok elődeinél feltehető lett volna a matrilineáris leszármazás, sőt valamiféle matriarchális társadalmi berendezkedés (Bodrogi T. 1985).
Bodrogi Tibor tanulmányai mellett ebben az időszakban megszületett a magyar rokonsági terminológiának a szociálantropológiai kutatásokra is figyelő nyelvészeti {8-62.} áttekintése (Lőrinczi R. J. 1980). Szabó László (1968) finom elemzéssel mutatta ki, hogy a nagycsaládosnak és kiscsaládosnak mondható magyarországi térségek 18–19. századi megoszlása hogyan van összhangban az árutermelésbe való bekapcsolódással, üzemszervezeti, munkaszervezeti tényezőkkel, s eredményeivel meglepő összhangot mutattak a történeti demográfiai vizsgálatok (Faragó T. 1977; Andorka R.–Faragó T. 1984). Továbblépés volt a rokonsági intézmények megismerése terén (Fél E. 1958; Morvay J. 1966), s az őstörténetig visszanyúló előzményekre nézve Katona Imre (1977) vette számba a lehetőségeket. Megszületett a jelenségkör átfogó feldolgozása is (Szabó László 1980a), számos részlettanulmány mellett. Ezt követően a történeti demográfia tanulságaira építő, fogalmilag és történetileg még pontosabb kutatások igényét Faragó Tamás (1983) vetette fel, s ezek eredményeit már a jelen kötet tartalmazza.
A „nép” és a „paraszt” fogalmának tisztázásából következően figyelmet kapott a paraszti társadalmi viszonyok átalakulása az árutermelés kibontakozásával. A tudományközi együttműködés igényes példájaként született meg Balogh István (1965a; 1965b) áttekintése a gazdálkodás és művelődési viszonyok változásáról, s Katona Imréé (1965) a bérmunkaformákat vállalókról a kapitalizmus kiépülésének időszakában.
Alapos, a falumonográfiák elmélyültségét elérő tanulmányok születtek a mezővárosok és agrárvárosok társadalmi képéről a kapitalizálódás időszakában (Hofer T.–Kisbán E.–Kaposvári Gy. 1974; Kocsis Gy. 1987, 1995; Örsi J. 1990; Szilágyi Miklós 1995b).
Még átfogóbb az érvényessége azoknak a kutatásoknak, amelyek a már felgyűjtött néprajzi anyag történeti-társadalmi értékelését végezték el a fejlődési perspektívák érzékeltetésével.
Azt, hogy jobbágyok is szívesen vállalták a polgár minősítést már a 16. században, mintegy a mezővárosi gazdákkal egy szintre kerülve legalábbis a megnevezésben, Takács Lajos (1978) bizonyította. A független „polgári” egzisztencia lehetőségét végül az úrbérrendezés teremtette meg a volt jobbágyok tömegei számára a 19. század második felében, amikor a kiépülő gyáripar, vasútrendszer és a mindent behálózó kereskedelem fokozatosan elérte az ország legeldugottabb vidékeit, kikényszerítette a piaccal, a városi-ipari kínálattal való szembenézést. A szakszerűbb néprajzi anyaggyűjtés éppen ebben az időben vette kezdetét, s a felhalmozott tárgyak és ismeretek eltérő következtetésekre vezették a kutatókat a változások irányát, a kialakuló új életstratégiák értékelését tekintve.
A folyamat ellentmondásosságát hangsúlyozta Hoffmann Tamás (1969; 1975: 365–383), a termelékenyebb termelési kultúra és a középkori nemesi ízlésvilág követése közötti ellentmondást. Hofer Tamás (1973) ugyancsak érzékelve, hogy a változó tárgyi világ nem csupán városias elemekből épül fel, a folyamatban két szakaszt különített el a 19. században: az első felében a nemesi minták, a második felében inkább a paraszti öntudatosodás, önkifejezés igényei hatottak, hogy azután egyes területeken, de korántsem mindenütt, átadják helyüket az egyszerűbb polgári formavilágnak {8-63.} a 19–20. század fordulójától. Kósa László pedig a „parasztosodás”-t a paraszti polgárosulás velejárójának látja, azon folyamat társadalmi és kulturális összetevőjének, „melynek során a parasztság megszabadul feudális, jogi és életmódbeli kötöttségeitől és jellemzőitől; a tőkés társadalomnak önálló, munkaerejével és termelő eszközeivel rendelkező, vállalkozóképes és vállalkozó szellemű tagja lesz” (Kósa L. 1990: 57, 61). Ez a folyamat nem zökkenőmentesen és nem egyformán zajlott le országszerte, éppen ezért nyújt számára termékeny kiindulópontot a népi kultúra táji megoszlásának leírásához, régiónként eltérő dinamikájának érzékeltetéséhez.
A paraszti polgárosodás folyamata azonban többszörösen megrekedt (Szelényi I. 1992), amit egyetlen törekvő gazda életmenetének, gazdálkodásának kifinomult elemzésével illusztrált Mohay Tamás (1994).
A megváltozott kutatási légkörben, harmadik irányként, ismét felmerült a legfrissebb falusi változások feltárásának igénye.
Kardos László (1969) nagy visszhangot keltő monográfiát írt Bakonycsernye vallásos életéről, amelyben kevés nyoma volt az ateista eszmeiség térhódításának, jóllehet az anyagi gyarapodás jelei nyilvánvalóak voltak. Hoppál Mihály (1970) leírta a kommunikáció alkalmainak és köreinek módosulását Gyöngyösvisontán, ami a népesség szélesebb körű munkavállalását és iskolázását követően következett be, s megváltoztatta a generációk tudásának értékét, kommunikációs vákuumot teremtve az idősebbek körül.
1971–1975-ben az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának munkaközössége végzett nagyobb szabású terepmunkát Varsányban Bodrogi Tibor irányításával. Az eredmények 1978-ban jelentek meg (Bodrogi T. 1978). A cél a társadalmi lét átalakulásának megragadása volt különböző életszférákban, és azok egymással való összefüggésében. A témák meghatározása, az adatfelvétel módja az egykorú európai közösségtanulmányok mintáját követte, és a résztvevők nagyfokú szabadságot élveztek mind a téma felfogását, mind az anyaggyűjtés módját illetően. A megszületett kötet egy, a statisztikai mutatók szerint „átlagos” falu viszonyait mutatta be, amelynek lakossága a paraszti léttől a munkáslét felé elmozdulás állapotában volt, s ez megmutatkozott a létfenntartás módjában, a generációk viszonyában, az életkeretek alakításában, az értékrendben. A munka eredményei a Magyarországon kutató angol és amerikai szociálantropológusok műveinek társaságában beépültek a nemzetközi tudományosságba (Hollós, M.–Maday, B. C. 1983). Az Ethnographiában lezajlott vita pedig azt mutatta meg, hogy mennyire eltérően közelít a társadalomnéprajzi problémafelvetéshez és módszerekhez egyfelől a történész, másfelől a közgazdász és a szociológus (Jelenlegi 1979).
A társadalmi átalakulás jellege, mozgatói, következményei iránt széles körű volt az érdeklődés. Tükrözte ezt több, a társtudományok művelőivel együtt folytatott vita (Jelenkutatás 1972; Filep A. 1973; Paládi-Kovács A. 1973), a kulturális jellegváltás tényezőinek áttekintése „akkulturáció” néven (Voigt V. 1978), vagy az életmódváltozás {8-64.} felvázolása (Sárkány M. 1981; Szuhay P. 1994). Nagy érdeklődés nyilvánult meg a munkakooperációkra, a közösen végzett munkákra irányuló néprajzi kutatás iránt, amely a leírás módját finomította (Szabó László 1967), az aktualitása pedig először a termelőszövetkezeti munkaszervezés lehetőségei és igényei (Heckenast J. 1969), majd a „legális” gazdaságot körülvevő gazdasági tevékenységek megértésének szükségessége szolgáltatta (Sík E. 1988). A foglalkozás-, az életstratégia-váltás és az egész magyar társadalom fogyasztási javak iránti „kereslete” szemszögéből vetette fel a nyugdíjas generáció szerepét a magyar faluban Paládi-Kovács Attila (1996: 153–163). A nyert információk arra engedtek következtetni, hogy a társadalmi alakulásnak több útja van Magyarországon, amelyek jelentőséggel bírhatnak a jövőt illetően is (Sárkány M. 1984).
Ilyesfajta következtetés levonását az tette lehetővé, hogy az említett társadalomnéprajzi vizsgálatok hasonló kérdésekre választ kereső szociológiai, településföldrajzi kutatások környezetében folytak (H. Sas J. 1976; Losonczy Á. 1977; Enyedi Gy. 1980; Vágvölgyi A. 1982; Szelényi I. 1992), ha azoktól volumenükben el is maradtak.
Negyedik irányt jelent a társadalomnéprajzi vizsgálatok kiterjesztése a nem élelmiszer-termelő csoportokra, amelyek azonban hagyományos közösségi kultúrával rendelkeznek. Így kerültek a kutatások látókörébe a korábbiaknál nagyobb hangsúllyal a szolgáltató csoportok, a kereskedők, az ipari munkások, valamint a kisnemesek, kitágítva ezzel a néprajzi horizontot (Gunda B. 1981; Kósa L. 1985, 1996; Deáky Z.–Csoma Zs.–Vörös É. [szerk.] 1994; Paládi-Kovács A. 1988, 1996: 9–62, 113–126).
A magyar néprajz kialakulásának időszakába vezet vissza a megnevezéssel bíró táji-történeti csoportok tanulmányozása. Vizsgált korszakunkban született meg az a fogalmi rendszer, amelybe a korábban különböző néven, eltérő jellegzetességek alapján megállapított „etnikai csoportok, vidékek” (Viski K. 1938) több-kevesebb bizonyossággal besorolhatókká váltak. Kósa László (1975: 40–51) osztályozása szerint elkülönítendők néprajzi vagy etnikai csoportok, amelyek történetileg vezethetők le, és két alcsoportra oszlanak: az összetartozást vallók „mi” csoportját alkotók, s a másoktól rájuk vetített csoportnévvel bíró, nem formalizált képződmények, amelyek történeti összeállása azonban bizonyítható. A valós történeti bázisúaktól Kósa megkülönbözteti a nem valós (vagy legalábbis nem bizonyítható) etnikai csoportokat, amelyeket kulturális jellemzők felismerésével a néprajz derített fel. Elnevezésükre az etnokulturális jelzőt javasolja. Végül negyedik osztályként kezeli a népi tájszemlélet kategóriáiban kifejezett táji csoportokat. Filep Antallal közösen készített áttekintése {8-65.} további ösztönzést adott a vizsgálatoknak, a módszertan átgondolására indított (Kósa L.–Filep A. 1975; Paládi-Kovács A. 1980), és terjedelmes monográfiákban, tanulmánygyűjteményekben tükröződött az élénk érdeklődés (példaként: Szabó László 1982c; Paládi-Kovács A. 1982a; Bakó F. 1989; Kósa L. 1991; Paládi-Kovács A. 1994). Akadtak csoportok, amelyek első leírása ezekben az években történt meg (például Bárth J. 1973). Előtérbe került a táji munkamegosztás összetevőinek és következményeinek számbavétele (Andrásfalvy B. 1978; Kunt E.–Szabadfalvi J.–Viga Gy. 1984). Az etnikai csoportok kutatása a figyelmet a falvak közötti érintkezés tényére irányította, így a házassági kapcsolatok fontosságára (Kodolányi J. 1958), a belső vándorlással, kereskedéssel és egyéb mozgásokkal járó kulturális kiegyenlítődésre, az ismeretek terjedésére (Kósa L. 1981; Paládi-Kovács A. 1981; Takács L. 1981; Szabadfalvi J.–Viga Gy. 1986; Viga Gy. 1990). Az említett kutatások egyben hozzájárultak az etnikus folyamatok, a Magyarország határain belül élők területi átrendeződésének megismeréséhez a 18–20. században (Paládi-Kovács A. 1996: 6378, 99–112). Az etnikai-kulturális tagoltság vizsgálata végül felvetette annak a kérdésnek a megválaszolhatóságát, hogy miért bizonyos tájak jellegzetességei váltak és válnak a nemzet jelképeivé (Paládi-Kovács 1996: 79–112).
| A TÁRSADALOMNÉPRAJZ KIBONTAKOZÁSA | TARTALOM | ÖSSZEGEZÉS |