| ELŐTÖRTÉNET | TARTALOM | TÁRSADALOMNÉPRAJZ A SZOCIALIZMUS IDŐSZAKÁBAN |
FEJEZETEK
Az első ilyen irányú igényes kísérletnek Tagányi Károly felhívását ítélem, amely a „társadalmi”-ként felfogható jelenségek egy szűkebb körének, az „élő, megíratlan, jogi alakba nem öntött jogszokások, jogi szertartások és jelképek” (1919: 3) tanulmányozására ösztönzött. Tárgyát a jog kategóriái szerint felosztva kívánta áttekinteni a magánjog, a közigazgatási jog és a büntetőjog fogalma alá vonható jelenségeket (1919: 18), közleménye azonban csak az első témakörre korlátozódik. Igen széles körű tájékozódás alapján, az Európán kívüli és az európai népek körében végzett kutatásokra egyaránt támaszkodva, továbbá a hazai néprajzi és történeti irodalom és források alapos szemlézésével vette sorra azokat a családi élettel, rokonsági szervezetekkel, műrokonsági kötelékekkel és örökléssel kapcsolatos szokásokat, amelyek magyarországi előfordulására adatot talált és további vizsgálatát indokoltnak látta. Tagányi a jogszokások legtöbbjében tradíciót lát, amelynek magyarázatát letűnt korok elveiben, jogi felfogásában, sőt ősi hiedelmekben, kultuszokban keresné, némelyikben a legkezdetlegesebb társadalmi szervezet emlékét véli felfedezni (1919: 3). Kérdésfeltevései tehát a 19. századi evolucionizmuséival rokoníthatók, válaszaiban azonban inkább történész, mint etnológus. Ez megmutatkozik a történeti és elsődleges forrásokból merített adatok szokatlanul bőséges felsorakoztatásában, a {8-39.} vizsgált jelenségek módosulásának dokumentálásában, de abban is, hogy nem csupán az eredetekre vonatkozó etnológiai teóriákat, hanem magukat a néprajzi adatközléseket is alapos kritikával kezeli. Munkája így tematikusan jól illeszkedett a kor általános néprajzi érdeklődéséhez, az alkalmazott módszer tekintetében pedig példa értékű volt.
E módszer lényegét az alábbiakban fogalmazta meg a földközösségről írott, és a módszert a legsikeresebben szemléltető tanulmányában: „A kultúrtörténet legtöbb kérdésénél, úgy ennél is a mai állapotból kell kiindulnunk, s úgy menni visszafelé mindig régibb és régibb korba, hogy a még szemmel látható jelenséghez fűzve a korunkhoz közelebb eső bővebb, világosabb adatokat, azután a mentül régibb, annál homályosabb és szűkebb szavú emlékeket könnyebben megérthessük” (Tagányi K. 1894: 15). A voltaképpeni kiindulást azonban itt is az etnológiai analógiák jelentették, segítségükkel „fedezte fel” a történeti forrásokban ennek az intézménynek a létét a középkori Magyarországon, feltételezve, hogy korábban itt élt földműveseknél is megtalálható volt már.
Tagányi említett két művének utóélete azonban igen eltérő. A földközösség fontos kutatási témává vált a magyar történettudományban, sorsát, eltűnését, létezése feltételeinek megállapítását történészek sora dogozta ki (Maksay F. 1971: 185–187; Wellmann I. 1989). A hazai élő jogszokások gyűjtésére ösztönzés ugyancsak nem maradt visszhang nélkül. Szendrey Ákost (1929) a felhívás arra indította, hogy a fel nem térképezett közigazgatási jog területéről hasonló áttekintés készítésére vállalkozzon, ebből az adat-összeállításból azonban feltűnően hiányzik Tagányi történeti következetessége és kritikai szelleme. Ő volt továbbá az, aki felvázolta a népi erkölcs, a bűnről vallott nézetek és büntetési módok témakörét (Szendrey Á. 1936a) – minden magyar falu lakóit, úgy a 19., mint a 20. században, egyetlen népi közösségnek tekintve, amelyre jellemző példák bárhonnan szemezgethetők. Nagy vonalakban áttekintette azokat a forráscsoportokat is, amelyekben a népi jogszokásokra bukkanhat a kutató. Érdeme, hogy felhívta a figyelmet a folklór számos műfajára e források sorában (Szendrey Á. 1936b). Ennek és a továbbiakban még tárgyalt írásainak, sőt egy jogi néprajzi iskola kiformálódásának ellenére jogosnak véljük Fél Edit 1948-as megállapítását, hogy Tagányi 1919-es felhívása „mai napig sem vesztett semmit sem időszerűségéből, sem jelentőségéből”, és ha „csak valamelyes meghallgatásra talál, egész népi társadalomkutatásunk másként alakulhatott volna” (Fél E. 1948: 19). Ám azok sorában, akik nem figyeltek az elődre, az idézett sorok írójának óhatatlanul magát is ott kellett látnia.
Felmerül a kérdés, hogy mi keltette a visszhangtalanság benyomását? A magyarázatot alighanem két tényezőben kereshetjük. Egyik a magyar néprajztudomány szemléletváltása. Tagányi annak a generációnak volt a tagja, amely, mint láthattuk, az etnológiaiként felfogható tudományok között még nem vont áthághatatlan korlátokat, magyar és más népek kutatását nem szakította el egymástól, a megismerésben az összehasonlításnak juttatott nagy szerepet. Sőt, Tagányi annak sem látta fontosságát, hogy különbséget tegyen nép és fölötte álló társadalmi rétegek között a tradíciók történetét nyomozva – túljutva ezzel népi és régi leegyszerűsítő azonosításán. A két világháború közötti időszak azonban – történeti körülmények, mindenekelőtt az ország méretének csökkenése, Európában elfoglalt helyzetének leértékelődése és a {8-40.} tudomány önmozgása, szakosodása következtében – a befelé fordulás időszaka a magyar néprajztudományban, amikor magyar és egyetemes néprajz mindinkább eltávolodik egymástól. Ettől az irányváltástól nem függetlenül a korban pontosabban meg nem határozott „nép” rajza mindinkább a szó szociológiai értelmezéséhez társul, a Tagányiétól szükségképpen eltérő kérdéseket vetve fel. A másik tényező Tagányi kivételes, a továbbiakban ilyen mélységben senki által el nem sajátított történeti forrásismerete volt. Kezdeményezése végül két generációval később talált igazán folytatásra, amikor Tárkány Szücs Ernő (1981) rendezte el az időközben jelentősen felgyűlt adatokat, és adott a Tagányi által feltett kérdések többségére választ alapos és széles körű jogi és néprajzi műveltséggel.
Egy a Tagányiénál nagyobb ívű társadalomáttekintés terve körvonalazódott „A magyarság néprajza” előkészítése során. A szerző Madarassy László lett volna, ám a tervezett és a nagy áttekintés tartalomjegyzékébe is felvett fejezetcímek, amelyeket Hóman Bálint és Szekfű Gyula „Magyar történet”-e első kiadásának zárókötetében hirdetésképpen ki is nyomtattak, a megvalósult műből hiányoznak.
A társadalomnéprajz kibontakozása az 1930-as években azonban más intellektuális ösztönzőknek is köszönhető volt. Ebben az időszakban vált széleskörűvé a tudományos igényű társadalomleírás és annak folyamányaként a faluszociológia, melynek több akkori alkotását a mai magyar társadalomnéprajz szerves részének tekintjük. Erőre kapott a gazdaság- és társadalomtörténeti kutatás egyik ágaként az agrártörténet-írás. Ami pedig a tágabb szellemi horizontot illeti, a harmincas évek a nemzeti eszme felerősödésének korszaka, a német nemzeti szocializmus térhódítása és az ellene való védekezés igénye következtében egyaránt, amihez Magyarországon hozzájárult a Trianon okozta sokk, az egykori uralkodó nemzet millióinak kisebbséggé válása az új államhatárok kiszabásával. A szűkebben vett néprajztudományban erre az időre válik markáns és világszerte szociálantropológiaként számon tartott irányzattá a strukturális-funkcionalista szemléletű, a körülhatárolhatónak ítélt társadalmi egységek létezésének, fennmaradásának belső és külső feltételeit vizsgálatai középpontjába állító brit antropológiai kutatás. Az egyén és közösség társadalmanként eltérő viszonyának feltárására törekednek különféle pszichológiai felfogások. A különböző európai etnográfiákban más-más módon felmerül a társadalmi tényező fokozottabb figyelembevételének igénye, de nem elkülönült társadalomnéprajzi ág kifejlesztése (Bach, A. 1960: 96–99; Wiegelmann G. 1979; Chiva, I. 1987: 24–26). A közvetlen környezetben pedig a román Gusti alakít ki olyan szociológiai kutatási iskolát, amely megkapja a magyar néprajzkutatás figyelmét olyannyira, hogy részvételre és követésre ösztönöz (Venczel J. 1980: 137–142; Ortutay Gy. 1935b: 110; Lükő 1935, 1936: 4–5).
Ebben a miliőben szinte egy időben több rivális társadalomnéprajzinak nevezhető elképzelés fogalmazódott meg. Szemléjük teszi érthetővé az előzmények töredékességét {8-41.} és folyományaik integrációjának elmaradását. Az egyik irányt Tagányi (1919) kezdeményezésének folytatása, kitágítása, egyben szűkítése, illetve A magyarság néprajzából kimaradt fejezetek pótlása jelenti, vagyis a „népi” társadalom jelenségeinek egyfajta elsődleges áttekintése. Erre a feladatra Szendrey Ákos vállalkozott több tanulmányában.
A népi jogszokások mellett a rokonsági intézményekre terjedt ki Szendrey figyelme először. Egy megalapozatlan evolúciós elképzelést (nem elődök nélkül) elfogadva kísérelte meg a magyarságnál valószínűleg sohasem létezett matriarchátus nyomait felfedezni nevekben (Szendrey Á. 1936c; Bodrogi T. 1985), a nemzetségi szervezetét pedig a nagycsalád (családközösség) emlékanyagában (egyéb lehetőségek felvetése mellett). Ennek során figyelmen kívül hagyta Tagányi megkülönböztetését az egy telken, egy fedél alatt élő, és a külön telken, egymás közelében élő rokoni csoport között, jóllehet még idézi is annak megállapítását a házasság tilalmának a vérrokonság körét megszabó szerepéről (Szendrey Á. 1936d: 272–273; Tagányi K. 1919: 42–45), így tanulmánya nem jelentett előrelépést sem a fogalmak tisztázása, még kevésbé a valódi kérdések felvetése terén, miközben a korabeli történettudomány jelentősen előrehaladt a honfoglalás kori magyar társadalom szervezeti felépítésének, ezen belül a rokoni intézményeknek a megértésében (Hóman B. 1921: 537; Hóman B.–Szekfű Gy. 1935: 94–103).
Tanulságosabb Szendreynek az a tanulmánysorozata, amelyet az Ethnographiában közölt 1937–1938-ban.
Elsőként a falu társadalmát megosztó, csoportokra tagoló jelenségeket tekintette át. Már korábban felfigyelt arra, hogy a viselet jelzi az életkort, s annak révén hét korcsoportot különített el a gyerekektől az öregekig (Szendrey Á. 1931). Ebben a terjedelmesebb tanulmányban pedig (Szendrey Á. 1937a) sorra vette a tagoltságot előidéző egyéb tényezőket is: a vagyon, a foglalkozás, a rang, a vallás elválasztó szerepét. Nem feledkezett meg arról sem, hogy az idők folyamán változott e tényezők jelentősége, és az egyéni képességek is megmutatkoztak a tekintélyben, amelyet egy-egy személy kivívhatott magának.
Ez az írása figyelmet érdemel abból a szempontból is, hogy hogyan vonja meg a társadalomnéprajzi vizsgálódás korlátait, milyen társadalomképet sugall. Ez a kép a régi faluról kétségkívül idilli: „Az egyének nem különültek el, benne éltek a közösségben s a közösség szabályai teljes mértékben irányadók voltak életükben… Ez a közösség… nemcsak az egymás segítésére az együttszomorkodásban, de a másik örömében való részvételre is összefonta tagjait” – írja, miközben lelkiismeretesen számba veszi, hogy „A vagyonos gazda ma sem engedi gyerekét szegényebbel, pláne zsellérrel összeházasodni… A földmíves gazdák jó munkája után megbecsülték ugyan a pásztort, de társadalmilag lenézték, naplopónak, tolvajnak tartották”, és az általa felhozott példák még szaporíthatók. Tisztában volt azzal, hogy a falu átalakulóban {8-42.} van, de a folyamatot nem kívánja nyomon követni, „hiszen ez nem tartozik a néprajz körébe”. Célja: „A falusi társadalom életét, keresztmetszetét a régi élet alapján állítjuk össze, s a változást csak annyiban érintjük, amennyiben az az átalakulás folyamatát megindítja” (Szendrey Á. 1937a: 187–189). Nem meglepő ezek után, hogy a tanulmány nagyobb részét a társadalmi csoportok egyikéből a másikába való átlépést kísérő szokások leírása teszi már ki, ezen a terepen mozog otthonosan a szerző, találja meg az irányító tudományos elképzelést Van Gennepnél (1909) és a sajátos feladatot: a teljesnek feltételezett ősi és a töredékes jelen közötti kapcsolatteremtést.
Szendreynek ez a tanulmánya szimptomatikus, mert együtt található benne annak a következetlenségnek minden eleme, amely a magyar néprajznak egy újra fölfölbukkanó, az összerendező tudományos elméleteket elkerülő búvópatakát jellemzi: a hit az egykor (de vajon mikor?) volt egységes népi közösségben, párosítva a falusi társadalom sokféle tagoltságának elismerésével, sőt olykor dicséretével, de nem elemzésével és értelmezésével az átfogóbb társadalmi viszonylatok rendszerében, amelynek része, hanem feloldásával a kulturális homogenitás szokásszerű elemeinek felmutatásában. Ez a történetietlen megközelítés szükségképpen megvonja a vizsgálódás határait is, hiszen a (tagadhatatlan) változás tanulmányozása elterelné a figyelmet a központi tennivalóról, a népi kultúra és a népi társadalom megkonstruálásáról.
Ezt a műveletet nem csekély anyagismerettel végzi Szendrey, és ebből következően fontos vizsgálandó jelenségekre irányítja a figyelmet. Ilyen tekintetben különösen sikeresnek mondható a társadalmi érintkezés formáiról nyújtott áttekintése, amelyhez fogható a magyar néprajzban azóta sem íródott. Ezúttal világosan szétválasztja e társadalmi szokásokat forrásaik szerint is: az ősi hiedelmek világából, valamint a kereszténységből származókra és az úri osztálytól leszállott javakra (1937b: 384–385). Higgadt vizsgálódása tanulságos ellenpárja a kortárs szociológus Makkai János faji előítéletektől és gőgtől nem mentes, de észleleteiben figyelmet érdemlő könyvének, amely a magyar középosztály illemszabályait és viselkedésmintáit mutatja be és veszi górcső alá a kívánatosság fölöttébb szubjektív szempontjából, ugyanakkor szisztematikusabban gondolkodva (Makkai J. é. n.).
A népi társadalomról írott tanulmánysorozatát Szendrey Ákos a kikapcsolódást, szórakozást nyújtó (1938a), illetve a munkavégzést elősegítő, megkönnyítő társas összejövetelek (1938b) áttekintésével fejezte be. Az előbbit eléggé meglepő, és a közölt adatokból aligha következő módon azzal zárta, hogy „főjelentőségűnek az ősök szellemi életének fenntartását kell tekintenünk” (1938a: 137). Nem meglepő viszont, hogy a további kutatás számára termékenyebbnek bizonyult a társasmunkákról adott áttekintése, amelyeket a résztvevők összetétele és az elvégzendő tennivalók szerint osztályozott. Felvetett azonban egyéb lényeges szempontokat is, mint a munkák célja (egymás kiismerése, pénzmegtakarítás, munkaidő rövidítés, munka megkönnyítése, szórakozássá változtatása), előírásai, osztályozásuk abból a szempontból, hogy egy személy számára dolgoznak többen vagy mindenki a magáét végzi egymás mellett stb.
Szendrey Ákos az utolsó tanulmányfüggelékben a tanulmánysorozatról elmondja: „célja egyrészt az volt, hogy összefoglaljam azt a kevés anyagot, amit a magyar nép {8-43.} társaséletéről ismerünk, másrészt pedig, hogy ennek a fontos kérdésnek mintegy tájékoztató gyűjtőívét adjam” (1938b 284–285), s végül tömören fel is sorolja a vizsgálandó témákat.
A cél dicséretes volt, az úttörés ténye tagadhatatlan, de a felkészültség hiánya (Kósa L. 1989: 223), a módszertani igénytelenség meggátolta Szendreyt abban, hogy tanulmánysorozata tudományos irányváltás kiindulópontjaként szolgáljon. Jelentősége sokkal inkább a vizsgálandó témák kijelölésében, az adatok felsorakoztatásában van, mintsem valamilyen lényeges meglátásban, amelyre koncepció építhető. Aki pedig ilyen értéket tulajdonít Szendreynek, nevezetesen annak elsőként felismerését, „hogy a népi társadalom nem homogén, hanem számos csoportra tagolódhat”, hogy ennek következtében „nem beszélhetünk tehát egységes, minden rétegre kiterjedő hagyományról” (Szabó László 1970: 22, 1993: 28–29), annak nagyvonalúan el kell tekintenie a megelőző társadalomtörténeti és szociológiai kutatástól, illetve többet kell kiolvasnia Szendrey műveiből, mint amire szerzőjük vállalkozott.
Az 1930-as években, a kor nacionalista eszméinek lecsapódásaként a néprajzban újra felmerül egy etnikum központú tudomány megteremtésének gondolata. Bartucz Lajos, a budapesti egyetemen az embertan professzora veti fel, aki a tudományos integrációnak a nemzetismeret elnevezést ajánlja. Nem ő az egyetlen, aki a „nemzeti” jellegű, a ma hungarológiának nevezett tudományos együttműködés érdekében emel szót (Kósa L. 1991a). Az elődök, a kortársak és a folytatók köréből azonban számunkra kiemeli javaslatát, hogy ezt a tudományos integrációt az antropológiára és a néprajzra kívánja építeni. Elismerve a nyelv, az ökológiai, gazdasági, politikai tényezők nemzetformáló szerepét megállapítja, hogy „A nemzettest és a nemzeti lélek jóval több ugyan, mint egyszerűen csak a nemzetet alkotó egyének testi és lelki sajátságainak összege, mert hiszen a nép, nemzet egy magasabb, szervezettebb és pedig igen bonyolult szervezetű élő egység – lényege, összes ismertető jegyei és életnyilvánulásai azonban végül is két alaptényzőre: a fajiságra és ethnikumra mennek vissza, illetve azokból indulnak ki, e kettőnek komplikált megnyilvánulási formái”. Ebből következik, hogy a nemzetismeret a faji és etnikai jegyek megállapításával kezdődik, s bár a nemzet megnyilvánulásai sokfélék, történetileg vizsgálandók, és ezért felkutatásuk az összes tudomány segítségével történhet, „Legnagyobb részük és rendszeres összefoglalásuk… a magyar embertan és néprajz körébe tartozik”, annál is inkább, mert ez a tudomány nem egyszerűen a nemzeti jegyek leírásából állna, hanem „rendszeres és módszeres összehasonlításra, integrálásra, a talált jegyek korrelációjának megállapítására, az ethnikai fejlődés különböző történeti fázisainak összehasonlító tanulmányozására van szükség” (Bartucz L. 1936: 6–7). Az így felfogott tudomány pedig nem más, mint az általános embertan nemzeti változata (Bartucz L. 1943: 5), ám, hogy az ismeretek integrációja hogyan valósítható meg, {8-44.} erre vonatkozólag Bartucz nem ad útmutatást. Előzményként pedig a 18–19. századi nemzetkarakterológiai kísérleteket jelöli meg, ezzel megírva a magyar néprajz történetének egy addig ismeretlen fejezetét.
A programból Bartucz szaktudósként a magyarság rasszantropológiai vizsgálatát végezte el a kor tudományos színvonalán, az osztályozó pozitivista tudós gondosságával. Tisztában volt azzal, hogy az egész élő és kihalt emberiség testileg és pszichikailag egységes, azaz egy fajt alkot, hogy a rasszjegyek birtoklása nem egyszerűen egy néphez tartozás kérdése, hogy minden embercsoport sokszoros keveredés eredményeként különféle örökletes rasszjegyek hordozója, hogy rassz és nép nem azonos, az utóbbi „nagyobb embercsoport közös szerzett javakkal” (Bartucz L. é. n.: 291), amelyek nem öröklődnek, csak tanulás, utánzás, megszokás útján terjednek tovább. Olyan tények ezek, amelyek mellett a laikusok gyakorta elmentek, a faj fogalmával visszaéltek – éppen velük szemben igyekezett tisztázni a fogalmakat Bartucz, mint ahogy a nemzetismeret kiművelésére is oly időszakban tett javaslatot, amikor eluralkodott a szellemtörténeti indíttatású nemzetkarakterológiai esszék divatja (Szűcs Jenő 1974: 296–304; Laczkó M. 1988: 143–219). Ugyanakkor elfogadta Eickstedtnek azt a hamis tételét (Bartucz L. é. n.: 301), hogy a testi rasszjegyekhez pszichikai sajátosságok is társulnak, tehát leírható az a testi-lelki mozaik, amelyik egyedül a magyarságra jellemző, amiből azonban az egyes ember lelki sajátosságaira nézve nem vonhatók le következtetések (Bartucz L. 1938; 1939: 189–192). Ezt a megközelítést már a korabeli tudomány is kétségbe vonta, tekintettel a környezeti tényezők szerepére a lelki jelleg alakításában, és az olyan megállapítások, hogy a magyarságnál az álmodozás a keletbalti, a takarékosság az alpi, a törhetetlen hazaszeretet a turanid és alföldi, a kaukázusi és a dinári rasszelemeknek tulajdoníthatók, minden bizonnyal a „rendszerbe foglalt anekdotikus” vélekedések sorába tartoznak (Huxley, J.–Haddon, A. C.–Carr-Saunders, A. M. 1935: 77–78, 136).
Abban a kötetben, amelyben Bartucz az integrációt lehetőségeihez képest megvalósította, színvonalas tanulmányokat találunk. Ő maga újra összefoglalta a magyarság rasszösszetételére irányuló kutatásait, Kádár László röviden felvázolta az ember tájhoz alkalmazkodó és tájalakító szerepét a Kárpát-medencében, Gunda Béla a magyarság népcsoportokra tagolódását mutatta be, Erdei Ferenc a paraszti társadalom kialakulását, táji tagoltságát, változó tudatvilágát és a róla való gondolkodás alakítását tekintette át, Vajkai Aurél, Bálint Sándor, Ortutay Gyula és Ujváriné Kerékgyártó Adrienne a hagyományos néprajzi ismereteket foglalta össze, egymással sem hangolva egybe mondanivalójukat (Bartucz L. [szerk.] 1943).
Humángeográfia, szociológia és néprajz egymáshoz közelítése bizonyára érdekes tudományos lehetőség lett volna, előremutat egy kulturális antropológia jellegű integráció felé, amelynek elmaradását azonban nem csupán az magyarázza, hogy Bartucz nem foglalta rendszerbe elképzeléseit (Kósa L. 1991a: 20). A Bartucz által képviselt antropológiai nézetek mára megdőltek. Ma már az antropológia a rassz fogalmát „fajta” értelemben sem ítéli tarthatónak, nemhogy rasszjellemzők, pszichikum és a kultúra jellege között keresnének összefüggést. Ez indokolja, hogy a kulturális antropológia a nemzetről mint szociokulturális rendszerről gondolkodik (White, L. A. 1968; 1975). Hamar kiderült az is, hogy a nemzetismeret, pontosabban nemzeti önismeret, amely nem önmagában vett stúdium, hanem a cselekvés {8-45.} eszköztára, nem az antropológia és a néprajz körül fog kikristályosodni egy kulturálisan olyannyira összetett társadalomban, mint a magyar. Ezek a tudományok csak a maguk szerény módján járulhatnak hozzá ahhoz a képhez, amelynek fő vonásait a történelem, az irodalom, a nyelvészet és az úgynevezett „magas” művészetek tanulmányozói rajzolják meg (Szekfű Gy. 1939), mintegy annak illusztrációjaként, hogy nemzet és nemzeti kultúra nem eleve adottan van, hanem szándéktól függően lesz.
Az eddig tárgyaltaktól gyökeresen eltérő társadalomnéprajzi koncepciót vázolt fel néhány tanulmányában Ortutay Gyula. Az ő „népismereti” javaslata elválaszthatatlan az 1930-as években tetőző falukutató mozgalomtól.
A falu iránt az 1920-as évek végén kibontakozó fokozott érdeklődés indokaként különösen két tényezőre kell emlékeztetnünk. Egyik a magyar vidék viszonylagos elszegényedése az 1920-as években. Ez a folyamat a mezőgazdasági termelésnek már az első világháború alatt bekövetkezett visszaesésében, lassú helyreállásában, majd a békediktátumok által kialakított nemzetközi kapcsolatrendszerben leli magyarázatát, amely régi kereskedelmi és egyéb érintkezési szálakat szakított szét, s nem volt széles körű földreform, amely a legszegényebbek helyzetét megkönnyíthette volna (Gunst P. 1996: 271–276, 331–334). Másik az 1929–33-as gazdasági világválság, amely elviselhetetlenségig növelte a nyomort és még élesebben vetette fel a magyar falusi lét ellentmondásait. Az elmélyültebb kutatások közvetlen előzményét ifjúsági és diákmozgalmak (Csehszlovákiában a Sarlósok – 1927; Erdélyben az Erdélyi Fiatalok – 1930) falujárásai jelentették, amelyekben a népi kultúra megismerésének igénye a nemzeti eszme ébrentartásával ötvöződött, s amelyek a társadalmi feszültségek láttán szenvedélyes valóságfeltárásba torkolltak. Ebből a háttérből nőtt ki az a mennyiségileg is tekintélyes szociográfiai, közgazdasági, közigazgatási, demográfiai, néprajzi, végül szociológiai irodalom, amelyből együttesen teljesebb képet kaphatunk a magyar falu állapotáról a két világháború között, mint a történelem bármely korszakában, s különböző koncepciók születtek a tarthatatlannak ítélt állapotok megváltoztatására. Ezt a tudósok, művészek sokaságát Magyarország felfedezésére indító mozgalmat, amelyből a kormányzati tényezők sem hiányoztak, sokan, különböző szempontból feldolgozták, ezért részletes ismertetésétől eltekinthetünk (Rézler Gy. 1943; Varga R.–Patyi S. 1972; Némedi D. 1985; Borbándi Gy. 1989). Az egész mozgalom azonban minden irányzatával és törekvésével hatott a néprajz kortárs művelőire (Tálasi I. 1948: 65), alkotások egész sora gazdagította a néprajztudomány forrásbázisát (Szabó László 1993: 38), s születtek munkák, amelyeket egyszerűen társadalomnéprajziként is felfoghatunk a megírás módja és jellege következtében.
Ebbe az utóbbi körbe sorolhatók azok az egyes településekről, tájakról, társadalmi {8-46.} kategóriákról és azok mentalitásáról írott monográfiák, amelyek egyetemi diákszövetségek és egyéb szerveződések keretében (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, Pro Christo Diákok Háza, Fiatal Magyarság szemináriuma, Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma) vagy egyetemi tanulmányaik során és után megszerzett alapos szociológiai felkészültséggel, módszeres terepgyűjtésre épülve, a társadalmi feltételek és életmód összefüggésének felismerésével születtek meg.
A jelentősebb monográfiák sorát Erdei Ferenc Makóról, egy jellegzetes agrárvárosról írott monográfiája nyitotta meg, amely egy szokatlan jelenségről, a paraszti léttől való eltávolodás, a polgárosodás esélyéről íródott, amit a kis méretű földön is jelentős jövedelmet biztosító hagyma termesztése tett lehetővé (Erdei F. 1934). Ugyanezt a folyamatot villantotta fel a Duna–Tisza köze népességének életlehetőségeit vizsgáló Futóhomokban (Erdei F. 1937), ahol a kert- és gyümölcskultúrák váltak a viszonylag magas életszínvonal bázisává, s töltötték el a termelőt a célszerű munka örömével. Tőle eltérően Szabó Zoltán munkái Tardról és az Északi-középhegység falvainak életéről a paraszti léttől való szükségszerű eltávolodás egy másik irányára, az agrárproletárrá, illetve ipari munkássá válásra világítottak rá egy eltorzult értékrend kialakulása mellett (Szabó Z. 1936; 1938), amelynek különösen kirívó példája, az egyke ormánsági eluralkodásának társadalmi hátterét tárta fel a Pro Christo Diákszövetség munkacsoportjának kemsei monográfiája, s amelyben a legerősebben érzékelhető a román Gusti szociológiai iskolájának hatása (Elek P.–Gunda B. 1936). A felemás magyar társadalmi alakulás egyértelmű falusi veszteseiről íródott Kovács Imre megrázó könyve (1937) a nagybirtokok szorításában, „halálgyűrűjében” élőkről, akik elvándorlással, a gyermekekről való lemondással vagy a túlvilági üdvözülés reményétől csillapítva vívták néma forradalmukat. Melléjük olyan kormányzati támogatást élvező falukutatói munka is besorolható, mint Szeibert János monográfiája, amely a nagyrévi arzénos gyilkosságok társadalmi-kulturális összefüggéseinek felfejtését célozta (1935) – hogy néhány munkára utaljunk a teljesség igénye nélkül. Polgárosodás, proletarizálódás, egyke, szektásodás, a deviancia egyéb formái – egy nagy társadalmi átrendeződés lényegi, ha távolról sem egyaránt vágyott összetevői ezek, amelyek megértése kutatási témát kínált számos tudomány számára, így a néprajznak is, esélyt adva arra, hogy a társadalomtudományok egymáshoz illeszkedjenek.
A társadalomnéprajzinak minősíthető munkák körébe tartoznak azonban azok a szépírói művek is, amelyek alkotói személyes élményeikre építve, de azokat olykor helyszíni adatgyűjtéssel és más jellegű, pótlólagos kutatásokkal kiegészítve az ismeretek biztonságával, nagyfokú szenzitivitással és az általános műveltség nyújtotta rendező kategóriákkal az előbb említetteknél nem kevésbé módszeres „sűrű leírásokat” (Geertz, C. 1994: 170–199) készítettek. Ide sorolható Illyés Gyula klasszikus műve a Tolna megyei uradalmi cselédekről (1936), és a tiszántúli Doboz agrárszegénységéről, amelyhez az adatokat a pszichológus feleséggel, Kozmutza Flórával gyűjtötte (1939). Veres Péter széles körben megszerzett tapasztalatai alapján írott, kissé elnagyolt monográfiája az alföldi parasztokról (1936) és a helyi nyelvi kategóriákban bővelkedő leírás Balmazújváros népéről, különösen annak tagoltságáról (1941), vagy a marxista képzettségű Darvas József munkái Orosházáról (1937; 1939) – {8-47.} sok más mellett, amelyek a különböző társadalmi alakzatokban való együttélés addig rejtett világát tárták fel.
Ugyanakkor a művek értékeinek elismerése mellett fölöttébb indokolt forgatásukkor a forráskritika, amire Szilágyi Miklós (1998) mutatott példát a „Puszták népé”-t elemezve. Indokolt, mert a szerzők többsége már nem abban a társadalmi állapotban élt, amelyről írt. Ahogyan Németh László tömören megfogalmazta a népi írókról Veres Péter „Falusi króniká”-ját üdvözölve 1942-ben: „Hiába sütöttük ki paraszti származásunkat; középiskoláinkat a Terézvárosban végeztük. Nem lent maradtunk, hanem föntről menekedtünk.” Ezért „Akárhány igaz megfigyelést raktak egymás mellé falukutatóink: az indulatban, amellyel figyeltek, ott ül az igazolás és rábizonyítás eleve eltökéltsége” (Németh L. 1992: 1126). S éppen a szépírók esetében a társadalmi mellett az időbeli távolság azt eredményezi, hogy már elmúlt viszonyokat tüntethetnek fel egykorúként.
A tegnap világának művészi színvonalú felidézése kapcsolja a falukutató irodalom jelesei mellé a néprajz művelőjeként nyilvántartott Kiss Lajos (1939, 1943) könyveit Hódmezővásárhely szegény népéről, amelyet foglalkozási kategóriák szerint mutat be, úgy, ahogyan az ott élők osztályozták önmagukat. Életteli, részletgazdag ábrázolása mintha Ralph Linton (1936: 113–131) az idő tájt megfogalmazott státus- és szerepelméletének illusztrációja lenne, jóllehet a cél csupán a feledésbe merülő múlt megörökítése volt.
A módszertani hiányosságokat, buktatókat mintegy előre látva szolgált a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumából induló Ortutay Gyula útmutatással a falumonográfiák szerzői (1935b), s végül a néprajztudomány számára, hiszen a falukutató néprajzi gyűjtőnek voltaképpen a társadalomnéprajz művelőjévé kell válnia az ő igényei szerint (Ortutay Gy. 1937a: 62). Osztotta Féja Géza (1937: 9) véleményét, hogy a „kialakult tudományos konvenció szerint” néprajzinak tekintett vizsgálódás sekélyes, épp a lényeget nem érinti (Ortutay Gy. 1937a: 24), s ezért a népi kultúra társadalmi közegének megismerését igénylő szemléletváltást sürgette a lehetséges előzmények számbavételével, a kortárs néprajzi gyakorlat kritikájával és egy korszerű tudományos módszertant, „a néprajzi kutatás elméletének és módszerének máig legigényesebb” összefoglalását fogalmazva meg (Paládi-Kovács A. 1991: 61).
Prekoncepcióktól mentes vizsgálódás, a társadalmi lét egészként „a maga életes valóságában, szerkezet-részeinek és funkcióinak összefüggésében” és szüntelen változásában megragadása – ezek a módszertani követelmények, amelyek érvényesítésének előfeltétele az egyes jelenségek kellően alapos, részletező megismerése (Ortutay Gy. 1935b: 114–120; 1937a: 35–36). Tematikailag ez azt jelenti, hogy a szerkezetet feltáró falukutató figyelmének, a társadalmi rétegződést és annak következményeit leírva ki kell terjednie a várost megjelenítő úri osztályra is, legyen bár viszonyuk az egymásmellettiség, a szembenállás vagy az egymástól való függetlenség. Fontos a foglalkozási, vallási, etnikai megosztottság, egyéniség és közösség viszonyának tisztázása, s annak meghatározása, hogy melyek a domináns szerkezeti elemek. A funkcionális vizsgálat pedig megismertet az irányító elvekkel, a normatív eszmékkel, ahogyan a magatartás különféle megnyilvánulásaiban és a tudatosultság különböző fokán megmutatkoznak. Mindezek a jelenségek azonban valójában egységben jelentkeznek, csak a kutató kényszerül a különválasztásra.
{8-48.} Ezek az elgondolások mindmáig helytálló iránymutatások (Bodrogi T. 1983: 16), s nem osztható az a vélekedés, hogy bennük az intuíció és a szakszerűség súlyos ellentmondása inkább fenyegetne (Némedi D. 1985: 118), mint a társadalomtudományi kutatási stratégiák bármelyikének alkalmazása során. Nincs azonban könnyű helyzetben, aki Ortutay Gyula léptékekkel a hazai kortársak előtt járó elképzeléseinek eredőit tisztázni kívánja, dacára a számos hivatkozásnak, amely támpontot nyújthat.
Az egységben való látásmódot ítéli Katona Imre Ortutay Gyula gondolkodása legfőbb sajátosságának, úgy látja, hogy „Ehhez kereste hozzá hazai és külföldi elődeit, illetve a vele rokon szellemű kortársakat…” (Katona I. 1990: 15), s valóban. Utal például a szegedi egyetemen oktató Helmut Klocke rövid (1934) munkájára, akinél meglelhető az egységben látás igénye, s a társadalmi rétegződésnek tulajdonított fontosság, a változások iránti érzékenység, ám szociográfiai gyakorlatában a századelő statisztikai elemzőit juttatja eszünkbe (Klocke H. 1934a, 1934b), s érthetővé teszi, hogy Ortutay a „kissé egyoldalú szociológiai felfogásmódja” miatt (Ortutay Gy. 1935b: 110) éppúgy elhatárolódik tőle, mint az egyébként nagy tisztelettel emlegetett Gusti nézeteitől, akinél mesterkéltnek véli a struktúra- és funkciórendszer kezelését (Ortutay Gy. 1937a: 34). Bizonyos, hogy Ortutay szellemi formálódásában nagy szerepe volt a szegedi diáktársaknak: Reitzer Bélának, akinél meglelhetjük az „életes teljesség” és a magatartások funkcionális összefüggésének felvetését (1934: 420); Erdei Ferencnek, aki a makói parasztságot szerkezeti és funkcionális képben ábrázolta (1934), s akinek művét Ortutay elismeréssel méltatta 1935-ben (Ortutay Gy. 1966: 478–480); továbbá a Bibó családnak, mind az idősebb, az etnológus, mind az ifjabb, a jog és később a politika felé tájékozódó Bibó Istvánnak. Találhatunk adatokat arra nézve, hogy a kortársi etnológiai-antropológiai elméletek megérintették (Bodrogi T. 1983: 15), ám a rokonításokkal nem jutunk messzire. Ortutay az eszméket mérlegre tette, s a maga, mindenkor a társadalmi lét dinamizmusát kifejezni kívánó látásmódjának megfelelően túllépett rajtuk. Egyetérthetünk Paládi-Kovács Attilával (1991: 172), aki „a társadalomkutatás önálló, eredeti” egyéniségét látja benne.
A programadó Ortutay azonban viszonylag szűk tematikai területen érvényesítette törekvéseit. Az ajaki szerelmi életről írott tanulmánya inkább csak témaválasztásával és az önmaga munkája fölött gyakorolt kritikával emelkedik ki a kortársi közlemények közül (Ortutay Gy. 1935a). A paraszti szemléletmódról megfogalmazott általánosítások (1937a: 68–73; 1937b: 4–8) korántsem olyan árnyaltak, mint a pszichológus szegedi pályatárs, Tomori Viola (1935) megállapításai a paraszti mentalitásról, beállítódásról és annak változásáról, bár inspirálólag hatottak Erdeinek a parasztságról való gondolkodására, miként a parasztokat az ambícióik felől osztályozó tipológiája is (Ortutay Gy. 1937b: 10–15; Erdei F. 1938: 19–21, 182–187; 1941: 90–108). Ortutay érdeklődése az 1930-as évek végén fokozottan a folklorisztika felé fordult, s végül a mesekutatás volt az a terület, ahol maradandó terepkutatást végzett, bemutatva, hogy a mesemondó és a mese hogyan él társadalmi környezetében (Ortutay Gy. 1940), s ezzel kezdetét vette a folklorisztika utóbb budapestinek nevezett, az egyén és közösség alkotói viszonyára figyelő iskolájának (Voigt V.–Ortutay Gy.–Katona I. 1979: 54) megteremtése, jól illeszkedve a kortárs folklorisztikának a {8-49.} funkcionalista szociálantropológia és a bartletti pszichológia által kijelölt úton folyó megújulásához (Lindgren, E. J. 1939: 348–351, 359–363), konkrét dokumentációval gazdagítva azt. Munkássága azonban így is jelentősen hozzájárult ahhoz a fordulathoz, ami a népről és a parasztságról való gondolkodásban bekövetkezett Magyarországon.
Ez a fordulat tömören úgy fogalmazható meg, hogy a „nép” idealizált képe és a „paraszt” lenéző megítélése közötti eltérés érvényét veszítette a falukutatói munkálkodás következtében. Arról van szó, hogy a magyar nyelvben – a némethez és más közép- és kelet-európai nyelvekhez hasonlóan, a nyugat- és észak-európai nyelvektől eltérően, más társadalmi háttérre és tudatvilágra utalóan (Hofer T. 1994: 234–240) – az etnikum és a nem kiváltságos helyzetű társadalmi osztályokat és rétegeket felölelő nép szóhoz más képzetek tapadtak, mint a legszámosabb összetevőjét kitevő paraszt szóhoz, jóllehet lényegileg ugyanazt a társadalmi minőséget jelölik. A különbséget a legszemléletesebben az irodalomkritikus Schöpflin Aladár fejezte ki 1916-ban. Népnek akkor nevezzük, írja, „…mikor szépen akarunk szólni róla, egy szóba foglalva össze az egész osztályt. A nép – ez azt jelenti, hogy fajtánknak ősi talaja, amelyből a többi mind kinőtt, maiglan is nemzeti erőnk tartalékmedencéje, verejtékétől acélos a búzánk, izmainak ereje veti meg az egész ország fejealját, értelme ereje adja nyelvünk színét és zamatát, műveltségünk sajátos, egyéni ízét. Bánatos vagy duhaj nóták, tarka, hímzett vásznak, érdekes, furcsa bölcs mondások, kaszapengés, ostorpattogás, eredeti, egzotikus, de nekünk kedves ételek – ilyen képzetek rajzanak fel bennünk, ha ezt a szót kimondjuk, hogy: a nép.” Ezzel szemben a paraszt „…úgy hangzik ajkunkon, mint valami káromkodás. Haragunkban mondjuk, s egész más képzeteket fűzünk hozzá: bárdolatlan durvaságot, illedelmi törvények nem tudását, testi tisztátlanságot, korlátolt tudatlanságot. Valakire azt mondani, hogy paraszt, súlyos sértés. A paraszt sem szereti, ha ezen a néven nevezik… Pedig még a paraszt szó az egyedüli eredeti, régi, a fogalmat pontosan megjelelő szavunk a falusi földművelő kisemberre” (Schöpflin A. 1967: 112–113).
A változást világosan mutatta az a mód, ahogyan megszületett a paraszt tudományos kategóriája Erdei Ferenc teljesítményeként, aki a maga és a többi falukutató tapasztalataiból indult ki a falu népét gazdasági-társadalmi meghatározottságában, sajátos életvitelében s elkülönült kultúra hordozójaként ismerve meg, és az észleleteket kifinomult szociológiai látásmóddal összegezve.
Erdei értelmezésében – és most eltekintünk a fogalom kimunkálása során korábban az itt vázolttól eltérő formulázásoktól – a parasztok falun lakó, többnyire földművelő, a társadalom többi részét nyers javakkal és munkaerővel ellátó, alávetett helyzetű termelők, akik sajátos kultúrát alakítottak ki és éltetnek egy öntörvényű világban, önálló társadalmat alkotva a társadalomban. A társadalom többi részével állandóan érintkezve, azzal aránytalan csereviszonyban állva őrizték meg különállásukat. Ez az állapot a hűbéri-rendi társadalomformálódás eredménye, amelyben hosszú időn át kialakult formák és szabályok, nem csupán gazdasági viszonyok hatnak kényszerítő erővel a termelőre, s szabadítják is fel az egyszerű szolgaságból, teszik számára elfogadhatóvá, vállalhatóvá ezt az állapotot, mint életmódot. A külső formáló erők okozzák, hogy ennek a világnak részévé váltak a hasonló társadalmi helyzetű és életvitelű nem földműves termelők (falusi iparosok, kereskedők, pásztorok {8-50.} vagy más foglalkozásúak). Minthogy a parasztság meghatározott társadalmi feltételek között zajló gazdálkodás velejárója, nem öröktől fogva való (azaz csupán európai jelenség) és nem is örökkön fennmaradó, hiszen a kapitalizmusban nincs már szükség parasztokra. Ami a sajátos kultúrát illeti, az szükségképpen összetett. Tükrözi a paraszti állapotot, magán viseli a fölöttes társadalmi rétegekkel való érintkezés nyomát, s tartalmazhat a népi (azaz etnikus) mélységből származó vonásokat, amelyek azonban nem biztos, hogy a „nemzet” népiségével megegyezőek (Erdei F. 1942: 13–31; 1938: 194).
A korabeli magyar falusi lakosság egy részére illett ez a jellemzés, akik még parasztok voltak. Akadtak már nem parasztok (agrárvállalkozók, agrárproletárok, agrárszakmunkások) és parasztból a polgárrá válás útján járók, ami nem egyszerű folyamat, mert a kilépőt „csak egy nagyjában polgári, sok részében még mindig rendi szerkezetiség fogadja”, ezért a polgárosodás a társadalom gyakorlatának megfelelő „asszimilálódás a magyar társadalom csak nagyjában polgári rendjébe” (Erdei F. 1942a: 82). Ebben a világban van azonban konzervativizmus, jobbágyi magatartásformák tovább őrzése, torz, visszájára forduló értékmentés és menekülés is. Erről a világról fest dinamikus tablót Erdei Ferenc összegezésében, amely a magyar szociológia korabeli csúcsteljesítménye. Akadnak a paraszt fogalom körvonalazásában vitatható megfogalmazásai (Sárkány M. 1983: 24), és megkérdőjelezhető, hogy a polgárosodás folyamatát az ország különböző tájain jelentőségének megfelelően értékelte-e (Kósa L. 1990a: 50), ám „aligha adhatók hozzá lényeges ismeretek a »történelmi« magyar társadalom utolsó időszakára” (Kulcsár K. 1988: 215). S az sem kétséges, hogy a korszaknak hosszabb távon legnagyobb hatású munkája volt ez a társadalomnéprajz tematikájának meghatározását illetően is, miként településszociológiai monográfiái (Erdei F. 1939, 1940, 1942b) is szervesen beépültek a néprajzi kutatásokba.
Az állítás igazolható közvetlen hatással, Márkus István nagykőrösi monográfiájával, amely az adatok gyűjtésénél csak évtizedekkel később látott napvilágot (1979: 7–132). Igaza van Kósa Lászlónak, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy erőteljesen érvényesült Erdei látásmódja a néprajzban Tálasi István és Balogh István munkásságán keresztül (Kósa L. 1989: 217; 1990b: 51–52), végül nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hatás hogyan mutatkozott az 1970-as évektől, amikor a polgárosulás folyamata ismét erőre kapott Magyarországon.
Erdei egész 1945 előtti munkássága, miként sok közéleti értelmiségi szerepet vállaló kortársáé, az útkeresés jegyében folyt. Kereste az őt kibocsátó osztály, majd az ország egész társadalmának történelmi esélyeit, a kibontakozás irányait, formáját – ehhez nyújtott alapot a tudományos megismerés (Kulcsár K. 1988: 102–140).
Ugyancsak gyakorlati, ám illúzióktól sem mentes államigazgatási igények adtak ösztönzést az endogén társadalomalakító tényezők egy szűkebb csoportjának, a népi jogszokásoknak és jogtudatnak a megismerésére az 1930-as évek végén. Györffy {8-51.} István körül csoportosult az a jogvégzetteket és néprajzkutatókat tömörítő mag, amely a kérdőívet összeállította.
Györffy szerepvállalása nem véletlen. Nemrég fogalmazta meg a népi kultúrára építő, nemzetformáló művelődéseszményét, amelynek németellenes, nemzeti honvédő szándékát, ugyanakkor egyoldalúságát és visszahúzó jellegét már megállapították a kortársak és a kiegyensúlyozott későbbi értékelés (Juhász Gy. 1983: 39–40; Kósa L. 1989: 204–210; Laczkó M. 1996: 186–187). Szellemi irányítója a Táj és Népkutató Központnak (amely különféle neveken él majd 1949-ig), és ennek kutatótáboraiban néprajzot hallgató egyetemisták nyernek gyakorlati kiképzést a néprajz, többek között a társadalmi néprajz művelésére (Mády Z. [szerk.] 1942). A jövő érdekében kifejtett erőfeszítéseknek pedig részét képezi gondolatrendszerében a népi jog feltárása, esetleges gyakorlati hasznosítása is (Györffy I. 1939: 22).
A jogi jellegű néphagyományok 340 községre kiterjedő gyűjtése az ismereteket jelentősen gyarapította. Az adatokat Papp László összegezte 1943-ban egy, az Igazságügy Minisztérium számára készített, nem publikált jelentésben, s egy település, Kiskunhalas népi jogéletét monografikusan is feldolgozta (Papp L. 1941). Hasonló, de a Gusti-féle monografikus szociológia elveit érvényesítő, a társadalmi környezet tényeire még inkább tekintettel lévő adatgyűjtés folyt továbbá Erdélyben Bálványosváralján Venczel József irányításával 1941-ben. Kezdeményezte a jogi néphagyományok gyűjtését Kalotaszegen is Bónis György 1942-ben. A két erdélyi vizsgálat módszereit egyesítette az egri Szociográfiai Intézet kutatása 28 barkó községben, amelynek az öröklési szokásokra vonatkozó anyagát Tóth Zoltán György (1947) foglalta össze. A legjelentősebb teljesítmény azonban az erdélyi gyűjtésekben gyakorlatot szerzett Tárkány Szücs Ernő disszertációja lett, aki Mártély népi jogéletét mutatta be, mondhatni, funkcionális teljességgel (1944b).
Ezek a döntően jogászok, joghallgatók által végzett kutatások 1949-ben megszakadtak. Egyedül Tárkány Szücs Ernő folytatta töretlenül kutatásait, bár figyelme már a történeti anyag felé fordult (1961), s végül az 1700–1945 közötti időszakra vonatkozóan dolgozta fel a jogi népszokásokról rendelkezésre álló ismereteket; nem valamiféle „népi jogot”, hanem az életvitelt mutatva be átfogóan a jog oldaláról – eltekintve a közigazgatás problémáitól (Tárkány Szücs E. 1981: 15–19). Az időhatár azonban jelzi, hogy ez az összegezés már nem a saját kor jogalkotóinak íródott, hanem jól beleillett a néprajztudomány történeti irányultságú kutatási vonulatába.
Ugyancsak Györffy István inspiratív személyisége tűnik fel Fél Edit nagyívű kutatói pályájának induló szakaszában (Bátky Zsigmond mellett, Balassa 1993: 18), akinek nevéhez egy módszertanilag az Ortutayéval sok ponton rokonítható, de irányultságában attól eltérő, s a néprajz szaktudományi örökségéhez inkább kötődő társadalomnéprajz {8-52.} kialakítása fűződik. Ez a megállapítás annak ellenére megtehető, hogy Fél Edit első munkáiban sokkal kevésbé volt tapasztalható a korábbi vagy kortársi magyar társadalomkutatások iránti érdeklődés, mint Ortutaynál, mint ahogyan kétségkívül távol állt tőle az a hevület is, amellyel a fiatal Ortutay a közvetlen elődök néprajztudományával szakítani igyekezett. Vierkandt szociológiájából, Thurnwald funkcionalista etnológiájából kiindulva ő is társadalmi tényezőkben kereste a kulturális jelenségek magyarázatát. Kutatási problémáit azonban a településegységenként adott helyi társadalmak alakulásában találta meg, és felismerésükben, értelmezésükben a korabeli, főként a német és a francia etnográfiai-etnológiai elképzelésekre támaszkodott. Újító törekvései így végül egy szaktudomány keretein belül maradtak.
Első nagyobb lélegzetű munkája, Harta német lakossága eredetének tisztázása elsősorban nyelvi tények segítségével, ugyan célkitűzésében az etnikumtörténeti nyomozásnak volt példája, de ezen a tennivalón túllépve Fél Edit figyelme kiterjedt a nők és férfiak eltérő hagyományőrzésére, illetve kulturális illeszkedésére, amely kapcsolatba hozható volt a lét színtereinek részleges elkülönülésével, s ebből fakadóan a környező magyar lakossággal fenntartott, más-más intenzitású érintkezéssel (Fél E. 1935). Ez a munka a néprajz „kulturális” vonulatához tartozott, de a kulturális elemek már nem szakadtak el hordozóiktól, hanem azok életvitele szerint osztódtak meg.
Még hangsúlyosabbá vált a társadalmi szempont előtérbe kerülése a Kocsról készült monográfiában (Fél E. 1941a). Ez a mű egy átfogóbb szociológiai kutatás keretében született meg, amelyet Magyary Zoltán szervezett meg a tatai járásban azzal a céllal, hogy feltárja a közigazgatás működését az 1930-as évek derekán (Magyary Z.–Kiss I. 1939). Fél Edit feladata „egy társadalmi rétegek, vagyoni rétegek, társadalmi csoportok szerint tagolt állapotrajz” (Fél E. 1991: 170) készítése volt Bátky Zsigmond szülőfalujában. A végeredmény azonban több is, kevesebb is lett a szándékoltnál.
Több volt azáltal, hogy a műben megtalálható a tagosítást megelőzően kikristályosodott, de a vizsgálat időpontjában már csak romjaiból rekonstruálható hagyományos kocsi népi társadalomnak és kultúrának alapos, sőt ahol erre lehetőség nyílt, gazdák és zsellérek, korosztályok, foglalkozási csoportok és nemek szerinti változatokat bemutató leírása. Ettől az „állapottól” azonban 1936-ban már több mint két generációnyi távolságra kerültek a kocsiak. Gazdálkodásuk, viseletük, egzisztenciájuk megváltozott. Ezt a tényt Fél Edit is megállapította, azonban a megváltozott viszonyokat, jellemzőket korántsem festette le olyan részletességgel, ahogyan a hagyományos életvitelt és kultúrát ábrázolta, bár súlyt fektetett a pontos dokumentációra. Figyelemmel volt viszont a változás dinamikájára, helyi képviselőire és következményeire. Felismerte, hogy az egykor volt, nem formalizált „közösség” eltűnőben van, hogy a polgáriasodás hatására „az organizáció – az organizmus rovására – bekapcsolódik a lakosság életébe és annak szerves része lesz” (Fél E. 1941a: 109). Érzékelte, hogy a polgári életvitel elemeinek szervesülése hogyan szakad meg a változások felgyorsulásával, amikor az új kulturális elemek beplántálása már nem csupán egy, a nagygazdák számára mintát kínáló, jobbára nemesi származású, iskolázott „közvetítő rétegen” átszűrve történik meg; hanem emellett és ettől függetlenül {8-53.} végzik szegényebb rétegek is. Annak azonban már nem kereste magyarázatát, hogy miért válnak a behozott kulturális javak módosabbak és szegényebbek kezén egyaránt üres formákká az 1930-as évekre, hogy miért nem „a szükséghez képest növelik” életformájuk kereteit, „…amit azután nem tudnak betölteni” (Fél E. 1941a: 224).
Fél Editnek végül is sikerült ebben a munkában a szakszerű anyagrögzítés és -közlés, valamint a messzebb vezető, jórészt továbbgondolandó kérdések ötvözetét létrehoznia, amely követésre érdemes. A példa azt sugallta, hogy lehetséges volna egy olyan kutatási ág kifejlesztése, amely a falusi életformákat kiteljesedésük állapotában értelmezné, de jelenkori alakulásukban is tanulmányozná, s ennek során figyelemmel lenne a hordozók helyzetére a maguk szűkebb társadalmi környezetében.
Egy ilyen vizsgálódási terület felvázolása előtt még egy hosszabb gyűjtőmunkát végzett 1939–1943 között Fél Edit a Komárom megyei Martoson, amelyből több tanulmány született. Közülük kettő, a társasmunkák bemutatása (Fél E. 1940) és a nagycsalád feldolgozása (Fél E. 1943c; 1944a; 1944c) gyakorolt hatást a későbbi kutatásra a téma korábban ismeretlen elmélyültségű és szakszerűségű kidolgozásával. Az alapelvek azonban nem változtak. Inkább a letűnő világ foglalkoztatta, az abban kikristályosodott kulturális forma, nem a változások, ha regisztrálta is azokat. A nagycsalád első, valóban részletező rajzát úgy készítette el a szerző, hogy elismeri: „Az itt ismertetett életforma… ma csak három családban van meg” (Fél 1944a: 15). A feltárt jelenségek változása kapcsán nem hallgatja el a társadalmi körülmények alakulását, például az egyke elterjedésének hatását a gyermekekkel kapcsolatos vélekedésre, de nem is ebben a perspektívában elemzi azokat. Helyette az európai összehasonlítást látja a következő feladatnak, ezzel a társadalmi intézményeknek a néprajz egyéb tanulmányozott tárgyaihoz hasonló kultúrtörténeti vizsgálatát tűzve napirendre (Fél 1944a: 82–83).
Szociológiai fogékonyság, ugyanakkor a társadalmi dinamika iránti érdeklődés viszonylagos hiánya és az etnológiainak nevezett, ám voltaképpen európai összehasonlító kutatások „időtlenül” tipológiai szempontja hatják át végül a valóban programadónak mondható áttekintést, amelyet Fél Edit 1948-ban tett közzé a magyar társadalom életének kutatásáról.
A 19. századból megörökölt, főként Tönnies nevével fémjelzett szociológiai hagyományt követve állítja szembe a népi társadalom egykor volt viszonyokból örökölt, illetve maga alkotta intézményeit, az organikus struktúrákat, a „külső” hatalom által rákényszerített „organizált” rendjével, az utóbbit kizárva a néprajzi vizsgálódások köréből. Ugyane hagyományt követve az egyes embert úgy szemléli, mint aki csak valamely közösségen keresztül kapcsolódhat a társadalomhoz, s különbséget tesz a társadalom rendje által megszabott pozícióközösségek és a tevékenységekre szerveződött akcióközösségek között.
Ami a kutatandó témák kijelölését illeti, a rokonság és család kutatásának történetéről alapos a tájékoztató, s nem korlátozódik a néprajzi munkákra az előzmények számbavétele. Történészek, jogtörténészek, régészek egyaránt figyelembe vétetnek, ugyanakkor jórészt érdektelennek találja a szociográfus munkákat Fél Edit a maga választotta jelenségek megismerése szempontjából. Szükségképpen szűkebb a territoriális {8-54.} csoportok és az akcióközösségek kutatásának bemutatása, ám a rokonság és a család kérdésköréhez hasonlóan sikeres a témaként meghatározás a további kutatás számára, ideértve azt a lehetőséget is, hogy az etnikai csoportok mint társadalmi szerveződések vizsgálandók. Viszonylag kevés közlemény példa értékű elemeit kiemelve hívta fel a figyelmet Fél Edit a munka, a játék és a rítusok által életre hívott társulási formákra, a generációs csoportokra, az életmenet tanulmányozásának fontosságára.
Feltűnően hiányzik viszont a látókörből a népi társadalom gazdasági és hatalmi tagoltságának és dinamikus változásának egész problémaköre, azok a jelenségek, amelyek az 1930-as évek falukutatói érdeklődésének homlokterében álltak. Nem meglepő ezért, hogy zárógondolatként ismét a kulturális formává merevített társadalmi jelenségek kultúrmorfológiai szemrevételezését és adott állapotban való összeállásának funkcionalista-intencionalista elemzését veti fel a szerző (Fél E. 1948: 34).
Az ebben a műben tükröződő nézetrendszer kétségkívül visszalépés volt az Ortutay által megfogalmazott átfogó szemlélethez és módszertani követelményekhez képest (amelyekről az áttekintésben szó sem esik), de Fél Edit saját kutatói gyakorlatához képest is. Joggal váltott ki – ám az adott körülmények következtében nem csupán tudományos érvelésnek minősíthető, hiszen a kor politikai igényeinek eleget tevő miniszter szájából elhangzott, hangvételében pedig minden körülmények között elfogadhatatlan – kritikát (Ortutay Gy. 1949: 8–9; Kósa L. 1989: 246).
| ELŐTÖRTÉNET | TARTALOM | TÁRSADALOMNÉPRAJZ A SZOCIALIZMUS IDŐSZAKÁBAN |