| CSEREVISZONYOK – MATERIÁLIS ÉS SZIMBOLIKUS JAVAK CSERÉJE | TARTALOM | RÉTEGMODELLEK (FÜGGELÉK) |
FEJEZETEK
A paraszttársadalom struktúrájának elemző ismertetésekor az előzőekben körvonalazott elméleti és módszertani megfontolásokból indulunk ki, azaz egyaránt figyelembe vesszük a gazdasági és a szimbolikus szférát, a gazdasági szférán belül pedig a javak materiális és szimbolikus vonásait. Tesszük ezt akkor is, amikor a parasztságot a makrotársadalom részeként szemléljük és akkor is, amikor a parasztság struktúráját vizsgálva keressük rétegei helyzetét és a struktúrában elfoglalt pozíciójukat, hierarchikus elrendeződésüket. A parasztság fő meghatározója minden korszakban „földműves szituációjából és tevékenységéből” adódik, s ez az egyik oka „egységességének”. A természettől való függőséget Erdei Ferenc ekként jellemzi: „A paraszt földhözragadt ember. Úgy köti a föld, amelyből kinőtt, mint a fát és a virágot” (Erdei F. 1967). A közös paraszti állapot évtizedekig fenntartja és élteti a többi osztállyal és réteggel szemben az alávetettséget, a szolidaritást a magyar falun belül. „Vegyünk egy húszholdas kisbirtokost és egy teljesen vagyontalan napszámost, aki csak a két keze munkájából él. A hasonlóságokat tudjuk: éjt-napot eggyétevő munka, szegényes konyha, egyoldalú táplálkozás, egyformán kevés iskola, egyformán semmi kultúra, egyforma jogtalanság, más társadalmi rétegek felől egyforma lenézés, ’paraszttá’ minősítés, közigazgatással, urakkal, állammal és intézményekkel szemben egyforma bizalmatlanság és idegenség, időjárástól, esőtől, szárazságtól, fagytól, sártól egyforma szenvedés” (Veres P. é. n.).
A parasztságot nemcsak azonossága határozza meg, hanem a totális társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciója is, aminek leglényegesebb meghatározója a városhoz való viszonya. „(A) civilizáció egyértelmű a várossal. Csakhogy. A városokban (sokáig nem is olyan nagy városokban) a népességnek csupán kisebb része élt, és a civilizált városi világ mellett – kívül rajta, illetőleg alatta – másik, rurális civilizáció létezett, olyan néprajzi kultúra, ami a maga külön törvényei szerint fejlődött és szűkebb-tágabb csatornákon keresztül közlekedett a városi világgal” (Erdei F. 1971).
A paraszttársadalom rétegeit első megközelítésben a tagjaik által használt megkülönböztető elnevezések szerint vesszük sorra. Eszerint a parasztság – a 19–20. századfordulótól a második világháborúig – két nagy csoportra oszlott aszerint, hogy rendelkezett-e a földműveléshez szükséges földdel vagy sem. Voltak tehát telkes gazdák vagy gazdák vagy földesek, és voltak föld nélküliek vagy vagyontalanok vagy nincstelenek, vagy koldusparasztok vagy zsellérek. E két nagy csoporton belül olyan névvel különítették el az alcsoportokat, amelyek kiemelik, hangsúlyozzák vagy egész egyszerűen megjelölik az adott gazdaság fő jellegzetességét. Például kiemelkedő értékű gazdaság tulajdonosa lehetett vagyonos, jómódú vagy módos paraszt; a szorgalmas volt a jó gazda, a szaktekintéllyel rendelkező az első gazda. A korábbi korszak kiváltságos helyzetét jelölte a nemes vagy cívisgazda megnevezés. Az általában kiemelkedő helyzetű a rangos gazda. A vegyestől eltérő gazdálkodást folytatókat is {8-509.} megkülönböztették, volt például szőlősgazda vagy tanyásgazda. A saját földdel nem rendelkező földművelő volt a bérlő, feles, harmados, árendás, kisárendás. A földet nem, de igásállatot bíró volt az egylovas ember és kordés gazda. Mivel a tanyás gazdálkodás kedvezőbb helyzetet biztosított, még a bérlők között is megkülönböztették a többitől a felestanyást, a lovastanyást, a kistanyást, a szabad tanyást. A foglalkozást jelölő csoportok elnevezései lényegében a parasztgazdaság családi munkamegosztásából váltak ki, így ugyanazzal a névvel illették e csoportokat. Nem speciális feladatot lát el a mindenes, a bejáró asszony elnevezés pedig azt jelzi, hogy viselője egy idegen családban dolgozik, nem családtag, de nem is lakik ott, mint a cselédek. A családi és társadalmi munkamegosztásból adódó foglalkozási megnevezések felsorolásától eltekintünk, csupán jelezzük variációinak nagy számát. Bővítik ennek sorát az egyes foglalkozásokon belüli hierarchia jelölésére szolgáló megnevezések. Önkormányzati vagy közbirtokossági tisztségviselők között első mindig a bíró volt, például borbíró, pusztabíró, erdőbíró, vagy pedig gazda. De gazda volt a különböző munkacsapatok vezetője is, például bandagazda, summásgazda, aratógazda. A jelzett példák jól mutatják az elnevezések elveit, a különbségtevést és az egybefoglalást. Egyfajta ideális parasztgazdaságból indultak ki, ahhoz hasonlítottak, a megnevezéssel azt a jegyet jelölték, amiben eltért ettől vagy értékesebbé tette a gazdaság tulajdonosát. A foglalkozási megnevezések is ennek az ideális parasztgazdaságnak a munkamegosztását követik. Az elnevezések másik elve az egységbefoglalásra irányul, elsősorban az azonos szerkezetű és viszonyrendszerű parasztgazdaságokra.
A paraszttársadalom alapviszonyait a saját tulajdonú, családi keretben művelt gazdaság viszonyai határozzák meg. A sztratifikálás azoknak az alapelveknek a megjelölését jelenti, amelyek szerint a parasztgazdaságok működnek: termelnek, fogyasztanak és javakat cserélnek, és a mindezekhez szükséges tudással rendelkeznek; valamint a működéshez szükséges társadalmi kapcsolatokat létesítenek. Korszakonként és a földrajzi elhelyezkedéstől függően a struktúrán belül más és más tényezők érvényesültek az alapviszonyokat meghatározandó. Különbözőek voltak azok az adottságok, amelyeknek figyelembevételével változtathatta stratégiáját egy-egy parasztgazdaság, válogathatott az alaptényezőkként jelzett lehetőségek között. Ismernünk kell tehát, hogy egy-egy korszakon belül melyek azok a tényezők, amelyek átválthatók egymásra, egymással helyettesíthetők. Arról van szó, hogy a tőkefelhalmozás különböző eszközeinek, tényezőinek helyettesíthetőségét kell számba vennünk a termelésben és a fogyasztásban, a gazdasági és a szimbolikus szférában.
A materiális és szimbolikus tőkefelhalmozás eszközei és tényezői átválthatósága biztosítja a parasztgazdaságok mozgásterét. Magukba foglalják a különböző tulajdonú, használatú és tagosítottságú földbirtokot, amelybe belefoglaltatik a terület megközelíthetősége is; továbbá az igás és tenyésztett állatok mennyiségét, minőségét; a művelési ágak megoszlásának arányát; a kézi, az állati és a gépi vontatású munkaeszközöket; az idegen munkaerőt, annak kötött vagy szabad formáját; a munka intenzitását {8-510.} és a visszafogott fogyasztást; a rendies minőségű címeket, a család, a rokonság presztízsét, a becsület és a tisztesség hitelét, a kapcsolathálózatot, valamint a javak felhalmozását. E tényezők közül számos a jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben vagy még korábban alakult ki. Érvényességük pedig nem zárult le egy korszakban sem, sőt egyik-másikkal a mai napig számolnunk kell.
Az állandó változásnak megfelelően működhetett ezeknek az eszközöknek egy-egy csoportja a parasztgazdaság struktúráján belül. A cél a struktúrában való bennmaradás és a parasztgazdaságok, attól függően, hogy mely eszközökkel rendelkeztek, illetőleg mely eszközöket nélkülöztek, mást és mást „aktivizáltak” „életük folyamán”, egészen addig, amíg a totális társadalom alapviszonyai életben tartották a paraszttársadalom gazdaságai által meghatározott struktúráját. És, mint láttuk, ez a struktúra nemhogy életben maradt, de a két világháború közötti időszakra meg is merevedett. Hatása pedig olyan mértékű volt, hogy a különböző méretű, tehát különböző alapeszközökkel rendelkező parasztgazdaságok között egyaránt működött a „kiegyenlítődés” még akkor is, ha valamely parasztgazdaság nem rendelkezett a legfontosabb termelőeszközzel, a földdel. De ebbe a struktúrába tagozódtak be a nem földműveléssel foglalkozó falusi rétegek is. Éppen ennek a bekapcsolódásnak a jellege, módja határozza meg a falusi népesség differenciálódását, a rétegek egymáshoz való viszonyát.
A parasztgazdaságok sztratifikálásában alapvető a termelésben való részvétel. Az ehhez szükséges eszközök megoszlása élesen elkülöníti a két nagy csoportot: a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek csoportját, más szóval a földesek és a föld nélküliek csoportját. E két nagy csoporthoz kapcsolódott tevékenységüket kiszolgálandó egy harmadik nagy csoport. Tagjai lényegében a parasztgazdaság egy-egy funkcióját végezték, a falusi munkamegosztás alapján alkotnak külön réteget, miközben a két nagy paraszti csoport valamelyik rétegébe tartoznak osztályhelyzetüket tekintve. Legeltették a parasztgazdaságok állatait, vigyázták a földet, a termést, termelőeszközöket, fogyasztási javakat állítottak elő vagy javítottak, vagy pedig a parasztgazdaságok által termelt javakat közvetítették a nagy társadalom többi csoportjának, rétegének. A nagy társadalmi munkamegosztás alapján kapcsolódnak be a falu társadalmába a mesterek, esetleg céhes keretben, és az idegen kereskedők, akik görögök, örmények vagy zsidók voltak.
A paraszttársadalmon kívül helyezkedtek el az urak, hatalmi dominanciájuk révén kapcsolódtak a parasztgazdaságokhoz, a faluhoz, ami hosszú évtizedekre határozta meg a parasztság viszonyát a hatalomhoz és tartotta fenn a paraszti alávetettséget. A kettősségből következően pedig szinte valamennyi réteg tagjai között megtalálhatjuk azokat a társadalmi pozíciók különbségéből következő típusokat, amelyek a rendiség, illetőleg a polgárosodás jegyeit viselik magukon, eltérően a státusjegyektől.
A kapitalizmus fejlődése következtében szaporodtak a polgárias jegyek, ennek megfelelően a polgári pozíciójú csoportok száma az egyes rétegeken belül. A feudális kiváltságokkal rendelkezők beletagozódtak a paraszti rétegekbe, kiváltak abból vagy átmenetileg mintegy közvetítőként köztes helyet foglaltak el a paraszttársadalom és a totális társadalom között. Mindenesetre, bárhová is kerültek, címük még az alsóbb rétegekbe tartozás esetén is megkülönböztette őket társaiktól. A két nagy paraszti csoport aránya megváltozott, nőtt a föld nélküliek száma és megjelent a nem mezőgazdaságban dolgozók rétege is. Az ipari fejlődés sajátosságából következően nagyarányú földmunkát igénylő tevékenységek munkaerő-szükséglete hozta létre a kubikosok rétegét, a történeti térszerkezetnek megfelelően elsősorban a Viharsarokban. Az iparban, a bányászatban és a vasútnál dolgozók azonban továbbra is részt vették a mezőgazdasági termelésben, elsősorban a saját vagy idegen tulajdonú parasztgazdaságokban az évi gabonaszükséglet biztosítására. A társadalom fejlődése folytán a polgári háztartások is igényeltek idegen munkaerőt, amit a parasztgazdaságok fölös munkaerővel rendelkező tagjai elégítettek ki, időszakonként kiválva a parasztgazdaságból, éppen egy új parasztgazdaság létrehozása vagy a régi fenntartása érdekében. Lényegében ezt a célt szolgálták az iparban és a bányászatban dolgozók is. Jellemzően megmaradtak tehát e rétegek alapviszonyai parasztinak. Aspirációik továbbra is a parasztnak maradás, ezért aztán e réteg tagjai az egyes foglalkozásokat váltakozva alkalmazták, miközben stratégiájuknak megfelelően különböző termelési és csereviszonyokba kerültek átmenetileg. A parasztgazdaságok kiszolgáló rétegeiből kiválva kapcsolódtak a „külvilághoz”, a nagy társadalomhoz az iparosok, kereskedők és hivatalnokok. A hivatalnokvilág altisztjei lettek a képviselő-testület volt szolgái. Az ipar és a kereskedelem, kikerülve a földesúri és falusi keretek közül, külön törvények, testületek által szervezett. A képviselő-testületekben a megyék fennhatósága alá tartozván meghatározó szerepet kapott az államhatalom, az állami bürokrácia. A tudásviszonyok változásának megfelelően felértékelődött a tanítók közvetítő szerepe. A szimbolikus szférán belül a paraszti tudás kitermelte a maga specialistáit a nagyobb lélekszámú falvakban (vőfély, énekes asszony, mesebíró stb.), mezővárosokban, érvényesült e területen is a falusi munkamegosztás. E rétegek nagyobbik része a paraszti termelésbe kapcsolódott be; így osztoztak a parasztgazdaságok alapviszonyaiban. Az iparosok, kereskedők elsősorban a csereviszonyokban, a hivatalnokok a hatalmi viszonyokban, a tanítók, orvosok pedig a tudásviszonyokban működtek együtt a parasztgazdaságokkal. A kultúraközvetítés és a véleményirányítás szerepe leginkább a papokra és a tanítókra hárult. Legnagyobb tekintélye a papnak volt, aki a tudás mellett még szimbolikus hatalommal is rendelkezett (Gönczi F. 1914; Fél E.–Hofer T. 1967, 1969b; Veres L. 1978; Sz. Kőrösi I. 1984). A falusi lelkészek, tanítók, hivatalnokok tudásuknak megfelelően kiegészítő tevékenységként már sokkal inkább gazdasági, értékesítési szövetkezetekben vállaltak vezetői tiszteket (elnök, pénztárnok, könyvelő), mintsem a mezőgazdaságban (Gyimesi S. 1968). A {8-512.} községek formális intézményei egyre nagyobb számú, főként még általános ismeretekkel rendelkező, amolyan „mindenes” feladatokat ellátó szolgákat, alkalmazottakat igényeltek.
Az ismert történeti események következtében nem folytatódott a 19. században megindult és a századfordulótól jelentősnek mondható polgári fejlődés; egyfajta megmerevedés, a mezőgazdasággal foglalkozó falusi népesség egyfajta visszaparasztosodása jelentkezett, tovább élt a paraszttársadalom. Rétegezettségében kiemelkedő szerepet játszott a gazdasági és a politikai hatalom a rendies kiváltságokkal szemben, miközben a gazdasági és a politikai hatalom rendies szerkezetű maradt. A közigazgatás csupán az államhatalmat képviselve egyre jobban elkülönült a paraszttársadalomtól, a falutól. Tovább nőtt a föld nélküliek száma, megszűnt a kubikosság, mivel nem volt már igény a szakképzetlen földmunkások nagy számára. Ezzel szemben többen dolgoztak az iparban, bányában és a közlekedésben, valamint a polgári háztartásokban (Magyary Z.–Kiss I. 1939; Fél E. 1941a; Vajkai A. 1942; Gyáni G. 1983; Németh G. 1984). Nagyobb lett az a falusi népesség, amely kisebb részben vagy egyáltalán nem vett részt a paraszti termelésben, miközben fogyasztása és a csereviszonyai jelentős része továbbra is paraszti maradt. A községi elöljáróság alkalmazottai lényegében őrzési feladatokat láttak el, a pásztorok sem rendelkeztek már speciális állattenyésztési, állatgyógyászati szakismeretekkel. Tovább szakosodott és ezáltal bővült a falusi intézmények alkalmazotti létszáma. A falusi munkamegosztás és a piac érvényesülésének hiánya folytán még mindig igényelték a parasztgazdaságok a specialisták és a kontárok termékeit. A szimbolikus szférán belüli tudás specialistái közül csak azok éltek tovább, akik különböző formálisan szervezett körökben, társaságokban tevékenykedhettek. Kibővültek a hagyományos ismeretek az iskolában, könyvekből, újságokból nyert ismeretekkel. Rangja lett az elemi tudásnak, a szépírásnak és a világról szóló történelmi, földrajzi és politikai ismereteknek. A falusi iskolák az oktatáspolitika szellemében az általános ismeretanyagból csak résztudást közvetítettek a parasztok számára, amit a termelésben nem tudtak hasznosítani. Gondot jelentett az oktatás módszere is, amely nem vett tudomást a paraszti kultúra sajátosságairól, azokat szellemi elmaradottságként vagy turista látványosságként tartotta számon. A falusi iskolai oktatás leginkább az elemi, alapvető ismeretek – írás, olvasás, számolás – megtanítására korlátozódott, vagy az alapszintű szakismeretek elsajátításának lehetőségét biztosította. Kivételes esetekben megalapozta a gimnáziumi továbbtanulást. A parasztság mezőgazdasági ismereteit iskolán kívül, szervezett közművelés keretei között sajátította el. Gyakran az iskolai oktatás hiányosságait is a szabadművelődés pótolta. A szabadművelődésben részt vett a falusi körök, szervezetek, társulatok keretében a helyi értelmiség, de az ismerettel rendelkező parasztemberek is (Karácsony S. 1939; Balogh I. 1973; Németh G. 1984; Sz. Kőrösi I. 1984). A falvakban lakó urak rétege is megváltozott, kibővült, valójában nem egy társadalmi réteget alkottak, csupán a paraszttársadalomhoz képest egységesek. A nagybirtokosok, nagybérlők alkalmazottaik révén képviseltették magukat a faluban {8-513.} gazdasági és hatalmi érdekeiknek megfelelően. A többiek már csak használták a falut, a földet és a parasztot; az általuk termelt javakat elfogyasztották, a munkaerőként alkalmazott parasztot személyi függőségben dolgoztatták. Aspirációjuk kétféle: vagy maradni a rendies értelemben úrnak, rendelkezvén egyfajta általános hatalommal, vagy pedig elkerülni az idegen világból a városba, csatlakozva a nagy társadalom értelmiségi rétegébe. Számottevő hányada azonban részt kívánt venni a parasztság felemelkedésében, segítve polgárosodását vagy kiemelkedését a paraszti rendből mezőgazdasági szakismeretek és magasabb igényű általános tudás közvetítésével (Karácsony S. 1939; Balogh I. 1973b; Erdei F. 1974; Hanák P. 1975). Emellett pedig részt vettek szövetkezetek, közintézmények szervezésében vagy az idegenforgalom fejlesztésében (Magyary Z.–Kiss I. 1939).
A parasztság és rétegei státusjegyeinek vizsgálatakor az elemzés kategóriáit Pierre Bourdieu „Osztályhelyzet és osztálypozíció” című művéből kölcsönöztük. Abból indulunk ki, hogy „a gazdasági különbségek megkettőződnek a javak használati módjában” (Bourdieu, P. 1971: 419). A parasztgazdaság a telki állományú földterületen a megművelhetőséghez szükséges munkaeszközökkel, igaerővel és a családtagok munkaerejével együttesen tudott működni. A működtethetőség volt az ideál. Például a leggazdaságosabban használható ökör és ló együttes alkalmazása még akkor a jó gazda rangjához tartozott, amikor már általánossá vált a ló egyedüli alkalmazása, éppen a gazdaságosság következtében. Vagy egy másik példa: a kiscsaládi művelésű egész telek méretű parasztgazdaság a hiányzó munkaerőt idegen munkaerővel pótolta; az idegen munkaerő alkalmazása még akkor is kötelező érvényű volt, amikor az örökösödés következtében olyan mértékűre csökkent a földterület, hogy családi munkaerővel is megművelhető lett volna. Ily módon részesül előnyben maga a használat – az ökör, illetve az idegen munkaerő alkalmazása – az okszerű funkcióval szemben és válik paraszti státusjeggyé.
A fogyasztáshoz szükséges élelmiszert szinte valamennyi parasztgazdaság maga termelte meg, ez az evidencia alakítja ki az önellátó gazdaság ideáját, aminek fenntartása nem csupán gazdasági, hanem paraszttársadalmi kényszer is. Így aztán a munkacsere révén megszerzett élelmiszert fogyasztó földnélküliek is az önellátó gazdaság szerkezetét követték. Az önellátásra termelő gazdaságnak megfelelő háztartás is kialakult. A teljes háztartásideálhoz még akkor is ragaszkodtak, amikor már az eszközök nem voltak funkcióban, de kifejeződött általuk a tulajdonos gazdasszonyi rangja. A paraszttársadalom teljességének szimbolikus rendszerét reprezentálja a „kelengye”, melytől „a közösség elvárja, hogy bennük (a tárgyakban) az elvont ideális rend s a fogható tárgyak tényleges együttese összeessék” (Fél E.–Hofer T. 1969a). A parasztság egyes rétegei között meglévő gazdasági és társadalmi különbségek adott feltételek között átváltoztathatók szimbolikus különbözőségekké a materiális és szimbolikus tőkéhez hasonlóan, és a különbözőségjegyek rendszerbe szerveződnek. „A szimbolikus fogyasztás a javakat jelekké, értékekké alakítja, előnyben részesítve a cselekvés vagy a tárgy megjelenését és formáját funkciójával szemben.” A {8-514.} jelek „értékét” a szimbolikus rendszer struktúrájából kapjuk, mely szimbolikus struktúra az összekapcsolás és az elkülönítés funkcióját tölti be. Innen van az, hogy éppen a használat mentén választódtak ki a munkaeszközök, a mindennapi közszükségleti javak és fogyasztási cikkek közül a státusjegyek. Első fokon csak kifejező funkcióval rendelkeztek. Például a felsőbb rétegbe tartozó parasztok háza nagyobb, a két világháború között akár 4–5 szobásak is voltak. A polgárias gazdaréteg tagjai ezekbe a házakba külön hálót, ebédlőt rendeztek be, fürdőszobát szereltek fel. Vagy egy másik példa: az alföldi rangos gazdáknak külön volt „cséza kocsijuk vasárnap atyafiazni és zöldre festett körülkasos kocsijuk piacra járásra” (Szenti A. 1982). A használat által többletjelentést kapnak már önmagukban is a tárgyak. A sárközi fuvarosok például „jól kerestek, de a pénzt nem a gazdaságba fektették, hanem felélték vagy cifraságra, éppen hosszú útjukon látott haszontalanságokra, az új divat utánzására verték el, hogy legalább külsőségekben ne maradjanak le a gazdagabb faluk népétől” (Andrásfalvy B. 1974). A tiszta szoba mellett talán az öltözködésnek, a viselet darabjainak van a legnagyobb „értéke”. A Sárközben a két világháború közötti időszakra a templomba járás legfőbb célja az új ruha megmutatása lett, így aztán ha valakinek nem volt új ruhája, nem is ment el a templomba (Kovács Erzsébet 1942). Eredetileg az istentisztelet kedvéért vették fel a legszebb ruhájukat, mígnem a legszebb, legújabb ruhák kedvéért mentek el az istentiszteletre. Innen van az, hogy a viseleti darabok mennyisége és díszítettsége nem a társadalmi és gazdasági különbségeket mutatja, sőt azokat leplezve éppen az összetartozás és szétválasztás funkcióját tölti be egyben; vagyis a parasztokhoz, egy vidék, egy falu parasztságához való tartozást és a nem parasztoktól, a föld nélküli munkásoktól való megkülönböztetést szolgálja.
A paraszttársadalom valamennyi rétegének legfőbb szándéka volt parasztnak maradni vagy paraszttá válni, vagy legalábbis parasztnak látszani. A fentiekben példaként felsorolt paraszti státusjegyek viselőinek az osztályukhoz, rétegükhöz való tartozását hangsúlyozta, a felemelkedni kívánó az odatartozás szándékát, a lesüllyedő pedig az odatartozás látszatát kívánta elérni általuk. E státusjegyek viselői olyan státuscsoportokat alkottak, amelyek nem azonos réteghelyzetűeket foglalnak magukba. Létezett azonban egy másfajta, a paraszttársadalomból kifelé irányuló aspiráció is a parasztság körében. A felette álló osztályok, rétegek életmódja szolgált ehhez mintául, ami a magyar társadalom természetéből következően lehetett polgári és rendies jellegű egyaránt. Az egyes paraszti rétegek mintái más-más osztályhoz, réteghez, státuscsoporthoz köthetők. Az elit és a felső réteg tagjai a dzsentrik életmódját utánozták, de számukra is és a középréteg tagjai számára is mintául szolgálhatott a kispolgári életmód, míg a parasztmunkások az ipari munkásságét szándékozták követni (Hoffmann T. 1975; Losonczi Á. 1977). A minták megvalósítása rendszerint a javak használati módjában, fogyasztásának elvében jelentkezett, általuk ugyan azonos státuscsoportba kerültek az áhított felettük álló réteggel, miközben megmaradtak eredeti társadalmi réteghelyzetükben. Ezeket a parasztokat nevezte {8-515.} Erdei Ferenc „nemes parasztoknak”, másokat „jobbágyparasztoknak” (Erdei F. 1942a).
Az aspirációk valóra váltására több stratégiát dolgozott ki a parasztság. A földterület gyarapítása vagy szerzése volt a legkézenfekvőbb megoldás, amelynek révén be lehetett kerülni a parasztság felső vagy alsóbb rétegébe. Az állattenyésztés kínálkozott a legjobb lehetőségnek, ezen belül is a külterjes, tanyai gazdálkodás éppen az állattenyésztéshez szükséges feltételek megléte miatt. Alföldi tanyásból, bérlőből szerencse mellett – jó termés, jószágszaporulat –, kemény munkával, némi kockázatvállalással kisparaszt válhatott (Veres P. 1957). A mezőgazdaságon kívül – az iparban, bányászatban – szerzett pénzt, sőt még a felvett hiteleket is rendszerint a földbe fektették be, bár igen elenyésző volt azoknak a száma, akik ily módon kerülhettek magasabb rétegbe a parasztságon belül.
A tanyás gazdálkodásnak fontos szerepe volt a felfelé jutásban. Élve a piacgazdaság lehetőségével, a felső rétegbe tartozók véglegesen beköltöztek a tanyáról, különválasztva a gazdálkodás és a lakótér színterét, „városi életformára rendezkedtek be, ami egész évre, egész életre szóló életforma lett” (Bibó I. 1973). Ugyancsak a polgárparasztok sorába jutottak azok a nyugat-dunántúli középrétegbe tartozó parasztok is, akik sertésneveléssel, sertéshizlalással, speciális növénykultúrák művelésével foglalkoztak.
A parasztság tagjai más társadalmi rétegbe vagy csoportba általában nem közvetlenül kerültek be, hanem egy másik réteg, csoport közvetítésével. A felvevő szerepet az önálló iparosok és az altiszti réteg játszotta, de nyitott volt még az út a munkások, leginkább a közlekedési munkások közé (Andorka R. 1971). Ezek azok a rétegek, amelyek a munkamegosztás során ugyan még paraszti önellátó gazdaságban élve, de elég korán megjelentek a falu társadalmában is, átmenetet képezve parasztok és nem parasztok között, de szoros kapcsolatban, élénk csereviszonyban egymással. A parasztságból való kikerülés még akkor is „kiemelkedést, felemelkedést” jelentett, ha nem járt életmódváltozással, éppen a magyar társadalom hierarchiája miatt, amelyben a parasztság a legalsó helyet foglalta el: „…a falusi a város legnyomorultabb kültelkét vagy legkietlenebb elővárosát is különb világnak érzi, mint faluját, s a birtokos gazda is kívánatosabbnak tartja a bankszolgai, rendőri, levélhordói állást, vagy a gyári munkásságot, mint a maga szabad gazdaságát” (Erdei F. 1942a: 157). Az iskolai továbbtanulás ugyan szűk csatornája volt a parasztok felemelkedésének, mégis több példát ismerünk; elsősorban az elit vagy a felső rétegbe tartozók taníttatták gyermekeiket, általában a legidősebb fiút, de ez előfordult alsóbb rétegbe tartozó, polgárias jellegű családok között is. Ez utóbbi gyakran számított kivételesnek, ezért is vált Takács István festő Mezőkövesden szinte népi hőssé (Molnár M. 1989b), de ugyanezért írták versben egy tardi fiú sírkövére: „Itt nyugszik az úr Jézus nevében / egy elfelejthetetlen fiú / Pelyhe István / aki 8 gimnáziumi osztályt végzett / és jegyzőgyakornok / és joghallgató volt / milyen nagy volt a fájdalma olyan / legyen az üdvössége / állíttatta édes atyja / Pelyhe István és édesanyja Nagy Anna” (Szabó Z. 1937: 221).
A parasztság helyzetének megváltoztatásában, mint láttuk, kettősségéből következően többféle folyamat játszódott le. Az egyik a piacgazdasághoz való alkalmazkodás folytán kialakult polgárosodás; a másik a tudásviszonyok megváltozása révén {8-516.} kialakult kispolgáriasodás. E folyamatok két irányban működtek, a parasztság rétegei között, illetőleg az egyes rétegeken belül. Ily módon társadalmi helyzetváltoztatást vagy pozícióváltoztatást jelentettek. A parasztság jelentős része mindemellett a patrónus-kliens kapcsolaton belüli stratégiával megmaradt parasztnak, vagy pedig születésszabályozással, előnyös házasságkötéssel szándékozott megtartani társadalmi helyzetét. Milliókban mérhető azoknak a száma, akik elvándoroltak a faluból vagy kivándoroltak az országból. Ők azok, akiknek nagy része már a falu közösségéből is „menekült, a rendi paraszti életkeretből” (Erdei F. 1942a) és jelentős részük nem is tért vissza. Más részük azonban visszakerült a közösségbe, ahol megszerzett javaik révén felsőbb rétegbe kerülhettek, például egy Amerikából hazatérő vagy pedig rétegén belül kedvezőbb pozícióba jutott, például egy városban szolgáló lány.
| CSEREVISZONYOK – MATERIÁLIS ÉS SZIMBOLIKUS JAVAK CSERÉJE | TARTALOM | RÉTEGMODELLEK (FÜGGELÉK) |