CSEREVISZONYOK – MATERIÁLIS ÉS SZIMBOLIKUS JAVAK CSERÉJE

A magyar paraszttársadalomban a javak cseréje a reciprocitás elvén működött, emellett pedig érvényesült a szigorú gazdasági szerződésbe foglalt csere is. Ennélfogva egyszerre volt jelen a szimbolikus csere és a piaci alku. Ez a paraszttársadalom kettősségéből következik, jelesül a parasztgazdaság jellegéből, miszerint az elsősorban a saját háztartása ellátására termelt. Hozzátéve még ehhez a mezőgazdasági munkáknak az időbeni széthúzódását és a szezonalitását, ami meghatározta a gazdasági tranzakciók mértékét, két különböző idejű és intenzitású szakaszra osztva az együttműködés éves ciklusát: rövid, nagy intenzitású szakaszra a munkacsúcsok idején és hosszú, laza kapcsolatú szakaszra a munkacsúcsok közti időben.

A cserék elsősorban a különböző parasztgazdaságok között jöttek létre. Különbségek lehettek méretükben, de egy gazdaság üzemvitele sem volt állandó, éppen a családtagok váltakozó számától függően. Elméletileg ugyan létrejöhettek azonos méretű és üzemvitelű gazdaságok közötti cserék, a gyakorlatban azonban az állandó változás, a szükségletek szerinti alkalmazkodás következtében gazdasági, anyagi szempontból különböző gazdaságok között jöttek létre. Ezért a cserék általában aszimmetrikusak voltak. A különbségeket egyenlítette ki a reciprocitás elve. De emellett számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy a cserék során a gazdaságival szemben a társadalmi jelleg került előtérbe még a legközvetlenebb gazdasági tranzakciók esetében is. Ennélfogva a gazdasági különbségek kiegyenlítődhettek szimbolikus javakkal is. Mindemellett éppen a mezőgazdaság kapitalizálódása következtében működtek szerződésbe foglalt, szigorúan gazdasági cserekapcsolatok is.

Szükség volt a cserére nem csupán a parasztgazdaságok különbözősége miatt, hanem a munkamegosztásból adódó differenciák miatt is. Más kapcsolatot jelentett az egy községen belüli foglalkozási munkamegosztás és megint másmilyent a valamire szakosodott falu kapcsolata több faluval egy kisebb vagy nagyobb régión belül. Ez {8-502.} utóbbi alapulhatott a mezőgazdasági üzemek különbözőségén vagy a foglalkozási munkamegosztásból adódó differenciálódáson egyaránt. Adott közösségen belüli parasztgazdaságok cserekapcsolata leginkább a rokonság és szomszédság intézményi keretei között működött. Ennek megfelelően a rokoni kötelezettség – az önzetlenség és a mérlegelés nélküli segítség – érvényesült bennük (Bourdieu, P. 1978; Hofer T. 1991). Más volt a helyzet a munkamegosztásból adódó különbségeken alapuló cserék esetében. Korszakunk első időszakában, megközelítőleg az első világháborúig az egész közösség érdekeit képviselő önkormányzati intézmények keretei között létrejövő kapcsolatokban még fel-felbukkant a szolidaritás. Annál is inkább, mivel a nem mezőgazdasági termelést folytatók – iparosok, kereskedők, községi alkalmazottak, tanítók – közvetlenül a parasztgazdaságokat szolgálták ki, azokhoz igazodtak. A formális intézmények keretei között végbemenő cserék azonban sohasem voltak mentesek a gazdasági és politikai hatalommal rendelkezők, illetőleg az abból kizártak közötti különbségek miatti aszimmetrikus jellegtől. A kapitalizálódás előrehaladásával a csereviszonyokban egyre nagyobb mértékben érvényesült a dominancia és a függőség, éppen a formális intézmények keretei között. Ahogyan a parasztgazdaságok közötti – elsősorban termelési – cserekapcsolat esetében egész korszakunkban nem lehet kizárni a szerződésbe foglalt cseréket, ugyanúgy számolnunk kell a piaci alku meglétével is a foglalkozási munkamegosztásban különböző helyet elfoglalt gazdaságok, háztartások és individuumok közötti cserekapcsolat során. Könnyű lenne elfogadni ezt az általánosságban érvényes tendenciát a csereviszonyok elemzésekor. A mezőgazdaság „termelési térszerkezetéből” következően azonban meglehetős eltérések jelentkeztek az ország különböző területein ugyanazon időszakokon belül is. Bár számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy korszakunk alatt nem egyenlítődtek ki a térszerkezet adta területi egyenlőtlenségek, sőt napjainkig megmaradtak. Közgazdasági értelemben legkedvezőbb helyzetben voltak és maradtak a nyugati megyék, a dél-alföldi, a Duna–Tisza-közi és az iparvidéki, valamint a nagy városok környéki, általában szakosodott parasztgazdaságok. Ugyanígy maradtak kedvezőtlen helyzetben egyes dunántúli és északkeleti területek, ahol mindvégig nagyszámú munkaerőfelesleggel kellett és kell számolni. Sok szól amellett, hogy az előző területeken sokkal inkább érvényesültek a gazdasági szerződés és a piaci alku alapján létrejövő csereviszonyok, szemben az utóbbi területek cseréjének kiegyenlítő és szimbolikus jellegével (Hofer T. 1980).

Ugyancsak különbségek tapasztalhatók a település nagyságából következően is, bár ez részben a fentiekben mondottakkal szerves összefüggésben van.

A magyar paraszttársadalom kettősségéből adódik másrészről az, hogy a kétféle jellegű csere egymás mellett sokáig fennmaradt, és az anyagi javak szimbolikus vonásai miatt még a gazdasági szerződések, a piaci alkuk sem mentesek a szimbolikus csere egy-egy vonásától. Olyannyira nem, hogy még a pénzgazdaság viszonyaiban is fellelhető ez a kettősség.

A csereviszonyok elemzésekor számba kell vennünk magának a cserének a „tárgyát” is. Mind a termelői, mind pedig a fogyasztói szférában meglévő javak cseréje végbement a társadalmi kapcsolatok során, mely javak egyaránt lehetnek materiális és szimbolikus jellegűek és magukba foglalják a termelőeszközöket – a munkaerőt is beleértve – és a termelt javakat a munkaerő cseréje folytán, de egyéb csere révén {8-503.} biztosított javakat is, legyenek azok akár materiálisak, akár szimbolikusak. A megközelítően azonos feltételek között levő gazdaságok elsősorban a munkaerőt cserélték, de a munkacserét megtalálhatjuk valamennyi típusú gazdaság esetében akár földművelésről, akár más gazdálkodási ágról is legyen szó. A leglényegesebb termelői tevékenységre – szántásra, aratásra, nyomtatásra, cséplésre, kukoricafosztásra, szénagyűjtésre – fogtak össze a gazdaságok, munkaerejük megsokszorozására és a sürgető munkák meggyorsítására cimboraságban, kalákában, kölcsönös segítséggel végezve a munkát (Hoffmann T. 1963; Fél E.–Hofer T. 1967; 1969b; Juhász A. 1978; Kós K. 1980; Máday Gy. 1984). Ilyen munkacsapatok együttesen, bandákba szerveződve vállaltak más parasztgazdaságokban vagy uradalmakban munkát, cserélték ki munkaerejüket javakra még akkor is, amikor fölös munkaerővel rendelkeztek a családok akár időszakonként, akár állandó jelleggel, bekapcsolódva ezáltal a községi, táji munkamegosztásba. Ezek a bandák egyrészt együttesen kerültek munkakapcsolatba a munkaadóval, másrészt pedig a bandák megszerveződésekor egymással, illetőleg a vezetővel, a bandagazdával. A csapat vezetőjének figyelembe kellett vennie, hogy a tagok rendelkeznek-e azokkal a javakkal, amelyek együttese alkalmassá teszi a munkacserét, a munkavállalást. A szükséges testi erő mellett lényeges volt, hogy a felelősséget vállaló vezető tekintéllyel rendelkezzék a tagok között, amit elérhetett azzal, hogy a tagok kiválasztásakor figyelembe vette a rokonsági, szomszédsági kereteket, amelyek biztosították számára a megfelelő tekintélyt a rokoni kötelezettség révén. Abban az esetben, ha egy község „szakosodott” valamilyen munkaerőcserére, például summásságra, az egész község érdeke volt a summás csapat jó hírének a megtartása, hiszen ez volt a feltétele annak, hogy megmaradhassanak a szűkös munkaerőpiacon; a summások magaviseletére az egész közösség vigyázott, az elöljáróság presztízsét felhasználva (Veres L. 1978).

A reciprocitás elve működött még abban az esetben is, amikor a csoport szerződésbe foglalta a csere körülményeit. A rokonsági kapcsolathálót pótolhatta egy-egy banda létrejöttekor a barátság is, amit ajándékkal, de materiális eszközzel, akár pénzzel is meg lehetett venni; ez azonban átváltódott a rokoni kötelezettségekhez hasonló szombolikus tőkévé. Egyszerűen szólva, ha valaki be akart jutni egy munkacsapatba, ajándékkal, pénzzel „vette” meg a vezető által igényelt „hitelt” (Balassa I. 1955; 1981).

A parasztgazdaságok közötti családi munkaerőcsere burkolt formája volt a gyerekcseléd állítása, fogadása. Gyerekcselédet – mint családtagot – azok a gazdaságok fogadtak, amelyek átmenetileg vagy állandóan nélkülözték a gyerekmunkaerőt, egyáltalán nem volt gyerekük vagy az már felnőtt. A fölös gyerekmunkaerővel bíró parasztgazdaságok ruháért és ellátásért „cserélték” ki, azaz engedték át időlegesen gyermekük munkaerejét, gyermekük segítségét, mintegy átadva a gyereknevelési feladatokat is a gazdának, aki gyakran rokon is lehetett. Árva gyerekek esetében a munkaerő ellentételezésébe beletartozott a gazdasági üzemvitel elsajátítása is (Kós K. 1980; Ráduly J. 1987). Különböző nemzetiségűek között nyelvtanulás céljából működött a cseregyerek-rendszer azonos méretű parasztgazdaságok között (Andrásfalvy B. 1970; Nagy L. 1965; Csoma Zs. 1988).

A túlkínálatú javak cseréje esetén magáért a tranzakcióért is fel kellett ajánlani valamit cserébe. Ahhoz, hogy valaki például részes művelésű földhöz jusson, bizonyos {8-504.} napokat kellett ledolgoznia a földbirtok tulajdonosának, vagy ahhoz, hogy az áhított kukoricaföldet részes művelésre megkapja, aratást kellett vállalnia, vagy éppen fordítva, attól függően, hogy mi volt a keresett, az értékesebb munkaféleség. Ezeket a cseréket gyakran leírt szerződésbe is belefoglalták (Balassa I. 1955). Az ilyen „szolgálatot” elláthatta nemcsak a munkavállaló, hanem egy másik családtag is. Például cselédet csak abban az esetben fogadtak fel, ha a feleség több napi ingyen munkát vállalt ugyanazon parasztgazdaság háztartásában. A vőfély speciálás tudását cserélte el egy darab föld részes használata fejében (Barna G. 1973).

A legáltalánosabb aszimmetrikus reciprokcsere volt a kézi, illetőleg az igás munka cseréje. A különböző méretű parasztgazdaságok kiegyenlítését szolgálta ez a rendszerként működő gazdasági tranzakció. Még a feudális termelési viszonyok között, a robot- és a közmunka-kötelezettségek elosztásakor alakult ki az a pontos értékrend, ami alapján e kétfajta munka cserélhető, átváltható egymásra.

Munkaerőt ajánlottak fel más javak cseréjekor is. Például házbérlethez lehetett jutni általa, gabonát, pénzt, gazdasági munkaeszközt lehetett kérni kölcsön, erdőhasználatot, tűzifát, de erdei makkoltatást is (Gelencsér J. 1988).

Az egész közösségre szinte kötelező érvénnyel működött a kiegyensúlyozott reciprocitás alapján a munkaerőcsere a házépítéskor. Ez a munka az egész falut érintette, hosszú távon egyenlítődött ki a kölcsönmunka, s a közvetlen munkaerőcsere mellett jelentős szerepe volt az ajándék, a segítség szimbolikus szerepének is (Fél E. 1940; 1944; Vidacs B. 1985).

A szomszédság intézményi keretei között a cserének sokféle változata működött, akár munka, akár háztartási eszközök kölcsönvétele, akár segítség formájában, használva a szomszédságból adódó „hitelt” (Fél E. 1940; 1944).

A parasztgazdaságokkal szervesen együttműködő szegődményes iparosok csereviszonyai is a reciprocitás elvén alapultak. A községi kovács és a parasztgazdák egyaránt egymásra voltak utalva, a kovácsnak szüksége volt szerződése megszerzéséhez a gazdák „jóindulatára”, a gazdáknak pedig a munkaeszközök javításának gyors elvégzésére (Nagy G. 1976).

A kereskedelem folytatásához is megfelelő kapcsolat kialakítása szükségeltetett, és e kapcsolatok megalapozásakor is egyfajta cserére volt szükség. A Káli-medence szőlőtermelői ajándékokkal biztosították termékeik eladásának lehetőségét a parasztkereskedőknél (Csoma Zs. 1988). De adatok igazolják a zsidó kereskedőkkel kiépített kapcsolathálót is, akár mezőgazdasági termékek, akár háziipari termékek, akár „népművészeti” termékek eladására vagy pénzhitelezésre (Szuhay P. 1982; Szarvas Zs. 1986; Szenti T. 1987; Barati A. 1992).

A munkalehetőségek biztosítása érdekében megfelelő kapcsolatokat kellett teremteni az uradalmakban dolgozó béresgazdákkal, kerülőkkel. Például a dinnyetermesztéshez szükséges földbérlet megszerzésére a csányi felesdinnyéseknek az uradalmi kerülő barátságát kellett megszerezniük megfelelő ajándék ellenében (Boross M. 1959).

A pénz „cseréjéről” már a termelés szférájával összefüggésben volt szó, azt azonban meg kell jegyezni, hogy Magyarországon e század elején a pénzkölcsönző intézmények is az informális kapcsolathálóra építettek, ami azt jelentette, hogy a kölcsönvevőnek munkával kellett fizetnie kezesének, egy falubeli parasztgazdának, vagy {8-505.} pedig ajándékkal kellett megszereznie egy városban lakó jóindulatát, szintén a kezesség vállalása érdekében. A közép- és kisparaszti rétegbe tartozók később, amikor enyhült a hitelhiány, akkor is úgy kezelték a bank vagy a takarékpénztár kölcsönfolyósítását, mint félig-meddig jótékonyságot (Szabad Gy. 1965). A pénzgazdaság gyengesége, sok esetben hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon általános volt a természetbeni munkabér, csereeszköz. Ez éppen azt a mentalitást erősítette, amely akadálya lehetett – a gazdasági okok mellett – az okszerű gazdálkodás előtérbe kerülésének.

A gazdasági és szimbolikus szférában egyaránt nélkülözhetetlen volt a szellemi javak, a tudás cseréje. A munkához szükséges ismeretek megszerzése, elsajátítása elsősorban a parasztgazdaságokban, a családon belül történt. A rokoni, baráti kapcsolathálók felhalmozásával megszerezhetőek voltak a gazdálkodási és értékesítési ismeretek. Az eddig mondottakat ki kell egészíteni, ha csak röviden is azokkal az ismeretszerzési cseremódokkal, amelyek az egész közösség működéséhez szükségeltettek. A családi, rokoni, szomszédsági, jóbaráti kapcsolatok során a falun belüli, de a világban való eligazodás miatt is számos ismeret, információ kicserélésére került sor. Az emberek tudni akartak egymás családi és gazdasági eseményeiről, mivel ezek az ismeretek a cserekapcsolatok alkalmával szimbolikus tőkeként is működtethetőek voltak, nem csupán a materiális tőkévé való közvetlen átválthatóság, de a szolidaritás fenntartása miatt is. Ismeretekre volt szükség a falu formális intézményei tisztségviselőinek megválasztásakor, annál is inkább, mivel a tisztséget betöltők révén biztosítani kellett az információk visszaáramlását is (Fél E.–Hofer T. 1973). Ha egy közösségben a képviselő-testület tagjai és az őket megválasztók között megszűnt a kapcsolatháló, mint arra különösen a két világháború között számos példát találunk, akkor szükségszerűen megszűnt az információcsere is. Ez volt az oka annak, hogy például a tatai járásban „gyakran előfordult, hogy a községházán vagy éppen a képviselőtestületben is tárgyalt ügyekről a község közönsége körében teljes (volt) a tájékozatlanság” (Magyary Z.–Kiss I. 1939).

Formális intézmények szolgáltak számos ismeret szerzésére, cseréjére. Legfontosabbként az iskolákat kell említenünk, de a különböző egyletek, körök is részben ezt a célt szolgálták. Ezek az ismeretcserék már nem közvetlenül zajlottak le, hanem általában volt egy közvetítő személy, aki a totális társadalomba kapcsolta be a falut. Közvetítő személy lehetett a parasztság tagja is, az iparos, a kereskedő és a falusi értelmiség tagja.

A cserék társadalmi jellege szimbolikus értékkel ruházza fel a cserék színterét is, állandó jelleggel például a tanyakertet, a pincét, a kovácsműhelyt, a malmot, a kocsmát, a boltot, a kutat, a piacteret, a templomot, az iskolát, a községházát, az egyletek, körök székházát vagy ideiglenesen a fonóházat, a Rózsafüzér Társulat által használt lakóházat vagy udvarlás idején a pitvart. Egy-egy ilyen kitüntetett hely többféle cserekapcsolat színtere volt. Kocsmában például fontos információt cseréltek ki az emberek egymás között, sőt az is előfordult, hogy a kocsmáros munkaközvetítőként működött közre a gazdák és a napszámosok között (Fél E.–Hofer T. 1969b; 1973; Balogh I. 1972; Szabó István 1974; Juhász A. 1978).

A cserék bármennyire is a viszonosság elvén alapultak, társadalmi jellegük miatt vagy az ajándékok, vagy a cselekvést lezáró rítusok miatt eltakarták a valós gazdasági {8-506.} érdekeket (Fél E. 1940; Hofer T. 1991). Általában szóban kötötték a megállapodást, a szolgáltatást, a munkát segítségnek, szívességnek nevezték, a munkavállaló jó embere volt a munkaadónak (Fél E. 1944; Balassa I. 1955; Hajdú Farkas Z. 1981; Gelencsér J. 1988). A munkát váltották át a rokonsági, szomszédsági, jó baráti kapcsolathálóba tartozás érzésére, „ideológiájára” a közös munkát befejező közös étkezéssel. Ilyenkor a fogyasztott ételek megegyeztek az ünnepi alkalmak ételeivel (Fél E. 1940; Hoffmann T. 1963). „A kalákában végzett aratást vagy házépítést követő zárólakoma képes volt betölteni egy olyan zárórítus szerepét, melynek az a célja, hogy az érdekek vezérelte üzleti egyezséget visszamenőlegesen átalakítsa, és bőkezű ajándékok kicseréléseként kísérelje meg azt feltüntetni” (Bourdieu, P. 1978: 382). Ugyanezért hivatalos a bejáró asszony vagy az arató a gazdája fiának lakodalmába is (Molnár M. 1970; Barna G. 1973; Kós K. 1980).

A gazdasági és a szimbolikus szférákban működő csereviszonyok rendkívül sokrétűek, összekapcsolják a két szférát és a kapcsolathálókat egyre sűrűbbé fonják; több falu között működő munkacsere vagy termékcsere együttjárhat a házastárs kiválasztásával is (Örsi J. 1978a, 1978b; Csorna Zs. 1988). Az így kialakult, megerősödött kapcsolathálók migrációs láncként működtek a lakóhelyüktől távol vállalt munkák végzésekor. „A migrációs lánc falukat, falucsoportokat vagy kisebb régiókat kötött össze tengerentúli közösségekkel” (Fejős Z. 1992).

A sűrű kapcsolathálók hoztak létre egy olyan intézményesített formát, amely a különböző gazdasági, társadalmi helyzetben lévő parasztgazdaságok aszimmetrikus cserekapcsolata volt, a patrónus-kliens kapcsolatot. Az egymással kapcsolatban lévő parasztgazdaságok társadalmi és gazdasági különbözősége az előzőekben részletezett feltételek differenciáltságából következett. Emellett pedig meghatározó szerepet játszott a mezőgazdasági munka egyik fő jellegzetessége, a rövid tenyészidőre összezsúfolódó munka. Ebben a kapcsolatrendszerben cserélődtek az anyagi és szimbolikus javak, a munkaerő és a szolgáltatás, a csere kapcsán érvényesült a bizalom hitele, a barátság, a kölcsönös megbecsülés és a szolidaritás. A csere pedig többnyire az informális kapcsolathálón – rokonság, szomszédság – keresztül zajlott (Hofer T. 1991). Az Eisenstadt és Roniger által kidolgozott modell szerint a patrónus-kliens kapcsolat meghatározói a fentieken kívül a következők voltak: „részletesen meghatározottak és kiterjedtek; a szolgáltatások és viszontszolgáltatások egységben működtek, egyetlen egyet sem lehetett ebből leválasztani; a feltétel nélküli kötelezettség és a hosszú távú bizalom erős eleme épült be; nem teljesen legálisak, nem szerződésbe foglaltak, sőt gyakran ellentétben voltak a hivatalos törvényekkel, bár szigorúan kidolgozott megállapodásokon alapultak; elméletileg önkéntesek és erős benne a személyes függőség és kötelezettség” (Eisenstadt, S. N.–Roniger, L. 1981). A patrónus-kliens kapcsolat ott jelenik meg: „Ahol a rokoni és baráti kapcsolatok hálózata eléggé nyitott valamennyi támogatást kereső számára és valamennyi azon személy számára, aki képes a támogatást oly módon kiterjeszteni, hogy az független, kétoldalú megállapodás legyen. Azonkívül az ilyen kötelékek bizonyíthatóan olyan helyzetekben funkcionálnak leginkább, ahol a társadalom formális intézményi struktúrája gyenge és képtelen javakkal és szolgáltatásokkal ellátni tartósan a társadalmi struktúra alsó szintjeit” (Wolf, E. 1966: 16–17).

A parasztgazdaságok együttműködésének előzményeiről tudósít Kosáry Domokos, {8-507.} aki a 18. századi adóösszeírások alapján kimutatja, hogy több, különböző gazdasági állapotú család szerepel egy parasztgazdaság neve alatt (Kosáry D. 1963). Erdei Ferenc is megsejtette a patrónus-kliens kapcsolat lényegét „A rendi társadalom parasztját nemcsak rászorította a munkás életre a minden lépését megkötő és előírt társadalmi forma, hanem ugyanakkor védelmet és biztonságot is nyújtott számára. A faluközösség társadalmi üzeme nemcsak arra kötelezte a zsellért, hogy egész élete a munkának a szolgálata legyen, hanem ugyanakkor ugyanannak a formarendszernek más előírásai a dolgoztató gazdát és a földesurat is arra kötelezték, hogy gondoskodjék a zsellér életföltételeiről … Igaz, hogy az elesett zsellér megsegítése könyöradomány volt, azonban ez nem esetleges jószívűségtől, hanem egy társadalmi konvenció erejétől függött, tehát lényegében kötelező volt” (Erdei F. 1942a: 216). Az egész évre szóló megegyezéseknek nagyobb szerepe lehetett a 18–19. században – véli Hofer Tamás, és arra a következtetésre jut, hogy a 19. század második felében azonban egyre gyakoribbak lehettek azok, amelyek egy-egy részmunkára, alkalmi megállapodásokra vonatkoztak a falusi parasztgazdaságok között (Hofer T. 1991). Fél Edit és Hofer Tamás írta le az Átányban működött patrónus-kliens kapcsolatot (Fél E.–Hofer T. 1973), ami első és egyedülálló a magyar szakirodalomban. Mindemellett egyértelműen kitetszik, hogy e kapcsolat jelen volt az egész paraszttársadalomban és nem egyedi jelenséggel állunk szemben. Éppen Hofer Tamás bizonyította az átányi példa alapján ennek lehetőségeit, időbeli és térbeli kiterjedtségét (Hofer T. 1991). Minden kétséget kizáróan patrónus-kliens kapcsolat működött Tarpán (Molnár M. 1970), Szendrőn (Szuhay P. 1982), a palócoknál (Szabó László 1989a), Hencidán, Karcagon (Oláh J. 1971), Jászdózsán (Szabó István 1974), Csépán (Szabó László 1982b), a Viharsarokban (Féja G. é. n., Balassa I. 1955), Gyomán (Szilágyi Miklós 1977a), Sándorfalván, Tápén (Juhász A. 1978: 19), a tatai járásban (Magyary Z.–Kiss I. 1939) és a Káli-medencében (Gelencsér J. 1988). A patrónus-kliens kapcsolat nem korlátozódott a munkacsúcsok időszakaira, amikor a gazdáknak nagy szüksége volt kisegítő munkaerőre. A gazda és részesei közötti kapcsolat a köztes periódusokban is fennmaradt, ha lazább formában is. Ilyenkor ajánlkozott a kliens valamilyen munkára, valamilyen „segítségre”; ebben az esetben különösen erős az önkéntesség eleme. Ez az elem leggyakrabban az állandó női munkásokat jellemezte, akik a háztartásokban dolgoztak, ahol sokkal kevesebb volt számukra a munkaalkalom, hiszen a család nőtagjai a hagyományos paraszti munkamegosztásnak megfelelően végezték otthoni munkájukat, amiből csak ritkán, a legfelső, főként az elit rétegbe tartozó parasztgazdaságok nőtagjai maradtak ki. Ezek az állandó női munkások többnyire a kliensek felesége, hiszen ez a szoros kapcsolatháló családok között jön létre.

A patrónus-kliens kapcsolatban a viszonzások folyamatosan, de hosszú távon egyenlítődnek ki és ugyanúgy, mint a szimbolikus csere valamennyi formájában az „ajándékok” viszonzásában, amelyben a biztosíték, a hitel a rokonsági, szomszédsági kötelezettség.