A FALUSI TÁRSADALOM KOR ÉS NEM SZERINTI TAGOLÓDÁSA

GYERMEKEK

A nemzetközi társadalomtörténeti kutatás eredményei szerint (Pollock, L. 1983) a szülői gondviselésben, gyermeknevelésben és általában a gyermekek helyzetében viszonylag kevés változás történt a 16. és 19. század között. Ami mégis bekövetkezett, az nem annyira a család belső viszonyaira, mint inkább a család és ezen belül a gyermek társadalmi helyzetére, munkamegosztásban játszott szerepére vonatkozott. A magyar néprajzi kutatás legfontosabb megállapításai az alábbi tézisekben foglalhatók össze a hagyományos paraszti társadalom gyermekéletével kapcsolatban (Kresz M. 1949; Ruitz I. 1965–1966; Györgyi, E. 1979; Csilléry K. 1981; Tárkány Szücs E. 1981; Fügedi M. 1988. alapján):

a) a gyermek a hagyományos paraszti társadalomban, mely tagjait a munkateljesítmény alapján rangsorolja, eredendően alárendelt helyzetben van: személye, halála, temetése csekélyebb figyelmet kap, mint a felnőtteké;

b) ezt az alárendelt helyzetet mind a szokásjog, mind a tételes jog alátámasztja, ugyanis a gyermek nagykorúságának eléréséig (a fiú általában 24 éves korig, a lány férjhezmeneteléig) atyai hatalom alatt áll;

c) alvás, étkezés, tartózkodás szempontjából a gyermek nem rendelkezik állandó és önálló helyekkel;

d) a gyermek nevelése-képzése alapjában és elsősorban családi körben zajlik le, az iskola nevelő-ismeretátadó szerepe minimális;

e) a gyermek élete során a játék és a munka nem válik el élesen egymástól, a munkafogásokat éppúgy, mint a nemek közötti munkamegosztási szerepeket utánzással, mintegy játszva tanulja meg;

f) a hagyományos társadalom gyermekéletét nem lehet egységesnek tekinteni tértől, időtől, társadalmi rétegtől függetlenül, időbeli változásokkal, lényeges táji/regionális és társadalmi rétegenkénti eltérésekkel kell számolnunk.

A felsoroltak közül a gyermekkor esetében a munkába állás–munkára nevelés, továbbá az iskoláztatás kérdése az, ahol a különböző megközelítések szembeállítása, illetve egymással történő kiegészítése igazán eredményt ígér. Az átolvasott feldolgozások azt mutatják, hogy a régebbi néprajzi irodalom a 19. század utolsó harmadában élő sokgyermekes birtokos parasztcsalád gyermekéletét tekintette tipikusnak, {8-402.} ezt idézte úgy, mint „a” hagyományos magyar paraszti gyermekéletet. Nyilvánvaló azonban, hogy a birtokos és a földdel nem rendelkező családba születő gyermek sorsa kezdettől fogva sok tekintetben eltér egymástól. Ugyanígy lényeges lehetett a különbség aszerint, hogy a gyermek testvérek csoportjában vagy magányosan nőtt-e fel. És itt nemcsak az egykés, valamint a többgyermekes családba születettek sorsa, gondozása, lehetőségei közötti különbségről van szó (Gönczi F. 1925; Kovács Erzsébet 1942), hanem arról az egyszerű tényről, hogy például a századfordulón, amikor a családok a mai átlagnál még sokkal több gyermekkel bírtak, a nők számottevő része már akkor is gyermektelen volt vagy csak egyetlen gyermeke született (1913–1915 átlagában 16,4, illetve 10,8 százaléknak – Acsádi Gy.–Klinger A. 1965: 35). Ez pedig csak részben írható az egyke rovására, részben egész egyszerűen a mindig bekövetkezhető fizikai-biológiai okokra (meddőségre), továbbá a hagyományos társadalom magasabb halandóságából következő, a mainál sokkal nagyobb arányú megözvegyülésre vezethető vissza.

A gyermekkorral kapcsolatban az elmúlt 150 esztendőben két olyan óriási változás is lezajlott, amely alighanem gyökeresen átformálta azt. Az első a halálozási viszonyok alapvető átalakulása volt. A hagyományos világ gyermekéletét ugyanis nemcsak a maihoz képest sok gyermek jellemezte egészen a múlt század utolsó harmadában kezdődő demográfiai átmenetig, hanem a halállal való gyakori találkozás is. Szinte nem volt olyan család, ahol a felnövekvő gyermek – már amennyiben megérte a felnőttkort – ne vesztette volna el néhány testvérét, egyik szülőjét vagy a vele együttélő valamilyen más rokonát élete első két évtizedében. Nincs ugyan rá közvetlen forrásunk, de látatlanban is biztosak lehetünk abban, hogy a fenti eseményeket végigélt gyermek viszonya élethez, halálhoz, szülőhöz, testvérhez, rokonhoz biztosan más volt, mint mai utódjaié (Stone, L. 1981: 219–220). A másik változás, amely a gyermekéletet az elmúlt öt-hat generációnyi szakaszban átalakította, az iskoláztatással kapcsolatos. A „régi világra” vonatkozó források szinte egyhangúlag azt állítják, hogy a falusi gyermek csak télidőben, ősztől tavaszig járt iskolába, akkor is csak igen rövid ideig: a fiúk 3–4 évig, a lányok gyakorta nem több, mint egy esztendeig. Sokan egyáltalán nem látogatták az iskolát, mert az pénzbe és időbe került, ugyanakkor viszont elkerülése a család, a szülők számára egészen a 19. század közepéig nem járt komolyabb következménnyel. Csak 1845-ben helyezett a Helytartótanács egy rendelete pénzbüntetést kilátásba abban az esetben, ha a szülő az elemi iskola alsó két (!) osztályát nem végezteti el gyermekével (Horváth Márton [szerk.] 1988: 290). Az iskoláztatást nagymértékben kibővítette és továbbfejlesztette Eötvös, majd Apponyi népoktatási törvénye (1868, illetve 1908), aminek eredményeképpen a falusi gyermekek iskolalátogatása egyre rendszeresebb, egyre általánosabb és egyre hosszabb ideig tartó lett. Míg az ország össznépességében a 6–15 éves iskolaköteles korosztályból az iskolát rendszeresen látogatók arányát a 19. század közepén még legfeljebb csak 10–20 százalékra becsülhetjük, addig az 1870-es években ez az arány már elérte a korcsoport felét, a századfordulón pedig a 80 százalékát (Magyar statisztikai évkönyv 1899: 314). Közben a iskolában töltött évek száma is nőtt, s az iskolai szünet fokozatosan a nyári hónapokra húzódott össze, ami átformálta mind a gyermekek időbeosztását, mind munkához való kapcsolatukat. És, ami nagyon lényeges: az iskola rendszeres látogatása a nevelés folyamatát a korábbi egyoldalú otthoni-családi {8-403.} központúságból duálissá formálta – megnövelte az iskola szerepét, és a napi életben való tájékozódás, az ismeretek-készségek elsajátításának a családdal, a környezettel párhuzamos, azzal versenyző másik forrásává tette.

Mindeme változások dacára azonban azt kell mondanunk, hogy legalábbis a 20. század közepéig még a család és háztartás volt a gyermeknevelés szempontjából a meghatározó. A hagyományos társadalom értékeit képviselő család nevelési céljai elsősorban nem a gyermek képességeinek sokoldalú kibontakoztatására, hanem a fegyelemre és a munkavégzésre való maximális alkalmassá tételre, nem az egyéniség minél teljesebb kifejlesztésére, hanem a közösséghez való minél nagyobb mértékű alkalmazkodásra irányultak (Kresz M. 1949: 64). Bár e korban a jó és tiszta erkölcs fontosságát állandóan hangsúlyozták, a gyermek nem elsősorban erkölcsi alapelveket tanult meg, hanem a gyakorlatban élő, a közösség által elvárt normákat és szerepeket sajátított el (Jávor K. 1989). Kezdeményezőkészség helyett azonban inkább engedelmes és alkalmazkodó lett, amire a 19. század végéig egyértelműen jogilag bebiztosított függő helyzete is rászorította. A gyermek ugyanis a régi magyar jog szerint nagykorúságának eléréséig a rendszeres testi fenyítést is magában foglaló „házi fegyelem” alatt állt, atyja „testi és lelki erejének megfelelő” munkára szoríthatta és keresményét tetszése szerint felhasználhatta saját, illetve a család érdekében (Hermann K. 1885).

A munkára nevelés üteme és intenzitása, illetve ennek érdekében gyermekek munkára fogása azonban nem volt egyértelműen azonos mértékű a különböző időszakokban. Régebbi forrásokból, illetve Morvay Judit (1956) 19. század közepére vonatkozó megállapításaiból arra következtethetünk, hogy a magyarországi paraszti társadalomban ez akkor még inkább a tizenéves kor közepén következett be. Az újabb kutatások, amelyek inkább a századfordulóra, a huszadik század elejére vonatkoznak, viszont a 10–12 éves korban történő munkakezdést hangsúlyozták. Az ellentét egyrészt alighanem azzal oldható fel, ha tekintetbe vesszük azt, hogy – amire még a későbbiekben kitérünk – a 19. század végétől kezdődően a család- és háztartásszerkezet az ország nagy részén átalakult, leegyszerűsödött. Ugyanakkor a hagyományos paraszti gazdálkodás jobbágyfelszabadítást, nagybirtoktól való elkülönülést és tagosítást követő átalakulásával, intenzívebbé válásával a családi gazdaság csökkenő munkaerőalapjával növekvő méretű munkaerőigény került szembe, melyet a mezőgazdasági technológia javulása a huszadik század közepéig csak részben tudott ellensúlyozni. Vagyis a 19. század második felétől nyilvánvalóan a család minden tagjának – így a gyermekeknek is – egyre többet kellett dolgoznia, miközben az iskolai oktatás időigénye is fokozatosan növekedni kezdett. Az ellentét feloldásának másik módja, hogy aláhúzzuk azt a tényt, miszerint a paraszti munka megtanulása olyan hosszú folyamat volt, amely sok esetben játékos formában már 4–5 éves korban elkezdődhetett, s a szükségletektől és lehetőségektől függően változó ütemben, változó komolysággal és változó intenzitással egészen a felserdülésig tartott.

Megjegyzendő, hogy a folyamat ütemezését, hosszát tekintve nem teljesen egyforma volt a fiúk és a lányok esetében. Amíg a kisgyermekek között a tevékenységek nemek és kor szerinti elkülönítése nem játszott szerepet, addig a későbbi korcsoportok esetében már igen. A munkára nevelés folyamata ugyanakkor a lányok esetében {8-404.} általában rövidebb, intenzívebb volt, összefüggésben a biológiai érés, valamint a házasságkötés időben korábbi bekövetkeztével.

Ha modellszerűen kíséreljük meg megfogalmazni a gyermekélet típusait a hagyományos társadalomban, akkor röviden az alábbiakat lehet mondani: a hagyományos parasztság gyermekéletének jellemzője a családcentrikus lét, az iskolai oktatás általában pontosan, kötelezően meg nem határozott, de majdnem mindig rövid, egy–három éves időszakot tesz ki és viszonylag kevés hatást gyakorol a személyiség fejlődésére. A gyermek mindennapi élete során a munka és a játék nem válik el élesen egymástól, komolyabb méretű munkára fogásuk későn, csak tizenéves koruk közepén következik be (minden valószínűség szerint összefüggésben a biológiai érettség mainál későbbi elérésével). Ezzel szemben a 20. századi modellben az iskola domináns szerepet tölt be, az iskoláskor 8–12 évig is eltart, a játék és a munka elválik egymástól, utóbbi szerepe és intenzitása rohamosan csökken, az iskolába járással nem fér meg. E két sarkított, ellentétes modell között széles a változatok száma. Egyrészt a kettő közé beékelődik időben egy, a századfordulóra jellemző átmeneti modell, ahol mind a munkaterhelés, mind az oktatási terhelés megnő. E folyamattal párhuzamosan egyrészt a biológiai érés kezd felgyorsulni, másrészt a „gyermekkor” határa időben kitolódik, mintegy alkalmazkodva a megnövekedett terheléshez. A változatok másik feltételezhető csoportja – mely eddig kevésbé feltárt – regionális lehet. Nyilvánvaló, hogy azokon a területeken (Dunántúl, Kisalföld, Felföld), ahol az írástudás szintje magasabb volt már a 19. század közepén, ott minden valószínűség szerint a rendszeres iskoláztatás megindulása korábbi, gyakorlata intenzívebb, hosszabb lehetett. Ugyanígy feltételezhető, hogy a gyorsabban fejlődő, gyorsabban polgárosodó, az intenzívebb gazdálkodást hamarább kezdő területeken korábbi, illetve szélesebb körű lehetett a gyermek munkába állítása, és kiterjedtebb az iskoláztatása, mint a lassabban mozgó, lemaradó peremterületeken. Végezetül biztos, hogy számolnunk kell a gyermekéletben is a társadalmi rétegváltozatokkal akár a kiváltságokkal rendelkező–jobbágyi sorban élő, akár a birtokos–birtoktalan, akár az egykéző–sokgyermekes csoportokat állítjuk szembe egymással. A kiváltságolt rétegek, a birtokosok, illetve egykézők esetében a gyermek iskoláztatása valószínűleg gondosabb, megbecsülése nagyobb, munkára fogása kevésbé intenzív, míg a függő helyzetben élők, birtoktalanok, sokgyermekesek esetében ennek ellentettje feltételezhető. Ugyancsak eltérőek lehetnek az egyes társadalmi rétegekbe tartozó gyermekek játékai, a különböző családok által a gyermek számára nyújtott juttatások, illetve a vele szemben állított követelmények.

E különbségek a 19–20. század folyamán nagymértékben csökkentek – az iskoláztatás fejlődése, illetve meghatározott szintig/életkorig való kötelezővé tétele nyilván az egységesülés irányába hatott –, de teljesen nem szűntek meg. A megélhetés kényszere, illetve a családi gazdálkodás munkaerőigénye egyes rétegekben a régi „gyermekélet” modell lehetőség szerinti megőrzése, míg a tanulás/képzés társadalmi előrejutást könnyítő szerepét felismerő középrétegek esetében inkább a régi modellel történő szakítás irányába hatott a századfordulótól kezdve.

{8-405.} IDŐSKORÚAK

A társadalomtörténészek a szociológusokkal együtt hosszú ideig úgy tekintettek az előző évszázadokra, mint az „öregek aranykorára”. Ők voltak azok, akik a javakat birtokolták, a hatalmat gyakorolták, a család, a helyi társadalom túléléséhez szükséges stratégiai tudással, technikai ismeretekkel rendelkeztek. Fentiekből következően a társadalmon belül az idős emberek – különösen az idős férfiak – bírtak a legmagasabb presztízzsel. Ezt a helyzetet azonban a 18–19. század gazdasági-társadalmi változásai alaposan átalakították. Az ipari forradalom során kialakult új technikák megkérdőjelezték a régi készségek további hasznosíthatóságának fontosságát, a modern oktatási rendszer kiépülése pedig az idős generációk amúgy is avuló ismeretanyagon alapuló tanító és tanácsadó szerepét csökkentette, illetve másodrendűvé változtatta. Az öregek kivételezett helyzete fokozatosan megszűnt, lassan a társadalom perifériájára szorultak (Laslett, P. 1976).

Bár az újabb nyugat-európai kutatások ezt a képet több ponton megkérdőjelezik, saját Duna menti falvainkon végzett elemzéseink inkább alátámasztják a fentieket. Adataink szerint az idős emberek meghatározó többsége a magyar falvakban a 18–19. század fordulóján családban él. Nemcsak magányos személyt találtunk elvétve, hanem a kizárólag házastársával vagy egyetlen gyermekével-rokonával élő idős emberek száma is elenyésző. Különösen az idős férfiak élnek viszonylag jó helyzetben, mivel közel 90 százalékuk önálló háztartás feje, melyben rendszerint több házas és nem házas gyermekével él együtt. Alacsony közöttük az özvegyek aránya is, ami arra utal, hogy amennyiben feleségük korábban elhalálozik, akkor túlnyomó többségük újraházasodik. Ebben a korszakban még az idős nők többsége sem magányosodik el, bár férje halála után a háztartás vezetésének pozícióját általában sokkal kevésbé tudja megtartani és újbóli házasságkötése is lényegesen ritkább.

Az természetes, hogy az életkor előrehaladtával az emberek munkavégző képessége és energiája csökken. A kulcskérdés az, hogy a háztartás és a gazdaság vezetése kinek a kezében marad – az idősödő gazda és felesége megtartja-e azt haláláig, vagy korábban átadja a fiatal generációnak. A hagyományos magyar (kelet-európai) modellben a gazdaság átadására – a „levetkezésre” –, bár vannak rá példák (Tárkány Szücs E. 1961; Paládi-Kovács A. 1996), általában a gazda életében igen ritkán került sor, ellentétben a német nyelvterületen, Csehországban és Skandináviában rendszeresen szokásos 55–65. év közötti „visszavonulással”. Ez utóbbi társadalmakban általános gyakorlat az iparosítás előtti korszakban az, hogy szabályszerű egyezség kíséretében az öregek átadják a gazdaságot a kiszemelt örökösnek, s ezzel párhuzamosan gyakorta az öröklés folyamata (a többi testvér kielégítése, illetve az erről szóló egyezség megkötése formájában) is lezárul.

Persze nem kizárt, hogy ez az idősek számára viszonylag kedvezőnek látszó kép a századfordulón már másképp nézne ki, ha lennének erre vonatkozó megfelelő kutatási eredményeink. Mindenesetre Kiss Lajos (1981) leírásai és Szabó László (1989b) elemzései arra engednek következtetni, hogy a 19. század utolsó harmadától folyó gazdasági-társadalmi átalakulás vélhetőleg kissé megrendítette az öregek családon-háztartáson belüli helyzetét, különösen a birtokos paraszti háztartásokban. Ez az átalakulás ugyanis, mint azt már említettük, egyrészt a paraszti gazdaságok élőmunkaigényének {8-406.} növekedésével járt együtt, másrészt magával hozta a nemek és generációk viszonyát némileg átalakító polgári jogegyenlőségnek a falusi társadalomban való fokozatos elterjedését is. Mindezek következtében egyre többször fordulhatott elő olyan helyzet, hogy a munkából kiöregedett háztartásfő még életében átadta (avagy éppenséggel átadni kényszerült?) a gazdaság vezetését fiatal, munkabíró leszármazottai kezébe.

A fenti érdekkonfliktusok azonban egészen a legutóbbi időkig nem eredményezték az idős korúak tömeges elmagányosodását, a családot mint életkeretet még hosszú ideig sikerült fenntartaniuk az idős generációba tartozók számára is. Az 1960-as évek végéig még a falusi idős korú lakosság kereken 88 százaléka (a férfiak 96 és a nők 83 százaléka) legalább egy fővel, 40 százaléka két vagy annál több családtaggal együtt élt (Öregek 1972: 247–252). A hagyományos paraszti lét erőltetett ütemű felszámolása, a foglalkozás- és életformaváltás, s ennek következtében a fiatal és idős generációk életútjának szétválása, valamint a falvak gyorsuló elnéptelenedése csak az utolsó két évtizedben öltött számottevő méreteket. Ez a változássorozat azonban nemcsak sokkal gyorsabb, hanem átfogóbb, az élet szinte minden területére kiterjedő és lényegesen nagyobb méretű annál, mint ami az előző három évszázad alatt összességében bekövetkezett.

Ráadásul az idős korúak pozíciójának romlása egyre nagyobb tömegű embert érint. A születések gyakoriságának csökkenése, illetőleg a fiatal felnőttek faluról történő fokozódó mértékű elvándorlása megnövelte az időskorúak arányát, a halandósági viszonyok javulása pedig abszolút számukat is. Míg a 19. század közepén a népesség 20 éves korban még várható élettartama csak kb. 34 év volt, addig a századfordulóra ez 40, az 1950-es évekre pedig 51 évre nőtt, vagyis kereken 50 százalékkal meghosszabbodott (Acsádi Gy. 1968: 407). Ez magyarázza azt a tényt, hogy az idős korúak más korosztályokhoz viszonyított aránya az utolsó évtizedekben döbbenetes mértékben megnövekedett, miközben (de fentiektől nem függetlenül) társadalmi presztízsük lényeges mértékben csökkent, elmagányosodásuk fokozódott. A magas életkor iránti tisztelet, az idős személyek tekintélye, társadalmon belüli vezető szerepe az utolsó évtizedekben általában is csökkent, míg a fiatalabb generációké felértékelődött, mégpedig nemcsak a konkrét hatalmi pozíciók elnyerésében, illetve a munkaerőpiacon, hanem az öltözködés, a szabadidő-eltöltési formák, gesztusok, viselkedési kultúra területén is.

Ezek a negatív folyamatok különösképpen érintik a férfiaknál lényegesen tovább élő női népességet. Míg 1970. évi adatok szerint a 60. év feletti férfiaknak csak kb. 15 százaléka volt özvegy és elvált, és nem egészen 7 százalékuk élt egyedül, addig a megfelelő arányok a nőkre vonatkoztatva közel 50 százalék özvegy és elvált, illetve valamivel több, mint 18 százalék egyedül élő volt.

NŐK ÉS FÉRFIAK

Ha a témát a bevezetőben jelzett tér- és időparaméterek figyelembevételével akarjuk megközelíteni, akkor a férfiak és nők számánál és egymáshoz viszonyított arányánál kell kezdenünk. A férfiak és nők arányát alapjában három tényező szokta {8-407.} befolyásolni: az emberi népességekben rendszeresen megfigyelhető fiúszületési többlet, a nemek korszakonként és korcsoportonként eltérő halálozási aránya, továbbá a vándormozgalmak, melyek tudvalevőleg nem egyenletesen szokták érinteni az egyes nemeket és korcsoportokat.

Ami a férfiak és nők arányának konkrét alakulását illeti, Magyarországon az utolsó kétszáz évben a helyzet a következőképpen néz ki. A 18. század végén és a 19. század első harmadában férfitöbblet figyelhető meg, összefüggésben a 17. század végén kezdődő és csak több mint száz év múlva lecsillapodó bevándorlási–újratelepülési mozgalmakkal, melyek minden valószínűség szerint lényegesen több férfit vonzottak az országba, mint nőt. A 19. század utolsó harmadában azonban fordult a kocka. Olyan földcsuszamlásszerű folyamatok indultak meg, amelyek alapjában megváltoztatták a nemek egymás közötti régi arányát. A meginduló, elsősorban a tengerentúlra irányuló kivándorlás az eltávozó nagy tömegű fiatal férfi miatt először a fiatalabb korosztályokban eredményezett nőtöbbletet, majd a századfordulón a nők halandóságának javulása az idős korosztályokban is a nők javára billentette a népesség összetételét. A folyamatot megerősítette a két világháború férfiakat tovább ritkító hatása. Bár a kivándorlási hullám az első világháború után kényszerűségből, a tengerentúli célországok elzárkózó politikája miatt elsimult, a férfiak hátrányára kialakuló és egyre erősödő halandósági különbségek a huszadik században tartós és fokozatosan növekvő nőtöbbletet eredményeztek a magyar népességben.

Regionálisan azt tapasztaljuk, hogy a 18. század végén Magyarország a férfi–nő arány tekintetében egy Vas és Szepes megyék közötti vonallal két részre osztható. E vonaltól nyugatra kisebb-nagyobb mértékben mindenütt nőtöbblet, míg ettől keletre férfitöbblet található. Vagyis a nők száma és aránya a 18. század végén lényegesen kisebb volt azokon a területeken, amelyek súlyos népességveszteséget szenvedtek el a török háborúk időszakában, és így a 17. századtól kezdve bevándorlási célterületté váltak. Ezzel szemben a nők túlsúlyban voltak azokban az északnyugati megyékben, amelyek a külföldről származók mellett a telepesek másik nagy csoportját, a belső áttelepülőket szolgáltatták az ismét benépesülő déli országrészekben (Thirring G. 1938: 36–39). Az 1900. évi népszámlálás adataiból viszont már némileg más kép bontható ki. A 19–20. század fordulójára a férfitöbblet azokra a megyékre korlátozódott, ahová továbbra is tart a bevándorlás (Szlavónia, a Temesköz iparosodó keleti része), illetőleg a kivándorlás által kevésbé érintett területekre (Erdély, az Alföld Szeged–Debrecen–Bihar megye közé eső háromszöge, valamint a Kisalföld). Vagyis a nemek arányát most már sokkal inkább a helyben maradásra hajlamosabb nők arányát növelő elvándorlás, mint az új lakosok érkezése befolyásolta.

Nézzük meg azt, hogy melyek voltak a nők szerepei a hagyományos magyar társadalomban. A társadalomtörténeti irodalomban példát mutatóan világosan elemzi ezt a kérdést Peter Laslett. Célszerű ezért megállapításaiból kiindulni, noha azok elsősorban angliai tapasztalatokra épülnek. Laslett (1983b: 494–503) szerint tehát a nő:

1) kielégíti férje szexuális szükségleteit;

2) részt vesz a családi vállalkozásokban és helyettesíti férjét, ha az beteg vagy távol van;

{8-408.} 3) beszerzi és elkészíti a család, illetve háztartás táplálékát (részben megosztva ezt a munkát a férfiakkal);

4) ruhákat készít és javít saját maga, férje és a háztartás többi tagja (a gyermekek és a cselédek) számára;

5) fonónőként bérmunkát („bedolgozást”) végez, különösen házassága első időszakában, gyermekei megszületése előtt;

6) gyermekeket szül;

7) gyermekeket nevel;

8) fenntartja saját maga és otthona függetlenségét férje halála után is a család és a gyermekek érdekében.

Ha a fenti megállapításokat a magyar tapasztalatokkal vetjük össze, akkor az első benyomás az, hogy meghökkentően sok a hasonlóság. Mindazonáltal különbségek is jócskán vannak, ezért elengedhetetlen, hogy néhány dolgot hozzáfűzzünk Peter Laslett megállapításaihoz. Nézzük ezeket sorjában.

Az első ponthoz: bár a magyar szakirodalom e téren inkább szemérmesnek, mint bőségesnek nevezhető, nem tartjuk kizártnak, hogy a nők szexuális szerepe a hagyományos társadalomban sem volt teljesen passzív. Sőt nem kizárt az sem, hogy a nő időközönként bizonyos fokú szexuális kontrollt gyakorolt férje fölött (Vajda M. 1988).

A második ponthoz: csak aláhúznánk szerzőnk megállapításait, hangsúlyozva azt, hogy a nemek közötti viszony korábban, a hagyományos társadalomban némileg más volt, mint ahogyan később, a 19. század második felében az ipari forradalom során alakult. Bár a jogrendszer általában a középkortól a 19. század végéig, 20. század elejéig nálunk is a férfit részesítette különböző előjogokban, ténylegesen a régi típusú parasztgazdaságban (sőt a kézműves háztartásban is) a nő sokkal inkább partnere volt a férfinak, mint a modernizálódó világban. A nőnek fontos feladatai voltak a család, a vállalkozás fenntartásához szükséges források, alapok előteremtése terén. A „családi gazdaság” a két nem közötti társadalmilag is szentesített munkamegosztásra épült, s fenntartásához a „női-” és „férfimunkák” elvégzése egyaránt szükséges, és bérmunkával teljes mértékben nem is igazán volt helyettesíthető. „…Nem csekély következő hiba a magyar nevelésben az is, hogy abban az asszonyi és férfimunkák annyira elválasztatnak, hogy valamint a férfi pirul és alacsonyságnak tartja asszonyi munkát tenni, úgy a fejérnép is illetlenségnek nézi férfimunkába keveredni. Mely dologválogatás számtalan esetben csekély dologmulasztással és hátramaradással szokott járni… megvallom, valami barbariest látok abban, midőn a német hölgyével és leányával csépeltet, kaszáltat, szántat stb., noha másrészrül meg kell azt is vallanom, hogy a német szorgalom nagy részét éppen az teszi, hogy mind a két nem minden munkában egyenlően részt vesz, s míg a magyar teletszaka csak dohányzik és furuglál, addig a német az asszonyokkal együtt fon, köt, varr stb., ami igen is egészen más következetű, mint a furuglaszó…” – írja a 19. század elején Berzsenyi Dániel (Berzsenyi D. 1934: 26–27).

A harmadik és negyedik ponttal maradéktalanul egyetérthetünk. Ezek végül is arra utalnak, hogy a hagyományos magyar társadalomban viszonylag pontosan elkülönített kor és nem szerinti munkamegosztási rendszer alakult ki, melyet csak rendkívüli {8-409.} körülmények között és akkor is csak átmenetileg hagytak figyelmen kívül. „A földeken végzett fontosabb munkák mind a férfiakra tartoznak: szántás és vetés, a kaszálás, az aratás, a behordás. A jószágtartásban ugyanígy: a nők feladata voltaképp csupán az aprójószág, baromfi, disznó gondozása, ellátása; a nagy jószággal, a lóval-ökörrel, de még a birkával is a férfi bánik, a tehenet a férfi gondozza, legfeljebb a fejést bízza az asszonyra. Nem lehetne elképzelni, hogy a legelőn járó nyájakat nők őrizzék… A munkára való képességnek ezt a különbségét az átányi emberek szemében a természet, Isten akarata rendezte el. Az asszonyok »más munkára vannak teremtve«, alkatuknál fogva gyengébbek. Gyengébbek fizikailag, de viselkedésükben se olyan »kemények«, bátrak, mint a férfiak. Ezért nem való, hogy a nagy jószág rájuk legyen bízva, mert úgy kell, hogy »a jószág féljen az embertől, ne az ember a jószágtól«… A nők testalkata viszont hajlékonyabb, s ez előny azoknál a munkáknál, ahol meg kell hajolni. Így főként női munkának számít a kapálás…, sőt félig-meddig az ásás is és a marokszedés… A női munka hagyományos kereteit csak ritkán, rendkívüli körülmények között lépték át az asszonyok. Tudunk özvegyekről, akik mintegy férjük szerepköreit vállalták magukra a gazdálkodásban. Háborúban, a férfiak távollétében egyes asszonyok, lányok szántottak, vetettek, sőt kaszáltak is…” – írja Fél Edit és Hofer Tamás az átányi társadalom megfigyelése alapján (Fél E.–Hofer T. 1967: 8–9).

Az ötödik ponthoz: Magyarországon és Kelet-Európában (Sziléziát és Csehországot kivéve, ahol kiterjedt manufaktúra-rendszer épült ki a környező falvak mindkét nemet magában foglaló bedolgozó fonóira támaszkodva) ennek a feladatkörnek nem volt akkora jelentősége a parasztasszonyok életében a 18–19. század folyamán. A fonás mint feladat csak a házi textilneműek előállításához szükséges tevékenységként jelent meg, így viszont a magyarországi falusi nők életét lényegében halálukig végigkísérte.

A hatodik ponthoz: a gyermekszülés a nő számára életének beteljesülését jelentette, ami éppoly jól lemérhető a férfiak anyaság iránti csodálatán, mint a meddőségre kárhoztatott nők szégyenén és bűntudatán. A hagyományos társadalom, ahogy másutt, úgy Magyarországon is egészen a 19. század közepéig (néhány területtől eltekintve, ahol már a 18. században elindult a születéskorlátozás) minden módon arra ösztönözte a nőt, hogy egyrészt a magas csecsemő- és gyermekhalandóság, másrészt a nálunk főként családi-rokoni alapokra épülő parasztgazdaságok munkaerőigényének kielégítése érdekében annyi gyermeket szüljön, amennyire csak képes. Sem nálunk, sem általában Európa keresztény társadalmaiban ezalól hivatalosan semmiféle kibúvó nem lehetett: az egyházi és a világi törvények, valamint a szokásjog szerint egyaránt tilos volt a fogamzásgátlás, az abortusz és a nem kívánt gyermek kitevése. A termékeny nők épp ezért tehát fel lehettek arra készülve, hogy életükből legalább két évtizedet a szaporodás jegyében fognak eltölteni; házasságuk első felében húszegynéhány évig szinte el kellett felejteniük, hogy valaha is menstruáltak.

A hetedik ponthoz: bár Peter Laslett elsősorban női feladatnak tartja a gyermeknevelést, a magyar néprajzkutatás megállapításai szerint azonban egyértelmű az, hogy egyrészt a nevelés mindkét nem feladata volt (Fügedi M. 1988; Kresz M. 1949), másrészt a nevelés nem egyszerűen a szülők „belügye”, hanem a család és háztartás szélesebb körében zajlott le. A szülőkön kívül részt vettek benne az esetlegesen ott {8-410.} élő nagyszülők, rokonok és szolgák is, akik mind-mind akarva-akaratlan közreműködtek a gyermek szocializálásában, a munkafogások, a környezetről és a helyi társadalomról szerezhető ismeretek, valamint a közösség normáinak és viselkedési mintáinak elsajátításában.

A nyolcadik ponthoz: angol kutatónk az állapítja meg, hogy az özvegyen maradt asszonyok mérhetetlenül nehéz terheket viseltek. Saját női tevékenységeik mellett férjük halála után az ő feladatait is nekik kellett ellátniuk. Az özvegy, különösen a klimax után, „tiszteletbeli férfi” lett, és sokszor legalább átmenetileg családfői jogokkal rendelkezett. Téves tehát az az elképzelés, hogy a férfit mindig fia követte a vállalkozás vagy a birtok élén. A fiatal és vagyonos özvegyasszonyok könnyen férjhez tudtak menni. Az idősebbek pedig, különösen, ha fiúgyermekük volt, inkább egyedül maradtak, és megtartották a vállalkozást, hogy az majd a fiúra szálljon (Laslett, P. 1983a: 499–500). Mindez tapasztalataink szerint általában a 18–19. századi magyar falusi társadalomra nézve is igaznak tűnik, bár úgy látszik, hogy az újraházasodás gyakorisága nálunk regionálisan nem egyforma. De erről bővebben majd a házasodás kapcsán szólunk.

A fenti szerepek ellátásának természetesen alapfeltétele, hogy a nőnek férjhez kellett mennie. A hagyományos társadalomban „vénlánynak” maradni szégyen volt és olyan kudarc, amely az illető nőt félig-meddig a helyi közösség perifériájára sodorta. Magyarországon – mint erre még a továbbiakban visszatérünk – a helyi társadalom minden tagja igyekezett házasságot kötni. Nyugat-Európával ellentétben nálunk soha nem került bele tömeges méretekben a házasságkötéstől való tartózkodás a „népi népességpolitika” stratégiai eszköztárába. A fentiekből következően a szokásos női életút családra orientált volt, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy ne lettek volna ennek különböző változatai: a gyermekes asszony mellett némileg eltérő pályaívet futhatott be a gyermekkel nem rendelkező, továbbá a megözvegyült és új házasságot nem kötő asszony. (Az újraházasodó nő lényegében ugyanabba az asszonyszerepbe lépett vissza, melyet a házastárs halála megszakított, mindössze a leszármazottak családi-örökösödési viszonyai váltak ettől némileg bonyolultabbá.) Kisebb-nagyobb különbségeket észlelhetünk aszerint is, hogy a nőt kibocsátó, illetve befogadó háztartás mekkora földet birtokolt, milyen háztartás- és munkaszervezetben működött („nagycsalád”, szolgával kiegészített vagy anélküli egyszerű családos háztartás), milyen mértékben kapott hangsúlyt a termékenységi szerepkör az asszony életében („egykés”, illetőleg a születések számát nem korlátozó volt-e a család stratégiája) (Kovács Erzsébet 1942).

A nemek közötti munkamegosztásra már korábban utaltunk. Ez azonban csak egy része azoknak a tevékenységmegosztásoknak és szerepköri különbségeknek, amelyek egy hagyományos falusi család, illetve háztartás mindennapi életében megfigyelhetők. A férfi elsősorban a gazdasági alapok megteremtésénél játszott döntő szerepet, a fogyasztás szabályozását a férfiak és nők már közösen végezték, míg a családi élet harmóniáját, erkölcseit, légkörét, ideológiáját elsősorban az asszonyok alapozták meg és tartották fenn. Inkább a nők azok, akik a család szűkebb és tágabb körben levő személyi-társadalmi kapcsolatait is „karbantartják” (Jávor K. 1989: 141–173), annak ellenére, hogy térbelileg a férfiakénál tulajdonképpen sokkal szűkebb a mozgásterük. A nők fő tartózkodási- és munkahelye ugyanis a ház és az udvar volt, {8-411.} társadalmi-közösségi életüket pedig elsősorban a szomszédolás, a templomba járás, a fonók és a lakodalmak jelentették, míg a férfiak nemcsak a házból, hanem a község határából is sokkal inkább és sokkal gyakrabban kimozdultak.

Amennyiben a női életutat modellszerűen kívánjuk felrajzolni, akkor az a hagyományos világban az alábbi fordulópontok segítségével szakaszolható. A gyermekkort követően 15–18 éves kor körül kezdődik a menstruáció és a „nagylány” vagy „eladó lány” korszak, amit rövid idő múlva, 16–20 éves kor között, a férjhezmenés követ. (Tátrai Zs. 1994) Az ifjú asszony azután körülbelül két évtizeden keresztül, átlagosan 40–45 éves koráig folyamatosan szül, gyermeket nevel és végzi a parasztgazdaságokban a női munkaerőre osztott feladatokat. Nagyjából 55 éves és rendszerint már nagyszülő akkor, amikor utolsó gyermeke is a pubertáskorba lép. Élete várhatóan 60 éves kor körül fejeződik be.

A 19. század második fele sok tekintetben változásokat eredményezett a fenti képben. A meginduló és fokozatosan terjedő születéskorlátozás következtében egyes területeken már a 18. század végétől – országos méretekben azonban csak a 19. század közepétől – csökkenni kezdett a termékenységi szerepkör (a gyermekszülés) fontossága a nők életében. A század utolsó harmadában kibontakozó gazdasági-társadalmi átalakulás – az ipari forradalom magyarországi megindulása – további változásokat hozott. Egyrészt először közvetlenül a városok környékén, majd az infrastruktúra, a közlekedés fejlődésével egyre szélesebb körben lehetőséget nyújtott a nők és a fiatalok hagyományos közösségből való átmeneti vagy végleges kilépésére azzal, hogy új munkalehetőségeket és megélhetési esélyeket kínált. Másrészt a mezőgazdasági technika fejlődése megkezdte, az első világháború keltette szükséghelyzet pedig felerősítette a hagyományosan szigorú kor és nem szerinti munkamegosztási rend felbomlását. Hozzájárult mindehhez az a demográfiai változássorozat, mely – mint korábban említettük – részben átalakította a nemek és korcsoportok egymáshoz viszonyított arányát és társadalmi helyzetét, részben megváltoztatta a női életút hosszát és szakaszait.

A munkamegosztás átalakulása két szakaszban ment végbe. Első fázisában a férfiak jelentős része részben vagy egészben kivált a mezőgazdaságból. A nők nagyobb része ekkor még otthon maradt részben mint termelőszövetkezeti tag, részben mint a „háztájira” szűkült családi gazdaság művelője. Ennek során a korábbi férfimunkák egy része – főleg az állatok ellátása – is a nők feladatává vált (Kós K. 1980: 426). A második, ma is zajló szakasz az urbánus (ipari-szolgáltató) foglalkozások falun való nagyobb méretű megjelenésével következett be, ami a két nem közötti munkamegosztási elkülönülést fokozatosan tovább csökkenti és egyre inkább individualizálja – családilag, egyénileg döntik el, illetve alakítják résztvevői –, miután a mindenkire kötelező normák lassan elhalványultak. Ennek kapcsán azonban érdemes megjegyezni, hogy a falusi népesség hagyományos normarendszere-sztereotípiái a nemek szerepéről és a munkamegosztásról a tényleges, érdemi változások ellenére még hosszú ideig, akár generációkig is tovább éltek, tovább élnek (Őrszigethy E. 1986: 15; vö. H. Sas J. 1988).

Fentiekkel szoros összefüggésben megállapítható, hogy a nők életútja a 19. század utolsó harmadától egyrészt meghosszabbodott, másrészt ciklusai egyre differenciáltabbakká váltak. Egyes szakaszai mindinkább lerövidültek (szülési periódus), mások {8-412.} viszont meghosszabbodtak (fiatalkor, „lyányság”, gyermek nélküli középkorú és időskori élet).

Ami a nők családi-háztartási körből való kiválását illeti, az fokozatosan ment végbe. Az első szakaszban – lényegében az 1940-es évek végéig/1950-es évek elejéig – a nők családon-háztartáson kívüli munkavégzésére csak időszakosan került sor, többnyire akkor, ha az együttélő csoportnak készpénzre volt szüksége (Gyáni G. 1988). Kivételt ezalól csak a lányok képeztek, akik már a két világháború közötti időszakban is egyre inkább részt vettek a családjukon kívüli kenyérkereső tevékenységekben mint summások, házi cselédek, gyári munkásnők.

Az igazi változások a nők életében és munkamegosztásban elfoglalt helyzetében az utolsó három-négy évtizedben következtek be a hagyományos paraszti gazdálkodás 1950-es évek végén/1960-as évek elején történt majdnem teljes körű felszámolásával. Ez a folyamat, szétrombolva a hagyományos gazdasági-társadalmi kereteket, lavinaszerű változásokat eredményezett a családok életében, munka- és tevékenységszervezetében, értékrendjében, ami hamarosan megmutatkozott a nők foglalkozási szerkezetének gyors átalakulásában is. Az 1980. évi népszámlálás adatai szerint a 15 év feletti nőknek már csak alig több mint negyede tartozott a „mezőgazdasági kereső”, illetve „eltartott” kategóriába. A termelőszövetkezetek nyugdíjasaival együtt is mindössze csak kb. harmadára tehető a félig-meddig a hagyományos „családi gazdaságra” emlékeztető (de azzal korántsem teljes mértékben azonos) keretek között élők aránya, a többiek – nehéz lenne most eldönteni, hogy mennyire saját akaratukból és mennyire a kényszerítő körülmények hatására – a családi/háztartási körön kívül eső munkalehetőségeket, az egyéni karrierépítés útját választották.

Ha a nők társadalomban elfoglalt helyzetét röviden kívánjuk jellemezni, azt mondhatjuk, hogy a hagyományos magyar társadalom patriarchális volt. Bár a tételes jog általában nem tartalmazott erőteljesen hátrányos megkülönböztetéseket a nőkkel szemben, mégis az élet számos területén bizonyos mértékig kedvezőtlen helyzetbe szorultak. A mindennapok során többnyire a férfiak által betöltött szerepek voltak a fontosabbak, s a nők igen gyakran kényszerültek arra, hogy a férfiak döntéseihez alkalmazkodjanak. A családi vagyonból való részesedésük, öröklési lehetőségük eleve korlátozott volt, házasságkötésük után a lányról a szülők tulajdonképpen „lemondtak”. Amennyiben az ifjú házasok nem alakítottak önálló háztartást, akkor többnyire a férj szüleihez költöztek – a feleségnek a szokásoknak megfelelően „követni kellett” férjét. A férfi családjába az új asszonyt azonban rendszerint ténylegesen csak az első gyermek megszületése után fogadták be. A mindennapi élet során számtalan hátrányos megkülönböztetés érte a nőket a megszólítás, a névviselés-névhasználat, az étkezési rend, a nyilvánosság előtti megjelenés tekintetében, a közéletben, az özvegyeket kivéve, gyakorlatilag közvetlenül részt sem vehettek. Természetesen mint szinte mindenben, ebben is helyi-társadalmi rétegenkénti változatokat találunk. A birtokos nemesség asszonyainak helyzete például nemcsak anyagi, hanem társadalmi-családi vonatkozásokban is nyilvánvalóan előnyösebb volt. Bizonyos mértékű vagyoni joga és cselekvőképessége volt, megözvegyülése esetén pedig mint kiskorú gyermekeinek gyámja, szavazati joghoz és megyei tisztségviselési lehetőséghez is juthatott. Ezektől a „rendi előjogoktól” csak a polgárosodás 1870-es évekbeli {8-413.} törvényei fosztották meg (Máday A. 1913: 64–65, 116–124). Kedvezőbb volt az asszonyok-lányok családi pozíciója az egykéző dél-dunántúli falvakban is, bár ezt a huszadik századi szerzők egy része „a paraszti világ teljes felfordulásaként” értékelte (Tárkány Szücs E. 1981: 484). Egy szempontból pedig a nők helyzete a férfiakénál lényegesen előnyösebb volt: a házasságkötéssel akár 16 éves korban is nagykorúvá válhattak és kisebb-nagyobb anyagi juttatásokra-jogokra (hitbér, özvegy jog, tartás joga) tettek szert, míg a férfiakat ilyen jogok és lehetőségek nem illették meg, sőt nagykorúságuk eléréséhez is szükség volt az előírt életkor – általában a 24. év – betöltésére (Tárkány Szücs E. 1981). A fentebb leírt folyamatok azonban a 20. századra – különösen a hagyományos paraszti életmód utolsó bástyáit is leromboló termelőszövetkezet-szervezés után – alapjában megrendítették a korábbi, öröklött patriarchális világképet, illetőleg a nemek közötti patriarchális viszonyrendszert és fokozatosan a nemek egyenlősége irányába kezdtek eltolódni.