BEVEZETÉS

A hagyományos társadalom korcsoportjai, a nemek, a család, háztartás és rokonság egyszerre és együttesen alkotnak egy egységet annak ellenére, hogy egyes rájuk vonatkozó kérdéseket inkább a történettudomány, másokat a néprajz, az antropológia, a demográfia vagy a családszociológia vizsgál a maga sajátos látásmódjával. Mindebből következően több szakterület irodalmát, eredményeit, kérdésfelvetéseit és fogalomkészletét kell ismernünk és használnunk akkor, ha témánkat igazán meg akarjuk közelíteni.

Módszer tekintetében fontos követelmény, hogy a tárgyalt jelenségek és folyamatok legalább bizonyos szinten mérhetőek legyenek. Az összehasonlítások, jellemzések pusztán szavakban történő elvégzése során ugyanis az egyes szerzők akarva-akaratlan belecsúsztak a helytelen általánosítások, aránytévesztések csapdáiba. A mérés és összehasonlítás sok–kevés, nagy–kicsi, gyakori–ritka és ehhez hasonló jelzőkkel történő helyettesítése gyakran vélt igazságként segített megfogalmazni olyan állításokat is, melyek egyetlen szerző egy-két adatán alapuló spekulációk voltak, avagy egy adott embercsoport térben és időben meglehetősen korlátolt körben érvényesülő véleményét, tapasztalatát tükrözték. Többek között ez a verbális, mérésre nem törekvő megközelítés alakította ki sok egyéb mellett a hagyományos világ paraszti társadalmára nézve általánosnak tekintett „nagycsaládi” rendszer, a levirátus, a gyászév, a helyi közösség minden esetben formális korcsoportokba szerveződése vagy az Alföld mint a hagyományos magyar kultúra és társadalom egyik legfejlettebb területe mítoszát. Ezzel szemben a mérésre törekvés esetében az állítások érvénye ellenőrizhetővé, határai láthatóvá válnak. A tárgyalás során, reméljük, világos lesz tehát, hogy egy jelenségre nézve országos adataink vannak-e vagy csak néhány település feldolgozására támaszkodunk. Utóbbi azonnal és egyértelműen mutatja a szóban forgó megállapítás tér- és időbeli korlátait. Kiderül majd, hogy mikor van szó becslésről vagy feltevésről. Ez a megközelítés, bár bizonyos mértékig leegyszerűsít, mert nem minden tűnik mérhetőnek, a látókörébe került jelenségek esetében nemcsak tisztességes módon megjelöli a téma és az összefoglaló vitatható, adatokkal kevésbé alátámasztott pontjait, hanem egyúttal megmutatja azt is, hogy hol, mely területeken, korszakokban és témákban szükséges további kutatások végzése.

{8-394.} Ezzel már utalunk is az igen fontos korlátok egy csoportjára: a térbeli és időbeli határokra. Ami az időbeliségből adódó korlátokat illeti, talán a legfontosabb szerepet az egyes szakterületeken folyó kutatások keletkezése és vonatkozási időpontjai játsszák. A társadalommal foglalkozó néprajzi feldolgozások kevés kivétellel a századforduló és a két világháború közötti időszakra vonatkoznak (vagyis nagyjából arra, amire a harmincas–negyvenes évek, illetve az azóta végrehajtott terepmunkák adatközlői vissza tudtak emlékezni), a hivatalos statisztika használható adatai pedig az 1860-as évek közepétől-végétől indulnak. A korábbi időszak a néprajzkutató számára csak levéltári kutatások alapján közelíthető meg, és ez a megközelítés a források és a kutatás természetéből adódóan szinte mindig helyi érvényű. Vagyis többé-kevésbé mérhető módon a magyar társadalom, s benne az egészen a huszadik század közepéig annak többségét kitevő parasztság kor-, nem- valamint család- és háztartásszerkezete alakulásának fő vonalait az 1860-as évektől lehet ábrázolni. Bár egyes kérdésekre nézve vannak országos adataink a 18. század hetvenes-nyolcvanas éveire nézve is, alapjában azonban a múlt század utolsó harmadát megelőző, az 1867. évi kiegyezés előtti korszak viszonyainak megrajzolását a legtöbb esetben vagy a későbbi korok szilárdabb adataiból történő visszafelé következtetés, vagy pedig a 18–19. századra vonatkozó lokális kutatások eredményeinek óvatos – és természetesen feltételes – formában történő regionális, esetleg országos általánosítása segítségével kísérelhettük meg. Írásunkban kevés kivételtől eltekintve nem is merészkedünk a 18. század közepe előtti időszakba, mert témáink tekintetében erre nézve többnyire még a hipotetikus általánosítás feltételei sem adottak. Sem a történeti néprajz, sem a társadalomtörténeti kutatások jelenlegi eredményei nem elégségesek ehhez. Bizonyos értelemben azonban ez nem végzetes hiányosság. Kutatásaink is megerősítik Tálasi István (1983) azon megállapítását, hogy még a középkor óta látszólag töretlenül egy helyben élő helyi társadalmak esetében sem beszélhetünk zavartalan kulturális folyamatosságról. Részben a lakosság évszázadok során állandóan tartó vándorlása és cserélődése, részben a kulturális javak, szokások és hagyományok cseréje és terjedése (mely a török háborúk alatt és után, a 16–18. században először keleti és déli, majd később nyugati irányban különösen felerősödött) bizonyos értelemben határt von a 18. század előtti és utáni település- és társadalomszerkezet között. Természetesen botorság lenne tagadni a magyar társadalom évezredek homályába visszavezethető azonosságát és e hosszú távú fejlődés kapcsolódását jelenünkhöz és közelmúltunkhoz. Azonban ez az azonosság nem jelent mozdulatlanságot, nem jelent változatlanságot, és főként nem jelenti minden korszak hagyatékának azonos súlyát a ránk maradt, velünk élő kulturális örökségben. Véleményünk szerint a mai magyarországi (és tágabb értelemben az egész kárpát-medencei) település- és városhálózat, felekezeti és etnokulturális szerkezet, s ezekkel összefüggésben a gazdasági és politikai struktúra közvetlen gyökerei nem annyira a honfoglalás korában, mint inkább a 17–18. század nagy változásaiban keresendők. Középkori hagyományaink csak e korszakváltás szűrőjén átjutva tudtak komolyabb, néhol máig tartó hatást kifejteni. Az a gyanúnk azonban, hogy a 19. századot megért, de a középkorig, netán a honfoglalásig közvetlenül visszavezethető jelenségek nem túl számosak. Alighanem sokkal több az olyan, ma már feledésbe ment kulturális hagyományunk, emlékünk, amelynek nem sikerült közvetlenül tovább élnie és vagy beépült a 18. században {8-395.} létrejött, illetve megújult szerkezetekbe és folyamatokba, vagy még mindig a régész ásójára vár.

Térbeli korlátai e kutatásnak sok tekintetben még erősebbek, mint az időbeliek. Addig, amíg a 20. század első évtizedéig a terepmunkák a történeti Magyarországon, vagyis a kivándorolt szórványmagyarság kivételével a teljes magyar etnikum területén lehetségesek voltak, a néprajz kevésbé foglalkozott a társadalommal, a társadalomtörténeti kutatás, valamint a történeti demográfia pedig mint önálló kutatási terület jószerivel ki sem alakult. A szóban forgó témák iránti érdeklődés csak az 1930-as évektől növekedett meg, akkor azonban a kutatások lehetőségei területileg már fokozatosan beszűkültek. A szomszéd országok levéltárai évtizedekre bezárultak a magyar kutatók előtt, a terepmunka, a szóbeli gyűjtés elé pedig a társadalmi átalakulás folyamatának s ezzel párhuzamosan a hagyományos népi kultúra eróziójának az első világháborút követő felgyorsulása állított egyre erősebb korlátokat. A hivatalos statisztika felhasználása sem bizonyult könnyűnek. Mint ismeretes, ez mindig a közigazgatási határokat követte, hisz „állami megrendelésre” dolgozott, e határvonalak viszont általában a középkor és a 18. század vége közötti időszakban alakultak ki (eltekintve az 1870–1880-as évek kisebb-nagyobb megyehatár-módosításaitól). Vagyis a nagybirtokok és az egyházszervezet határait, az adminisztráció területi szerveződését, igényeit és lehetőségeit követték, nem az etnokulturális csoportok, illetőleg a népi kultúra regionális elhelyezkedését, határvonalait. Mivel az 1940-es évek előtti korszakok statisztikai felvételeinek eredeti név szerinti, illetve községsoros anyaga szinte teljes egészében elkallódott, e közigazgatási határokon való túllépésre és az adatok más, számunkra megfelelőbb csoportosítására ma már vajmi kevés lehetőség van.

Forrásaink a fentiekből következően tehát nem kizárólag a néprajzi feldolgozások, mellettük jelentős mértékben használjuk a hivatalos és nem hivatalos statisztika publikált és kéziratos adatait, a társadalomtörténet és történeti demográfia, valamint kiemelt mértékben a helytörténeti kutatások eredményeit. Bár szintézis jellegű, döntően a korábbi kutatásokat összegző munka írására vállalkoztunk, ennek ellenére több esetben kénytelenek vagyunk a közvetlen elsődleges forrásokhoz is visszanyúlni. Számos esetben ugyanis, nem találván megfelelő előmunkálatokra, saját, eddig közzé még nem tett, levéltári forrásokon alapuló vizsgálatunkat is beépítettük írásunkba.

Néhány szót a vizsgált jelenségek „társadalmi környezetéről”. Mint az már az eddigiekből is kiderülhetett az olvasó számára, a régebbi néprajzi és szociológiai kutatással szemben – mely, ha szemléletüket nem is mindenben osztjuk, az általunk használt művek jelentős részét megalkotta és nélkülük e sorok sem íródhattak volna meg – nagyon fontos szerepet tulajdonítunk a társadalom időbeliségének, vagyis az egyes társadalmi folyamatok, szerkezetek fejlődésének, változásának. Természetesen e változások nem az egész társadalomra nézve egységes módon zajlanak le – bár néha erre is van példa, mint ahogy azt a kötelező katonai szolgálat 1850-es évekbeli bevezetése és ezt követően a férfiak (és hozzájuk kapcsolódóan a nők) átlagos házasodási korának emelkedése mutatja –, hanem regionális mintákat követnek. Ráadásul e regionális mintáknak sem az iránya, sem a kronológiája nem azonos. Vannak fejlődő, stagnáló és hanyatló, illetve gyorsan és lassan változó, központi és peremhelyzetben {8-396.} levő, síkvidéki és hegyvidéki, saját stílussal és saját ízekkel rendelkező helyi társadalmak és helyi kultúrák, s akkor még nem említettük a felekezeteknek és etnikumoknak az összképet még színesebb kaleidoszkóppá változtató hatását. Mindez annak ellenére létezett és létezik, hogy számos tényező, mint például a 18. századtól az első világháborúig többé-kevésbé azonos határok között maradó magyar államterület, az állami intézmények minden téren többé-kevésbé egyforma (és az idők során fokozatosan erősödő) hatása, a földrajzi elhelyezkedés (a sok tekintetben egységet képező Kárpát-medence), a gazdasági adottságok, a városiasodás adott színvonala vagy éppenséggel a magyar etnikum nyelvi homogenitása (európai távlatból nézve pedig a kereszténység) bizonyos mértékig egységesítő tényezőként hatottak és részben hatnak ma is.

A kronológiai eligazodás érdekében a közismert politikai korszakhatárokra utalunk (1526, 1686, 1711, 1790, 1848, 1867, 1914 stb.), melyek azonban egyáltalán nem esnek egybe a népességtörténet tényleges korszakhatáraival, vagy a népművészet – népi kultúra kronológiájával (Hofer T. 1977). Természetesen a politikai változások az állami beavatkozáson keresztül kihathatnak a kultúra és a szokásrendszer változásaira – ismét visszautalnánk a már idézett „házasodási kor” példájára –, vagyis nem szabad mereven tagadni a politikatörténeti korszakolás lehetőségét, illetve hasznát sem. Mindazonáltal nem kell „átpolitizálnunk” a magyar társadalom utolsó évszázadainak alakulását. Önmagában a politikai folyamatok csakúgy, amint a kulturálisak csak egy részét képezik a magyar társadalom egészére vonatkozó változások csokrának.

Amikor tehát a továbbiakban rátérünk tulajdonképpeni témánkra, éreztetni szeretnénk az olvasóval, hogy egyrészt az esetek túnyomó többségében nem egyenes vonalú fejlődéssel van dolgunk, másrészt a megfigyelni vélt és ábrázolt folyamatok szélesebb összefüggésekbe ágyazandók, mögöttük mindig bonyolultabb háttér él és működik, még ha ez sokszor csak áttételesen érvényesül is, illetőleg nincs mód rá unos-untalan hivatkozni.