JÚLIUS

JÚLIUS 2. SARLÓS BOLDOGASSZONY NAPJA

A nap elnevezése utal az aratás egykori módjára, amikor még a nők arattak sarlóval. Tápén e hagyomány emlékére ezen a napon gyógyfüveket vágtak le sarlóval, amit azután megszenteltettek. Szokás volt az aratás szertartásos megkezdése is, hogy azután másnap ténylegesen hozzáfogjanak a munkához. Például Szil faluban (Rábaköz) elmentek a misére, az aratószerszámokat a templom falához támasztották. Ezután kimentek a földekre, a búzában vágtak egy rendet, majd hazamentek.

Elszórt adatok utalnak arra, hogy ezen a napon is tilos volt a kenyérsütés, például Zagyvarékason, Doroszlón.

JÚLIUS 20. ILLÉS NAPJA

E napon munkatilalom volt, mert attól tartottak, hogy aki ilyenkor a mezőn dolgozik, abba belecsap a villám, a termést pedig elveri a jég. A gazdálkodók féltek ettől a naptól, hogy a vihar szétveri vagy a villám felgyújtja az asztagot, a kazlakat. Volt olyan hiedelem is az Ormánságban, hogy akin Margit vagy Illés napján varrt ruha van, abba belevág a villám.

Gyimes-völgyi magyar elbeszélés szerint Illésnek nem szabad megtudnia, hogy mikor van a neve napja: „Örökké érdeklődött a többi szentektől Illés, hogy mondják meg, mikor lesz az ő nevenapja, hogy ő lőjön. De a többi szentek eltagadták, de azért méges ő tájékozódik, vaj előbb, vaj utóbb, de tennap eltalálta, mert jókat lőtt” (Bosnyák S. 1982: 107).

Vásárosmiskén azt mondják mennydörgéskor, hogy Illés abroncsolja a hordókat, Csíkdelnén úgy tartják, hogy ilyenkor Illés szekere zörög. Székelykevén úgy vélik, hogy az Illés-napi eső miatt lyukas mogyoró és dió terem. Július végének viharos időjárására utal az Újkígyóson és Doroszlón is emlegetett szólás: „Illés meg Jakab Annát kergeti” (Penavin 1988: 144).

{7-194.} JÚLIUS 22. MÁRIA MAGDOLNA NAPJA

Szokás volt a kislányok hajából ezen a napon egy keveset levágni, hogy még hosszabbra nőjön. A bácskai Felsőszentivánban sütőlapátra ültetve vágtak le a hajból, amit titokban ástak el, nehogy rontani lehessen a hajszállal.

Szeged vidékén nem tartották Mária Magdolna napját sütésre, mosásra alkalmasnak. Szajánban egyenesen tiltották e munkákat.

Időjárásjósló hiedelem is fűződik e naphoz. Kiskunfélegyházán úgy hitték, esnie kell az esőnek, mert Mária Magdolna siratja a bűneit.

JÚLIUS 25. JAKAB NAPJA

Jászdózsán úgy tartották, hogy a Jakab-napra kelt csirkék gyorsan nőnek. Ilyenkor szedik ki a fokhagymát.

A Jakab-napi időből különböző módon jósoltak a várható téli időjárásra. Székesfehérváron úgy vélték, hogy Jakab napján virágzik a hó, mert ha ilyenkor sok a felleg, akkor a télen sok hó lesz. Tápén a Jakab-napi északi szélből hideg telet jósoltak. Doroszlói megfigyelés szerint: „a zab aratását Jakab-napig be kell fejezni, mert ami gabona Jakabnapig kint marad, az kint is veszik” (Penavin 1988: 115).

JÚLIUS 26. ANNA NAPJA

A kender töve Anna napján szakad meg, ezért ilyenkor kezdték a kender nyűvését. Szép idő esetén e napon szedték az ún. annababot. Medvesalján Anna-nap előtt egy héttel kell kiszedni a hagymát, mert akkor tovább eláll. A Drávaszögben is ekkor szedik ki a vöröshagymát. Doroszlón és Topolyán úgy vélik, hogy Anna a kötényében hordja a bogarakat, ilyenkor rajzanak a legyek, s ahol nyitva talál ablakot, ajtót, ott bedobja.

A Szent Annának szentelt kedd évszázadok óta asszonyi dologtiltó nap. Szent Annát Szeged környékén Kedd asszonya néven is emlegetik.

Anna kedvelt névünnep, melynek mulatsággal, bállal való megünneplésére ma is virágzó szokásként említhetjük a füredi Anna-bált.

ARATÁSI SZOKÁSOK ÉS HIEDELMEK

Július az aratás hónapja. A kenyérgabona betakarításának a sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, melyek gyakran vallásos jellegű szertartásokkal is összekapcsolódtak. A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték.

A Csallóközben ünnepélyes volt az aratás első napja. „Jézus segíts!” fohásszal indultak, megemelték a kalapjukat. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Az Ipoly menti falvakban az új résztvevőket beavatták: az „újoncokat fenekükvel a földhöz verték”, majd a marokszedők elkapták őket és „bekötötték marokba” (Csáky 1987: 170). Bükön pedig így hallottam (1978): „Úgy csináltuk, aki még nem vót aratni, akkor a kévét lefektették aztán a lányt ráverték, {7-195.} ott nyomdosták a legények”. Olyan szokás is volt, hogy a legények és lányok, akik először arattak, keresztapát, illetve keresztanyát választottak maguknak, például Fejér és Somogy megyei uradalmakban.

Elszórt adatok vannak arra vonatkozóan, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt. Sellyén az arató a derekára kötötte, hogy majd ne fájjon.

Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. Balonyban a gazda a kötözőknek pálinkát, a marokszedőknek fejkendőt adott. Még az 1950-es években, a termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban, ahol kaszával arattak, nem mulasztották el, hogy az elnököt vagy az igazgatót megkötözzék (Manga 1977: 248).

A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Gömörben úgy mondták, hogy ezt a madaraknak és a szegényeknek hagyják.

Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötődtek. Ebből készült az aratókoszorú. Aratókoszorút általában a földesúrnak készítettek, de az utolsó kalászokból kis csomót mindenki vitt haza, és az őszi vetőmag közé elegyítették különféle magyarázatokkal. Göcsejben az aratók egy kisebb kévét kötöttek, amit a házigazda áldomással váltott ki. A kévét másnap a tyúkoknak adta, hogy jól tojjanak. Kishartyánban az első kévét a pap számára vették le, a másodikat a gazdaasszony vitte haza. Ez került azután a karácsonyi asztal alá.

Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerű, korona formájú, koszorú alakú. Kalotaszegen, mikor az utolsó tábla búzába ettek, elkezdték kötni a koszorút, melyet egész Kalotaszegen búzakoszorúnak neveztek. A legtöbb helyen harang alakú favázra erősítették a búzát. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és szalagokkal is díszítették.

A nagyobb uradalmakban az aratókoszorú vitele, átadása ünnepélyesen ment végbe. Múlt századi leírásban, pontosan meg nem nevezett alföldi helység aratóünnepéről olvashatjuk: „Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének s néha zeneszóval mezőföldről, bemennek a faluba az uraság házához vagy gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak. Erre kezdődik a vacsora, ivás, táncz, mely néha estétől reggelig tart. Ha a gabona jól fizetett jódolga van az aratóknak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek” (Réső Ensel 1867: 51). A Zsitva mellékéről szóló beszámoló részletében termékenységvarázsló vízzel való leöntésről is megemlékeznek: „Összeszedve a határ minden vadvirágát, azokból a gabonaszálakból koszorút kötnek, egy búza alapkörfonatra két jól föleresztett, s fönn egymást körösztbe metsző ívfonatot kötnek, ezen koronaalakú fejéket a hideg víztől legkevésbé iszonyodó férfi fejére teszik. A gazda házához érve nyakonöntik a koszorúvivőt: mi azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esső ne hiányozzék” (Réső Ensel 1867: 351). Hasonló leírást olvashatunk a kalotaszegi falvakról, ahol a falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivőkre.

Ahol aratási ünnepélyt rendeztek, általános szokás szerint az aratók énekszóval érkeztek meg. Aratással, búzával kapcsolatos énekeket énekeltek. Kodály Zoltán jegyezte le Bádről:

     {7-196.} (Béd, Nyitra m.; MNT II. 298. sz.)

Az aratási munka befejezéséről is szólt ének a Nyitra megyei Kalász községben:

2. Készítsd, gazda, készítsd, gazda,

jó áldomást, jó áldomást.

3. A gazdasszony, a gazdasszony

jó vacsorát, jó vacsorát.

(MNT II. 310. sz.)

A Csallóközben az aratásról hazafelé menet énekelték:

Megérett a búzakalász, le kell azt már vágni,

Nem szabad a legénynek más faluba járni.

Nem is jártam, nem is fogok életembe soha,

Van énnekem a faluba kökényszemű barna.

(Marczell 1985: 47)

A bényi és érsekvadkerti aratókoszorút vivő menetben férfi- és női alakot ábrázoló figurákat is vittek. Zsúpból készített, felöltöztetett bábok voltak ezek, melyek néhol a farsangi és a szüreti szokásokban is megjelennek.

A gazdát köszöntő rigmusok gyakran vőfélyversekre emlékeztető dagályos szövegek, de vannak köztük énekelt, népköltészeti jellegű változatok. Csilinyáradon a következő dallal adták át az aratókoszorút:

Gazd’uramnak tisztelettel jelencsük

az aratást ma délbe befejeztük.

Adja isten kövér legyen minden búzaszem,

Fehér lisztből omlós kalács, puha kenyér sülhessen.

{7-197.} Bodakon így szólt a nóta:

Soós György uram nagy uraság,

álgya meg a Szentháromság!

Álgya, álgya, meg is álgya.

A torkunkat is megszánnya.

(Marczell 1985: 48)

Az aratókoszorút általában a mestergerendára akasztották, és vetéskor a koszorúból kimorzsolt szemeket keverték a vetőmag közé.

A magának arató család nem rendezett különösebb ünnepséget. A módosabb gazda, aki részesaratókkal dolgozott, megvendégelte munkásait. Nagy aratóbálokat rendeztek az uradalmakban, különösen az 1901-es miniszteri felhívás után.

Az aratási munka végeztével a ma közösen gazdálkodó üzemek is rendeznek aratóünnepet, sőt aratókoszorút is készítenek, melyet az elnök vagy az igazgató irodájában helyeznek el.