| MAGYAR EREDETMAGYARÁZÓ MONDÁK | TARTALOM | HIEDELEMMONDA |
A prózai népköltészeti alkotások rendszerezési elveinek kialakítását, megfelelő egységek kiválasztását elsősorban gyakorlati szempontok hívták életre; a nagy mennyiségű felgyűjtött mese és később mondaszöveg tárolása, rendszerezése, majd pedig a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok megkívánták az áttekinthető és könnyen alkalmazható osztályozási szempontok megalkotását (Aarne 1912, 1918; Honti 1928; Loorits 1926). A típus és motívum fogalmának elméleti körülhatárolására ugyan történtek kísérletek, de azok sokkal inkább az általánosabb narratív egység kijelölésére szolgálnak, és természetükben morfológiai jellegűek (Wesselski 1935; Christensen 1925; Voigt 1965). A mondaanyag rendszerezését és az alapegységek (típus, motívum) megfogalmazását kezdettől fogva nagymértékben befolyásolta a mesekutatói szemlélet, s számos kutató akarva-akaratlan a mesei szüzsé és típus sajátosságait kéri számon a mondán. R. Th. Christiansen a norvég mondaanyag alapján katalógustervezetet készített, s mint azt munkájának bevezetőjében megfogalmazza, csak a nemzetközileg is elterjedt, nagy területen ismert, fabulat jellegű, tehát szövegszerveződésében meglehetősen letisztult formát mutató mondaanyagot érdemes katalógusba foglalni (Christiansen 1958). C.-H. Tillhagen meghatározása szerint a mondatípus „... egy-egy motívumból felépülő egységes, formailag pedig minden jelentősebb kritériumában rögzített elbeszélés, amely egy hiedelemtartalmat közöl és legalább két különböző helyről származó feljegyzésben létezik”. Ez a felfogás szintén igyekszik minden töredékes szöveget figyelmen kívül hagyni (Tillhagen 1963: 38). L. Simonsuuri a finn mondaanyag rendszerezése során ez előbbinél jóval szélesebb alapot teremt a műfajkatalógus számára. Véleménye szerint igen hamis képet nyernénk egy-egy terület, kultúra mondaanyagáról, ha a katalógusokban kizárólag az ún. „kikristályosodott” formájú szövegeket vennénk figyelembe, hiszen egyetlen motívum vagy töredékesebb szöveg más országban mint önálló típus tűnhet fel, épp ezért a nemzetközi kutatás számára egy-egy terület lehetőleg teljes mondaanyagának rendszerezése az optimális munkamódszer (Simonsuuri 1947; 1961; 1964).
Mindenekelőtt a mondai műfajsajátosságokból, morfológiai tulajdonságokból kiindulva állapíthatunk meg megfelelő rendszerezési elveket, s itt főként a mese és a monda morfológiai különbségeit kell tisztán látni. A típussá formálódás a folklóralkotás esztétikai kiteljesedése, ezt a szintet azonban a két műfaj különböző formában éri el. Míg a mese szüzséje kötött, s a variánsok genetikailag összetartozó csoportot építenek fel, hagyományosak és nemzetköziek, a monda mindezen tulajdonságok híján van, s ha mindenáron a mesei típusok tulajdonságait kérjük számon az anyagon, csak nehezen {5-134.} rendszerezhető konglomerátumot látunk magunk előtt. A mondai műfajsajátosságok egyik legfontosabb megnyilvánulása a több, esetenként egymás mellett élő formában való megjelenés (ugyanaz a tartalom egyszer fabulat formában, letisztult, kevésbé variálódó szövegként, máskor egyéni színezettségű élménytörténetként, ismét más alkalommal csak közlésként jelenik meg). Fontos a két műfaj közötti különbség a motívumok kapcsolódási szintjén is; a mesei motívumok szimbiotikusak, más motívumokkal együtt jelennek meg, s már ezek kapcsolódási sorrendje is szembetűnő rendszerszerűséget mutat, így egy meglehetősen szilárd szerkezettel rendelkező kompozíciót hoz létre (Lüthi 1961). A mondai motívumok többértékűek, ugyanaz a motívum a legkülönbözőbb helyeken feltűnhet, elbeszélésenként változó formában jelenhet meg, s ezt a mobilitást az adott hiedelemvilággal, a hétköznapi élettevékenységgel való közvetlen kapcsolat szinte naponta újratermeli (Honko 1964, 1965: 168–174, 1968; Dégh 1972: 55–68). A mese számos motívumból felépülve művészi karakterű elbeszélést hoz létre, egyúttal egy sajátos mesei világot ábrázol, mely specifikus törvényekkel rendelkezik, s nem áll közvetlen kapcsolatban az adott kultúra hiedelemrendszerével, értékrendszerével, normáival. Ez a sajátos mesei világ a motívumok kapcsolódásától kezdve a funkciókon, a mesei szereplők attribútumain és szerepkörén keresztül egészen a mesei stílusig minden szinten megjelenik (Meletyinszkij 1974; Propp 1975; Jason 1977: 99–141). Ezzel szemben a hiedelemmonda középpontjában általában egyetlen cselekmény áll, mely eredményében, hatásában közvetlenül vonatkozik az adott közösség hétköznapjainak világára, erre utal L. Schmidt kissé eltúlzott megjegyzése, mely szerint a mondának csak tartalma van, amelyet ki akar fejezni, formája nincs (Schmidt, L. 1965: 53–74). Az epikus vonalvezetés a legtöbb esetben egy látszólag amorf szüzsét épít fel. Naponta megújuló aktualitása a mondát az egyik leghétköznapibb műfajjá teszi, ezért nincs a mondára sajátosan jellemző stílus sem. O. Sirovátka szerint a mese olyan, mint egy élő organizmus, ahol mindennek megvan a kötött helye, s minden elem nélkülözhetetlen funkciót tölt be, ehhez a belső rendhez igazodnak a motívumok is (Sirovátka 1964). Ehhez képest a mondai motívumok „additív módon” épülnek fel, meglehetősen kevésnek van meghatározott helye a szüzsében. Vagy kronologikus sorrendben jelennek meg, vagy látszólag csaknem teljesen esetlegesek; ezért tűnhet úgy, hogy a mondának sem kezdete, sem vége nincs. Mindezek a tendenciák természetesen a monda műfaján belül – a szövegszerveződés szintjétől függően – különböző mértékben érvényesülnek, s jobban jellemzik az élményen alapuló memoratokat, mint az egy nagyobb területen elterjedt fabulat jellegű történeteket vagy a nemzetközi vándormondákat. Ugyanakkor azt sem jelentik a mese és a monda közötti morfológiai különbségek, hogy a hiedelemmondának nincs kimutatható szerkezete. A morfológiai vizsgálatok jelentősége épp abban rejlik, hogy a látszólag amorf szüzsé mögött bizonyos általános szövegszerveződési tendenciákat fedezünk fel. A megindult morfológiai-strukturális elemzések eddig is sokat segítettek a monda műfaji tulajdonságainak pontosabb értelmezésében (Beneš 1978; Hoppál 1969b; Körner 1970b; Voigt 1976b: 310–326; Bihari–Szuhay 1978; Pentikäinen 1978: 312–321; Fejős 1981).
Mindezen sajátosságoknak a mondaanyag rendszerezésére közvetlenül kiható következményei vannak. A mesekatalógusok kialakult rendszerezési alapját, a regionális és nemzetközi variánsokban élő mesetípust, a monda műfajában nem találjuk meg, a mondaanyag többsége nem alkot ilyen típust. A legfejlettebb szövegszerveződési szintű, fabulat jellegű szövegek is mindig helyhez, időhöz kötöttek, gyakran tartalmaznak személyes megnyilvánulásokat, mindez része a hiedelemmonda műfaji sajátosságainak, {5-135.} s a hiedelemmonda kultúrában betöltött viselkedésszabályozó, normatív, ideológiai jellegű funkciójával áll kapcsolatban.
Ezt a szintet azonban a hiedelemmondák egy töredékes része éri csak el, s amennyiben kizárólag a nagyobb állandósággal rendelkező szövegeket tartanánk hiedelemmondának – hasonlóan Christiansen és Tillhagen elképzeléséhez –, az anyag jelentős részét hagynánk figyelmen kívül. Kérdés azonban, hogy ezek alapján milyen rendszerezési elvet válasszunk egy meglehetősen nagy, a csaknem kihalófélben lévő mesével szemben igen élő, újratermelődő műfaj számára.
A motívum a folklóralkotásokban megtalálható, a hagyományozódás során változatlan formában maradó legkisebb tartalmi elem. Mivel egyetlen olyan alkotás sincs, amelyben a legkisebb egység alkotná a műfaji sajátosságokat, a motívum nem tehető meg egyetlen folklórműfaj rendszerezési alapjává sem. Még ha esetenként készülnek is motívumindexek, ezek más célokat szolgálnak.
Másik felvetett rendszerezési kategória a mondatéma, melyet azonos szereplők körül kialakult különböző történetek, illetve azonos cselekményű, különböző szereplőkkel elmondott történetek alkotnak. Ezt a rendszerezési elvet többen túlságosan általánosnak tartják ahhoz, hogy egy műfaj szövegeit jellemző módon rendszerezze (Dégh 1972: 61; Voigt 1965).
A hiedelemmonda, de valószínűleg más mondaműfajok jelentősebb részét alkotó szövegek szerveződési szintjének legjobban a komplex tartalmi kategória felel meg, melyet a magyar mondakutatásban rendszerezési elvként Voigt Vilmos javasolt. A komplex azt a fokot jelöli, amikor a valóság művészi elsajátítása során már nemcsak különböző állandósult motívumok alakulnak ki, hanem ezek össze is kapcsolódnak egymással. Ez a szint még nem éri el a típusok szövegszerveződési szintjét, a motívumok egymáshoz kapcsolódása még esetleges, s nem mutatkoznak meg azok az esztétikai, műfaji törvényszerűségek sem, melyek a már állandósult típusokra jellemzőek. A komplexekre a nagyfokú aktualitás jellemző, egy-egy kisebb közösség lokális hagyományaként jelennek meg, majd pedig egy kulturális közösség már nem pusztán lokális tudásanyagává válva, a típus ismertetőjegyei alakulnak ki rajta (Voigt 1965). A hiedelemmonda-anyag számottevő részét jellemzik mindezek a tulajdonságok, talán a legjellemzőbbek a boszorkány embereket, állatokat megrontó tevékenységével, tudományszerzésével kapcsolatos mondák, de általában minden, természetfeletti képességű személy körül kialakult mondára jellemző az elemek, motívumok összekapcsolódásának esetlegessége, a meglehetősen változékony szerkezet. Nemzetközi vándormondákra vagy Magyarországon belül nagyobb területen változatlan formában hagyományozódó szövegekre viszont sokkal inkább az állandósultabb típussá szerveződés a jellemző: ezek alkotják zömmel a Végzet, a Túlvilágjárás és a Halál és Halottak csoportjait.
Mivel a hiedelemmondák lényegi tulajdonsága a már említett változékony szerkezet és a különböző szervezettségű szövegek egymás melletti megjelenése, a magyar hiedelemmonda-anyag rendszerezésekor is ebből kell kiindulni. A tervezetként elkészített archívum anyagát (kb. nyolcezer epikus szöveget) feldolgozó katalógus hiedelemmonda-típusokat tartalmaz, melyek három különböző szövegszervezettségű szinten jelennek meg:
1. Fabulat jellegű, nagyjából állandó motívumokból felépülő, viszonylag változatlan formában hagyományozódó szövegek. Ezek közel állnak a mesetípushoz, ez felel meg nagyjából a vándormonda fogalmának, akár nemzetközi, akár egy kisebb területen elterjedt szövegként értelmezzük is ezt a fogalmat. Nemzetközi és magyar anyagban {5-136.} csaknem teljesen azonos típust alkot az egyik végzet-monda, melyet a katalógusban A víz áldozatot kíván típuselnevezéssel jelöltünk. (A folyó vagy tó háromszor megszólal: „Letőtt az óra, nincs ember.” Az odaérkező ember csak az ujját mártja a vízbe, máris meghal. – Bihari 1980: 22.) Ugyanez a mondatípus Christiansen katalógusában (1958) 4050 típusszám alatt található Spirits of Rivers, Lakes and the Sea. River Claiming its due típuselnevezéssel, Sinninghe katalógusában (1943) pedig a Wasserdämonen főcsoport első típusa: Hier ist die Zeit, wo ist der Mann?
2. Laza, változó szerkezetű, de egy stabil motívumsorozatból felépülő komplex jellegű mondák, melyek variabilitásuk ellenére is letisztultabb szövegként azonosíthatók és típusba foglalhatók. Ilyen pl. a Tudós pásztorról szóló mondák egyik típusa: a tudós pásztor haragosa mágikus erővel szétzavarja a nyájat, a természetfeletti képességű pásztor visszahívja az állatokat, s haragosa nyája széled szét. Ez az állandó motívumsor alkotja az egyébként igen változatos, epikus vonalvezetésű szövegek alapját.
3. Additív módon felépített motívumokból álló, épp csak a mondaformálódás útjára lépett komplex jellegű szövegek, melyekben az alkotóelemek esetlegessége az eleven hiedelemháttérnek tulajdonítható. Ezt a szövegszerveződési szintet a hiedelemmondák igen jelentős része képviseli, mivel epikus jellegű szövegeket építenek fel, mondatípus részét alkotják. A katalógusban külön jel jelöli az ilyen „motívumhalmozás”-sal létrejött típusokat.
Az egyes főcsoportok típusainak száma és a különböző típusok területi elterjedése meglehetősen nagy eltéréseket mutat, pontosabb képet azonban csak egyes részlettanulmányok útján nyerhetünk a hiedelemmonda-anyag megoszlásáról, egy-egy hiedelemlénynek a magyar anyagban betöltött szerepéről (pl. Ferenczi I. 1957; Zentai 1971).
A típusalkotás nehézségein túl az anyagrendszerezés másik fontos problémája, hogy a cselekvő személyek (dramatis personae) vagy a cselekmény alkossa egy-egy mondacsoport alapját. Az elkészített katalógusokban általában egy osztott csoportosítási elv érvényesül, sem a dramatis personae, sem a cselekmény nem abszolutizálható rendszerezési elvként (Hand 1963; Körner 1967: 281). Általában minden hiedelemlény, természetfeletti erejű személy körül kialakult mondák a szereplő szerint könnyen elhelyezhetők, bár köztük jelentős átfedések is vannak (pl. általában a tudományos emberek tevékenységi köre, a táltos és a garabonciás diák alakja gyakran egymásba olvad). Természetesen bizonyos csoportokban kizárólag a cselekmény szerinti rendszerezés képzelhető el (pl. túlvilágjárás).
A mondaanyag rendszerezésének munkálatai, nemzeti és nemzetközi katalógustervezetek körülbelül az 1950-es évek végétől többször kerültek nemzetközi és hazai konferenciák napirendjére. A magyar kutatásban egy korai kísérlettől eltekintve (Szendrey Zs. 1922) a mondakutatás, anyagrendszerezés 1960 után lendült fel (Dégh 1963, 1965; Dömötör T. 1964b; Körner 1967, 1970b; Dobos 1970: 97–109; Nagy I. 1970). E fellendülés nagy mennyiségű gyűjtött anyagot is eredményezett, az anyag feldolgozása, rendszerezése azonban már jóval lassúbb volt. A nagyobb anyagmennyiséget feldolgozó magyar hiedelemmonda-katalógus munkálatai természetesen még folynak, útmutatóként jelent meg a már említett, nyolcezer szöveget feldolgozó rendszerezés (Bihari 1980). Az utóbbi évek nemzetközi kutatására is a kisebb archívumok anyagát feldolgozó vagy egy-egy kisebb mondakört, mondaműfajt bemutató katalógusok közreadása jellemző (Burde-Schneidewind – Greverus [1967]; Bruford 1967; Körner 1970b; Rausmaa–Rokala 1973: 1–61, 89–108; Rokala 1973: 113–121; Kerbelyté 1973).
{5-137.} A Budapesten megrendezett 1953-as nemzetközi mondakutató konferencia alakította ki a főbb mondacsoportokat, ezeket természetesen az egyes nemzeti katalógusok egy-egy ország hiedelemmonda-anyagának megfelelően módosítanak.
A magyar anyag sajátosságait figyelembe véve a következő hiedelemmonda-csoportokat különböztethetjük meg:
L) Természetfeletti (mágikus) javakkal és erővel rendelkező emberek:
2. Tudós pásztor, tudós gulyás
8. Egyéb természetfeletti lények és erők
| MAGYAR EREDETMAGYARÁZÓ MONDÁK | TARTALOM | HIEDELEMMONDA |