HISTÓRIÁK

HISTÓRIAI TÉMÁK

A históriákra jellemző az aktualitás, a friss alkalmazkodás és ezzel összefüggően a témák változatossága. Mindez a műfaj jellegéből, életkörülményeiből jól magyarázható: a vásárok, búcsúk zajló tömegében nem annyira a szépen komponált ének, művészi előadás volt a fontos, hanem az érdekes téma, a szenzációs hír és a harsogó, rikító tónusú előadás. Még a vallásos énekekben is, melyek tárgya leginkább állandó, és melyeket búcsúkban olykor szent énekként is zengedeztek, igyekeztek a versbe szedett történetet valamely ismert helyhez – többnyire búcsújáró helyhez – és közeli időponthoz rögzíteni, melynek aztán az lett a következménye, hogy régtől ismert csodatörténetek újabb és újabb köntösben, megfogalmazásban láttak napvilágot.

De milyenek is voltak a históriai történetek? Valójában mindenféle történet a históriába {5-390.} kerülhetett, ami a köznapi emberrel megtörtént, csak az kellett, hogy érdekes legyen, újszerű, szenzációs vagy elborzasztó. Olyan tehát, ami azonnal magára vonta a figyelmet, és amivel meg lehetett ragadni a gyanútlan embert. Ezért a história témája többnyire gyilkosság, halál, verekedés, betörés vagy a hajdani időkben oly félelmetes tűzeset. Az ún. országos események is helyet kaphattak benne – így pl. háború, árvíz vagy aszály –, de korántsem országos, szélesebb vonatkozásban, hanem úgy, ahogy ezek egy-egy ember életére hatottak, vagy éppen egyéni tragédiát okoztak. Ilyen értelemben a históriák az eseményeket az egyes emberek szemszögéből mutatták be, olykor igen leszűkült, szinte torz szemszögből. A zajló események között egyedül maradt és az emberi gonoszságnak, kegyetlenségnek vagy az elemeknek egyaránt kiszolgáltatott szegény ember szemszögéből, aki csak rémüldözik a rendkívüli és elsöprő árként rázúduló eseményeken.

Az események „emberi oldalról” való értékelése jellemző egyébként a balladákra is, melyekben ugyancsak emberi sorsokat, tragédiákat láthatunk – csak éppen magas művészi fokon, harsogó színektől és szenzációhajhászástól mentesen. Mindenesetre az alapszemlélet, az emberi sors iránti érdeklődés hasonló, és ez a szemléleti hasonlóság ugyancsak megkönnyítette a kölcsönhatást, és főleg azt, hogy a históriát a balladafenntartó közösség megtanulta, énekei közé iktatta és közben „balladásíthatta”.

A história témáinak változatossága, egyben leszűkülése és a szenzációs hírek felé való eltolódása még elődéhez, a históriás énekhez képest is szembeszökő. Ebben még több olyan téma is akadt – pl. a török elleni harc –, amely országos érdekű, és az egész népet lelkesítette. De ezt a harcot éppen a históriás éneket is fenntartó felső, nemesi rétegek vezették. A históriák fenntartója, a polgárosodó parasztság viszont ez időre egyre jobban elszigetelődött, s ezzel együtt érdeklődése is szűkebb körre szorult.

A históriai témák leszűkülése végül is annak a fejlődésnek az eredménye, amely a parasztság életviszonyaiban és a többi társadalmi réteghez való kapcsolatában végbement, és amelynek révén érzéketlenné vált „az országos témák” iránt, vagy ahogy Arany János megfogalmazta, nem érdekelte „sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztül dolog (res) gyanánt tekintette”.

A HISTÓRIÁK KOMPOZÍCIÓJA

A históriát, mint láttuk, vásárban, búcsúban adták elő, olyan nyitott térségeken, ahol szabadon járt-kelt, mozgott a nép, hullámzott a sokaság, és ahol éppen ezért a históriásnak nem kis erőfeszítéssel kellett megküzdenie a közönség figyelméért.

A históriás erőfeszítését segítette a szöveg némely formai eleme, a verskezdet és záróvers éppúgy, mint a speciális szerkesztésmód. A históriák ugyanis nagyrészt úgy voltak megszerkesztve, hogy az esetet, amit bemutatni kívántak, tömören, drámai módon foglalták össze, mégpedig oly módon, hogy a figyelmet felkeltsék, megtartsák vagy éppen fokozzák. Ezt szolgálta a szerkesztésben az a fokozatosság, amely a verset általában három részre tagolta. Az első rész, mely rendszerint a legterjedelmesebb lehetett, az alaphelyzetet vázolta, míg a másodikban előtűntek a problémák, ellentétek, melyek végül a harmadik részben súlyos konfliktusban vagy tragédiában robbantak ki.

Ezt a hármas tagolódású szöveget fogta közre a kezdő-, illetve a záróstrófa, melyről még külön fogunk szólni. A hármas tagolódás pl. Labanc egyik históriájában a következőképpen tapasztalható. Az első szakasznak az alaphelyzetet felvázoló strófája a következő:

De a fiút besorozták katonának, mielőtt elment, egymásnak hűséget fogadtak. A lány azonban megszegte a hűséget, és mással jegyezte el magát. A második szakasz így kezdődött:

Megtudta aztán, hogy a lány nem tartotta meg szavát, most lesz az esküvője. A fiú is elment. A harmadik, legdrámaibb szakasz pedig:

Ez a szerkesztésmód egyébként nemcsak a históriáknál fedezhető fel, hanem – tömörebb, költőibb formában – a balladákban, különösen az újabb balladákban is. Nyilván nemcsak arról van szó, hogy rájuk a história szerkesztésmódja hatott, hanem arról is, hogy a balladai, drámai előadásmód bizonyos fokú példát jelentett a históriák írásánál, tehát a hatás kölcsönös.

ÉNEKKEZDŐ SOROK

A történet tényleges bemutatása előtt a históriában rendszerint található egy vagy két strófa, melyek közvetlenül a közönséghez szólnak: figyelemre, meghallgatásra szólítanak fel, mivel rendkívüli esemény az, ami hallható. Némelykor e strófa csak az eset rendkívüliségére utal és a korra, amelyben mindez a szörnyűség megtalálható. Ilyen pl. a fenti história kezdőstrófája is:

Máskor kifejezetten a figyelmes hallgatásra szólítanak fel, a téma rendkívülisége következtében. E verskezdetek egyébként meglepő egyezést mutatnak a históriás énekek kezdősoraival, sőt azon túlmenően, sok más epikus ének kezdetével is. Csak mutatóban közlünk ezek közül párat. Vajkai Bánk bánról szóló énekének kezdősorai:

Az egyik históriának pedig ezek a kezdősorai:

S hogy az efféle verskezdetnek milyen szívós hagyománya lehetett, azt abból is megítélhetjük, hogy még a pusztán olvasmánynak szánt, az énektőt függetlenedett hírversekben is megtaláljuk a következő formában:

Érdekes viszont, hogy a rendkívüli eseményre való utalás, figyelemfelhívás némely balladánkban is megtalálható:

ZÁRÓ VERS

A históriai történeteket rendszerint záróvers fejezi be, mely összefoglalja és magyarázza a történetet, levonja a szükséges tanulságot. A versíró többnyire itt lép újra elő, és nemcsak véleményének ad hangot, hanem olykor magáról is ejt egy-két szót, így pl. Tinódi a versírás körülményeiről.

A záróversnek ez a különálló szerepe a históriákban is megmaradt, és itt a történet befejezése után a históriás, mint a közhangulat kifejezője, a tanulságra figyelmeztet, Kardos Péter fenti históriájában pl. a következőképpen:

{5-393.} S minthogy a záróversek általában a versszerzők külön véleményét tartalmazzák, azt gondolhatnánk, hogy e példázatok a versíró személyének háttérbe szorulásával ugyancsak eltűnhetnek. Ezzel szemben azt tapasztalhatjuk, hogy a históriák, ha a szóbeliségbe kerülnek, ezt a strófát is gyakran megtartják.

Sőt, azt is tapasztalhatjuk, hogy egyes hagyományos népballadákban, melyek mögül, ha volt is, az egyéni szerző személye teljesen elenyészett, a balladai hangtól egészen idegen, históriai példázat ugyancsak megtalálható. Így pl. Bethlen Anna balladája, melyet még Kriza János jegyzett le (MNGy III. 18–20), a következő példázattal zárul:

Hozzá hasonlókat mind régebbi, mind pedig újabb típusú balladáinkból szép számmal idézhetnénk.

Mindezeket látva, óhatatlanul felötlik bennünk az a kérdés, ami a história tárgyalása során már oly gyakran megfogalmazódott: a história és a ballada szoros kapcsolata, mely úgy tűnik, jóval erősebb, állandóbb és hatásában is tartósabb, mint ahogy azt eddig feltételeztük, és aminek adatszerű feltárása a ballada életének, történeti rétegeinek pontosabb megismerését is elősegíthetné.