| A MŰFAJ ÁLTALÁNOS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE | TARTALOM | HISTÓRIÁK |
FEJEZETEK
A históriázás központi személye a históriás. Ő az egész tevékenység előkészítője, szervezője, megvalósítója. Ő gyűjti össze a híreket, szedi versbe és viszi a nyomdába, majd választja ki azt a vásárt vagy búcsút, ahol a históriát a legsikeresebben énekelheti, és a szöveget eladhatja. Tevékenysége tehát sokirányú. De valójában ki is ez a históriás? Társadalmilag nehéz lenne bárhová is sorolni, hiszen nem paraszt, de a polgárság közé sem illik. Valamiféle közbülső jelenség, olyan, aki jól ismeri a paraszti népet és annak vidéki rétegeit, változó igényét, de aki jól eligazodik a városi életben is, így pl. a nyomdai és kiadási gondok között. Ugyanakkor ért a versíráshoz, mégpedig tűrhető fokon, hiszen a témát a változó közönség igényének megfelelően kell feldolgoznia. De jó a hangja is ahhoz, hogy a históriát előadja, illetve olyan előadóképességgel rendelkezik, amivel a vásárban tülekedő népet meg tudja állítani, és rá tudja bírni, hogy énekét meghallgassa, majd szövegét megvegye.
Rendkívül sokrétű egyéniség tehát a históriás, eredeti, különleges személy, aki ugyan nem sorolható egyik réteghez sem, de az egyes rétegek igen fontos igényét tudja kielégíteni. Az a közbülső személy, aki kulturális – esetleg egyéb – javakat közvetít, felette áll a kötöttségeknek, előítéleteknek, és akinek szerepe mindig is nagy volt a viszonylag stabil osztályok, rétegek életében. Korábban, a teljes szóbeliség időszakában is volt az efféle személyeknek szerepe a parasztság között, hiszen nemcsak hírt hoztak, hanem éneket, mesét, történetet közvetítettek, vagy éppen idegen szokásokról tájékoztattak. A szóbeliség időszakában azonban szerepük kevésbé volt nyomon követhető, hiszen tevékenységük nyomát gyorsan elmosták a szóbeliség hullámai. A históriával viszont előtérbe léptek, felismerhetővé váltak: a paraszti közönség szeme láttára tevékenykedtek, maradandó nyomot hagyva. S kikből kerültek ki? Többnyire a kor alsóbb szintű szellemi foglalkozású embereiből, kántorok, jegyzők, előénekesek stb. közül. Olyan városi „tanult emberekből”, akik a normális polgári életben valamiféle sérelmet szenvedtek, és hogy onnét kiszakadtak, nem is igyekeztek többé vissza. Tájékozottságuk, tehetségük lehetőséget adott olyan változatos életre, ami másutt szinte elképzelhetetlen lett volna. Az 1950-es években még élő néhány öreg históriás – így pl. Faliznyó és Albók – példája egyértelműen ezt bizonyítja.
Miből állt a tevékenységük? Sokféle feladat végzéséből, melyek együttes célja az volt, hogy az ének, az előadás sikeres legyen, és megnyerje a közönség tetszését. De hogy ezt elérjék, jó verset kellett írni, és hogy ezt megírhassák, érdekes híreket kellett összeszedniök. Ezeket pedig többnyire személyes utánjárással érték el, hiszen a históriásoknak nem állt rendelkezésére a modern hírközlés fejlett és gyors eszköze, így tehát maguknak kellett a hírek után járni. Ezért is jártak-keltek szüntelenül mint nyughatatlan vándorok, és kutattak, szimatoltak friss hírek után. Ez a vándorlás azonban életformájukkal függött össze, így rendes vándorútjaik során igen sok hírt megtudhattak. Váratlan nagy eseménynél viszont ők is a helyszínre utaztak, mint valami élelmes riporter.
Amikor egyszer megkérdeztem Albók históriást, hogy melyik históriája volt a legkapósabb, azt válaszolta, hogy a legtöbbet – összességében – A hét árvából adta el, de egy alkalommal a legkelendőbb egy „debreceni története” volt. Az előbbi egy vallásos, érzelmes történet, melyet búcsújáró helyeken és falvakban árulgatott ismételt feldolgozásokban, {5-385.} míg az utóbbi a leghatásosabb históriája lett. A debreceni vásárra gyűltek össze, mely egy hétig tartott, amikor a városban gyilkosság történt. Albók még este a helyszínre sietett, mindent megtudakolt, majd még azon este, melegében a történetet versbe szedte, és éjjel ki is nyomatta. Másnap reggel, amikor érkezett a vásári nép, és csak hírfoszlányokat hallott a szörnyű esetről, ő már kint állt a téren, és zengte a „hiteles történetet”. A hatás, mint elmondta, óriási volt: „Majd agyon taposták egymást az emberek”, úgy tolongtak körülötte.
Az ilyen eset ugyan ritka lehetett, de mégis előfordult, hogy a históriás maga is részese volt valamilyen különös történetnek, és azt személyes élmény alapján írhatta meg. Így a századfordulón az ököritói tűzvészt, amelyben többen halálukat lelték, s amelyet Albók személyesen átélt, vagy háromszor megírta. De tudott arról is, hogy a történetet más históriások – Szilvási és Szedlák – is feldolgozták. S mivel egy-egy história több ezer példányban is készülhetett, elképzelhető, milyen mértékben befolyásolták a közönség véleményét.
Más esetben a helyszínre utaztak, és szemtanúkat faggattak ki. Ha erre nem volt mód – mivel az esemény messze történt –, az újságok hírközlését is igénybe vették. Többnyire a Friss újságból merítettek, amely a legszínesebben számolt be a borzasztó történetekről, és amelynek anyagát ők maguk is leginkább alkalmasnak ítélték a história szövegéhez.
A históriák megírása igen gyorsan, nemegyszer a helyszínen történt. Ahogy hallgatták az eseményt, mint elmondták, már magukban rendezték is a történetet, számították a sorokat és keresték a rímeket. Egy másik históriás, a vak Labanc János elbeszéléséből tudjuk, hogy az ún. kemencsei gyilkosság híreit Nyíregyházán felesége olvasta fel neki az újságból, és mire a végére értek és az asztal mellől felkeltek, mint mondta: „a históriának majd a fele megvolt a fejében”, csak le kellett diktálnia. Albók is gyakran egy ültében, egy este vagy egy éjjel, a helyszínen készítette el verseit.
Ne gondoljuk viszont, hogy ez a gyors alkotás változatos formát, töredékes vagy éppen torz megoldást eredményezett. A gyors megírás is csak úgy vált lehetségessé, hogy a históriáknak nagyon is határozott formai képe élt bennük, meghatározott formulákkal és stílusmegoldással. Ehhez az ismert, megszokott szerkezeti vázhoz kellett az esemény egyes elemeit illeszteniök. De az események között az idők folyamán bizonyos tipizálódás történt, és az adott típusú esemény megfelelő és többször is kipróbált formába kívánkozott. Ehhez viszont emlékezetükben – időnként a kész históriák levelein is – készen állt a példa, amelyhez igazítva gyorsan históriaformába önthették az éppen aktuális eseményt. S hogy ezt a példát mennyire szó szerint lehet venni, arra jellemző az a reagálás, amit Albóknál tapasztaltam, amikor a históriák után érdeklődtem először nála, és eredeti históriapéldányt is akartam tőle szerezni. Kérdezősködésem alapján arra gondolt, hogy én is a mesterségét szeretném folytatni, és így a históriázáshoz kellene a nyomtatvány mint útmutató, minta, amelyet ő, mint többször is hangsúlyozta, jó lélekkel át is adott volna. Mint mondta, a kezdőkön mindig is szívesen segített.
A kezdők tevékenysége valóban nemegyszer csak abból állt, hogy a régi história kissé átalakított szövegébe illesztették az új neveket. Ezért is találhatunk oly sok egyező részletet távoli históriások versei között.
{5-386.} De ha nem is ilyen szolgai átvétel történt, akkor is sok lehetőség adódott a hasonlóságra. A kezdő- és befejező sorok állandósult formáitól eltekintve, a szabványos eseményt leíró históriáknak is megvolt a speciális váza, tagolódása, amelyet a sikeres előadás egyenesen megkívánt. A szöveg általában több egységre tagolódott, melyek közül az első szakasz a bevezető, az alaphelyzetet mutatta be. Ez volt a legnyugodtabb hangú és a legrészletezőbb. A második szakaszban felgyorsultak az események, megmutatkozott a konfliktus, mely végül a harmadik részben csúcsosodott ki, drámai, tömör előadásban.
A vallásos szövegekben talán kevésbé volt kötött a váz. Ezekben gyakran a túltengő elmélkedés vagy a jóság és gonoszság részletezése borította fel a fenti egyensúlyt és a tömör előadást. A vallásos szövegekben különben is ritkán hiányzott az Isten vagy a szentek dicsérete, a jóra való intés és a hosszadalmas tanulság.
Érdekes viszont, hogy némelyik profán történetnél olykor túltengett a dalszerűség: vagy úgy, hogy a történethez, olykor alig indokolhatóan, leginkább csak hangulatilag egyező valamilyen dalszöveget csatoltak, vagy pedig oly módon, hogy az eseményt balladaszerű szövegben adták közre. Ilyen esetben a história hírközlő értéke minimálisra csökkent, és inkább egy-egy ismert, híres személy „nótája” megismétlésének igénye volt az, ami a hallgatókat vonzotta. Az az igény, ami a balladák tanulására is serkentette a hallgatókat.
Az efféle históriák közrebocsátásának nyilván az lehetett az egyik indoka, hogy – a hírközlés mellett – a még élő epikus énekek iránti igény kielégítését segítsék, illetve az énekekhez szövegkönyvet nyújtsanak. Ez a szövegkönyv azonban még annyira sem a históriás leleménye, mint a fent említettek. A históriás ez esetben az élő dalanyag szövegeit vette mintául, és azokba helyettesítette – jól-rosszul – a konkrét neveket. Mindez így igen érthetőnek látszik, a gyakorlatban mégsem ennyire egyszerű. Ugyanis – amennyire megállapítható – az efféle dalfeldolgozások nem közvetlenül az események után készültek, hanem bizonyos idő elteltével. Az első históriák általában igyekeztek az eseményt hűen és részletesen közreadni: ez volt fő vonzerejük. Később aztán, amikor az újdonság varázsa megszűnt, és az esemény híre széltében ismertté vált, már másféleképpen vált érdekessé a történet. Úgy, hogy az ismert személyről nóta is lett, amit a hír újdonsága elmúltával is énekelni lehetett. S hogy aztán a dalszerű feldolgozásban az énekfenntartó közösségnek és általában a szóbeliségnek milyen szerepe lehetett (azaz az első feldolgozást esetleg már a história közönsége is kezdte átalakítani, és ennek nyomán ösztönzést kapva a históriás, azt tovább folytatta és befejezte), azt most folyamatos adatokkal nehéz lenne igazolni.
Mégis, a dalszerű vagy balladaszerű szövegek ismételt jelentkezése – akár egyes históriák részeként, akár egy história teljes terjedelmében – a históriás és közönsége szoros együttműködésére utal, mégpedig olyan közönségére, amelynek ugyan átalakulóban volt szóbeli hagyománya, de azért még mindig elég erős az epikus énekek iránti igénye. Ehhez az igényhez igazította dalait e speciális énekköltészet legfőbb letéteményese, a históriás.
S ha nagyon durva és áttételes formában is, de valami hasonló történhetett korábban, a história előtti, töretlen szóbeliség időszakában is: az illető műfaj legfőbb képviselői voltak azok, akik a változó igény szerint igazíthatták hagyományos dalaikat, és próbálták megfogalmazni a hagyományos énekköltészetben is az akkor modern, aktuális mondanivalót. Mindez persze akkor, az énekköltészet jellegének megfelelően, jóval {5-387.} kiegyensúlyozottabban, természetesebben történhetett, mint az új műfaj, a história időszakában.
A versek felépítése – tárgyuk jellegének megfelelően – igen változatos lehetett. A leggyakoribb mégis a hagyományos énekköltészetben is megszokott 11-es és 12-es sor. A sorok hosszúságát gyakran a dallam is befolyásolta. A dallam ugyanis legtöbbször már a vers születésénél jelen volt, és a históriás dúdolgatva próbálta sorait. A dallamok viszont igen eltérőek lehettek, hagyományosak éppúgy, mint egészen újak. A fontos az volt, hogy a közönség könnyen megtanulhassa.
A vers megírása után gyorsan kellett azt kinyomtatni. Nyomdák pedig elsősorban városokban voltak. Ezért is kötődtek a históriások oly szorosan a városokhoz.
A históriásoknak egyébként igen jó kapcsolata alakult ki az egyes kisebb nyomdákkal, ahol apró nyomtatványokat állítottak elő. Némelyik históriás, mint pl. Faliznyó, korábban maga is nyomdászmesterséget folytatott, és ha kellett, személyesen is beállt a gép mellé. Máskor az ismerős nyomdász némi felpénz ellenében nyomtatta ki idő előtt a szöveget. Egyébként minden históriásnak megvolt a törzsnyomdája, ahova legtöbbet járt, amit vándorútjába is belekalkulált. Körútjaik során, ha visszatértek, itt frissítették fel anyagukat. De különösen a hosszú tél után, első nagy útjukra indulván látták el magukat bő anyaggal.
A nyomda egyébként ezresével nyomtatta a históriát pár forintért. Jónak ígérkező históriánál már eleve öt-tízezret nyomtattak. A bevált históriát viszont ismételten újranyomatták, esetleg növekvő példányszámban. Így előfordult, hogy egy-egy história 50–60, sőt 100 ezer példányban is megjelent.
Ha viszont útközben érte őket valamely váratlan hír, a gyorsan megírt szöveget csak a legközelebbi nyomdába vitték.
Mindez azonban csak az előkészületet jelentette. A história valójában az előadásakor kapott életet: akkor nyert értelmet és jelentőséget elkészítése. Tetszik, nem tetszik, megveszik vagy nem veszik – itt dőlt el. Ezért volt oly fontos a história előadása, amikor a históriás műve a közönség elé került. Mert ha tetszett, és a históriát megvették, ez a históriás létét biztosította. Ugyanakkor ez a mozzanat indította el a históriát további útjára: a szöveget az új olvasókhoz, az éneket pedig a szóbeliségben élő többi ének közé. Itt dőlt el, lett-e belőle igazi história.
A históriának a közönséggel való találkozási helye mindenekelőtt a vásár volt, azonkívül a búcsú. Ha pedig arra gondolunk, hogy egy költészetnek az előadási alkalma a vásár, egyúttal úgy érezhetjük, hogy annak a minőségi szintjét is megjelöltük az előadás színhelyével: a vásári zaj, a tülekedés mindenkor a durvaságot és az alacsony szintet jelképezte.
S ha ez így is van, azért érdemes figyelembe venni, hogy a hajdani vásár némileg különbözött a maitól, és mást is jelentett annak hajdani látogatója számára. Az állatok, árucikkek, portékák eladásán, az üzletelésen, alkudozáson és ami vele járt: a lármán, becsapáson kívül a vásár olyan alkalmat is jelentett a vidéki emberek számára, ahol találkozhattak rokonokkal, ismerősökkel, tájékozódhattak a világ dolgairól, eseményeiről, hírt hallottak és adtak tovább. Egyszóval a vásár kiemelkedő, különleges eseményt {5-388.} jelentett a megfeszített munka egyhangúságában. Amellett a sokféle, nyüzsgő ember, állat, fogat és a portékák változatos képe egyúttal olyan látványt is nyújtott, ami elkábította vagy lelkesítette a magányos szemlélőt. A vásárban tájékozódni lehetett árakról, bérekről, terményekről éppúgy, mint messze vidékek embereiről, szokásairól vagy váratlan eseményekről. Így aztán nemcsak az szokott vásárra menni, akinek eladni- vagy vennivalója volt, hanem az is, aki egyszerűen csak tájékozódni kívánt, vagy ismerőssel találkozni.
Még inkább kiemelkedett a látvány ünnepi jellege a búcsúknál, melyek ugyancsak fontos működési területet jelentettek a históriások számára. A búcsúra többnyire együttesen, processzióban érkezett a nép, és a búcsúhelyhez fűződő szokásos vallásos cselekmények után ki-ki kedve szerint töltötte idejét. Rokonok, ismerősök jöttek össze, és olykor hivatalos ügyeiket is itt intézték.
A vásárok és búcsúk összesereglett népét kívánta a históriás közönségének megnyerni, azt a közönséget, mely különben is tele volt várakozással, kíváncsisággal, és nem feltétlenül csak üzleti ügyeit akarta intézni.
A históriások ennek megfelelően számon tartották a nagy vásárokat és híres búcsúkat, és azokra időben felkészültek. Előre elkészítettek olyan históriát – ha nem történt közben versbe szedni való – amelyről tudták, hogy az illető helyen sikere lesz, és útjukat is úgy állították össze, hogy a vásárt vagy búcsút időben elérhessék. Némelyik históriás a jobb tájékozódás érdekében „Vásári Tudósítót” is járatott, hogy ennek segítségével ossza be pontosan útjait.
A nagyobb históriások, kik csak históriázással foglalkoztak, vonaton közlekedtek. A kisebbek és főleg a vakok szívesebben mentek gyalog, hogy útközben végigénekeljenek egy-egy falut, ahol mindig adódott számukra valami.
A vásár napján aztán időben kiment a históriás, hogy megfelelő helyet válasszon, olyat, ahol járt a nép, de azért ő sem volt útban. Ilyen hely főleg az egyes vásárrészek átkelőhelyein adódott. Mikor aztán mozgott a nép, ő is lerakodott – többnyire csak a földre, hiszen a standos árusoknak külön helyük volt –, és harsány hangon elkezdte: „Magyar népek, most ide figyeljetek!…” Hangjára, de még inkább az érdekes történetre többen megálltak, kör képződött körülötte, és úgy hallgatták. Ha a históriásnak volt felesége, akkor ő az éneklés ideje alatt is árusított. A nagy tolongás, mit ezzel előidézett, egyébként is a reklámhoz tartozott. Ilyenkor némelyikük még prózában is hozzáfűzött pár ajánló mondatot: „Tessék a história, két krajcár az ára!” Vagy éppen a rémisztő történetre tett megjegyzést.
Máskor, ha a história valamely gonosz személy cselekedeteit mutatta be, pár közvetlen szóban is elmagyarázták az esetet. Az ilyen szövegelést nevezték általában „predikáció”-nak.
De előfordult az is, hogy az énekesek középkortól ismert fogásait alkalmazták ők is: az izgalmas történetet egy érdekes részletnél váratlanul megszakították, és közölték, hogy az esetet részletesen megismerhetik a nyomtatott szövegből, melyet azonnal meg is vehetnek. Ha aztán az eladást befejezték, folytatták az éneket is. Ének közben szünetet tartani, amikor árusíthattak, azért is szükséges volt, hogy megszakítsák a história egyhangúságát, amit az egyetlen történet új és új éneklése okozott. Igaz, a közönség nem unta, hiszen szüntelenül hullámzott, változott, és az éppen odaérkezőknek a rendkívüli esemény mindig újnak és frissnek tűnt. Közben azonban a históriás kifáradt; a szüntelen ének és erőlködés, hogy a figyelmet lekösse, és ebből némi haszna is legyen, erejét vették. {5-389.} Hogy felfrissítse magát, főleg a figyelem lanyhulásakor, átugrott a kocsmába egy kis frissítőre. Ha felesége volt, közben ő árult, csak kézből. Ha többen voltak, mint a Szilvási testvérek, egyik-egyik szinte észrevétlenül eltűnhetett. A históriázás egyébként addig folyt, amíg hallgató akadt. Ha „bomlott a vásár”, és indult hazafelé a nép, ők is abbahagyták az éneket. Nemegyszer még aznap továbbindultak.
A históriások útja, előadói körzete egyébként éppúgy függött egészségi állapotuktól, mint tehetségüktől, versírói készségüktől. A beteges, nehezen mozgó, vak históriások lakóhelyük körül, csak kisebb, megszokott körben mozogtak, és a rendes vásári, búcsúi előadások mellett szívesen látogatták a falvakat is, ahol mint énekes koldusok az utcán vagy a házak előtt zengedezték jámbor történeteiket. Az egészségesebb históriások viszont nagyobb, olykor vármegyényi területet is bejártak. Az olyan tapasztalt és mozgékony históriások, mint amilyen Albók is lehetett, fiatalabb korában országrésznyi földet is végighistóriázott. Mint elmondta, Nyíregyháza és Debrecen volt központi helye, de ezek mellett éppúgy megfordult Eger, Gyöngyös, Miskolc vagy Sátoraljaújhely környékén, mint Kisújszálláson, Szoboszlón vagy Nagybányán, Tasnádon és Sarmaságon, sőt eljutott Erdélyben egészen Csíksomlyóig.
Mindez azért lehet érdekes, mert a hosszú utak során hordták-vitték históriáikat, amelyek között – a hallgatókat elborzasztó rendkívüli történeteken kívül – nem kis számban kerültek előadásra legendaszerű, szent énekek, valamint csiszoltabb balladás történetek. Rémisztő tárgyú, újabb balladáink közül ily módon nem egy – melyek históriai emlékét még a hagyomány is fenntartotta – közvetlenül a históriásoknak köszönheti széles körű elterjedését. A históriák nyomán aztán a helybeliek megerősíthették és kiszélesíthették a publicitást.
De úgy véljük, nem pusztán az újabb kori, históriaszerű balladák terjedését segíthették elő a históriások, hanem egyes szent énekekét, más közkeletű dalokét is, melyeket nemegyszer szívesen iktattak műsorukba. Olyan dalokat, melyek éppen aktuálisak voltak, mint pl. a háborús nóták háború idején, vagy egyébként a köszöntők. Ily módon a históriásoknak a dalok terjesztésében és főleg az új dalok megismertetésében nem kis szerepük lehetett egészen addig, amíg az énekhagyomány elevenen élt, és képes volt magába olvasztani újabb és újabb darabokat.
| A MŰFAJ ÁLTALÁNOS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE | TARTALOM | HISTÓRIÁK |