{102.} ÉPÍTŐANYAGOK ÉS SZERKEZETEK

RAKOTT SÁRFAL

Ez az egyik legrégibb sárfaltípus a magyar nyelvterület síkabb tájain. Építése a sár előkészítésével kezdődött. A falu határában vagy a telken ásott agyagos földet a ház közelében 40–50 cm vastagon elterítették, ún. ágyást készítettek: szalmatörekkel, pelyvával, helyenként gyékény- és sásdarabokkal összekeverték, összegyúrták, közben vízzel locsolták. Aztán kapával megvágták, forgatták, lovakkal vagy ökrökkel megtapostatták. A folyamatos munka érdekében általában több ágyást is készítettek, s a megdolgozott sarat egy éjszaka „érni” hagyták. Egy-egy lakóházhoz 15–20 szekér földet is felhasználtak.

A falat a kijelölt és már előkészített alapon kezdték rakni. A sarat talicskával hordták a házhoz, háromágú vasvillával rakták fel. Általában egy méter vastag falat raktak fel egyszerre körben, együtt a közfalakkal. A sarkokon és a közfalak csatlakozásánál minden sor tetejére nádat vagy vesszőt fektettek, ezzel is szilárdítva a falat. A vastagabb rétegeket egy hétig is hagyták száradni. Ezalatt az saját súlyától kissé megroggyant, alul kiszélesedett. Ezeket a részeket gyakran már munka közben vagy a fal elkészülte után ásóval levágták, egyenesre faragták. Általában három réteg adta ki egy lakóház átlagos falmagasságát. Az ajtók, ablakok helyét a keretek beállításával kihagyták, de nem volt ritka az sem, hogy az ablakokat utólag vágták ki az elkészült falból. A kész falat egyenesre vágták, betapasztották és bemeszelték (Györffy I. 1908: 162; Vajkai A. 1959a: 178; Ruszthy Zs. 1974: 227; Tálasi I. 1977: 267–268; Filep A. 1980: 251–252; Erdész S. 1983: 98–99; Dám L. 1992: 26–27).

A rakott sárfal még ma is élő építésmód, elsősorban Pest és Fejér megyében. A századforduló környékén főleg a Dunántúlon, a Kisalföldön, a Csallóközben, Fejér, Komárom és Pest megyében, a Fertő mentén, a Dráva mentén, a Nagykunság és a Kiskunság egyes vidékein, a Hajdúságban, a Nyírségben és a Rétközben alkalmazták (MNA 221. térkép). Legelterjedtebb elnevezései: fecskefal, fecskerakásos fal és rakott fal.

{106.} GÖMBÖLYEGES SÁRFAL

A rakott sárfal egyik változata a gömbölyeges sárfal. A rakott sárfalhoz hasonló módon előkészített alapanyagból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki villával, s a földre leszórt töreken meghempergették. Kissé szikkadni hagyták, majd kézzel, ritkábban villával rakták fel a falat. A szakaszos építés, a megroggyant fal lefaragása stb. hasonlóképpen történt, mint a rakott sárfal esetében. A gömbölyeges sárfal a 19. század folyamán általánosan ismert volt az Alföld sok vidékén. A Nyírségben még nemes házak is épültek göngyölsárból (Nyárády M. 1935: 55; Dám L. 1982a: 22). Elnevezése az Alföld déli részén csömpölyegfal, az Alföld északi peremén a sárgombócoknak gon-gyola, göngyöleg, gömölye a neve. A Bükk hegység déli előterében és Szeged környékén a „göngyöleg” sárból gyúrt hurkát jelent, amiből kemencét és egykor feltehetően házat is építettek (Bakó F. 1978; Dám L. 1986). A Dunántúlon mórfal, melyet Zalában néhol gombócfalnak is neveztek. Másutt ezt a változatot is fecskerakás, fecskefal névvel jelölték (Gönczi F. 1914: 403; Vargha L. 1972: 472; Takács L. 1977; Dám L. 1992: 26).

VERTFAL VAGY TÖMÉSFAL

A századforduló táján az egyik legkedveltebb és a leginkább elterjedt sárfal volt, és készítése a modern építészetben alkalmazott ún. zsaluzás elődjének is tekinthető. Lényege az, hogy az agyagos, löszös földet, növényi anyagokkal keverten vagy anélkül, nedvesen, de nem vizesen, két vízszintes deszka vagy palló közé szórják és azt keményre döngölik vagy tapossák (leírását lásd: Györffy I. 1908: 163; Füzes E. 1959: 218–219; Dankó I. 1977: 263; Tóth F. 1976–1977: 172–182; Sztrinkó I. 1978: 152–153; Kücsán J. 1979: 307–308; Filep A. 1980: 251; Dám L. 1992: 27–29).

A zsaluzat rögzítésének kétféle módja terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek felső végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. Az oszlopok közé egy-egy szál deszkát tettek, s az így kialakított formába döngölték a földet. Minden sor elkészülte után följebb emelték a deszkákat, s hogy le ne csússzanak, a falon keresztbe tett vékony karókkal támasztották alá vagy oszlopokhoz kötötték őket. A Dunántúlon, főképpen Fejér, Tolna, Somogy és Baranya megyében, valamint a Tiszántúl déli részén az oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a keret felállítására. A kaloda rendszerint fa-, ritkábban vaspálcákból készült. A két élére állított deszkát a falon vízszintesen keresztbe tett kalodafába tűzött szárakhoz támasztották. Zalában a vízszintes léc vagy laposvas neve iga, melyet kalodaszeggel fogtak össze.

A vertfal készítéséhez a kötött, agyagos talajok a legalkalmasabbak, melyet felrakás előtt ugyancsak megdolgoztak, s kissé megnedvesítettek. A Dunántúlon, a Duna–Tisza közén és a Nyírségben a föld közé növényi anyagokat (pelyva, törek) is kevertek. A megdolgozott, összegyúrt földet az épülő házhoz talicskázták, s lapáttal hányták a zsaluzat közé. Hegyes karóval megbökdösték, megszurkálták, hogy a kis göröngyök között ne maradjon levegő, majd a döngölő fával, tömőfával keményre döngölték, néhol előzőleg megtaposták. A tömőfa nyéllel ellátott súlyos fabunkó, melyből a kerekfejűvel a deszkakeret középső részén lévő földet tömítették, míg az ék alakú tömőfa a deszkák melletti föld döngölésére szolgált.

{107.} 10. ábra. A vertfal készítésének kétféle módja

A munkát mindig két fal találkozásánál kezdték meg, hogy a sarkok jól összeálljanak. A közfalakat a fő falakkal egyszerre készítették. Sorról sorra körbehaladva, a deszkákat mindig feljebb emelve. A falverést általában 3–6 ember végezte, akik egymás nyomába lépve dolgoztak. Az Alföldön ún. falverő bandák dolgoztak. Az ajtók és ablakok helyét a falverés során a keretek beépítésével általában kihagyták. A fal elkészülte után az egyenetlenségeket baltával, ásóval lemetszették, többszörösen betapasztották, simították, majd lemeszelték.

Egy közepes nagyságú ház fala 8–10 nap alatt készült el és 50–60 cm vastag volt. A téglakeménységűre összeszáradt falat utóbb már csak csákánnyal lehetett szétverni. Szigetelőképessége kiváló volt, a ház nyáron kellemesen hűvös volt, télen pedig jól tartotta a meleget. Egyetlen ellensége az árvíz volt, így az Alföldön, a múlt századi árvízmentesítésekig a vízjárta területeken nem honosodott meg. A vertfal elnevezésében, a már említett kétféle zsaluzatkészítési módnak megfelelően két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal elnevezés szinte egyeduralkodó. A Duna–Tisza közén a verett fal elnevezés a domináns, míg a Tiszától keletre országrésznyi területen a vertfal elnevezés használatos (MNA 223. térkép).

A vertfal múltjáról kevés adatunk van, noha a Pest megyei Nyársapátról feltárt 16–18. századi lakóházak közül hét vert falazatú volt. Mindenesetre az biztos, hogy a zsaluzásos technika igen fejlett eljárásnak tekinthető, hiszen a városi építészet is mintegy évszázada használja csak általánosabban. Lehet, hogy igazat kell adnunk Györffy Istvánnak, aki {108.} szerint a vertfal előképe a várépítéseknél használt, többrétegű falak elkészítésében keresendő (Györffy I. 1943: 20). A Mátra és a Bükk egyes falvaiban újabban feltárt emlékek is talán a várépítésre vezethetők vissza, de Szabó István szerint a középkorban ez az Alföld jellegzetes házépítő gyakorlata volt (Szabó István 1969: 141; Bakó F. 1972: 273).

TÖBBRÉTEGŰ FAL

A többrétegű fal nem tisztán agyagból, földből készült, az alapvető eljárások hasonlósága miatt azonban a vertfal változatának tekinthető. A többrétegű fal zsaluzata nem deszka, hanem karókkal erősített sövényfonás, esetleg zsilipelt deszka- vagy boronafalazat. Az alapvető különbség abban rejlik, hogy a föld betömítése után a zsaluzat keretét nem bontják el. Történeti adatok emlékeztetnek arra, hogy ez a technika ismert volt a középkor folyamán, s friss adatok szerint ismert napjainkban is: Heves megyéből és Kecskemét környékéről vannak rá adataink. Takáts Sándor leírásaiból ismerjük ezt a technikát, mely főként a török elleni végvári harcok idején vált ismertté, mint a „magyar módra való” várépítés egyik eljárása (Takáts S. 1915–1917: II. 43). A többrétegű falazat jelen kori leírása Egercsehiből és Nagyrédéről a legismertebb (Bakó F. 1978: 37), de elterjedt volt pl. az érmelléki falvak favázas lakóházai falkitöltő technológiájaként is (Benedek Z. 1982: 270). A sövényfalak közé tömött vertfal a Kárpát-medencén kívül elterjedt volt Kelet-Európában is (Dám L. 1992: 29).

GYEPTÉGLA FAL

Ez az egyetlen olyan földépítkezési technikánk, amelynél a talaj minden különösebb előkészítés nélkül, természetes formájában kerül felhasználásra. Aránylag szűk területről, az Alföld déli részéről ismerjük egyelőre a gyeptégla, a hant alkalmazását a falazat felépítésénél (Juhász A. 1969). Mégis figyelmet érdemel, mert természetes anyag felhasználásával kialakult igen régi technika, amely feltehetően egy korábbi, szélesebb körben és területen alkalmazott eljárás maradványa. A lényege az, hogy a falat téglány formájúra vágott gyeptéglákból rakják fel, a vályog-, majd később a téglafalaknál alkalmazott szerkezeti séma alapján.

A gyeptéglából épült ház a 19. század végén már az Alföld déli részén sem volt túlságosan elterjedt. Elsősorban szegények éltek benne, akiknek egyébre nem tellett. A Duna–Tisza közé betelepített lakosok – tanyájuk felépültéig – ideiglenes megoldásként építettek hantházakat, s laktak bennük. Ideiglenes építményként, aklok, hodályok, pásztorépítmények falképző anyagaként ismert volt a gyeptégla a Hortobágyon, Debrecen környékén és a Kiskunságban is (Tálasi I. 1936: 138). Nagy múltjára utalhat a Gyöngyösi Szótár „Fwes hant” adata 1560-ból (Régi magyar glosszárium: 587).

VÁLYOGFAL

A 19. század végi magyar nyelvterületen a földépítkezés legelterjedtebb formája a vályogfal volt. Az egyetemes építészettörténetben évezredek óta ismert, de hazai történetét vizsgálva 16. századinál korábbi adataink nincsenek (Fegyó J. 1973: 103). A vályog szó is 1693-ban fordult elő először magyar nyelvemlékben, de feltételezhető, hogy ennél nagyobb múltra tekint vissza. A vályog az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, az égetett tégla közvetlen előzménye. Nem igényelte azonban a költséges téglaégető felépítését, alapanyagához mindenki könnyen és olcsón hozzáférhetett, készítési eljárása könynyen {109.} elsajátítható volt. A magyar nyelvterület túlnyomó részén szinte akadály nélkül hódította meg a falusi építészetet.

A vályogkészítés munkamenetét sorozatunk III. Kézművesség c. kötete ismerteti.

A vályogtégla sajátos helyi változatának tarthatjuk a mór, mórtégla elnevezésekkel jelölt nyerstéglát, melyet agyagból, finom szemcsézetű földből gyúrtak a vályog készítéséhez hasonló eljárással. Az alapvető különbség az volt, hogy ebbe növényi adalékanyagot nem kevertek. Méretei, arányai az égetett tégláéval voltak azonosak. A falazatok mellett elsősorban boltozatok, pillérek, kémények készítéséhez használták szívesen. Elterjedési területe leginkább a Kisalföld és a Mosoni-síkság körzete volt. Érdekessége, hogy csak ott használták, ahol a vályog egyáltalán nem volt használatos és ismeretes. Lényegében átmenetet jelent a vályog és az égetett tégla között. A mórtéglából, mórból készült falazat neve a mórfal volt (Filep A. 1973: 312).

A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelt falat adott, s a belekevert növényi anyagok nem engedték a téglák elporladását. A vizet nem szereti, s szilárdsága sem olyan erős, mint a vertfalé. Elterjedése főleg azzal magyarázható, hogy olcsón előállítható, s igen gyorsan felrakható. Elnevezése szinte országosan vályog, vályogfal, egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön vagy Hevesben mór, mórfal elnevezése dívik (Bakó F. 1972: 266; 1978: 38; Dankó I. 1977: 270–274; Tóth F. 1976–1977: 185–187; Kücsán J. 1979: 309; Erdész S. 1983: 96; Dám L. 1992: 30–32).

A vályogfal az alföldi mezővárosokban már a 18. század folyamán elterjedt volt. Templomokat, plébániákat is gyakran építettek ez idő tájt vályoggal (Bakó F. 1972). Felhasználását legtöbbször földesúri-hatósági előírások is elősegítették (Balogh István 1966b). A múlt századra a vályogfal az Alföld egészén általánossá vált, noha a peremvidékeken – mint pl. Nyírség, Szatmár, Érmellék, Fekete-Körös völgye – csak később, a múlt század végén, e század első évtizedeiben szorította ki a favázas házakat. Észak-Magyarországon hasonló folyamat ment végbe, míg a Dunántúlon csak a 19. század végére vált általánossá. Erdélyben elsősorban a Mezőségben találunk vályogházakat, míg a Székelyföldön szinte ismeretlen, s a moldvai csángóknál is csak e század 40-es éveiben terjedt el kirpicsfal néven (Kós K. 1976: 20; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 18; 1981: 66). Jelentőségét mutatja, hogy a legutóbbi évtizedekben épült lakóházak még mindig kb. 1/3-a épült vályogból. Környezetvédelmi és gazdasági megfontolásokból újra szorgalmazzák a magánerős építkezők körében, falun és városban egyaránt.

FAVÁZAS SÁRFAL

Jellemzője az, hogy a sár- és földfalazatok szilárdítására először vázszerkezetet készítettek. A sarkokra és a nyílászárókhoz oszlopokat ástak, az oszlopok közét is behálózták karókkal, vékony vesszőkkel, s ezt a vázat töltötték ki a földfalazatoknál már megismert falféleségekkel. A gerendavázas falszerkezeteknél falkitöltő anyagként viszonylag ritkán használták az egyszerűbb földfalakat. A kisalföldi Martosról van adatunk arra, hogy a cölöpváz kitöltésére rakott sárfalat használtak (Vargha L. 1953: 10–11). Szintén elszórt adataink vannak csak a favázas vertfal meglétére főleg a palócok körében, s az Ormánságból is ismerjük leírását (Istvánffy Gy. 1911: 8; Kodolányi J. 1960: 22).

Lényegesen nagyobb előfordulását regisztrálhatjuk a favázas karóközös sárfal szerkezetnek az alföldi népi építészetben. Elkészítése a sárfalazatokhoz hasonló, a változás az, hogy az oszlopok és a közéjük rakott karók alkotta favázat sárgömbölyekkel töltötték ki.

{110.} A Nyírségben mereglyés falnak nevezik. A mereglyék, a karók alsó végét hegyesre faragták, s így verték be a földbe, míg felső végüket gúzsokkal, hánccsal kötözték a koszorúgerendához. A vázat aztán sárgombócokkal vagy villával rakott sárral, ún. fecskerakással töltötték ki (Szabó L. 1968).

A favázas sárfalak sajátos változata volt a Dél-Alföldön az oszlopos fal. Ez esetben a vázat alkotó oszlopok közét nem vékony karókkal töltötték ki, hanem vastag oszlopokat ástak le, arányosan az ágasok közé, s felső végüket szilárdan rögzítették a koszorúgerendához. Ezáltal az elkészült falváz nemcsak magát a falat szilárdította, de fontos statikai szerepet is játszott a tetőszerkezet súlyának hordozásában. Az oszlopok közeit a már ismert eljárással töltötték ki a sárgombócok. Elnevezése többnyire oszlopos ház, oszlopos fal, csömpölyeg fal (Juhász A. 1989b: 119–123).

A favázas sárépítkezés nem ismeretlen a Dél-Dunántúlon sem, főleg Zala, Somogy és Baranya megyében, ahol karóközös falazatot, helyi nevén sárkarós falazatot alkalmaztak a talpas-vázas szerkezetek esetében is (Zentai T. 1991a: 47–48). A karóközös sárfal ismert volt a magyar nyelvterület legkeletibb vidékein, pl. a moldvai csángóknál is. Itt csak századunk húszas éveiben terjedt el, egyéb fatakarékos eljárások mellett. Az itteni nevén a valatog-fal úgy készült, hogy az arasznyira állítgatott karók közeit belülről, kívülről szalmás sárral, a valatoggal töltik ki (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 48–49).

BORONAFAL

A korábbi évszázadokban a faépítészet jóval jelentősebb volt a magyar nyelvterületen, mint azt a jelenkori kutatások alapján korábban gondolni lehetett.

A faházakhoz, a boronaházakhoz főleg tölgyfát használtak, néha gyertyánt és bükköt is, az utóbbi kettő azonban gyorsabban korhadt. A legtöbb vidéken ezt a fát a község erdejéből szerezték be, vagy a földesúr erdejéből vásárolták. A 18. század második felétől a nagyobb méretű gerendákat a magas hegységekből tutajokkal úsztatták le a Dunán, Vágon, Tiszán, Dráván, Körösökön vagy a Berettyón (Cseri M. 1986: 205–215; Barna G. 1988). A faházakat általában közösségi összefogással maguk a parasztok építették, esetleg egy tanult ács irányításával. Az Őrségben a faanyagot is a munkát irányító ács válogatta az erdőn, a lábon álló fák közül.

A fából készült falnak két technikai változata terjedt el a magyar nyelvterületen: a boronafal és a zsilipelt fal.

A boronafal alapját vastag tölgyfagerendák alkotják, melyeket a sarkokon nagy kövekre vagy tuskókra fektetnek, s erre vízszintesen fekszenek aztán fel az egyenes gerendák, a boronák. A boronák általában faragatlan, hengeresen hagyott, lehántolt, esetleg kissé megbárdolt tölgy- vagy fenyőgerendák voltak. Összeerősítésükre több módszer is létezett. A legelterjedtebb eljárás az ún. keresztfejes boronafal, mely kétféle eljárással készült. Az egyszerűbb és régibb eljárás során a boronák végétől visszaszámított 15–20 cm távolságban a hosszirányra merőlegesen alul, ritkábban felül is félkör alakú vájatot, fészket faragtak, mely lehetővé tette, hogy rá keresztben másik boronát lehessen fektetni. Így váltakozva helyezték a fatörzseket egymásra merőlegesen. A ház sarkain, illetve a közfalaknál, ahol az egyik borona merőlegesen találkozik a másikkal, a gerendák túlnyúltak {112.} a fészkelés helyén. A túlnyúló részt gerezdnek is nevezték. A keresztfejes fészkelt gerendakötés fejlettebb változata a vályús kötés, melynél a bevágás nem félkör, hanem szögletes vonalú. A változat előnye, hogy a boronák jobban fekszenek egymáson, tartósabbak.

A boronák összeerősítésének másik változata a csapolt vagy lapolt gerendakötés. Ez esetben a boronák már kissé megmunkáltak, bárdoltak, szögletesre faragottak, s az összeillesztés bonyolult csapolással történik. A boronavégek ez esetben is túlnyúlhatnak az összeerősítés helyén, ekkor keresztvéges lapolásról beszélünk. Ha a csapoláson túlnyúló részt lefűrészelték, ezt fecskefarkas lapolásnak hívták. Az emlékezet szerint ez az utóbbi az elterjedtebb.

Ismert eljárás volt az is, amikor a boronákat ún. zsilipelt technikával erősítették össze. Ennek lényege az, hogy a talpgerendákba a sarkoknál és a nyílászárók helyén függőleges oszlopokat állítottak, melyek egymással szemben álló lapjaiba vájatot, hornyot, rovást vágtak, s felülről lefelé ebbe csúsztatták be a boronákat. Ez az újabb technológia már átmenet a gerendavázas falszerkezetek irányába, komoly megmunkálást igényelt már a falazat előkészítésének időszakában is.

Az egymásra fektetett boronák nem zártak tökéletesen, s ezért a közöket mohával, agyaggal töltötték ki. Hogy a fal felületén a tapasztás megüljön, Göcsejben a boronákat baltával bevagdalták, megbarkucolták. Erdélyben apró kis faszögeket vertek a boronákba, melyeket bolhaszegnek vagy pocoknak is neveztek. Ugyancsak Erdélyből ismert, hogy a sima fa falfelületre ferdén vékony léceket szegeztek fel, szintén a sározás jobb megtapadása érdekében. A Kárpátokban sok helyen egyáltalán nem tapasztották be a boronafalat. Az ajtók helyét kihagyták a beépítés során a keret beállításával, a kisméretű ablakokat, melyet a legkülönbözőbb módon fedtek be (pl. tolitu ablak) később vágták ki a gerendákból (lásd bővebben: Pápai K. 1893: 12–14; Istvánffy Gy. 1911: 1–16; Ébner S. 1931b: 85–91; Bakó F. 1967; 165–169; B. Nagy M. 1971: 50–53; Bíró F. 1975: 49–53; Dám L. 1981b: 74–78; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 46; Paládi Kovács A. 1982: 84–86; Dám L. 1992: 12–16).

A boronafal a Kárpát-medencében elsősorban a nagy fenyőerdők vidékén vált általánossá, de a lomboserdők övezetében, az Északi-középhegység, a Felső-Tisza-vidék, a dunántúli dombság vidékén is jelentős boronaépítészet alakult ki. A 18. század végi korlátozások után lakóház már nem nagyon épülhetett boronából, de a technika tovább élt a csűrök, hidasólak, pincék, istállók falazataiban. Még a századfordulón is tartotta magát a boronafal (keresztvéges, csapolt és zsilipelt változata egyaránt) a Nyugat-Dunántúlon (Zala, Vas, Somogy), a felföldi megyék területén, a Felső-Tisza és Máramaros vidékén. A leggyakoribb volt ez idő tájt Erdélyben (MNA 221. és 224. térkép).

A magyar boronaépítkezés történetéhez nagyon kevés konkrét adattal rendelkezünk. A borona szó szláv eredetű, s csak a 15. században fordul elő legkorábban gerenda jelentéssel nyelvemlékeinkben. Valószínű, hogy a magyarság már az ugor korban ismerte a boronafal technikáját. Erre utalnak a vándorlások idején érintett területeken végzett régészeti ásatások egyes leletei. Hazai területekről csak a Sümeg melletti Sarvaly 16. században elpusztult házainál kerültek elő boronafal-maradványok.

{113.} ZSILIPELT FAL

A zsilipelt fal lényege az, hogy a talpfákba vagy a földbe ásott oszlopok egymás felé forduló oldalába végigfutó függőleges vájatot véstek, s ezekbe a hornyokba eresztették bele, berótták az egyenlő hosszúságú és a két végükön ék alakúra faragott, fejszével hasított deszkákat, pallókat. A falmagasság elérése után az oszlopok felső végét lezárták a koszorúgerendával, s a falazatot kívül-belül többször letapasztották, meszelték. Ezt a technológiát – nagyon találóan, a szerkezet lényegére utalva – a Dél-Dunántúlon zsilipelt falnak, a Palócföldön, Zemplénben és Gömörben rovásos falnak nevezik. Elterjedési területe a Palócföld, Erdély, a Dunántúl délnyugati vidéke: Zala és Somogy megye. Elterjedt vélemény szerint a zsilipelt faltechnika a boronafal visszahúzódása után jelent meg. A komolyabb szaktudást igénylő technológia a 19. század végére azonban a lakóházak építésénél fokozatosan háttérbe szorult. Ugyanakkor szinte máig megfigyelhetünk zsilipelt falazatú disznóólakat, kamrákat, ólakat, gabonásokat, présházakat s egyéb melléképületeket szerte az országban (Vajkai A. 1937b; Bakó F. 1967: 168–184; Zólyom J. 1974: 15; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 81; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 61–65; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 68–69; Cseri M. 1987: 47–48).

SÖVÉNYFAL

A gerendavázas falszerkezetnél a vázszerkezet kitöltésére – a már ismertetett zsilipelt fal mellett – a sövényt és a nádat alkalmazták. A sövényfal két altípusát különböztethetjük meg: talpas-vázas és vázas sövényfal.

A talpas-vázas sövényfal építési technikájának lényege az, hogy az előre elkészített s összecsapolt talpas vázszerkezet talpfáiba és koszorúgerendáiba arasznyi távolságokra lyukakat fúrtak, abba karókat illesztettek, és a hézagokat vízszintesen vagy függőlegesen vékony ágakkal, vesszőkkel, hasogatott lécekkel befonták. Az így elkészült falat kívül-belül pelyvás sárral betapasztották. A karók általában karvastagságúak, míg a vesszők kb. ujjnyi vastagok voltak. A betapasztott fal vastagsága sem haladta meg a 30 cm-t. A vázas sövényfal lényegében hasonlóan készült, csak ott a karók nem a talpfába, hanem közvetlenül a földbe ereszkedtek. Ebben az esetben gyakoribb volt a függőleges fonás. Ilyenkor a karók, a rigelyek a függőleges oszlopokhoz rögzültek vízszintesen, nem kellett őket a földbe ásni.

A sövényből készült falazat elnevezése tekintetében jól körülhatárolható régiókat különböztethetünk meg a századforduló idején. A sövényfal, süvényfal, sövény elnevezések a Dunántúlon, a Duna–Tisza közén, a Dél-Alföldön és a Székelyföldön tekinthetők általánosnak. A paticsfal, patics, pacsitfal, pacsit terminológia a nyelvterület északkeleti felében terjedt el. A fonott fal, fonyás, fonás kifejezések elszórtan ismertek a Dráva-szögben, Dél-Hevesben, Pest és Bács-Kiskun egyes vidékén csakúgy, mint a Székelyföld déli részein. Igen karakteresen elkülönül a rekesztett fal, rekesztés, rekeszték terminológiák használata a Dél-Dunántúlon, főleg Baranyában. A kertelés kifejezés ismeretes a Székelyföld egyes területein, s vannak sajátos helyi kifejezések is a technika jelölésére, mint pl. a kavas fal Zoboralján vagy a pattogatott fal Udvarhely megyében (Barabás J.– Gilyén N. 1987: 68; MNA 225. térkép).

A sövényfal világviszonylatban is az egyik legrégibb és legáltalánosabb faltechnika. Alig van Európának olyan vidéke, ahol ne ismernék használatát. A magyar népi építkezésben is nagy hagyományai vannak. A honfoglalás előtti vándorlások területeiről régészeti ásatások igazolják korai ismeretét. Árpád-kori és középkori településeken általánosan alkalmazott építési technika volt már a középkorban. Megerősítik ezt a 17–19. századból származó egyre nagyobb számú írott források, rendelkezések is. A 18–19. században még templomokat és középületeket is emeltek ilyen falakból. Visszaszorulásában elsősorban a földesúri-hatósági tiltások (tűzveszélyessége miatt) és a korszerűbb építőanyagok és technikák térnyerése (vályog) játszhatta a legfontosabb szerepet. {115.} Ma már csak gazdasági épületek, ólak, kukoricagórék, kerítések falazataként találkozhatunk vele.

A gerendavázas szerkezetek falkitöltő anyagaként az Alföld síkvidéki, árvíz járta, vizes-mocsaras területein, a folyók mentén és a tavak környékén kedvelt volt a nád alkalmazása.

NÁDFAL

A nádfal készítésénél az épületek a vázas sövényfallal megegyező vázszerkezetet kaptak. A cölöpváz elkészítése után a fal helyén lábnyi széles, kb. 50 cm mély árkot ástak, s ebbe állították az arasznyi vastag nádcsomókat. A nádkévéket a talajjal párhuzamosan futó két korcpár közé szorították vesszőgúzzsal. Ezután a kiásott földet visszahányták a nád tövére, s erősen ledöngölték. A nádat a koszorúgerenda magasságában elvágták, majd pelyvás sárral kívül-belül bevakolták. Ismert volt olyan eljárás is, amikor a nádfal vázát először vékony léckeretből elkészítették, az ágasokhoz, oszlopokhoz erősítették, s erre a keretre kötözték aztán a nádcsomókat, gyékényszálak segítségével. Ezt a vékony falat több rétegben betapasztották. Az ajtók helyét rendszerint kihagyták, de az ablakok helyét utólag vágták ki egy sarlószerű eszközzel, amit a Sárréten pl. falvágónak neveztek.

A nádfal (Szeged vidékén tutajfal) (Juhász A. 1989b) nem volt hosszú élettartamú, de anyaga olcsó volt és könnyen el lehetett készíteni. A 18–19. században különösen előnyös volt azokon a vidékeken, ahol a vizeket még nem szabályozták. Árvízkor a víz kimosta a tapasztást, néha a nádfalat is, de az épület faváza a legtöbb esetben megmaradt. Így az árvíz levonulta után csak a nádfalat és a tapasztást kellett pótolni, helyben található, könnyen megmunkálható anyagokkal (Györffy I. 1908: 158–159; Szűcs S. 1943: 138–139; Dám L. 1975: 52–53; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 68). A 19. század második felében a magyar nyelvterületen lezajlott folyószabályozások, árvízmentesítő munkálatok következtében a vizenyős területek a minimálisra csökkentek, s ennek következtében a nádházak építése is jelentősen visszaszorult. A századfordulón már csak a Tisza menti területeken, az Ecsedi-lápon, Sárréten, Hortobágy vidékén, Nagykunságban, a Berettyó mentén, a Sárközben, a Drávaszögben és a Fertő mentén ismerték és használták (MNA 224. térkép).

SZELEMENES TETŐSZERKEZET

A szelemenes (oromgerendás, ágasos) tetőszerkezetnél a tető és a héjazat súlyát a különféle tartókkal alátámasztott, a tetőgerincen végigfutó gerenda, a szelemen tartja. A szelemenre támaszkodnak a héjazatot tartó szarufák. A szelemen szó szláv eredetű, s első {125.} előfordulása 1135-ből származik. A keleti magyar nyelvterületen ismeretlen, Csíkban rúd, Szabolcsban gerincgerenda, Hevesben ormos, vezérág, az Érmelléken pedig oromfa volt a neve. A szelemenes szerkezet jellemezte Árpád-kori és 14–17. századi népi építészetünket is. Az okleveles források és az első néprajzi leírások szerint a ma már egyáltalán nem kimutatható szelemenes szerkezet Észak-Magyarországon is elterjedt lehetett a 18. század folyamán, s ezt a szarufás szerkezet csak ezután váltotta fel (Barabás J. 1967a: 43–45; Bakó F. 1967; MNL 1: 34–36; MNL 4: 628–630). A tartószerkezetek különbözősége miatt a szelemenes szerkezetnek három típusa különböztethető meg, melyek időben is jól elválaszthatók: a) szelemen hosszúágassal, b) szelemen félágassal, c) szelemen ollóágassal.

A hosszúágasos-szelemenes szerkezetnél a ház építésekor a lakóház elejére és végére, általában a falakon kívülre 5–6 m hosszú, erős gerendaágast ástak be a földbe. Gyakran a ház közepén is hasonló gerendát süllyesztettek le, az egyik válaszfal mentén. A neve ágas volt. Ezek az ágasok tartották a rájuk illesztett, gyakran faszögekkel is rögzített gerendát, a szelement. A szelemenre támaszkodtak a fedélfák, melyek régebbi változatban kampós kiképzésű, horogfának, horgasnak, ragfának nevezett vékony gerendák, később felül ék alakban rögzített szarufák voltak. A ragfák, szarufák alsó végei a sár- vagy koszorúgerendán nyugodtak, s gúzsokkal, szegezéssel vagy különböző csapolásokkal rögzítették a sárgerendához.

Az ágasfás-szelemenes szerkezet domináns volt az Alföldön és a peremterületein a 18. század derekáig. Elsősorban gyöngébb teherbírású falazatok esetében (sár-, sövény-, nádfal) alkalmazták (Balassa M. I. 1977). Más vélemény szerint alkalmazásuk a födém nélküli lakóházak építésével függött össze (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 72).

{126.} A félágasos-szelemenes szerkezet az előbbinél kisebb elterjedésű. Átmeneti formának is tekinthetjük, megjelenése összefügg a szilárd falazatok építésével, s a hosszúágasnak alkalmas faanyag fogyásával. Ennél a szerkezetnél a szelement félágas tartotta a ház elején, végén és közepén, mely a födém keresztgerendájára, a mestergerendára vagy a falra támaszkodott (Füzes E. 1959: 221–222). Átmeneti jellegét bizonyítja az is, hogy sokszor csak a közbeeső alátámasztásnál használták, a ház végfalainál továbbra is hosszúágas volt. Elterjedése a múlt század folyamán figyelhető meg, de sehol sem vált dominánssá.

Az ollóágasos-szelemenes szerkezet esetében a szelemengerendát olló alakban összecsapolt lábak tartották, s az olló felső, rövidebb szárába illeszkedett a szelemen. Az olló alsó két szára általában a födém keresztgerendájába volt becsapolva. A nyelvterületen csak a Göcsejből ismert változat az, amikor a két ollószár ívesen meghajlítva, a ház méretének megfelelő szélességben, a földbe ásva rögzítődött, s hordta a tetőzet súlyát (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 73–74). Az ollóágasos-szelemenes szerkezet a 18. század folyamán jelent meg, elsősorban Nyugat-Dunántúlon, ahonnan aztán nagy gyorsasággal terjedt el kelet felé, az ágasos tetőszerkezetű vidékek felé, s a 19. század végére az Alföldön a Tiszáig kiszorította a hosszúágasos szerkezetet. Alkalmazása nyilvánvalóan összefüggött a szakképzett ácsok tevékenységével s a parasztság anyagi helyzetének javulásával.

Viszonylag szűkebb körzetben, a Balatontól északra és a Bakony vidékén, a kőépítkezés jellegzetes területén volt megfigyelhető az, hogy a végfalakat és a közbülső harántfalakat teljesen a tetőcsúcsig felfalazták, s a szelemen e falak megfelelően kiképzett csúcsán feküdt. Hasonló variáns a Nagykunságban is megfigyelhető volt, csak ott vályogból készült a fal.

A szelemenes tetőszerkezet elterjedésének két nagy területe határozható meg: a Dunántúl egésze a déli részeket kivéve, az Alföld a Maros vonalától északra, a Nagykunság és a Sárrét keleti pereme, valamint Moldva magyarok lakta része. A Duna–Tisza köze átmeneti területnek tekinthető a szarufás és a szelemenes szerkezetek között. A Dunántúlon elsősorban az ollólábas szerkezet volt a jellemző, nyugaton kizárólagosan, egyéb területein vegyesen az ágasfás megoldással. Az alföldi területeken az ágasfás szerkezet volt a jellemző, de jól nyomon követhető az ollólábas szerkezet expanziója, fokozatos térhódítása. A szelemenes szerkezet a századforduló táján kezdett visszaszorulni, de ez a folyamat eltartott a 20. század közepéig (MNA 227–228. térkép).

SZARUFÁS TETŐSZERKEZET

A magyar nyelvterület másik meghatározó tetőszerkezete a szarufás tetőszerkezet. Ez a szelemenesnél magasabb építészeti tudást és több fát igénylő szerkezet. Lényege, hogy a fordított V-alakban összekapcsolt szarufák a tető terhét, tehát az oldalirányú nyomást a falakra vezették át. A szilárdan összeácsolt szarufapárok a födémszerkezet gerendáihoz vagy a keresztgerendákra fektetett közvetítő gerendához rögzültek. A szarufák szétcsúszását a felső harmadukban hozzájuk csapolt vízszintes rövid gerenda, a kakasülő (építé-szeti szaknyelven: torokgerenda), a szarufák oldalirányú eldőlését a lécezés akadályozta meg. Miután az áttételeken keresztül e szerkezetnél a súly a falakra hárult, így elsősorban a szilárdabb borona, gerendavázas falszerkezeteknél, a kőfalaknál, vályog- és téglafalaknál alkalmazták.

{127.} A szarufás tetőszerkezet elterjedésének három legjelentősebb területe rajzolható meg a magyar nyelvterületen: Erdély és a vele szomszédos tiszántúli területek, Észak-Magyar-ország és a Dunántúl délkeleti területei. Archaikusnak csak Erdélyben tekinthetjük, mert a többi területen csak a 18. század második felétől, de inkább a 19. század folyamán ter-jedt el, ott azonban teljesen kiszorította a szelemenes szerkezetet. A szarufás tetőszerkezet 1900-ra lényegében az egész országban ismert volt egyeduralkodó technikaként vagy pedig kisebb-nagyobb arányban keveredve a szelemenes szerkezettel.

A szarufa elnevezés kizárólagos volt Észak-Magyarországon, Erdély keleti-középső területein s az érintkező tiszántúli területeken. Ismert volt a Csallóközben, a Duna–Tisza közén, a Körösök mentén. Szalufa elnevezés dívott Baranya, Somogy, Tolna, Zala megye területén. Szinte csak Göcsej, Hetés és Őrség vidékén volt ismert a ragfa elnevezés. Födélfa terminológiát használtak a Dunántúl középső, a Balatontól északra eső régióiban, s elvétve a Duna–Tisza középső folyása mentén. A horogfa terminus a Duna–Tisza közén, a Tisza vonala mentén egészen a Vajdaságig és a Csallóköztől északra az Ipoly és a Vág mentén figyelhető meg. Erdély középső és belső területein a már említett szarufa mellett a szarvazat, szarvazófa elnevezés volt a leggyakoribb. Sajátos a moldvai csángók körében ismert kaprior, keprior, kiprior elnevezés. Ezt a terminológiai sokszínűséget összevetve a szarufás, illetve a szelemenes tetőszerkezet elterjedési területeit ábrázoló térképpel, azt tapasztaljuk, hogy a szarufás szerkezethez a szarufa, szalufa, szarvazat kifejezések kapcsolhatók, míg a szelemenes szerkezethez kötődnek a ragfa, horogfa, födélfa, kaprior terminusok (MNA 229. térkép).

A szarufás tetőszerkezet lényegét tekintve meglehetősen hasonló volt a különböző tájakon. Annál változatosabbak voltak a szarufák alátámasztásának módozatai. Noha a födémhez és a falhoz való kapcsolat elvileg független volt a tetőszerkezet típusától, azért bizonyos összefüggések itt is megfigyelhetők. Két alapváltozattal számolhatunk, melyek időbeli sorrendet is feltételeznek, s ezeknek a variánsait figyelheti meg a népi építészet kutatója a helyszínen.

Az egyik a csüngős szarufás szerkezet, melynél a szarufa alsó vége túlnyúlt a falon. Ilyenkor a szarufa a folyógerendára, a fal tetején végigfutó falgerendára vagy a kötő-, illetve a födémgerendák végére támaszkodott. A szarufákat becsapolással, fészkeléssel rögzítették, és keményfaszögekkel erősítették meg. Ez a technikai megoldás volt a régebbi, s adataink szerint a 19. század közepéig általános is volt. A másik, újabb változat volt a támasztott szarufás szerkezet, melynél a szarufa alsó végeit általában a keresztgerendába csapolták bele, faszöggel megerősítve. Néhol az ilyesfajta kötést német kötésnek nevezték (Gönyey S. 1937: 296). A födémgerendába csapolt szarufa leginkább jellemző a Kisalföldre, Dél-Dunántúlra, főleg Baranyára, az Északi-középhegységre, Szatmárra és Erdély nagy részére. Több helyen a leírt módon rögzített szarufát az alsó végéhez kapcsolt vízcsendesítő gerendával toldották meg, kiszélesítve ezzel az ereszt. (A szarufás tetőhöz lásd még: Barabás J. 1967a: 43–45; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 75–76; Dám L. 1992: 43–44; MNL 4: 563–564.)

SZÉKES TETŐSZERKEZET

A magyar népi építészetben alkalmazott tetőszerkezetek közül újabb és kevésbé elterjedt a székes tető. A 19. században jelent meg elsősorban rangosabb épületeken. Bonyolultabb szerkezete magas színvonalú ácstudást igényelt, s anyagigényessége is számottevő {128.} volt. Lényege a szerkezetnek az, hogy a szarufákat alátámasztó állvány, ún. szék épült a padlástérbe. A szarufák terhét függőleges vagy ferde állású oszlopokra fektetett oldalszelemen, nagyobb tető esetén még egy gerincszelemen is hordozta. Az oszlopok helyzetének függvényében beszélünk álló széklábas és dőlt széklábas tetőről. A székoszlopok legtöbbször nem közvetlenül a keresztgerendákba, födémgerendákba csatlakoztak, hanem az attól függetlenül fekvő, ún. kötőgerendákba. Éppen e megoldás miatt több helyen azt tapasztaltuk, hogy a múlt század 80-as éveitől kezdve, tűzbiztonsági megfontolásból megyei vagy helyi önkormányzati rendelkezések segítették elő terjedését. A Nagykunságban a födém elkészítése után még néhány sor vályogot is felfalaztak, s erre állították a tetőt. Nyíregyháza környékén a betelepült szlovákok az ilyen megoldást tűzmentes tetőnek is nevezték (Györffy I. 1908: 164; Erdész S. 1968). A székes tető lehetővé tette a tető magasítását, mely emelte a ház megjelenését, rangját, tehát az új ízlés kialakulását és terjedését is elősegítette (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 77). Nagyobb terek, csűrök, pajták, uradalmi épületek, kisnemesi udvarházak, kúriák, magtárak fedésére, tetővel való ellátására területenként eltérő, sokszor helyi sajátosságú technikai megoldásokat is ismerünk. A csűrök, pajták fedésénél a fesztávolság és a belmagasság növelése érdekében a Nyugat-Dunántúlon kialakult és elterjedt a kötőgerendacsonk ferde vagy íves dúcokkal történő alátámasztása, illetve a tartóoszlop megtámasztása. Ha a falazat szilárd, teherbíró anyagból készült, akkor a ráterhelt súlyt a fal is megfogta. Ilyenkor az ollószárakat egy fogófával, kakasülőre emlékeztető keresztpánttal is megerősítették (Tóth J. 1971: 79). Szatmárban, az északi hegyvidéken, Erdélyben és a Kisalföld északi peremén találkozhatunk elvétve az állványos tetőszerkezettel. Ez a szerkezet magas szintű ácsismereteket tételezett fel, malmok, fatemplomok és haranglábak építésénél is alkalmazták (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 79).

Ritka volt az ún. jármos tetőszerkezet is, melyet csak Erdély egyes tájain, Szatmárban és a Felső-Tisza-vidéken alkalmaztak. A szerkezet lényege az, hogy a földbe íves ágasokat, Erdélyben csűrhorgasokat, Szatmárban kardoságasokat ástak, melyek tetejét, a kívánt magasságban vízszintes gerendával, a járomgerendával kötötték össze, s ez a keret hordozta az oldalszelemeneket, illetve az erre támaszkodó tetőzetet. Az íves ágasokat természetesen könyökfákkal lehetett tovább erősíteni. Ezzel a szerkezettel a belső fesztávolság nőtt, s akár egy jól megrakott szekér is befért a csűrbe (MNL 2: 661–662). A jármos szerkezet a kora középkor óta ismeretes az európai népi építészetben, a magyar nyelvterületen a legtovább Erdélyben maradt meg, még századunk 30–40-es éveiben is épültek így csűrök (Gönyey S. 1957).

Említenünk kell még két egyszerű tetőszerkezetet. Az egyik az ún. bogárhátú tető, melynél a falakon átvetett karókra, rudakra, növényi anyagokból, szalmából, venyigéből, gallyakból tetőt raktak, s azt földdel domború formájúra képezték ki. Kisebb ólakat, ideiglenes határbeli építményeket, kunyhókat fedtek ezzel az eljárással, főleg az Alföldön. Feltételezhető, hogy egykor az egész nyelvterületen ismert lehetett.

Szintén az egyszerűbb tetőszerkezetek körébe tartozik az ún. félhajas tető, műszaki nevén a félnyeregtető, mely lényegében egyetlen tetősíkkal kialakított lejtős tető. Elsősorban ideiglenes építmények tetőszerkezete volt, gyakran felmenő fal nélkül csak oszlopokkal ferdén vagy függőlegesen, sok esetben a lakóházak végfalához támaszkodva jelent meg a paraszti építészetben.

NÁDTETŐ

A nád a múlt századi vízszabályozásokig a nyelvterület jelentős részén nagy mennyiségben termett, s tetőfedésre kiválóan alkalmas volt. A legjelentősebb nádtermelő területek – a 18–19. században – az Ecsedi-láp, a bihari és békési Sárrét, a Tisza és a Duna, valamint mellékfolyóiknak árterületei, a Velencei-tó, a Balaton vidéke, Sárköz, Csallóköz, Szigetköz és a Hanság–Fertő-tó vidéke voltak (MNA 233. térkép). A nád szára szilárd, a vizet taszítja és jó hőszigetelő. E felismerés révén évezredes múltú tetőfedő anyaggá vált, s jelentőségét, elterjedtségét a századforduló táján is megtartotta.

A nádtető készítésének technikája az egész magyar nyelvterületen nagyjából azonos volt. A készítők általában paraszt specialisták, a nádazók voltak, akik meghatározott körzetben dolgoztak. A nádazást a tető alsó részén, az eresznél kezdték. Kisebb nádkévéket fektettek egymás mellé, tövénél lefelé, majd – régebben fűzfagúzzsal, később dróttal – szorosan egymás mellé és a tetőlécekhez kötötték őket. Erre az alsó sorra jött az első verés. A nádcsomókat ugyancsak tövével lefelé egymás mellé fektették úgy, hogy az alsó sor kötését fedje, majd lazán lekötötték. Utána speciális fogazott eszközzel, a nádverővel felfelé ütögetve a nádszálakat simára felverték (Kurucz A. 1982). Végül szorosan lekötötték. Ugyanígy készült el a többi sor is. Általában 3–4 sort vertek fel, de a negyedik sor már túlnyúlott a gerincen, melyet az ellenkező oldalon kötöttek le. A lekötést, a gerinc beszegését ketten végezték, és egy speciális eszközt, a fából vagy inkább fémből készült, jó félméteres fűzőtűt, nádvarró tűt használták hozzá. A tetőéleken a nádat lépcsőzetesen hagyták. A keresztben lekötött gerincet sok helyütt vályúszerűen összeerősített deszkákkal fedték, és ezt a gerincre párosan ültetett karókkal, kalodával rögzítették. Szintén a gerinc védelmét szolgálta két szál, nyeregtetőszerűen összeszegezett deszka vagy egy-egy sor cserép. A felvert nádtető 30–40 cm vastag volt, a vizet nem eresztette át, s kiválóan hőszigetelt. Javításokkal, ún. duggatásokkal több generációt is kiszolgált. A felverésnél {134.} használt nádverőknek a magyar nyelvterületen különféle formai változatai terjedtek el, melyek táji sajátságokat mutatnak, jóllehet funkciójuk azonos volt (MNA 235. és 236. térkép).

A nádtetőnek a Kisalföldön sajátos változata terjedt el, a lészás nádtető. Ennél a megoldásnál nem szegelték a tetőzetre a léceket, hanem nádból szalmakötéllel, erdei folyondárral teherbíró, szőnyegszerű szövetet, lészát készítettek, melyet az egész tetőt befedve a gerincszelemenre kötöttek, s erre a lészára került a nádazás (MNL 3: 450, 679–681). A nád mellett kisebb jelentősége volt még a gyékénynek, melyet a náddal vegyesen alkalmaztak. Ebben az esetben a gyékény az alsó réteget alkotta. A gyékénytető készítése azonos volt a nádéval (Páll I. 1987: 36; Zentai T. 1991a: 83–84).

SZALMATETŐ

A népi építészet másik, széles körben elterjedt tetőfedő anyaga volt a szalma, mely a gabonatermesztés következtében mindenütt rendelkezésre állt. A szalmával való fedésnek a magyar nyelvterületen három alapváltozatát kell elkülöníteni, melyek az alkalmazott anyag és technika tekintetében is különböztek egymástól. A gabona szalmáját ugyanis felhasználhatták összetörve (kinyomtatva, illetve géppel csépelve) vagy töretlenül (kézi cséplés útján). Az összetört szalmával való tetőfedés legegyszerűbb módja az az országszerte gyakran használt eljárás, hogy az épületet szalmaboglyával fedik. A bogárhátú tetőnek nevezett fedésmódot szinte kizárólag melléképületeken, kisebb ólak, kasok, vermek, színek esetében alkalmazták (Dám L. 1992: 48).

Az összetört szalmával való fedés jelentősebb módozata volt az ún. taposott szalmatető. Erdélyben volt domináns héjazat, de kisebb mértékben Északkelet-Magyarországon és az Alföld északkeleti peremén is elterjedt. Ennél a technikánál összetört és megnedvesített búzaszalmacsomókat használtak. A tetőlécekbe gereblyeszerű fogakat, faszögeket vertek az előre kifúrt lyukakba, hogy a szalma lecsúszását megakadályozzák. Az előkészített szalmacsomókat apránként felhordták a tetőre, az alsó sornál kezdve, majd csigavonalban körben és felfelé haladva keményen a lécek közé taposták. A gerincen és a széleken betaposott szalmát nyársakkal és a gerincre ültetett páros rudakkal rögzítették. A tetőlécekbe vert szögeket Erdélyben gyakának, míg a gerincet védő rúdpárokat kalodának, károgónak, a Bodrogközben és Zemplénben kobónak nevezték. Egy közepes házhoz 4–5 szekér, 50–60 q szalmát használtak fel, a szalmafedés 40–50 cm vastag volt, jól összetapadt. A magas hajlásszög és a nagy vastagság biztosította a csapadék elleni védelmet. A tetőfedő anyagot a padlástérbe eresztett füst is konzerválta. A taposott szalmatető a 19–20. század fordulójára fokozatosan visszaszorult (Cs. Sebestyén K. 1941b: 58; Dám L. 1992: 47–48; MNL 4: 543).

A teregetett vagy felvert zsúptető a töretlen szalmából készült tetőfedési eljárás egyszerűbb formája volt. Készítéséhez hosszú, egyenes szárú rozsszalmát használtak. Készítésének módja szinte azonos volt a nádtetőével, s általában a nádfedés területén, a szalma- és a nádfedél érintkező zónájában, Észak-Dunántúlon, az Alföld északi peremén és a déli részén terjedt el. Ennél a fedési módnál rozsszalma csomókat fektettek tövükkel lefelé a tetőlécekre, majd a csomókat kioldva a zsúpverővel vagy nádverővel egyenletesen felverték, végül gúzzsal vagy dróttal korcolva, a nádfedés technikájával megegyezően a lécekhez kötözték. Nyilvánvaló, hogy ez a technika a nádas területek visszaszorulásának és a gabonatermesztés előretörésének arányában terjedt el, de az említett zónákban {135.} sem lett domináns (Vajkai A. 1959a: 180–181; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 49, 61; Dám L. 1992: 54).

A századfordulón az egyik legjelentősebb szalmafedés a kévés zsúpfedés vagy kötött zsúpfedés volt. Ehhez mindig kézzel csépelt, gondosan válogatott, erős és hosszú szálú rozsszalmát használtak, ezért alkalmazása szoros összefüggést mutatott a rozstermesztéssel és a kézicséplés területeivel. Magyarországon ezek a területek az Alföldet környező peremvidékek, a középhegységek területei és a Dunántúl nagy része voltak. Észak-Magyarország hegyes-dombos vidékein ez szinte kizárólagosan alkalmazott technika volt (MNL 5: 641–644).

A kévés zsúptető készítése technikailag nagyjából azonos volt a magyar nyelvterületen, a zsúptetőt alkotó rozsszalma csomók terminológiája viszont rendkívül változatosan, tájanként eltérően alakult. A zsúpozás mindenütt a zsúptetőt alkotó kis csomók, kévék elkészítésével kezdődött, nevük északkeleten zsúf, bábu, babka, matring, melyből kettőt vagy négyet kötöttek egybe, s lett a neve babka. Délkelet-Dunántúlon a kis csomó neve zsúp vagy babics, babajka. Általában az egész nyelvterületen két- vagy háromfajta zsúpot használtak attól függően, hogy a tető melyik részére került. Az egyik fajta zsúpkévét a kalásznál kötötték, ezt a tető alsó sorában használták, mert ennek a töve volt lefelé, és így a tető széle egyenes vonalú lett. Neve a keleti palócoknál fejesbábu, fejesmatring, Zemplénben pedig kicska. Nyugat-Magyarországon kancakéve, Dél-Dunántúlon kancazsúp. A másik fajta zsúpcsomót a tövénél kötötték meg, s ezt a tető többi részénél használták, mert a kalászos vége volt lefelé, és így adott sima, egyenes tetőt. Ennek a neve a keleti palócoknál simabábu, Zemplénben sznobka, szobka, a Dunántúlon kankéve, bag-zsúp. Harmadik fajtáját, a pendely- vagy szegélyzsúpot derékban kötötték meg, s a tetőéleken vagy a gerincen használták (Knézy J. 1973: 211; L. Imre M. 1973: 237; Bíró F. 1975: 54; Cseri M. 1987: 60; Dám L. 1992: 48–50; MNA 234. térkép).

A kévés zsúptető készítése mindig az alsó sornál kezdődött. A kalászánál megkötött szalmacsomót általában kettesével vagy négyesével összekötve, kalászával felfelé fordítva a lécekre fektette a zsúpozó, s a belőle elvett néhány szál szalmából kötelet csavart és ezzel kötötte a léchez. A melléje fektetett következő csomót az előzőből elvett szalmából sodort kötéllel kötötte a léchez, s ez így ment a sor végéig. A következő sorhoz és a tető többi részéhez a tövénél megkötött simabábut használták, ugyanúgy megkötve, mint az első sort. A tetőélekhez fejesbábut használtak, így az általuk fedett tetőélek lépcsőzetessé váltak. A magyar nyelvterületen csak Észak-Magyarországon volt általános az, hogy az egész tetőt fejesmatringból készítették, s így jöttek létre a jellegzetesen lépcsőzetes, helyi elnevezéssel létrás, grádicsos, gerezdes tetők Abaúj, Zemplén és Felső-Borsod vidékén (Selmeczi K. A. 1968).

A tetőgerinc lekötése és díszítése nagyon változatos volt ennél a technikánál. Észak-Magyarországon a gerincre kenderrostokat fektettek, majd hosszában lécekkel szorították le. A léceket fordított V vagy X alakú rudakkal, ún. nyomtatófákkal, ekelovakkal rögzítették, nehogy a szél kikezdje. Dél-Dunántúlon a gerincre kalászánál megkötött zsúpcsomókat ültettek tövével felfelé, mely védte is és díszítette is a tetőt. Ezt hívták sörtének. A ház elülső csúcsára gyakran vizes szalmából csavart dísz került, melyet címernek, címörnek neveztek. Az Ormánságban és Göcsejben ismert volt az az eljárás is, amikor a gerincre és az élekre kerülő zsúpkévéket felrakás előtt sárban megmártották, s csak ezután kötötték fel. A tetőgerincen lévő zsúp rögzítése az ekelónak nevezett eljáráshoz hasonlóan {136.} a nyelvterület egyéb területein is ismert volt. Elnevezései kaloda, kolostya, kobola, katona stb. voltak (Dám L. 1992: 51).

A jól megkötött zsúptető tartós volt, jó hőszigetelő, az egyenes és hosszú rozsszálak jól levezették a vizet. Javításokkal 30–40 évig is kitartott. Javítása, megújítása a felkötési módok miatt nem okozott gondot, hiszen mindig csak a sérült egységet, a rongálódott kévét kellett kicserélni. Visszaszorulásának oka részben a kézi cséplés fokozatos háttérbe szorulása, majd az iparszerűen előállított, tartós és egyre olcsóbbá váló égetett cserép térhódítása.

Mind a nád, mind pedig a szalmafedés legfőbb hátránya fokozott tűzveszélyessége volt. Ezt kiküszöbölendő a 18. század végén és a 19. század elején a hatóságok szorgalmazták az ún. habántető, habánfedél elterjesztését. Ez lényegében a sározott zsúpfedésnek felelt meg. Noha már 1772-ben szakkönyvek jelentek meg az eljárás népszerűsítésére, az ajánlott fedési mód nem tudott elterjedni a nyelvterületen (Vajkai A. 1937a; Zoltai L. 1937).

FAZSINDELY TETŐ

A fazsindellyel való fedés Európa déli részét leszámítva az egész kontinensen nagy múltra tekint vissza. A magyar nyelvterületen első említése 1500-ból ismeretes, de valószínű, hogy városokban, várakban, kastélyok esetében korábban is használták. A 19. század közepéig országosan ismert volt, noha igazi elterjedési területe Erdélyre és az északi hegyvidék területeire tehető, más vidékeken jobbára nemesházak, középületek, templomok és harangtornyok, polgárházak esetében fordult elő. Mivel a hegyvidékeken iparszerűen űzték a zsindelyhasítást és a zsindelyszegkészítést, így a sajátos területi munkamegosztás következtében ezekből a specialista falvakból nagy távolságokra is eljutott. Szekérrel, tutajjal ért le az áru a fában szegény alföldi területekre, s árulták vásárokon vagy házalva. A 19. század második felétől könnyebben megszerezhetővé vált, mert a Tisza és a Duna nagyobb kikötőiben épült gatterek, fűrészmalmok már helyben, nagy mennyiségben és olcsóbban állították elő. Ezért nem lehetett csodálkozni, hogy a századforduló épületstatisztikáiban olyan, fában szegény vidékeken is nagy részaránnyal szerepel a zsindelytető, mint például a Jászság vagy a Tiszántúl egyes települései (MNL 5: 634–635). A Székelyföldön, igazi hazájában szinte mindenki számára elérhető tetőfedő anyag volt, noha itt is voltak híres zsindelykészítő falvak, mint Zetelaka vagy a kászoni Jakabfa. A moldvai csángó magyaroknál viszont csak e századunkban terjedt el (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 82). A századforduló után a faanyag megdrágulása, az égetett cserép térhódítása miatt visszaszorult és mára csak szórványos emlékei maradtak fenn (MNA 233. térkép).

A fenyőből (lucfenyő), esetleg bükkből hasított és megmunkált, 40–80 cm hosszú, vékony zsindely egyik hosszanti oldala vastagabb és hornyolt volt, amelybe a tetőn a másik zsindely vékonyabb széle illeszkedett. A méretéhez igazított tetőlécekre faszögekkel, később kovácsolt vasszögekkel rögzítették, alulról fölfelé úgy, hogy a felső sorok egy kicsit mindig takarják az alattuk lévő sor felső részét. Így a hornyolás és ez a takarás tökéletes vízzáró réteget hozott létre. A tető élein és gerincén általában díszesre faragták, és úgy helyezték el, hogy mintákat képezzen. Neve: zsindely, de szórványosan más elnevezés is előfordul, pl. iszla, tégla, fatégla, bükkfatégla.

Kizárólag Erdélyben terjedt el a dráncia, mely 60–100 cm hosszú, 10–30 cm széles tölgy- vagy fenyődeszka volt. Különlegessége, hogy mindkét hosszanti oldala egyforma {137.} vastagságú volt, s hiányzott a hornyolás is. Szorosan egymás mellé fektetve, szintén faszögekkel erősítették a tetőlécezéshez. Mivel a hornyolt zsindelyhez képest kevésbé volt tartós, így csak szórványosan fordult elő, elsősorban gazdasági épületeken (MNL 1: 609).

PALATETŐ

A természetes eredetű tetőfedő anyagok közül a természetes pala természetföldrajzi meghatározottsága miatt ritkán fordult elő. Noha tűzbiztonsága miatt már a múlt század közepétől közigazgatási utasítások ösztönözték használatát, de nehézkessége, nagy súlya, drágasága miatt még a kitermelő helységek körzetében sem tudott domináns tetőfedő anyaggá válni. A kibányászott, rendszerint teljesen szabálytalan alakú palaelemeket, a kőzsindelyt egymásra takarva, alulról felfelé szegezték fel a tetőre, gyakran több rétegben. Főleg falusi középületeken (templomok, kúria, községház), módosabb parasztházakon, városi és mezővárosi polgárházakon és középületeken fordult elő, jobbára elsősorban a Bükk hegység elszigetelt vidékein (Bakó F. 1978: 66; Cseri M. 1983: 118).

CSERÉPTETŐ

Az égetett cseréppel való fedés már az ókor óta ismert, de a magyar nyelvterületen első említése csak 1637-ből származik. A mezővárosokban, városokban, főúri és várépítkezéseken a 19. század előtt is használták, a népi építészetben azonban csak a 19. század vége felé terjedt el a dinamikusabban fejlődő tájakon, a kisnemeseknél és a jobb módú parasztságnál (Cseri M. 1989: 276). Alkalmazását elősegítették a tűzrendészeti szabályok, közigazgatási előírások, melyek egyre határozottabban tiltották a tűzveszélyes anyagok használatát a tetőfedésben. Szerepet játszott az a tény is, hogy a múlt század végi ármentesítések után beszűkültek a nádtermő helyek, a gabonakonjunktúra idején a kézi cséplést fokozatosan felváltotta a gépi cséplés, így a töretlen szárú, zsúpnak való szalma sem állott már a korábbi mértékben rendelkezésre. Tűzveszélyessége miatt a zsindely is háttérbe szorult, és Trianon után a zsindelyfaragó központok más országhoz kerültek, s ugyanezen okokból a vízen történő kereskedelem útvonalai is lezárultak. Végül pedig kedvezett a cserép elterjedésének az is, hogy a 19. század végén a hazai építőanyagipar is áttért a nagyüzemi gyártásra, sorra alakultak a cserépégető gyárak, üzemek, melyek már tartós, nagy tömegű, s ezért olcsó tetőfedő anyagot kínáltak. Míg a múlt század végén, s e századunk elején elsősorban a sima, lekerekített végű, ún. hódfarkú égetett cserepet használták, addig e század közepétől a hornyolt cserép kezdett elterjedni. Minden cserépgyár sajátos színezésű, formájú és nagyságú cserepet fejlesztett ki, melyek nagyobb körzetekben jellegzetessé váltak.

A cseréptető elkészítése is a tetőlécezéssel kezdődött. Ezután az ún. cserepezők, a cseréptető-készítés specialistái, alulról felfelé haladva, a cserepek felső szélén kiképzett akasztók segítségével rakták fel a tetőt úgy, hogy alsó végükkel mindig egy kicsit takarják az alattuk lévőt. A hódfarkú cserepet két rétegben kellett rakni, mert hosszanti oldalai mentén hiányzott a vízszigetelést biztosító horony. A tetőéleket általában szegélydeszkával fedték, míg a gerincet külön erre a célra gyártott cseréppel, az ún. kupás cseréppel zárták le, s a szél és víz elleni védelem miatt leszögelték, sőt még le is cementezték. A cseréptető a századfordulón még nem volt meghatározó a magyar nyelvterület egészén, noha már általánosan ismert volt. A hagyományos, illetve a természetes alapanyagokból {138.} készült tetőfedő anyagok felváltása tehát egy hosszabb folyamat eredménye, mely jelenleg is tart (MNA 233. térkép). Az észak-magyarországi vas- és acélipari központok vidékén már a múlt század utolsó harmadában megjelent a bádoglemez tető, mely az ország többi részén csak nagyon szórványosan fordult elő. Drágasága s viszonylag gyors korrodálódása miatt sehol sem vált általánossá, jobbára ipari munkáskolóniák épületei vagy jobb módú gazdaházak jellegzetessége maradt. Észak-Magyarországon amerikás háznak is nevezték a bádoggal fedett házakat, mert előszeretettel alkalmazták az Amerikát megjárt vendégmunkások.