{93.} AZ ÉPÍTÉST MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐK

A TERMÉSZETFÖLDRAJZI KÖRNYEZET

Az éghajlati tényezők az építkezésben csak nagyobb körzetben éreztetik differenciáló hatásukat. Közép-Európa – s benne a Kárpát-medence téli hőmérséklete – mindenütt szükségessé teszi a fűthető lakóházak építését. A fűtésre alkalmas a nyílt tüzelő is, de kétségtelen, hogy a klímaadottságoknak a hőtartóbb, zárt tüzelők megfelelőbbek. Itt indokolt a vastagabb, jó hőszigetelésű falak, födémek, tetők készítése. A közepes csapadékmennyiség levezetésére a 45 fok körüli tetőlejtés megfelelő. A belterjesebb állattartás igényei fedett és zárt építményeket tettek szükségessé. A takarmány, a szálasgabona biztonságos tárolása a szárazabb alföldi területeket kivéve, szintén fedelet igényelt.

Az építést meghatározó tényezők közül a rendelkezésre álló építőanyag különösen fontos. A kezdetleges szállítási lehetőségek következtében a nagy tömeget és súlyt jelentő építőanyag leginkább csak a helyi adottságok felhasználását tette lehetővé. Megfelelő építőanyag Magyarország területén elég egyenetlenül oszlott meg, s ez a táji különbségek létrejöttében fontos szerepet töltött be. Kő az ország jelentős részén egyáltalán nem fordult elő, nemcsak a síkságokon, hanem a dombos vidékek kiterjedt részein is hiányzott, így a Dunántúl mintegy felén, az Északi-Középhegység déli peremén és az Erdélyi-medence közepén. De ahol előfordult építésre alkalmas kő, a köznép a 18. századig ott sem élt vele, mert nem ismerte megmunkálását és alkalmazását. Használata előbb csak a jobb módúaknál jelentkezik, akik már szakiparosokkal dolgoztattak, de ez is csak néhány körzetben volt megfigyelhető.

Ettől teljesen eltérő a fa és a föld felhasználásában megfigyelhető tapasztalat. Ezek az építők számára majdnem mindenütt rendelkezésre álltak, ha nem is egyenlő mennyiségben {95.} és minőségben, továbbá felhasználásuk, megmunkálásuk jóval könnyebben elsajátítható ismereteket kívánt, amivel nagyon sokan rendelkeztek. Így érthető, hogy a népi építészetben évszázadokon keresztül a föld és fa szerepe annyira kiemelkedő volt a Kárpát-medencében.

A medence belső s nagyobb része a lombos erdő övezetébe tartozik, ahol az őshonos fák közül a tölgyfélék és a bükk a domináló, míg a hegykoszorú magasabb vonulatait tűlevelű erdők borították. Ezekkel vegyítve természetesen még sokféle fafajta: kőris, nyír, éger, cser, fűz, gyertyán stb. és számos gyümölcsfa volt a természetes növénytakaró része. A medence központi sík részén nem beszélhetünk összefüggő erdőzónáról, hanem csak kisebb-nagyobb erdőfoltokról, ligetekről, sávokról, amelyek között mezőségek, vizenyős rétek, legelők váltakoztak. A 200–300 métert meghaladó domb- és hegyvidéken már számolhatunk nagyobb, összefüggő erdőséggel, de sok helyütt léteztek tisztások, a természeti- és kultúrtáj elemeként (Csőre P. 1980). A honfoglaló magyarság elsősorban a síksági részeket s az alacsonyabb dombvidéket szállta meg, továbbá a folyóvölgyeket, ahol állatai számára elegendő legelőt, vizet, a maga részére pedig művelésre alkalmas, szántható területet talált. Telephelyeikhez közel azonban mindenütt akadt elegendő fa, nemcsak a tüzeléshez, hanem az építéshez is (E. Okl. T. I.).

Ezzel kapcsolatban vitatható kérdés csupán az Alföldön merülhet fel, amely nagyrészt a ligetes sztyeppe övezetéhez tartozik, amit leginkább tölgyesek tarkítottak, de akadtak nyíresek, nyárasok stb. is. Középkori okleveleinkben az alföldi erdőknek számos nyoma van. Ha ezek kiterjedése viszonylag csekély is lehetett, a középkori Alföld korántsem volt olyan fátlan, mint 1750 és 1850 között. A pusztásodás okát többen a török hódoltság következményének tartják. Tény az, hogy a török a megmaradt lakosságtól, különösen az alföldi városok lakóitól folyton követelt jelentős mennyiségben tűzifát vagy az erődítések építéséhez, javításához épületfát, ami a pusztásodáshoz lényegesen hozzájárulhatott. 1559-ben a szolnoki török bég megengedi Debrecen részére, hogy bárki erdejéből fát vághassanak, csak a szolnoki vár építéséhez a szükséges fát biztosítsák (E. Okl. T. I: 60). Elég sok szétszórtan található feljegyzés igazolja a megszállók faigényét. Mégis az Alföld pusztásodását nem írhatjuk teljesen a törökök számlájára. Legalább ennyire hozzájárult a demográfiai kép megváltozása, a hallatlanul megemelkedett népességszám, s ennek építő- és tüzelőfa igénye a 18. századi békés fejlődés korában.

Azzal is számolni kell, hogy a fahiány, az erdőtlenség mértéke az egész Alföldön nem volt egyforma. Az egykor legsűrűbben lakott országrész, a Dél-Alföld már a középkor végén erősen fátlan lehetett. Bertrandon Brocquičre 1433-ban az országon átutazva azt jegyezte fel, hogy Belgrád és Szeged között egyetlen fát sem látott egy patak mellett fekvő kis berkesen kívül (Szamota I. 1891: 91). Ugyanakkor tudjuk, hogy az Alföld síksági peremein, Szatmárban, Szabolcsban, de még Békés megyében is, a tölgyesek helyenként szinte napjainkig megmaradtak, csak a területük szűkült össze. Számottevőnek kell tartani – legalábbis az építkezés szempontjából – a folyó menti galériaerdőket és a mocsárvilág erdeit. Tudjuk, hogy ezek a 19. századi vízszabályozások előtt széles sávban végigkísérték a Dunának, továbbá főként a Tiszának és mellékfolyóinak a holtágait is. A Nagy- és Kissárrét nemcsak sást és nádat termett bőven, hanem partjain, szigetein fák is díszlettek, s elfogadható faanyagot szolgáltattak az épületekhez. Különösen bőven termett itt a vessző, gally, karónak való fa, amelyekből nemcsak a ház fala, hanem ajtó, födém, kémény, oromfal stb. is készülhetett. Olyan mértékű fabőséget azonban {96.} még a középkorban sem tételezhetünk fel, amely a boronaépítkezést lehetővé tette volna, amihez sok és jó minőségű, elsősorban fenyőfára lett volna szükség. A cölöpvázas épületek azonban nem kívántak elsőrendű faanyagot, és a gyengébb minőségű az Alföld nagyobb részén a köznép számára is elérhető volt, helyben be lehetett szerezni. A tetőszerkezet szarufáit is elő tudták állítani bármilyen gömbfából, csupán a szelemenhez kellett hosszabb és vastagabb gerenda. Hasonlóan gondot jelenthetett a 2–3 hosszúágas beszerzése, amelyeknek teherbíróknak kellett lenniök, különösen a megnövekedett épületmagasság esetén. Ennek beszerzése nem biztos, hogy a falu határából megoldható volt.

Az alföldi tölgyesek kiterjedésének mértékét némileg jelzi az is, hogy az északkeleti peremterületek kivételével sehol sem bukkan fel a talpasvázas építkezés emléke.

Az ország más részein nem voltak a múltban olyan kiterjedt fátlan mezőségek, ahol az építkezéshez a köznép elérhető távolságban nem juthatott volna legalább gyengébb minőségű épületfához. Kétségtelen azonban, hogy a 14–19. század folyamán az erdőterület a magas hegyi tájakat kivéve, mindenütt erősen csökkent. Különösen a 14. századtól kezdve rohamosan növekvő szántóterület terjeszkedett az erdő rovására. Bár az erdő értékeinek felismerése már Árpád-házi királyaink rendelkezéséből jól kitűnik, ez elsősorban a vadászattal és a disznók makkoltatásával hozható összefüggésbe (E. Okl. T. I: 1–18). A középkorban az erdőirtásnak igazában nincs semmi gátja, sőt a jobbágy és a földesúr egyformán érdekelt a szántóterület növelésében. Az erdőirtás folyamata helyenként még a 18. században is megfigyelhető, kivételesen még a 19. században is. A 18. századtól kezdve azonban legtöbb helyen korlátozzák az építésben felhasználható famennyiséget (Bakó F. 1967: 166–167; Zentai T. 1991a: 32).

A mezőgazdasági célú erdőirtás mellé egyre jobban felzárkózott az ipar is. A mész- és faszénégetés, üveggyártás, hamuzsírfőzés, vasolvasztás, ércbányászat már a 16–17. században számottevő fafogyasztóvá lépett elő. Sűrűsödnek a helyi érvényű erdőhasználati szabályok, erdőrendtartások, de ezek sokkal inkább a haszonélvezetek biztosítására, mint a tényleges erdővédelemre irányulnak. Az első átfogó, országos érvényű rendelkezést csak 1754-ben bocsátja ki a helytartótanács az erdők védelméről (E. Okl. T. I: XXIV). Nem sokkal ezelőttről már tudunk helyi faültetési kezdeményezésekről, melyek elsősorban a gyorsan növő fák telepítését szorgalmazták. A figyelem először a fűzfára irányult, a hajdúvárosok már az 1740-es években ültetni kezdik, s a példát nemsokára Pozsony és Moson megye is követi. Ezekben az évtizedekben indul meg az Alföld fásításának mozgalma. 1762-ben javasolják először az akácosok telepítését (E. Okl. T. I: XXV).

E kezdeményezések eredménye inkább csak a 19. században kezd kibontakozni, de egyensúlyi helyzet még nem jött létre, az egyre növekvő igények tovább csökkentik az erdők területét, amely érthetően a 19. század végére sem gyarapodott. Az 1895. évi mezőgazdasági statisztika szerint az ország egészének 25,5%-a erdő, de Erdélyben már 35,8%. Az eltéréseket jobban tükrözik a megyei bontású adatok.

A fának az építkezésben való felhasználása nagyban függött a tulajdoni helyzettől. A nagyobb birtokosok a saját tulajdonukban lévő erdeikben szigorúbb megkötésekkel éltek a jobbágyok építési igényei kapcsán, amelyek leginkább csak a szokásjogra támaszkodtak. A közbirtokossági erdők (községi, nemesi közbirtokosság) használata demokratikusabb módon történt, jobban érvényesült az építő igénye annak ellenére, hogy az erdőket ők is őrizték, s így rablógazdálkodást a közösségi kontroll nem engedett meg.

{97.} A másik nélkülözhetetlen építőanyag a föld, amely ha eltérő minőségben is, de majdnem mindenütt rendelkezésre állott. Tartósabban fennálló települések ott jöttek létre, ahol sárkészítéshez alkalmas földhöz hozzájuthattak. Ebben a tekintetben a legkedvezőtlenebb adottságúak a futóhomokos, lápos, mocsaras területek. Kiterjedtebb laza homokos vidék a Duna–Tisza közének egy része és a Nyírség, de foltszerűen itt is található volt kötöttebb, építésre felhasználható föld. A 19. századi vízszabályozások, lecsapolások előtt a folyók menti áradmányos területek és a tavak, lápok, mocsarak nagy területeket foglaltak el. Ezeket a települések építésekor elkerülték vagy a víz nem járta partszakaszra, illetve valamennyire kiemelkedő halmokra építettek. Az egykor igen ingadozó kiterjedésű és vízmagasságú Balatont környező falvak mind a tótól távolabb, a dombok aljába s nem a tópartra települtek. Csak a Sió-csatorna megépítése s a partvonal szabályozása után épülhettek a víz közelébe az üdülőtelepek. Hasonló a helyzet a Velencei- és a Fertő-tó mentén is. Ezeknél nagyobb területet foglalt el a Hanság, a Fejér megyei Sárrét, a bihari Sárrét, a Szernye-mocsár, az Ecsedi-láp és az Alibunári-mocsár Temesvár alatt, amelyektől csak távolabb ülhettek meg a falvak, bár sokszor ebből éltek (Kiss L. 1978; Ihrig D. 1943). Ezekben a körzetekben a helyzet csak a 19. század második felében, a vízszabályozások után változott meg és a jelentős ökológiai átalakulás a földépítkezés kiterjedését vonta maga után. Nemcsak az említett körzetekben, hanem a síksági részek egészén, legalább kisebb-nagyobb foltokban bőven termett a nád és a sás, amely az épületek számára igen alkalmas fedőanyagot jelentett, sőt a favázas házak oszlopközeinek kitöltésére, tehát falként is használható volt. Ahol bőviben voltak, ott még kezdetlegesebb építményeket is tudtak készíteni kizárólag nád, esetleg nád és sás felhasználásával.

A domborzati és talajadottságok tették lehetővé a barlanglakások készítését, amelyek a középkortól napjainkig kimutathatók a Kelet-Dunántúl löszös, márgás, a Budai-hegy-vidék mészköves területén, valamint a Mátra, a Bükk vulkanikus tufával borított vidékén, de szigetszerűen még másutt is.

TÁRSADALMI-GAZDASÁGI MEGHATÁROZÓK

Az építést meghatározó társadalmi-gazdasági tényezők történeti alakulása fő vonásaiban feltárt, de nem állunk ezzel egyenlő szinten a technika ismeretében. Az Árpádkori régészeti leletek vaseszközökben szegények és ez utal az építőtechnika korlátaira. A 15–16. században ez az eszközkészlet már gazdagabb, különösen a Dunántúlon (Holl I.–Parádi N. 1982). Szókincsünkben az ács szó ótörök eredetű, és fával dolgozót jelent. Ez arra utal, hogy már a honfoglalás előtt kialakulhatott egy famegmunkálásra specializálódott réteg. A megtelepülés után a fejedelmi és királyi szolgáló népek 13 Ács nevű falujáról tudunk (Heckenast G. 1970: 90–91). Még balta szavunk ótörök vagy kun eredete valószínűsíthető, de a többi famegmunkáló eszköz neve – bárd, szekerce, fejsze, fűrész, fúró – jövevény- vagy származékszó, és így ismeretük csak a 13–15. századtól valószínűsíthető (MSzSz; TESz). A régészeti leletanyagban is e századokban tűnnek fel a szélesebb vágóélű szerszámok, amelyek már átgondoltabban tervezett, nem fadöntésre, hanem faragásra is jól használható eszközök. Már a 11. századi oklevelek is egyre gyakrabban tesznek említést molnárokról, jóllehet foglalkozásnévként magyarul {98.} csak később, 1275-ben bukkan fel először (Györffy Gy. 1984: I. 852; TESz). A molnárság famegmunkálási ismereteket is kívánt, az állandóan forgó, mozgó szerkezetek folyamatos javításánál a faragótudás nélkülözhetetlen volt. A molnár és az ács szó még a 16–17. században is szinte azonos értelmű, és tudjuk, hogy házépítéssel a molnárok is foglalkoztak (Takáts S. 1915–1917: 432). Famegmunkálásban való jártasságuk széles körben gazdagította az építési ismereteket, és hozzájárult a technikai tudás emeléséhez még olyan esetben is, amikor közvetlenül nem vettek részt a házak építésében, mert benne éltek a falusi közösségekben és mesterségbeli tudásukat így-úgy elleshették. A famegmunkálás emelkedő szintjét jelzi, hogy a 16. századi feljegyzésekben mind sűrűbben fordulnak elő a faragóbárd, faragókés, faragószék, faragószekerce szavak. Más a helyzet a kőművesekkel és kőfaragókkal, akiknek a száma igen csekély volt. Foglalkoztatásuk lényegében várak, paloták, kolostorok, templomok stb. építésére szorítkozott, de még ezt az igényt sem tudták kielégíteni, s jelentős számban külföldről kellett hívni mestereket. Így szerepük a népi építészetben a 19. századig egészen elhanyagolható.

A 14. században már jelentkeznek azok a tendenciák, amelyek a 15. században felerősödnek, egyenletesen megmaradnak és a köznép életmódjának számottevő javulásához vezetnek, természetesen a korszakhoz viszonyítottan és békés körülmények között. Erdőirtásokkal, legelők feltörésével a szántóterület folyamatosan terjeszkedik, az agrártermelés jelentősen emelkedik. A gabona- és állatkereskedelem a parasztokat is pénzjövedelemhez juttatja. Növekszik a létbiztonság, s ezzel együtt a népesség száma. Ennek a folyamatnak a során megerősödik a közrendűek vagyoni differenciálódása, ami az építkezésben is tükröződik.

A változás jelei jól érzékelhetők a mezővárosok számának nagymérvű megnövekedésében. Az 1390 előtti mintegy 50 mezőváros mellé 1391 és 1440 között 249, 1441 és 1526 között 470 új oppidum csatlakozott (Mályusz E. 1984: 183). A 15–16. század fordulóján országos átlagban 15–25 falura esett egy mezőváros, ami mutatja az árucsere megnövekedett jelentőségét, a munkamegosztás fejlettségét (Bácskai V. 1965; Mályusz E. 1984). Ha elég egyenetlenül eloszolva is, de a falvakban is számottevő iparos élt. Az alsólendvai uradalom területén 1389-ben 8 mezővárost és 128 falut írtak össze. Előbbiekben 26 kézművest, míg 38 faluban 57 iparost (24 kovács, 14 szabó, 4 fazekas és csizmadia, 3 molnár, 2 takács, kocsmáros és 1–1 ács, szíjjártó, háztapasztó, sütő) írtak össze, a többi 90 faluban azonban egyetlenegyet sem jegyeztek fel. Vagy az ország másik feléből való példa: a Bodrog megyei Küllőd faluban 1428-ban a 35 lakos (családfő) közt 4 takács, 1–1 mészáros, kovács és kardcsiszoló akad. A közeli Belküllődben 1431-ben 31 családfő között 10 kézműves található (Mályusz E. 1984: 185–186).

A példák némileg megvilágítják a Zsigmond-kori falu társadalmának összetettségét, belső tagolódását, utalnak a technikai szint jellegére, amely hol közvetlenül, de még inkább áttételesen hathatott az építő kultúrára. Általános már a szilárdabb, magasabb falak, a kimódoltabb tetőszerkezetek készítésének gyakorlata. A korszerű tüzelőszerkezetek, tűzhelyek, füstelvezetési módok a városokban valósulnak meg és innen kerülnek a falvakba, néha jelentősen módosult formában. E tekintetben is közvetítő szerepük van a mezővárosoknak, ahol az újítások a közrendűek gyakorlatának megfelelő módon honosodnak meg, így falusi befogadásuk egyszerűvé válik. A kézművesek egyes termékei, vasszögek, ajtóvasalások, zárak, kerámiakészítmények helyenként már {99.} a 15–16. századi köznépi építkezésben is kimutathatók. Ugyancsak közvetítő szerepe volt – főleg a 16–17. századtól – az uradalmi gazdaságoknak s üzemeiknek. Gazdasági épületeikkel is mintául szolgáltak a paraszti gazdaságnak. A török háborúk során a várépítésre kényszerített jobbágyok új falazási technikákkal ismerkedtek meg, és ezek egy részét esetleg hasznosítani tudták otthonukban (Takáts S. 1915–1917: II. 13–15; Bakó F. 1978: 37).

A társadalmi környezeti hatások tekintetében mind a középkorban, mind az újkorban számolni kell a szomszédos tájak, országok, etnikumok és a telepítések során távolabbi vidékről érkező népesség szerepével. Ezek eltérő hagyományokkal, tapasztalatokkal, ismeretszinttel, építőkultúrával rendelkezhettek és szomszédaiknak példákkal szolgálhattak. Az építészeti hatások mindenütt átnyúlnak a politikai vagy nyelvi határokon és a szomszédos népek, népcsoportok között a kölcsönhatás szinte minden esetben megfigyelhető. Általában az átvétellel a fejlettebb szintet követik, de a természeti adottságok szabta keretek között. Az etnikai érintkezés nyomai az építkezésben minden szomszéd nép esetében kimutatható (Gunda B. 1954a: 75–82; Mjartan, J. 1974: 39, 57).

Mivel legtöbb újítás fejlettebb és általában költségesebb, nagyobb szakismeretet tett szükségessé, érthető, hogy ennek első alkalmazói a falvakban a jobb módúak közül kerültek ki. Ezek lehettek kisnemesek, gazdagabb jobbágyok, iparosok, tanultabb személyek, akiket azután lassan a többség, az átlagos vagyoni képességűek követnek, és végül a legszegényebb réteg is igyekszik hozzájuk hasonulni. De ez a folyamat igen lassú, egy településen belül több évszázadnyi típuskülönbségek figyelhetők meg az épületekben, még a 19. században is, amikorra már némileg felgyorsul a változás üteme.

A társadalmi-gazdasági környezet a királyi Magyarországon és Erdélyben a 17. században, a hódoltsági területen és a végvári övezetben a 18. században lényegesen megváltozik és folyamatosan stabilizálódik. Sűrűsödnek a hatósági (megyei, városi) rendelkezések, amelyek az építés némi szabályozására irányulnak. Ezek főleg tűzrendészeti jellegűek és az oly félelmes tűzvészek meggátolására irányulnak (Kolosvári S.–Óvári K. 1885–1904). De még ezek ellenére is számtalan esetet tudunk, amikor az egész falu vagy egy része, esetleg egy utca teljesen leég, még a 19. században is. Így érthető a tűzvésztől való állandó rettegés. A 18. század második felében a hatósági rendelkezések már egészségügyi szempontokra is tekintenek, kitérve a falanyagra, ennek magasságára, az ablak méretére, fedőanyagra stb. Mária Terézia korából ismeretesek olyan „típustervek”, amelyek a telepes falvak számára készültek és részben meg is valósultak (Mendöl T. é. n.: 179). A 19. századtól a hatósági rendelkezések egyre aprólékosabbak, sokféle szempontra kiterjednek, míg eljutunk odáig, hogy napjainkban nemcsak a fürdőszoba építése követelmény, de több helyen a tetőforma és az anyag is meghatározott. Általában mégis azt mondhatjuk, hogy a hatósági rendelkezések nem újító jellegűek, csak a már meglévő fejlettebb megoldások terjedését mozdítják elő. Ezt példázza a mérnökök által tervezett 18. századi dél-alföldi házak példája is, amelyek valójában csak az Alföld közepén már korábban elterjedt típusok alig módosított változatai.

A 18–20. századi falusi építkezés alakulásában nem is ezeket a hatósági rendelkezéseket tekintjük döntőnek, hanem a termelési módokban beállott változásokat és az életmódban jelentkező új igényeket. A török hódoltság megszűnésével lassan konszolidálódnak a közállapotok, az elpusztult területek újranépesülnek, az agrártermelés jelentősen megnő, az ipar és a kereskedelem virágzásnak indul, és ezzel megteremtődik a fejlettebb {100.} építőkultúra alapja. Az átalakulás azonban több vonatkozásban is egyenetlen. A kedvezőbb adottságú mezőgazdasági területeken gyorsabb, másutt lassabb, a vagyonosabbaknál erőteljesebb, a legszegényebbeknél szinte stagnál.

A változás az építőanyag tekintetében különösen szembeötlő. Az erdőirtások, háborús pusztítások következtében megcsökkent faállomány miatt – különösen a megnövekedett népességhez viszonyítottan – korlátozzák a fa felhasználását. A 18. században már bőven találkozunk földesúri rendelkezésekkel, amelyek még az erdős területeken is nehezítik vagy egyenesen tiltják a fa- vagy favázas házak építését (Bakó F. 1967: 166–167; Takács L. 1977: 343–344). A tiltás okai között bizonyára a fa piaci árának és keresletének megnövekedése sem mellőzhető. Ugyanezen okból szorgalmazzák a földfalú házak készítését, amelynek technológiája és máig ismert változatai már kialakultak, és így terjedésüknek nincs semmi akadálya.

A különösen az Alföldön jelentkező fahiányt némileg enyhítette a fakereskedelem 18–19. századi fellendülése. A faszállítás vízi úton, tutajjal történt.

Már 1075-ből van ugyan adatunk a garami tutajozásról, de még évszázadokig nincs szó arról, hogy a népi építészet építőanyagát ne a közvetlen környezetből elégítsék ki (E. Okl. T. I: 1). A 18. században indul csak meg ez a folyamat a faúsztatás kiterjedésével. A Vág, a Garam, a Duna, valamint a Tisza és a Maros közvetítésével nagy tömegben jut le a fenyőfa a Kárpátok erdeiből az Alföldre (a városokba is), és ezzel egyrészt a fahiányt pótolják, másrészt a jobb minőségű faanyaggal nagymértékben javul főleg a lakóházak födémének és tetőszerkezetének a minősége. Az alföldi folyószakaszokon sorra létesülnek fatelepek, „purtusok”, ahonnét a falvak, mezővárosok lakói nemcsak rönkfát, hanem deszkát, pallót, gerendát, sőt készre kifaragott kisebb épületeket is beszerezhettek (Barabás J. 1954: 480; Juhász A. 1971: 448). A 19. századi alföldi építkezésben már általános volt az ilyen úsztatott fának a felhasználása. Szállítottak fazsindelyt is, de ezt leginkább csak középületek s egy-egy jobb módú polgár házának fedésére használták, az Alföldön ez nem vált általánossá. Kisebb mértékben Ausztriából is került faanyag a Dunántúl nyugati felébe (Csorba J. 1857: 42).

A téglaégetéshez a 19. század közepéig földesúri engedély kellett, s ez is gátolhatta elterjedését. Az égetés gyakorlatának ritkasága s a szigorú tilalom nyilván a fahiánnyal is összefüggött.

Általánosan ismertek azok a fontos, 19–20. századi társadalmi-gazdasági változások, amelyek a népi építészetet közvetett vagy közvetlen módon döntően formálták, így csak röviden utalunk rájuk. A termelési szint folyamatos emelkedése, a piaci konjunktúrák és dekonjunktúrák, a feudális rend megszűnése, a népesség növekedése, a vasutak és utak kiépítése, vízszabályozások, a kézműves hálózat kiszélesülése, a gyáripar kialakulása, a táji munkamegosztás kivirágzása, a kötelező népoktatás, a mezőgazdasági gépek megjelenése, a belterjes gazdálkodás irányában tett lépések stb., hogy csak a fontosabbakat említsük. Paradox helyzetet teremtett a falu építkezéseiben az ún. szocialista rendszer és a mezőgazdaság kollektivizálása. A munkalehetőségek nagymértékben csökkentek, s ennek következtében megindult a falvak elnéptelenedése. Ugyanakkor a lakásépítés támogatást kapott, s így irracionális tendenciák jelentkeztek.

Az elmondottakból összegezve az következik, hogy a népi építkezés alakulását csak az adott korszak teljes társadalmi összefüggésrendjében szabad mindenkor vizsgálni és értelmezni, valós kép csak így alakulhat ki. Csupán ilyen kapcsolatrendszerben válhat {101.} világossá előttünk az a tájak szerint változó kép, amely a népi építkezést alapvetően jellemzi. A francia és magyar főúri kastélyok, templomok, kolostorok között csekélyebb az eltérés, mint egy adott időben a zalai és békési parasztházak között. Ebben semmi meglepő nincs, ha kulturális rendszerekben gondolkozunk, amelyek meghatározott társadalom termékei.