{309.} A NÉPI ÉPÍTÉSZETI EMLÉKEK VÉDELME

SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUMOK

A svéd Arthur Haselius jutott először arra az elhatározásra, hogy a különböző svéd tájakat és népcsoportokat jellemző építményeket egy helyen összegyűjtve, állandó kiállításként őrizzék meg és mutassák be. Haselius megtekintette az 1873. évi bécsi kiállítást, és az ott látottak nagy sikere arra ösztönözte, hogy kezdeményezze hazájában egy ilyen múzeum megvalósítását. Törekvése, kutató- és gyűjtőmunkája, majd a kiválasztott objektumok folyamatos áttelepítése eredményeként 1891-ben nyílt meg Stockholmban az első „igazi” szabadtéri néprajzi múzeum, a Skansen, amely az építészeti emlékeket múzeumba tömörítve, a világon elsőként valósította meg azok hosszú időre történő megóvását. A stockholmi Skansen példát mutatott, és e példamutatás nyomán létesültek a szabadtéri múzeumok először Skandináviában, majd Európa más országaiban (Zippelius, A. 1974; Jansen, M. 1993).

A szabadtéri kiállítás gondolata hazánkat sem hagyta érintetlenül. A bécsi kiállítás, majd a későbbi hazai bemutatók példája nyomán, a Skansen megnyitása és sikere után kézenfekvő volt, hogy a honfoglalás 1000. évfordulójára szervezett országos kiállításban a falu építészeti hagyománya is helyet kapjon. Az akkoriban társasággá szerveződő néprajzkutatók és építészek szorgalmazására 1893-ban született döntést követően a népi építészeti kiállítás megvalósítása néprajzos szakemberek kezébe került. Végül is – Hermann Antal és Vikár Béla betegsége miatt – Jankó János egyedül kapott megbízást arra, hogy az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja tervét elkészítse. Az addig ismert adatokra és némi terepmunkára alapozott terv 31 falusi lakóház felépítését irányozta elő a millenneumi kiállítás területén csoportosítva. Végül is különféle okok miatt 24 lakóházat építettek fel és rendeztek be, melyekhez néhány más építmény is csatlakozott. A parasztházak a történeti Magyarország különböző vidékeiről származtak, és a magyar házakon kívül a nemzetiségek is képviseltették magukat lakóházaikkal.

A Néprajzi Falu megvalósítása érdekében Jankó János hatalmas kutatómunkát végzett. Koncepciója, feltárási módszerei korában a legkorszerűbbek közé tartoztak, gyűjtései, feljegyzései, rajzai és fényképei generációknak mutattak példát. Jegyzetei, monográfiái, majd a Néprajzi Faluról írt jelentése alapozta meg és lendítette fel az ezután kibontakozó népi építészeti kutatásokat (Balassa M. I. 1972; K. Csilléry K. 1980).

A millenneumi kiállítás Néprajzi Faluja bebizonyította, hogy szabadtéren kiállított épületgyűjteménynek hazánkban is van létjogosultsága. A skandináv példák alapján nálunk is többen felvetették a Néprajzi Falu további fenntartását, azonban a házak penészedtek, romlottak, állandó kiállításként, szabadtéri múzeumként való megtartásuk lehetetlenné vált. A Néprajzi Falut a millenneumi kiállítás bezárása után lebontották, a berendezési tárgyak többsége a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára, a későbbi {311.} Néprajzi Múzeumba került. A szabadtéri néprajzi múzeum létesítésének gondolata azonban nem halt el. A Néprajzi Falu sikere, a szaporodó skandináviai és nyugat-európai példák nyomán századunk első felében néprajzosok és építészek szorgalmazták a központi, majd a regionális szabadtéri múzeumok megszervezését. Koncepciók és tervek fogalmazódtak meg, megvalósításukat azonban az anyagi fedezet hiánya, majd a II. világháború eseményei megakadályozták (Kecskés P. 1980; Balassa M. I. 1984a).

Azoknak a törekvéseknek a sorozata, amelyek a népi építészeti emlékek megmentését szabadtéri múzeumban látták megoldhatónak, a háború után, a 40-es évek végén és az 50-es években folytatódtak. E törekvéseket erősítette az is, hogy 1949 után a falusi építészeti emlékek is műemléknek minősültek és a műemléki védelem ezeket is megillette. A védelem egyik lehetséges megoldásának pedig a szabadtéri múzeum bizonyult szerte Európában. A szabadtéri múzeum létesítését sürgette az is, hogy a falu rohamos gazdasági és társadalmi átalakulása nyomán a 40-es, 50-es években felgyorsult a falusi építészet átalakulása, a régi épületek bontása és a lakáskultúra korszerűsítése. Az ezekben az évtizedekben újabb lendületet vett néprajzi kutatások, majd az építészeti, műemléki vizsgálatok, kataszterszerű felmérések, az építészeti archívumok bővülése, a különféle építészeti jelenségeket, illetőleg egy-egy táj hagyományos népi építészetét feltáró tanulmányok és monográfiák elégséges tudományos alapot kínáltak a szabadtéri épületgyűjtemények megvalósításához (Kecskés P. 1980; Balassa M. I. 1984a; 1989c; Kurucz A.–Balassa M. I.– Kecskés P. 1987).

Mindezek a körülmények következtében, az elvi, módszertani és gyakorlati kérdések megvitatása után és még sok más tényező mellett valósult meg az 1960–70-es években a központi Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén, és vele párhuzamosan a regionális szabadtéri néprajzi múzeumok Zalaegerszegen, Szombathelyen, Nyíregyháza-Sóstón, Ópusztaszeren és Szennán, valamint kisebb egységek helyben megtartott épületekkel az ország különböző részén (e múzeumok építéstörténetét lásd: Kurucz A.–Balassa M. I.–Kecskés P. 1987).

A hazai szabadtéri néprajzi múzeumok vázlatos bemutatása előtt rá kell mutatnunk néhány sajátos vonásra, melyek miatt e múzeumaink részben eltérnek az európai, korábban létesített ilyen múzeumoktól. Ezek javarészt abból az 50–60 évnyi megkésettségből adódnak, amely időben elválasztja szabadtéri múzeumainkat a skandináv és a nyugat-európai múzeumoktól. Ebben az esetben a megkésettség előnyt is jelentett, amennyiben múzeumaink jórészt el tudták kerülni ennek az intézménytípusnak a gyermekbetegségeit. A hazai szabadtéri múzeumok ki tudták kerülni a történetiség, az anyag- és szerkezethűség, az áttelepítés technikájának buktatóit, és hosszú viták után ki tudták alakítani azt a tudományos koncepciót, melynek alapján napjainkig épülnek, bővülnek szabadtéri múzeumaink.

A legfontosabb ezek közül a történeti-néprajzi hitelesség. A kutatások feltárták, és a korábbi fejezetekben bemutattuk a magyar nyelvterület lakóháztípusait, azokat a táji variációkat, melyek a 17–18. századtól kezdve öltöttek önálló formát és virágkorukat a 19. században érték el. Szabadtéri múzeumaink lényegében a 19. század utolsó harmada és a századforduló idején domináns falusi, mezővárosi épületállomány legtipikusabb, legjellemzőbb táji változatait gyűjtik össze és őrzik meg. A szabadtéri kiállítás tükrözi a táj jellemző településszerkezetét, amelyben az építmények nem elszigetelten épülnek fel, {312.} hanem az egykori parasztporták rendszerében, érzékeltetve a parasztüzem összetartozó épületeit, a lakóház mellett a gazdasági épületeket és más kiszolgáló létesítményeket. Valamennyi épületet berendezik a bemutatott épület korának, a lakók foglalkozásának, szociális helyzetének, vallásának, nemzetiségének megfelelő berendezési tárgyakkal, munkaeszközökkel, textíliákkal, az ünnepek és a mindennapok tárgyi kellékeivel. Ilyenformán szabadtéri néprajzi múzeumaink nemcsak épületgyűjtemények, hanem az épület a berendezésével, a szemléltetett életszituációkkal (kenyérsütés, mosás, étkezés, ravatal, halottsiratás stb.), valamint a portához, illetve a tájhoz kapcsolódó háziipari, kézműipari és kommunális építményekkel együtt voltaképpen olyan múzeumot alkotnak, ahol az egykori falusi, mezővárosi életmód egészét tudják szemléltetni meghatározott időmetszetben. Ez a teljességre törekvés emeli ki intézményeinket a korábban létesített európai szabadtéri múzeumok sorából.

A hitelességhez szorosan hozzátartozik az anyag és a szerkezetek hitelessége. A kiválasztott objektumok általában nem a megtalálás állapotában kerülnek múzeumba, hanem vissza kell kapniuk azt az anyagot, formát és szerkezetet, amelyet viselt a tudományos koncepció alapján reprezentálni kívánt időmetszetben. Ezért le kell fejteni róla a változtatásokat, toldásokat, hozzáépítéseket, és vissza kell állítani korábbi formáját. A hitelesség sarkalatos része az anyag, a szerkezet, a méretek és a forma, valamint az épület mikrokörnyezetének hitelessége. Mindegyik múzeumunkban arra törekednek a kutatók, hogy az áttelepített épület felépítése során a romlott anyagok és szerkezet helyett az eredetinek megfelelő építőanyagot használják és az eredeti szerkezeteket alkalmazzák az eredeti méretekkel és a hagyományos technológiával.

A történeti-néprajzi hitelesség fontos összetevője a berendezés. A korábban alapított – főleg skandináv – szabadtéri múzeumokkal ellentétben a magyar múzeumokban minden épületet berendeznek. A berendezés – bútorok, textíliák, háztartási- és munkaeszközök, tárolóedények stb. – a nyílászárókkal, tüzelőberendezéssel együtt mintegy „felöltözteti” az épületet, hitelesíti múltját. A berendezési tárgyak érzékeltetik elsősorban a nemzetiségi és vallási hovatartozást, az egykor benne lakók szociális helyzetét, foglalkozásuk, munkájuk sajátosságait. A házbeli tárgyak elrendezésével, csoportosításával szemléltetik hazai szabadtéri múzeumainkban a családi ünnepek házbeli eseményeit, a házban és környékén végzett háziipari munkákat, az ételkészítés módozatait, a nyersanyagok feldolgozásának változatait, a házbeli élet sok-sok mozzanatát.

Végül az eredetiségnek és a hitelességnek – a magyar szabadtéri múzeumi elvek szerint – meg kell jelennie a faluképben is. A magyarországi falvak és mezővárosok hosszú történeti fejlődés során, számos tényezőtől befolyásoltan alakították ki arculatukat, mely alapvetően az élelmiszertermelő tevékenységet és az azt szolgáló kézműiparokat tükrözi. Minden településen jelen voltak azok a közösségi épületek, amelyek a közösség igényeit elégítették ki. Ennek következtében – a hiteles bemutatás érdekében – a magyar szabadtéri múzeumoknak a településszerkezet és településforma érzékeltetésén túlmenően, tartalmazni kell ezeket az objektumokat is: a szakrális építményeket (templom, harangláb, kápolna, kálvária, szoborfülke, imaház stb.), az oktatási intézményeket (iskola, óvoda) és a közösséget szolgáló más objektumokat (községháza, pásztorház, közkút, mosóház, tűzoltó szertár, falusi bolt, kocsma, postaállomás stb.). Ezek áttelepítésével, esetleg rekonstrukciójával válik teljessé és érzékelhetővé a 19. század végének magyarországi faluja a maga valóságában.

{313.} Az elmúlt évtizedekben – részben külföldi tapasztalatok alapján – kialakult nálunk is a szabadtéri múzeumok építésének módszere, a kiszemelt építmények áttelepítésének gyakorlata. A leendő múzeum tartalmát összefoglaló és indokoló tudományos koncepció szerint kiválasztott építmények áttelepítését alapos tudományos kutatómunka előzi meg, amelyet néprajzkutatók és építészek végeznek el. E munka eredményeként kerül sor az épület lebontására, dokumentálására, múzeumba szállítására. A bontási tapasztalatok alapján készül el a múzeumban felépítendő objektum részletes néprajzi és műszaki terve, a berendezés terve, majd azoknak a kulturális rendezvényeknek, foglalkozásoknak a terve, amelyek az épülethez vagy környezetéhez kapcsolódnak. Mindezek ismeretében kerül sor az objektum felépítésére a múzeumban kijelölt helyén, konzerválására, majd a restaurált és konzervált tárgyakkal való berendezésére. Az itt nagyon röviden vázolt, bonyolult és összetett munkafolyamat eredményeként jelenik meg a látogató előtt az épület, illetve az egész falu, érzékeltetve és szemléltetve egy hajdanvolt műveltség jellemző jegyeit. (A szabadtéri múzeumok építésének elveiről és módszereiről lásd még: Vargha L. 1959; 1960b; Hoffmann T. 1970; 1975: 340–341; Balassa M. I. 1973; 1989c; Kecskés P. 1976; 1980.)

NÉPI MŰEMLÉKEK, TÁJHÁZAK

Annak ellenére, hogy a magyar műemlékvédelem másfél száz éves múltra tekint vissza (Császár L. 1983), a népi építészet emlékeinek hatósági, műemléki védelme csak az elmúlt ötven évben oldódott meg. Pedig a múlt század végén indult, majd egyre szélesebb és elmélyültebb néprajzi kutatások, Györffy István, Bátky Zsigmond és mások publikációi rámutattak arra, hogy a többrétegű magyar építészeti emlékanyagnak van egy olyan része is, amelyet az évszázadokon át a népesség túlnyomó többségét kitevő parasztság alakított ki, és amely éppen ezért a nemzeti építészet kitörölhetetlen része. A néprajzi vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a falusi, mezővárosi építészet, akár a parasztok és kézművesek hajlékáról, akár üzemi épületeikről is van szó, nem elszigetelt magyar jelenségek, hanem európai kapcsolatrendszereik következtében alakították {321.} ki formáikat és szerkezeteiket, ezért szorosan hozzátartoznak Európa építészetéhez.

E felismerés nyomán hazai építészeink is érdeklődéssel fordultak a falusi építészet felé. A század elején elsősorban Lechner Ödön, Thoroczkai Wigand Ede és Kós Károly, valamint a köréjük csoportosuló fiatalabb építészek – egymással is polemizálva – igyekeztek felhasználni tervező munkájuk során a népi építészet jellegzetes formáit és szerkezeteit, és ezzel szándékoztak megvetni a sajátosan magyar építészeti formanyelv alapjait. Kísérleteik között számos városi lakóház, nyaraló és középület értékállónak bizonyult (Berey K. 1978). Az utánuk következő építésznemzedékek, főleg a Tér és forma c. folyóirat köré csoportosuló építészek elsősorban a falusi építészet megismerését és feltárását tartották fontosnak annak érdekében, hogy azt felhasználhassák a kor hazai falusi építészetében. Ezért a 20-as, 30-as években nagyarányú gyűjtőmunka indult a Fertő vidékén, a Balaton mellékén, az Ormánságban és a Nagykunságban, és e kutatások eredményei kötetekben is napvilágot láttak (Tóth K. 1936; Padányi Gulyás J. 1937; Vargha L. 1940; Kiss T. 1943). A feltárt hagyományos építészet felhasználásával készültek és valósultak meg tervek a 40-es években az árvízkárosultak házaira és a szociális lakásépítési akció (Országos Nép- és Családvédelmi Alap – ONCSA) során felépített falusi lakóházakra (Berey K. 1978; Tóth K. 1978; Pusztai L.–Hadik A.–Fülöp Cs. 1987). A 30-as évek derekán Balassagyarmaton a Palóc Múzeum mellé egy palóc udvar építményeit telepítették át (Flórián M. 1967), a veszprémi múzeum mellett pedig a bakonyi táj jellegzetes lakóházát rekonstruálták (Vajkai A. 1970).

A falusi, mezővárosi építészeti értékek műemléki, hatósági védelmére azonban csak a háború után került sor. Néprajzkutatók és építészek egyaránt szorgalmazták a kérdés megoldását, melyet végül is a 13/1949. sz. törvényerejű rendelet a többi műemlékkel és a múzeumüggyel együtt törvényileg is szabályozott. A törvény kimondta, hogy a néprajzi jelentőségű építészeti emlékeket is megilleti a műemléki védelem, és hozzá is fogtak a törvényben foglaltak gyakorlati megvalósításához. Nyilvánvaló volt, hogy az első és legfontosabb feladat a védelemre érdemes népi építészeti állomány feltárása és regisztrálása. Ezért nagyarányú feltáró munka kezdődött, előbb a Magyar Építőművész Szövetség szervezésében az 50-es évek első felében, majd az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet lebonyolításában. Kiemelkedő eredményt hoztak a jelentős faépítészet területein végzett vizsgálatok Vas, Zala és Veszprém megyében, illetve a Balaton környékén, valamint a műemléki topográfiai feltárások Nógrád és Pest megyében. Míg 1953-ban csak 26 népi épület került a műemlékjegyzékbe, 1960-ban már közel 1000 ilyen objektumot tartottak nyilván. Megkezdődött a történelmi és néprajzi értékű települések, épületcsoportok, -együttesek számbavétele, és 1960-ban elkészült az első helyben megőrzött népi műemlék helyreállítása és berendezése Nagyvázsonyban (Mendele F. 1964; 1983). Az 50-es években megtörtént a népi műemlék fogalmának tisztázása, és megfogalmazódott a népi műemlék vizsgálatának, értékelésének módszertani alapvetése is (Vargha L. 1954b; 1955b; Vargha L.–Cseh I.–Tóth J. 1960).

Azok a történeti léptékű változások, amelyek a magyar társadalmat és gazdaságot érték a II. világháborút követő két évtizedben, szükségszerűen felgyorsították a műemléki munkát is. A mezőgazdaság átszervezése alapjaiban változtatta meg a hagyományos falusi életmódot, ez pedig a keretéül szolgáló épületállomány kicserélését kényszerítette {322.} ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy a falusi-mezővárosi építészet történeti-néprajzi értékeinek megmentésére csak a lehető teljes számbavétel után kerülhet sor. Ezért minisztériumi kezdeményezésre 1958-ban hatalmas méretű feltáró munka indult, mely az ország minden településére kiterjedt. A munkát 1961-től az Országos Műemléki Felügyelőség szervezte, gondoskodott a szakmai irányításról és ellenőrzésről, valamint a feltárt anyag műemléki értékeléséről. A kutatómunkát eleinte a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet, majd 1966-tól a Néprajzi Múzeum, illetve a Szabadtéri Néprajzi Múzeum bonyolította. A munkában építészek, néprajzkutatók-muzeológusok egyaránt részt vettek, jelentős részt vállaltak az egyetemi, főiskolai hallgatók is. Már a munka kezdetén kidolgozták a népi műemlékek kutatásának, feltárásának elvi és gyakorlati szempontjait, kérdőíveket, útmutatókat állítottak össze, így a vizsgálatok egységes szempontok szerint folytak. A feltáró munkák valamennyi településen a településszerkezetre, a telkek beépítésére, a lakó- és gazdasági épületekre, a közösségi objektumokra, az ipari épületekre, a kézműves mesterségek műhelyeire és az egyházi épületekre egyaránt kiterjedt. A munka lényegében 1971-ben fejeződött be és pótolhatatlan értékű dokumentációs anyagot eredményezett, amelyet a népi műemlékállomány hatósági védelménél, műemléki helyreállításánál, a szabadtéri múzeumok építésénél, valamint a tudományos kutatásoknál egyaránt felhasználnak. 1968-tól – a feltárt műemlékek megvédése érdekében – megkezdődött a túlnyomó többségében magántulajdonban lévő épületek megóvásának anyagi támogatása, elvégezték a műemlékjegyzék felülvizsgálatát, és a népi műemlékek száma 1972-ben 1000 körül rögzült. Megkezdődött a népi építészeti együttesek feltárása és megvédése, és lendületesen folytatódott a helyben megőrzött műemlékek helyreállítása és hasznosítása (Erdélyi Zoltánné–Sisa B.–Wirth P. 1974).

A népi műemlék fogalma összetett jelentést takar. A népi műemlék meghatározott történelmi korban létrejött építmény, mely kifejezi az élelmiszertermelő és kézműiparral foglalkozó falusi és mezővárosi népesség igényeit, azokat az igényeket, amelyek saját maga és családja, valamint javai megvédésére vonatkoznak. Tükrözi a kor technikai tudásszintjét, tartalmazza és őrzi azokat a formákat és szerkezeteket, amelyek több generáció ismereteit hagyományozva, nagyobb tájra kiterjedő építészeti stílus összetevőjeként történeti, néprajzi és esztétikai értéket hordoznak a közösség ízlése és célszerűségre törekvő szándéka szerint. Ezért a népi műemlék történeti érték, mely jellegzetes paraszti és kézműves életformákat, életkörülményeket tükröz, kifejezi és megőrzi az adott közösség munkájának, gazdálkodásának, életvitelének, vallásának, közösségi életének és szépérzékének történetileg kialakult normáit. A népi műemlék nem elszigetelt jelenség, része az egyetemes építészetnek, amely évszázadokon keresztül folyamatosan hatott rá, stílustörekvései megkésetten és leegyszerűsítve ugyan, de folyamatosan gazdagították, színezték a falu és a mezőváros építészeti képét. A népi műemlék tehát történeti, néprajzi, műszaki és építészettörténeti fogalmakat egyesít, ezért feltárásakor, értékelésekor és hasznosításakor szükség van mindezen diszciplínák közreműködésére (Vargha L. 1955b; 1980; Barabás J.–Gilyén N. 1979).

Az 1949. évi tvr. előírásai szerint a nyilvántartásba vett és védendőnek nyilvánított népi műemlékeket három kategóriába sorolták: műemlék, műemlék jellegű, és faluképi jelentőségű. A törvény mindhárom kategória megóvását kötelezővé tette, a védelem követelményei tekintetében azonban különbséget tett köztük. A műemlék kategóriába viszonylag kevés objektumot soroltak, ezeket azonban minden körülmények között az {323.} eredeti helyükön kellett megőrizni. A jegyzékbe felvett építmények száma és összetétele az elmúlt évtizedekben folyamatosan változott. Az 1990-es évek derekán, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal megszervezése után mintegy 1800 népi műemléket és hat népi műemlékegyüttest tartanak nyilván, megtartásuk az ellentétesen ható tendenciák miatt mind nagyobb akadályokba ütközik. Ide sorolhatjuk azt a mintegy 250–300 építményt is, amelyek ugyan nem eredeti helyükön, hanem – mint már bemutattuk – a hazai szabadtéri múzeumokba áttelepítve őrzik és teszik mindenki számára hozzáférhetővé a hajdanvolt falusi építészeti- és lakáskultúra történeti értékeit.

Természetesen nem minden népi építészeti emlék műemlék is egyúttal. Számos olyan építmény maradt fenn napjainkig, amelyek – átalakításuk, belső korszerűsítésük és más ok miatt – nem kerülhettek műemléki védettség alá, a múzeumok, önkormányzatok és más szervek támogatásával eredeti helyükön maradhattak, vagy sok esetben régi vagy új tulajdonosuk történeti-néprajzi értékként tartja meg. Az elmúlt évtizedekben elpusztult, lebontott építészeti emlékek jelentős része, elsősorban a lakóházak, a hagyományos gazdálkodás és a kézműiparok jeles képviselői maradtak fenn a leírásokban, műszaki dokumentációkban, fényképeken az Országos Műemlékvédelmi Hivatal népi építészeti archívumában, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Népi Építészeti Archívumában és Népi Építészeti Gyűjteményében, egyetemi és főiskolai gyűjteményekben, tervezőirodák tervtáraiban, önkormányzatok és vidéki múzeumok adattáraiban, és szolgálják a népi építészeti, építészettörténeti kutatásokat. Ugyanakkor pozitív tendenciának tekinthetjük, hogy a 70-es, 80-as évektől kezdve egyre több falu közössége érzi sajátjának építészeti hagyományát és – olykor saját kezdeményezésre, máskor hatósági, önkormányzati közreműködéssel – sokat tesz e hagyomány élő példáinak megtartásáért. E tendencia eredményeként számos népi építészeti emlék „tájház” néven maradt fent, megtartásukban és helyreállításukban, berendezésükben az Országos Műemléki Felügyelőség, a megyei múzeumi szervezetek, háziipari szövetkezetek és a helyi önkormányzatok oroszlánrészt vállaltak.

A népi építészeti emlékek, népi műemlékek ma még fennálló és megtekinthető állományát nincs módunkban e kötet lapjain bemutatni. Mindössze jellegük és jelenlegi funkciójuk alapján néhány csoportjukat különíthetjük el (népi együttesek, tájházak, emlékmúzeumok, szakrális emlékek, ipari emlékek), és néhány példa említésére szorítkozhatunk. A népi építészeti emlékek jelentős részét ismerteti a Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon c. kötet, mely 1987-ben jelent meg (Kurucz A.–Balassa M. I.–Kecskés P. 1987), továbbá több mint 30 népi objektumról részletes leírás olvasható a Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 1979 és 1994 között megjelent füzeteiben.

A műemlékvédelem elsőrendű feladata olyan épületegyüttesek megőrzése és helyreállítása, amelyek a településszerkezet és településforma érzékeltetésén túlmenően az építészettörténet egy-egy szakaszát, a kort jellemző stílust és technikát meglehetős egyöntetűséggel ábrázolja. Különösen az 1964-ben megalkotott ún. Velencei Charta megállapodásai és ajánlásai voltak ebben az irányban ösztönzőek (Vargha L. 1967). Több évtizedes kutatómunka után végül is hat épületegyüttes került védelem alá: Szigliget, Tihany, Szalafő-Pityerszer, Fertőrákos, Hollókő és Csongrád régi településmagja idézi az egykori faluképet. Hollókő a világörökség része lett. A védett együttesekhez sorolhatunk olyan további egységeket, amelyek ugyanezt a funkciót töltik be, de megóvásukról múzeummá nyilvánításuk gondoskodik, mint Mezőkövesd, Fertőszéplak, Táp, de ide tartoznak a tanyamúzeumok (Hódmezővásárhely-Kopáncs, Lajosmizse) és a többé-kevésbé egységes {324.} stílusú pincesorok, pincecsoportok is (Cák, Villánykövesd, Palkonya, Petőmihályfa stb.).

A helyben megőrzött népi építészeti emlékek legnagyobb csoportját az ún. tájházak alkotják. Jóllehet az így megtartott objektumokat különféle névvel jelölik (néprajzi gyűjtemény, palóc ház, zsellérház, falumúzeum, fazekasház stb.), összefoglaló megnevezésként mégis a tájház terminus terjedt el az utóbbi évtizedekben. A tájházak többsége értékes népi műemlék megvédésének a szándékával jött létre (Balassa M. I. 1987c) és a 70-es, 80-as években jobbára helyi kezdeményezésre valóságos „tájház-dömping” bontakozott ki, melynek eredményeként ma közel 250 tájházat ismerünk az ország különböző részén. Többségük múzeumi kezelésben működik, berendezése autentikus, néprajzilag hiteles. Jelentős az önkormányzatok kezelésében lévő tájházak száma is. Több tájházat hoztak létre a háziipari és népművészeti szövetkezetek (Decs, Szarvas, Tótkomlós, Recsk stb.), berendezésüket termékbemutatókkal bővítették. Érdekes színfoltot jelentenek a nemzetiségi falvakban megőrzött és berendezett tájházak, melyek egy-egy nemzetiség (szlovák, német, román, horvát, délszláv) identitástudatát erősítik. Néhány megyében (Baranya, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Veszprém) tudatos tervezéssel és kutatással a tájházaknak a láncolata jött létre, reprezentálva a megye etnikai összetettségét és szociális különbözőségét (Vajkai A. 1970; Bakó F. 1987; Sisa B. 1981). Többségük múzeumi kezelésben van. Több tájház emlékházként működik, mint egy-egy jeles költő, író vagy politikus szülőháza (Kölcsey Ferenc – Álmosd; Móricz Zsigmond – Tiszacsécse; Táncsics Mihály – Ácsteszér stb.), ahol az eredeti berendezés már nem volt helyreállítható, ezért ezekben az épületekben vitrines kiállításokat rendeztek.

Jelentős csoportját alkotják a népi építészeti emlékeknek a szakrális építmények. Amíg egy-egy parasztház, zsellérház esetében a minősítés nem okozott problémát, a falusi, mezővárosi szakrális emlékek besorolása nem mindig egyértelmű. Hiszen majd minden {325.} faluban volt templom, több helyütt harangtorony, harangláb is, de nem mindegyikük minősül népi emléknek. Végül is a néprajzi és a műemlékvédelmi gyakorlat szerint azokat a szakrális emlékeket sorolták ide, amelyek anyagukban, szerkezetükben és formájukban, esetleg belső díszítésükben a népi építészet jegyeit viselik, ezeket a jellemzőket pedig kisebb vagy nagyobb táj közössége formálta ki generációkon keresztül és örökítette az utódokra. Ezért ebbe a csoportba elsősorban a faszerkezetű, gerendavázas, borona- vagy sövényfalú református és unitárius templomok tartoznak a nyelvterület keleti, északkeleti részéről, továbbá a festett kazettás református templomok ugyanerről a vidékről és a Dél-Dunántúlról. Ide tartoznak a faszerkezetű egyszerű haranglábak, a nagyobb ácsműveltséget feltételező favázas harangtornyok is a nyelvterület különböző részéről. A szakrális emlékek között tartjuk nyilván az egyszerű kialakítású, a népi vallásosságot kifejező kápolnákat, kálváriákat is.

Jellegzetes összetevői a népi műemlékeknek az ipari emlékek. Ezek megítélésénél, értékelésénél a döntő szempont az építőanyag, a szerkezet és a berendezés hagyományossága, valamint az a körülmény, hogy ezek a kézműiparok elsősorban falusi, mezővárosi közösségek részére termeltek, és összetettségükben építészettörténeti és ipartörténeti hagyományokat őriztek meg. Az egykori faragóművesség és a molnármesterség hagyományát megtartó vízimalmok (Örvényes, Túristvándi, Nagybörzsöny), szélmalmok (Tés, Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma) és az állati erővel hajtott szárazmalmok (Szarvas, Tarpa) tartoznak ide, valamint olyan kézműves mesterségek építményei és műhelyei (fazekasműhely, kovácsműhely), melyeknél elsősorban nem az építészeti érték a mérvadó, hanem a műhely régi technológiákat idéző és ábrázoló berendezése.

Végül a népi műemlékek, népi építészeti emlékek között szoktak említeni olyan épületeket is, mint a csárdák, iskolák, községházák, parókiák és más építmények, melyek évszázadokon át szorosan hozzátartoztak a vidéki táj, a falu látványához. Ezekről az épületekről részletesebb ismertetés e kötet „Közösségi épületek” c. fejezetében olvasható.