{289.} A MAGYAR NÉPI ÉPÍTÉSZET TÖRTÉNETÉNEK KORSZAKAI

{290.} A KEZDETLEGES ÉPÍTMÉNYEK VÁLTOZATOSSÁGA (Kr. e. 1000–Kr. u. 5. sz.)

Az önálló nyelvfejlődés útjára lépett ősmagyar népesség legkorábbi korszakának építkezéséről inkább csak közvetett bizonyítékok és más kutatási ágak kapcsolódó eredményeiből leszűrt tanulságok segítségével alkothatunk valamelyes halvány képet. Gondolni kell mindenekelőtt a létfenntartásnak és az emberi test védelmének elemi igényére az adott gazdasági körülmények között. Mérlegelni kell azokat az életföldrajzi föltételeket, amelyek között az ugor kor népessége élt (Bárczi G.–Benkő L.–Berrár J. 1967).

A finnugor korig visszanyúló szókészletben a hajlék, ház, lak szükségszerűen nem egyforma, ugyanolyan épületet jelentettek, mint ahogy az ugyanebből a nyelvi rétegből származó építőtechnikával kapcsolatos szavaink is: fal, rak, ajtó, fél (ajtófél), küszöb, fúr, vés, ró a sokféleséget valószínűsítik. Ugyancsak ezt a sokszerűséget, változatosságot tanúsítják a régészeti leletek. A fenyő- és nyírfaövezetben a kör alaprajzú kota típusú kunyhó elemi gondolat terméke, s hasonló szinten élő népeknél nemcsak Európában, hanem Ázsiában és Amerikában is ismert volt. Széles körű elterjedettsége ellenére – vagy miatt – K. Csilléry Klára úgy véli, hogy a kúpos kunyhó finnugor kori örökség, amely a vándorlásaink során megmaradt. Lehetségesnek tartja a ferde állású szélfogó ugyanekkori létét, amit elemi gondolat jellege miatt nehéz lenne cáfolni (K. Csilléry K. 1982: 22). Világszerte ismertek és nagy múltúak az olyan kör alaprajzú építmények, amelyek kőből, vesszőből, földből készültek. Közülük többnek van többé-kevésbé földbe mélyített és felszíni változata is (Gunda B. 1979: 269–287).

Mindezekkel kapcsolatban a régészet sokkal tartózkodóbb, ami érthető, hisz ásatások során az említett építményeknek aligha maradt kimutatható nyoma. Fodor István foglalta össze az ugorokkal kapcsolatba hozható, nagyobbrészt orosz régészek vizsgálatainak tanulságait. Ezek szerint az (ugor?) kultúra népei ismerték a felszínre épített felmenő falú lakóházat, noha ezek nyomait csak néhány szerencsés esetben lehetett kimutatni. A lakóházak zöme nagy alapterületű (100–300 m²), félig földbe mélyített épület. A 10–20 házból álló település valószínű egy nemzetség tömörülését jelentette. A megfigyelt cölöpsorok sövényfal és nyeregtető létét bizonyítják. Legtöbb lakóház közepén egy vagy két gödörtűzhely nyomait észlelték, amelyek többször kövekkel voltak körülrakva (Fodor I. 1983: 90). Néhány ásatás során a régész kezdetleges boltozatos kemence nyomait is felismerni vélte, ami azonban nem tűnik meggyőzőnek (Szokolova, Z. P. 1964: 79).

A kiterjedt ásatási tevékenység során feltárt épületek sokfélesége, vidékenkénti eltérése korszakunkban szembetűnő. Úgy látszik, hogy a félig földbe mélyített, de felmenő fallal is rendelkező épületek az uralkodók, s ritkábbak a teljesen földbe épített házak, valamint a földszinti hajlékok. A sövényfal léte jól bizonyítható, a boronafal jelentőségében több a bizonytalanság. A tetőformák közül a nyeregtető kézenfekvő, s fedőanyagként főleg a kéreg, lombok, gallyak jöhetnek számításba. Az épületen belül több esetben megfigyeltek válaszfalakat. Uralkodó a nyílt tűzhely, leginkább földbe mélyített gödörben. Az ásatók egy településen belül is találtak többféle építészeti megoldást. Ha ezekhez hozzászámítjuk a bőrrel és kéreggel fedett alkalmi, nyári kunyhókat, akkor viszonylag változatos építőkultúra képe rajzolódik ki, amelynek fő jellemzője a sokszerűség. Ez egyúttal kialakulatlanságot is jelez.

{291.} A SZÁLLÍTHATÓ ÉS A SZILÁRD ÉPÍTMÉNYEK
EGYÜTTES ELŐFORDULÁSA (6–11. sz.)

A pontuszi területre költöző magyarok nyelvében nincs egyetlen török vagy iráni eredetű szó, amely a szilárd anyagú ház ismeretével lenne kapcsolatos (Bárczi G. 1963). Mivel az új lakhelyen mások a természeti adottságok, az etnikai környezet is módosult, s a termelő tevékenység hangsúlya jelentősen megnőtt, várható a lakáskultúra változása is. Ezt a feltételezést a régészeti és nyelvészeti vizsgálatok megerősítik. Építészetileg a tágabb körzet nem mutathatott sok kiemelkedő példát, hisz még a kazár kaganátus fővárosában, Sarkelben is bizánci mesterek dolgoztak. Azon a területen, ahol a magyarok szállásai lehettek, a régészek földbe mélyített kemencés veremházakat találtak (Fodor I. 1983: 100; Balassa M. I. 1985a: 22). A kemencék vagy a hátsó fal mentén, vagy az épület sarkában helyezkedtek el, s vagy kőből vagy sárból készültek. A cölöplyukak elég világosan bizonyítják, hogy a veremházak tetejét ágasfás szerkezet tartotta, feltehetősen szelemenes áthidalással. Szelemen szavunk kétségtelen szláv jövevényszó, de az átvétel kora nem tisztázott. Nem zárhatjuk ki azt, hogy szelemen szavunk honfoglalás előtti szláv jövevényszó, bár nyelvészeti módszerekkel ez nem igazolt (Kniezsa I. 1955: 496; Bálint Cs. 1975; Balassa I.–Ortutay Gy. 1979: 140; K. Csilléry K. 1982: 73). Az a körülmény, hogy a tető gerincén végighúzódó gerenda neve az egész magyar nyelvterületen – ahol ez a szerkezet ismert – egységesen szelemen, a korai átvételre utal. A szelemen tartotta a tetőszerkezet további részeit, s erre került a fedőanyag, valószínű különböző növények, főleg gabonafélék száraiból. Szalma szavunk ugyancsak szláv eredetű, de az átadó nép pontosabban nem állapítható meg.

Levédia és Etelköz területén, tehát ott, ahol az ogur magyarok viszonylag hosszabb ideig tartózkodtak, általánosnak tekinthetők a 6–9. századi veremházak. Így eleink is részben ilyenekben laktak, s ennek ismeretét hozták magukkal a Kárpát-medencébe, bár itt is hasonlókat találhattak (Balassa M. I. 1985a: 22–27). A veremháznak nyomorúságos volta ellenére az volt az előnye, hogy kemencével rendelkezett, s így a nyílt tűzhelynél nagyobb meleget tudott biztosítani a téli hidegben. A kemence lakáskultúránk 6–9. században meghonosodott eleme. Ez a régészeti anyag alapján elég biztosnak vehető. Neve azonban a szelemenhez hasonlóan bizonytalan időben átvett szláv szó. A kemencének a magyar nyelvben ismeretes egy másik megjelölése is: pest. Ennek a szónak az eredete már jobban értelmezhető, bolgár–szláv eredetű, így csak a Kárpát-medencében vehettük át. Feltételezhető, hogy a kúpos kunyhó emléke az új környezetben sem tűnt el, ha nem is jelentette a házfejlődés fő vonulatát. Legalább időszakos épületként a kúpos kunyhón kívül is fel lehet tételezni egyéb formájú alkalmi hajlékokat, amelyek a legeltető pásztorkodást folytató népességnél szükségszerűek (Györffy I. 1943: 161–224). Ezek annyiban időszakosak, amennyiben meghatározott vegetációs periódusban használták őket. Figyelembe véve az állattartás jelentőségét, az ilyen épületek említését sem mellőzhetjük.

A veremházak mellett minden bizonnyal a mozgó életmódhoz jobban illeszkedő sátrak is jelentősek. A korabeli arab s perzsa források (Dzsajháni, Ibn Ruszta, Ibn Battúta, Ibn Fadlán, Al Bakri stb.) a magyarokat mint sátorlakókat írják le. Ezek egy része kupola alakú tetővel rendelkezett, amihez rácsos faváz tartozott. Az említett források és a terminusok (haima, qubba) gondos elemzése után valószínűsíthető, hogy a jurta típusú rácsos vázú sátrak mellett léteztek kúpos vagy más formák is (K. Csilléry K. 1982: 67–71). A {292.} különböző ismert sátorfélék közül kétségtelenül a könnyen szállítható és felállítható rácsos szerkezetű jurta típus volt a legfejlettebb. Csúcsán lévő nyílásán a középen égő tűz vagy inkább parázs füstje eltávozhatott, de jó szigetelésű burkolata fűtés nélkül is védett az esőtől és hidegtől. A vázat tudniillik állati bőrökkel, néha szőrmével, leginkább pedig nemezzel fedték. Ez utóbbi talán éppen e korszakban megismert és alkalmazott anyag, mindenesetre a szó iráni eredetű. Ugyanúgy, mint verem szavunk, amely a nem lakás céljára szolgáló építmények közül ebben a korszakban az egyetlen, s analógiás bizonyságok szerint gabonatárolás céljára készült.

A Kárpát-medencébe való áttelepülés első századai a lakáskultúrában aligha hoztak lényeges változást. A szilárd építmények közül a veremház továbbélése sokoldalúan bizonyított. Némi építészeti eltérés azonban már Szent István törvényeiben megfigyelhető a népesség közép- és alsó rétegei körében is. A király dekrétumainak második könyvében olvasható a különbség a vitézek (miles) udvarát, házát (domus) és a közemberek kunyhóját (mansiunculas) megtámadók büntetése között, ami talán nemcsak az érintettek társadalmi helyzetére, hanem az építmények eltérő értékére is utal.

{293.} Nehezebb feladat a mozgatható építmények továbbélésének bizonyítása. Közvetett bizonyíték Könyves Kálmán tilalma a falvaknak a templomoktól távolra való költözéséről, ami sátorozó népesség esetében reális veszély. Valamit az is jelent, hogy sátor szavunk a horvát nyelvben korai átvétel, s az Árpád-korból viszonylag sok sátorral kapcsolatos földrajzi név ismeretes. A régészek is gondosan figyelik az alig észlelhető sátornyomokat, de ezekről határozottabb véleményt csak László Gyula fogalmazott meg, aki a Csongrád-Felgyő-i ásatások során talált több kör alakú árkolást jurták nyomaként értelmezett (László Gy. 1976). Mindezen önmagukban nehezen értelmezhető adatok együttese azért igencsak valószínűsíti a sátor honfoglalás utáni továbbélését.

AZ EGYSEJTŰ HÁZ TOVÁBBÉLÉSE (12–13. sz.)

Az előző évszázadok két jellegzetes lakása: a sátor és a kemencés veremház közül az előbbi a köznép körében korszakunkban teljesen háttérbe szorult, s az utóbbi lett általános. A váltás okai elég világosak: a letelepült életmód, a falvak megszilárdulása, a földművelés jelentőségének növekedése, valamint a takarmányozó állattartás irányában tett lépések. Ez utóbbinak közvetlen építészeti vetülete is van. Már a korai nyelvemlékekben feltűnik az ótörök eredetű ól s a szlávoktól átvett akol szó (TESz: Bureuohul 1211; Luoul 1297; lovacol 1193; Okulfenere 1291; Menusakal 1341), tehát állatokra utaló összetételekben. Ennek ellenére egyik szó értelmezése sem világos.

A középkori régészet eredményes működésének köszönhetően a falusi lakóépületek esetében ma már sokkal tisztábban látunk, mint a két háború közötti időben. Az Árpád-kori ásatások egybehangzóan igazolják a különböző mértékben földbe mélyített, átlagosan 3–4×4 méretű, tehát elég kicsi kemencés lakóház létét. A mindmáig modell értékűnek tekintett faluásatás Tiszalök-Rázompusztán harmincöt házat tárt fel (Méri I. 1952). Hasonlóak az Orosháza, Doboz, Szarvas, Tiszaeszlár stb. határában feltárt Árpád-kori veremházak (Méri I. 1964; Kovalovszki J. 1960; 1964; 1980). Az Alföldön lényegesen nagyobb méretű ásató tevékenység folyt, mint a Dunántúlon vagy az északi hegyvidéken, éppen ezért a Dunaújváros, Répcevis, Visegrád stb. határában végzett ásatások tanulságai különösen figyelemre méltóak (Nováki Gy. 1956; Bóna I. 1973; Michnai A. 1981; Habovštiak, A. 1985). Az említett és itt még nem idézett ásatások, közlések alapján viszonylag biztonságos képet lehet alkotni az Árpád-kor második felének lakáskultúrájáról (K. Csilléry K. 1982; Balassa M. I. 1985a; Bóna I. 1988).

A veremház meghatározó eleme a kemence, amit csak ritkán helyettesített a lakás közepén talált, többször kövekkel körülvett nyílt tűzhely. A kemence helye és építési technikája elég változatos. Ebben a korszakban többségben vannak a vájt kemencék, ami a veremház esetén érthető, s kevesebb a kőből készült és a vázas. Elhelyezkedésüknek az egyhelyiséges épületben nincs olyan meghatározó jelentősége, mint a többosztatú ház esetében. A kívülfűtés feltalálásával alakul ki teljes szabályszerűség. Az alaprajzban, a méretekben, méretarányokban nincsenek lényeges különbségek. A közel négyzet alakú gödörnél a csekély eltérés ellenére mégis szokás a „rövid” és a „hosszú” oldal megkülönböztetése, ami a bejárat elhelyezkedésének jelölése szempontjából indokolt. Az eddigi {295.} feltárások alapján az is megállapítható, hogy a szelement tartó ágasok nagyrészt a rövid oldalon találhatók.

A leletértelmezések nehézségei s a bizonytalanságok ellenére nem kétséges, hogy legalább a 13. század második felében már jócskán akadnak alacsony felmenő fallal ellátott süllyesztett házak. A régészeti anyagra támaszkodva a köznép viszonylatában ennél tovább nem tudunk elmenni, de a telepásatók egy része bukkant már olyan nyomokra is, amelyek felszíni épület létére utaltak. Továbbá történészek és etnográfusok is számos olyan tényre hívták fel a figyelmet, amelyek felszíni épületek létére utalnak. Igaz, hogy ezek gyakran többféleképpen értelmezhető megfigyelésekre, forrásokra épültek, de egyenetlen, s talán torz lenne a kép, ha csak az ásatások tanulságaira támaszkodnánk, amikor társadalomtörténeti ismereteink ennek sokban ellentmondanak.

Bármennyire fejletlen még a 11–12. századi városhálózat, a kereskedelem viszonylag élénknek mondható, különösen a 12. század közepétől. Ennek lebonyolódása csak részben zajlik a városok piacain, sokkal inkább a vásárokon, amelyek az előnyös fekvésű falvakban azután virágzik ki, amikor ennek tartása már nem királyi privilégium, hanem a földesúri engedélytől függ (Kristó Gy. 1984: 1082). A 13. században a vásárhelyek száma már igen tekintélyes, de ezek döntő részéből város nem fejlődött ki. A kereskedelemben sokféle náció jeleskedett, így a mohamedán böszörmények, zsidók, görögök s főleg különféle újlatin népek, akiket a források leginkább olaszoknak, latinoknak mondanak, bár túlnyomó részük vallon. Szerepük a tatárjárás előtt a többi idegenekét meghaladta, s szempontunkból azért is fontosak, mert egy részük kézműves és nemcsak városokban, hanem falvakban is megtelepedett.

Ez a latin népesség nagyrészt Flandriából, a Maas folyó és az Északi-tenger övezte területről jött, és a magyar városfejlődés korai szakaszában kiemelkedő szerepe volt (Granasztói Gy. 1980: 47). Falusi településeik az ország számos vidékén kimutathatók (Bárczi G. 1937; Györffy Gy. 1966. I: 255, 271, 352, 648, 796).

Azért tértünk ki erre a kérdésre, mert elképzelhetetlen, hogy Tálya, Maklár, Bodrogolaszi stb. 12–13. századi latinus lakosai, akik olyan civilizált körzetből jöttek, beérték volna itt veremházakkal. Ugyanez vonatkozik a 12. század második felétől még nagyobb számban érkező, zárt egységben, de elszórtan is betelepülő németekre, akik az itteninél szintén fejlettebb építészeti környezetből érkeztek. A hospesek rangosabb házai nyilvánvalóan például szolgáltak annak a szabad, birtokos, vagyonos rétegnek, amelynek csupán egy része tömörült monostorok, egyházi központok, várak, őrhelyek köré, nagyobb részük szerte az országban, falvakban lakott. Ezek lakhelyéről, házáról nagyon csekély ismerettel rendelkezünk, de nem hihető, hogy ez a viszonylag népes, szolgálattevőkkel rendelkező réteg Tiszalök-Rázom veremházaihoz hasonló épületekben lakott volna.

A késő Árpád-kor régészeti anyagában megfejtetlennek tekinthető a településeken belüli árkok kérdése, továbbá a szabadban lévő kemencék rendeltetése. Az nem látszik kérdésesnek – a bizonyító anyag jellege ellenére –, hogy voltak felszíni vagy csekély mértékben süllyesztett épületek. Jól igazolt a veremház fontossága, de nem tisztázott a két típus egymáshoz viszonyított aránya. Tisztázatlan, hogy a veremház és a süllyesztett ház gödre mennyiben azonos vagy eltérő az épület egész alapterületével. Bizonyos, hogy a felszíni- és a veremházak esetén is uralkodik a belső osztatlanság, tehát az egy helyiség, bár a korszak végén már a falvakban is megjelenik szórványosan a két helyiség. Domináló {296.} vagy talán kizárólagos tüzelő a kemence, a nyílt tüzelő nyomai leginkább alkalmi jellegre utalnak. Ismereteink a tetőszerkezetről igen gyérek, így formája is bizonytalan, bár valószínű a három- vagy négylejtésű kontyolt tető.

A gazdasági épületekről a korábban mondottakon túl még azt kell megemlíteni, hogy a főrendiek istállóiról már a korai források megemlékeznek. A köznép vonatkozásában a gazdasági épületek rendszere még nem épült ki, egyedül a karámok és a vermek nyomai találhatók meg. Az oklevelek minden részletezés nélkül gyakran szólnak malmokról, nagyrészt vizek mellett, de ezek aligha köznépi eredetűek.

A TÖBBHELYISÉGES HÁZ ELTERJEDÉSE (14–16. sz.)

Bátran nevezhetnénk ezt a ciklust a népi építészet újítási korszakának, mert talán ebben az időben tűnik fel a legtöbb változás, közöttük egészen alapvetőek. Az épületek felszínre kerülése és a többsejtűség elterjedése mellett ugyanilyen lényeges mozzanat a füstmentes, meleg lakótér megjelenése, valamint a gazdasági épületek meghonosodása, de említhetnénk még az építőtechnika több újítását is. Lényegesen javultak a kutatás lehetőségei, főleg azért, mert a régészeti feltárás kedvezőbb körülményein túl az írásos források száma is döntően megnőtt, s ezzel a nyelvészeti és néprajzi elemzések szilárdabb talajra épülhettek.

A jelentős építészeti fejlődés a társadalmi változásokkal jól magyarázható. A városhálózat az előző korszakhoz képest számottevően kibővül, s ez együtt járt a munkamegosztás átrendeződésével, a kézművesipar és kereskedelem szerepének növekedésével. Jelentősen kiterjedt a szántóterület, s ennek következtében a gabonatermelés. Fontossá válik az ércbányászat, az állat- és borexport. A lakosság száma dinamikusan növekszik, tehát minden szempontból prosperitásról beszélhetünk (Szabó István 1969: 9; 1971; Maksay F. 1971: 51–53; Mályusz E. 1984). A lendületes fejlődés a török hódítással az ország nagy részén a 16. század második felében megszakadt.

Egyre inkább felerősödtek azok a törekvések, hogy az épületek kerüljenek a felszínre, s méretük is növekedjék. Ennek jelei már a 13. század második felében feltűntek, de igazában csak a 14. században erősödtek meg (Mesterházy K. 1991). Ebből a századból már több tucatnyi feljegyzéssel rendelkezünk, amelyek leginkább hatalmaskodás vagy osztozkodás során a házak lerombolásáról, felgyújtásáról stb. tudósítanak. Többször {297.} közlik a források, hogy faházról van szó, de ha az anyagmegjelölést mellőzik, csupán szétszedésről, elszállításról esik szó, akkor is faházra kell gondolnunk. Csák Máté – amikor őt 1311-ben az egyház kiközösítette – pusztítani kezdte az esztergomi egyház falvait, amelyek döntően Esztergom, Komárom, Bars, Hont és Nógrád megyében voltak. „A falvak többségében még a házakat is elhordatta Máté (ami azt bizonyítja, hogy jobbára fából épültek a feldúlt falvak)” (Kristó Gy. 1986: 177). Ezek nyilván felszínre épített falas épületek voltak. Szinte minden dunántúli megyében van nyoma a faháznak, de előfordulnak ezek az ország minden pontján, meglepő módon még az olyan, fában szegény vidéken is, mint a Bodrog megyei Böködön. Ez utóbbi is – mint a faházak többsége az erdős területeken – boronaépület lehetett (ZsOklt. I. 3836. sz.; Szabó I. 1969: 35).

Az Alföldön mégis inkább a sövényfal terjedésével kell számolni. Ez igen nagy múltú technika, amely az építkezésben is régtől alkalmazott. 1283-ban Sövényvárról (Swyn-war), 1430-ban Sövényházáról van tudomásunk (OklSz). A régészeti vizsgálatok előbb városokban, az Árpád-korban szórványosan falvakban mutatták ki, de igazi jelentőségre csak a 15. századtól jutott, ahogy ezt a Nyársapáton, valamint Túrkeve-Móricon végzett ásatások bizonyítják (Méri I. 1954; Bálint A. 1960–1962). A feltárt sövényfalak mindig cölöpvázas szerkezetek, a födém és tető súlyát nem a fal, hanem az oszlopok hordták, így a vesszőfonadékot helyettesíthették náddal is, amire sok példát ismerünk. A paticsfal nem szerencsés elnevezés, mert ez későn (1790) felbukkanó tájszó, s csupán a magyar nyelvterület északkeleti részén ismeretes. Cölöpváz esetén csak vízszintes vesszőfonadékkal számolhatunk.

Sokkal problematikusabb s nehezebb a földfalak felismerése. Baracson a földfal szinte csak a föld elszíneződéséből s némi domborulat alapján észlelhető (Papp L. 1931: 140). Így érthető, hogy a földfal készítési technikájára vonatkozó megállapítások gyakran megkérdőjelezhetők. Technikatörténeti meggondolásból a rakott sárfal és a gömbölyeges sárfal alkalmazása feltételezhető, de a vályogfal és a tömésfal előfordulása nem valószínű {298.} (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 59–62). Kővel, téglával a falusi közrend házainál nem számolhatunk. A kőház még a 19. században is a jómód és gazdagság jele a kőben gazdag vidékeken is. A középkor végi Magyarországon minden bizonnyal a fa a legfontosabb építőanyag. A fenyő-, bükk-, tölgyerdők zónáiban a boronafal, másutt a cölöpvázas sövény- és nádfal uralkodott.

Míg a falazat alakulásában a természeti tényezőknek döntő szerepük volt, az épületek méreteiben, alaprajzában, tüzelőberendezésében jelentkező eltérések okai inkább társadalmi-gazdasági körülményekben kereshetők. Ennek megfelelően a 15–16. században jóval differenciáltabb kép figyelhető meg az országban, mint ezt megelőzően. Jelentkezik ez a változatosság egy falun belül, de nagytáji viszonylatban is. Általánosan megfigyelhető az immár felszínre került épületek méreteinek növekedése. A Kecskemét környéki ásatások házai 11–18 m hosszúak és 5–6 m szélesek, valamennyi két- vagy háromhelyiséges (Papp L. 1931). Csepelyen egy háromhelyiséges kőház feltehetően nemesi kúria, 23 m hosszú, 8 m széles (Kovalovszki J. 1969). Túrkeve-Móric házai mind háromhelyiségesek, hosszúságuk 17–21 m, szélességük 4–6 m között váltakozott (Méri I. 1954: 42). A Sümeg melletti, a 16. század első felében elpusztult s elnéptelenedett Sarvaly háromhelyiséges lakóházainak hosszúsága ugyancsak 17 méter körül van, de vannak négy- és öthelyiséges épületek, ezek közül a leghosszabb 36 m (Holl I. 1979: 37). Itt a más településeken nem ismert változat is jelentkezett, amennyiben a házhoz csatlakozóan pincék épültek, feltehetően a bortárolás okából (Parádi N. 1979). A magyar nyelvterület északi hegyvidékén a második helyiség, a kamra nem épült össze feltétlenül a kemencés lakótérrel, maradhatott külön épületként is (Bakó F. 1978: 124; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 168). Keleten, a szamosi házterületen a kétosztatú ház szintén elterjedt, a hármas építése talán megkezdődött. A Székelyföldön az eresz mint második helyiség a 16. századból már jól igazolható, de ezen még nem lép túl (Barabás J. 1973).

A 14–15. századi építészeti változások a szókincsben is jól tükröződnek. A lakóház részei között feltűnik a szoba (1395), pitvar (1300), kamra (1372), konyha (1395), a telek építményei közül a pince (1336), pajta (1363), istálló (1291), csűr (1416), szín (1456). Csak a fontosabb elnevezéseket soroltuk fel, de vannak még további kisebb méretű építmények, épületrészek, amelyek jelzik a 14–15. században bekövetkezett jelentős változást.

A tüzelőberendezés részleteiről egy korábbi fejezet már szólt, most ezzel kapcsolatban csak a korszak jellemzésére vonatkozó fontosabb meghatározó jegyeket érintjük. A tűzhely – akár zárt, akár nyílt – változatlanul a ház központja, de formáját illetően megfigyelhető az a táji differenciáltság, amelyre más részletek kapcsán már láttunk példákat. Korszakunkban a legfontosabb újítás a kívülfűtés megjelenése, amely megteremtette a meleg, de füsttelen helyiséget. Ez úgy történt, hogy a házban lévő kemencét úgy fordították meg, hogy szája a szomszéd helyiségbe, az Alföldön és peremvidékén a pitvarnak nevezett részbe nyíljon. Ez némileg belépőtér jellegű volt, hisz innen lehetett az egy vagy két oldalán elhelyezkedő helyiségekbe jutni. Továbbá itt főztek, a hátsó sarokhoz közel fekvő kemenceszáj nyílása előtti földön, alkalmilag másutt is. A házban lévő tüzelő, a szemeskemence feneke nagyjából megegyezett a padlószinttel. A boltozatába épített „szemek” valójában igen változatos formájú, leginkább mázas vagy mázatlan cserépedényszerű darabok voltak, amelyek szájukkal kifele agyagba ágyazva alkották a szemes-, kupás-, cserép-, bögréskemencét.

Ezeknek a cserepes kemencéknek viszonylag legjobban feltárt területe a Duna–Tisza köze, Kecskemét körzete (Szabó K. 1938). Hiteles feltárás igazolta a tiszántúli létét is (Méri I. 1954). Gyakori előfordulását Alföld-szerte az ásatások során előkerült rendkívül sok kerámiatöredék valószínűsíti, amelyek minden bizonnyal cserepeskemence tartozékai voltak (Michnai A. 1981: 236–237; Balassa M. I. 1985a: 81–85, 93). A zárt tüzelős vidékek közül a Dunántúlon a kívülfűtős rendszer korántsem terjedt el úgy, mint az Alföldcentrumban. Sarvaly kiásott házmaradékai közül csupán egyben volt kétség nélküli a kívülfűtés, egy másikban valószínűnek tekinthető. Ebből s Ete ellentmondásos adataiból arra lehet következtetni, hogy a kívülfűtés rendszerének elterjedése a Dunántúlon még csak kezdeti állapotban van (Holl I. 1979: 37–45; Csalogovits J. 1935: 1–4, 1937: 325–328). Ez azért tűnik meglepőnek, mert ugyanakkor a háznagyság, a helyiségek száma s a melléképületek fejlettebb szintre utalnak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a föld- és sövényfalú házaknál a közfal áttörése a tüzelőnyílás számára nem okoz nehézséget, viszont a boronafal esetén – a tűzveszély miatt – különleges megoldást tett szükségessé, ahogy ez a házbontások során kitűnt (Bárdosi J. 1981: 270–271). Magyarázatra szorul, hogy Etén és más dunántúli pontokon ugyanolyan kerámiaedények, feltehetően kemenceszemek kerültek elő, mint a Duna–Tisza közén, viszont nincs kívülfűtés. Ez is arra utal, hogy a dunántúli szemeskályhák és az alföldi szemeskemencék egymástól független fejlődés termékei. Előbbiek nyugati átvételek, utóbbiak belső keletkezésűek.

A nyílt tűzhelyes terület, nagyjából Sárospatak–Orsova vonalától keletre egyszerűbb képletet mutat, miután a kétosztatúság kialakulása után a főzés helye nem módosult, a ház változatlanul megőrizte komplex szerepét. Erdélyben érdemes elgondolkozni azon, hogy a legtöbbet ásató régész számos település vizsgálata során a kőtűzhelyekről nyilatkozva egyikről sem meri állítani, hogy kemence lenne (Székely Z. 1971; 1974–1975; 1976–1977). Talányos az is, hogy a veremház oldalába vájt üreget boltozatos tűzhelynek {300.} s nem kemencének nevezi. Szempontunkból nem perdöntő az a fontos megállapítása, hogy a cserépbográcsokat a Székelyföldön a 13. században váltja fel a füles fazék, de lényeges az, hogy középtűzhelyet is észlelt (Székely Z. 1976–77: 75). Nincs adatunk arra, hogy a házbeli szikrafogó mikor és hogyan alakul át kandallóvá, mindenesetre a 16. században már bőven akadnak csempével borítottak is.

A 14–16. században az északi hegyvidéken is felszínre kerülnek az épületek, de marad a belülfűtős kemence, a ház nem lesz szükségszerűen kétosztatú, hanem a telken külön kamrákat, épületeket emelnek.

Igen bizonytalan ismereteink vannak az épületek födéméről, mert az ásatások erről érdemi bizonyítékokat nem hozhattak. A ház helyén talált törmelékek, még az agyagdarabokon észlelt nád- és vesszőfonat-lenyomatok sem bizonyíthatják a födém létét. Egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a felszínre épített falas épületeknek egyúttal födéme is legyen, erre sok élő példát láthatunk. Mégis a kívülfűtés megjelenésekor a födém készítésével is számolni kell, mert enélkül nincs értelme, a szoba hideg, sőt füstös marad. Azt mondhatjuk, hogy a 15–16. században a szobának leginkább van már födéme, de a többi helyiségeknek még nincs.

Tanulságos lenne annak az ismertetése, hogy a korszak emberei miként éltek ezekben a házakban. Sajnos erről a források nem szólnak, s csak találgatásokra vagyunk utalva. Az életmódot valamennyire érzékelteti egy 1526. évi feljegyzés, amely arról tájékoztat, hogy a Tolna megyei Alsónyéken 44 ház állt, s ezekben – a nemeseket és a papot nem számítva – 346 személy élt, házanként átlagosan 7,9 személy. Egy esetben tudjuk, hogy az özvegyasszony két házas és két nőtlen fiával lakott együtt. Az egyik fiúnak hat, a másiknak három gyermeke volt, így összesen 16-an éltek a házban (Kubinyi A. 1984: 221–222). E ház méretéről, jellegéről nincsenek ismereteink, csak a közeli Ete ásatási tanulságai nyújtanak bizonyos támpontot. A kemence léte biztosra vehető, de nem valószínű, hogy a ház három osztatnál nagyobb lett volna. Valamilyen gazdasági épület létét feltételezhetjük, mert az istálló ebben az időben a közrendűeknél sem ritkaság.

Bármilyen jelentősek a 14–16. században bekövetkezett építkezési változások, ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy az újítások mindenütt és kizárólagos jelleggel elterjedtek, s a régi nyomtalanul eltűnt. A földbe mélyítés, az egyhelyiséges ház, a belülfűtés fokozatosan szorult háttérbe, a régi – főleg a szegényebbeknél – továbbra is fennmaradhatott, de már nem volt kormeghatározó jellegű. Például a veremház annyira szívós, hogy léte minden században, a 20. századot is beleértve, kimutatható, igaz, hogy csak alkalmi jelleggel, háborúk, tűzvészek idején, elemi csapások esetén átmenetként. A régi és az új egymás mellett élésével néha 2–3 évszázadig számolni lehet.

A DIFFERENCIÁLÓDÁS KORA (17–18. sz.)

Már az előző építészeti periódusban utalhattunk táji eltérésekre, csak ezek akkor még eléggé körvonalazatlanok, rendszerré csak ebben az időben álltak össze. A táji tagoltság kialakult 18–19. századi állapotát előző fejezetünk már tárgyalta, s így ennek ismeretében csupán létrejöttének menetrendjét kell bemutatni. A korszak lényegét bizonyára úgy {301.} tudjuk legjobban megvilágítani, ha számba vesszük egyrészt az újításait, másrészt korsze-rűtlen és elhalt elemeit, figyelve ezeknek rendszerbe szerveződését, illetve a perióduson belüli változásait.

A 17. században az ország három részre tagoltsága többféle módon is befolyásolta az építészet alakulását, míg a 18–19. századi konszolidáció érthetően egyirányúbb fejlődést hozott. A táji eltérések kiteljesedéséhez a politikai helyzet éppúgy hozzájárult, mint az újítások terjedéséhez, de ezek mégsem jelentettek teljesen egy irányba való haladást. A béke és nyugalom hozzájárulhatott az elavult megoldások konzerválásához éppúgy, mint az újítások lehetőségeinek a biztosításához. A háborúban elpusztult vagy a tűzvészben megsemmisült falvak házait bizonyára az újabb tapasztalatok figyelembevételével építették fel.

A 18. században már visszaszorulóban van a rakott sárfal, s helyét a tömés/verett fal, a sárgombóc alkalmazása és a vályog foglalja el. Az északi szláv eredetű vályog szó 1693-ban bukkan fel először, a morva kapun keresztül jut el Nyitra és Pozsony megyékbe, ahol máig nagyon sok változata ismeretes (Mencl, V. 1980: 12–13). A földfal a 18. század közepétől erőteljesen terjed, még a korábbi faépítkezés területén is, mert a hatóságok, erdőtulajdonosok korlátozták a fának építőanyagként való felhasználását. Különösen a boronafal szorul háttérbe. Minőségi változást hoz a cölöpvázas technika továbbfejlesztéseként létrejött talpas-vázas fal, főleg a tölgyfában gazdag vidékeken. A korszak karakterisztikus falanyaga a föld, amely fokozatosan kiszorítja a 19. század végére a Székelyföld, s a délnyugati határsáv kivételével – a magyar nyelvterületen – a boronaépítkezést, de még a sövényfal is alárendelt szerepűvé válik.

A földfal sokféle változata határozottabb zonális rendszert nem, vagy csak alig mutat. Korszakunk végére sem tűnik el a rakott sárfal, sőt azt mondhatjuk, hogy Győr–Ráckeve térségében jelentős marad. A tömésfal ezzel a névvel a Dunántúl nagy részén és a Bácskában, Bánságban valamivel jelentősebb, mint az Alföld nagy részén (verett fal névvel), ahol a vályog hangsúlyosabb. A gömbölyeg, sárgombóc alkalmazása szórványos, inkább csak a Dunántúl központi kezdeményezésére honosodik meg. A sövényfal fokozatosan háttérbe szorul, teljesen nem tűnik el, de jelentősebbnek csak a talpas-vázas szerkezetben marad meg. 18. századi újítás a falusi közrend, kisnemes építkezésében a kő, de elég korlátozott mértékben, s ez is csak meghatározott területen a Bakony, a Vértes, az Északi-középhegység nyugat–keleti vonulatában s néhány város körzetében. A téglaépítkezés korszakunkban fel-feltűnik a gazdagabb rétegnél, de jelentőségre szert nem tesz. Még az alapozásnál is ritka a kő és tégla alkalmazása.

Ahogy az építőanyag s a falazat változásáról a 16. századtól egyre gyarapodó forrásanyag segítségével úgy-ahogy tájékozódni tudunk, nem mondható el ez a tetőszerkezetről, formáról és a héjazatról. E téren valószínű, hogy csak csekély változással lehet számolni. A szelemenes tető a nyelvterület keleti harmadától eltekintve uralkodott. A szelemen tartójának, a hosszúágasnak a falmagasság növekedésével s az igényesebb fedélszerkezet és borítás térhódításával egyre nagyobb súlyt kellett tartania, így érthető, hogy a ház egyik legértékesebb elemének tartották. A megfelelő faanyag hiányában s a falazat szilárdabbá válásával lehetővé vált a félágas alkalmazása, ami legalább egy vagy két hosszúágast helyettesített. Ennél is fontosabb újítás az ollóláb vagy ollóágas elterjedése, amelyet először 1632-ből tudunk kimutatni a Nyugat-Dunántúlon (Filep A. 1973: 316). Innen terjed kelet felé, de már a Dunát is alig lépi át, a Tiszát pedig kivételesen.

{302.} A héjazatban is van változás, a szalmafedelet az ország nyugati felében kiszorítja a zsúpozás, középütt a teregetett nád helyett a felvert változat hoz minőségi javulást. A magyar nyelvterületen mindenütt megjelenik a fazsindely, de inkább csak a templomoknál, középületeknél. Egyedül a Székelyföldön lesz gyakoribb, de ott sem kizárólagos, inkább a mód jele. Ezek az újítások a 17. században már megjelennek, de általánosabbak csak a 18. században lesznek. Nincs támpontunk arra, hogy a két Alföldön jellegzetes kétlejtésű nyeregtető korszakunkban vagy már korábban kialakult, s a másutt általános kontyolt tető ezt megelőzte-e, vagy sem. Korabeli ábrázolások inkább csak várakról, városokról vannak, de ezek lakóházábrázolásai is eléggé sematikusnak tűnnek.

Az alaprajzi változás korszakunkban viszonylag csekély. A Dunántúlon, a Kisalföldet is ideértve a 4–5 vagy több osztat általánosan elterjedt változatlanul udvari bejáratú helyiségekkel. A növekmény elsősorban nem a lakórészt, hanem a tárolóteret gyarapítja, jelezve a készletgazdálkodás bővülését. Az istállók mérete nő és födémet is kapnak, mivel itt a kezestartás a leghangsúlyosabb. A pajták (csűr) már a középgazdaságokban is meghonosodnak, s kimódolt formákat öltenek. Az Alföldön, beleértve a Duna jobb parti síkságát is, megmarad a háromosztatúság mellett, az újítás inkább a különálló gazdasági épületek nagyobb számának elterjedésében jelentkezik. Nem ritka az állatok elkülönítése az istállóban, a „lóól”, „baromól”, „disznóól”, „tyúkól” gyakran a házhoz hasonló falas épület, de födéme még nincs, ez csak a 18. század végén kezd megjelenni. A szabadból egy bejárat van, a „pitvar”-ba, ahonnét a „ház” és kamra nyílik. Nem ritka azonban, hogy a kamra helyén is szobát találunk, ez esetben az negyedik helyiség vagy különálló épület. Az Alföld északkeleti peremén a szegényebbeknél megmarad a kétosztatú ház is. A Partiumban és Erdélyben a kéthelyiséges ház maradt uralkodó, az ettől elkülönült gazdasági épületek általánossá váltak.

Ezen az utóbbi területen még nem egyértelműen tisztázott a tornác megjelenése. A szó már a 16. századtól kimutatható itt, de értelmezését megnehezíti az, hogy sokféle épülethez, részhez kapcsolva jelenik meg: templom, ház, istálló, pince tornáca. Ez azt sugallja, hogy kiugró tornácra kell elsősorban gondolni, amelynek előképe a templom belépő csarnoka, ami átmegy a kuriális építkezésbe s később a falusi házakba. De a talpas-vázas házak esetén a 18. századtól már kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is. Az árkádos, kosáríves, vakolt oszlopsoros tornácok léte ebben az évszázadban még nem tekinthető igazoltnak.

A tüzelőszerkezetben is lényeges változások következnek be. A zárt tüzelőberendezés területén a Felföld kivételével, mindenütt elterjedt a kívülfűtés, a Délnyugat-Dunántúl kivételével kizárólagos érvénnyel, előbb csak oly módon, hogy a szomszéd helyiségből, konyhából, pitvarból fűtik a kemencét vagy a kályhát, a tűz szabadon csak itt ég, tehát szikra és füst terjeng benne. A Dunántúlon a konyhának, ami itt az eredeti lakótér, a 17–18. században már födéme van, s így a beszűkült légtér következtében nagyon füstös. Az alföldi kevésbé füstös, mert a konyhának vagy nincs mennyezete, vagy hátsó része fölé ún. szabadkéményt építenek, amely a szikrát, füstöt a tetőn kívülre viszi. Korszakunk népi építészetének nagy újítása ez, amely a 18. században a Nagy- és Kisalföldön már általánosnak tekinthető, sőt átterjed a közeli érintkezési zónákba is. A belülfűtős-kemencés házterületen a lakótér füsttelenítése a 17. század végén kezdődik úgy, hogy a kemence szája fölé egy szélesebb kürtőt építenek, amelyik a szikrát, füstöt a tetőtérbe {303.} vagy a szomszédos helyiségbe viszi. A nyílt tűzhelyes vidéken keskenyebb kürtő vezeti a füstöt, szikrát a tetőtérbe. A „Szamosi házterületen”, ahol már kialakult a harmadik helyiség is, a pitvarba vezetik a kürtőt, egy szikrafogó alá. Így a 18. századra az országban mindenütt elterjedt a többé-kevésbé füstmentes lakótér.

Ezt a meleg lakóteret az ország nyugati felében cserépkályhával, északon és középen kemencével, keleten a sokféle néven nevezett kandallóval fűtik. Új elem ebben a rendszerben leginkább a berendezések formájában és anyagában figyelhető meg. A legfontosabb változás az, hogy a zárt tüzelők a padlószinttől felemelkedtek 60–80 cm magasságra. Ez vonatkozik a kemence, a kályha tüzelőszintjére éppúgy, mint a konyhában lévő, szájuk előtti padkára, ahol a nyílt tűz égett. A felemelés racionális oka az, hogy így a főzésnél, tüzelésnél nem kellett leguggolni, hanem állva végezhették el ezt a munkát. Az ok valódiságát illetően elgondolkoztató az, hogy a kandallók esetében ez az emelkedés nem következett be sem nálunk, sem Európa más nyílt tüzelős területein sem, holott ezeken is tüzeltek és főztek.

A dunántúli kályhák formai változásának tisztázására alig vannak hitelt érdemlő támpontjaink. Figyelemmel az egyetlen meggyőző rekonstrukcióra az látszik valószínűnek, hogy a változás nem döntő, s a kályha karcsúsodása, magasodása irányába mutat (Ilon G.–Sabján T. 1989). Valószínűleg megváltozott a konyhai kemence formája, a feltehetően korábbi félgömbszerű kemence helyét a szögletes hasábkemence váltotta fel, kivéve részlegesen a Dél-Dunántúlt. Jelentősebb az alföldi fűtőberendezés megváltozása. Korszakunkban kiszorult a szemeskemence, s helyét elfoglalta a többféle formájú sárkemence. A változás okairól többféle vélemény is megfogalmazódott, de ezek csupán kevéssé alátámasztott feltételezések. Valójában a váltás igen folyamatos lehetett, mert ugyan egy visszaemlékezés szerint a 18. század végén még létezett Kecskeméten kupás-kemence, de más adatok nem támasztják alá, így nem valószínű, hogy túl gyakori lehet még ebben az időben. Valójában elég nehéz lemérni, hogy ez a váltás előnyös vagy hátrányos volt-e.

Nincsenek ismereteink a belülfűtős kemence formai változásáról. Amikor a 18. században a források szólnak róla, akkor már nagyobb méretű szögletes kemence, padkája, „szapha”-ja van, teteje lapos, tehát sok személy alvóhelye lehetett. További vizsgálatokat igényel annak tisztázása, hogy korábban itt is félgömb alakú vagy szögletes tűzterű kemence létezett, s mikor csatolták hozzá a járulékos palástrészt.

Keleten, a nyílt tüzelős területen a szikrafogó, láng- és füstfogó anyagában jelentkeznek újítások, de oly módon, hogy azok nem szorítják ki a régi megoldásokat. Meglepő archaizmusok is felbukkannak, például 1702-ben olyan szikrafogó, amilyeneket Szilády közölt, de a padláson felállítva vagy függesztve (Szilády Z. 1909: 9–11). Ezzel szemben már a 17. századtól közrendűeknél is kimutatható a csempéből készült kandalló, amelyet ugyanúgy kemencének neveznek, mint a sövényből vagy deszkából készült változatát (Barabás J. 1987: 347). Egyre több az olyan tüzelőmegjelölés, mint a „cserepes, cserépkemence, cserépkályha, kemence, cserepesfüttő, csempekályha, kájhafüttő, kájhás kemence, kályhákból rakott füttős kemence”, és kevesebbszer bukkan fel a „sövény vagyis gógán kemence”, és a „cserény”- vagy „sövény kemence”. Ezek mind szobai kandallót jelentettek, ahol a főzés is folyt. A Szamos vízgyűjtőjében a sütőkemence a keskeny pitvarban ugyanúgy alárendelt, korlátozott szerepű, mint a Székelyföldön az ereszben, szabadban vagy sütőházban lévő. Előbbi területen néha szögletesek, kockaszerűek, de {304.} mindkét helyen az alacsony félgömbforma a gyakoribb. Összegezően az állapítható meg, hogy a 17–18. században inkább minőségi, mint jellegbeli változás figyelhető meg a két házterület tüzelőberendezésében.

A TÁJI TÍPUSOK VIRÁGKORA (19. sz.)

Az egész magyar társadalom s benne a paraszti gazdaság fejlődése érthető módon serkentőleg hatott a népi építkezésre is. A minőségi javulást a technika, az építési gyakorlat mellett előmozdította a hatósági rendelkezések hatékonyságának növekedése is. A fal magasságának meghatározása, az ablak méretének növelése, a gyúlékony anyagok és szerkezetek háttérbe szorítása, a meszelés megkövetelése stb. mind a minőségi javulás irányába hatottak. Kedvező befolyást gyakorolt az építésre a falusi mesteremberek számának növekedése és szakmai tudásának emelkedése is. A centralizáló tendenciák, a szállítási lehetőség javulása ellenére a falusi építészet fő meghatározó erővonala továbbra is lokális jellegű, s így a pozitiv irányú hatások is a táji jellegzetességeket erősítik.

A lakóházak s gazdasági épületek táji típusai a 18. század végéig mindenütt kiformálódtak, korszakunkban lényegesen újak már nem alakultak ki, a meglévők viszont minőségileg fejlődtek. A falakat, a tetőszerkezetet gondosabban, kimódoltabb technikával, szakszerűbben készítik, specialistákat, ahol lehetett kisiparosokat vontak be az építésbe. Elterjedtek az üvegezett, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók, amelyeket asztalosok készítenek. A higiénia, a presztízs és az esztétika szempontjai jelentősen megerősödtek.

Lényeges változás állt be a fal építőanyagában. A boronaépítkezés erősen visszaszorult, Zala és Vas megye nyugati felére, a Székelyföldre és Erdély egyes pontjaira korlátozódott. Csökkent a talpas-vázas és a cölöpvázas házak száma, és mindenütt nőtt a földfal – elsősorban a vályog és tömött/vert – jelentősége. Lokálisan fontossá válik a kő, a tégla a század végén még a legjobb módúaknál is csak alig-alig jelenik meg. A tetőszerkezetben megfigyelhető a hosszúágas használatának további visszaszorulása, s inkább ollóágast alkalmaznak. Az északi házterületen, valamint a Délkelet-Dunántúlon az egyszerű, azaz szarufás szerkezet, s ennek is leginkább a födémgerendák végére támasztott változata, terjedt el. Nagyobb lakóépületeken a székes tető egyszerűbb vagy bonyolultabb példányai országszerte feltűnnek. A fedőanyagban még nincs jelentős változás, a cseréptető a század közepétől helyenként felbukkan, de jelentősége csak az utolsó két évtizedben, különösen a városközeli és a gazdag agrárvidékeken számottevő.

Lényeges formai, alaprajzi változást az oldaltornácok új fajtáinak megjelenése és elterjedése jelent, szinte a nyelvterület egészén. Ez azonban döntően nem módosítja – inkább csak kiegészíti – a korábbi alaprajzi tagolódást. Genetikailag valószínű elkülöníthetők ezektől a korábbi s a faépítkezéssel szoros, sőt szerves kapcsolatban lévő tornácok. Sokféle formai változata lényegében e korszak terméke és bár kialakulását – nem is alaptalanul – kapcsolatba hozták a reneszánsz stílussal, a népi építészetben megvalósult formái sajátos, az előzményektől annyira eltérő jelleget öltöttek, hogy önálló képződményeknek, belső keletkezésűeknek tekinthetők. A tornácos ház a 19. században a magyar népi építészet karakterisztikus példája, amelynek megfelelője csupán az akkori országhatár külső peremén, de lényegesen csekélyebb súllyal mutatható ki (Frolec, V. 1974a: 10).

{305.} A tüzelőszerkezetben a századvégig nincs lényeges újítás, csupán területi eltolódás figyelhető meg. Ennek legfontosabb megnyilvánulása a szabadkémény erőteljes terjeszkedésében, tehát a füstelvezetésben jelentkezik. A szabadkémény a két Alföldről minden irányba terjed, folyamatosan benyomul a dunántúli füstöskonyhás, az északi kürtős-kemencés és a keleti kandallós házterületre. Széles vegyes zónák jönnek létre, ahol még fellelhetők a régibb füstelvezetési módok maradványai és a szabadkémények is. A hegyes vidékeken a terjeszkedés főleg a folyóvölgyekben, a Sajó, Hernád, Szamos és Maros stb. mentén erőteljes, ez utóbbi esetben a Székelyföldig nyúlóan, több esetben a nyelvhatárt is átlépve. Visszaszorulása csak a nagyobb városokban erőteljes, bár korszakunkban még ezeken is (Budapestet is beleértve) jócskán fellelhetők egyes kerületekben.

A főzőhelyeket tekintve az erőteljes korszakforduló az 1880–1910 közötti évtizedekre esik. Ekkor válik széles körűvé a vaslapos, ún. takaréktűzhely vagy rakott tűzhely, amely felváltja a nyílt tűzön főzést, nyugaton és északon talán valamivel gyorsabban, mint keleten és délen. Azért meglepő a takaréktűzhelyek lassú terjedése, mert ennek egyetlen házilag elő nem állítható elemét – az öntöttvas lapot – a vashámorok már a 18. században készítik, sőt hirdetik (Némethy E. 1956: 273). Arra lehet gondolni, hogy a tűzhelyváltás összefüggésben van a főzőedények cseréjével. Korszakunkban még csak a földből készített és öntöttvas lappal lefedett változatok tűntek fel. Ezek elhelyezése különböző, konyhában és szobában egyaránt lehettek. A szobai rakott tűzhelyek megjelenésével néha kitelepítik innen a kandallót, kályhát vagy kemencét, másutt meghagyják és az újat csatlakoztatják hozzá. A konyhában a tüzelőpadkát ilyen esetben már nem használják.

A füstelvezetésben a változás valamivel lassabban indult meg a század végén. A zárt füstelvezetésű kéményeknek inkább csak a széles változatai, az ún. „mászókémények” jelentek meg. A füstvezetés megformálásának egyszerűbb módjai hódítanak először tért. Így a füstös- és födém nélküli konyhás házakban a vaslapos tűzhely gyakran a szobába kerül, és ennek füstjét bádogcsöveken a konyhába vezetik. Szabadkémény esetén ennek alját lefedik, lepadlásolják, a füstcső a mennyezet fölött torkollik a meghagyott szabadkéménybe.

A lakóház külső képében nemcsak a tornác hoz lényeges változást, hanem a tetőforma módosulása is. Nyugat-Dunántúlon a faragott, festett csonkakontyok, egyszerűbb bukós ormok hódítanak rohamosan teret. Másutt a csapott nyeregtető terjed, feloldva a tűzfal egyhangúságát. Esztétikai törekvések különösen az utcai homlokzat díszítésében figyelhetők meg. Az oromcsúcs léces-rácsos dísze s a faragás a deszkaoromzat esetében terjedt el. Egy-egy homlokzatdíszítési eljárás nemcsak a faluban, hanem kisebb körzetben is népszerűvé, helyileg jellegzetessé válik. Területi rendszer nélkül szinte mindenütt fellelhetők a barokkos, klasszicista, majd eklektikus kiképzésű házormok, amelyek vakolatdíszeit az építészeti kutatás túlzottan is figyelemmel kísérte, elhanyagolva ezzel más szempontokat. A tömeghatás, térkitöltés, felülettagolás, aránykérdés és még igen sokféle, változatos díszítőelem nagyobb figyelmet érdemelne. Ezek egy része bizonyára nem e korszak terméke, de megfigyelésük ennek az időszaknak az épületeinél válik lehetővé. A népi esztétikai törekvés sokféle apró leleménye, újítása még nincs is kellően számba véve.

A korszak gazdasági épületei közül a csűrök nemcsak kivitelezésükben javulnak, hanem területi terjeszkedésük is megfigyelhető. Egy-egy falun belüli gyakoriságuk is növekszik a cséplőgép megjelenéséig. A szőlőhegyek présházas pincéi lényegében nem {306.} változnak, csupán a boronafalúak száma csökken. A lyukpincék bejárata elé – különösen a Dél-Dunántúlon – kisebb-nagyobb előteret építenek a borászat bővülő eszközanyagának tárolására s bizonyos munkák végzésére. A gabonásvermek visszaszorulása megkezdődik, más szemtárolási módok jönnek létre.

Összegezően megállapítható, hogy a technika fejlődése, a termelési szint növekedése, a létbiztonság megszilárdulása, a társadalmi reformok jól tükröződnek az építő kultúra emelkedésében. Figyelemre méltó, hogy a jobbágyfelszabadítás hatása ebben a tekintetben nem azonnal, hanem csak néhány évtized múltán jelentkezik igazán. Az épületek számos részletében bekövetkezett változás inkább minőségi, mint típus jellegű, de összességükben lényegében annyira, hogy korszakmeghatározóknak tekinthessük ezeket. A települések jelentős részében harmonikus faluképek keletkeztek, különösen a század végére.

AZ INTEGRÁLÓDÁS KORA (20. sz.)

A korábbi építészeti ciklusoknál a táji egyenlőtlenségek folyamatos növekedését figyelhettük meg, e legújabb szakaszban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Ha lehetne éles korszakhatárról szólni, akkor sokkal inkább 1880-at kellene fordulópontnak tekinteni, mint 1900-at. Ez a megállapítás azonban csak jelzés értékű, azt fejezi ki, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben elkezdődik egy olyan fejlődési tendencia, amely napjainkig meghatározó jellegű: a falusi építészet erőteljes integrálódása, a táji eltérések gyors csökkenése, szinte eltűnése. A valamivel több mint száz esztendő azonban építészetileg korántsem egységes, csak a domináns tendencia fogja össze, de valójában több, egymástól eltérő szakaszra oszlik.

Bizonyára szabályos, hogy egy fejlődési sorban, az egyes részek külön-külön módosulnak. Az első szakaszban (1880–1920) a füstelvezetésben áll be a döntő változás, mászó- és cilinderkémények építésével, szabadkémények említett módon történt korszerűsítésével. Nem tűnnek el ugyan a füstöskonyhás és kürtőskemencés házak, de százalékszámuk egészen alacsonyra csökken. Nem ilyen gyors, de azért eléggé tempós a tető fedőanyagának kicserélődése. A cseréptető (a palával és bádoggal együtt) részesedése 1900-ban a lakóházakon csak 23% (a városokkal együtt), s ez 10 év múlva emelkedik 37%-ra. A zsúp- és nádfedél a falusi lakóházakon 1900-ban még meghaladja az 50%-ot, de 1910-ben ez alá esik (M. Stat. Közl. Új sor.: 42. k.). A fedőanyag változása később is meneteles, a mai országterületen még 1930-ban is zsúp és nád fedi a házak negyedét (M. Stat. Közl. Új sor.: 83. k.).

Alaprajzi szempontból a táji különbségek korábban is viszonylag csekélyek voltak, az egysoros építkezés viszonylag hosszú épületeket hozott létre. A múlt század végén, amikor a városi hatások megerősödtek, s a sorházas és laza sorházas beépítés megjelent a falukban, ez kapcsolódott az egysoros házhoz, s így L alakú épület jött létre az utcára néző két szobával, amire merőleges szárnyba épült a konyha, kamra, pince stb. A ház az utca felé a városias jellegű arcát mutatta, az udvar felől a hagyományosat. Leginkább a polgárosult falvakban, kis mezővárosokban találkozunk ezzel a típussal, a községek többségében megmaradt az utcára teljes egészében merőleges lakóépület. Nem tűnik el a {307.} kontyos- és csonkakontyos tető, de a századfordulón már ilyent nem építenek, s így a tűzfalas nyeregtető egyre nagyobb hangsúlyt kap, főleg a Tiszától nyugatra.

A zárt füstvezetés s a takaréktűzhely a lakásbelsőt teljesen egységessé tette, csak némi különbséget jelentett az, ha a szobában megmaradt a cserépkályha vagy a magas kemence, esetleg a kandalló. A ház külső megjelenésére a cserépfedés nyomta rá a bélyegét, akármilyen volt a tetőforma. Az új házak nagy része vakolatborítást kapott, melynek díszítésmódja az országosan elterjedt stílushoz igazodott. Mindez azt jelentette, hogy az építészet levetkőzte helyi karakterét, melyet csak a még meglévő régibb épületállomány színezett. Kisebb körzetekben azért megfigyelhető volt helyi jellegű újítás, főleg a tornácok s az utcai homlokzatok esetében. Ebben a szakaszban a gazdasági prosperitás nagyban hozzájárult az építő kultúra növekedéséhez, ami az igényesség és a presztízsszempontok fokozottabb érvényre jutásával járt együtt. A faluszépítési törekvések megerősödtek, ha nem is valósultak meg a kívánt mértékben, de eredményei ma is megfigyelhetők.

A második szakaszt (1920–1950) a két világháború között más körülmények jellemezték. Az országcsonkítás és a világgazdasági válság tartós recessziót eredményezett, ami lassította az építkezést. Alig van új kezdeményezés, a századfordulót tekintve a színvonal is csökken. A tégla, kisebb mértékben a kő használata ugyan jelentősen megnő, de 1930-ban a fennálló épületeknél a földfal aránya még mindig meghaladja az 50%-ot. Töretlen viszont a cseréptető térhódítása és a cilinderkémények építése. A hosszanti alaprajz még változatlanul uralkodó, de egyre gyakoribb lesz a második szoba építése. Ez már nem hosszirányba épült be, hanem az első szoba mellé, az utcafrontra, a századfordulón kialakult módon, s így ez az L alaprajz egy lépés a kétsorosság irányába. A helyi sajátosságok fennmaradását kívánta szolgálni a rövid életű ONCSA-ház akció, kevés sikerrel. A harmincas évek végén s a negyvenes évek legelején a háborús konjunktúra átmenetileg növeli az építési kedvet, de újítások érthetően éppúgy nem honosodnak meg, mint az évtized második felében, amikor a háború pusztításait kellett pótolni.

A harmadik szakasz (1950–1990) eleje annyiban kapcsolódik az előzőkhöz, hogy általában a pangás jellemzi, különösen az Alföldön, csupán néhány kiemelt területen, új ipari központok körül, bányászkörzetekben élénkül meg a falusi építkezés. Az életforma és a társadalmi struktúra megváltozása, az erős központi irányítás jól megfigyelhetően érezteti hatását. Eltűnik minden helyi jellegzetesség, az uniformizálódás uralkodik. Típustervek és az ezeket előnyben részesítő kölcsönök támogatják a teljes egységesülést. Ennek következtében átütő erővel terjednek a négyzetes alaprajzú, sátortetős tömbházak, kockaházak, amelyek teljesen kiszorítják a korábbi hosszanti házakat. Technikai szempontból jelentős előrelépés, hogy a házak beton alapozásúak, s általában jól szigeteltek, leginkább téglafalúak, helyenként kohósalak blokkból épültek. Az Alföldön néhol megtartották a földfalat is, de már betonalapra emelve s szigetelve.

A belső lakótér megnövekedett, a két szoba általános lett, a korszak elején a fürdőszoba készítése még nem volt előírás. Gyakran volt alagsor is, ami segítette a lakás tisztántartását, mert munka- és rakodótérként, később garázsként is szolgált. Miután ezeknek az új házaknak a lakói általában a fiatalabb generációhoz tartoztak, lakáskultúrájuk különösebb nehézség nélkül formálódott és illeszkedett a megváltozott környezethez.

Az a nagy ellenszenv, amely a hetvenes évektől kezdve egyre szélesebb körben kibontakozott a kockaházak építésével kapcsolatban, valójában nem ennek az alaptípusnak az elvetését jelentette. Önmagában ez a négyzetes alaprajz igen racionális területkihasználást {308.} tesz lehetővé, s a korszerűség igényeivel könnyen párosítható. A városszéli villasorban – ahol ez a típus kialakult – a sátortető sem zavaró, de annál inkább bántó, ha szalagtelken, a tűzfalas, esetleg kontyolt, hosszúházas épületek közé ékelődik be. Ez eleve csak laza beépítésű területen elfogadható építmény, s ezért a teljesen egyforma kockaépületekkel zárt utcasora ugyanúgy esztétikai ellenérzést vált ki, mint a hosszúházak közé szorult példánya. Így érthető, hogy a nyolcvanas években egyes helyi hatóságok már tiltották a sátortető és a manzardtető építését, néha indokolatlanul is, mert nem vették észre, hogy ezzel kapcsolatban elsősorban beilleszkedési probléma merül fel, hisz az épületet nem szabad a környezetétől függetlenül szemlélni.

A rendelkezések azonban elkéstek, két-három évtized alatt a faluk jelentős részének utcaképe – nem előnyére – megváltozott, nyugtalan, kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus lett, amit helyenként az épületek silány kivitele még csak fokozott. Nem javított a helyzeten az sem, hogy 1960 után a mezőgazdaság teljes kollektivizálásának befejezésével a porta gazdasági épületeit fokozatosan lebontották. A falukép helyzetét még tovább rontották a többségükben silány tervezésű és kivitelezésű üzletek, ipari és mezőgazdasági létesítmények és középületek.

A harmadik korszak második felében, a hetvenes évek végétől napjainkig, új tendenciák figyelhetők meg a falusi építkezésben, részben helyi kezdeményezésre, részben külső behatásra. Megjelennek az emeletes családi házak, ami merőben új jelenség a magyar falu gyakorlatában. Ebben a tekintetben a Dunántúl nyugati sávja s néhány városkörnyéki körzet az iránymutató. A többszintességnek egyik válfaja a tetőtérbeépítés, ami egyre gyakoribb, egyszintes, emeletes, új és régi házaknál egyaránt. Nem általános, de azért nem egészen ritka a négyszintes épület: alagsor (garázs, kazánház, műhely, raktár) földszint, emelet, tetőtér. Ez főleg a faluban lakó, iparral foglalkozó népességnél figyelhető meg.

Említésre méltó az a hagyományápoló törekvés, amely a régi, több-kevesebb művészi értéket hordozó épületek felújítását, egyúttal modernizálását tűzte ki céljául. Szép számú példáját ismerjük ennek a mozgalomnak, amelyet mérnökök, városi értelmiségiek példamutatással kezdeményeztek, de már helyi követőik is akadnak. Ez a törekvés a leromlott falvak építő kultúrájának még megmenthető értékeit akarja védeni, fenntartani, függetlenül a hivatalos intézményes műemlékvédő tevékenységtől, bár azzal harmonizálva. Összegezően azt mondhatjuk, hogy napjainkban nincs az általánostól eltérő, olyan sajátos táji karakterrel rendelkező falusi építészet, amilyen a múlt században még volt, és amelynek példái mint védett műemlékek és tájházak a helyszínen vagy múzeumfalukba átszállítva és újraépítve tanulmányozhatók. Létezik viszont egy olyan eszmei törekvés, hogy a népi építészeti hagyomány épüljön bele a modern építészetbe. Példák bizonyítják, hogy erre van bizonyos lehetőség, az anyag és technika felhasználása körében éppúgy, mint formai tekintetben, de még további kísérletezésre van szükség.