Vita a tragikumról

Szigligeti Ede a tragédiáról szólván leszögezi: „tragikum nélkül lehet ugyan dráma, de a drámaiság és tragikum csak együtt képezhet tragédiát, külön egyik sem”.16 A tragikum „egy kitűnő és cselekvő hősnek erőszakos bukása és megsemmisülése”.17 A tragikumról többet nem mond, csak a tragédiáról ír. Minél „nagyobbszerű a hős”, annál fönségesebb a tragédia, „s annál fokozottabb a hatása is. Az érzelmi hatás, a kedély különféle hullámzása után félelemben és szánalomban összpontosul, de múlhatatlanul megnyugvással kell végződnie; kétely, elkeseredés vagy bosszankodás egyáltalában nem lehet szép műnek végcélja, tehát drámai műnek sem, legkevésbé pedig tragédiának”.21 A hős úgy bukjon el vagy semmisüljön meg, hogy „a végén elkeseredés és bosszankodás helyett kiengesztelődve megnyughassunk sorsa és az erkölcsi világ rendje fölött, s ez által érzelmeink és nézeteink tisztulván, kedélyünk rokonszenvre, részvétre, a jó és igaz iránti szeretetre fogékonyabbá legyen, s ezzel elválhatatlan kapcsolatban, milyenben a szív és ész van, okosabbak és bölcsebbek legyünk”.18 Megjelenik tehát a magyar elméleti irodalomban az erkölcsi világrend fogalma; itt is, mint más elméletíróknál a német esztétika hatására. Az eszményi, az ideál a néző benső világát javítja meg. Ebből kitűnik, hogy itt a tragédia nincs összekötve történetfilozófiával, még az erkölcsi renddel sem, hiába írja le a fogalmat. De nincs összekötve a tragikummal sem. A tragédiának az érzelmi és értelmi hatását tartja a legfontosabbnak. Egyszerű moralizálás, jobbá, bölcsebbé változás, ez Szigligeti eszménye.

{338.} A „jelenkoriból merített tragédia” a polgári tragédia. Ebben a drámaköltőt „korlátolják az előttünk lévő s általunk legközelebbről s legjobban ismert élet viszonyai, szokásai, meggyőződései”.19 Jellemző azonban, hogy egyetlen jelenkorból merített tragédiát sem említ. (Más helyen utal például Scribe Egy pohár víz című vígjátékra.) Említi viszont – szokásához híven – névtelenül, hogy ki mit hoz fel a jelenkori tragédia ellen. Például azt, hogy „a reál-ideál elve nem érvényesülhet benne”, azt, hogy az élet prózai, ezért nem tehető költőivé.20 Persze magát is cáfolja, hiszen „az igazság és eszményítés, helyesen fogva fel, nem ellenkezik egymással: ha tudniillik a drámai mű a valódi életnek költői tükre”.21 Mint színházi ember és mint „középfajú drámaíró” voltaképp útmutatásokat ad, miként lehet megfelelő, vagyis a közönségre nagy hatást tevő drámát írni.

Nagy Imre – színész, rendező, a színiakadémia tanára. 1880-as évek.

A korabeli tragédiaelméletek kulcsfogalmai: a tragikai hős mibenléte, a tragikai vétség, az erkölcsi világrend, a tragédia érzelmi hatása és ezekhez csatlakoztatva a tragikum fogalomköre.

Névy, Beöthy, Rákosi és Péterfy megegyeznek, hogy tragikai hős csak az lehet, akiben erős szenvedély él. Szenvedély helyett gyakran a pátosz fogalmát használják, bár néha ezzel jelölik a hős törekvését is (például Névy László). A szenvedély nagysága mellett vagy ezzel igazolva a hősnek kiválónak, nagy egyénnek kell lennie. A szenvedély egy határozott cél elérésére törekedjen, ellenerők álljanak útjába, küzdjön velük, s ebben elbukik, de a befogadónak mégis valamilyen megnyugvást kell éreznie. Ez a tragédia általuk megadott sémája.

Névy László így rögzíti: a jellemen egy hatalom uralkodik, a „pathos”, s ezt „a jellemet a tragikai szerep lejátszására képesíti. E szerepnek három fő mozzanata van, úgymint: az összeütközés, küzdés és bukás”.22 Szigligeti szerint a hős „nagyszerű és kitűnő szellemi tulajdonaival” {339.} rendelkezik.23 Beöthy Zsolt azt gondolja, hogy „az egyesnek kiválóságát természetesen a szépnek egyik vagy másik fő formájában kell keresnünk”, s a két forma „a kellem és a fenség”, írja Schelling nyomán.24 Rákosi Jenő az egész kérdéskört a primér élettel, az ott megtalálható tényezőkkel köti össze. „A törvények, melyek a művészetben uralkodnak, lényegükben ugyanazok, amelyek az életben érvénnyel bírnak.” Valamint „a művészet voltaképpen nem egyéb, mint korlátolt utánzása az életnek”.25 Az életben is, a művészetben is vannak „rendkívüli lények”, akik „impozánsak, félelmesek, fenségesek”.26 „Elég azt mondani, hogy az emberi vágy határtalan, a lélek vágyódása, a szellem érdeklődése végtelen […], ellenben a test, amelyben lélek és vágy megnyilatkozik, korlátolt, törékeny és múlandó […]. Ez az ember tragédiája, s ehhez hasonló az egyén tragédiája is.”27 Péterfy Jenő tragikai hőse az, aki „oly cselekvésbe fog, melyben egész valóját visszavonhatatlanul kockára veti”, természetének mivolta, érdekei, vágyai, szenvedélyei miatt.28 A tanulmány megírását Beöthy Zsolt könyve váltotta ki, akkoriban írta, de halála után, 1900-ban jelent meg.

Ezen elméletek szerint az ilyen módon meghatározott tragikai hős rendszerint a világrenddel, az erkölcsi renddel kerül összeütközésbe, és emiatt bukik el. A hősre vonatkozóan két nézet él: bukásának, megsemmisülésének ő maga az oka, mert hatalmas, nagy jellem; illetve mert ez bűnbe, vétségbe sodorja. Szigligeti Ede tragikai hősét saját célja „túlságokra ragadja, s a sors uralma alá esik. Így jön az egyéni ellentétbe, összeütközésbe az egyetemessel, melyet megsért, kihív, legyőzni akar, s mely ellene fordul, megbuktatja s megbosszulja magát rajta”. Törekvései a fennállónak átalakítása vagy megdöntése, és ekkor ellenfelei „a fennálló védői”. A fennálló rend lesz így azonos az egyetemes fogalmával. A hős törekvése lehet „társadalmi, politikai, reformátori”, lehet egyéni (szerelmi, hatalmi vágy), illetve „valamely egyéni jog, tekintély vagy érzelem megbántásának megtorlása”. „Az első esetekben vétség, bűn, másikban önbíráskodás követtetik el, s mindig az erkölcsi rend támadtatik meg”.29

Névy László nézőpontja szerint a művészet: „az eszményített való”, s az összes művészet közül a költészet képes legjobban megvalósítani.30 A dráma a cselekvés költői formája, s ezzel a megállapítással nézőpontját poétikai nézőponttá tette. A tragikum forrása „az emberi kedély, melyben a cselekvés leghatalmasabb rugói szunnyadnak”. Ha az eszmény érvényt akar szerezni, ellentétbe helyezi magát a léttel, s ami ezzel egyenlő: a világrenddel. Lét és világrend tehát azonosak. {340.} A cselekvő hős küzdelemre kél a gátló hatalmakkal, harcol ellenük és elbukik. „A harc és bukás a tragikum”.31 A tragikai jellem „a létezővel meg nem elégedve, ennek korlátait áttörve, önmagát s az őt izgató eszmét akarja amannak helyén érvényre emelni”.32 A tragédia tárgya „oly cselekvény, melyben meghatározott célhoz törekvő ember jellemét érvényesíti”.33 A pátosz, ami a drámában a szenvedély fogalmával azonos, ellenállást feltételez. A hős ezt a világban találja meg, ez áll ellen annak a hősnek, aki „újat akar a meglévő helyébe állítani”.34 Így harc alakul ki „a sors és a hős között”, s pátoszával „a világrend által képviselt erkölcsi elvet sérti meg”, ám az „eszme, mint halhatatlan, túléli az érte harcoló bukását, ebben a világrend üli végzetes és azért biztos diadalát”.35 A pátoszteli hős „vétséget követhet el, midőn új eszmének tör utat, mely a világot valaha át fogja idomítani”. Az ilyen vétséget „az etika szempontjából bűnnek vagy csak tévedésnek nevezhetünk, de esztétikai szempontból elég indokot szolgáltat az egyén bukása”.36 Ezt azért is emelte ki, mert hibásan tették esztétikai kánonná „az etikai ballépést, melyre a hős bukása alapítandó”. A hős bűne jellemének nagysága, ezért tettét akkor sem szabad „közönséges bűn gyanánt tekinteni, midőn valóban etikai törvények megsértésén alapszik”.37

Névy László olyan fogalmakat is hozzárendel a tragikai hőshöz, amit sem Szigligeti, sem Beöthy és Rákosi nem említ nagy hangsúlylyal. Ez pedig a sors fogalma. „A tragikai bukás a sors eszméjéhez vezetett bennünket”. A sors „a hőst megsemmisítő pozitív hatalom, melyet az ember maga hív ki maga ellen, midőn a világrendet vétsége által megsérti”.38 A görögök sorsértelmezése a végzettel és a hübrisszel, a kereszténységé a gondviseléssel volt összefüggésben, de egyik sem oldotta meg a sorsfogalom problematikáját. Nem mondja ki, de föltehetően a görögök és a kereszténység azért nem oldották meg, mert a végzet és a gondviselés a transzcendens világból éri el az embert, ő pedig a modern sorsértelmezést tartja megfelelőnek. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, miután az állam és az egyház átalakult, miután kifejlődött az öntudatosság, és ez „a tapasztalatok és világos gondolkodás által izmosított jellemet hozott ki”.39 A sorsértelmezés tehát a jellemből fakadó sorsra vonatkozik. Megállapítja, hogy ez a sors más, mint a „végzet”, amely benne marad a „kedélyben”. A sors és a végzet közötti különbségtételt fontosnak minősíthetjük a magyar elméleti irodalomban, mert ezzel Névy László az egyedi embert teszi felelőssé a tragikumot illetően, elutasítván az embertől független transzcendentalitást.

{341.} Beöthy Zsolt szerint a tragikai hősök „nem bírják magukban azt az összhangot, mellyel a világ közrendjébe sorakozhatnának”40, és a hős ezért „kiváló és gyarló”.41 A tragikai hősök korláttalanságra törő akarattal rendelkeznek, melynek igazi iránya szemben áll az egyetemessel, s ennek tudatára is ébred akkor, amikor ellenállással találkozik. Az egyetemes és a közrend tehát összekapcsolható fogalmak. A hős tettet „követ el, melyben megnyilatkozik”, s ezután nincs visszalépése, s így tette olyan, „mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az egyetemes ellen”, s ez a tragikai vétség.42 Ez nem hiba, mely fogalom kevés lenne, nem is bűn, melynek fogalma a „gonosz cselekvését jelenti”.43 Ez a vétség sohasem közönséges, és „az erkölcsi felfogásunkba ütköző fogalma sohasem meríti ki azt”, mert „Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és állapít meg bűn és büntetés között, mely időről időre a büntető törvényekben nyer kifejezést. Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri.”44 A hős „cselekvése által behat az egyetemesbe: megcsonkítani törekszik azt ami teljes, megzavarni ami rendes, szétválasztani ami egységes. A természeti és erkölcsi világnak ez a teljessége, rendje, egysége: az egyetemes”, s ezek összefüggő kapcsolatrendszere a közrend.45 A természet, az ész, az erkölcs, eszmék, érdekek, hatalmak alkotják Beöthy egyetemes felfogását, de nem külön-külön, mert „bármelyikök sem helyezhető ellentétbe” a másikkal. Az erkölcsi eszmék egyike éppoly jogos, mint a másik, s ha az egyetemest alkotó elemek egyikét is kiemelik, „sérelmes mind a többire; bármelyikök megsértése: támadás az egyetemes ellen. A tragikai vétség mindig ilyen sértés, mindig ilyen támadás”.46 Ám az a „vétség az egyén szabadságából foly”, és a szabadságnak valamely megnyilatkozására egyéni mivolta vezeti, így akar cselekedni, „voltaképp nem is cselekedhetik másképp egyes voltánál, hajlamainál, véralkatánál, szenvedélyeinél fogva”.47 Van tehát nála még „egyetemes”; vagyis Beöthy sem a világ harmóniájának, egységének a széttörtségéből indul ki.

Rákosi mindenekelőtt azt hangoztatja, hogy az egyetemes nem állandó – mint Beöthy szerint –, és hogy senki nem él az egyetemesség és a harmónia törvényei szerint. Úgy gondolja, hogy az egyetemesség harmóniája „ideális agyrém”;48 a természeti törvények éppúgy, mint „az emberszabta törvények” állandó harcban vannak.49 Már Szókratész megállapította – mondja Rákosi –, hogy az igazságos az, ami törvényes. „Az erkölcsi világrend rendeltetése szerint nem lehet más, mint igazságos. Ha tehát az igazságos az, ami törvényes, akkor {342.} ami törvényes, az az erkölcsi világrend”.50 Kétséges, hogy mit kell érteni a világrend rendeltetésén. Az erkölcsi világrend sem létezik tehát mint személy, mint testület, se mint világos érzés, nem érthetünk rajta elvont fogalmat, „sem egy képzeleti intézményt, sem egy ideális fensőbb fórumot”.51 Állítva így adja meg: „E fogalom alatt értenünk kell tehát az isten által teremtett és egy erkölcsös élet folytathatása végett társadalmakká alakult világ létezésének anyagi és erkölcsi föltételeit, mindennemű törvényeit. […] Az erkölcsi világrend szerint élünk, ha a törvény szavát követjük, nem ha a meggyőződésünkét, mely a törvényével esetleg ellenkezik”.52 Azonban ebből az is következik, hogy az erkölcsi világrend „nem mindig ugyanaz, változik az emberekkel, változik államok, országok, világrészek szerint, változik a hellyel, az idővel”.53 Tekintélyét mindig védeni kell, mert „úgy látszik, nincsen különbség erkölcsi világrend és társadalmi rend közt. Valóban úgy gondolom, nincsen is, csak a kifejezésben. Egyet és ugyanazt kell a kettő alatt értenünk: foglalatját mindannak, ami a társadalmi életet, mint az emberiség erkölcsös céljának szolgálatát fenntartja, védi és biztosítja. […] Csak ezt a rendet tudom, csak ezzel is számolhatok tehát az életben is, a művészetben is”.54 Mivel Beöthy Zsolttal vitatkozik, célszerű lett volna megmondani, mi a különbség a közrend és a társadalmi rend között. Alapjaiban két erkölcsi rend van, az ótestamentumé (fogat fogért) és az újtestamentumé (a kővel dobálót dobd vissza kenyérrel), s ez a kettő uralkodik. Így ismét körvonalazza az erkölcsi világrendet, amely „foglalatja mindama törvényeknek s szokásoknak, amelyek az emberek társadalmi együttlétét szabályozzák és lehetővé teszik”. Azonban nemcsak törvényekből áll, „hanem erkölcsökből, fogalmakból, társadalmi hallgatag megállapodásokból, illendőségekből”.55 Úgy tűnik, Rákosi Jenő mégis meglátott valamit, ami a harmónia, az egység széttörtségének következménye. Megállapításainak mélyén azonban egy kissé a mindennapokhoz tapadt pragmatikus attitűd vehető észre. Mivel mindannyian és gyakran követünk el kisebb-nagyobb bűnöket, a bűnnek és a büntetésnek pontos arányban kell lennie. Ezzel függ össze a költői igazságszolgáltatás, amely „nem egyéb, mint gyakorlása egy szellem által a közszellem ítéletének”. Ebben a tekintetben van különbség a középfajú drámák és a tragédiák között. A középfajúak a vétkesség mérve szerint osztják a jutalmat és a büntetést, s e kettő mérlege „gyönyörű egyensúlyban van”.56 A tragédiában azonban a kettő mértéke „bizonytalanul ingadozik” (lásd például Rómeó és III. Richárd bűnét {343.} és büntetését).57 A költői igazságszolgáltatás is az erkölcsi világrendhez kapcsolódik, „a sokat emlegetett »erkölcsi világrend« megbontása nem egyéb, mint a föllépés, a harc, a lázadás élőszabályaink tömege ellen; a megoldás, a kigázolás ebből a bűnhődés vagy jutalom bűneink vagy erényeink mértékéig” – és ezután azonnal innen nézve körvonalazza a tragikumot: „Ahol ez nincs meg [tudniillik a bűn és a büntetés kellő aránya – B. T.], ott a világ rendje megbontásával egyszersmind a magunk erkölcsi egyensúlya is megbomlik, s nyugalmába egy más erő által, egy rendkívüli erő által kell hogy visszahelyeztessék. E rendkívüli erő a tragikum.”58 A tragikus vétkezés nem mindennapi, noha vétség van ott is, ahol nincs tragikum. A hős tragikuma nem vétségében rejlik, hanem jellemében; a vétség akkor tragikus, amennyiben tragikus embernek a vétke; közli ugyanazt ugyanazzal meghatározva; a gondolatban használta az élőszabályok fogalmát is. Ez vagy azonos a társadalmi renddel, vagy egy újabb fogalom. A szövegből nem egyértelmű, ami hétköznapi pragmatikusságából következik.

Péterfy Jenő is Beöthy Zsolt művére válaszolva, vele vitázva írta A tragikum című tanulmányát. Ez magán viseli a vitairat alapismérvét, miszerint gondolati irányát nem annyira ő maga, mint a vitatandó mű szabja meg. Rögtön leszögezi, hogy az egyetemes fogalma „közös jegye vagy teljessége annak, mit haza, család, állami rend, korszellem, természeti kényszer és erkölcsi törvény, szabadság és gondviselés nevével jelölünk”.59 Péterfy Jenő azonnal kiiktatja a transzcendentalitást az egyetemes fogalmából, hiába teszi az egyetemest alkotó fogalmak sorába a gondviselést. Az egyetemes: társadalmi. Szerinte Beöthy elmélete „minden elméssége mellett is nem eleven, mert nincsen fejlesztve. […] hiányzik elméletéből a kellő pszichológiai megokolás”.60 S itt adja elméletének kulcsfogalmát, a pszichológiai megokolást. Ő úgy látja, hogy a tragikumban nincs két elem, egyén és világrend, mert „a világ rendje mindent átölelő, tehát a támadó egyén is voltaképpen a világrend, az egyetemes egyik eleme, darabja, megtört sugara, vagy hogyan nevezzük”.61 A tragikum elemeit „az életben, az élet jelenségei által támasztott érzésben is föllelhetjük”.62 Ő pszichológiailag úgy alapozza meg, hogy a részvétet – mely lelkünket „beolvasztja mások sorsába”63 – és a megdöbbenést teszi a tragikai érzés alapjává. A befogadó részvéte azért mély, mert a tragikai egyén végzetére vonatkozik, nem bajaira, hibájára, körülményeire. A megdöbbenés azért támad fel, mert az egyéni erő végzetesen, {344.} néha zivatarosan megsemmisül. A „végesség, mulandóság, halál maga nem tragikai. […] Tragikai erőre csak akkor emelkedik, ha szembeállítjuk a naggyal, értékessel, hatalmassal; csak a nagynak, értékesnek halála tragikai.”64 Az érték mint az egyén ismérve így lép be gondolatmenetébe. A kiváló egyén számára „a közönséges élet korlátai nem akadályok; s mikor ez a látszólag korlátlan erő az akadályokon mégis tönkremegy, kétszeres erővel érezzük az egyéni fölött uralkodó sors hatalmát”.65 A sors azonban a társadalmi erők összessége. A befogadóban feltámadt tragikai érzés „a bűn és egyéni vétség elemére nem fektet súlyt, nem az egyén hibájához, bűnéhez méri a véget, hanem az egyéni erő, akarat, szenvedély, az emberi sors romlandóságán döbben meg. A tragikumot mint a kiválóság sorsát érzi. […] nem bűneiért, vétségeért érezünk tragikai megindulást, hanem vétsége, bűne ellenére.” Vagyis „a tragikai érzelemben nem az etikai szempont, hanem az esztétikai az irányadó”.66 Ez azért is esztétikai erő, mert a tragikai érzelem szimbolikus, nemcsak a hős sorsát szemléljük: „A tragikai egyén mindig az emberi sors hőse is”.67 Péterfy a tragikumot pszichológiailag azzal is mélyíti, hogy „a tragikai érzelem cselekményben tárgyasítása a tragédia”.68

A tragikai hős nem a metafizikai egyetemessel áll szemben, hanem „elsősorban az őt környező világgal […], szenvedélyei szembekerülnek ellenkező érdekek, szenvedélyek egész rajával”. A tragikai sorsot így nemcsak társadalmi erőkkel, hanem egyedi dinamizmusokkal is összekapcsolja. Szerinte Beöthy az egyént a „világ felett lebegő egyetemessel” állítja szembe, s így „figyelmen kívül marad a tragikai egyén sorsában a viszonyok értéke, a környező élet, a körülmények szerepe”. A tragikai vétség eredmény, „melynek tényezői közt a hős egyénisége mellett éppoly fontos az a kényszer, melyet a vele szembeállók cselekvése reá gyakorol. Tragédiát soha nem csinál magára a kiváló egyén, hanem ketten, ő és az élet”.69 A tragédiát így jellemzi: „a tragédia végzetes jellem, becses szenvedély színjátéka, amint az egy összefüggő cselekmény folyamában teljes erőre kifejlik, míg a világ ellenállásán áttörve, általa módosítva, magát halálig emészti”.70

A világrend nehéz szó; nem nyugvó valami, nem örök igazság, „hanem eredmény, mozgó egyensúly, mely minden pillanatban bomlik, és újra helyreáll”.71 A hős tragikai vétségét „jellemének ereje magyarázza”.72

A tragédiáról című tanulmányában a kérdéskört történeti szemszögből vizsgálja. A modern kor – állapítja meg – nem kedvez a tragédiának, {345.} mert „a nagy hősök tragikuma helyett a kisemberekével foglalkoznak előszeretettel, s a kicsiny és nagy tettek rugóiban – hogy úgy mondjam – az azonos mechanizmust keresik: akkor az irodalmi irányzat nem kedvező a tragédiaköltőre”.73 Csak regény és társadalmi dráma van. Hangsúlyosan jegyezhetjük meg, hogy említi az irodalom és a kor tudományos irányzata közötti kapcsolatot, mint ami hozzájárult, hogy „a végtelen kicsiny képzete nem volt soha oly eleven, mint ma”.74 A világ főszereplője „az átlagos ember”, akiben csak a „sötétebb oldalakat” látják és rajzolják az írók, s „ez az átlagos ember […] tipikus hőse a társadalmi drámának is”, amelyben az író az alakokat „drámai sakkjátékban” irányítja, s annak a társadalmi tézisnek a „követelményei szerint hajlítja alakjait”, amelyről ír. 75

Tovább értelmezve az elméleteket szólni kell arról, hogy Szigligeti és Névy tragikai hőse a fennálló ellen lép fel. A fennálló Szigligetinél egyedi, valamint társadalmi. E két fennálló egyikét sem minősíti rossznak, jónak vagy tévedésnek. Csak a társadalmi fennálló lehet „bitorló”, vagyis nem jogos. Névynél a létező eszme a fennálló, s ennek a helyébe akar a tragikai hős újat állítani. Szigligeti minden értelmezés és magyarázat nélkül a fennállót időnként világrendnek, erkölcsi rendnek nevezi. Ebben is meglátható, hogy érveléséből, gondolatmenetéből a filozófiai nézőpont hiányzik. Névy gondolatmenetének egyik tisztázatlan pontja, hogy azt az eszmét, amely a világban létezik, egyaránt hordozhatja a fennálló és az újat akaró hős. Ő mintegy „katalizátorként” értelmezhető, hiszen az eszme túléli a hős bukását; miután ebben a bukásban „a világrend üli végzetes és ezért biztos diadalát”. Ugyanakkor – értelmezhetjük –, ha az új eszme érvényre juttatása a hős vétsége, akkor a régi helyébe az új csak vétség árán helyezhető. Ebben nem szabad a görög tragédiák ehhez viszonylag hasonló eszmeiségét látnunk. Azt a problémakört, hogy az eszmék előrehaladása csak vétség révén lehetséges, úgy igyekszik feloldani, hogy ez a vétség sohasem etikai, vagyis nem az életben vétség, hanem a tragédiában. A gondolat drámapoétikai problémát érint, de csak érint. A vétség ugyan csak a tragédiában szolgáltat elegendő indokot a bukáshoz, a bukást mégis a sors fogalmához köti; a sors fogalma nála pozitív hatalmat jelöl. Nincs köze a transzcendentalitáshoz, mert a bukást okozó sors a hős jelleméből árad. Ezért nevezi sorsnak és nem végzetnek.

Beöthy tragikai hőse egyszerre kiváló és gyarló. Kiváló, mert nemcsak korláttalanságra törő akarata van, hanem ebből következően {346.} szabadsága is, s ezekből fakad a gyarlóságát jelölő tett. Ezzel sérti meg az egyetemest. Ez itt a természeti és az erkölcsi világgal azonos. Az erkölcsi szférához az észt, az eszméket, az érdekeket is hozzárendeli; ezek együttesen a természeti szférával együtt egységet, rendet, teljességet alkotnak. A korlátokat nem ismerő törekvés ezek valamelyikét sérti meg, ami által ezt az egyet kiemeli a többi közül, s így szűnik meg az egység, a teljesség. Ez a kiemelés azért sértés, mert az egyetemesnek minden összetevő eleme egyformán jogos, szükséges. Az egységesnek, teljesnek minősített természeti és erkölcsi világot közrendnek nevezi. Egy olyan korszakban látja így, amelyből az egység már lényegében eltűnt, elfoszlott. Különösképp a „közrendből”. Azt ugyan látja, hogy a hős nem bírja magában a közrend összhangját, de korláttalanságra törő akarata révén nincs ez meg benne, nem pedig a világ korabeli ismérvei miatt. A hősnek az egyetemest megsértő tette: vétség. Ez a fogalom Beöthynél azt a bűnt jelöli, amely nagyobb mértékű, mint a sértés. Hiszen az egyetemesből csak egy elemet emelt ki, s ezért nem nagymértékű a sértés. A bűnnek és a büntetésnek a viszonyában a büntetés aránytalansága révén értelmezi a tragikumot. Ha a kettő arányban van, akkor a tettet és következményét az erkölcsi világban értelmezzük, az igazság aspektusából. Nem mondja ki, de ezek szerint a tragikumot az igazságtalanul nagy büntetés jelenti. Gondolatmenete így érintkezhetne mind történetfilozófiai, mind drámapoétikai kérdéskörökkel. De nem érintkezik, eddig nem jut el. Nem értelmezi ugyanis, hogy az aránytalanul nagy büntetésnek mi az oka vagy magyarázata.

Feleky Miklós – színész, rendező. A nemzeti Színházban szalonszerepeket játszott. 1877.

Rákosi szerint az egyetemes sem nem egységes, sem nem állandó. Az egyetemes értelmezésében „az isten által teremtett világ” mellé odateszi a „társadalmakká alakult” világot. Szavaiból mintha az tűnne ki, hogy a teremtett világ az anyagi, az utóbbi pedig az erkölcsi világ. Az erkölcsi és a társadalmi rend ugyanis ugyanazt jelentik; a társadalmi {347.} együttlétet teszik lehetővé és szabályozzák. A társadalmakká alakult világ nemcsak az erkölcsöket szabályozza, hanem a fogalmakat, az illemet, az íratlan szabályokat is. Vagyis a mindennapi életet is. Noha a társadalmakká alakult világ állandóan változó, mindig vannak „élő szabályok”, éppen aktuálisan fennállók. Ezeket mindannyian és gyakran megsértjük. A tett az „élő szabályok” megsértése, s ez mindig egyenlő súlyú, mértékű. Ha a vétség mindennapos, arányban van vele a büntetés. Ha a büntetés aránytalanul nagyobb, akkor önmaga erkölcsi súlya bomlik meg. Ez az életben nyugtalanságot okozna, a tragédiában nem, mert a nyugalmat épp egy erő állítja vissza, s ez az erő a tragikum. Látható, a kérdéskör itt először a mindennapi élet szemszögéből értelmeződik, mint ahogy Rákosi Jenő munkájában más esetekben is. A nyugalmat visszaállító tragikumot azonban csak megnevezi, a „rendkívüli erő” metaforájával érzékelteti. Mindezt azért kell így tennie, mert az élet és a művészet törvényeit azonosnak tekinti; az embert és a művészetbeli alakokat egyaránt a test és a lélek dualitása, illetve ezek attribútumai jellemzik. Ha a „rendkívüli erőt” értelmezné, el kellene ismernie, hogy a művészet szabályai, a poétikai szabályok különböznek az élet szabályaitól. Ebből a nézőpontból jellemző az is, hogy Névyvel és Beöthyvel ellentétben Rákosi Jenő a tragikus hősnek vagy a tragikai jellemnek nem szentel külön fejezetet. Ahogyan utaltunk rá, kissé ugyanazt ugyanazzal bizonyítván pusztán ennyit mond: „Egy vétség tehát lehet tragikus, amennyiben tragikus embernek a vétke”.76 Mint ahogyan filozófiailag és elméletileg nem pallérozott elméknél lenni szokott, több megállapítása logikailag nem egyeztethető, illetőleg a megállapításaiból következőket mellőzi. Általában véve nézőpontja az, hogy az élet és a művészet egy, azonos; a művészet ugyan „korlátolt utánzása az életnek”; a korlátokat viszont a művészet „anyaga és eszközei” jelentik. Ezért a „művészet törvényeit tehát éppúgy kereshetjük az életben, mint az életéit a művészet alkotásaiban.”77 Ha a művészet korlátai éppen anyaga és eszközei, akkor a különbözőség megvan, de Rákosi sem jut el a drámapoétikai nézőpontig.

Péterfy Jenő – mint utaltunk rá – a témakört a pszichológia nézőpontjából vizsgálja. A részvét az az érzelem, amelyet a hős végzete vált ki; ezzel együtt jár a megdöbbenés, amely a kivételes ember megalázásából fakadó érzelem. Nem egy adott, konkrét tragikai hős megalázásáról beszél, mert a feltámadt érzelmek szimbolizáló erejűek; az emberiség közös sorsát érzékeljük. És az így értelmezett tragikai érzelemnek cselekményben történő objektivációja a tragédia.

{348.} Nézetrendszerében a tragikai hős az őt környező világ, az abban megtalálható érdekek ellen lép fel. Ezek nem passzív erők, cselekvéseik hathatósan érintik a tragikai hőst; tragédiát ketten csinálnak, a hős és az élet. Vagyis nem a hős és az „egyének világa felett lebegő” egyetemes.78 A „világrend eredmény, mozgó egyensúly”, amely állandóan alakul és változik; a bűn és az erény egyaránt helyet kap az alakulásban. Felfogására jellemző, hogy „a világ rendje érzéketlen, az egyéni cselekvés mérlegelésén felül álló valami”. A hős nem támad sem a természet, sem a világrend ellen; a „maga ösztönéből látszik cselekedni”, s mikor ennek következtében szembe kerül a világ érdekeivel, „az élet kényszerének is áldozata, de mint ilyen, a sors eszköze is”.79 Tragikussá nem vétsége, nem is ennek megtorlása teszi, hanem „jellemének végzetessége”.80 Vétségét ugyanis „jellemének ereje magyarázza, semmi más”.81 Ez a jellemerő kerül kapcsolatba az őt környező világgal. A tragédia esztétikai nézőpontja azt kívánja, „hogy minél hatalmasabb legyen a szenvedély vagy jellem rajza, s minél egységesebb, elevenebb kapcsolatba álljanak vele az egyének, körülmények, melyek közt fejlődik, melyek által megtörik”.82

A tragédia és a tragikum kérdéskörében a kor kérdéseire adott válaszok közül azért Péterfy Jenőé felel meg a legjobban, mert egyfelől a hős értékességét nyomatékosítja; másfelől ő közeledik legjobban az énhez annak a lélektani realizmusnak a nézőpontjából, amely a kor irodalmát is áthatja már. Az individuum jellemének ereje és az ő környezettel való kapcsolata az a nézőpont, ahonnan a tragikumról-tragédiáról szól.