{266.} SZÍNJÁTSZÁS ERDÉLYBEN

Kolozsvár

A felgyorsuló kapitalizmus Kolozsvárott is éreztette hatását, bár az ottani Nemzeti Színházban nem okozott olyan szembetűnő változásokat, mint például Nagyváradon. A kolozsvári közönség társadalmi összetétele nem változott, és az arisztokrácia ezután is fontos szerepet töltött be a színház életében. Nemcsak a páholybérletek és a mecenatúra vonatkozásában: az arisztokrácia ízlése, szokásai, műveltsége a műsorrendet, a játékstílust és az ünnepi játékalkalmak jellegét is meghatározta. Ez a kolozsvári „arisztokratizmus” zavarta meg többször is az egészen más karakterű Nagyvárad viszonyát a vele színi szövetségre lépett, Királyhágón túli „főváros” rangos együttesével.

A kolozsvári Nemzeti Színház templomi jellege és nemzeti arculata mindvégig megmaradt. Ez azonban nem jelentett sovinizmust. A transzszilván városok többnemzetűsége természetessé és megszokottá {270.} vált. Kolozsvár polgári lakossága az 1869-ben számlált 26600 főről a századfordulóra 46700-ra emelkedett. 1890-ben a lakosság 81,2 %-a volt magyar. Ez az arány 1900-ra 85,4 %-ra nőtt, emellett a népesség 10,8 %-át a románok, 3,2 %-át a németek tették ki. Viszont a nem magyar anyanyelvűek 95,4 %-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt „nemzeti”, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében. Ez az alapmagatartás befolyásolta a játékstílus konzervatívabb jellegét, és a közönségnek a színházhoz és színészekhez való viszonyát is meghatározta.

Az intézmény helyzete

A kolozsvári Nemzeti Színház „kezelésének” kérdése az 1870-es évektől kezdve állandó problémát okozott, mert igazi megoldást csak a teljes állami mecenatúra jelenthetett volna. A házi kezelésű intézmény élére állított báró Huszár Sándor már 1873. január 7-én lemondott, ugyanis a nagy társulat és a színházzal szemben megfogalmazott igények mellett az évi 15000 forintos segély kevésnek bizonyult. Ekkor a választmány két tagja, Lugosy József és a nyugalmazott színész, László József elvállalta, hogy egy éven át üzemelteti az intézményt. A kiadásokat és ezzel együtt a tagok fizetését sikerült csökkenteniük, emiatt viszont a társulat legjobbjai elszerződtek. Deficittel végződött a marosvásárhelyi nyári idény; a kolerajárvány és a bécsi világkiállítást követő pénzügyi összeomlás pedig újabb csapást mért a kolozsvári színházra. A sajtó hevesen bírálta a gyenge társulatot és az igazgatóság munkáját. A támadások, amelyek elsősorban László ellen folytak, 1874 januárjában lemondásra kényszerítették a vezetőket. Nem sokkal később Lugosy és László még a választmányból is kilépett. Ekkor Paulay Ede jelentkezett, hogy akár mint bérlő, akár mint művezető három évre vállalkoznék a színház vezetésére. Bérlői ajánlkozását a házi kezelésre hivatkozva elutasították – a művezetőséggel kapcsolatos tárgyalásra kiküldött bizottság pedig munka nélkül maradt, ajánlatát ugyanis Paulay közben visszavonta.

A színháznak az államhoz, a tőkéseknek pedig az arisztokráciához való viszonyát jellemezte, hogy 1874 februárjában, változatlanul csak 15000 forintos állami támogatás mellett, Korbuly Bogdán, hogy az intendánsi rendszert megerősítse, elfogadta a megbízást az 1874– 1875-ös évadra. Korbuly örmény származású bankár, a Pesti Hazai Takarékpénztár erdélyi vezéralakja, a fejedelmi származású Barcsay {271.} Domokos apósa volt, aki intendánssága alatt a növekvő anyagi hiányokat a saját vagyonából fedezte. Hogy a társulatot nyáron is Kolozsváron tartsa, saját költségén favázas nyári színkört építtetett, melyet ünnepélyes keretek között 1874. június 13-án avattak fel. Az első év végén Korbuly súlyos anyagi veszteségei miatt le akart mondani, és csak kemény feltételek mellett volt hajlandó intendánsi feladatait továbbra is ellátni. Mivel a választmány nem tudta Paulay Edét rávenni, hogy előző ajánlatát megújítsa, a kiírt pályázat pedig sikertelennek bizonyult, az illetékes belügyminiszter utasította gróf Mikó Imrét, a választmány elnökét, hogy újra Korbullyal kössenek szerződést. Így újabb három évre a bankigazgató lett az intendáns. A belügyminiszteri beavatkozás miatt Mikó lemondott az elnöki tisztségről, helyére az uralkodó gróf Mikes Jánost nevezte ki.

Korbuly intendatúrája idején a művezetést felváltva Fehérváry Antal, E. Kovács Gyula, továbbá Mátray Betegh Béla – mindhárman kiváló színészek és gyakorlott rendezők – látták el. A művészi színvonal emelése azonban a kiadások növekedésével járt együtt. A választmány az állandó pénzügyi hiányon úgy kívánt segíteni – Korbuly Bogdán esetleges visszalépését megelőzendő –, hogy állandó színügyi kapcsolatot létesített az erre közlekedési szempontból is alkalmas Nagyváraddal. 1877-ben hatéves szerződést kötöttek, az új váradi színkör felépítésének várható magas költségei azonban végül a megállapodás felbontásához vezettek. A választmány egyidejűleg azt is elhatározta, hogy a nyári kéthavi szünet idejére csökkentett létszámú társulatot tart fenn, s az új együttest csak október elsejére szervezi meg. Korbuly nem volt hajlandó tovább egyedül viselni a színház terheit, így a választmány – a házi kezelés megtartásával – gróf Esterházy Kálmánt, Ferenczy Miklóst és Korbuly Bogdánt bízta meg a vezetéssel. A művezetést, súlyos anyagi feltételekkel, Benedek József budapesti színész vállalta el, aki már szeptemberre nehéz helyzetbe került, és lemondásra kényszerült. Ekkor az igazgatóság új társulatot szervezett, amelyet opera előadására is alkalmas operettszemélyzettel erősítettek meg.

Az 1879–1880-as évadra Molnár Györgyöt hívták meg művészeti vezetőnek. Bár a nagyváradi születésű színész-rendező szerette volna állandósítani Kolozsvár kapcsolatát szülővárosával, ez neki sem sikerült, mint ahogy tiszavirág-életű volt művezetői működése is. Nem volt súrlódásmentes a viszonya sem az igazgatósággal, sem a sajtóval. Látványos papírdíszleteit elutasították, az operát hiányolták a műsorról, nem értettek egyet a párhuzamos szereposztás gyakorlatával sem.

{272.} A fegyelem megszilárdításában az 1881-ben nyomtatásban megjelent színházi törvénykönyv sem segített. Az anyagi nehézségek egyre nyomasztóbbá váltak, ezért a választmány a belügyminisztériumtól a közben 20000 forintra felemelt szubvenció további növelését kérte. {273.} Azzal érveltek, hogy ellenkező esetben kénytelenek lennének magánvállalkozónak kiadni a színházat. Kérésüket mégis elutasították. Tovább növelte a hiányt, hogy a Farkas utcai épületen jelentékeny javításokat kellett elvégezni. Mivel a választmány újabb segélyemelési kérelmét sem támogatták, közvetlenül az uralkodóhoz fordultak. A válasz kedvező volt: az 1881–1882. és az 1882–1883. évadra is megkapták a 10000 forinttal megnövelt szubvenciót. A szakminiszter azonban jelezte, hogy a jövőben a 20000 forint feletti segélykérelmeket csak alapos indoklással lehet benyújtani. A színház vezetősége ezért úgy döntött, hogy költséges operettegyüttest nem szerződtetnek, csak drámai és népszínműtársulatot szerveznek.

A választmány 1883 augusztusában újabb emlékiratot intézett a belügyminiszterhez, melyben két megoldást javasoltak. Az egyik elképzelés az volt, hogy az állam intendáns vezetésével, az ország második „nemzeti színházaként” üzemeltesse a színházat. De azt is megvalósíthatónak tartották, hogy választmányi ellenőrzéssel, művezető irányításával mint a budapesti Nemzeti Színház fiókintézete működjön. Tisza Kálmán 1884. február 17–18-án a választmány tagjaival és több szakemberrel folytatott tárgyalásainak eredményeképpen a belügyminiszter saját hatáskörébe utalta a Kolozsvári Nemzeti Színházat, és felelős intendáns ellenőrzésével, évi 20000 forint állami szubvenció mellett, vállalkozó-igazgatóval kezeltette. Az intendáns Esterházy Kálmán lett, aki öttagú választmánnyal működött együtt. A szigorú feltételeket tartalmazó színigazgatói pályázatot Csóka Sándor kassai színigazgató nyerte el, akivel három évre: 1886 májusától 1889 májusig kötöttek szerződést. 1885-ben furcsa incidens zavarta meg a színház életét: az előadások július 6. és 8. között elmaradtak, mert a színpad feletti erdélyi címert leverték, és a magyarországit tették a helyébe.

Csóka nem tudott eleget tenni vállalt kötelezettségeinek, és 1887. január 26-án fizetésképtelenséget jelentve kérte szerződése megsemmisítését. A tagok erre az intendáns tudomására hozták, hogy sztrájkba lépnek. Másnap már nem is volt előadás. A Magyar Polgár című lap „színlapja” vitriolosan kommentálta az eseményeket „A strike [A sztrájk] – tragikomédia 10 felvonásban. Írta, rendezte, zenéjét szerezte és előadja Csóka Sándor.” Másnap a belügyminiszter felmentette az igazgatót, a színészek pedig intendánsi felügyelet alatt konzorciumot alapítva játszhattak tovább. A lap sem maradt adós a kommentárral: „Általános bérletszünetben A konzorcium. Szomorújáték {274.} 1 felvonásban. Írta Tisza Kálmán, rendezte Esterházy Kálmán, előadja Lakatos Károly.” A város azoknak a tagoknak, akiknek Csóka adósa maradt, 500 forint segélyt utalt ki. A lap újabb megjegyzése: „200 koldus. Eredeti tragédia. Írta Tisza Kálmán. Rendezte Esterházy Kálmán.”23

Április 1-jén a konzorcium feloszlott, mert az intendáns nem vállalta tovább a felelősséget. Ekkor a tagok azzal a kéréssel fordultak a belügyminiszterhez: engedje meg, hogy saját kockázatukra játsszanak. Április 3-án megjött az engedély, és a belügyminiszter 1500 forintos segélyt is kilátásba helyezett, mely azonban csak április 29-én érkezett meg. Az ideiglenes konzorcium – Kápolnai János, Kazaliczky Antal, Megyeri Dezső és Szentgyörgyi István – újraindította az évadot, majd újabb támogatás reményében a nyári színkörben tizennégy előadásból álló bérletet hirdetett. Utolsó előadásukat június 16-án Helvey Laura vendégfelléptével tartották. A belügyminiszter nem állította vissza az állami vezetést, viszont Bölöny József földbirtokos, országgyűlési képviselő személyében új intendánst nevezett ki. Bölöny pedig régi ismerősét, Ditrói Mórt, az országszerte ismert színész-rendezőt bízta meg az igazgatói teendők ellátásával.

Az igazgató és az intendáns között kezdetben harmonikusnak mutatkozó együttműködés Ditrói erős egyénisége miatt egyre inkább megbomlott. A nézetkülönbségek oda vezettek, hogy 1890. február 17-én Bölöny József lemondott, csak a miniszter közbenjárására simult el a vita: Bölöny ekkor felügyeleti joggal intendáns maradt, Ditrói pedig – miután visszafizette Bölönynek azt a kölcsönt, melyet az intendáns a színháznak folyósított – vállalkozó-igazgatóként vezette tovább az intézményt. Az első három év után két évre meghosszabbították Ditrói szerződését. 1892 elején Ditrói, az intendáns megkerülésével, felajánlotta a minisztériumnak, hogy amennyiben további hat évre biztosítják számára a színház bérletét és 16200 forinttal megnövelik a szubvenciót, operát szervez és bevezetteti a villanyvilágítást a színházba. (Ekkor még gázzal világítottak, melyre a régi kőolaj-világításról 1871-ben tértek át.) Az új belügyminiszter, gróf Szapáry Gyula szerződést kötött Ditróival az 1893-tól 1896-ig terjedő időre. Bölöny megsértődött Ditrói eljárásán, s lemondott. Helyére gróf Béldi Ákos került.

1896-ban, amikor Ditrói Mórt meghívták a Vígszínház első igazgatójának – ahová a kolozsvári színház fél társulatát magával vitte –, Megyeri Dezső lett a vállalkozó-igazgató, majd 1898. május elsejével a {275.} színház „felemás” állami kezelésbe került: Bölöny József ezúttal „vállalkozó-intendáns” lett, és a sikeres operettszerzőt, Follinusz Aurélt nevezte ki művezetőnek – ezzel a könnyebb műfajokat részesítve előnyben.

Műsorszerkezet

A kolozsvári színház, hasonlóan a korábbi pesti Nemzetihez, vegyes műfajú volt. Műsorán időről időre helyet kapott az opera, ennek történetéről kötetünk más helyén esik szó. Jórészt anyagi okokból Kolozsvárott nem tartottak folyamatosan opera-előadásokat. Zenekart mindig szerződtettek az igazgatók, hiszen a műsoron más zenés színjátéktípusok is szerepeltek. A zenekar nemcsak színházi tagokból állt. 1879-ben például évi 6000 forint fejében a zenei kísérethez szükséges huszonkét főt a kolozsvári konzervatórium biztosította. A Bölöny–Ditrói-korszakban a színházi zenekart a császári és királyi 51. gyalogezred állította ki.

Az operettkultusz Kolozsvárott nem volt jelentős, pedig az Offenbach-láz Pestet megelőzve, már 1859-ben, az Eljegyzés lámpafénynél bemutatójával elérte az erdélyi fővárost. A későbbi évtizedekben is sikeres volt a műfaj, de nem uralta a műsorrendet. A téli és a nyári évad repertoárja között nem volt ugyan nagy a különbség, de az operett inkább nyári szórakozás maradt.

Fontosabb helyet foglalt el a népszínmű. A kolozsvári színpadon otthonos Blaha Lujza és a budapesti Népszínház más művészeinek vendégjátéka mellett olyan kitűnő népszínműénekes lépett fel itt, mint Balogh Györgyné, majd a férfiak közül Várady Miklós, nem is beszélve Szentgyörgyi Istvánról. A műfaj sikerét jelzi a kolozsváriak egyhónapos bécsi vendégszereplése 1880-ban, mely elsősorban Ozorai (Fried) Adolf buzgólkodása révén jött létre. A „bécsi magyar népszínműtársulatot” vendéglátójuk, a később leégett Ringtheater, „a király által szubvencionált kolozsvári magyar színház társulataként” hirdette. A színház igazgatósága – a többi vállalkozó mellett – anyagilag is hozzájárult a vendégjátékhoz. Az együttes félhavi, előre kifizetett gázsival, új díszletekkel és jelmezekkel kelt útra. A turné karmestere Szabados Károly, koncertmestere pedig Salamon János volt. A kolozsváriak április 28. és június 6. között Tóth Ede A falu rossza, A kintornás család, A tolonc, Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris, a Sárga csikó, Gaál József A peleskei nótárius, Szigligeti Ede a Csikós és A cigány című népszínművét adták elő. A társulat tagjairól Ditrói {276.} Mór így emlékezett meg: „Az üde, friss Pálmay Ilka, a magyar típusú szép Baloghné voltak az énekes-primadonnák. Drámai szerepekre: Ditróiné Kéler Ilona és a bájos szőke Boér Hermin. Anyaszerepekre a nagyszerű Krasznainé. Férfiak: Szentgyörgyi István, Kassai Vidor, Szombathelyi Béla, Gyenes László, Krasznai Miska, Ditrói Mór, Török Károly, Gabányi Árpád, Osváth Gerő, Lovászy Károly. Népszínműénekesünk a deli termetű Szabó Bandi és a szép hangú Várady Miklós. Mátray Betegh Béla volt a művezetőnk. Pompás női- és férfikórus. […]

Utolsó előtti előadásunk alkalmából a Burgszínház művészei búcsúvacsorát rendeztek tiszteletünkre. […] Ez ünnepi estén a szoba falát óriási babérkoszorú díszítette – a Burgszínház ajándéka. Széles piros-fehér-zöld és sárga-fekete selyemszalag fonódott egybe testvériesen a koszorúról, jelképéül a művészet szent egységének. A szalagokon aranybetűkkel társulatunk minden szereplőjének – és az ajándékozóknak neve.”24

A vállalkozásnak nagy volt az erkölcsi sikere, ami azonban nem pótolta a deficitet.

A kolozsvári színház műsorán a kortárs magyar drámát a népszínművön kívül a történelmi drámák, a társadalmi színművek és a vígjátékok képviselték. A színház arculatához illően az igazgatóság nagy súlyt fektetett a klasszikus magyar darabok bemutatására. A már említett törvénykönyv 71. pontja ekképpen rendelkezett: „A klasszikus darabok (Shakespeare, Molière, Goethe, Schiller stb.) mindenkor a budapesti nemzeti színház drámai igazgatójának szcenírozása szerint fognak színre hozatni, aki e szabályoktól eltérőleg önkényűleg jár el: az okozandó zavarhoz képest, 20 krajcáros büntetéstől, negyed havi díj elvesztésig büntethető a bíróság belátása szerint.”25

Paulay Ede híres budapesti Nemzeti színház-beli ősbemutatója után hamarosan, 1886. december 23-án – E. Kovács Gyula irányításával és Ádám-alakításával – Kolozsvárt is bemutatták Az ember tragédiáját. E. Kovács szorgalmazta Madách Imre Mózesének 1888. február 20-i ősbemutatóját, és művezetése idején vitték színre a Csák végnapjait. A Férfi és nő című Madách-dráma pedig Ditrói igazgatása alatt, 1892-ben került színpadra. Petőfi Sándor kultuszát nemcsak az életéről szóló színművel – Egervári Ödön: Petőfi élete és halála – ápolták; születése hatvanadik évfordulójának évében, 1883. november 3-án színre vitték a költő Tigris és hiéna című tragédiáját. A bemutató kezdeményezője, E. Kovács Gyula Petőfi ébredése címmel dramolettet írt.

{277.} Kolozsvárott kezdettől fogva jelentős Shakespeare-műsor kialakítására törekedtek. Ebben az időben több darabját itt mutatták be először magyar nyelven. E. Kovács Gyula, a 19. század végének egyik legnagyobb Shakespeare-színésze alkalmazta színre és rendezte a darabokat. Ő adaptálta 1878-ban a VI. Henrik harmadik részét III. Richárd ifjúsága címen. A korai bemutatók közé tartozott 1886-ban az Ahogy tetszik és 1889-ben a II. Richárd színrevitele. Kolozsvárott. Ditrói Mór elsősorban E. Kovács Gyulára építette azt a Shakespeare-ciklust, melyet a londoni Life Magazine is megemlített.

Ditrói Mór Jókai Mór- és Csiky Gergely-ciklust és Paulay Ede budapesti törekvéseihez hasonlóan, magyar ciklust rendezett a Kolozsvári Nemzeti Színházban. Az ünnepi sorozat 1891. január 1-jén Ditrói Szeresd a hazát! című alkalmi prológusával és Gaál József A peleskei nótárius című színjátékának bemutatásával kezdődött; február 19-én Jókai sikeres történelmi drámájával, A szigetvári vértanúkkal fejeződött be.

Ditrói Mór nevéhez fűződik a 19. század végi meiningenizmus Szamos-parti változata. Ditrói nagy gondot fordított az előadások külsőségeire. Részben a súlyos költségvetést igénylő bemutatók következményeként romlott meg kapcsolata Bölönyvel. Ditrói szorgalmazta a korszakban divatos és a főúri műkedvelők körében kedvelt élőképek bemutatását, mivel a hagyományt művészi törekvéseinek szolgálatába állíthatta. 1888 húsvétján, illetve 1891 októberében bemutatták azt az élőképet, amely Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festménye nyomán készült. Ennél jelentősebb volt Ditrói másik vállalkozása: 1892. november 11-én, a hivatásos erdélyi színművészet centenáriumi ünnepségére, a legelőkelőbb erdélyi nemesek közreműködésével, történelmi hitelességgel és aprólékos műgonddal megkomponált monumentális tablókat rendezett.

A centenáriumi ünnepségsorozat megrendezését az esemény előkészítésére és megrendezésére alakult bizottság elnöke, Gyarmathy Miklós alispán vállalta. 1892. november 10-én Katona József és az erdélyi színészet tiszteletére bemutatták a Bánk bánt. A címszerepet E. Kovács Gyula, Gertrudist Hunyady Margit, Tiborcot Szentgyörgyi István, Melindát Szerémy Gizella, Petúrt Szathmáry Árpád, Bíberáchot Gál Gyula, Izidórát K. Gerő Lina alakította.

Másnap, november 11-én, délelőtt 10 órakor ünnepi küldöttség vonult át a fellobogózott városon a Belső-Szén utcában található Rhédey-házhoz, ahol a helyőrség tisztikarának jelenlétében, a Szózat {278.} eléneklése és Gyarmathy Miklós ünnepi beszéde után leleplezték a ház falába illesztett emléktáblát. Egy óra múlva ünnepi ülést tartottak a Vármegyeház dísztermében, ahol E. Kovács Gyula elmondta az alkalomra írt Ünnepi ódáját. Közben a színház küldöttsége megkoszorúzta a piarista templom északi mellékoltárán lévő képet, amely az első pest-budai, illetve kolozsvári társulat tagja, Lángné Járdos Annamária emlékére készült. Két órakor díszebéd volt a Redoutban, este pedig díszelőadás a színházban. Káldy Gyula Ünnepi nyitánya és Jókai Mór Prológja után Ferenczi Zoltán Száz év előtt című alkalmi darabja került színre. Ezt Magyar dalmű-egyveleg követte. Felújították az első hivatásos erdélyi színészek által játszott vígjátékot, A jártas-költes vőlegényt is. Ezután Lavotta János Szigetvár ostroma című színpadi kísérőzenéjére bemutatták a már említett, Zrínyi esküje és Zrínyi kirohanása című élőképeket. Az estet a Himnusz zárta.

Kolozsvár lakossága szerette színházát, érdeklődött iránta. Az 1882 januárjában Gabányi Árpád és Szacsvay Imre által szerkesztett, rövid életű kolozsvári színházi lapra, a Magyar Tháliára mágnás, földbirtokos, értelmiségi, szakmabeli, fodrász, kávés, korcsmáros és katonatiszt egyaránt előfizetett.

A kolozsvári Nemzeti Színházban konzervatívabb játékstílus uralkodott, mint más vidéki társulatokban. Ebben a korszakban E. Kovács Gyula mesterien művelte a patetikus előadásmódot. Szentgyörgyi István viszont a természetesebb játékmód híve volt. Kettejük színpadhoz {279.} való viszonyát két legnagyobb szerepükkel: Bánk bánnal és Tiborccal lehetne érzékeltetni. E. Kovács Gyulát Janovics Jenő később így jellemezte: „Nem ennek a világnak volt a szülöttje. Csak bámultuk mint egy régi, szebb világból nekünk maradt kőszobrot, mely rendíthetetlenül áll magasan, fellegeket búvó sziklacsúcson, de hozzá felszállani szárnyaink nem voltak.”26 Szentgyörgyire pedig így emlékezett: „a földön vetette meg keményen a lábát. A játékát alig lehetett megkülönböztetni a természet titokzatos megnyilatkozásától. Ember volt, cicoma és sallang nélkül, mesterkéltség nélkül, mozdulataiban, hangjában, gesztusaiban, járásában, szeme villanásában.”27

Ezt a méltóságteljes, ünnepélyes áhítatot a közönségnek a színészekhez való viszonya is kifejezte: mint gyülekezetének hívei a lelkészt, úgy vették körül Thália papjait a kolozsváriak. Itt nem volt „primadonna-harc” a szó elmarasztaló értelmében, s nem rendeztek túlságosan harsány ünnepléseket sem. Voltak mulatságok, bankettek, fáklyás felvonulások, de mindig a józan keretek között. Talán ezért is szerettek annyira a színtársulat egykori tagjai visszatérni a városba, különösen Jászai Mari. Többen jubileumi előadásukat is Kolozsvárott tartották: például 1881. április 14-én Prielle Kornélia, aki a színház „ünnepélyes kivilágítása mellett” ekkor ünnepelte színészi pályájának negyvenedik évfordulóját. Szívesen jöttek külföldi vendégek: Gustavo Salvini 1896-ban és 1897-ben is itt járt társulatával. Ida Aalberg, a helsingforsi Nemzeti Színház tagja 1880-ban lépett fel. Az Óbajor Passió Társulat 1884-ben, az Arbre-féle japán együttes 1885-ben látogatott Kolozsvárra.

Janovics Jenő igazgatása

Janovics Jenő először 1900-ban, huszonnyolc éves korában lett a kolozsvári színház művezetője. Ekkor csak egy évadot töltött a városban. Amikor viszont 1905. március 31-én Megyeri Dezső szerződése lejárt, Tisza István – pályázat mellőzésével – Janovicsot nevezte ki, hogy utolsó évadában vezesse a Farkas utcai színházat, s készüljön fel az új épületbe való átköltözésre. Időközben ugyanis befejezése felé közeledett a Hunyadi téren az új színház építése, melyet a bécsi Fellner és Helmer-cég tervezett. Az ekkor már évi 40000 forint állami szubvencióban részesülő színház utolsó évadját díszelőadással nyitották meg. Farkas Ödön Magyar nyitánya után az új igazgató „fogadalomtétele” következett. Ebben hangzottak el ezek a mondatok: {280.} „A színház sorsa a mesebeli szentmadárnak végzete, mely nem pusztul el soha, mert önmagát megégeti ugyan, de megfiatalodik és hamvaiból új életre kél…

Lehullanak a százados falak, megsemmisül a könnyel, babérral annyiszor borított ősi fészek s a tapsok helyén tompa csákányütések konganak. De ami lehull, ami elporlik, ami megsemmisül, az csak porlandó anyag. A szellem megújhodik, s megfiatalodva diadalmasan foglalja el új palotáját.”28

A régi épület „házi búcsúját” 1906. június 17-én tartották a színház történetét végigkísérő Bánk bán előadásával. A címszerepet már nem játszhatta az időközben elhunyt E. Kovács Gyula – helyette a fiatal Hidvégi Ernő lépett fel –, Gertrudis Jászai Mari, Tiborc pedig ezúttal is Szentgyörgyi István volt. Melindát Aczél Ilona, Bíberáchot maga az igazgató, Mikhált Dezséri Gyula, Simon bánt Várady Miklós, Ottót Rajnai Gábor alakította.

Egyszer még kinyíltak a Farkas utcai, régi színházépület kapui: 1906. szeptember 7-én a hivatalos búcsúra ugyanazokat hívták meg, akik a másnapi színháznyitó vendégei voltak.

Az új épületet a Hunyadi téren Janovics Jenő magas rangú vendégek jelenlétében vette át. 1906. szeptember 8-án délelőtt 11 órakor az új színház zárókövének letételekor Kótsi Patkó Jánosnak és E. Kovács Gyulának Róna József által mintázott mellszobrait leplezték le a színház előcsarnokában. Az esti díszelőadáson Herczeg Ferenc Színházavatás című prológusa után Janovics Jenő mondott beszédet, Kéler Béla Ünnepi nyitánya után az ünnepséget Herczeg Ferenc Bujdosók című alkalmi darabjával fejezték be. A díszelőadás műsorát másnap este megismételték.

Janovics Jenő a Hunyadi téren is folytatni kívánta azokat a hagyományokat, melyek a Farkas utcai épületben gyökeret eresztettek. Ezt jelezte szimbolikus tette: a régi épület színpadának egy kis darabkáját az új színház padozatába rejtette.

1908. szeptember 11-én a Korbuly Bogdán által építtetett, életveszélyessé vált favázas színkört be kellett zárni. Janovics ekkor megbízta Márkus Gézát és Spiegel Frigyest, hogy készítsék el a régi helyén felépítendő, télen is használható új színkör terveit. A vasbetonból készült, majdnem kör alakú épülethez a város adta a telket. Szintén városi jótállással vette fel az építéshez szükséges bankkölcsönt az igazgató, melynek törlesztését egyedül vállalta. Az új, „sétatéri” színházat Janovics magánvállalkozásként akarta irányítani. Itt szerette {281.} volna azokat a színjátéktípusokat bemutatni, melyek nem tartoztak a Nemzeti Színház játékrendjéhez. A minisztérium azonban ellenezte ezt a tervet. Újabb nehézséget jelentett, hogy az építési költségek messze meghaladták az előirányzott 280000 koronát. A színkör végül ugyanannyiba került, mint a Hunyadi téri épület, azaz 1090000 koronába. A sétatéri színkört a tervezett időpont után csak négy nappal, 1910. július 18-án tudták megnyitni. Farkas Ödön Ünnepi nyitányát követően Berky Lili szavalta Harsányi Zsolt prológusát. Utána Kovács Pálnak Az obsitos című népszínművét játszották el. Augusztus 18-án még egy „hivatalos” színháznyitót tartottak.

Janovics – bár továbbra is kénytelen volt vegyes műfajú műsort szerkeszteni mindkét színjátszóhelyen – igyekezett színvonalas prózai művekkel gazdagítani a választékot. Minden magyar színpadot megelőzve adatta elő Maurice Maeterlinck Mária Magdolnáját (1909), August Strindberg Abu Hasszán papucsa (1910) című darabját. Színre vitte Gerhart Hauptmann komédiáját, A bundát (1909). Janovics folytatta a már 1900-ban elkezdett ismeretterjesztő, közönségnevelő tevékenységét. Az ifjúsági előadásokat a Magyar drámatörténelmi előadások elnevezésű sorozattal bővítette ki: 1911 októberétől 1912 márciusáig a Hunyadi téri épületben huszonnyolc magyar színpadi mű került színre, köztük több drámai emlék, elfeledett klasszikus színjáték. A két kezdeményezés jelentőségét az is növelte, hogy az előadásokat kolozsvári és budapesti irodalmárok vezették be. A magyar drámatörténeti ciklus Sztárai Mihály Az igaz papságnak tiköre című komédiájával és az Omnia vincit amorral kezdődött, s Herczeg Ferenc Déryné ifiasszonyával zárult. A sorozat előadásai közül néhányat bemutattak 1912. május 1–7. között budapesti vendégjátékukon a Magyar Színházban.

Az 1912–1913-as évad Antik drámák sorozatában kilenc darab került színre: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Plautus és Terentius művei. A következő évadban a nagy reneszánsz drámaíró születésének háromszázötvenedik évfordulója alkalmából Shakespeare-ciklust rendezett Janovics.

A kolozsvári operettkedvelő publikum magyarországi bemutatóknak örvendhetett. Oscar Strauss A bátor katona című zenés játékát, mely George Bernard Shaw Hősök című vígjátéka nyomán készült, és Farkas Imre A szentgalleni kaland című történelmi daljátékát 1909-ben {282.} mutatta be a színház. A műfaj rajongóinak különleges jubileumi előadásokkal is kedveskedett az igazgató: 1910 áprilisában Lehár Ferenc A víg özvegyének huszonötödik, 1911 szeptemberében Kacsoh Pongrác János vitézének hetvenötödik előadásán dirigálta a zenekart. Különleges élmény lehetett az 1913. február 4–9. között Berky Lili és Király Ernő vendégfellépésével megrendezett Lehár-ciklus is.

Több nagyszerű művész első fellépése is a kolozsvári színházhoz fűződött. 1910 szeptemberében Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosában Szakács Andor és Nagy Adorján, Henry Bernstein Baccarat-jában Poór Lili debütált.

A Kolozsvári Nemzeti Színház is örökös tag címmel jutalmazta legkiválóbb művészeit. Az elismerést 1906-ban Szentgyörgyi István, 1908-ban Várady Miklós, 1910-ben Pálmay Ilka, 1914-ben Dezséri Gyula kapta. A színház „nagy öregjének”, Szentgyörgyi Istvánnak fél évszázados színházi tevékenységét 1911-ben a felnőtt közönség a Sárga csikó, az ifjúság pedig A peleskei nótárius előadásán ünnepelte. Az évfordulón Szentgyörgyi művészetét az irodalmi és színházi világ képviselői emlékalbumban méltatták.

Az ifjúságot nemcsak a színművészek ünneplésébe vonták be, irodalomtörténeti és történelmi évfordulókon ünnepi előadásokat rendeztek számukra. 1914-ben A szökött katona előadásával a száz éve született Szigligeti Edére, 1914 áprilisában Jókai Mór Dózsa Györgyének felújításával pedig a parasztfelkelés négyszázadik évfordulójára emlékeztek.

A Hunyadi térre és a nyári színkörbe elsősorban azokat a volt kolozsvári, jórészt Budapestre szerződött, neves színészeket hívták vendégjátékra, akiknek az előző évtizedekben oly sokat tapsoltak a nézők. Néhány külföldi vendégtársulat – a monte-carlói operaház „repülő balettje”, a Saranana nevű berlini balettegyüttes, Ulanoff orosz ének- és tánctársulata; illetve Svadström Valborg – gyakori látogatása; Yvonne de Treville és mások rendszeres visszatérte azt bizonyította, hogy a közönség a régebbi stílusokat és a rokonműfajokat is kedvelte. Új műfaj is megjelent a kolozsvári színpadon: Medgyaszay Vilma többször vendégszerepelt sanzonestjeivel.

Gróf Esterházy Kálmán főispán, a színügyi választmány elnöke, az 1915 szeptemberétől 1921 szeptemberéig terjedő időre még 1913. március 11-én újabb hatéves szerződést kötött dr. Janovics Jenővel. Ennek a megállapodásnak különösen az impériumváltáskor nőtt {283.} meg a jelentősége, mert a folyamatosságot biztosította a megváltozott helyzetben. Az igen szigorú feltételekkel megfogalmazott szerződés minden anyagi terhet az igazgatóra rótt, kivéve az államkincstár terhére elvégzendő javítások, átalakítások költségeit. A város évi 4000 koronás hozzájárulást vállalt a villanyvilágításhoz és a fűtéshez. Ezen felül a szerződés tartama alatt a színház évi – tizenkét havi részletekben folyósított – 40000 korona fejedelmi és 12000 korona állami segélyben részesült. Kikötötték azt is, ha a színház teljesen állami kezelésbe kerül, a megállapodás semmissé válik; az igazgató pedig szerződtetett művezetőként dolgozhat. A szerződés szövegéből kiderül, hogy Janovics ezúttal sem tudta megvalósítani eredeti művészi elképzeléseit. Hiába volt most már Kolozsvárnak két kőszínháza, a Nemzeti Színházban nem „intézményesíthette” a bohózatot és az operettet, sem a különböző műfajokat úgy, mint az Budapesten a Népszínház, az Operaház és a Vígszínház megnyitásával történt. Janovicsot arra kötelezték, hogy állandó operaegyüttese a téli idényben legalább húsz előadást tartson. A megnövekedett zenei kötelezettségek jobb, igényesebb teljesítése érdekében az igazgató az 1913– 1914-es évad folyamán megállapodott a kolozsvári katonai parancsnoksággal, hogy a katonazenekar tagjaival kiegészíthesse a színház együttesét. Az első világháború azonban felborította az egyezséget, a katonákat eltiltották a színházi szerepléstől.

A háború kitörésekor – több vidéki együttessel ellentétben – Janovics együtt tartotta társulatát, és az évadot a hirdetett időpontban elkezdték. A tagok közül sokan – például Farkas Ferenc, Fekete Mihály, Harsányi Rezső, Táray Ferenc, Várkonyi Mihály – bevonultak, de az igazgató – a közönség elmaradása ellenére – teljes fizetésüket folyósította. A nyári színkörben 1914. augusztus 13-án A kard becsülete című darab díszelőadásával kezdődött az évad. A bemutatott művek címe sokat elárul a közhangulatról. Először az ismeretlen szerző tollából származó A szerb királygyilkosság című aktuális dráma került színre. Ezt Pásztor Árpád Ferenc József azt izente, Heltai Jenő Akik itthon maradtak, Hegedűs Gyula–Faragó Jenő Mindnyájunknak el kell menni!, Komor Gyula Üsd, magyar!, Kuhn Ernő Talpra magyar! című „háborús darabja” követte. Gajáry István Vörös ördögök című színjátékának témájáról sokatmondó alcímei árulkodnak: Mindenütt jó, de legrosszabb otthon, Megfizettem Világosért, Vive le Kaiser!, Magyarország nem volt, hanem lesz.

A Vöröskereszt és a Vörös Félhold javára rendezett jótékony célú {284.} estek mellett több díszelőadást tartottak: például Lemberg visszafoglalásának megünneplésére. A katonaszínészek iránti lelkesedés jegyében nagy sikert aratott a harctérről hazatért Nagy Adorján első fellépése Lengyel Menyhért A cárnő című darabjában. Az általános örömmámorba azonban egyre több disszonáns hang vegyült. 1914. november 4-én hősi halált halt a déli hadszíntéren Csapó Jenő, a színház tagja. Az 1915–1916-os évad során mind több produkció emlékeztetett a háború borzalmaira. 1916. május 16-án a fronton a fél karját elveszített Szalay Antal tiszteletére írt alkalmi darabokból (Szalay János: Muzsika, Benda Jenő: Mikor a halottak visszatérnek) rendeztek előadást. 1917 elején Várkonyi Mihály és Fekete Mihály szabadságuk alatt Bródy Sándor Timár Liza című életképében léptek fel. Bellák Dezső megrokkant színész azonban már csak a nézőtérről figyelhette a tiszteletére tartott jótékony célú előadást. Egyre többször fordult elő, hogy hasonló céllal vették igénybe a színházépületet, mozgósították a színtársulatot: megrendezték a „katonáink karácsonyát”, műsoros esteken gyűjtöttek rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák, menekültek javára, de a hadikölcsön népszerűsítéséhez is színészeket hívtak segítségül.

A színlapokon új, eddig nem nagyon művelt műfajok tűntek fel. Bár Kolozsvárra nem volt jellemző a kabaré, a háború új igényeket támasztott. Először 1914. november 2-án mutattak be „új kabaréműsort” és 1915 végén rendeztek először „nagy szilveszteri kabarét”. A színkörben évadon kívüli előadásokon játszották a Nyári kabarét az egykor Nagyváradon szereplő Nyáray Antal vendégfelléptével, aki a Nagy Endre-féle együttes tagja volt. A több előadást megért Nagyszabású kabaré keretében pesti művészek (Békeffi László, Fehérvári Vera) léptek fel.

1916. április 26-án Betegh Péter vetített képes előadást [!] tartott Szökésem az orosz fogságból, három fronton keresztül címmel. November 2-án az erdélyi menekültek javára rendezett díszelőadáson harctéri mozgófénykép-felvételeket vetítettek. A jótékony célú előadások bevételét a helyárakra kivetett pótdíjjal egészítették ki, amelyet az 1916–1917-es évadtól kezdve a színészek hadsegélyezésére, valamint nyugdíjintézetük és segítőegyesületük támogatására fordítottak. A háborús infláció következtében 1917. március 11-én az igazgatóság 30 %-kal felemelte a helyárakat, az alkalmazottak fizetését pedig 30–60 %-kal növelte. A színház egyre nehezebb gazdasági helyzetét jól jellemezte, hogy a Hunyadi téri épületben 1918 júniusában, a {285.} nyári szünetet megelőző szokásos záporpróbát ponyvahiány miatt nem tudták megtartani.

A háború ellenére a Kolozsvári Nemzeti Színház folytatta hagyományos műsorát. 1915–1916-ban Janovics öt darabból álló Molière-ciklust, az 1917–1918-as évadban pedig – a közönség kedvére – tizenöt „népies” műből álló sorozatot rendezett. Folytatták az ifjúsági előadásokat is. Az erdélyi hivatásos magyar színjátszás százhuszonötödik évfordulója alkalmából 1917. november 11-én tartott ünnepi díszelőadást az ifjúságnak külön megismételték.

1918. december 24-ének délutánján a román csapatok bevonulása miatt késve kezdődött a János vitéz előadása. Szilveszterkor kiderült, hogy a megszálló parancsnokság által elrendelt záróra és kijárási tilalom miatt – további intézkedésig – az előadásokat este 6 órakor kell kezdeni. 1919. január 15-én, amikor A cigánybáró második felvonásának fináléjában behozták a magyar zászlót, a közönség tüntetett. Megtorlásul Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország kormánybiztosát internálták, a Hunyadi téri épületben házkutatást tartottak. A VI. román hadtest parancsnoka a tüntetésre hivatkozva január 22. és január 27. között bezáratta a színházat, majd indoklás nélkül újra engedélyezte az előadásokat. Március 13–19. között ismét betiltották a játékot, mivel egy Kilin nevű magyar rálőtt egy román katonára. Április 2–4. között az általános sztrájk ürügyén, április 17–19. között pedig a román húsvétra hivatkozva szüneteltették az előadásokat. A nagyszebeni Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) bevezette a cenzúrát és sokféle tilalmat foganatosított. A színházak 1919. május 4-től csak kétnyelvű, magyar–román színlapon hirdethették előadásaikat. A román katonai parancsnokság mind többször igényelte az épületet román színtársulatok szerepléséhez, ezért elmaradtak – többek között – az ifjúsági előadások.

1919. május 14-én Onisifor Ghibu kultuszminiszteri államtitkár utasította Janovicsot, hogy a Hunyadi téri épületet, annak minden berendezésével együtt mint állami tulajdont adja át a Kormányzó Tanácsnak. Az igazgató azzal utasította el a követelést, hogy „ő csak bérlője, nem tulajdonosa az épületnek”. Az államtitkár ennek ellenére lefoglalta a színházat, és a Kormányzó Tanács megbízottjaként az operaénekes-rendezőt, Papp C. Lászlót – azaz Pavel Constantint – ruházta fel a színházi választmány hatáskörével. Janovics jegyzőkönyvbe foglaltatta tiltakozását, és megtagadta azt a követelést, hogy társulatával a színkörben folytassa az évadot. A kormánybiztos ekkor a színház bizalmi testületének elnökéhez, Réthely Ödön színészhez {286.} fordult. A társulat elhatározta, hogy csak az erőszaknak enged; illetve azt, hogy nyári szabadságuk feladása árán is tovább játszanak, hogy ezzel biztosítsák a magyar színház folytonosságát. A Kormányzó Tanács két befolyásos tagja július 21-én bizalmasan közölte az igazgatóval, hogy el akarják kerülni az erőszakos kilakoltatást, mely nyilván nyugtalanítaná a lakosságot. A tanács azt javasolta, hogy önként mondjanak le a nagyszínházról a román társulat javára, s vonuljanak át a színkörbe. Janovics ezt továbbra sem tartotta elfogadható megoldásnak, és a nagyszínházért cserébe a már tizennégy éve üresen álló Farkas utcai épületet kérte. Janovics kifizette volna azt az összeget az épületért, amennyiért a magyar kormány egykor eladta az egyetemnek, s arra is vállalkozott volna, hogy saját költségén átépítteti és berendezteti az egykori játszóhelyet. Janovics azt is felvetette, hogy a Kormányzó Tanács újítsa fel a régi épületet, majd harminc évre adja bérbe a magyar színjátszás céljára.

1919. szeptember 16-án azonban ultimátum érkezett, melyben a Tanács közölte, hogy október elsejével haladéktalanul átveszi a Hunyadi téri épületet. Janovics Jenő pedig csak akkor maradhat a helyén, ha leteszi a hűségesküt. A magyar igazgató ezt nem teljesítette.

1919. augusztus 20-án még a Hunyadi téren volt az évadnyitó előadás. Szeptember 4-én bemutatták George Bernard Shaw Candida című darabját, szeptember 25-én pedig Hetényi Elemér rendezésében eljátszották Huszka Jenő operettjét, a Lili bárónőt.

A Kolozsvári Nemzeti Színház szeptember 30-án délelőtt megtartotta utolsó társulati ülését. Janovics Jenő elmondta, hogy másnap ki {287.} kell költözniük, és a társulatra bízta a színház jövőjét. A tagok egyhangúan úgy döntöttek, hogy folytatják a magyar nyelvű színjátszást. Este sosem látott tömeg szorongott a nézőtéren. A Hamlet volt műsoron, a címszerepet az igazgató, Ophéliát Poór Lili, Claudiust Szentgyörgyi István, Gertrudot Laczkó Aranka játszotta. A közönség minden színészt tapsorkánnal fogadott és búcsúztatott. A cenzúra Hamlet nagymonológjából csak az első mondatot engedélyezte: „Lenni vagy nem lenni / Az itt a kérdés” – ennyi hangzott el. Ugyancsak a cenzor döntése miatt kellett Hamlet szavaival befejezni az előadást: „Horatio halott vagyok; te élsz: / Győzd meg felőlem és igaz ügyemről / A kétkedőket.”29

A közönséget a katonák csak jóval éjfél után tudták kikergetni az épületből. A művészek pedig átköltöztek a nyári színkörbe, ahol azután ideiglenes engedéllyel folytatták az évadot.

Nagyvárad

Bihar megye székhelye sajátos történelmi múltja és földrajzi elhelyezkedése miatt korán kapitalizálódott, és jellegzetes, egyéni vonásokkal bíró szellemi központtá vált. Az Erdély kapujában, a kelet-nyugati kereskedelem csomópontjában fekvő város ötvözte a történeti Magyarország és Erdély gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyait.

Az abszolutizmus idején jelentős polgárosodási folyamat indult meg Nagyváradon, melynek 1857-ben még csak 15500 lakosa volt, ebből 1517 iparos család. 1861-ben hivatalosan egyesült a négy kisváros: Olaszi, Újváros, Velence és Váralja. A polgári lakosság száma tíz év alatt csaknem a duplájára nőtt: 1869-ben elérte a 28689 főt. 1890-ben már 38557, a századfordulón pedig több mint félszázezer lakosa volt Nagyváradnak.

A fejlődés következtében egyre több gyár, üzem létesült, és megépültek az első vasútvonalak. A kisipart felváltották a nagytőkés vállalkozások. Egyre több bank nyílt meg.

A lakosság számának növekedésével a város társadalmának struktúrája is alaposan megváltozott. A környékről özönlöttek az emberek a jobb munkalehetőség reményében. A városfejlesztés letéteményese a polgárság lett, de nemcsak a vagyonhajhászó, alacsony szellemi színvonalon álló kispolgárság. A dzsentrikkel és a korábban meghatározó hatalmú klérussal szemben egyre nagyobb teret nyert a radikális polgári értelmiség, amely példaértékű kulturális és szellemi {288.} nívót ért el. 1862-ben jelent meg – egyelőre kis terjedelemben – az első megyei és váradi újság, a Bihar. 1870-ben már egy jelentősebb napilap, a Nagyvárad indult, mely vezércikkeket, gazdag irodalmi és információs anyagot közölt, többek között a színkör előadásainak teljes színlapját, 1871-től pedig színházi kritikákat és tudósításokat is. A sajtó- és irodalomtörténet legnagyobb személyiségei szignálták a Szabadság (1875), a Nagyváradi Napló (1898), a katolikus Tiszántúl (1894) és a többi újság, folyóirat, almanach cikkeit és egyre gyarapodó színházi írásait.

A polgárság legfelső rétegét képviselő tőkések szívesen vállalkoztak mecénási szerepre is. Sokan közülük izraelita hiten éltek, s a váradi zsidóság híres volt magas szellemi színvonaláról, kulturáltságáról és művészetszeretetéről.

Nagyváradot nem jellemezték kasztos beszűkülések. Kozmopolita lakói példaképükhöz, az utazgató világpolgárhoz igyekeztek hasonlítani. S nemcsak a vagyonosok, hanem a szegényebb értelmiségi polgárok is rendszeresen jártak külföldön. A nyitottság és a liberalizmus jellemezte a város sokrétű lakosságát; a természetes keveredés a különböző vagyoni helyzetű, vallású és nemzetiségű emberek között. Természetesen a váradi társadalomhoz a konzervatívabb rétegek: dzsentri katonatisztek, birtokosok és a katolikus papság bigott tagjai is hozzátartoztak.

Nemcsak társadalmi és vallási tekintetben volt sokszínű Nagyvárad, hanem – a transzszilván városokhoz hasonlóan – nemzetiségi szempontból is. Bár 1900-ban lakosságának 91,8 %-a magyar volt, de a népszámlálás teológiával, kulturális egyesületekkel, iskolával, újsággal rendelkező 2386 románt is regisztrált, akik az összlakosság 5,1 %-át – a németek számarányának kétszeresét – tették ki.

A liberális gondolkodásmódot tükrözte a színház is. A szabadságharc dicsőségét felidéző Kossuth-nóta ugyan még 1893-ban is tüntetésszerű lelkesedést váltott ki a közönségből, de a reformkor idején, majd főként az önkényuralmi időkben kialakított „fontos nemzeti intézmény”-jellege lassan eltűnt. A színház itt és ekkor már nem a „magyar szó temploma”, az elfojtott és üldözött nemzeti érzelmek fóruma. Ezért váltott ki olyan ellenszenvet Krecsányi Ignác társulatának Benkő Kálmán Bukow, a székelyek hóhéra című darabjának előadása 1887-ben. A Nagyvárad című lap kritikája az általános helyi véleményt fejezte ki: „A nemzeti sovinizmus kora hanyatlik. A puskaporral bevont régi dicsőség a régi sérelmekkel mohos emléke {289.} lesz nemsokára a viharos századoknak. A mai kornak a jelszava a munka. A munka korszakában csak hiú csillogásnak tűnik fel a sok impraktikus hősiesség. Ezért van olyan kevés hatásuk ma a közönségre a hazafias és történeti drámáknak, hacsak azok másképpen is nem elég drámaiak ahhoz, hogy tetszhessenek. Ez magyarázza meg azt is, hogy a karzatot kivéve (melynek látogatói nagyon szeretik a puskadurrogtatást és a görögtüzet) alig volt közönség a színházban.”30

A színház a szórakozás egyik formája lett. Az újságok bőséges tájékoztatást adtak a színházban zajló eseményekről: a viták, az új társulatok beharangozása és búcsúztatása, a műsort formáló vélemények, a kritikák, a „nagyszabású rendezvények” teljes részletességgel közölt leírása mind-mind a kötelező jólértesültséget szolgálta.

Várad lakossága a külföldet, különösen – Budapesthez hasonlóan – a francia fővárost igyekezett utánozni. A „Pece-parti Párizsban” sorra nyíltak a vendéglők, mulatók, divatos találkozóhelyek. A könynyelmű, pezsgő élet fény- és árnyoldalai határozták meg a színházról alkotott véleményt is. Először mindenkit: igazgatót, színészt, színésznőt, nagyon „nagy szeretettel”, gyakran alaptalan túlértékeléssel fogadtak, és az égig magasztaltak. Miután felfokozott igényeiknek csak igen nehezen lehetett eleget tenni – a korábban dicsőítetteket fanyalogva félredobták, és újak után néztek. Az „esemény” volt fontos.

A színpadi nyelvben az egyszerűbbet, a természetest keresték és fogadták el. Fontosak voltak a vendégművészek fellépései, a külföldi újdonságok bemutatói. A legkedveltebb műfaj az operett volt; de még annál is nagyobb sikert arathatott bármilyen színpadi különlegesség – akár egy nehezen érthető, értelmezhető dráma – újszerű rendezése.

A színház állandósítása azonban csak 1900-ban valósult meg Nagyváradon. Addig a városképbe se nagyon illő, 1857-ben épített, többszörösen bővített és javítgatott nyári színkör volt Váradon Thália hajléka.

A 19. század utolsó évtizedében a Nagyváradnál kisebb ütemben kapitalizálódó városok is sorra felavatták az új színházépületeket, Nagyváradon mégis „köztes” megoldás született. Az újonnan megnyílt teátrumok művezetői azonban tisztában voltak azzal, hogy a nyári idényben úgysem tudják színházukat gazdaságosan üzemeltetni, viszont a nagyváradi, kizárólag meleg évszakokban használható színkör – viszonylag magas bére és rossz körülményei ellenére – jó anyagi befektetésnek bizonyulhat. A közönség ismert színházszeretete biztosíthatja az anyagi és erkölcsi sikert. Ezért köthetett a váradi színügyi bizottság 1900-ig, az állandó színház megnyitásáig „színi szövetségeket” {290.} azokkal a városokkal, melyek élete a múltban is kapcsolódott a Sebes-Körös-parti város színháztörténetéhez: Debrecennel, Araddal, Kolozsvárral és Szegeddel.

A nagyváradi társulatok műsora azonos volt a vidéki színházak repertoárjával: túlnyomórészt a főváros, esetleg Kolozsvár újdonságait mutatták be. Csak ritka esetben tartottak Váradon ősbemutatót.

A színi szövetségek közül az első, a Debrecen–Nagyváradi Színtársulat működött legtovább, kilenc évig. 1866-ban Szabó József lett az egy évvel korábban megnyitott, debreceni színház művezetője. Szabó a vidéki színházszervezők legjobb tulajdonságaival rendelkezett, fontosnak tartotta a látványt, az összjátékot és a korhűséget. Az igazgató, aki már korábban megfordult társulatával a városban, 1867-ben szerződést kötött a váradi színügyi bizottsággal. Műsorpolitikájában a „mindenkinek kedvére valót” elv vezérelte, ezért operaegyüttest szervezett, 1870-ben pedig önálló balettkart is felléptetett. A műsor nagy részét még a társadalmi és történelmi darabok tették ki, de egyre nagyobb teret hódított a divatos operett; eleinte főleg Offenbach újdonságai. 1873-ban a kolerajárvány, a bécsi pénzválság és a nagy bécsi kiállítás miatt mindenütt csökkent a színház iránti érdeklődés. Debrecenben a súlyos anyagi válságot követően lemondott az intendáns. Az 1874. év ugyan jobb eredményeket hozott Nagyváradon, de 1875-ben az anyaszínház csődbe jutott, és a társulat legjobbjai Debrecenből Aradra szerződtek. A váradi színügyi bizottság úgy érezte, hogy ez a váratlan esemény felmenti szerződésbeli kötelezettségei alól, és a következő évben pályázatot hirdetett az igazgatói koncesszióra, melyet végül Mándoky Béla aradi direktor szerzett meg.

Mándoky hat évre vette bérbe az épületet. A szerződés pontjai között szerepelt, hogy az igazgató köteles 1877. május 1-jén megnyíló új színkört építeni. Az Arad–Nagyváradi Színtársulat azonban nem tudott meggyökeresedni Bihar vármegye székhelyén, a közönség nem volt elégedett játékukkal, így az építkezésbe bele sem kezdtek.

Nagyvárad tanácsa 1876 őszén – az 1875-ös pályázat követelményeit lényegében megismételve – 1883-ig a Kolozsvári Nemzeti Színházzal kötött megállapodást. A kolozsvári Magyar Polgár megtámadta ezt a vállalkozást. A Szamos-parti arisztokratikus gőg ellenszenvet váltott ki Nagyváradon. Kolozsvárról Tóth József igazgatásával és E. Kovács Gyula művezetésével a legjobb erők érkeztek a Körös partjára. Színpadra kerültek E. Kovács Gyula főszereplésével és rendezésében Shakespeare művei, előadták Goethe Faustját, változatos színjátéktípusokat: {291.} operákat, vígjátékokat, népszínműveket, bohózatokat és színvonalas operetteket játszottak. Sziklai Emília, a pesti Népszínház művésznője és Krecsányi Sarolta vendégfellépésére is sor került. Jótékony célú előadást tartottak az árvaház, a váradi izraelita nőegylet és az építendő színház javára. A növekvő hírlapi polémia miatt azonban a váradi színügyi bizottságnak újra kellett tárgyalnia a szerződést. Kiderült, hogy a kolozsváriak nem kívánnak új színkört építeni. A sértett váradiak erre szerződésszegésre hivatkozva 1878 márciusában felbontották a kontraktust.

A koncessziót újjászervezett társulatával ismét Mándoky Béla nyerte el, aki megvásárolta a kolozsváriak Váradon hagyott felszerelését. A most Debrecen–Nagyváradi Színtársulat néven jelentkező együttes szerződése három évre szólt. A műsorrendben a klasszikus repertoár háttérbe szorult, az operett pedig egyre jobban hódított az operával szemben. Ezért aztán 1880-ban, mivel a színkör csak „megújított”, s nem újonnan épített volt, Mándoky már nem is hozott operatársulatot.

Hiába tartottak operett-ősbemutatót (Konti József: A vadászok, 1878. augusztus 29.) és hívtak ismert vendégművészeket – többek között Prielle Kornéliát, Helvey Laurát, Bercsényi Bélát, Halmi Ferencet, Vidor Pált, Ditróinét –, a kezdeti lelkesedés alábbhagyott.

Molnár György cikksorozatában, mely 1879 augusztusában jelent meg, a nagyváradi és kolozsvári színház együttműködése mellett érvelt. Ez is hozzájárult, hogy a váradiak a Szamos-parti várossal való együttműködést szorgalmazták. A debreceniek erre megsértődtek, végül a nagyváradi színügyi bizottság kénytelen volt az egyetlen {292.} jelentkezőnek, az aradi társulat vezetőjének, Mosonyi Károlynak adni a koncessziót. 1883. február 18-án azonban leégett az új aradi színház; és a szerződés határidejének végén, az utolsó előadást követően Mosonyi társulata felbomlott.

1883 decemberében idősb Gyalokay Lajos indított újabb mozgalmat a váradi színház állandósítására. Ezúttal – a korábbi Szent László téri változattal ellentétben – a Bárányka szálló helyén akartak kőszínházat építeni. De a próbálkozás ismét kudarcba fulladt.

1884 tavaszán a szegedi színház is leégett. Ekkor az ottani igazgató, Nagy Vince szerződést kötött Nagyváraddal, s száz előadásra szóló nagy- és tizenhatra szóló kisbérletet hirdetett. A Szeged–Nagyváradi Színtársulat színvonalát biztosította, hogy a társulatban játszott Somló Sándor, a klasszikus repertoár híve is. Bár ez a társulat is jórészt operettekkel szórakoztatta a közönséget, 1885. június 14-én hatalmas sikerrel bemutatta Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját. Az előadást Ditrói Mór rendezte, Ádámot Ivánfi Jenő, Évát Hubay Aranka, Lucifert Bokody Antal alakította. Az előadáshoz a Kolozsvári Nemzeti Színház kölcsönözte a körülbelül 15000 forint értékű díszlet- és jelmeztárat. A produkciót nyolcszor kellett megismételni. A szegedi társulat mégis súlyos anyagi gondokkal küzdött. Nagy Vince még május 27-én lemondott. Öttagú konzorciumi bizottság vette át a vezetést; a társulat – a szeptemberi felbomlásig – részesedési rendszer alapján működött.

A következő évadban ismét az Arad–Nagyváradi Színi Szövetkezetet köszönthette a közönség, melyet Krecsányi Ignác vezetett. Krecsányi együttesének váradi működését Váradi Antal prológjával, a Szent László ébredése című egyfelvonásossal kezdte. (A dráma szövegét másnap a Nagyvárad című napilap is közölte.) Krecsányi kínálatában továbbra is a közönség igényének megfelelő francia társadalmi drámák, Shakespeare-, Csiky Gergely- és Szigligeti Ede-ciklusok szerepeltek. A magas színvonalú vendégjátékokon pedig Prielle Kornélia és a közkedvelt E. Kovács Gyula ismételte meg sikereit. 1887-től Somló Sándor is többször vendégszerepelt Nagyváradon. Krecsányi bevezette a délutáni előadásokat, és a közönség ízlésének engedve rengeteg operettet adott elő. Augusztusban azonban megromlott addigi jó viszonya a sajtóval, s ettől kezdve a társulat népszerűsége rohamosan csökkent.

A váradi színügyi bizottság Hoványi Géza vezetésével ekkor Kolozsvárra látogatott, s hároméves megállapodást kötött az ország második {293.} Nemzeti Színházával. 1888 nyarán Ditrói Mór igazgató-rendező vezetésével a korszak legrangosabb magyar együttese érkezett Nagyváradra. Az első évadban nem tartottak délutáni előadásokat, s a rajongók csalódására csak háromszor tűztek műsorra operát, de az operett ekkor már a műsor egyharmadát uralta. Mégis tetten érhető az igényes műsor kialakítására való törekvés: Váradon is bemutatták a kolozsvári ősbemutatóként sikert aratott Madách-művet, a Mózest. A rendszeres jutalom- és vendégjátékok nagyszámú közönséget vonzottak. 1889-ben E. Kovács kivált ugyan a kolozsvári a társulatból, de Váradon állandó vendég maradt. A folyton cserélődő társulathoz kitűnő új tagok érkeztek, ezért színvonalasabb lett az évad. Némileg visszaszorult az operett, a két operaelőadás viszont érdektelenségbe fulladt. Jászai Marit ekkor szerepeltetette először Ditrói Nagyváradon. A sajtó valóságos eksztázisban ünnepelt.

1890-ben eleinte a művészi színvonal csökkenésére panaszkodtak a kritikák, de az évad második felében rangos vendégművészek léptek színpadra: Újházi Ede, Csillag Teréz, Németh József, E. Kovács Gyula; Jászai Mari Grillparzer Medeájának címszerepében lépett színpadra. Szeptemberben E. Kovács Gyula rendezésében bemutatták a Tragédiát. Ádámot a rendező, Évát Hunyady Margit, Lucifert Szentgyörgyi István alakította. Ezúttal háromszor adták elő, ismét jó kritikai visszhanggal. Tábori Róbert paródiája – ez is jellemző a váradiakra – két nappal az eredeti premierje után Az ember komédiája címmel került színpadra.

Ditrói Mór szerződése azonban 1891-ben lejárt. Ekkor a nagyváradi színügyi bizottság az aradi színtársulat vezetőjével, Aradi Gerővel kötött új megállapodást. Ekkor még azt remélték, hogy az állandó színház megnyitásáig tevékenységük csak átmeneti lesz. Ebben tévedtek, hiszen még majdnem tíz esztendeig kellett várni a nagyváradi {294.} színház megnyitására. 1891-ben Aradi elismert színészekből álló együttessel érkezett Váradra. Az előadott darabok műfaji megoszlását azonban a sajtó siralmasnak ítélte, ezért júliustól változtattak a műsorrenden. Somló Sándor művezető több újdonságot tanított be; közkedvelt művészeket is vendégül láttak. 1892-ben átszervezett társulat érkezett a városba. Aradi Gerő halála után fia, Géza vette át a vezetést, a művezető Somló maradt. Ekkor nyílt meg az első jegyelővételi iroda Nagyváradon.

1893-ban Leszkay András lett az aradi színház bérlője, és Nagyváradon is ő kapott engedélyt színielőadások tartására. Működése alatt feltűnő események követték egymást. Ezek közül jó néhány az újdonság erejével hatott, és megmozgatta a város lakóit. Az átszervezett társulat a színkör évadkezdésekor vívta meg az első „színházi ütközetet” a Monarchia hadvezetésével. Áprilisban ugyanis Leszkay szerződést kötött az ezredparancsnoksággal, hogy a színházban a helyőrségi zenekar szolgáltassa a zenét. A katonai parancsnokság ezzel nem értett egyet, megtiltotta a zenekar nyilvános szereplését, így A cigánybáró május 3-ra kitűzött bemutatója elmaradt. A társulat karnagya, Barna Izsó, Bécsben kérte a legfelső hadvezetés jóváhagyását a katonazenekarral kötött szerződéshez. A látogatás eredményeképpen már május 9-én a katonazenekar kísérte Zeller A madarász című művét, mely Margó Célia főszereplésével került színre.

Nem sokkal később, Gerő Károly Próbaházasság című – egyébként igen gyenge – bohózatának előadásán kiderült, hogy a kiegyezés utáni politikai helyzetről mi a véleménye a közönségnek. Betétként ugyanis elhangzott a Kossuth-nóta, melyet a karzat és az állóhely publikuma tomboló lelkesedéssel újrázott. Ezen a színházi estén a nagyváradi közönség – legalábbis néhány percre – a hazafias tüntetés lázában égett.

Leszkay működését a váradi sajtó magasra értékelte, így a város három évre meghosszabbította szerződését. Leszkay kitűnő vendégjátékokat szervezett: a legnagyobb sikert megint csak Jászai Mari és Újházi Ede aratta. 1895-ben ismét átszervezték a társulatot. Húsz opera mellett harminc operett volt műsoron, Leszkay néhány operaelőadásra meghívta Febea Strakosch primadonnát Torinóból.

Az újdonságra vágyó váradiakat a színházigazgató fényes kiállítású világirodalmi különlegességekkel lepte meg. A takácsok című Hauptmann-dráma szeptemberi bemutatója azonban nagy port kavart, mert előadását – a kiegyezés óta először történt meg – betiltották.

{295.} Leszkay alaposan ráfizetett Nagyvárad színháztörténetének egyik legkiemelkedőbb évadjára. A „kiállított” darabok költségvetése és a vendégművészek magas fellépti díja több mint 8000 forintos deficitet okozott. Így 1896-ban, a millennium évében – Ditrói Mór közbelépésére – a kolozsváriak vették át a színkör üzemeltetését.

Hiába érkeztek kitűnő művészek Nagyváradra, a közönség hiányolta az operatársulatot. Csakhamar az is kitűnt, hogy a kolozsváriak pénzszerzési célból jöttek a városba. A sajtó kritikus hangot ütött meg; csak Blaha Lujza vidéki búcsúfellépéseit és E. Kovács Gyula negyvenéves színészi jubileumát kísérte kitüntetett figyelem.

1897-ben Leszkay társulata tért vissza. Százhatvannyolc előadást tartottak, sosem látott vendégjárással. A közkedvelt hazai művészeken kívül Gustavo Salvininek is tapsolhattak Nagyváradon.

Az évad legnagyobb eseményeként, 1897. augusztus 15-én Nagyvárad egy napra a „magyar Bayreuth” lett. 1897-ben a legnagyobb tragika, Jászai Mari ötletéből olyan produkció született, mely az egyetemes színháztörténetbe is bekerülhetett volna, ha nem Magyarországon történik. Jászai rekonstruált görög színpadon játszotta el Szophoklész Elektráját a Rhédey kertben. (Bár a kezdeményező kedvű váradiak már 1877. október 9-én hasonló vállalkozásra szánták el magukat: Tóth Ede A falu rossza című népszínművét 18. századi, „eredeti” keretben adták elő. A Körös utcát teljes hosszában lezárták, és a műkedvelők szekerekre ácsolt színpadokon játszottak.) A színpadot a város építésze, Rimanóczy Kálmán tervezte. Az „újságírók megsegítésére” és általuk is támogatott kezdeményezés nagy figyelmet keltett. Előkészítő bizottságot szerveztek, és a sajtó minden mozzanatról értesítette a publikumot. A színpad építését a város minden korú, rendű és rangú polgára meglátogatta, megtekintették, hogyan halad a munka. Bár a jegyeket borsos áron adták, még a szegények is ott ácsorogtak és tapsoltak a Rhédey kertben. A szabadtéri előadást a szokásos fényes bankett zárta, amely óriási népünnepélybe torkollott. Az esemény híre bejárta a világsajtót, ám Jászai Mari kezdeményezésének nem lett folytatása.

Az új színház megnyitását megelőző két nyáron – 1898-ban és 1899-ben – ismét a kolozsvári társulat művészei érkeztek Váradra. 1898-ban a váradi hivatásos magyar színjátszás századik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken E. Kovács Gyuláék játékában gyönyörködhetett a közönség.

1899 nyarán csupán egyetlen napon, augusztus 5-én nem volt {296.} előadás – E. Kovács Gyula temetése miatt. Egyébként 172 előadásban 93740 néző előtt 106 művet mutattak be. A sok vendégművész közül ismét Újházi Ede volt a legnépszerűbb. A Nagyvárad című napilap évadértékelő írása azonban még mindig nem volt elégedett, fanyalogva nyilatkozott a kolozsváriak játékáról.

Már 1890 óta folyamatosan történtek próbálkozások Nagyvárad állandó színházának felépítésére. Végül 1899 júliusában kezdték meg a felesleges épületek lebontását, megindult az alapozás; október 28-án pedig már tető alatt állt az épület.

A 19. század utolsó évtizede a váradi színház állandósítása körüli viták jegyében telt el. Sokféle nézet, vélemény és érdek ütközött, de a kérdés végleges megoldása halaszthatatlanná vált. A színi szövetkezetek állandó váltogatása a színház színvonalának rohamos süllyedéséhez vezetett. Nagyvárad szórakozni vágyó közönsége pedig sokkal nagyobb számban látogatta a Fekete Sas nagytermében működő orfeumot, mint a színkört.

1890-ben Hoványi Géza, a színügyi bizottság elnöke azt javasolta, hogy a hét évvel korábban kidolgozott terveknek megfelelően a regálekötvények elzálogosításával építsék fel az új színházat. Mások azt indítványozták, hogy kölcsönt kell kérni a városi tanácstól az előzetes munkálatokra. Segélyt szerettek volna a megyétől is. A november 9-i értekezlet indította el a lavinát. A radikális polgárság képviselői támogatták a városrendezéssel összhangban lévő tervet, a reformkori küzdelmek idején még haladó nemesi megye birtokosai viszont most, a Monarchia időszakában, merev, elutasító, konzervatív magatartást tanúsítottak. Maga a polgárság sem volt homogén, ezért sem tudott egységes véleményt kialakítani. Ráadásul a városrendezés élén egy határozatlan, szakmailag sem megfelelő osztrák főmérnök, David Busch állt. Sal Ferenc polgármester ósdi elvekkel párosuló korlátolt felfogása sem kedvezett az ügynek. A színház telkének kiválasztása körül is viharos viták dúltak, a megegyezés után pedig az építkezésre kijelölt helyen álló, bontásra ítélt házak tulajdonosaival kellett ádáz harcot folytatni.

Hat év alatt mégis megszületett a megoldás. Egy komolytalan pályázat visszautasítását követően 1894 októberében a bécsi Fellner és Helmer irodát bízták meg a színház megtervezésével, Fellnerék már 1895 júniusában ismertették – egyelőre a Nagypiac térre készített – terveiket. 1897-ben Sal Ferenc lemondott, s örökébe Bulyovszky József személyében fiatal, energikus és a színház ügyében is gyors lépéseket {297.} követelő polgármester lépett. A Fellnerékkel egyeztetett elhelyezési tervet három váradi építész dolgozta ki, akik a Bémer teret jelölték ki a színház helyszínéül. Ezt az elképzelést 1897. szeptember 10-én a városi közgyűlés elfogadta, a belügyminiszter pedig 1898. március 4-i átiratában megerősítette. Az építési jogot Rimanóczy Kálmánra ruházták, aki maga mellé vette a sikertelen pályázókat: Guttmann Józsefet és Rendes Vilmost. A munkálatok végre megkezdődhettek.

A városi tanács színigazgatói pályázatának Somogyi Károly lett a nyertese. 1900. október 15-én Somogyi társulata nyithatta meg Nagyvárad állandó színházát, melyet májusban Szigligeti Edéről neveztek el.

Az ünnepélyes megnyitó alkalmából emlékalbumot, selyem színlapot adtak ki; minden a szokásos módon zajlott. Paulay Ede özvegye, a város szülötte, Adorján Berta mondta ki az első szót az új színpadon.

Az általános lelkesedés közepette a Szabadság ifjú munkatársának, Ady Endrének Szigligeti háza című köszöntő írásába keserű hangok is vegyültek. Ady úgy érezte, hogy az ország nem vette tudomásul az évszázados küzdelmet, így ünnepével a város magára maradt: „Eljönnek hozzánk vendégeink is, és nem fognak megérteni bennünket… Nem fogják megérteni a mi egyesítő ünneplésünket…

Hogy is értenék meg?… A száz esztendő elkoptatta a nálunk bontott szárnyakat. Ők már csak a pocsolyákat látták. Mit tudják ők, hogy a mi oltárunk füstje az ég felé szállt!…

…És úgy legyen!… Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akartuk.”31

{298.} Somogyi Károly szerződését kétszer újították meg, egészen 1907-ig ő maradt az igazgató. Eseményekben bővelkedő esztendők következtek, hiszen a színház társadalmi jelentősége megnőtt. A bankettek, pletykák a színésznők magánéletéről, a színházi újság szépségversenye mind-mind beszédtéma volt, közüggyé vált. Ám Somogyi hiába követett el tőle telhetően mindent a színház, sőt a látványos színház érdekében – a közönség nagy részét mégis jobban érdekelte a Barnum cirkusz, Buffalo Bill vendégjátéka és a Zöldfa szálló orfeumi műsora. A szép számú igényes közönség viszont többre vágyott, mint amit a már csúfondárosan „váradi rendszernek” nevezett hiányos műsor-összeállítás nyújthatott. Somogyi évadonként harminc–ötven bemutatót tartott. Ilyen számú premier művészileg csak gyenge produkciókat eredményezhetett; a színvonalon legfeljebb a színészek egyéni teljesítménye javíthatott volna. Az ország egyik legdrágább, gyorsan fluktuáló színtársulatát azonban direktora nem tudta kihasználni. Kétségtelenül voltak Somogyi Károlynak jó kezdeményezései: a rétegigényeket szolgáló gyermekelőadások és az állandósított vasárnapi népszínmű-bemutatók. A klasszikus repertoár és az opera az összműsor szempontjából kiegyensúlyozottá vált. Az értelmiség örömmel fogadta a világszínházi értékeket (Ibsen: Kísértetek, 1901; Tolsztoj: A sötétség hatalma, 1902; Gorkij: Éjjeli menedékhely 1903). A különlegességre vágyók igényét vendégjátékokkal elégítették ki: ekkor is meghívták Márkus Emíliát és Újházi Edét, sőt a híres és divatos Miss Mary Haltont is – aki az Amerikai Egyesült Államokból érkezett, s ez idő tájt a pesti Népszínházban magyarul játszotta a San-Toy főszerepét.

A színház és a hadsereg kapcsolatát azonban további incidensek zavarták meg. Thury Zoltán Katonák című művének kommünikéi a darab problematikájának helyi vonatkozásait sejtették. Ezért a premier előtti napokban napiparancsban tiltották meg, hogy a tisztek és a legénység megtekintse az előadást. Két év múlva Az ember tragédiája bemutatóján tört ki „viharos tüntetés a Szigligeti Színházban”, mert ismét parancs tiltotta meg a katonazenekarnak, hogy megismételje a párizsi színben elhangzó Marseillaise-t. A következő évad elején Somogyi ezért a helyőrségi zenekart állandó színházi együttessel váltotta fel. Szükség is volt megbízható zenészekre, mert a műsorban az operett került túlsúlyba. Ezzel a jelenséggel egy időben a váradi közönség megbuktatta Bródy Sándor A dada című naturalista drámáját.

{299.} A nagyváradi közönség és a nagyváradi társulat tagjai szigorú kritikán nevelkedtek: Sas Ede, Fehér Dezső, Ady Endre véleménye jelent meg a napilapok hasábjain. Fontos szerepet töltöttek be a tiszavirág-életű, egymást váltó színházi lapok: a Színházi Újság után a Nagyváradi Magyar Színpad és utódai. 1902. szeptember 27-én szenzációt jelentett az az este, melyen a helyi publicisták egyfelvonásosait kötötték csokorba: Bíró Lajos és Dénes Sándor színjátéka mellett ekkor került színre Ady Endrének A műhelyben című színjátéka.

A népek és a kultúrák közti kapcsolattartás jegyében 1903-ban színre vitték a város román közéleti személyiségének, Iosif Vulcan író-szerkesztőnek István vajda című drámáját.

1907. november 15-től Somogyi titkára, Erdélyi Miklós vette át a Szigligeti Színház vezetését, aki megszakítás nélkül 1921-ig igazgató maradt. Erdélyi nagy gyakorlattal rendelkező, jó kapcsolatteremtő színházi ember volt, aki a Somogyi mellett megszerzett alapokat továbbfejlesztette. Igazgatói tehetségét azzal is igazolta, hogy a mozi, a varieték és a kabaré versenye mellett képes volt a színház vezetését hoszszú időn keresztül – még az impériumváltás közepette is – megtartani.

Erdélyi kapitalista vállalkozásként kezelte a színházat. A társulatot fokozatosan átalakította. 1910-ben szerződtette Gróf Lászlót, a művelt rendezőt; Gózon Gyulát, Kabos Gyulát és más jeles színészeket. Gyakran tett európai utazásokat, hogy a frissen bemutatott újdonságokat megszerezze. Az egyre egyénibb arculatú nagyváradi színházban elsőként került színre Magyarországon Arthur Schnitzler A préda (1909) című színjátéka; de a váradi bemutató idején Ibsen A vadkacsa című drámája sem volt a vidéki társulatok műsordarabja. Erdélyi vérbeli kapitalista vállalkozóként a reklámra is sokat költött.

A társadalmi igazságtalanságokat szemléltető drámákat elsősorban az értelmiség kívánta látni: újabb tiltó katonai napiparancsot eredményezett Földes Imrének A császár katonái (1908) című darabja. Ugyanebben az évadban mutatták be Bródy Sándor A tanítónő című színművét is. 1909-ben Váradon volt Lengyel Menyhért Taifunjának első vidéki premierje. Műsorra került Bródy Sándor A medikus (1911), Bíró Lajos Sárga liliom (1911), Nagy Endre A zseni (1911) című újdonsága. Természetesen Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc művei vezették a nézettségi listát. A figyelemre méltó operarepertoár ellenére a legnagyobb kasszasikert az operett érte el.

Erdélyi, hogy minden réteg igényét kielégítse, felelevenítette az ifjúsági előadásokat is.

{300.} A Szabadság, a Nagyvárad és más színvonalas váradi napilapok színikritikáit és színházi írásait a „holnaposok” legjobbjai szignálták. Juhász Gyula és társai színműírással is megpróbálkoztak: Sas Ede 1907-ben a Mihály pópa lánya, Juhász Gyula 1909-ben az Atalanta, Tabéry Géza 1914-ben Helén vágyai című művével mutatkozhatott be a Szigligeti Színházban – változó sikerrel.

A napilapok színházi rovatain kívül Erdélyi igazgatásának idején, 1908–1921 között megjelent a Színházi Újság című hetilap, a színházbarátok ebből is értesülhettek az újdonságokról.

Az ünnepelt magyar színészek vendégeskedése szenzációszámba ment. 1910-ben Lehár Ferenc vezényelte a Luxemburg grófja premierjét. De kitűnő külföldi színművészek – 1913-ban például Victor Antonescu és társulata – is ellátogattak a Szigligeti Színházba.

Az első világháború kitöréséig – az addigi gyakorlatot követve – a váradi színházat is a rövid távú tervezés, a havonta meghirdetett bérlet jellemezte. Az 1914–1915-ös évadban a növekvő infláció ellensúlyozására az igazgató és a vezető tanács megegyezése értelmében a színház konzorcium formájában működött. A dolgozók fizetésük arányában részesedtek a bevételekből. Az anyagi gondok azonban tovább növekedtek. A Máramarosszigeten 1917 nyarára tervezett vendégszereplést megakadályozta a háború. A színészek a kényszerű szünet alatt a konkurens színpadokon, kabarékban léptek fel a közelgő anyagi csőd kivédésére.

A világháború alatt gyakran nacionalista és háborús tematikájú fércműveket adtak elő. A könnyű műfaj pozícióit azzal erősítették meg, hogy a kasszasikereket és az operetteket többször megismételték. Mivel a jó színészek sorra elszerződtek, az utánpótlás biztosítására Tompa Béla, az ambiciózus, fiatal művész színészképző iskolát indított.

1918. december 1-jén a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés Nagyváradot is román területnek nyilvánította. A cenzúra bevezetése, a román hatalomátvétel súlyosan érintette Erdélyi Miklós vállalkozását is. A színházépületben hétvégenként a regáti román színházak vendégjátékaira került sor; a magyar színtársulat pedig a Katolikus Kör helyiségébe, a régi Jogakadémia kis dísztermébe szorult.

1919-től kezdve a Regina Maria (Mária királynő) névre átkeresztelt színházat – a kisebbségi színházakat sújtó általános rendelkezéseknek megfelelően – bonyolult adók sújtották. A közönség elszegényedett. A választékosabb műsorrend (Molnár Ferenc-ciklus; Janovics Jenő, Poór Lili vendégjátékai) ellenére az 1920. év a legrosszabb {301.} pénzügyi mérleget hozta. A színidirektorok által megfogalmazott országos memorandum javaslatai sem hozták meg a kívánt eredményt. Erdélyi mindent megpróbált: a bérleteseknek tízszázalékos kedvezményt nyújtott, leszállította a helyárakat, vendégtársulatokat és vendégművészeket hívott, de az általános színházi válságon ő sem tudott úrrá lenni, s vállalkozása csődbe jutott. 1921-ben Parlagi Lajos, a kolozsvári színház igazgatóhelyettese kapott színháznyitási engedélyt Nagyváradon.

Temesvár

A Bánság földrajzi-történelmi különállása, a számarányában is jóval nagyobb német polgárság befolyása, a magyarság késlekedő nemzeti tudatra ébredése és lehetőségeinek hiánya jelentősen hátráltatta a terület magyar színházi fejlődését is. A Bánság fővárosán kívül Nagybecskerek és Lugos színi élete szintén figyelemre méltó. Lugoson már 1835-ben épült játékszín, 1865-től rendszeressé vált a magyar színészet jelenléte, 1900. december 5-én pedig új színházépületet avattak. Temesvárott a volt szerb városháza telkére 1794-ben épített Thália Színházat ugyan folytonosan alakítgatni, toldozni-foldozni kellett, de 1874-ig mégiscsak kőszínház volt. A színkör, mely az egykori Andrássy kávéház helyén állott, a nyári előadásokat fogadta be. A rendkívül lassan „magyarosodó” városban a 19. század folyamán még a magyar anyanyelvű közönség is elsősorban a német előadásokat tekintette meg.

Temesvár helyzetét nehezítette, hogy a közeli Arad a 19. század folyamán virágzó magyar színházi élettel büszkélkedhetett.

{302.} A kiegyezés után határozottabb és sikeresebb kísérletek történtek a temesvári német színjátszás hegemóniájának megtörésére. 1872. május 1-jén megjelent az első magyar napilap, a Temesi Lapok, mely legelső számában is foglalkozott a magyar színügy kérdésével, és felvetette az állandósítás szükségességét. Ekkor Aradi Gerő társulata játszotta a városban az operettekből, drámákból, szalonvígjátékokból, népszínművekből álló szokásos műsort. S amikor Ferenc József május 6-án a városba látogatott, programjába – ügyes politikai fogásként – beiktatták a magyar együttes díszelőadásának megtekintését. A repertoár sikeres darabjaiból összeállított egyveleget telt ház nézte végig, de másnap kiürült a nézőtér. Aradiék helyzete katasztrofálissá vált, s csak erkölcsi elégtételük lehetett a Temesváron, Buziáson és Lugason tartott előadásokkal. A téli évad mindig a német színészeké volt, így a magyar társulat csupán 1873 áprilisában térhetett vissza, s titkon abban reménykedtek, hogy a közönség, hazafias érzelmei miatt, négy bérleten keresztül is megtölti a nézőteret. De Aradi már a harmadik bérlet végén búcsúzásra kényszerült, és Nagybecskerekre távozott.

Temesvárott 1874-ben készült el az új színházépület. A németek és a magyarok között éles harc indult azért, hogy mely nyelven nyissák meg a színházat. Hiába volt erősebb a német lakosság színházlátogatási hagyománya, a színházat – politikai okokból – nemzeti intézménynek tekintették, és a magyarok ragaszkodtak jogaikhoz. A budapesti Nemzeti Színház művészeit kérték fel, hogy előadásukkal és jelenlétükkel emeljék a Ferenc Józsefről elnevezett teátrum díszelőadásának rangját. 1875. szeptember 22-én Szigligeti Ede Nőuralom című darabjával nyitották meg a Fellner és Helmer tervezte új épületet. A prológust a város katolikus paptanára, Csiky Gergely írta, akinek ez volt az első színházi bemutatkozása.

1875 májusában – még a nyári arénában – Sztupa Andor kezdte meg huszonnégy előadásból álló vendégjátékát, és 1876 áprilisában ugyancsak ez a társulat tért vissza immár az állandó színházba, majd májustól a színkörben folytatódott a sorozat. 1877 tavaszán újra Aradi Gerő, aki ezúttal a Szeged–Szabadkai Színtársulatot vezette, találta magát szembe a temesvári üres széksorokkal, és ugyanez a sors érte 1878 húsvétján az Aradi Színügy-Gyámolító Egylet színtársulatát. Az együttes vezetője, Mátray Betegh Béla ekkor újítással próbálkozott: a lapoknál elérte, hogy nemcsak az aznapi darab címét, hanem teljes szereposztását közöljék; kibővítette az együttest, és Kolozsvárról {303.} leszerződtette a legjobb énekeseket: Krieger Cornéliát, a Dalnoki házaspárt és a népszerű buffót és operettrendezőt, Marczell Gézát. Az első telt házat Lecoque operettje, a Marjolaine – Kisasszony feleségem hozta meg, és ezzel új korszak kezdődött a temesvári magyar színház életében. A művezető, drámai rendező és színész, Mátray Betegh Béla jól értett a menedzseléshez, nem véletlenül lett ő két esztendő múlva a kolozsváriak bécsi vendégjátékának művészeti vezetője. 1879-ben Temesvárra ismét az aradi társulat érkezett. Az együttes tagja volt hősszerelmes szerepkörben Ditrói Mór is.

1880 tavaszán Gerőfi Andor társulata jött Temesvárra, a Boccaccio sikeres előadásával. A művészi színvonal további emelése érdekében a direktor vendégszereplésre hívta Felekyné Munkácsy Flórát, aki Schiller és Dumas drámáin kívül fellépett Szigligeti Ede Nőuralom című darabjában. Az előadás utáni, 1880. május 1-jére virradó hajnalon az új színházépület leégett. A tűzvészt követő nyári szezonban Szegedi Mihály társulata a könnyű műfajnak hódolt az arénában; 1882-ben pedig B. Polgár Gyula színészei jöttek Temesvárra.

Jóval lényegesebb események zajlottak a magyar színjátszás állandósítása érdekében a színházon kívül. 1881. november 19-én a városháza tanácstermében néhányan elhatározták a Temesvári Színgyámolító Egylet megalapítását. Az alapszabály megfogalmazásának elhúzódása miatt azonban csak 1883. április 29-én született meg ez a szervezet. De más tényezők is nehezítették a döntő változásokat. A városi tanács értesítette az egyletet, hogy a téli szezon egyelőre továbbra is a német társulaté marad, és a magyar színjátszás számára – virágvasárnapról kezdődően – csupán három hónap áll rendelkezésre. Egy hónapra megkapták a helyreállított Ferenc József Színházat, a fennmaradó kettőt azonban a nyári színkörben kellett tölteniük. Ráadásul ezt a játszóhelyet az igazgatónak saját költségén kellett megépítenie. A megszavazott szubvenció a német együttes számára megajánlott összeg felénél is kevesebb volt. Az újjáépített színházat azonban 1882. december 12-én mégiscsak magyar színészek avatták fel. Mannsberger Jakab (Mosonyi Károly) aradi társulata elsősorban népszínműveket játszott, melyek vonzották a közönséget, ám az igazgató adósságai felemésztették a bevételt. A következő évben – Molnár György művészeti vezetésével – ismét Mosonyi társulata tért viszsza. Csak hat hetet tölthettek Temesvárott, mert az igazgató – rendezetlen anyagi körülményei miatt – 1883. április 13-án befejezte az évadot. Művészi szempontból azonban ez a rövid idő is jelentősnek {304.} mondható. Bemutatták Hervé Lili című operettjét; Molnár György pedig klasszikus szerepeiben: Othellóként, illetve a Tartuffe és A mizantróp címszerepében aratott sikert. Molnár rendezői tehetségét is bebizonyította: Szigeti József A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínművét állította színre a Színgyámolító Egylet javára.

1884 végén a városi tanács nyomatékosan felszólította az igazgatót, hogy teljesítse régóta esedékes kötelezettségét, és építse fel a színkört. Mivel Mosonyi nem válaszolt, szerződését felbontották. 1885 virágvasárnapjától Temesvárnak nem volt szerződött magyar színigazgatója. Pedig 1885. február 1-jén a városi tanács rendkívüli közgyűlésén megszavazta, hogy 1885–1886-tól kezdve a magyar színészet állandósuljon Temesvárott. S bár erre még várni kellett, 1885. október 3-án a Ferenc József Színházban megkezdődhetett az első téli magyar évad. Jókai Mór javaslatára Gerőfi Andor szabadkai igazgatóval kötöttek szerződést, melyet évad közben fel kellett bontani. mivel Gerőfi a megszabott szubvenciónál lényegesen többet költött, ráadásul hitelezői állandóan árverezés útján hajtották be követelésüket. A város az akkor éppen nem működő Nagy Vince direktor díszlet- és kosztümtárát vette bérbe, s a maradék időre a művezetéssel is megbízta a direktort, aki szokványos műsort állított össze. Csak Szathmáry Árpád, Vízvári Gyula és Prielle Kornélia vendégfellépése jelentett művészi eseményt, az anyagi helyzet azonban lesújtó volt: a Színgyámolító Egylet alig tudta kifizetni a gázsikat.

Temesvár képviselő-testülete – mely a nemzeti érzelmek mellett a színházban azért elsősorban üzleti kérdést látott – 1886. február 27-i közgyűlésén helyt adott az igazgató pótszubvenció iránti kérelmének, de úgy határozott, hogy miután a magyar társulat önmagában nem tud kitölteni egy teljes évadot, színi szövetségre lépnek a fejlettségben és etnikai összetételben Temesvárhoz hasonló helyzetben lévő Pozsonnyal. A két város vezetősége megállapodott, hogy az októbertől januárig a Bega partján működő magyar társulat februárban Pozsonyba utazik; helyét pedig az operaegyüttessel is rendelkező pozsonyi német színház veszi át. Február és március volt fenntartva a „csereszínháznak”, a temesváriaknak pedig nyári állomáshelyül a busás jövedelmet jelentő fővárosi Krisztinavárosi Színkört szerezték meg. Előnyösebb ajánlattevő hiányában ismét Mosonyi Károly nyerte meg a pályázatot. Mosonyi műsorát megint csak a népszínművek uralták, de a jelesebb Offenbach-operettek mellett a Rómeó és Júlia és más értékes drámai művek is feltűntek. Az 1887. október 1-jén kezdődő {305.} újabb magyar évadban a rossz anyagi helyzetbe került Mosonyiék már csak állami segéllyel utazhattak állomáshelyükre. A színházat napokra be kellett zárni, a hirdetett fővárosi művészek közül pedig csak Helvey Laura érkezett meg három estén át tartó vendégjátékra.

1888. február 27-én végre sikerült az Aradról elkívánkozó Krecsányi Ignáccal szerződést kötni, akinek első évadja a legteljesebb siker jegyében zárult, összesen százharmincöt előadást tartott: ötven operettet, huszonhárom drámát, huszonkét középfajú színművet, tizenhat vígjátékot, tíz szomorújátékot, nyolc bohózatot, három látványosságot és magánjelenetet adott elő. Az ember tragédiája tizenegyszer volt színpadon 1888 folyamán. Az első, anyagilag is eredményes évadot követően 1891 őszéig visszaesés mutatkozott. Akkor viszont Krecsányiék úgy térhettek vissza Budáról, hogy már nem kellett a közönség nemzeti érzelmeire hatniuk, mert a műsorrend és a színvonalas játék egyaránt vonzotta a nézőket. A repertoár klasszikus darabjai közül sikert aratott az Othello, Rómeó és Júlia, III. Richárd, Szophoklész Elektrája és A fösvény. 1895-ben Jászai Mari, 1896-ban Blaha Lujza jött vendégszerepelni. A közönség ízlésének megváltozását szemléletesen mutatja, hogy a jutalomjátékok megválasztásánál nem a népszínművek vagy operettek kerültek előtérbe, hanem – többek között – Schiller művei. Hogy a színház a város életében fontos kulturális szerepet kapott, bizonyítja, hogy a temesvári lapokban naponta közöltek színikritikákat.

Időközben Pozsony azzal a javaslattal állt elő, hogy minden második évben a német színészeké legyen a téli főszezon. Ezt Temesvár nem fogadta el, s noha anyagi szempontból üdvös lett volna fenntartani a kapcsolatot, a színi szövetség felbomlott.

Krecsányi 1898. január 20-án a Bánk bánnal búcsúzott attól a várostól, ahol négy éven át ő volt a legnépszerűbb személyiség. Az igazgató utolsó évadjában száztizenhét esti és huszonegy délutáni előadást tartott, és a négy hónap alatt összesen tizenhét bemutatót rendezett. Tizennégy előadásával Sidney Jones–Owen Hall Gésák című operettje aratta a legnagyobb sikert. 1898. november 20-án a város elöljárói a Színügyi Egylet tagjaival egyetértésben elhatározták, hogy attól kezdve kizárólag a magyar színjátszás kap helyet a Ferenc József Színházban. Az értekezlet felkérte a polgármestert, hogy tárgyaljon Krecsányival, s ha ő a következő hat és fél hónapos évadot magas szubvenció mellett sem vállalná, akkor pályázatot kell kiírni. {306.} Krecsányit kötötte Szegednek adott ígérete, ezért azután Makó Lajos érkezett színtársulatával a Bega partjára.

Makó egészen kiváló együttessel érkezett Temesvárra. Szakács Andor, Stoll Károly rendezőként is működött. A vezető tagok között volt Faragó Ödön, Jeskó Ariadne, R. Réthy Laura is. Az első teljesen magyar évad vendégszereplői között ott találjuk Újházi Edét, Náday Ferencet, Csillag Terézt, Márkus Emíliát – mindannyian legkedvesebb szerepeiket játszották. Az amerikai Mary Halton a Gésákban lépett fel. Az évad 1899. október 6-án kezdődött, és 1900. április 9-én – a karszemélyzet jutalomjátékával – zárult. Összesen kétszázhúsz előadást tartottak. Makó csökkentette az operettek számát, ami ugyan pénzügyi veszteségeket okozott, ennek ellenére elvállalta, hogy Katona József születésnapján jótékony céllal – E. Kovács Gyula árváinak javára –színre vigye a Bánk bánt. A következő évadot Pethes Imre Cyrano-alakításával nyitották meg. 1900. november 9-én a budapesti Operaház nemzetközi hírű baritonistájának, Dalnoki Viktornak a közreműködésével sor került az első temesvári operaelőadásra: Verdi Traviatáját játszották. A prózai műsor legjobb produkciója A velencei kalmár volt Sebestyén Géza Shylockjával. Makó utolsó évadját 1902 márciusában egy hónapos pótidénnyel toldotta meg. A következő évre kiírt pályázatot ismét Krecsányi nyerte el, akiért rajongott a temesvári publikum. További tizenkét esztendeig nem is eresztették el: ez az időszak a temesvári magyar színjátszás aranykora. Krecsányi olyan nagy erőfeszítést igénylő, nehéz műveket is sikerre vitt a Bega partján, mint Wagner Tannhäusere (1904. március 4.) vagy a Max Reinhardt szcenírozása nyomán színpadra állított Éjjeli menedékhely. Az 1904–1905-ös évadban igen jelentős színészek léptek fel: Szoyer Ilonka, Jászai Mari, Ivánfi Jenő (a Tartuffe-ben és A velencei kalmárban). A következő években eljött Márkus Emília, Blaha Lujza és Milánóból Albarede Ferrari operaénekes.

1905 nyarán Krecsányit nagy anyagi veszteség érte. A Budai Színkört a Népszínház foglalta el, ő pedig a Városligeti Színkörbe szorult társulatával. Csak a gázsikra a teljes bevétel háromszorosát kellett kifizetnie. A nyári állomáshelyről Temesvárra érkezve ismét fellélegezhetett. Sőt – az 1905–1906-os szezon során arra is vállalkozott, hogy bemutassa a drága kiállítású Lohengrint.

1908-ban, a budai évad végén kezdték ünnepelni Krecsányi színidirektorkodásának harmincötödik évfordulóját, és az ünnepségek Temesváron is folytatódtak. Október 3-án A tanítónő premierjével {307.} nyitottak, majd kétszáznegyvennégy előadás után, 1909. április 28-án zárult a szezon, melynek során huszonhat bemutatót tartottak: például Ibsen A vadkacsa című művét Lukács György fordításában vitték színre. A következő évek programján magyar és világszínpadi újdonságok, társalgási vígjátékok, népszerű operák és klasszikusok szerepeltek. Az 1911–1912-es évadban vendégjátékra érkezett Krecsányi egykori felfedezettje, Beregi Oszkár. Eljátszotta híres szerepét, Rómeót, továbbá a Hamletet és a Monna Vanna főszerepét, Prinzivalle-t. A temesvári közönség még Krecsányi Ignác utolsó aktív évadjában is viszontláthatta Beregit csakúgy, mint Jászai Marit.

{308.} Az 1913–1914-es évad végén ugyanis az egyik legjelentősebb vidéki színigazgató visszavonult. A hetvenesztendős mestert 1914. április 26-án fényes külsőségek között búcsúztatták el. Ünnepi beszéde, mely nyomtatásban is megjelent, a temesvári színészet 1888 és 1914 közötti időszakát tekintette át. Számvetése hűen tükrözte pályájának legértékesebb pillanatait.

Az első világháború kitörése nyomán a színigazgatók általában fejvesztetten kapkodni kezdtek. Nem mertek társulatot szervezni, nem merték megnyitni a színházépületeket. Krecsányi után Komjáthy János lett az igazgató, aki társulatával szervezetten várakozott az évad elkezdésére, az általános pánikban azonban nem merte vállalni az anyagi kockázatot. Csak szeptember végén érkeztek meg Temesvárra, amikor a város biztosítékot adott, hogy rossz üzletmenet esetén a gázsik arányában maga vállalja az anyagi fedezetet. Komjáthy társulata ismert, jó nevű művészekből állott. A repertoárt hagyományosan vegyes műfajokból állította össze, a könnyű műfaj természetesen nagyobb arányban szerepelt. A háborús állapotnak megfelelően itt is egyre több alkalmi darab került színre. A vendégjátékok közül Ivánfi Jenő néhány fellépése emelkedett ki; a Nemzeti Színház művésze klasszikus szerepeiből adott ízelítőt.

1915 áprilisában Sebestyén Géza is temesvári vendégjátékra érkezett. 1915 januárjában a polgármester tárgyalásokat kezdett vele, mert a város elöljárói nem voltak elégedettek Komjáthy színházvezetésével. Az 1915–1916-os évadtól kezdve további négy évig Sebestyén Géza buda–temesvári társulata határozta meg Temesvár magyar színházának életét. Sebestyén, aki a vidéki színészet élgárdáját tömörítette társulatába, színvonalas, a részletekig kidolgozott prózai, opera- és operett-előadásokkal örvendeztette meg a temesváriakat. Több országos és vidéki ősbemutatót tartott. Elsőként mutatta be Farkas Imrének az impériumváltás idején betiltott Túl a nagy Krivánon című operettjét, Bús Fekete László és Zerkovitz Béla két daljátékát, Ráskai Ferenc Hivatalnoklány című vígjátékát és néhány Jókai-regény új dramatizálását. A helyi szerzőket is színpadhoz segítette; előadatta Uhlyárik Béla több egyfelvonásosát, Pogány László és Wofner Zsuzska drámai jeleneteit. Gerhart Hauptmann Michael Kramerját a temesvári Weil Árpád fordításában vitte színre.

A közönség elégedett volt Sebestyén Gézáékkal. De a román impériumváltással együtt járó, az önkényuralmi időkre emlékeztető rendelkezések, melyek gyakran helyi önkényeskedésekkel párosultak, {309.} nagyon megnehezítették a magyar társulat életét. Ennek ellenére Sebestyén Géza az 1920–1921-es évadra is tartalmas műsort hirdetett – klasszikus prózai darabokat, operákat, Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Harsányi Zsolt műveit – 1920. november 2-án azonban újra leégett a színház.

Arad

Nem volt véletlen, hogy a 19. század utolsó évtizedében az Erdély legnyugatibb részén fekvő Arad eleven színházi bázissá fejlődött, és éveken keresztül egyik sarkpontja volt az Arad–Buda–Temesvár színikerületnek. A város dinamikusan fejlődő kereskedelmi központ lett, 1868-tól pedig a Gyulafehérvárig meghosszabbított vasútvonallal jelentős átmenő forgalmat bonyolíthatott le. 1870 és 1910 között lakossága megduplázódott: az 1869-es 33000-ről 63000-re emelkedett. Ez alatt az idő alatt etnikai összetétele is megváltozott: 1910-ben a vármegyében a 65 % románság mellett csak 22 % volt a magyar (a többi szerb és német), a megyeszékhelyen azonban fordítottá vált az arány: ekkorra már 73 %-ot tett ki a magyarság létszáma.

Arad színházi élete is ennek megfelelően alakult. Bár 1818 óta rendszeresen látogatták kisebb-nagyobb társulatok, igazán élénk és virágzó színházi élet csak korszakunk elején – 1874. szeptember 21-én – az első állandó kőszínház megnyitásával kezdődött. Az ünnepség, amelyen az uralkodó is megjelent, a Hunyadi László című opera nyitányával kezdődött. Ezt Szász Károly prológusa követte, amelynek középpontjában a korszak fő eszméje állt: „De ha! ki lép elő komoly fenségben, / S irányt a többi játékának ad? […] Isméritek: – nem idegen jő – / A Nemzetiség szent nemtője ő.”32 Ezután az aradi dalárda elénekelte a Himnuszt. Az estet Fáy András Mátrai vadászat című darabja zárta.

1877-ben Színügyi Gyámolító Egylet alakult. Szervezésében az „Aradvárosi Színházban” ismét ünnepélyes évadnyitót tartottak – ezúttal Mosonyi Károly társulatát szerződtették. A prológust a közeli Pankota szülötte, Csiky Gergely írta Thália megváltása címmel. Ez már teljes téli évad volt: 1877. október 4-étől 1878. április 16-áig tartott. A nyugodt működést azonban tragikus esemény szakította meg: 1883. február 18-án a színház épülete leégett. A város kulturális igényét bizonyította, hogy hajlék nélkül maradt társulat számára azonnal kijelölte a Fehér Kereszt vendéglőt – gazdasági erejét jelezte, hogy {310.} már az első napokban megszületett a döntés: a színházat újból fel kell építeni. A város vezető egyéniségei – Institoris Kálmán, Lukácsi Miklós, Nikolits Döme – Színházépítő Bizottságot szerveztek, és pályázatot hirdettek, melyet végül Halmay Andor aradi műépítész nyert meg. Az építés gyorsan folyt: 1885. október 1-jén az új igazgató, Krecsányi Ignác társulata már az új épületben – mely valamivel kisebb volt a réginél – kezdhetett játszani.

A megnyitó azonban már nem volt országos érdekű, és az újságírókon kívül csak a belügyminisztérium kiküldöttje jelent meg. A prológus – Múlt és jelen – ismét Csiky tollából származott. Szigligeti Csikósának első felvonása után Berczik Árpád A bálkirálynő című kis vígjátékát mutatták be. Az estet Karl Millöcker Koldusdiák című operettjének első felvonása zárta.

Krecsányi Ignác ekkor már nagy hírű igazgató volt. Valószínűleg ezért fogadták el feltételeit, hogy tudniillik csak úgy hajlandó bérbe venni a színházat, ha az épület fűtését és világítását a város fedezi. Egyben teljes függetlenséget kötött ki a műsor összeállítása tekintetében. Három évadot töltött a városban. Ez alatt a három év alatt igényes műsorpolitikát alakított ki. Természetes volt, hogy Csiky Gergelynek szinte minden darabja színre került: A proletárok, a Mukányi, a Stomfay család, a Buborékok mellett 1886-ban évadnyitóként a Petneházy, majd még ugyanabban az évben a Spartacus.

Jókai Mór is kedvelt szerzője a korszaknak. Bár nem volt igazán sikeres a Dózsa, de azért vissza-visszatért. A Szigetvári vértanúk rendszerint október 6-án került színpadra. (Ezen az évfordulón máskor Szigligeti II. Rákóczi Ferenc fogsága című történelmi játékát vagy Rákosi Jenő Aradi vérnapok című tragédiáját tűzték műsorra.) Az aranyember című Jókai-regény sikeres adaptációját is bemutatták (1886. április 2.). Az előadás érdekessége volt, hogy Noémit román nemzeti viseletbe öltöztette Krecsányi. Sikere volt a másik Jókai-dramatizálásnak, a A fekete gyémántoknak is.

A klasszikus műsorban főként Shakespeare művei szerepeltek. 1885-ben például a Rómeó és Júliát vitték színre. Az előadásnak meglehetősen furcsa volt a kritikai fogadtatása: „Magunk sem rajongunk Shakespeare drámáiért, mert művészete egy részét az idő túlszárnyalta. Például a Rómeó és Júlia dramaturgiai bonckés alatt a legelső vágásra széthullik…”33 Döcögőnek minősítették A velencei kalmár 1886-os előadását, melyben pedig vendégként Molnár György lépett fel. Még abban az évben játszották A makrancos hölgyet és a Szentivánéji {311.} álmot; 1888-ban Somló Sándor kiváló alakítása tette emlékezetessé a Hamletet.

1886-ban Krecsányi nagy vállalkozásba fogott: a Paulay-féle színre alkalmazás nyomán bemutatta Az ember tragédiáját. Ádámot Somló Sándor, Évát Hegyesi Mari alakította kitűnően. (Később mind a ketten a Nemzeti Színház vezető művészei lettek.) A kritikusok nem voltak elégedettek vizsai Halmai Imrével, Lucifer megformálójával, aki komikus alakjaitól nem tudott teljes mértékben elszakadni. A legnagyobb sikert ekkor is a párizsi színt záró Marseillaise aratta, amelyet Aradon is meg kellett ismételni. A produkciót még ugyanabban a hónapban háromszor adták elő, és bekerült a következő évad műsorába is.

A kortárs magyar drámairodalom néhány alkotása is színre került Krecsányi színpadán. Így Rákosi Jenő népdrámakísérlete, a Magdolna, Gerő Károly darabja, a Vadgalamb, és Deréki Antal Búzavirág című népszínműve. A kortárs külföldi drámát két Zola-színmű, a Pálinka és a Nana képviselte.

Meglehetős rendszerességgel – ha nem is mindig sikerrel – helyi szerzők művei is színpadhoz jutottak. Ennek már Krecsányi előtt is volt hagyománya: 1873-ban Varga János ügyvédnek A véletlen című egyfelvonásos történelmi vígjátékát az aradi közönség ugyan megbuktatta – a Nemzeti Színház Pesten viszont egy év múlva mégis műsorára tűzte. Érdekes tematikájú művet írt A kivándorlók címmel Rainer József, aki szintén az ügyvédi pályán dolgozott. Galamb Sándor ismertetése szerint a mű középpontjában „egy gazdag fiatal magyar ember áll, ki a kommunista eszméket akarván megvalósítani, Indiában birtokot vásárol, és jobbágyaival kivándorolva, minta-államot {312.} szervez. A kísérlet azonban balul üt ki, s a kivándorolt társaság visszatér Magyarországba.”34 Krecsányi 1885-ben Méray Horváth Károlynak, az Arad és Vidéke szerkesztőjének, a neves polgári, radikális írónak Egy asszony története című darabját mutatta be, mely még 1889-ben is műsoron volt. Az Alföld 1889. január 23-án megjelent kritikájából kiderül, hogy az író szerint a szerelem felette áll a házasság konvencióinak, mint ahogy a természet joga is magasabb a társadalom elnyomó törvényeinél.

Az évadonkénti húsz-huszonöt népszínmű bemutatásával Krecsányi elsősorban a „vasárnapi közönségnek” kedvezett. Sor került a Nyolcvan nap alatt a Föld körül és a Budavár ostroma című látványosságok előadására is. A romantikus igényeket Charlotte Birch-Pfeiffer drámája, A lowoodi árva és a Dumanoir–D’Ennery-féle Tamás bátya kunyhója elégítette ki.

1880-ban, búcsúévadjában vendégszereplésekben gazdag műsort játszott az igazgató. Áprilisban Jászai Mari lépett fel Victor Hugo Lucrezia Borgia, Grillparzer Medea és Shakespeare Antonius és Kleopatra című darabjában. Még abban a hónapban Újházi Ede is sorozatos sikereket arathatott.

1888-ban ugyanaz a Mosonyi Károly tért vissza, aki 1877 és 1885 között már vezette az aradi színházat. Ő volt egyébként, aki az első épület leégését követően, 1884. május 31-én nyári színkört építtetett, ahol „téli” műsort szolgáltatott: húsz előadást ért meg a Koldusdiák, ott mutatták be Offenbach A szép illatszerésznő című operettjét, melyet a Népszínház Százszorszép címen játszott. Mosonyi ezúttal azonban csak egyetlen évadot vihetett végig. Ez idő tájt már különböző konfliktusai voltak: feszültségek támadtak közte és a szakmai kongresszus között, mely tartozásai miatt egy időre működési engedélyét is bevonta. Az évad végén Aradról botrányok között távozott, s a pályáról is visszavonult. Szezonja műsorán túltengett a népszínmű. Közülük csak Vidor Pál Ingyenélők című darabja aratott sikert, Blaha Lujza vendégfellépésének köszönhetően.

Komoly művekkel azonban hiába próbálkozott az igazgató. Kockázatos vállalkozása volt Goethe Faustjának színrevitele. Mosonyi kezdeményezését azonban nem kísérte siker, az Alföld kritikusa rendkívül éles szavakkal marasztalta el az előadást: „Műintézetünk tisztelt rendezőségének fogalma sincs arról, hogyan kell a Faustot rendezni, azt sem tudja, mit kell színre hozni, a Prológot ugyanis a világon sehol sem szokták bemutatni. Kazaliczky vén zsidó paphoz inkább {313.} hasonlított, mint Fausthoz. […] Medgyaszay Evelint mint Margitot csak sajnálni tudjuk, úgy játszott, mintha ő kerítené hálójába a kiéhezett diákot. A rossz játékban Mefisztó vitte el a pálmát, ördögi mivoltát pokolszerű grimaszokkal igyekezett érzékeltetni. […] A közönség jobban szereti a főtt burgonyát az éretlen ananásznál.”35

Mosonyi igazgatása után, 1889-től 1893-ig Aradi Gerő társulata kapta meg a koncessziót. Aradi prózai és operettegyüttesét jó erőkből szervezte meg. A drámai műsor Somló Sándorra épült. Az együttesben játszott Császár Imre, Pethes Imre, Góth Sándor, Török Irma, Haraszthy Hermin, akiket csakhamar fővárosi színházak szerződtettek vezető szerepekre. Népszerűek voltak a társulat komikusai: Nyilasi Mátyás és Kövessy Albert. Ezzel az együttessel meghívott fővárosi színészek nélkül is lehetett klasszikus műsort adni: színre került a Hamlet, a Lear király, a Rómeó és Júlia, A makrancos hölgy, a Szentivánéji álom; Molière művei közül A nők iskolája. Bemutatták Szophoklész Antigonéját, Schiller Ármány és szerelem, Haramiák és Az orléansi szűz című drámáját. Eljátszották Vörösmarty Mihály ritkán adott tragédiáját, Az áldozatot is. Katona József Bánk bánjának címszerepét Somló Sándor, Melindát Török Irma, Gertrudist „a kis Jászaiként” emlegetett Arday Ida alakította.

Csiky Gergely minden művét nagy érdeklődés kísérte. Zsúfolt házak előtt játszották Az atyafiak, a Cifra nyomorúság, A nagyratermett, A két szerelem és a Jóslat című művét. A Buborékok és A nagymama pedig Prielle Kornélia fellépésével aratott sikert.

1891 februárjában különleges eseményre került sor. A helyi Kölcsey Egyesület meghívására Jókai Mór érkezett a városba. Jókai jövetelét megelőzően szárnyra kapott a hír, hogy a Habsburg-családdal közismerten baráti kapcsolatokat tartó írót az aradi asszonyok bojkottálni akarják. Megbékítésükre Jókai felolvasott egy részletet Az aradi hősnők című készülő bohózatából. Az ünneplés a színházban sem maradt el: egyik este Az aranyembert, másnap az író novellájából készült operettet, A cigánybárót játszották. Jókait az est végén ezüstkoszorúval tisztelték meg.

Ugyanebben az évadban Aradi Gerő két helyi szerző művét is bemutatta. Színre került dr. Radó Károly ügyvéd és újságíró Leánycsel és Az urak estélye című egyfelvonásosa, illetve a vármegye volt alispánjának, Dálnoky Nagy Lajosnak A pletyka és A harag című verses vígjátéka.

A zenei tagozat, amelynek élén Barna Izsó karnagy állt, a szokványos operettműsor mellett operaelőadásokra is vállalkozott. A Parasztbecsületet {314.} és Félicien David Lalla Roukh című kétfelvonásos művét is eljátszották.

A vasárnapi műsort továbbra is a népszínmű uralta. Follinusz Aurél Nánijának színrevitele külön érdekességet hozott, hiszen a darab egy Arad melletti sváb faluban, Glogovácon (ma: Vladimirescu) játszódott. A közönség – az Alföld című lap véleménye szerint – már csak azért is szívesen nézte meg a művet, mert „a főszerepelő Kreuzer-famíliában német barátaira ismert”.36

1893 őszén Leszkay András – a Magyar Színház későbbi igazgatója – vette át a vezetést, és kilenc esztendeig aradi igazgató maradt. Leszkay szorgalmazta az új, állandónak szánt nyári színház felépítését a Maros partján. Leszkay kezdeményezése előtt is volt Aradon nyári színkör. A legrégebbi – ennek csak a színpada volt fedett – az Andrássy téren állt; épületét az aradiak még sokáig „Aréna-udvarnak” nevezték. A nyári idény sokszor október elejéig is eltartott. Ebben a színkörben többször játszott Dorn német társulata. Ugyanitt rövid időre román együttesek is felbukkantak. 1879-ben Gerőfy Andor bérelte a színkört; társulata drámát, vígjátékot, operettet egyaránt játszott. Az épület azonban csakhamar „beroskadt”, ajtaját beszegezték…

Az 1880-as évek elején Bényei István a Gabona téren álló, a Berger nevű vállalkozó tulajdonában lévő látványos bábszínház bódéját alakította egyetlen nyári idényre színjátszóhellyé. Mosonyi Károly a Maros partján 1884-ben felavatott – már említett – alkalmi arénáját pedig a Sidoli cirkusz épületének felhasználásával építtette.

Leszkay 1900-ban létesített, nagy ünnepléssel megnyitott nyári színháza azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Valószínűleg azért, mert a fizetőképes közönség: a jómódú családok a nyarat a közeli Arad-Hegyalján vagy távolabbi üdülőhelyeken töltötték. Az igazgató így negyven előadás után kénytelen volt nyári évadját másik állomáshelyén, Hódmezővásárhelyen folytatni.

Leszkay után az új igazgató, Zilahy Gyula 1902-ben nagy reményekkel indult. Nagyméretű, mutatós albumot adott ki, hogy jó minőségű fényképeken mutathassa be társulatának tagjait. A füzet bevezetőjét Institoris Kálmán írta, aki a város vezetősége részéről évtizedek óta figyelemmel kísérte a színház munkáját, és segítőkészen állt mindenben az igazgatók rendelkezésére. Institoris írása összefoglalta a város és a színházművészet kapcsolatát, és megfogalmazta a századfordulón végbement ízlésváltozást: „Arad városában a nemzeti irányú kultúra terjesztésében a magyar színművészet jelentékeny {315.} szerepet játszott. Az abszolút-uralom alatt városunkban a színház volt az egyedüli nyilvános hely, hol a közönség hazafias érzelmeit ébren tartották és ápolták.

Abban az időben még legnagyobb részében német ajkú, de magyar érzelmű polgárságunk a színpadi előadásokból tanulta a magyar nyelvet, nemesítette ízlését, s megtanulta ismerni hazai történetünk nagy embereit s azoknak tetteit, s ekként a nemzeti szellemet elsajátítva terjesztette azt tovább a családi otthonban. […]

A letűnt században még elmondhatjuk, hogy a színpadi műsornak és a színpadi előadásoknak az eszményi szép iránti érzék adott irányt. Minél ihlet-teljesebben és költőibben tudta a színész a jó, a nemes, a szép és magasztos érzelmeket visszaadni, a gonoszt, a bűnt, az erkölcstelent megutáltatni, művészete annál nagyobb elismerésben részesült.

A létért való küzdelem, a megélhetés aggodalmai, az emberi erő alkalmazását nélkülöző technikai találmányok, vagy az érzéki élvezetek fenékig való kiaknázása utáni visszatarthatatlan vágy idézte-e elő? Nem tudom, de az tény, hogy a múlt század vége felé lábra kapott operett-kultusz, mely úgy szövegben mint zenében megelégedett az érzelmek és erkölcsök parodizáló képleteivel, anélkül, hogy sértő vagy bosszantó volna: a realizmus mai korszakában átalakult. Ma az érzéki gyönyör nyílt hajhászása a divat, a színezés és sejtetés az elfásult idegeket már többé nem képes csiklandozni, hanem a trágárságot, a bujaságot és paráznaságot -- félre nem magyarázható szöveggel és alakítással – akarja a színpadon látni és hallani.”37

{316.} Zilahy Gyula mindenesetre megpróbált tisztességes műsort adni. Bemutatta Az ember tragédiáját, Az éjjeli menedékhelyet. Ruttkay György újdonsága, a Sötétség mellett új zenés játékokat (Wilhelm Meyer-Förster: Heidelbergi diákélet, Kurt Kraatz–Henrich Stobitzer: Forgószél kisasszony) is kínált. Az igazgató új díszletekkel lepte meg a közönséget. Ezt a törekvését a színház népszerűsítését szolgáló könyvecske így jellemezte: „A festőteremben két év óta festette Végh István a szebbnél-szebb díszleteket: két szecessziós irányú szalont, falu-háttért, utca-perspektívát, Casanova-operett pokol-díszletét… A bútorzat elegáns, sőt a reneszánsz bútorzat pazar; a nehéz függönyök, hatalmas nagy, az egész színpadot betakaró szőnyegek, a parkett-imitáció, a villam [sic!] és gázcsillárok, a művirágok, pálmák, bosquettek, szökőkutak, patak, hóesés, villany színreflektorok, nap, hold, elektrikus fényváltozatai, esteli és reggeli szürkület. Ez mind oly alakban jelentkezik a színpadon, hogy az illúziót a közönségben teljesen felkölti.”38 Mindennek ellenére 1904. február 8-án a színügyi bizottság megvonta Zilahy Gyula koncesszióját.

Ebben az időben gyakran feszült hangulat uralkodott a városban. 1904 júniusában tizenötezer munkás lépett sztrájkba, ilyesmire azelőtt nem akadt példa. Arad iparosodásának ütemét viszont jól jelzi, hogy öt év múlva, 1909-ben megnyílt az ország első kizárólag automobil gyártására létrehozott gyára. Bár a román nemzetiségűek csak a lakosság 15 %-át tették ki, de az értelmiségi réteg egyre erősebben hallatta szavát, egyre aktívabb politikai tevékenységet folytatott. Ehhez adva volt minden feltétel. Aradon, a görögkeleti püspökség székhelyén papnevelde működött. Itt alapították meg a második legnagyobb román bankot, a Victoriát. A legerősebb politikai frakció, az aradi „tribunista” csoport munkáját a kiváló költő és államférfi, Octavian Goga neve fémjelezte. Goga ugyanebben a korszakban – 1903 és 1908 között – a Budapesten megjelenő Luceafarul című lap hasábjain részletekben, de folyamatosan jelentette meg Az ember tragédiájának román fordítását. (A teljes művel 1934-re készült el.)

1904-ben Szendrey Mihály kapott Aradon koncessziót. Rövid megszakítással harminc éven át, a román állam megalakulása utáni évtizedekben is, ő vezette a város magyar társulatát. Szendrey 1866-ban született, a színitanoda elvégzése után első szerződése Aradra szólította. 1899-ben Kassán lett igazgató; 1903 és 1905 között a Fiume– Pozsony–Sopron körzetben működött.

A világháború végéig Aradon is kialakult a színiévad állandó szerkezete. {317.} A téli szezon általában szeptember végén, október elején indult, és a rákövetkező év május 17-én vagy 18-án fejeződött be. Szendrey igazgatása alatt csak egyszer szakadt meg az évad, az első világháború kitörése után. 1914–1915-ben az aradi együttes is „konzorcionális társulattá” alakult át. Szendrey csak 1916-ban tért vissza a társulat élére; ekkor nyári és téli szezont is tartott. Az igazgató működése során a napilapok kritikái mellett a helyi szaksajtó is figyelemmel kísérte a színház munkáját: 1908-tól 1912-ig az Aradi Színházi Újságban, 1913-tól 1918-ig az Aradi Színházi Életben és az Aradi Életben írtak a színház mindennapjairól.

Szendrey úgy emlékezett Ötven év a színészetből című, 1932-ben Aradon megjelent könyvében, hogy igazgatása alatt a prózai előadások vonzottak nagyobb közönséget, és az operett mintha hátrább szorult volna. A prózai bemutatók rendszerint „zenekari ülésekig kiárusított házak” mellett folytak. A sorozatok sem voltak ritkák. Alexandre Bisson Az államtitkár úr című bohózatát huszonkétszer, Maurice Hennequin és Georges Duval A zsába című színjátékát húszszor, Herczeg Ferenc A dolovai nábob leánya című művét huszonötször játszották. Henry Bernstein színművei közül A tolvaj tizenhétszer, a Baccarat tizenhatszor került színre.

A sikerekhez az élvonalbeli fővárosi színészek folyamatos vendégjátéka is hozzájárult. Egymást váltotta Jászai Mari, Márkus Emília, Fedák Sári, Csillag Teréz, Pálmay Ilka, Küry Klára, azután valamivel később Varsányi Irén és Delli Emma is. A férfiak közül – többek között – Beregi Oszkár, Gál Gyula, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád, Rajnai Gábor, Dezső József, Császár Imre, Sarkadi Aladár érkezett vendégszereplésre.

A történelmi fordulat megváltoztatta ezt a képet. 1918 novemberében a magyar és román Nemzeti Tanács Aradon összeült a háború utáni helyzet megvitatására. 1919. február 26-án a román hadsereg elérte és elfoglalta Aradot. Ezzel a magyar színjátszás a második sorba szorult…