{747.} A vidéki színészet mindennapjai

Becses forrása a hazai színháztörténetnek Lovas Zsigmondnak, Győr főmérnökének 1912-ben A vidéki színházak megvalósítása címmel kiadott könyvecskéje, amelyben a győri állandó színház megteremtésének lehetőségeiről írt. Szerinte egy ezernégyszáz személy befogadására képes színház lenne Győrött ideális; ennek bevételéből fenn lehetne tartani a színtársulatot. Lovas – kissé naivan – kiszámította a heti bevételeket is. Nem is eljárása az érdekes, hanem az, hogy hetente egy-egy olyan újdonsággal számolt, amely kilencvenöt százalékos, illetve nyolcvanszázalékos bevételt biztosított volna, ezzel szemben három esti előadásnak mindössze hatvanszázalékos és két esti előadásnak negyvenszázalékos volt mindössze a tervezett bevétele.

Veszprém, Városi Színház. Medgyaszay István tervezte. Megnyílt 1908. szeptember 17-én.

Ennél is szemléletesebb a kiadások oldala. A szerző a színi évadot október 15-től május 15-ig, azaz hét hónapra tervezte. A legnagyobb kiadás meglepő módon nem az igazgató fizetése – ő megelégedett volna nyolcezer koronával –, hanem az első szubretté: tízezer korona. Az énekesek gázsija szinte az igazgatóéval azonos: a második szubrettet, a koloratúrt, a tenoristát és a baritont egyaránt hétezer-kétszáz koronáért szerződtették volna az elsőrendű társulathoz. A prózai szereplők velük szemben csak morzsákhoz juthattak: a drámai hősnő, a szende, a naiva háromezer-hatszáz, a hősszerelmes és a bonviván fizetését négyezer-nyolcszáz koronára tervezte Lovas. Még a karmester is csak négyezer-háromszázhúsz koronát kapott volna. Érdekes, hogy a világítás önköltségi áron pontosan ennyibe került, a fűtés {748.} pedig hatezer koronába; míg a katonai zenekar a teljes szezonra tizenötezer korona juttatásért muzsikálhatott. Lovas Zsigmond költségvetésében nagyobb tétel volt még – tizennyolcezer korona – a jogdíjaké: háromszáz előadást számolt hatvan koronával. Ezzel szemben a tűzbiztosításra csupán nyolcszázötven koronát, a takarításra hatszázötven koronát, a fűtőnek hat hónapra hatszáz koronát szánt. A színház éves költségvetése ezek szerint 236500 koronára rúgott. A legtöbbet ebből a gázsi emésztette fel: a színpadon szereplők bére kicsivel több volt százharmincezer koronánál. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy az igazgatók szinte csak ezen akarnak – hiszen csak ezen tudnak! – takarékoskodni, mivel kiadásuknak ez a legjelentősebb tétele. S hogy ezt a hatalmas összeget előteremtse a direktor – hetvenegy táblás házra, azaz majdnem minden negyedik előadás teljes bevételére lett volna szüksége.