A színikerületi rendszer megszilárdulása

A 19. század végén, a 20. század elején a vidéki színészet reformja érdekében közzétett elképzelések sokszínűsége, naivitása és szenvedélyes hangja csak az intézményesített magyar színház megteremtésének érdekében kibocsátott reformkori művekéhez hasonlítható. A sokféle vélemény közös nevezője az a színikerületi rendszer volt, amelynek alapjait már 1870-ben megteremtették, s bár sohasem vált be teljes mértékben, de minden reform után ehhez tértek vissza. A színikerületek rendezése akkor vett újabb lendületet, amikor a belügyminisztérium 1900-ban létrehozta a vidéki színészet országos felügyelői állását, s e posztra Festetics Andort, a Nemzeti Színház volt igazgatóját nevezték ki. Ezzel a hivatallal a vidéki magyar színészet anyagi jólétét, erkölcsi és művészi színvonalának emelését kívánták segíteni. A felügyelőnek látogatnia kellett a vidéki társulatokat, személyes tapasztalatai nyomán pedig javaslatokat és előterjesztéseket kellett {742.} tennie a belügyminisztériumnak. A hivatalba lépő Festetics kérdőív alapján tájékozódott a színjátszásra alkalmas épületekről, a helyi támogatásról, a színiévadok szokásos rendjéről, majd szétküldte a színikerületek újjászervezésére alkotott tervét. Ebben a tervezetben messzemenően figyelembe vette, hogy melyek azok a városok, amelyek önállóan képesek elsőrangú társulattal egész évben színházi előadásokat fogadni, s melyek azok, amelyek földrajzi elhelyezkedésük folytán közösen tarthatnának fenn szerényebb együttest. Természetesen a városi önkormányzatok azt szerették volna, hogy minél tovább tartson a {743.} színi évad, s minél jobb társulat játsszon. A nemzetiségi területeken lévő városok vezetői pedig arra hivatkozva, hogy a magyar színészetnek kettős a feladata – művelődés és nemzetiesen hazafias misszió –, elvárták a magas állami szubvenciót és a kivételesen erős társulatot. A színtársulatok Magyarország egyetlen vidéki városában sem tudtak megélni a jegybevételből, ezért egyaránt szükség volt a kerületi rendszer ésszerű megszervezésére, valamint az állami és a városi szubvencióra. Bár a virágzó vidéki színházi élet látszólag közös érdeke volt az államnak és a városnak, mindkettő a másik hathatós segítségére várt. A kerületi rendszer lényege pedig az volt, hogy a társulat tetemes kiadásainak legalább egy részét a város(ok)ra hárítsák.

Bródy Sándor: Lyon Lea. Kolozsvár, 1915. Janovics Jenő (Lyon rabbi)

1901. április 21-én elsőként – szinte ünnepélyes keretek között – alapították meg Győr–Komárom–Sopron–Pápa–Szombathely hivatalos és törvényes színikerületét. Megállapodtak abban, hogy e városok három évadra kötnek szerződést. Győr lett a közös társulat székhelye. A színtársulat az októberben kezdődő, február 15-én végződő győri törzsévad után – melyre szerződéssel kötelezték – február 15-től virágvasárnapig Szombathelyen, virágvasárnaptól május végéig Pápán, júniusban és júliusban pedig Komáromban tartott előadásokat. Ezután egy hónapos vagy hathetes szünet következett, ez alatt az idő alatt az igazgató szabadon köthetett szerződést.

Mivel azonban a kerületek szervezése félig-meddig az adott városok és a pályázó színigazgatók belügyévé vált, utólag nem lehet sem a kerületek összetételéről kimutatást készíteni, sem az együttműködés részleteire kiterjedő általános tendenciákat bemutatni. A társulatok általában a fő állomáshelyükön töltötték az évad legnagyobb részét, s ősszel vagy tavasszal (vagy akár mindkétszer) körülbelül egy hónapra felkeresték a testvérvárost, amely alkalmas színházhelyiséggel és megfelelő számú közönséggel rendelkezett. Voltak kifejezetten nyári állomások: ahol szintén körülbelül egy hónapot töltöttek az együttesek. Ezt a menetrendet azonban számtalan körülmény megváltoztathatta, felboríthatta.

A színészet ürügyén ismét felerősödött a főváros–vidék ellentét: a vidéki színházvezetők szerény, bár évről évre emelkedő összegű támogatásukhoz képest sokallták az állami színházak segélyezését. A színikerületi rendszer terve az azonos régióba tartozó városok vezetői között is súrlódásokhoz vezetett, hiszen csak a legnagyobb települések – Kolozsvár, Pozsony, Arad, Kassa – kaptak lehetőséget, hogy önálló társulatot szervezzenek, így a színikerületek központjául kiszemelt {744.} nagyvárosok vezetősége úgy érezhette – okkal? ok nélkül? –, hogy színházát másodrendűvé minősítették. Különösen kritikussá vált a helyzet akkor, ha a környező városok lakosságának száma és összetétele elriasztotta a kerülettől a jelentősebb társulatokat.

A színikerületi rendszer zavartalan működését az is akadályozta, hogy az igazgató számára a belügyminisztérium adott ugyan játszási engedélyt, egyben a lehetséges színikerület határait is felvázolta, a színházépülettel viszont a város rendelkezett. Hiába szervezett a belügyminisztérium egy-egy igazgató számára kerületet, ha a város nem neki, hanem másnak adott játszási engedélyt. Az állam csupán azzal tudott az ilyen eljárás ellen tiltakozni, hogy a város által szerződtetett igazgatótól megvonta a szubvenciót. Olyan eset is előfordult, amikor a kerület kialakítását a nyári játszóhely hiánya hiúsította meg, hiszen a nyári színkör tulajdonjogával gyakran az építtető színházigazgató rendelkezett. Rajta múlott tehát, hogy bérbe adta-e vagy sem a kerületbe beosztott konkurens igazgatónak. Ha nem adta bérbe, hanem játszási engedélyért folyamodott, akkor általában nem kapta azt meg, hiszen nem ő volt a kerületi igazgató. Ebben az esetben a színkört meg sem nyitották, a város nyári szórakozás nélkül maradt, a színikerület nem jött létre.

Rendkívül beszédes Esztergom és Győr „színügyi” kapcsolata. Mezei Béla győri színigazgatóként 1909-ben engedélyt kapott, hogy Esztergomban nyári színkört építsen. Sőt a város telekkel, ingyen árammal, az utcai falak kimeszelésével is segítette a vállalkozást. 1909 júliusára elkészült a színkör, de kiderült, hogy nincs fizetőképes kereslet, nem érdemes játszani; ezért Mezei évi ötszáz korona támogatást kért a várostól. Azzal a feltétellel kapott évi háromszáz koronát, ha három hónapot a városban játszik. 1911-ben azonban felbomlott a kerület, mert Mezei nem kapta meg a győri színházat. Az ügy ezzel nem ért véget. A színkörben, amely a Singer és Leindörfer fakereskedő cég tulajdona volt, 1911 nyarán még Mezei Béla rendezett előadásokat. 1912-ben az új győri igazgató, Patek Béla felújította a régi kerületet, s kibérelte a színházat. Azonban 1914-ben a Singer és Leindörfer céget felszámolták. Patek kérte a várost, hogy négy évig tartsa fenn a színkört. Az elutasító válasz után a győri igazgató államsegélyt kért a faépület megvásárlásához. Támogatást nem kapott, viszont Wlassics Gyula, aki 1913-tól Festetics utódaként a vidéki színészet országos felügyelője volt, azt javasolta Esztergomnak, hogy vegye meg a színjátszóhelyet. Végül Patek beadta a derekát, s megvásárolta a nyári színházat. Mivel készpénze nem maradt, óvadékul {745.} a színkört ajánlotta fel. Patek 1916-ban Nyíregyházán játszott társulatával, s nem tudott Esztergomba menni előadásokat tartani. Bérbe adta hát a színkört Szabó Ferencnek, aki viszont hiába folyamodott a háromszáz koronás segélyért, azzal az indokkal utasították vissza, hogy azt már Pateknek ítélték. A nyári játszóhely 1919-re Balla Kálmán tulajdonába ment át, aki azonban eladta Schwarz Pál fuvarosnak. Ekkor a város az épületet elbontatta, a telken pedig árveréssel konyhakertet létesített.

A történet látszólag csupán Esztergom színháztörténetének egyik fejezete. Részletes ismertetése több szempontból sem haszontalan, hiszen bemutatja a sokat szidott színikerületi rendszer előnyeit: Esztergom csak akkor jut színvonalas előadásokhoz, ha képes a közeli Győr állandó színházában játszó társulatnak nyári játszóhelyet teremteni. Telket, áramot és szubvenciót ad az igazgatónak, aki ennek birtokában megtalálja a kisvárosban azt a tőkés vállalkozást, amely üzletet lát a színházépítésben. Ráadásul a győri igazgató is érdekelt a nyári esztergomi előadások megtartásában, hiszen a téli évadban betanult darabokat mutatja be csekély napi költséggel. Olyan fontos számára a téli állomáshoz közeli, kipróbált városban a nyári évad, hogy hajlandó a színkör megvásárlására, annak tudatában, hogy talán meg sem térül a befektetés. A város azonban még az országos felügyeleti szerv kérésére sem hajlandó a színkört megvásárolni, így kockáztatva, hogy a színikerület felbomlik, ha a színkörtulajdonos igazgató nem a kerület anyavárosában, Győrött, hanem másutt jut játszási engedélyhez.

Ezekkel az ellentmondásokkal a vidéki színészet felügyelője, Festetics Andor is tisztában volt, amikor a színikerületi rendszer bevezetésének tervét ismertette. A fenntartásokkal szemben hangsúlyozta, hogy „az állandósított nagyobb városok, valamint a szintén kerületekké csoportosult városok törvényhatóságai, színügyi bizottságai és közönsége is, egyesült erővel hathatósabban lesznek képesek erkölcsi és anyagi támogatásban részesíteni a színészetet, viszont pedig ők jobban szervezett, állandóbban összetartott, a művészi jogos igények kielégítésére képesebb társulatokat kapnak”.9 Festetics a rendezés elkerülhetetlenségét a vidéki társulatok alacsony művészi színvonalával indokolta. Kiemelte, hogy a „magyar színészetet ma már nem szabad egyoldalúlag, csak mint a magyarosodás egyik jelentékeny tényezőjét gondos figyelemben és szeretettel teljes támogatásban részesíteni: hanem oda kell hatni, hogy az művészetté nemesbülvén, mint ilyen felelhessen meg igazi, magasabb hivatásának”.10

{746.} Szabados László színigazgató Az állam és a vidéki színészet című 1904–1905 körül napvilágot látott írásában – amely a színikerületi rendszer legélesebb bírálata – arra helyezte a hangsúlyt, hogy az állam a harminc társulat megszabásával beavatkozott a szabad versenybe. A kis társulatok eddig felkereshették a nagyobb és jövedelmezőbb városokat is, a kerületi rendszer szigorú bevezetésével viszont kizárólag olyan területekre szorultak, ahol nem volt érdemes számottevő együttest szervezni. Emellett rosszul járt a közönség is, hiszen voltak olyan települések – Selmecbánya, Léva, Losonc, Nagykanizsa –, ahova a kerületi rendszer bevezetése előtt évente két-három alkalommal is érkezett színésztársaság, a kerületi beosztás után kénytelenek voltak beérni az évi három-négy héttel. Szabados szerint az új rendszer csak arra volt jó, hogy a „dalitársulatok” száma szaporodjon. Ezek a truppok aztán olyan községekben, ahova csak minden öt évben jutott el hivatásos társulat – bár a belügyminisztériumi szabályrendelet értelmében csak rövidített szöveggel lett volna szabad –, előadták a fővárosi színházak újdonságait.

Szabados számításai szerint a kerületi rendszer bevezetésével mindössze kilencszáz színésznek jutott szerződés, pedig az Országos Színészegyesületnek ezernégyszáz működő tagja volt.

Komor Gyula 1913-ban más véleményen volt. Szerinte „a kerületi rendszer kiépítése, akármit hoznak is fel ellene, büszkeségünkre szolgálhat. A szerződési mintákat úgy tökéletesítettük, hogy az osztrák színészet, amely csak most szervezkedik, egészen hasonló intézkedéseket akar meghonosítani. Nyugdíjszabályzatunkat a progresszivitás alapjára helyeztük, és pénzünk tisztességesen kamatozik.”11

A vidéki színészet felügyeletében 1907. július 1-jén döntő változás történt. Ekkor a színházi ügyeket a belügyminisztérium átadta a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak – ezzel teljesült a színházigazgatók és színészek régi óhaja. De az is az új idők szelének jele volt, hogy 1905-től kezdve az Országos Színészegyesület határozata értelmében a színiévad nem októbertől virágvasárnapig tartott, hanem szeptembertől szeptemberig, azaz a színészek éves szerződés birtokába juthattak volna. Ezt azonban a színházigazgatók többsége még hosszú ideig nem vette figyelembe, s az egyesület hivatalos lapjában még évekig így kezdődtek a hirdetések: „virágvasárnaptól keresek szubrettet… ”