A vidéki társulatok játékrendje

A 20. század fordulóján alapvető változás történt a vidék színházak játékrendjében. A fővárosi színházi struktúra teljes átrendeződésének hatására módosult a vidéki repertoár. Az 1880-as években még a Nemzeti Színház bemutatói szolgáltak mintául, a századfordulón a magánszínházak megalapítása és az új műsorrétegek megjelenése azonnal átrendezte a vidéki színházi életet. A Népszínház nemcsak a fővárosban veszítette el szerepét – műfajai: a népszínművek, a francia és az ezt másoló magyar operettek, látványosságok helyett a Magyar Színház és a Király Színház több százszor játszott műsordarabjai terjedtek el országszerte. A Vígszínház bohózatai, a Városligeti Színkör paródiái is beilleszkedtek a szórakoztató műsorba, egyre kisebb teret engedve a „komolyabb” drámai műveknek: a klasszikus tragédiáknak, színműveknek, vígjátékoknak és a nemzeti irodalom alkotásainak.

Bár a műsor jellegét befolyásolhatta az igazgató személye és a társulat összetétele, a bevételektől csak a csőd kockázatával függetleníthette magát a direktor. Ez pedig azt jelentette, hogy az egyéni színházvezetői ambíciók csak árnyalatnyi, leheletnyi különbségeket eredményeztek, s azt sem a színjátéktípusok arányában. Az igazgató igyekezett egy-egy ősbemutató megtartásával (Makó Lajos például színre vitte 1900-ban a Cyrano de Bergeracot) vagy különleges szcenikai körülmények megteremtésével (Zilahy Gyula 1905-ben Debrecenben az úgynevezett Esterházy-díszletekben játszotta tizenhétszer Az ember tragédiáját) felkelteni a közönség érdeklődését.

{749.} Bár a népszínmű a tárgyalt korszakban végig szerepelt a vidéki repertoáron, vonzerejéből sokat veszített. A vidéki kritikák változatosan, évről évre igen eltérő módon nyilatkoztak a népszínmű hatásáról, mégsem szorgalmazták teljes mellőzését. Kialakult az a nézet, amely szerint a népszínmű vasárnap délutáni és ünnepi műfaj, igazi élvezője a karzat közönsége. Az eszményi heti játékrendben a két operett, a két-három dráma és vígjáték mellett egy népszínmű kapott helyet.

Az operettek túlsúlya viszont valamennyi igazgató műsorán szembetűnő. A közönség szinte kizárólag ezt a műfajt kedvelte. Az 1870-es években az operett még csak a harmadik helyen állt a műfajok „népszerűségi rendjében”, 1886–1887-ben már a teljes szezon egyharmadát kitöltötte, az évtized végén kétötöde lett a műsornak, míg az 1910-es években száznegyven operett-előadással már csak száz más műfajú előadás állt szemben, tehát hatvan százalékban operettek kerültek színre. Az operett fogadtatása ennek ellenére sohasem volt pozitív a vidéki sajtóban – hiába kitűnő a zene, hiába tartják remek kikapcsolódásnak és időtöltésnek –, a sikamlósságot, a kétértelmű dialógusokat nem bocsátják meg a kritikusok. Ráadásul operett-előadásokra fiatal leányok nem járhattak, így csorba esett a színházba járás családi jellegén.

A drámai műsor alakulását is alapvetően a főváros magánszínházai határozták meg. A francia színműirodalom ismert és agyonjátszott 19. századi műveit (A kaméliás hölgy, Fedóra, A vasgyáros, Váljunk el!) csakhamar felváltották a bohózatok és azok a színjátékok – elsősorban Henry Bernstein és epigonjainak színművei –, melyek drámai probléma nélkül, kizárólag a közönség tapsaiért íródtak.

Ezzel szemben a modern európai drámairodalom csak elvétve került a vidéki színpadokra, főleg neves fővárosi művészek vendégjátékának köszönhetően. Ekkor az igazgató – a város engedélyével – felemelte helyárait, s a magas bevétel reményében betanította társulatának a művet. Az ilyen előadás azonban számos kívánnivalót hagyott maga után, csak ritkán voltak a vidéki kollégák méltó partnerei a fővárosi művésznek. Olyan is előfordult, hogy egy-egy ambiciózus pályakezdő színész – Somlay Artúr 1902-ben Szabadkán Osvaldot játszotta Ibsen Kísértetekjében – próbálkozott meg vidéken híveket szerezni a modern drámának és a modern színjátszásnak. Kevés eredménnyel.

A klasszikus magyar művek előadásai és a magyar nemzeti drámák (Madách Imre: Az ember tragédiája, Katona József: Bánk bán és {750.} Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde) azonban egyre inkább háttérbe szorultak, már-már csak ünnepi és alkalmi előadásokon kerültek színre. Pedig a Tragédia változatos helyszíneivel, tömegjeleneteivel, a főszereplők különböző karakterekben való megjelenésével látványosságnak sem volt utolsó, bibliai és történelmi színei révén pedig alkalmas volt arra, hogy a magyarul nem tudó nemzetiségi közönség is gyönyörködhessék benne.

Vidéken a klasszikus műveket – melyek gyakran jutalomjáték keretében kerültek színre – Shakespeare-, Schiller- esetleg Molière-drámák képviselték. Ezekre az előadásokra a kötelességszerűség is rányomta bélyegét: sem szcenikájukban, sem a rendezői elképzelésekben, sem a szereplők felfogásában nem szolgáltak újdonságokkal.

A kortárs magyar drámairodalom a 20. század elejétől kezdve egyre nagyobb tért hódított magának a vidéki társulatok műsorán, sőt egy-egy bemutató körül (Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros, Földes Imre: A császár katonái) szenvedélyes sajtópolémiák lángoltak fel. Az is megtörtént, hogy 1902-ben Kövessy Albert Bródy Sándor A dada című művét a „kecskeméti közönség kényes ízlésének megfelelően” erős cenzúrának vetette alá. A vidéki színházi közönség azonban polarizáltabb volt a budapestinél, ezért sohasem volt olyan elragadtatott fogadtatása a magyar polgári drámairodalomnak, mint a fővárosban. Hozzájárult ehhez, hogy a kritikák szerzői egyúttal titkos drámaírók vagy kényes ízlésű irodalomtanárok voltak. Így azután nem csoda, hogy a helyi szerzők által készített drámai művek előadása esetenként nagyobb szenzációszámba ment – amit ugyan sem a mű értéke, sem a közönség véleménye nem indokolt –, mint Molnár és Herczeg premierjei.

{751.} Katona József: Bánk bán. Nemzeti Színház, 1905. Bartos Gyula (Tiborc)

A vidéki műsort részben színesítette, hogy nemcsak vendégművészek, hanem sokszor egész együttesek szerveztek vendégjátékot. (Például Nagy Endre vezetésével a Modern Színpad Kabaré, a Thália Társaság, Bárdos Artúr Új Színpada és Feld Irén Kamarajáték társulata.)