| 1. A SZÍNÉSZET HELYZETE AZ ÖNKÉNYURALOM IDEJÉBEN (1849–1861) | TARTALOM | 3. A DUALIZMUS KORI SZÍNHÁZI ÉLET KERETEINEK KIALAKULÁSA (1861–1873) |
1861-ben a két városban, Pesten és Budán egy magyar és három német színház működött: a Nemzeti Színház, az Újvásár-téri, a Várszínház és Karl Alsdorf nyári színháza, ez utóbbi három német nyelvű. Nem kellett különösebben forradalmi gondolkodás ahhoz, hogy valamelyik vidéki színházigazgatónak eszébe jusson: legyen egy magyar játékszínnel több. Az ötlet egy nagyváradi kispolgár-sarj, Molnár György elméjében merült fel. Játszási engedélyért folyamodott tehát a pesti rendőrhatósághoz – és meg is kapta.
A gyors sikert elért ifjú direktor (harmincéves volt) nem volt sem nagyon művelt, sem nagyon bölcs, de életének volt egy meghatározó élménye: részt vett a szabadságharcban. A magyarság-tudat, az „ügy” támogatása Molnár György számára is – akár Jókai vagy Szigligeti esetében – egy életre szóló programmá vált.
A „második pesti magyar színház” műsora már kezdetben sem ütötte meg egy elsőrendű magyar színpad színvonalát, akarva-akaratlan vidéki közönségre méretezték. Az 1861 áprilisában induló vállalkozás kezdetén – a Budai Nyári Színházban (Színkör) és a pesti Thalia Színkörben (a mai Lövölde térnél) – 39 különféle színművet mutattak be, ezek közül a legtöbb a Nemzeti Színházban is látható volt. Ezeket Molnár természetesen nem vihette sikerre. Három eredeti bemutatója volt: Almási Balogh Tihamér és Bodor Károly kezdő írók gyenge próbálkozásai, szintén nem arattak sikert.
Bármilyen vitatható volt azonban Molnárék művészi profilja, a politikai helyzet kedvezett az intézmény állandósulásának. Az országgyűlés még együtt ült, amikor a lelkes budai tanács és a nemkülönben lelkes ifjú írók sajtóhadjárata lehetővé tette a Lánchíd budai hídfőjének bal oldalán álló nagy raktárépület színházzá átépítését. Molnár április elején jelent meg Pest-Budán, és szeptember 14-én Budai Népszínház névvel megnyílt a második magyar színház a fővárosban. Szerencsés helyen állt. A híd éppen a leggazdagabb városrész, a pesti belváros lakóinak, az Alagút pedig a már kérdésesebb Krisztinavárosban élők látogatását biztosíthatta. Legkönnyebben a Víziváros polgárai juthattak ide. Molnár – társulatának tagjai zömükben itt laktak – nagy gondot is fordított a lakosság meghódítására. A budai tanács támogatása és a közadakozás révén begyűlt összeg létrehozta a német polgárság megmagyarosítását célzó intézményt. „Hazafiság a nemzetiségnek” – {400.} viselte büszke homlokzatán a szegényke színház, követve a Kisfaludy Sándor létrehozta Balatonfüredit.
Közben azonban megint változott a politikai égbolt. Az uralkodó feloszlatta az országgyűlést. Nem, nem tért vissza megközelíthetetlen fenségével Albrecht, a kormányzó főherceg, sem Josef Prottmann, a reszketve tisztelt rendőrfőnök. Pálffy Móric altábornagy, az új kormányzó, tökéletesen beszélt magyarul, és Josef Worafka, az új rendőrfőnök udvarias, bár kötelességtudó ember volt. De az önkényuralom csak elviselhetőbbé vált, meg nem szűnt.
Molnár azon igyekezett, hogy ne vegye észre a megváltozott körülményeket. A megnyitó előadás zenei és tánc-számait, „allegóriáját” (élőkép) három nap múlva a Bánk bán követte, mégpedig a vidéken megengedett, kevésbé megcsonkított szövegével. Legfőbb törekvése, a magyarrá nevelés eszközeként pedig nemcsak a népszínműveket akarta felhasználni az igazgató, hanem megvalósítását egy másik, valóban áldozatos módon is szolgálta: díjmentes, ingyen előadásokat tartott. Ezek a legszegényebbek számára kerültek színre. A direktor meg akarta ismertetni velük a színház varázsát; ránevelni őket, hogy ha módjukban lesz, járjanak színházba.
A népszínmű sikere csak táplálta Molnárban a vágyat, hogy „példát mutasson” a Nemzetinek, sőt felül is múlja azt. Ezen a mai olvasó csak mosolyoghat, de a maga idejében nem volt csak nevetséges. Kezdő írókban becsvágyat ébresztett. Mindazok, akik a színszerűséget tökéletesen ismerő Szigligetitől visszakapták sikerületlen művüket, a Budai Népszínházhoz siettek vele. Mert Molnárnak „... az volt a bogara, / Hogy mindenütt lángészt födözne fel; / Ifjú tehetségek hő mentora, / Minden vad ideát megünnepel, / Előtte mind a lángész sugara, / Mit egy szilaj deák elkerepel, / S ha valaki a sulykot elhajítá, / Már benne Shakespeare szellemét gyanítá. / ’Milyen költői eszme!’ szólt riadva, / S te ezt, ifjú barátom, így fecsérled! / Dicső drámákat írni vagy hivatva. / Mily vétek így elrejtve tétlen élned; / A színpadon babér és taps fogadna; / Mily könnyű a költői hírt elérned ...”* És mégis, bár a szakirodalom azóta sem szűnt meg elnézően mosolyogni a budai igazgató lelkességén, talán megkockáztathatjuk a kérdést: olyan hiábavaló volt-e Berczik Árpádot, Toldy Istvánt, Allaga Gézát és társaikat munkára serkenteni?
Akár használt azonban a magyar irodalomnak a Budai Népszínház színpada, akár nem, egy kétségtelen: 1862 nyarán a színház bukásra állott.
És ekkor következett be a megkérdőjelezhető csoda; egy főúri hölgy, gr. Batthyány Artúr Kázmér elvált felesége, Apraxin Júlia grófnő, színpadi babérokra vágyva, nagy anyagi lehetőségeivel Molnárék támogatására sietett. Fellépésével megpezsdítették a színház levegőjét, ha nem is annyira a művészi siker, mint inkább a „művésznő” jelmezeinek fénye és a botrány jegyében.
A budai műintézet a grófnő segítségével kilábalt a csődből, igazgatója pedig Párizsba indult, tapasztalatokat és sikeres darabokat szerezni.
Kétségtelen, hogy nem a francia színpadok klasszikus remekei kerültek Molnár poggyászába. Megvetni a vállalkozást mégsem indokolt. A nagyvárosi közönség {401.} megkívánja a könnyű szórakoztatást. A Dunanan apó utazása c. operett a színház fennállása alatt százszor ment (bemutató: 1863. január 17.), A dajka (bemutató: 1863. február 28.) huszonkilencszer, s a harmadik Offenbach-operett, a Choufleuri úr (bemutató: 1863. április 18-án) huszonötször. Majd Franz Suppé került színre, a Tíz leány és egy férj sem (bemutató 1863. június 20-án), s a koronát a december 10-én színre hozott Az ördög pilulái tette fel, ezúttal 180 estén át szórakoztatva Offenbach szellemével a pesti közönséget. Az utolsó Molnár-féle vállalkozás ugyancsak Offenbach műve volt, a Genovéva, hatvanötször. A nagy sikert ugyan a tánc-betétek – a kánkán! – hozták, azonban magyarul játszottak, énekeltek, és ha nem is adhattak a Nemzetivel azonos műsort, mert az biztos kudarccal végződött, mit tehettek volna? A teljes hazai szerzőkre támaszkodó műsor már csak azért is lehetetlen volt, mert ehhez nem volt elegendő jó magyar színmű.
A Népszínház szórakoztató előadásainak legvonzóbb tulajdonsága a látványosság volt. A látogatott esték jövedelméből a színház építészeti adottságain belül újabb díszleteket, jelmezeket és hatásos világítási effektusokat lehetett produkálni. Az igazgató nem tette zsebre a nagy bevételeket – mint ezt róla híresztelték –, hanem újabb dekorációkba, díszletmunkásokba, színészekbe fektette. Művészi jelentősége, a hatvanas évek elején annak igazolása, hogy van már polgári közönség, polgári életszemlélet. A Molnár meghirdette „népszínházi eszme” is a polgári szemlélet megnyilatkozása: rajta addig színházba nem járó rétegek közönséggé nevelését értette.
1864 hazai közigazgatása azonban kezdettől fogva csak megtűrte az intézményt, mert sok borsot tört az orra alá. A Bánk bán, a II. Rákóczi Ferenc fogsága, a Honvédhuszárok éppoly kevéssé nyerték meg Pálffy tetszését, mint a zsidó emancipációt szolgáló bemutatók, A vőlegény, vagy a magyar izraelita család (1861), a Stern Izsák (1862), az Egy zsidó család (1863). Az első egy-másfél évben Worafka is sokat háborgott a népszínházi rögtönzések ellen, a francia operettek idejében ilyesmivel már kevesebb gond volt. Útjában lehetett a Népszínház az ugyancsak nehezen élő német színészetnek, de a Nemzetinek is. Végül pedig másodjára már nem sietett a kétségtelenül rosszul – ha nem is saját hasznára – gazdálkodó Molnárnak segítségére dúsgazdag grófnő. A színház megbukott és bezárták.
Három és fél évi fővárosi szereplés jutott osztályrészül egy vidéki együttesnek; Molnár nélkül valószínűleg sohasem érték volna el ezt a szerencsét. Nagy színésznevelő aligha volt a budai Népszínház igazgatója; ő a színpadképet, a megvilágítást, csoportok, menetek mozgását tervezte meg, a szereplők mondanivalójukat éppen úgy a súgólyuk közelében adták elő, mint bárhol másutt. Mégis sokat jelentett számukra ez a három és fél év. Eljárhattak a Kerepesi úti előadásokra, a német színházakba, találkozhattak fiatal írókkal, és az ún. „jó társasággal” is.
A színház első ciklusának társulatából elsőnek említsük meg a „kis Kölesi Lujzát”, a későbbi Blahánét, akinek Pálffy, a helytartó, felajánlotta, hogy felveszi pesztonkának, ha kenyér nélkül maradna ... Szőllösy Róza a Nemzetihez került, hogy második szereposztásban vagy betegség esetén Prielle Kornéliát pótolja. A szép Mátrai Laura gazdagon férjhez ment. A társulat férfigárdájából az igazgató {402.} Dózsa Lajosra, Együd Istvánra, Takács Ádámra támaszkodott. Ők vezették a színházat Molnár távollétében. Dózsa idősebb ember volt, jellemszínész, 1864 után nem tért vissza a fővárosba. Takács szintén nem volt már egészen fiatal, de Egyödre még, hasonlóan a „kis Kölesihez”, a későbbi pesti Népszínházban több sikeres évad várt. Jó hangja volt és jól játszott. A társulat a jobb jövő reményében oszlott fel, és mint bebizonyosodott, nem kellett csalódnia.
Maga Molnár viszonylag szerencsés volt, a Nemzeti Színházban kapott szerződést. Nem érezte ott jól magát, de megkísérelte a beilleszkedést. Egressy még élt, őt bálványozta, tőle remélte azt is, hogy hidat ver közé és a színház vezető színészei közé; vallomását hozzá, „ki a mi királyunk”,* mint egy levelében írta, feltétlenül őszintének kell tartanunk. Másodtragikusként működött, részben az ifjú Lendvayval osztozva a szerepeken, de valójában nem tudta sem az igazgatást, sem a közönséget kielégíteni. Jó külsejű férfi volt, fiatal korában kellemes orgánummal, színpadi mozgása azonban sohasem ütötte meg az ország első színházának követelményeit, és többéves igazgatói múlt után aligha vette jó néven az alakításait bíráló kollégák megjegyzéseit.
A szétoszlott társulat új fővárosi szerződésének lehetősége, Molnár újabb igazgatói szerepe azonban alig három év múlva valósággá vált. A poroszoktól elszenvedett osztrák vereség meghozta a koronázást, az alkotmány visszaállítását – és a Budai Népszínház újabb működését.
A második népszínházi korszak szervezése másként történt, mint a múltban. Most már nem rigorózus hatóságok elé került a döntés, bár sok szemrehányás az akkori budai tanácsot sem illetheti. Most azonban kivétel nélkül minden arc mosollyal fordult az újrainduló vállalkozás felé, a tanács helyett az újonnan alakult Népszínházi Bizottmány őrködött az anyagi és művészeti ügyvitel felett. Ez a Bizottmány azonban csaknem teljesen azonos volt a múltbeli budai tanáccsal, élén Balásy Antal elnökkel, tagjai között Ribáry Józseffel.
Molnár, a szokásos látványos megnyitó előadás után újra megkísérelte a francia polgári színmű sikerre vitelét. Utána sietve visszatért saját háziszerzőihez: Friebeisz István, Éjszaki Károly, Berczik Árpád színműveihez. Fél év alatt öt Berczik- és négy Éjszaki-bemutatóra került sor. Megjelent azonban a későbbi sajtó-fejedelem is, Rákosi Jenő. Az Aesopus és – bemutatóként – A szent korona varázsa c. alkalmi dráma bizonysága volt annak, hogy a Kávéforrás írói – ez a fiatal, polgári, baráti kör – kitartanak a Budai Népszínház mellett.
A siker azonban ezúttal sem szegődött a hazai szerzők műveihez. Olyan valaki, aki húszéves korának legszebb álmaként még ősz fejjel is azt idézte fel, hogy úgy képzelte, sőt hitte: „amit Görgey a Világosra vezető úton elrontott, azt mi majd a színpadról hozzuk helyre”,* nyilvánvalóan nem a francia operett meghonosítását tartotta legfőbb céljának. De Molnár írásba is adta erről szomorú vallomását: „A kúra, amennyire javítani fog anyagilag, annyira rontani fogja az erkölcseit; de {403.} korunkban mindenki azt mondja, ne gondolj az eszközökkel, csakhogy az állapot fenntartható, biztos és jó legyen – s miután az áradat ellenében mi sem tehető anyagi erő nélkül, meg kell előtte hajolnom – s mielőtt a vétkek – mert én vétkeknek tartom azt, amit a télen teendő leszek – sorozatát megkezdeném ... mely kizárólag arra fog irányulni, mi hoz pénzt, jövedelmet – míglen így az anyagi alap megvetve, rajta a valódi cél felé, – az igazi nemes-öntudatos iránnyal haladhatunk”.*
Hogy éppen az újromantikus dráma volt-e az, amit „valódi cél”-ként foghatunk fel, kérdéses. A műfaj keresett érzelemvilága azonban megfelelt Molnár és társulata játékmódjának. A sikert a díszletek színgazdagsága és a mozgás modorossága is szolgálta. A második társulat vezető színészei, Némethy Irma, Virág György, Kassai Vidor, Szentgyörgyi István francia színművekben nem állták volna meg a helyüket. Vidám, közvetlen alakítás csak az ifjú Kocsisovszky Borcsától és Boér Emmától telt ki, át is kerültek adandó alkalommal a Nemzetihez. Jászai Mari kétségtelenül magába szívott valamit Molnár patetikus stílusából, erről tanúskodik egy ma már mosolyt fakasztó színikritika: „Azt hiszi Molnár, hogy elmegy valaki a színházba, hogy ott ... Jászai Marit nézzük, jeleivel ugyan a tehetségnek, de biztos vezető, biztos irány nélkül, erejét túlhaladó feladatokban...”*
A második korszak első éve Offenbach segítségével (Gerolsteini nagyhercegnő, Az ördög pilulái) és a Népszínházi Bizottmánytól kiutalt, kölcsönként nyújtott támogatással, baj nélkül lezajlott. A nyár azonban mindig nehéz volt a Budai Népszínház számára. Az igazgató ekkor visszanyúlt emlékeihez, és a Bizottmány elé terjesztett egy izgalmas tervet: a Bem hadjárata c. hazafias játék színre hozását. – A téma a párizsi Marengo c. látványosság adaptálása volt. Míg azonban az 1862-ben bemutatott Marengo a Châtelet Színházban nyilvánvalóan III. Napóleon háborús propagandájának eszköze volt, a magyar rendező számára a feladat a szabadságharc látványos emlékévé alakult – az „elveszett paradicsom” egy sugarává.
A budai előadás arányairól egy majd húsz évvel későbbi levél tájékoztat bennünket. Molnár ugyanis 1887 nyarán a darabot – helyesebben a néhány sornyi szöveget és a rendezői utasításokat – átengedte E. Kovács Gyulának, a kolozsvári színkör számára. Ekkor írta a következőket: „Nekem Budán, persze fizetett statisztákkal és 340 ember-ló összevissza, meg a Gellérthegyen fölállított komédia [sic! – M.] és tüzek, töltények – előadásonként 460–560 ft között váltakozott. 72 lovas, lóval együtt egyenként 3 ft volt minden előadásban, de 5 hét alatt 65 ezer ft bruttót hozott, ami föl is emésztődött ... Hanem szép dolog volt, szeretnék még egy ilyent csinálni ...”*
A Bem hadjáratának budai bemutatója 1868. augusztus 24-én volt a Budai Arénában, későbbi nevén Színkörben. A színpad hátterének megnyitásával színpaddá változtatták az akkor még fás, gyümölcsöskertes környéket egészen a Gellérthegyig.
{404.} Bem szerepét Bacsvánszky Sándor, színészi nevén Várhidy játszotta. Szerb származású lévén, párszavas szerepét hiteles szláv akcentussal mondta el. A Népszínház második csődje után Belgrádba ment, és részt vett a szerb nemzeti színjátszás megszervezésében. A darabban veterán honvédeket is felléptetett Molnár. Két katonazenekar működött közre. A siker óriási volt, a vidéki közönséget különvonatok szállították a fővárosba. A szabad tér bekapcsolása a színpadképbe, a harcokkal járó fény- és hanghatások reprodukálása, a tömegek látványos mozgatása: ezekből vizsgázott Molnár a Bem hadjáratában.
A második igazgatás éveiben voltak hangos sikerek – de ezek sokba is kerültek. A Bizottmány pénze egyre fogyott. Az igazán jó színészek elszerződtek, Boér Emma, a naiva a Nemzetihez; Kassai Vidor és Jászai Mari Kolozsvárra. Jó színészek nélkül pedig a kiállítást nem kívánó kosztümös drámák és társadalmi színművek nem számíthattak sikerre. Ezekben a Nemzeti Színház, sőt a Német Színház is többet nyújtott. (Németül az akkori Pest-Budán még mindenki tudott.)
Molnár lemondott, az eladósodott Bizottmány pedig lebontatta a színházat és eladta a telket. Itt épült fel a Kereskedelmi Minisztérium 1944–45-ben tönkrement palotája. Ma „zöld hant-gyepágy” van a helyén.
A Budai Népszínház, két periódusa alatt, sosem dolgozott előre meghatározott műsortervvel. Nagy sikerei a nagy rendezői szenzációkból adódtak. E téren Molnárnak a maga korában szokatlan vizuális fantáziája mindig csatát nyert változó fényeivel és lángjaival, kulisszalámpáival és görögtüzével. (Jellemző módon élete egy későbbi szakaszában ő volt az első magyar színházi szakember, aki villanyfényt alkalmazott a színpadon.) Mint rendező vonzotta a közönséget, és sok olyan embernek megmutatta a színház belsejét, aki más körülmények között nem jutott volna el.
A magyarosítás természetesen csak álom maradt, idő és alkalom kevés volt ehhez. A nagy szenzációkat a német polgár is megnézte, és a dalbetéteket talán magyarul dúdolta otthon. A városi polgár hajlamos a színház-mániára, kezdve Áldásy Antalon, az 1861-i budai városkapitányon, és végezve a színház előtt ácsorgó fiákeresen.
Az irodalomra azonban az Arany Lászlótól kigúnyolt naivsága ellenére is hatott Molnár. Felkeltette a sajtó érdeklődését. Az első időszakban az ellenzéki írók sorakoztak fel mellette, élükön Bulyovszky Gyulával. A második periódusban még több ifjú szerző jelent meg színpadán, az ún. Kávéforrás írói, az újromantikus dráma költői köre.
A Népszínházon át került közvetve – vidéki kerülővel – Jászai Mari, Blaháné, Vízvári Gyula; közvetlenül Boér Emma, Navratyil-Náday Ferenc, Kocsisovszky Borcsa, Szőllősy Róza – és maga Molnár is a Nemzetibe.
A 19. század embere megengedhette magának, hogy lemosolyogjon egy szerinte kevéssé intellektuális színészt, aki különféle színpadi hókuszpókuszokkal akar hírnevet szerezni. A fejlődés azonban kétségtelenül a rendezői színház felé haladt, s az első nagy hazai rendezőnk Molnár György volt, újító szellemű, a jövőt előlegező művész.
| 1. A SZÍNÉSZET HELYZETE AZ ÖNKÉNYURALOM IDEJÉBEN (1849–1861) | TARTALOM | 3. A DUALIZMUS KORI SZÍNHÁZI ÉLET KERETEINEK KIALAKULÁSA (1861–1873) |