| V. FEJEZET MEGŐRZÉS VAGY TOVÁBBLÉPÉS (1849–1873) | TARTALOM | 2. A BUDAI NÉPSZÍNHÁZ (1861–1870) |
A harci cselekmények szétzilálták a magyar színészet 1848 előtti szervezetét is. Egressy Gábor augusztus végén, alig egy héttel Kossuth után átlépte a magyar határt, és Törökországba menekült. A kolozsvári társulatból Dézsi Zsigmond vitézkedéséről hallunk az utolsó, temesvári csatában. Havi Mihály jelentős szegedi együttese augusztus folyamán feloszlott. A német színjátszás ily módon az 1849-es év vége felé újra nagyobb teret nyerhetett. Kolozsvárt Karl Friese társulata kapott játszási engedélyt; Kassán egészen 1861-ig a nyári idénybe szorult vissza a magyar színészet – a téli évad a németeké lett. A miskolci színház újjáépítése megakadt; az addig felhúzott falakra ideiglenes tető került, s a fel-felbukkanó együttesek még jó ideig nyáron vendéglői kertekben, télen a fogadók nagytermében voltak kénytelenek játszani.
A Nemzeti Színház látszólag folyamatosan működött tovább. A szabadságharc után is támogatást kapott a teljhatalmú császári biztostól, br. Carl Geringertől. A vezetés élére 1849 júliusától Simontsits János került; közben, rövid időre, a Pestet megszálló katonai parancsnok szóbeli megbízásából a színház egyik zenésze, Kirchlehner Ferenc végezte az igazgatói teendőket. Ugyanettől az időszaktól kezdve a színház rendkívüli, kilenchónapos bérletet hirdetett, ezáltal érvénytelenítve a márciusban kiadott, szokásos évadbérletet. A legérzékenyebb változást azonban az jelentette, hogy augusztus 9-től kezdve november 13-ig a pesti német társulat előadásainak kellett helyet szorítania – saját bérlete terhére. (Az így keletkezett anyagi kárt később megtérítették). A felsőbb hatóságok parancsa érthető volt: a német színház, az ún. Interimstheater a város ostroma során, még május 13-án leégett, és az éppen kollektív vezetés, az ún. Comité által irányított német társulat fedél nélkül maradt. Megélhetésükről gondoskodni kellett. A vendégeskedés során általában hetente kétszer, összesen huszonhétszer németnyelvű színészek szólalhattak meg a magyarok nemzeti színpadán. A Pester Zeitung augusztus 11-i számában diadalmasan állapította meg, hogy abban a városban, ahol a magyarok nemrég már a német szó fölöslegességét hirdették, a német szellem a művészet terén ismét jogaiba léphetett. Ez azonban kevésbé sérthette a kényszerű házigazdákat, mint az, hogy augusztus 18-án „a színház teljes kivilágításával” kényszerült ünnepelni „Ő Császári Királyi Fölségét”, bár Fáncsy Lajos nem {372.} csekély merészséggel fogalmazta köszöntőjét, mondván: „...igazságos kegyelme annyi áldással koszorúzza fiatal fejét, mennyi üdvet őfelsége az annyi viszályok által hányatott szegény magyar nemzetre hoz”.* Tíz nap múlva a győztes Haynau tiszteletére kellett díszelőadást rendezni; az ez alkalommal játszott Nabuccóban aligha csendült fel minden célzatosságtól mentesen a hódítótól való megmenekülésért esengő zsidó nép panaszos kórusa.
A magyar színjátszás további sorsát illetően először csak a fővárostól távoli Aradon mutatkozott némi remény. Csernovics Péter, temesi főispán novemberben saját költségén bérelte ki a Hirschl Jakab tulajdonában lévő színházépületet. Az ő kezdeményezésére és védnöksége alatt gyűjtötte egybe Philippovits István a volt kolozsvári honvédszínészeket, majd az így megszervezett társulattal „meghívott vendégek számára” rendeztetett előadásokat a kiváló igazgató és rendező, Szabó József szakmai irányítása alatt. A közönség gazdag nagybirtokosokból és a város értelmiségi rétegéből került ki; többen a nemrég lezárult harcok tevékeny részesei voltak. Hiába tiltakozott 1850 folyamán a várőrség német–osztrák tisztikara, a város rendőrfőnöke, hivatalosan is panaszt téve a nagyváradi kerületi miniszteri biztosnál, nem tehetett semmit a társadalom által széleskörűen támogatott „magán-színház” ellen. Érdemes idézni azt a bizalmas rendeletet, amelyet az említett biztos küldött szét, összegezve a színi világ területén szerzett tapasztalatait. Eszerint: „... teljes bizalommal és óvatossággal tudatja, hogy a nemzeti és forradalmi nóták a zenészek által sűrűn gyakoroltatnak. Hasonló célzásokkal élnek a táncosok és színészek, jelesen Veszter Sándor színész-táncos, aki legközelebb fogságából hazabocsáttatván, körutakat tesz, s művészetét alkalmul használja a forradalom emlékének megdicsőítésére. Hasonló céllal utazgat több kegyelmet nyert színész is, kik ellen egyenként és összevéve hatni kelletik. Miért is Polgármester Úr figyelmeztetni fog önmaga s bizalmára méltó megbízottjai által arra, hogy az ily jövevények útleveleiket megérkeztükkor bemutassák, melyek ellen, ha semmi kifogás nem lehetne, meg kelletik ugyan engedni az előadást, de az igazgatónak már az engedelem megadásakor tudtára kell adni, hogy minden névvel nevezendő politikai kétértelműséget, színészet általi ingerlés eszközlését, a színész-táncosok általi bármiféle, a forradalomra hatható célzásokat kerülni nemcsak tartozzék, sőt ilyes irányba súlyos felelősség alatt kelletik őket tartani.”*
Ilyen menekültekből gyűjtött össze társulatot Nagyváradon Kilényi Dávid, volt kassai színigazgató is, tagjai közé sorolva Feleki Miklóst, azután Rónai Gyulát, a kiváló hősszínészt, Láng Boldizsárt és a Kubay-házaspárt. A vidéki színészet lassan ébredezni kezdett, és csakhamar tizenegy együttes járta az országot. Debrecenben Abday Sándor, Győrött Gócs Ede, majd Havi Mihály, Kecskeméten Tóth János és Mátray István, ugyancsak Kecskeméten és Szegeden Latabár Endre, Sopronban Laczkóczy Nándor társulata fordult meg.
{373.} A műsorszerkesztés is korlátok közé szorult. 1849-ben az előadandó darabok előzetes jegyzékét a kerületi biztoshoz kellett engedélyezésre beterjeszteni; 1850. január 14-től a 481. sz. helytartósági rendelet a lista bemutatását a katonai rendőri osztályhoz irányította. Indexre került Erkel Báthory Máriája és a Hunyadi László. Doppler Ferenc Benyovszkyját csak Afanázia címen lehetett játszani. Császár György Morsinai Erzsébetje hiába aratott közönség- és kritikai sikert 1850 februárjában, a katonai parancsnokság még aznap betiltotta a további előadásokat. Az Ármány és szerelem már 1849 szeptembere óta tilalmas műnek számított, éppígy Goethe Egmontja is.
Érthető tehát, hogy a repertoárban megerősödött a régebbi műsorrétegek aránya. Olyan műveket újítottak föl, még a színház megnyitásának évéből, mint Hérold Zampája, vagy Hirschfeld Tündérlak Magyarországon c., ismét vonzóerőt ígérő darabja. Kotzebue, Philipp-François Dumanoir, Bayard mellett 1849 végén csak két jelentős magyar bemutató jelezte az újrakezdés reményét: a Liliomfi, Szigligetinek azóta is eleven vígjátéka, illetve Doppler Ferenc Ilka és a huszártoborzó c. operája, amely elsősorban címével és szereplőinek öltözetével hódított, Doppler egy év múlva újabb művel jelentkezett: a Vanda lengyel–török háborús hátterével is ébreszthetett hazafiúi érzelmeket, igazi értékét azonban a későbbi nemzetközi sikereket is biztosító zenéje jelentette. Bár az 1850-es évben már több új magyar drámát láthatott a közönség – Obernyik Károly, Vahot Imre, a „Csallóközi” álnéven jelentkező Jókai Mór. Szilágyi Sándor, Dobsa Lajos műveit –, maradandóbb hatást csak Szigligeti Ede Vid c. drámája ért el. Bár sem az elcserélt gyermek motívuma, sem az ál-történelmi cselekmény nem vitte előre a műfajt, néhány akart vagy akaratlan célzás mégis életben tartotta a darabot. Azt a mondatot, amely szerint „a szellemi bilincs még irtóztatóbb” – természetesen azonnal törölte a cenzúra. De arra talán nem figyeltek föl, hogyan panaszolja Vata, a régi hit híve, hogy gyermekeik már az „új és a régi” között haboznak; hogy a legyőzött párt hívei fenyegetett helyzetükben vadásztársaságnak álcázzák magukat; hogy úgy érzik, nem ellenségeik győzték le őket, hanem Ármány lett úrrá rajtuk. Azt pedig nem is nagyon titkolt sugallásnak vehették, hogy a darabbéli király eltörölte a Vata nemzetségét sújtó törvényt, nem kívánván annak „enyészetét”. A 11. századi történet, amely hármas házassággal végződik, és még a régi magyar öltözékek bemutatását is lehetővé teszi, joggal válhatott a következő évtizedek országos sikerévé. Még a következő év eleje hozott később sokat játszott újdonságot: Szigeti József Viola címmel alkalmazta színpadra Eötvös József regényét, A falu jegyzőjét.
Lassan a Nemzeti Színház belső rendje is helyreállott. Fáncsy Lajos ügyvivői címmel, de aligazgatói hatáskörrel, önállóan irányította a műsort és a szereposztást, sőt a vendégek meghívására és a szerződtetésekre is befolyást gyakorolt. A rendezői feladatokat a drámában Lendvay Márton és Szentpétery Zsigmond, az operában – 1851 elején bekövetkezett haláláig – Szerdahelyi József látta el. Már 1849 szeptemberétől engedélyezték Laborfalvi Róza fellépését, és visszatért Szigeti József is. Törökországi tartózkodása után, az új hatalomnak tett engedmények árán és szolgálatok fejében, hazatérhetett Egressy Gábor is, de egyelőre nem {374.} foglalkoztathatták, hiába üdvözölte lelkes sorokkal Arany János a még mindig népszerű művészt. Rövid szabadságharcos múlt után ekkor szerződött a Nemzetihez Tóth József, aki jellem- és intrikus-szerepekben nyújtott alakításaival csakhamar az élvonalba került.
Nehezebb körülmények között indulhatott az újrakezdés Kolozsvárt. A szabadságharc utáni első igazgatói engedélyt 1850. április 1-től Karl Friese német színigazgató kapta. Szeptember lett, mire a szerteszéledt magyar együttesből néhány színész újra összeverődött és a Sobrit játszotta el (hogy ez Veszter Sándor és Kilányi Lajos pantomimje volt-e, Böhm Gusztáv egyfelvonásosa vagy Szigligeti Két pisztolyának átkeresztelt változata, nem tudjuk). A színház zsúfolásig megtelt a nyolcszáznál több nézővel. Bár a katonai vidékparancsnok az azelőtt országos jellegű színházat „városi színházzá” minősítette vissza, és Friesének biztosította az épület bérletét, kötelezve a város vezetését, hogy saját pénzéből pótolja a lakosság ellenérzése miatt gyengén látogatott német előadások bevételi hiányát, a német igazgató a helyzet ismeretében 1850. november közepén elhagyta Kolozsvárt, és átengedte a terepet az időközben Kaczvinszky János által proporciós alapon megszervezett 39 főből álló magyar társulatnak. Nekik viszont november 25-től kezdve már igazodniuk kellett az ún. Theaterordnunghoz (Színházi rendelet), amely mindent tiltott, ami sértené a köznyugalmat és a rendet, gyűlölséget szítana a nemzetiségek, társadalmi osztályok és hitfelekezetek között, és egyáltalában, tüntetésekre adna okot. Kivételt képeztek a Bécsben már engedélyezett darabok.
A rendszeres magyar előadások sorozata Obernyik Károly Örökségével indult; ettől kezdve havi 15–22 estén adott műsort a társulat, 1851. december végéig 276 alkalommal. Bizonyos mértékig függetlenítették magukat a pesti műsortól, 1851 márciusában három bemutatóval is megelőzve amazt, így Félix Pyat Diogenesével, Franz Dingelstedtnek a Becsület réme c. drámájával és a szabadságharcból már ismert színész, Dézsi Zsigmond A párisi kalandor c. újdonságával. A tagok között ott volt a későbbi budai színigazgató, Molnár György is, a színésznői vetélkedésről pedig a mágnások kedvence, Laczkóczyné, illetve a polgárság pártfogoltja, Jánosi Emilné gondoskodott. S ha a szöveg cenzúrázható volt is, Tóth Soma táncai, köztük a „Jaj, de huncut a német” titkos címmel ismert, bőséges alkalmat adtak a politikai tüntetésre, mint ahogy jó néhány olyan ártalmatlan frázis is, amelyekre külön „jeladók” hívták fel a közönség figyelmét. 1851 áprilisától Laczkóczy Ferdinánd csatlakozott a vezetéshez, és operai személyzettel is bővült a társulat. A nyári két hónapban a tető nélküli színházban játszottak.
1851. január elsejével lépett életbe az egész birodalom területén a Bach belügyminiszter által létrehozott úgynevezett „provizórium”, az ország közigazgatására vonatkozó rendelet, amely öt polgári kerületet alakított ki Pest-Buda, Sopron, Kassa, Pozsony és Nagyvárad központtal; külön egységet alkotott a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, Erdély, Horvát-Szlavónország és a Katonai Határőrvidék az ország déli peremén. A többi városokat ezekhez a kerületekhez sorolták. Pest-Budához tartozott például többek között Miskolc, Kecskemét és Szeged; Sopronhoz Győr és Pécs; Kassához Munkács és Máramarossziget; Pozsonyhoz Komárom {375.} és Balassagyarmat, Nagyváradhoz pedig Debrecen és Arad. A központi hatalmat a Pest-Budán székelő Helytartóság képviselte, amelynek irányítását 1852 áprilisában az addigi katonai és polgári kormányzó, Albrecht főherceg vette át. Ez a területi felosztás az abszolutizmus alatt többé-kevésbé megszabta a vidéki társulatok mozgását, két évtized múltán pedig előképe lett az úgynevezett színi kerületi rendszernek. 1853 januárjában azután véglegesítették ezt a közigazgatási szervezetet, a provizóriumból „definitivum” lett.
Ezzel a merev, elnyomó rendszerrel helyezkedett szembe a legkülönbözőbb eszközökkel az a nemzeti ellenállás, amely a közhit ellenére sem volt teljesen passzív. Legfeljebb azok az „ókonzervatív” arisztokraták húzódtak vissza sértettségükben, akiknek 1850 áprilisában felterjesztett kormányzási javaslatait az udvar ridegen visszautasította. Egészen másképpen válaszolt a részben már a szabadságharc során is érdekelt középnemesség, illetve az alakulóban lévő polgárság, akik az elnyomás esztendei alatt, másfél évtizeden át tudatosan készültek a hatalom majdani átvételére. Szigligeti Vidjében a régi hit vallói vadásztársaságnak álcázták magukat; hasonló történt például a „csákói vadászegyletben”, amelynek tagjai közé számított Tisza Kálmán és Wenckheim Béla báró, Károlyi György gróf és a Nemzeti Színház sorsával később oly szorosan egybefonódó Podmaniczky Frigyes báró. Emlékezései szerint csakis ez a baráti társasági forma „... tette lehetővé azt, hogy az 1848 óta szerte szét bolyongó, ugyanazon társadalmi réteghez tartozók érintkezési pontot s alkalmat találjanak, melynek igénybe vétele révén, egy férfias, testet edző, s a lelket elevenítő időtöltés mellett, egymással érintkezhettünk, a világtól teljes elvonultságban anélkül, hogy bármi policiális, közigazgatási vagy felsőbb helyről kívánatosnak jelzett megfigyelésnek lettünk volna alávetve...”* Az ilyen jellegű, nem forradalmi csoportokban országszerte sokan készültek fel a kulturális, majd a politikai hatalom átvételére. Elgondolásaikban, immár az egyre erősödő polgársággal egyetértésben, szerepelt a magyar színházi élet szervezetének bővítése, állandósításának programja is. Ennek érdekében az addigi tapasztalatokat is figyelembe véve, két dologról kellett gondoskodni: a vidéki együttesek rendszeres támogatásáról, illetve állandó kőszínházak megteremtéséről. Az első lépés többnyire valamilyen pártoló egylet létesítése volt („bizottmány”, „választmány”); közigazgatási szinten ezeknek feleltek meg a „színügyi bizottságok”. A következő két évtized során az országszerte meginduló ilyesfajta kezdeményezések teremtették meg a századvégi színházi szervezet alapjait.
Új forma kialakítására a legkevésbé Kolozsvárt volt szükség, hiszen ott már 1843 májusa és 1848 márciusa között működött, majd 1852. március 4-én újra összeült a Mikó Imre gróf elnöksége alatti, eredetileg az erdélyi országgyűlés által kinevezett színházi bizottság; tagjai közt Mikes János gróf, Bethlen Imre gróf és Huszár Károly báró szerepelt, folytatva a helyi arisztokrata pártolás hagyományait. 1853. november 22-i határozatukkal Bethlen Miklós grófot és Páll Sándort bízták meg a színházügyek közvetlen vezetésével. Az épület szükséges átalakítása, {376.} felújítása 1854 nyarán indult meg, miután az erdélyi helytartó, Schwarzenberg Károly herceg engedélyezte a tervezett 100 forintos részvények kibocsátását. Egyelőre csak a műszaki célokat szolgáló egyemeletes épületet készíthették el, mert viszonylag csekély összeg gyűlt egybe. A részvényesek 1856 áprilisában tartott első közgyűlése még így is elégedettnek mutatkozott, kijelentvén, hogy „...egy anyagilag és szellemileg lesújtott nemzettől ennyi áldozatkészség most egyszer bőven elég, miután kivált anyagi ereje a még meg nem honosult új terhek és egyéb sokféle s naponként fölmerülő nemzeti vállalatok által igen is igénybe van véve”.* Ezért 1859-ben Mikó Imre „színházi alap” létesítését javasolta, s ezt a tervet az akkori kormányzó, Liechtenstein Frigyes herceg is jóváhagyta. 1861 februárjában meg is indult a gyűjtés, és a „kis alkotmány” hónapjaiban jelentős adományok érkeztek – ha nem is készpénzben. Adtak úrbéri kárpótlási kötleveleket, készpénzről szóló kötelezvényeket, úrbéri papírban fizetendő kötelezvényeket és a „dézsmakárpótlások” tizedrészeit. Az igazi segítséget azonban az jelentette, hogy az 1841–43-i országgyűlés határozatával teremtett úgynevezett „fölkelési alapot”, amelynek értéke 1861 végén 81 000 forintra rúgott, a császár állandó és el nem költhető alapul a kolozsvári színház tulajdonába bocsátotta. Ezt a támogatást egészítette ki 1870-ben Erzsébet királyné adománya, az évenként utalt 15 000 forintos fejedelmi segély. A választmány még 1865 elején kisebb építkezéseket vitetett végbe – a bejárat és a nézőtér átépítését –, hogy a fejlődő igényeket kielégíthessék, mert, mint azt a részvénytársaság negyedik közgyűlésére megállapították, „egy-egy jól rendezett magyar színház drámajátékaiban s nemzeti dalműveiben a magyar nemzet, szívének legéletrevalóbb és életadó dobbanásait hallja”.* A döntésben egyébként közrejátszhatott az is, hogy a város az újrainduló alkotmányos életben az országgyűlést készült vendégül látni. Ekkor alakult ki a Farkas utcai színház véglegesnek tekinthető állapota.
Hogy mit jelent a színházépület egy vidéki városban, milyen változást hoz a színházi életben, arra beszédes példa Szabadka esete. A város már a század második évtizedének közepétől fogadta a vándortársulatokat, és hamarosan fel is merült a színészet állandósításának igénye. Mivel azonban felismerték, hogy ez szinte lehetetlen színházépület nélkül, minden igyekezetük odairányult, hogy színházat építsenek. A város már 1845-ben rendelkezett az építési pénzalap legnagyobb részével, volt terv és kidolgozott költségvetés, amit „felsőbbi kegyes jóváhagyásul” felterjesztettek a királyi udvari kincstári tanácshoz. A színház alapjait 1848 márciusában fektették le, de a politikai események közepette az építkezés félbemaradt, s csak 1853-ban – miután sikerült megakadályozni, hogy az alapokra kaszárnyafalakat húzzanak – folytatták; abban az évben a vendégfogadó, a következőben pedig a vele egy födél alatt levő színház épült fel, amely 1854. december 16-án nyílt meg.
Ez a színházépület lényegesen kedvezőbb játszási feltételeket nyújtott, mint amilyeneket a vendégfogadói tánctermek és iskolai dísztermek rögtönzött színpadai {377.} biztosíthattak. A nézőtér díszítése mellett a színpadi felszerelést is végző Telepi György leveléből tudjuk a nem éppen nagy, de célszerű épületecske méreteit, amiből főleg az tekinthető meghatározó ténynek, hogy a játéktér alapterülete 30 m2-rel volt nagyobb, mint a régebbi alkalmi színpadoké, ami kivált a díszletezésnél mutatkozott előnyösnek. A nézőteret hatalmas csillár világította meg, a színpadon pedig 120 olajüzemű rivaldalámpa adta a fényt. Voltak süllyesztők; tizenhárom díszletkészletet festettek meg, s hozzájuk mellékdíszleteket készítettek. Volt zsinórpadlás is. Ilyenképpen az előadások keltette színpadi illúzió sokkalta teljesebb lehetett, mint annak előtte.
Az országos publicitást kapott színházavatón Latabár Endre jónevű társulata Jósika Miklós történeti elbeszéléséből (Bornemisza Anna) írt krónikásdrámáját, a Két Barcsait adta elő. A választás szempontjai nem ismertek, de nyilván közrejátszott a politikai helyzet és a mű, illetve a drámatípus jellege. Magyar drámával illett felavatni az új színházat, mégpedig ünnepre alkalmas, a kor kívánalmai szerint kissé fellengős, patetikus hangvételű művel. Míg a Bánk bán, a Csillei és a Hunyadiak vagy a II. Rákóczi Ferenc fogsága az ötvenes években tilalmas volt, addig a Két Barcsait ilyen vád nem érhette. Sőt: a fejedelem megértő viselkedése a hatalom iránti tisztelet jelének volt tekinthető. Formailag is fölöttébb alkalmas díszelőadásul, mert nyelve emelkedett, s az egyes szakaszok helyszíne és cselekménye lehetővé tette a látványos megjelenítést. A hatalomért folytatott cselszövés és ennek meghiúsítása szálán kialakított történethez olyan külsőségek szolgáltattak keretet, mint Zsófia és az intrikus Gerézdi fiának botránnyal végződő esketési jelenete, a fejedelmi udvarban rendezett estély, a fejedelemasszony leleplező színrelépése és intézkedése, a kivégzés előtti pillanatban Zsófia kedvére tartott esketés Barcsai Lászlóval, a cselszövő Gerézdi embereinek elfogása, a két Barcsai ruhacseréje a börtönben és a többi hasonló hatásos fordulat. Látványos és izgalmas jelenetekből épült fel az előadás, amelyhez a város új díszletei közül minden bizonnyal felhasználták az oszlopos termet, a tömlöcöt, a lovagtermet. A szereposztás, az igazgató személye, társulatának hírneve együtt szavatolhatták a kor első magyar színházavatójának sikerét, amely hónapokra felcsigázta a helybeliek érdeklődését a színház iránt.
Kétségtelen, hogy a város éreztetni kívánta tulajdonjogi előnyét. Részben szerette volna visszakapni azt, amit az építésbe befektetett, részben fokozatosan arra kényszerült, hogy pénzsegéllyel, tüzelővel, más kedvezménnyel segítse a városban működő különböző társulatokat, és megvédje őket minden egyéb müvelődési-szórakoztató rendezvénnyel szemben. A színházépület nemcsak a „város intelligens osztálya által lakott városrész középpontjában”* állt, hanem minden értelemben a város művelődési életének kiemelt intézménye lett. S nemcsak az ünnepélyes színházavatás napjaiban, hanem később is, ahogy azt a páholy-jogért folytatott évtizedes presztízsharc számos kérvénye, folyamodványa bizonyítja. A páholybérlet, {378.} de még a rendszeres színházlátogatás is státusszimbólum lett, sőt a nézőtéren elfoglalt hely jelképezte a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyet is.
Ha a városnak színházépülete van, akkor a színjátszással való törődés szervezett formát kap. Már nem buzgó polgárok vagy egyletek egyengetik a társulatok útját, szervezik a bérletet, hanem a város által kinevezett színügyi bizottság, igaz, még külön szabályzat nélkül, de egyre növekvő befolyással. A város már nemcsak engedélyt ad a kérvényező direktornak, hanem szerződik vele. Az igazgató – ez áll a Latabárral kötött első szerződésben – jól felszerelt színházat vesz át Szabadka városától, hogy kijelölt dátumig „saját költségén színi előadásokat eszközöljön”. Ezért haszonbér fejében minden előadás után három pengőforintot köteles fizetni a városnak, s kötelezi magát a „városi hatóság által kitűzendő napon egy előadást rendezni, melynek a költségek levonása után fennmaradó tiszta jövedelme egy, a tanács által meghatározott célra fog fordíttatni”. Szerződésben rögzítették a „bemeneti díjakat”, s mondták ki, hogy az igazgató havi 16 bérletes előadást köteles tartani. Ugyanakkor a város biztosítja az igazgatót, hogy a „haszonbérleti idő alatt minden színházon kívüli előadásokért, mutatványokért” neki a „befolyandó tiszta jövedelemből 10 százalék fog fizettetni”. Az épület karbantartására és őrzésére a város saját költségén házmestert fogadott. A bérleti időszak lejártával az igazgató, ahogy az átvételkor történt, leltár mellett volt köteles átadni a színházat, „oly jó állapotban, mint átvette”, a hozzá tartozó „helyiségeket, bútorokat, anyagokat és szereket”, s „minden akár szándékosan, akár gondatlansággal okozott károkért, rongálásokért” kártalanítani a várost. A zárópont foglalta magába az igazgató kötelezettségét, hogy „minden törekvését és erejét” arra kell fordítania, hogy előadásaival „a közönségnek minél tökéletesebb szellemi élvezetet” nyújtson. A szerződést a polgármester mellett egy tanácsnok, a városi kapitány és a jegyző írta alá.
A színügyi választmány és az igazgató „egyetértőleg” kötelesek megállapítani az „előadandó darabok lajstromát”. Műfaji megoszlást is előírtak: az 1850-es évek közepén 10 drámai és vígjátéki, 4 népszínmű- és 4 operaelőadás alkotta a 18 estére terjedő bérletciklus műsorszerkezetét. A péntek állandó szünnap volt. Ugyancsak a szerződés írta elő, hogy a „működendő társaság” legalább 34–40 tagból álljon; a „szükséges díszítőről és festőről, gyermekszereplőkről és személyzetről szinte az igazgató fog gondoskodni”; ő köteles továbbá a városi zenekart hat taggal megerősíteni. De feladatául szabta a szerződés azt is, hogy saját költségén olykor páholyokat készíttessen, s hogy a pótdíszleteket ingyen, „az egész függönyöket pedig a színházi választmány által megállapított árban”* engedje át a városnak. Az igazgatót terhelte kezdetben a színház fűtésének, világításának és takarításának költsége is.
A Vahot Imre szerkesztésében megjelent 1853. évi színházi évkönyv, a Magyar Thália, amely tizenkét „ jószándékú” pontba foglalta a Nemzeti Színház műsorára, működésére vonatkozó tanácsokat, negyedik pontként említette az alábbiakat: „A {379.} játékrend érdekes, változatos, s leginkább nemzeti színezetű legyen.”* Ezt az elvet az ötvenes évek vidéki színjátszására is érvényesnek kell tekinteni. Ezt példázza a fennmaradt másfél évadnyi szabadkai játékrend is, amelyben a nem túl nagy számú műből álló, de azért a műsorban állandóan jelen lévő magyar krónikásdráma-vonulat (Két Barcsai, Dózsa György, Könyves Kálmán, Szigetvári vértanúk, Brankovics György, de Körner Zrínyije és Birch-Pfeiffer Szapáry Pétere is) mellett többnyire népszínművek és vígjátékok kaptak helyet (Cigány, Két pisztoly, Csikós, Viola, Szökött katona, Zsidó, A nagyapó, Két huszár, Szép juhász, A politikus csizmadia, A peleskei nótárius, A nagyidai cigányok stb.). Szép számmal találunk úgynevezett komoly drámákat, szomorújátékokat s operát is. Fel-feltűnnek Shakespeare művei – Romeo és Júlia, Othello, Hamlet, Coriolanus, Lear király –, főként Egressy Gábor vendégjátékai során; több évadon át az Ármány és szerelem és Czakó Zsigmond drámái. Havi minden második vasárnapra egy új előadást ígért, elsősorban magyar műveket, köztük az igazgatótárs Hegedüs Lajos drámáját, A rózsakirálynét, Bulyovszky Gyulától A székely leányt, Szigligetitől a Csokonai szerelmét s a Jósika-regényből készített Szegedi boszorkányokat, Vahottól a Huszárcsínyt. Operaműsorán a Rigoletto, A kunok, a Nabucco, a Báléj, a Hunyadi László, a Próféta , az Észak csillaga szerepelt.
A szabadkai műsor azt jelzi, hogy az 1850-es években nem alakultak ki új műsorrétegek. A játékrend vegyes; egyaránt merít a második, a harmadik, a negyedik műsorrétegből. Előfordul a Clavigo, a Béla futása, a Sajdár és Rurik, a Haramiák, a Griseldis, a Tündérkastély Magyarországon is. Az évtized műsora afféle átmenet az 1840-es évek romantikus repertoárja és az operettel meg a színpadi látványosságokkal hódító hatvanas évek között.
A krónikásdrámát jobbára az értékőrző hagyomány élteti, a vígjáték veszít társadalmi jellegéből, inkább a bohózat felé tart. A népszínművel hasonló a helyzet, az önkényuralom kihúzta alóla az éltető talajt, s egyre inkább a bohózatos elemek dominálnak benne. A régi műsorrétegek mellett az opera és a dráma háborúja is folytatódik a vidéki színpadokon.
Miskolc volt a következő központ, ahol a színház építése a Szemere Bertalan elnökletével megalakult „részvényes társaság” kezdeményezésére már 1847-ben megindult. Később azonban zavarok mutatkoztak. Az egyik építész, Váczi István 1849-ben meghalt, az olasz Cassano pedig, a nehézségeket látván, csakhamar eltűnt. Az új politikai helyzetben a színházépítő társaság elnöki tisztét császári és királyi „közigazgatási szolgabírák” töltötték be tizenkét tagú teljhatalmú választmány élén: 1850–52-ben Soltész Nagy János, 1852–54-ben Losonczi Farkas Károly. Az építkezést 1856-ban „színházi kölcsön részvétlapok” kibocsátásával segítették, és az új színházat 1857. szeptember 3-tól háromnapos ünnepségsorozat keretében nyitották meg. Úgy volt, hogy a díszelőadáson a városba érkező császár is megjelenik, de a kíséretében lévő egyik főúr halála miatt ez nem történt meg. Sajnos, a színházépület is csak félig-meddig készült el, mint azt egy emlékezésben {380.} olvashatjuk: „... midőn Latabár a színházat 1857-ben megnyitotta, öltözőt, ruhatárt nem talált; hamarjában falat kellett törni s egy boltot használtak Thália papjai öltözőnek, amely jó magas lévén, felében eldeszkázták s úgy öltöztek, alul a nők, fölül a férfiak”.* A nyitás után a régi választmány lemondott, s 1860-ig Szatmáry Pál elnöklete alatt működött az újonnan választott testület.
Eredményes színházépítési akció legközelebb az abszolutizmus idején indult, Debrecenben. Az ötvenes években még mindig méltatlan körülmények közé érkeztek a társulatok, hiszen a magtárból átalakított Nánássy-féle épületben kellett játszaniok. 1860-ban a tanácsülés elfogadta Reszler István színigazgató ajánlatát, hogy az állandó színház felépítéséig saját költségén 1500 férőhelyes színkört létesít a Péterfia utca 4. sz. házhelyen. Az ügy leglelkesebb támogatója egy fiatal kereskedő, Csanak József volt. Az építmény a következő év májusára készült el. Közben azonban a tanács komoly elhatározásra jutott, és már 1861 márciusában 150 000 forintot szavazott meg az állandó kőszínház megépítésére, amely összeget a befutó költségvetés alapján egy év múlva 300 000 forintra duplázott meg. Egyben „színügyegyletet” alapítottak, amelynek tiszteletbeli tagjai közt a polgári elnök Kiss Lajos mellett olyan ismerős nevekkel is lehetett találkozni, mint Egressy Gábor, Podmaniczky Frigyes báró és Tisza Kálmán. Az első terveket Ybl Miklós készítette, végül azonban Skalnitzky Antal olcsóbb megoldása valósult meg. A romantikus stílusban, román formák alkalmazásával épült színháznak igen nagy volt a befogadóképessége: legalább 1400-an fértek el a nézőtéren. A színpad gépezetét Szerdahelyi Kálmán javaslatára a koburgi színház szcenikai igazgatója tervezte és kivitelezte. A város részéről a színház fölötti gondoskodás, a nyitás napjától, 1865. október 7-étől kezdve, egyre erőteljesebb lett. A fűtést tűzifajuttatással biztosította a tanács, és ingyen vállalta a színlapok nyomását. A városba érkező együtteseknek havi 150 forint támogatást helyezett kilátásba. Majd amikor úgy látta, hogy az új igényeknek a régi formák között működő igazgató már nem tud eleget tenni, 1866-ban városi intézőbizottságot hozott létre. Ez az „intendatúra”, melyet a Helytartótanács szinte egyidejűleg engedélyezett a szintén újonnan alakult Színügyegylet működésével, tíz éven át irányította a debreceni színházi életet. A Színügyegylet szerződést kötött a várossal, hogy bizományosként vezeti az intézményt. Az igazgatóság hat tagból állott, s nem volt köztük egyetlen arisztokrata sem. Elnöke Komlóssy Imre lett, tagja volt hivatalból Szőllősi János polgármester, Kerekes József, a már említett Csanak József; intendánsa pedig 1873-ig Kiss Sándor. A művészeti vezetést Szabó Józsefre, a már említett kiváló vidéki színigazgatóra bízták. Ezt az évtizedet a debreceni színház fénykoraként emlegették. Az első három évben valóban emelkedett a bevétel: 1866-ban 48 000 forint, 1868-ban viszont már 61 000 forint volt. Azonban ezután már egyre erősödtek az anyagi gondok, és 1874-ben fel kellett számolni az intendatúrát.
Ha az elnyomás idején nem is építhettek mindenütt állandó magyar színházat, de azért sokfelé próbálkoztak legalább az előkészítéssel. Néha becsvágyó igazgatók {381.} kezdeményezték legalább egy ideiglenes épület felállítását, zavartalanabb működést remélve és magasabb színvonalat ígérve. Szegeden például a Nőegylet már 1850-ben lehetővé tettem hogy a Latabár–Döme-féle társulat alkalmi épületet emeljen a Haggenmacher Sörcsarnok telkén; ez az akció volt a kiindulási pontja a későbbi állandó színház megépítésének. 1852-ben részvényes alapon próbált a polgárság szervezkedni, a terv azonban kudarcba fulladt. 1854-ben Latabár Endre alakíttatta át a Két pacsirta vendéglőt 800 ülő- és 1200 állóhely számára. Két év múlva Hoffer Károly építész ismét a Haggenmacher-telken emelt színkört, amelynek ugyan csak a színpada volt fedett. Ezt az építményt 1858-ban „téliesítették”, ti. favázas téglafalakkal vették körül és az egész épületet befedték. 1859-ben Szegeden is „színügyi választmányt” alakított a városi tanács, és telket próbált szerezni a színház céljaira. Sikertelenségüket látván, egy év múlva a Belvárosi Kaszinó tagjai, a polgárság vezető személyiségei alakítottak „Színügyi Bizottmányt”, amely bérleteket gyűjtött, ellenőrizte a mindenkori igazgatót és társulatot. Épületről azonban ők sem tudtak gondoskodni. Ezért például 1864-ben Aradi Gerő társulata ismét csak egy alkalmi színkörben, Új-Szegeden játszott, amely 1870. január elsején leégett. Végül 1873-ban alakított Szeged városa olyan „színügyi bizottmányt”, amely hivatva volt az állandó színház építését előkészíteni.
1855-ben „némely erdélyi urak” Marosvásárhelyt kezdeményezték részvényjegyzéses alapon egy kőszínház építését, s a mérnöki terveket Bécsben már közzé is tették, de a kibocsátott, 40 000 forintos keretre csak 3500 forintnyi jegyzés érkezett, s így az építkezés elmaradt; 1861-ben viszont a kolozsvári színigazgató, Follinus János építtetett „dalszíntársasága” részére új nyári deszkaszínkört. Nagyváradon is elindultak az ilyen irányú törekvések. 1857 januárjában „előleges tanácskozmányt” hívtak össze, s ott a tervrajzot is bemutatták. Az építésre vonatkozó felterjesztéseket a Helytartótanács még abban az évben elfogadta. Hiába indult meg azonban a gyűjtés, mivel kiderült, hogy a színház két templom közé épült volna, a munkálatokat a közvélemény ellenállása miatt nem kezdhették el. Ugyanilyen sorsra jutott egy 1870-es kezdeményezés. Maradt tehát a Molnár György által még 1857-ben felhúzatott nyári színkör.
Kecskemét városa sem volt már megelégedve azzal az elavult, Király-féle teremmel, amely 1833 óta nyújtott otthont az odaérkező együttesnek. 1862-ben egy polgár, Kovács László tett ajánlatot a városnak egy 800 személyes új színház létesítésére. Mivel azonban a tanács nem vállalta a kamatterhekkel járó gazdasági feltételeket, 1868-ban a javaslattevő saját erejéből és kockázatára megépíttette a színháztermet. A város csak „tűzifasegélyt” szavazott meg a vándortársulatoknak. Végre 1870-ben állandó színibizottságot alakított, s a színjátszás további támogatására évi 500 forintot ajánlott meg. 1873-ban azután bérbe vette a Kovács-féle épületet és korszerűsítette; a végleges kőszínház megépítése a következő korszakra maradt.
1862-ben Székesfehérvár is nekivágott a nagy feladatnak. A Helytartótanács április 3-án jóváhagyta a Zsömböri Ede elnökletével létrehozott „Székesfejérvári magyar színügyet pártoló társulat” alapszabályait. Indoklása jól példázza a vállalkozás {382.} célját és azokat a körülményeket, amelyek között ekkoriban egy-egy új játékhely kialakítását elő lehetett készíteni: „...míg Székesfejérvárott, a város nagyságának s a lakosság műveltségi fokának megfelelő állandó színház építtetik, a színielőadások jelen helyiségét a Kaszárnya utcában fekvő Győri József féle házban az első emeleti utcai lakással együtt bérbevétel által aláírás útján kötelezett évi segélyösszegekből beszivárgott pénzen biztosítsa, a táncvigalmi helyül is szolgáló termet az egészségre s ízlésre való tekintettel kényelmesebbé és célszerűbbé tegye, a színterem díj nélküli átengedése által a magyar színügyet elésegélje, a lakbér, s egyéb lengő költségek kifizetése után fennmaradandó pénzösszegből, s a táncvigalmi és műkedvelői előadások tiszta jövedelméből színházi könyvtár, ruhatár és díszletek beszerzésére közreműködjék, s végre egy bizonyos, a körülmények szerint meghatározandó készpénzmennyiségnek évenkénti félretételével a majdan építendő magyar állandó színház tőkéjének alapját kezdeményezze.”* 1869 végén aztán a székesfehérvári Vörösmarty-kör tett újabb lépést: telket szerzett a várostól; majd 1870. január 11-én Szögyén-Marich László főispán, egyben a színházépítési bizottmány elnöke, felhívást tett közzé állandó színház építésre. A részvényjegyzések jól indultak: a 372 részvényes 102 000 forintot jegyzett. 1872. augusztus 20-án „a város intelligenciájának élénk részvétele mellett” tartották meg a Koch és Skalnitzky-iroda tervei szerint építendő színház alapkőletételének ünnepségét. Ez bizony idejében történt, mert a régi játszóhely, a Pelikán-fogadó 1873 augusztusában összedőlt. A gyors építkezés viszont lehetővé tette, hogy az új színházat 1874. augusztus 22~én megnyissák.
Kevésbé volt sikeres a győri tanács, amely 1862-ben hiába kísérletezett egy „részvénytársulat”-tal, mert nemzetiségi feszültségek (németség, zsidóság) egyelőre kudarcra kárhoztatták az erőfeszítéseket.
Arad városában is 1862-ben tettek lépéseket a magyar társulat rendszeres, évadonkénti 2000 forint értékű támogatására; ezt azonban akkor a Helytartótanács nem engedélyezte. A város sem adott telket erre a célra a kérelmező Bánhidy Antal bárónak, aki viszont két év múlva „színházbérlő társulatot” szervezett, és kezébe vette a helyi színházügy irányítását. 1868-tól, nyilván a kiegyezés hatására, felgyorsultak az események: a város elfogadta a telek javaslatot, a pályázatot itt is Skalnitzky Antal nyerte meg, s miután 1872 augusztusában a város 700 000 forint kölcsönt vett fel erre a célra, elhárult minden akadály a színházépítés elől. Az építkezés két év alatt befejeződött, és a színház 1874. szeptember 21-én I. Ferenc József császár és király, Albrecht, József és János főhercegek, a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége (Fábián Gábor, Gyulai Pál, Toldy István) jelenlétében, valamint Román Miron püspök és a görögkeleti román klérus részvételével nyílt meg.
Pápán még 1862-ben, majd 1870-ben is egy-egy színkört építettek. 1873 elején azonban felvetődött egy állandó színház építésének a gondolata. A fiatalság körében alakult bizottság kezdett el tőkét gyűjteni a majdani költségekre – bált és {383.} sorsjátékot rendeztek –, a város képviselőtestülete pedig még ugyanabban az évben állandó színházi választmányt szervezett.
A színházépítési mozgalom terjedését jelezte, hogy Nagybecskereken alispáni kezdeményezéssel alakult meg 1869-ben a színi bizottmány; Nyitrán pedig, ahol addig a magyar színjátszás semmiféle támogatásban nem részesült, a frissen szervezett színügyi bizottság 1871-ben az évi három hónapos magyar évad javára 1000 forintos támogatást biztosított.
Az állandó színházi bázis kiépítésének igénye tehát folyamatosan megvolt jó néhány vidéki városban. Mozgósítani tudták a vezető nemesi és polgári rétegeket, s ez a mozgalom néhol a politikai élet hiányzó fórumait is pótolhatta. Annál figyelemreméltóbb ez a törekvés, mert a lakosság tényleges száma ezekben a városokban meglehetősen alacsony volt. Korszakunk végére, 1872-re például Szegednek 70 000 lakosa volt, Szabadkának 56 000, Debrecennek 46 000, Kecskemétnek 41 000, Aradnak 32 000, Nagyváradnak 28 000 – de a kulturális gócnak számító Kolozsvárnak csak 26 000. Pécs és Székesfehérvár ekkor 23 000, illetve 22 000, Kassa és Miskolc pedig – rendszeres színházi „állomások” – egyenként 21 000 lakost számláltak. A többiek lakosainak száma mind a húszezer alatt maradt, köztük a rendszeresen látogatott Győré, Egeré, Újvidéké, Pápáé, Komáromé, Marosvásárhelyé, Veszprémé vagy a mindössze 8 000 lakosú Esztergomé. A „városiasságot” a vékony hivatali és értelmiségi rétegen túl, amely 1869 körül sem haladta még meg az összlakosság 7 ezrelékét (!), s mégis a színi pártolás alapját alkotta, legfeljebb a 22%-nyi iparos és kézműves, illetve a 11%-nyi „kereskedelmi népesség” képviselte, a polgárosodás épphogy erősödni kezdő alkotóelemei. A vándortársulatoknak ehhez a lehetséges színházlátogató közönséghez kellett alkalmazkodniok a megélhetés és a művészet kényes egyensúlyára ügyelve, ami bizony nem mindig sikerült.
Az évadok szervezete ezekben az évtizedekben a régebbi gyakorlatot rögzítve úgy alakult, hogy főszezonnak általában az október–április közti téli időszak számított. Az új szerződések, társulatalakulások húsvét, Szent György napja (április 24.) körül bonyolódtak le. Kisebb városokban őszi, illetve tavaszi rész-évadot töltött egy-egy társulat. Nem számítottak igazán sikeresnek a nyári hónapok; ilyenkor jártak az igazgatók a divatos fürdőhelyekre, Balatonfüredre, Borszékre. A nyári hónapokra szorult hosszú éveken át a magyar színészet olyan, ekkor még jórészt németnyelvű városokban, mint Győr vagy Pécs. A két nyelv közti évadcsere a magyarok javára viszont éppen a hatvanas évek során mindenütt lejátszódott.
Már csak ezért is jelentős a szabadságharc utáni néhány kiváló vidéki színigazgatónak társulat- és évadszervező, a magyar nyelvet művészettel megszólaltatni kívánó, közönség- és közvéleményszervező tevékenysége. Még a régi kistársulatok módszerét folytatta a legidősebb igazgató, Kőszegi Endre, aki különböző társigazgatókkal már 1838 óta járta főképp az északi megyék kisebb településeit: Rimaszombat, Rozsnyó, Lőcse, Putnok, Losonc tartozott működési körébe; később Pápa, Komárom, Tata, illetve Gyöngyös, Hatvan, Heves, Pásztó és Jászberény.
{384.} A korszak egyik legjelesebb, dinasztia-alapító tagja volt id. Latabár Endre. Kiskunhalason, nemesi családból született, középiskolát és jogi tanulmányokat végzett. 1832-től egy évtizeden át főként énekes-színészi szerepkörben lépett föl. 1842-től viszont már jeles igazgatóként ismeri meg az ország: nyolc évig proporciós rendszerben, 1850-től önálló tőkés igazgatóként működött. Az első években Kecskeméttől Pécsig, Győrtől Szegedig lépett föl együttese. Az első megállapodott korszak 1857-től három évadon át az újonnan megnyílt miskolci színház bérletével érkezett el. 1861-től pedig tíz éven át Kassa lett Latabár elismert színvonalú együttesének állandó otthona, bár rövidebb időre, vendégjátékképpen még Soprontól Kolozsvárig, Aradtól Szegedig is felbukkantak.
A korszak másik meghatározó nagy igazgatója a már többször említett Szabó József volt, aki szintén még 1842-ben kezdte el a színházvezetés nehéz munkáját. Neki is volt egy tízesztendős egységes periódusa, amikor 1851 és 1861 között az aradi színházat irányította. Szakmai elismertségét bizonyítja, hogy 1866 és 1872 között rábízták a debreceni intendatúra művészi vezetői tisztét. – Károlyi Lajos, aki 1847-ben Győrött kezdte el igazgatói tevékenységét, szintén a sikeresebbek közé tartozott: 1866 után négy éven át Miskolc, három éven át pedig Pécs színházi életét irányította. – Havi Mihály a szabadságharc után több más város mellett Aradon és Szabadkán töltött három-három évet társulatával. Rövid kolozsvári igazgatása során megkísérelt bukaresti vendégjátéka súlyos bukással végződött, amelyből azután nem is tudott többé talpra állni. – Molnár György jelentősége a magyar színház történetében messze túlnyúlik vidéki igazgatói-rendezői működése határain (Budai Népszínházáról külön fejezet szól). Ő 1856-ban még csak mint Hetényi József társigazgatója szerepelt (Győr, Szeged); 1858-tól 1861-ig azonban 45 tagú dráma-népszínmű társulatával nagyobb városokban – Debrecen, Nagyvárad, Miskolc, Kassa, Pozsony, Pécs – aratott megérdemelt művészi sikereket. – Két kolozsvári igazgató is említésre méltó folyamatossággal tudta vezetni a rábízott fontos kulturális intézményt, amelyet pedig 1860-ig szinte évenként más-más együttesek látogattak. A művészi konszolidáció Follinus János személyével indult, aki gyógyszerészeti tanulmányai és bécsi énektanulás után két évtizeden át énekes-színészként járta be az országot, majd 1860-tól hét évadon át volt a kolozsvári együttes művészi igazgatója. Utóda 1865 és 1872 között Fehérvári Antal lett, aki viszont a vidéki színészet minden fokát megjárva – segédszínész, súgó, díszletmester – emelkedett ebbe a fontos pozícióba. Mellesleg alapítója lett a kolozsvári színész nyugdíj-intézetnek és egyik kezdeményezője volt a helyi nyári színkör megépítésének. – Már említettük, hogy a debreceni színkör építésével hívta fel magára a figyelmet Reszler István, aki jómódú pesti polgárcsaládból származott, 1850 és 1858 között tisztes külföldi énekesszínészi pályát futott be, majd 1860 és 1865 között – zágrábi és pécsi igazgatóskodása után – hat évadon át vezette közmegelégedésre a debreceni színházat. – Ehhez a nemzedékhez tartozott Szuper Károly és Láng Boldizsár is; ők azonban inkább a második-harmadik vonalat képviselték. Az előbbi naplója színes képet rajzolt ennek az alacsonyabb szinten működő színészrétegnek az életéről; az utóbbi, két zaklatott évtized után a pálya {385.} feladására kényszerült, de még előbb, 1865-ben nagy cikkben foglalta össze tapasztalatait a „színigazgatói szervezkedésről”. – A vidéki színigazgatók következő hulláma – változó szerencsével – már a hatvanas években kezdett működni. Idősb Miklóssy Gyula már 1863-ban együttest szervezett Székesfehérvárott; tíz év múlva, addigi sikereiben bízva, 1872-ben Pesten építette meg a rövid életű István-téri színházat, majd a vihar által rombadöntött Népligeti Színkört. – Aradi Gerő 1864-től igazgatott, s egy rövid budai közjáték után (Várszínház, Budai Színkör) 1871-től kezdve együttesével Szegeden, Szabadkán és Aradon aratott értékes sikereket. Őt váltotta föl ezekben a városokban Mannsberger Jakab, aki három évi szegedi igazgatás után Pécsre és Miskolcra is ellátogatott; korszakunkon túl pedig a Délvidéket – Szabadka, Nagybecskerek, Zombor városát – látogatta. Vele ellentétben Bokody Antal az észak-magyarországi kisebb helységekbe vezette társulatát; az István-téri színházban vállalt érdekeltsége következtében azonban tönkrement és színészként élt tovább.
Ez a névsor korántsem teljes. Még ha a szinte teljesen ismeretlen, harmad-, sőt negyedrendű „daltársulatokat” nem is vesszük számításba, 1849 és 1873 között akkor is mintegy száz vidéki színigazgató nevével találkozhatunk; bár A Színpad c. folyóirat 1870-ben csak harmincat sorol fel, mint rendszeresen működő vezetőt. Legtöbbjük munkája azonban nélkülözte a folyamatosságot: hol anyagi nehézségeik támadtak, hol versenytársaik foglalták el előlük a sikerrel kecsegtető játékhelyeket (a későbbi értelemben vett „körzetek” ekkor még nem alakultak ki), hol társulatuk hagyta őket faképnél. Létszámuk a kiegyezést követően szaporodott meg jelentősen, s ez elsősorban e távolság miatt amúgy is nehezebben megközelíthető Erdély területére vonatkozik. ahol kislétszámú csoportok tűntek föl. Így például Homokay László, Csóka Sándor, Nagy Mihály együttesei, akik 2–3000, vagy akár 20–30 000 lakosú, vegyes nyelvű – magyar, román, német, örmény – településeken kezdtek el játszani: Hátszeg, Vajdahunyad, Alvinc, Tövis, Petrozsény, Déva, Nagyenyed, Erzsébetváros, Torda, Brassó, Gyulafehérvár, Borszék, Gyergyószentmiklós, Parajd, Dicsőszentmárton kerültek vonzáskörükbe. Még ezeknél is lazábbak voltak az országszerte felbukkanó kérészéletű alkalmi társulások, amelyek csak pillanatnyi hasznot és kétes dicsőséget hajszoltak, ezek a „Henczegi és Rongyvári-féle zsenik”, ahogy kortársaik megvetése nevezte őket. Ennek a helyzetnek a rendezésére már 1853-ban jelent meg egy tervezet a Vahot Imre szerkesztésében megjelenő Magyar Thália c. játékszíni almanachban. Azt javasolta, hogy „A vidéki összes színészetnek egy főigazgatósága vagy ügyvivősége állíttassék fel a fővárosban, hol minden színi egyén neve, szakmája osztályozás szerint tudva legyen. Ezen főigazgatóság az összes vidéki magyar színészetet osztaná fel annyi kiegészített társulatra, mennyi az összegből kitelik. Emellett minden városi községet felszólítana: melyik kíván kebelében színészetet tartani, s mennyi időre ... Egyes igazgatókat a felsőbbség jóváhagyása mellett kinevezni, azokat, ha rosszul töltik be helyeiket, letenni – s törvényeket, rendeleteket kiadni a színészek {386.} részére hatalmában állana...”* Ezenkívül a tervezet sok szervezeti és gazdasági megoldásra tett ajánlatot.
Mindeme nehézségek ellenére a rendszeresen működő nagy vidéki társulatok neveltek fel sok olyan tehetséges művészt, aki később a Nemzeti Színház ünnepelt, magas színvonalú tagja lett. Mert az elismert, vonzó művészi központot ekkorra már egyértelműen a főváros, a nemzet színháza jelentette.
Pedig ez a központi nemzeti színház – ebben a korszakban így, kisbetűvel írták – csöppet sem volt irigylésre méltó helyzetben. Túlságosan is szem előtt volt: csak a Duna választotta el Albrecht főherceg irodájától. Nem csoda, hogy a hatalmi politika küzdőtere lett. Közjogi helyzete megváltozott: már nem tartozott sem Pest megye, sem a nem létező országgyűlés alá. Vezetőit közigazgatási úton nevezték ki. Gazdasági irányítását 1851. október 6-tól a P. 1878 sz. alatti rendelettel Geringer teljhatalmú biztos egy Comitéra bízta. Ennek elnöke br. Augusz Antal kerületi főispán lett, tagja pedig az akkori igazgató Simontsits János, br. Orczy György császári és királyi kamarás és Zlinszky János Pest vármegyei főszolgabíró (ez utóbbi kettő már a harmincas évek óta kapcsolatban állt a főváros színházügyeivel). Ezt a Comitét 1853 decemberében további hat taggal bővítették ki. A lényeges döntések azonban „észlelhetetlen fokozatonként” a központi országos hatóságra, vagyis a Helytartótanácsra szállottak át.
Gr. Festetics Leó igazgatói kinevezésével 1852. május 20-án teljes határozottsággal indult el az az irányzat, amely a nemzet színházát az önkényuralom által kiszabott úton aulikus, kormányhű intézménnyé kívánta átalakítani. Még három év sem telt el, és máris félelmetes messzeségbe került Táncsics Mihály kéziratban maradt terve három, a nép bármely alsó rétegeinek szóló színház építéséről (a Terézvárosban, a Vizivárosban, illetve Fiumében). A Comitéval a „felső körök” kerültek a színház élére; nemcsak irányították, de egyre inkább a közönségét is szolgáltatták. Ez pedig a színház minden elemére kiterjedt. Augusz báró, Liszt Ferenc személyes jóbarátja, ugyanakkor, amikor létszámcsökkentést, ruhapénzcsökkentést javasolt, nem késlekedett kijelenteni, hogy „az intézet részére csak tetemes áldozattal megszerezhető fő énekesegyéniségek méltányló kivételt igényelnek”.* A színvonalas operaénekesekkel egy, eddig a színházat nemigen látogató réteget kívánt megnyerni, a monarchia más városainak színházait is ismerő, tájékozottabb főúri, arisztokrata családokat. 1851. október elsejétől átlagban körülbelül 20%-kal felemelték a helyárakat, a földszinti zártszék ára a duplájára emelkedett. Nem beszélve külföldi művészek csakhamar rendszeressé váló vendégjátékairól, amikor egy páholy ára a felemelt 6 forint helyett 16 forintba került és néha még olyan megszorítással is, hogy egyszerre mind a négy vagy hat előadásra kellett megvenni a jegyeket. Ezek az intézkedések nagyon is határozottan szűkítették a közönség remélt körét: a főurakon kívül lassan már csak az alakuló nagyburzsoázia, a Dreherek, Schossbergerek, Neuschlossok, Lutzenbacherek engedhették meg {387.} maguknak a rendszeres színházlátogatást. Álarcosbálokat rendeztek, s az állandóan bérelt páholyokat a bérlők a saját bútoraikkal rendezték be. Festetics Leó erkély-zártszéksorral bővítette az ülőhelyek számát, amelyek egyik oldalát, a számozott helyeket, a Nemzeti Casino bérelte ki. Ezek a költekezések azonban nem fizetődtek ki, hiszen az alapítványi tőke évi kamataként befolyt 16 000 forint csak töredékét képezte a kiadásoknak. Festeticsnek le kellett mondania, s helyét 1854 decemberétől hat éven át gr. Ráday Gedeon töltötte be, aki teljesítette az irányító hatóságok minden feltételét. Szabadságharcos múltja ugyanakkor a magyar értelmiségi társadalom számára is elfogadhatóvá tette. A Helytartótanács ekkor „csendben” engedélyez egyfajta gyűjtést a színház javára, de csak a pesti nemesi Casino falain belül. Ekkor rögzítik egy német nyelvű (!) Instruktionban a „pesti magyar színház” – tehát nem országos és nemzeti intézmény – működési szabályzatát, amely egészen 1865-ig marad érvényben. Eszerint az intendánsnak, mint a színház művészeti vezetőjének szabad rendelkezési joga van, amennyiben figyelembe vette az esztétikai, technikai és rendőri (!) szempontokat. Az a döntés viszont érthető, hogy az „udvari páholy” fölé nem engedik feltenni a magyar címert, fent hagyják azonban a proszcéniumív fölött. 1857-ben újabb építkezések válnak szükségessé, mert a császár és felesége, Erzsébet királyné Pestre készül, tehát a színház uralkodói páholyához külön feljárót kell készíteni. Az építkezést szerencsére arra is felhasználják, hogy régóta hiányzó mellék- és műhelyépületeket is felhúzzanak. Az uralkodó bizonyosfajta közeledését jelezte, hogy a fényesen kivilágított nézőtéren magyar huszárezredesi ruhában jelent meg. A színház anyagi helyzete persze tovább romlott, s ekkor Ráday Gedeon gróf és gr. Károlyi György körlevéllel fordult az ország nemeseihez. Kifejtették, hogy veszélyben forog a színháznak mint „nemzeti közintézetnek” fennállása, s kifejezték reményüket, hogy „a buzgó részvét, mely nemzeti közérdekeink iránt, minden magyarnak keblében él, kész leend áldozatokkal is fenntartani, szilárdítani, biztosítani azon közintézetet, melyet a nemzet teremtett, s mely nyelvünk s nemzetiségünk érdekében eddig is oly szép sikerrel működött”.* Az 1858 áprilisában indított akció olyan visszhangra lelt, hogy októberben Albrecht főherceg már be is tiltatta. Végül 250 000 forintot mégis biztosítani lehetett a színház számára – ez lett az ún. „Károlyi-alap”, amely a következő években kamatai útján évi 10 000 forinttal növelte a magyar társadalom által a színház számára biztosított támogatást. Hogy ez azért mégsem volt olyan kiemelkedően nagy összeg, azt az is bizonyítja, hogy az 1854-ben szerződtetett lengyel származású operaénekesnő, Lesniewska Lujza egyévi fizetése éppen 10 000 forintot tett ki. A neves balett-vendégek (Lucille Grahn, Pepita da Oliva) esti 300 forintot kaptak, Adelaida Ristori, a kiváló drámai művésznő pedig egy-egy estére 800 forintot. Egressy Gábor csak 30-at. Ezért volt kénytelen Ráday azt a következtetést levonni, hogy a balett nem hozza be a ráköltött pénzt, az opera csak áldozatokkal tartható fenn, s aránylag legtöbb jövedelmet a csekélyebb kiadásokat igénylő dráma és népszínmű hozott. A közvetlen következmény az lett, hogy az {388.} egyetlen igazán színvonalas magyar prímabalerinát, Aranyváry Emíliát elbocsátották, és a valódi művészi balett fejlődése évtizedekre háttérbe szorult.
1859 júniusában a solferinói vereséggel a császárság elveszítette Lombardiát, befolyása érezhetően meggyengült. A magyar szellemi élet felpezsdült, a nemzeti öntudatot élesztő cselekvések útjára lépett. Mikszáth Kálmán fogalmazta meg szépen ezt az ébredést: „Holt írók csontjaiból nőtt ki különben a reménynek ez a virága. Kazinczy születésének százéves évfordulójára rendezett ünnepeken izmosodott a hit, majd a Berzsenyi-ünnepélyek nevelték, melyeken magyar ruhában, mentésen, kardosan jelentek meg az úri rendek, az asszonyok pillangós főkötőkben, a kisasszonyok ingvállban, pártával a fejükön... A nemzeti viselet fölélesztésében Jókai az elsők között járt... Jókainé pedig a Melinda pruszlikjában jelent meg a Váci utcán, aminőben ’százszorta szebb minden asszony’.”* A Nemzeti Színház 1859. október 27-én tartotta meg a Kazinczy-ünnepet.
A Comité élére 1858 utolsó napjaiban új vezető került, gr. Szapáry József udvari tanácsos, akivel Ráday semmiképpen nem tudott együttműködni, s ezért 1860 januárjában a gazdasági vezetővel, Vezerle Jánossal együtt lemondott; helyét ideiglenes igazgatóként Nyéky Mihály, a Comité tagja foglalta el.
Változóban volt az egész közélet is. Az 1860. évi ún. októberi Diploma újjászervezte az 1848-ban felszámolt udvari magyar kancelláriát, novemberre megtörténtek a főispáni kinevezések, s a hó végén megjelent br. Vay Miklós kancellár utasítása a megyei önkormányzatok újjászervezésére. Előkészületek történetek az országgyűlés összehívására, amelyet 1861. április 4-én Budán megnyitottak. Első tennivalójuk volt, hogy „bizottmányt” küldtek ki a Nemzeti Színház helyzetének megvizsgálására; tagjaiul Beniczky Lajost, Kazinczy Gábort, Jókai Mórt, br. Podmaniczky Frigyest, gr. Ráday Gedeont, Csengery Antalt és gr. Andrássy Gyulát nevezték ki. A zárójelentést Jókai Mór fogalmazta meg és nyújtotta be: „Az elmúlt évtized viszontagságai közt a szeretet féltékenysége, mellyel az egész haza kísérte ez intézet jó és balsorsát, bizonyítványa annak, mi befolyása volt a közéletre ez intézetnek, s magyarázatát adja azon terhelő intézkedéseknek, mikkel a hatalom ez intézet előhaladását gátolni törekedett, s amik nagy részben okozák ennek anyagi hátramaradását.”* A jelentést Jókai augusztus 12-én terjesztette be, de már vitájára sem kerülhetett sor, mert a császár az országgyűlést 22-én feloszlatta; novemberben bevezették az ún. „provizóriumot”, amellyel politikai értelemben vissza akarták forgatni az idők kerekét. Egyidejűleg szinte teljhatalommal felruházva helytartóvá nevezték ki a volt zsandárparancsnok Pálffy Móricot, aki titkos utasítást kapott, hogy a köznyugalomra veszélyes egyéneket, különösen azokat, akik veszélyes politikai mozgalmak esetén feltehetőleg azok vezetői lennének, eltávolíttassa arról a helyről, ahol az állam biztonságát veszélyeztetik. Ez annyit jelentett, hogy – mint az később beigazolódott – lehetősége nyílt a kulturális {389.} életben jelentkező ellenzéki, hazafias kezdeményezések hatékony elfojtására. Így hát 1861 és 1867 között, ha lerövidítve is, még egyszer végig kellett járni az utat a viszonylagos szellemi függetlenség kivívásához.
Az 1851 és 1861 között kialakult működési keretek többé-kevésbé meghatározták a Nemzeti Színház műsorpolitikáját is. Az előadásoknak valamivel több mint a fele operai estét kínált. A felújítások széles repertoárt képviseltek: élen járt Donizetti (Belizár, Borgia Lucrezia, Bájital, Don Pasquale, Linda) és Bellini (Norma, Puriténok, Romeo és Júlia); már Verdi is ismert művekkel szerepelt (Nabuccodonosor, Ernani, Macbeth). A franciák közül Auber vezette a listát (Fra Diavolo, A portici néma), legtöbbször azonban a Báléjt újították fel. Témája azonos a későbbi Álarcosbáléval; az abszolutizmus ideje alatt azonban III. Gusztáv királyt az összeesküvők nem ölhették meg, mert a betóduló testőrség idejekorán letartóztatta őket. Az új operabemutatók között azonban egyértelműen Verdi veszi át a vezetést. Darabjait röviddel az ősbemutató után Pesten is színre viszik, azokat is, amelyek később nem bizonyultak különösebben sikeresnek. Így került a közönség elé a Két Foscari, a Miller Lujza, a Rigoletto, a Haramiák, a Trubadúr, a Johanna Guzman (a Szicíliai vecsernyét játszották ezen a címen) és a Tévedt nő, amely a Traviatával azonos. 1851 és 1861 között az ő hangvétele jelenti az igazi újdonságot, librettói is beleillenek az áttételes szabadság-propagandába, legyen az a Haramiák, a Miller Lujza vagy a Rigoletto. A második helyet Meyerbeer művei foglalták el. Régebbi sikere, az Ördög Róbert továbbélt a repertoárban, de a nagy sikereket az újak hozták: a Próféta, a Hugenották, az Észak csillaga és a Dinorah. Rossini is kapott két késői bemutatót: a Tell Vilmost és a Hamupipőkét. Mozart Figaró lakodalma c. művének bemutatását, a szinte érthetetlen késést viszont csak 1858-ban hozta be a színház.
Érdekes képet mutatott az eredeti magyar opera helyzetének alakulása. A gr. Festetics által létesített „dalműbíráló választmány” – tagjai br. Prónay Gábor elnök, Mátray József, Thern Károly, Brauer Ferenc, Erkel Ferenc, Doppler Károly és Doppler Ferenc – csak két éven át működött. Az évtized során mégis egy tucat új opera került színre (csak Erkel Ferenc nem szerepelt a szerzők között, illetve az Erzsébet középső felvonásán kívül nem jelent meg műve a nyilvánosság előtt). Legtöbbjük csak két-három előadást ért meg. Igazi sikert csak Doppler Ferenc két alkotása aratott: az Ilka és a huszártoborzó (1849), illetve a Vanda (1850), ez utóbbi nemzetközileg is ismertté vált. Két-három új opera viszont librettójában és zenei megfogalmazásában rokon a népszínművel (Ilka, Gránátos tábor, Két huszár), még talán a Molière nyomán „magyarított” Képzelt beteg sem vonhatta ki magát ez alól a hatás alól. Kern Leó Benvenuto Cellinijében és Bognár Ignác Tudor Máriájában viszont a jól ismert olasz stílus folytatódott.
Mint láttuk, a korszak másik kiemelten támogatott műsorrétegét a balettek alkották. A tánckar irányítása már 1847-től kezdve Campilli Frigyes kezében volt. Több évtizeden át tartó, sajnálatosan hosszú működése nem teremtett igazi értékeket. 1851 és 1856 között nem volt a Nemzeti Színház tagja. Erre az időre esett Lucille Grahn nagysikerű négy estés vendégjátéka (1851. június 11.–július 5.), ahol {390.} főként Jules Perrot koreográfiáival ismerkedhetett meg a pesti közönség. 1852-ben id. Kobler Ferenc és két lánya hozott újdonságokat, majd különböző vendégjátékok során más és más stílusok jelentek meg: Paolo Taglioni, Arthur Saint-Léon, Pasquale Borri táncalkotásai. 1856 közepétől ismét Campilli vette át az irányítást. Legjobb táncosnője Aranyváry volt, aki 1854-ben, mint az első női koreográfus, nagy sikerrel mutatta be a Doppler Ferenc zenéjére készült Toborzók c. kétfelvonásos balettet. Campilli visszatérése után azonban ilyen nagyobb szabású cselekményes táncjáték már nem került színpadra; helyüket az operai előadásokhoz készült betétek (például a Négy évszak Verdi Guzman Johannájában), illetve a formális és üres divertissement-ok foglalták el. Amikor pedig Aranyváry 1859-ben, jórészt megfelelő feladat hiányában, elhagyta az együttest, hosszú időre lehanyatlott a magyar színpadi táncművészet.
A színház drámai műsora azonban az első pillanattól kezdve az ország szellemi életének középpontjában állott. Itt ütköztek meg a különböző áramlatok, elképzelések, ízlések és politikai szándékok. Aránylag kisebb gondot okozott a drámai repertoárnak a felújításokból álló része. Túlnyomó részük eleve cenzúrázott volt, s így ismét könnyen a műsorba kerülhetett. Nyilvánvalóan ez is egyik indoka annak a furcsa jelenségnek, hogy egyszerre csak tömegesen bukkannak fel azok a művek, amelyeket már 1837 óta játszott a színház – köztük nem is egy még a második műsorrétegből való alkotás volt. Bárány Sajdár és Rurikja, Halm Griseldise jelzi ezt a tendenciát. De újra lehet látni Balog Ludas Matyiját, vagy éppen Dugonics Bátori Máriáját. Megint közönség elé kerülhet a Molnár és gyermeke, hogy csak az egyik szélsőséget említsük. Ezek azonban természetesen csak töltelékművek, nem zavarnak sok vizet. Annál fontosabbá válik az eredeti magyar dráma helyzete.
1850 januárjában Simontsits János „drámabíráló választmányt” kezd el működtetni, amelynek jegyzője Obernyik Károly, tagjai közt pedig részben írók vannak – Garay János, Nagy Ignác, Hazucha Ferenc, Vahot Imre –, részben pedig, változó névsorral, színészek. 1851-ben Jókai Mór és Vörösmarty Mihály csatlakozik a gárdához. 1852 decemberében gr. Festetics Leó átszervezi a választmányt: elnökéül az ókonzervatív Ürményi Józsefet kéri fel; a „széptant” br. Kemény Zsigmond, Czuczor Gergely, Csengery Antal és Egressy Gábor képviseli (színészként ekkor még tilalom alatt áll); a „színirodalmat” Jókai Mór, Nagy Ignác, Szigligeti Ede és Vahot Imre, a „színészetet” pedig Lendvay Márton, László József, Szentpétery Zsigmond és Szigeti József. Az utóbbiak névsora az idők folyamán sokszor változik. 1857-től Degré Alajos és Tóth Lőrinc csatlakozott ehhez a csoporthoz. Minden benyújtott új darabot elolvastak, véleményeztek, műsorra tűzését megszavazták. Az elfogadott mű ezután került a cenzúrára, amely végül is döntött a darab előadhatósága ügyében. A jelentősebb írók azonban csakhamar kiváltak a munkából, s jórészt színész-írók és újságírók maradtak benn. Ez az összetétel nem kedvezett a magasabb színvonalnak, és csakhamar lépések történtek a drámaírói gárda kiszélesítése érdekében. Így 1854-ben Tomori Anasztáz tűzött ki 100 aranyat egy eredeti történeti drámára: „...Az általános költői és különös drámai belbecsen {391.} kívül a színpadon előadhatás fő kellékül jelentetik ki.” – így a kiírás szövege.* Ezzel szinte egyidőben gr. Teleki József, a Tudományos Akadémia első elnöke végrendeletileg 12 000 forintot hagyományozott magyar drámák jutalmazására. Az összeg kamataiból adódó 100 aranyra az egyik évben szomorújátékok, a másikban vígjátékok pályázhattak. 1856-ban maga a Nemzeti Színház tűzött ki 40 aranyat új vígjátékokra; az elfogadott pályaműveket (ezek egyfelvonásosok voltak) augusztus 6. és 28. között műsorra is tűzte. Ugyancsak 1858-ban gr. Karácsonyi Guido hagyott 10 000 forintot az Akadémiára, hogy annak kamatát évenként a legjobb – később „abszolút becsű” – új dráma szerzője kapja. Ha nem volt ilyen mű, az összeget a következő évihez csatolták. Talán azt is a drámairodalom megbecsülésének jeleként lehet értékelni, hogy szintén Tomori Anasztáz megrendelésére 1858-ban a színház előtti kis kertben felállították Züllich Rudolf klasszicista alkotását, Katona József szobrát.
Az új művek iránti fokozott igény egyik oka az volt, hogy éppen az eredeti magyar repertoárt kellett alapjaiban megújítani. Mintegy elölről kellett kezdeni a munkát, hogy az új viszonyok között bemutatók sorozatával lehessen kielégíteni a drámai művek iránt érdeklődő, megcsappant közönséget. A bőséges, bár egyenlőtlen színvonalú termésből két kategória emelkedett ki: a történelmi (áltörténelmi) dráma, túlnyomó többségében a magyar múltból véve tárgyát; illetve az elbizonytalanodott hangvételű népszínmű. Ez utóbbi az adott politikai helyzetben nem fejleszthette tovább 48 előtti demokratikus hagyományait, új utakat próbált keresni, melyek közül némelyik zsákutcának bizonyult. Lényegében mindkét kategóriában színész-szerzők, a Nemzeti Színház tagjai, vállalták magukra a feladatot.
A műsor gerincét Szigligeti Ede darabjai alkották: 1861-ig negyvenkét művét mutatta be a színház, köztük olyan sikeres drámákat, mint a már említett Vid (1850), A világ ura (1856) vagy a Béldi Pál (1857). Ő kísérelte meg azt is, hogy új arculatot adjon az általa kezdeményezett népszínműnek. A Cigány (1853) cselekménye pontosan tükrözte a honi művészet pillanatnyi helyzetét, hiszen Petit, a tehetséges cigányfiút az arisztokrata Várszegi „emeli ki” és segíti, vele együtt családját is a boldoguláshoz. A Pünkösti királynp (1855), illetve a Dalos Pista (1856) c. darabjaival viszont már-már az operett álomvilága felé terelte át a műfajt; ez utóbbi főhőse „már igazi operett-bonviván ... mint falusi szegénylegényt ismerjük meg, aztán mint operaénekest és pesti arszlánt látjuk, hogy mindnyájunk megelégedésére ... mint gazdag földbirtokos végezze pályáját”.* A népszínmű kereteit feszegette munkáival Szigeti József is, aki az Eötvös-regény nyomán készített Violában reális társadalomképet igyekezett megőrizni, bár a Réti-párt népellenességét „talán óvatosságból kerüli feltüntetni”.* A vén bakancsos és fia, a huszár (1855) hőse mintha a Csikós Márton gazdáját folytatná; A falusiak (1858) c. műve pedig, mintegy visszakapcsolva a Kisfaludy-hagyományokhoz, nemesi-polgári {392.} környezetbe emeli át a népszínmű technikáját. A Nemzeti Színház másik „háziszerzője” Kövér Lajos, aki tizennyolcszor került a színpadra. Francia mintájú egész estés és egyfelvonásos vígjátékai mintegy előkészítették a talajt a későbbi társadalmi vígjáték számára; a Hűség hűtlenségből (1856), illetve a Gazdagság és szegénység (1857) képviselte ezt az irányt. Termékeny és néha sikeres íróként jelentkezett Dobsa Lajos; a korszak történelmi dráma-kultuszának keretében ért el jelentős sikereket Guttenberg (1852), illetve IV. László (1856) c. drámáival. A kulturális közéletben igyekezett folytatni a márciusi fiatalok kezdeményeit, s a kiegyezés előtti években vezető alakja lett annak a mozgalomnak, amely a Nemzetit ismét „nemzetivé” szerette volna változtatni. Obernyik Károly három új művével szerepelt ezekben az években; az utolsót, a Brankovics Györgyöt (1856), amely a leghatásosabbnak bizonyult, már nem tudta befejezni, s ez a feladat végül Bulyovszky Gyulára és Egressy Gáborra hárult. A színész-írók közül Feleki Miklós és Hegedűs Lajos érdemel még említést. Ez utóbbinak Bíbor és gyász (1856) c. és Vak Béla király szerelmét érzelgős jelenetekben felidéző műve országszerte sikeres műsordarabja lett a vidéki együtteseknek. A kor drámaírása és a Nemzeti Színház történetében egyaránt kiemelt szerep jutott Jókai Mórnak. Ebben az évtizedben írott legjobb drámái közvetett vagy közvetlen módon a magyar reformkor demokratikus-nemzeti hagyományait szólaltatták meg, rendszerint kiemelkedő sikerrel és szenvedélyes vitákat kavarva. A Dalmát (1852) a hivatalos Magyar Hírlap „feljelentésére” majdnem betiltották, mert mint Jókai írja, „avar cím alatt magyar dolgokat”* adott elő; Festetics Leó gróf azonban, mint persona grata, kimentette a súgópéldányt a „polícia” kezei közül. Ennél sokkal fontosabbá vált viszont a Dózsa György (1857), amely nemcsak a művészi, de a politikai életben is vízválasztóként hatott. Az akadémiai pályázaton minden bíráló Szigligeti Béldi Páljára szavazott, csak Egressy állt a Dózsa mellé. Az ellenérv nem művészi jellegű volt (bár tulajdonképpen az is lehetett volna), s ezt Greguss Ágost fogalmazta meg a legtömörebben: „Nem korszerű dolog az osztályok közt a feszültséget oly minden engesztelődés nélkül felmutatni, ez nem növeli a bizalmat az osztályok között.”* Élesen támadta, ugyanebből az okból, a darabot Gyulai Pál is. De megosztotta az előadás a színház közönségét is. Rakodczay Pál mondja el, hogy a Jókai válaszcikke utáni előadáson a közönség nagyrésze háromszor hívta ki a szerzőt és három koszorúval jutalmazta. „Különösen tüntetett a közönség éppen azon jelenet után, mikor Dózsa azzal jön be, hogy Szapolyait pofonütötte. Ezt az arisztokrácia, mely különben is a páholyokat üresen hagyta, magára vette.”* Inkább értett egyet az alakulóban lévő irodalmi vezetőréteg azzal a Béldi Pállal, aki a nemzeti egységre biztatott:
| {393.} „A felkelők most köztünk bujdokolnak, |
| Óhajtom, adjunk menhelyt nekik, |
| Mindent, mit a vendégi jog kíván, |
| Sőt járjunk közbe a bocsánatért; |
| De óvakodjunk harcot kezdeni, |
| S okot ne adjunk meghódítaniok |
| E végső menhelyt.”* |
Elutasító fogadtatásban részesült viszont Vajda János egyetlen színre került tragédiája, az Ildikó (1857), mert – a költő véleménye szerint – „embernek” tüntette fel múltunk egy kiváló alakját, Attila hun fejedelmet. Jókai azonban továbbra is megmaradt a nemzeti-függetlenségi gondolat szolgálatánál, s ez, a politikai viszonyok enyhülésével, Solferino után még határozottabb kifejezést nyert. A Szigetvári vértanúk (1860 márciusa) előadása „felrázta az ifjúságot... Minden szava gyújtó tűzként repült át a hallgatók szívén ... Különösen akkor tört ki a közönség tetszése, amikor Anna ... a vár ablakából biztatja a vezéreket, hogy ’Ne engedjétek az ország címerét! Ne tántorulj el, büszke férfiszív! Ne nézzetek az áruló felé!’ Ekkor a közönség felállt, éljenzett, tombolt, tapsolt, telehintették a színpadot virággal és koszorúkkal, hosszú, széles nemzetiszínű szalaggal.’* Nem csoda, ha ezekben az években a vidéki városokban a társulatok nyitó előadása sokszor a Dózsa György, illetve a Szigetvári vértanúk volt – mely szokásban Molnár György járt elöl.
A színház műsorát elemezve említést kell tenni az ekkoriban nagy népszerűségnek örvendő egyfelvonásos vígjátékok szerepéről. Bár többnyire francia minták és dramaturgia után szerkesztették őket, az ábrázolt környezet egyre inkább a hazai viszonyokat tükrözte, a jellemábrázolás pedig, a kor változott körülményeit figyelembe véve, némiképp a Kisfaludy-hagyományhoz igazodva, a polgárosuló ország városi alakjait kezdte színpadra fogalmazni.
Kétségtelenül bővült a külföldi repertoár is, ami azonban főként a szándékot jelzi, s nem tényleges eredményeket, hiszen a két-nyolc előadás, amelyet egy-egy mű elérhetett, még nem színezte át a műsorrendet. Shakespeare Athéni Timonja (1852) az új díszletek ellenére vontatottnak tűnt. Ezután vígjátékok következtek: a Tévedések vígjátéka (1853), amelyből természetesen a cenzúra kihagyta a Hercegnek azt a kijelentését, miszerint: „Hidd el, ha nem sérteném meg a törvényt,/S koronámat, eskümet, rangomat,/Mit ha akar, sem vethet el a felség,/Lelkem prókátorként perelne érted.”:* aztán a Windsori víg nők (1854) egyetlen előadással és egy korabeli londoni átdolgozás nyomán készült Veronai két nemes (1855), amely az eredeti húsz jelenet helyett 36 jelenetes változatban került színre – vaskos humora nem nagyon tetszett a közönségnek. Mindössze három előadást ért meg a {394.} Fehér és piros rózsa (a VI. Henrik nyomán), szintén 1855-ben. Goethe Clavigója (1852) négy évad alatt is csak háromszor került színre; a jambusokban fordított Cid valamivel tovább élt a repertoáron. A Dandin György-gyel Molière harmadik műve épül be a repertoárba.
A kortárs szerzők között ekkor jut túlsúlyba a francia társalgási dráma komolyabb és vidámabb változataival, s legtöbbször szinte azonnal a párizsi bemutató után. Eugène Labiche első bohózata, a Jól őrzött lány 1851-ben, Madame Girardin Lady Tartuffe-je (1853) elég soká marad műsoron, jó szerepdarab lévén. Octave Feuillet dramatizált regénye, az Egy szegény ifjú története 1859-től arat nagy sikereket; Théodore Barrière Márványhölgyek c. darabja (1855) szintén sokáig tartja magát. Az átütő sikert azonban az ifj. Alexandre Dumas darabja, a Gauthier Margit (1855) hozza; nincs vezető színésznő, aki ne próbálná ki rajta erejét. Victorien Sardou pedig a tárgyalt évtized utolján indul sikerekben gazdag útjára a magyar színpadokon Az utolsó levél c. vígjátékával. Az ő darabjai azután a század utolsó négy évtizedén át állandó műsordarabjai maradnak a Nemzeti Színháznak, amelynek műsorpolitikája viszont nagyon is érthető, érzelmi okokból egyszerűen nem vesz tudomást a kortárs német nyelvű drámairodalomról.
A francia drámák egyre gyarapodó száma nem csak a magyar színházi életre volt jellemző. Mindenütt előtérbe került, ahol a polgárság jelentősége megnőtt, illetve, ahol a fejlődésnek ez a foka aktuálissá vált. A mintát a magyar színházak számára a bécsi Burgtheater szolgáltatta, ahol Heinrich Laube igazgatása alatt, 1849-től kezdve, az új francia művek kiemelkedő szerephez jutottak. Sikerüket egész Európában, s így hazánkban is több forrás táplálta. Kortárs témákat, köztük sok esetben „kényesnek” tartott erkölcsi téziseket dolgoztak föl, és a „realista” ábrázolás újdonságával hatottak. A sikerekkel együtt felnövő „színdarabipar” az újdonságok folyamatosságát biztosította. Csiszolt dialógustechnikájuk egyre erőteljesebben igényelte a hatásos együttes-játékot, de egyben kitűnő szerepeket is kínált a színészeknek.
Egyik következményeként megerősödött a rendezői munkakör, mesterség és művészet iránti igény is. A pesti Nemzeti Színház első évtizedeiben a vezető színészek kaptak rendezői megbízást; ők voltak felelősek egy-egy előadás létrejöttéért, rendben való lebonyolításáért. Erre utal Szigligeti Edének, akkor még mint színházi titkárnak egy 1853-as belső körlevele, amelyben értesíti a rendezőket, hogy „a darabokhoz szükséges felszerelés költségvetései mindenkor magok a rendező urak által lesznek őnagyságának” – t.i. Simontsits gazdászati igazgatónak – „kézbesítendők, a szükséges értekezletek és felvilágosítások végett”.* A szabadságharc utáni újrakezdéskor egyébként az operarendezés Szerdahelyi József kezében volt; 1852-től Egressy Gábor és Udvarhelyi Miklós is bekapcsolódott ebbe a munkába, majd 1854-től kezdve az összes operát Szigligeti Ede rendezte. A drámai műveket 1852-ig id. Lendvay Márton vitte színpadra; mellette Szentpétery Zsigmond, László József, három éven át Hegedűs Lajos, 1852-től pedig Egressy Gábor {395.} osztozott a tennivalókon. 1856-ban újabb három színész lépett be a sorba: Feleki Miklós, Tóth József és Szigeti József – mindhármuk működése belenyúlt az ezután következő évtizedekbe. Közben 1859-től Szigligeti Ede szignálta a plakáton az összes darabot, és csak 1861-ben jelent meg új név a színlapokon: Szerdahelyi Kálmáné, aki ebben a minőségben egy Offenbach-egyfelvonásossal debütált. A munka elismertségét bizonyította az a jutalomjáték „az öszves rendezőség javára”, amelyen az Athéni Timont adták elő (1852). Egyébként nem sok tárgyi adat maradt fenn ezekből az évekből. Az újabb kutatás mutatta ki, hogy Dobsa Lajos Guttenberg c. darabjának ügyelőpéldányában találhatók meg id. Lendvay utalásai. Teljes rendezőpéldányt Egressy Gábor készített Vahot Imre Mária királynő c. történelmi drámájához. Ebből már komoly következtetéseket lehet levonni egy-egy előadás megszervezésére nézve: pontos alaprajzok (a „fundus”-ból kiemelendő díszletelemek megjelölésével), a mozgások bejelölése, színészi játékra vonatkozó instrukciók találhatók benne. Lépés ez a hivatásos rendezők kora felé.
A színpadi díszletekre vonatkozó adatokból is igazolni lehet ennek a kornak az opera iránti elfogultságát. Új díszlet tulajdonképpen csak az opera vagy a balett számára készült, az egész évtized során Coburgban vagy Bécsben, Carlo Brioschi, illetve Robert Horn műhelyében, bár a Nemzetinek is volt Montini Lajos személyében házi díszletfestője. A színpadtechnika azonban továbbra is döcögött: az Élvéa c. balett bemutatóján 1852-ben „A gépezetek oly rosszul működtek, hogy egy falka szárnyas angyalka kénytelen volt a hajóból kiszállni és gyalog odébbállni.”* Salamon Ferenc kritikáiból tudjuk, hogy a padló – az új, zöld szőnyegek ellenére – kopott volt, hogy Pesten játszódó darabok mögé olasz tájat ábrázoló háttér került. Ezek a háttérfüggönyök egyébként a korra oly jellemző történeti festészet hatását mutatták. 1856-tól először a pesti Német Színházban (augusztusban), majd a Nemzetiben is megjelent a zárt szobadíszlet, amikor is a már egy éve műsoron lévő Divathölgyek-produkcióba illesztettek be, nyilván a felújítás reklámjaként, fallal körülvett, tehát nem kulisszákkal jelzett szobadíszletet. Az újdonságra persze mindig több pénz jutott. Verdi Guzman Johanna c. operájához a bécsi opera tervezői készítették 2000 forint értékben az új díszletet; a régebben műsoron lévő Hunyadi László díszletei viszont botrányosan kopottak voltak: „s a paloták oly ronda színűek, mintha Herkulanum és Pompéji lávái közül kerültek volna ki....”*
Az 1858–60-ra vonatkozó nemzeti színházi „Jelmezkönyv” bizonyítja, hogy még ekkor is történelmi korok és népviseletek szerint tartották nyilván a jelmezeket. Persze csak a férfiakét, mert a nőknek maguknak kellett csináltatni a saját ruháikat, a történelmi darabokra is. Erre a vezető operaénekesnőknek természetesen sokkal előnyösebb helyzete több módot adott. Ha a régebbi társulathoz tartozó Ernstné Kaiser Jozefának nem volt is túl magas a fizetése, Hasselt-Barth Anna már jóval többet kapott, Lesniewska Lujza kiugróan magas jövedelmét már említettük; {396.} a társadalmi életben (és a nemzetközi operaszínpadon egyaránt) az élvonalba tartozó Lonovicsné Hollósy Kornélia (aki 1854 és 1862 között volt az együttes ünnepelt, Arany János által is megénekelt tagja) fizetése ugyancsak megterhelte a költségvetést. Az őket váltó Pauliné Markovics Ilka, Balázsné Bognár Vilma és Voggenhuber Vilma simábban illeszkedtek az együttesbe. Talán ezek az anyagi okok magyarázzák, hogy nagyon nehéz volt igazán első vonalbeli énekeseket – elsősorban lírai és hőstenorokat – találni. Mazzi Józseffel négy évadon át próbálkoztak; kétségtelenül emelte a színvonalat, hogy Ellinger Józsefet sikerült hosszabb időre a színházhoz kötni. Sajnos, az első évek (1848–52) kiváló énekese, Stéger Xavér Ferenc külföldre szerződött, és csak pályája vége felé került vissza a színházhoz. Jobban állt a színház a baritonénekesekkel: Kőszeghy Károly végigszolgálta a kort; Benza Károly ekkor élte fénykorát; legnépszerűbb közöttük a színésznek is kiváló Füredi Mihály volt.
Sokkal nehezebb helyzetbe került a színház drámai személyzete: ők nem tudtak zsarolni kedvezőbb külföldi ajánlatokkal. Így történhetett, hogy 1853-ban csak töredékekben kapták meg fizetésüket, emiatti tiltakozásukat pedig egyszerűen „rebelliónak” minősítették. Ez volt az oka, hogy miközben az operára egyre többet költöttek, a drámai személyzet száma tizenhárom főre zsugorodott össze, s ennél a vidéki együttesek taglétszáma is jóval nagyobb volt. Amikor a vendég balerina, Lucille Grahn egyetlen estére 300 forintot kapott, a legkiválóbb drámai színészek sem kaptak havi 160 forintnál többet. Emellett – a saját színpadukon – kiemelkedő külföldi művészek vendégszereplésével is meg kellett küzdeniök. 1851. szeptember 5. és 11. közt öt tragédiával és négy vígjátékkal lépett a Nemzeti színpadára Rachel, s joggal fogadták lelkesen. 1853. március 29. és április 9. közt a feketebőrű művész, Ira Aldridge mutatkozott be négy Shakespeare-tragédiával és a Padlock c. bohózattal. Elismerő fogadtatásába az is belejátszott, hogy benne is egy elnyomott nép fiát üdvözölhették, ünnepelhették. Ezt ő azzal hálálta meg, hogy a későbbi években is visszatért Pestre, közben pedig még néhány vidéki városban is fellépett. A legnagyobb vihar Adelaida Ristori fellépését előzte meg. Kiemelkedő művészetét a Berlinben tartózkodó Gyulai Pál elemezte, üzente haza, magasan fölébe emelve őt a hazai drámai színésznőknek; az „objektív” lelkesedést joggal vette rossz néven a magyar szakma, élén a valóban kiváló Jókainé Laborfalvi Rózával. Az 1856. november 21. és 29. között létrejövő vendégjáték ennek ellenére, legalábbis az egykorú sajtó tanúsága szerint, igazi sikert hozott a kiváló tragikának, aki kilenc különböző műben adott bizonyságot széles körű alakítókészségéről, korszerű játékstílusáról.
Laborfalvi Róza mellett az alapító tagok közül virágkorát élte Latkóczyné (azelőtt Lendvayné) Hivatal Anikó, Kövérné Komlóssy Ida és Bartháné Meszlényi Anna. Az újak közé sorakozott fel Felekiné Munkácsy Flóra, Némethné Ötvös Borcsa és ifj. Lendvay Mártonné Fáncsy Ilka. „Középnemzedéknek” számított ekkor Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, aki kereken egy évtizedig vívta harcát a hazai érvényesülésért – hiába, s ekkor, 1857-ben határozta el magát, hogy működése terét a német nyelvterület színházaiba teszi át, s az ottani kulturális élet jelentős {397.} tagjává növi ki magát. Kétségtelen, hogy a Gauthier Margit (A kaméliás hölgy) lefordításával és főszerepének eljátszásával elsőnek törte meg a régi stílust (1855), amelyre ekkor még sem környezete, sem közönsége nem volt felkészülve. A francia társalgási dráma a Nemzeti színpadán csak akkor verhetett gyökeret, amikor Prielle Kornélia végleg a színházhoz szerződött (1859). Amikor először lépett fel a kaméliás hölgy szerepében, mintegy átvette a stafétabotot: „...a közönség a két első felvonásban meglehetősen hideg maradt, a harmadikban már a könnyekig elérzékenyült, a negyedikben feszült figyelemmel függött a színésznőn, az ötödikben a haldokló Margitot oly könnyezve nézte, mintha a neje, testvére vagy barátnéja volna”.*
A drámai férfiegyüttes az alapító nemzedék jó néhány jelentős alakját veszítette el: Szerdahelyi József, Bartha János, Fáncsy Lajos, id. Lendvay Márton, végül Szentpétery Zsigmond távozott az élők sorából. Szabadságharcos múltja miatt (a hazatéréskor tett engedmények ellenére) nehezen engedték beilleszkedni Egressy Gábort. Így azután a feladatok súlya jórészt Szigeti Józsefre, Réthy Mihályra, László Józsefre, Udvarhelyi Miklósra nehezedett. Nyilván ez volt az oka, hogy céltudatosan – részben próbafellépésekkel szerezve információkat – kezdték bevonni a második nemzedéket. 1851-ben a kiváló jellemszínész Tóth Józsefet szerződtették, egy év múlva a sokoldalú és friss stílusú Feleki Miklóst. 1855-ben a színház tagja lett ifj. Lendvay Márton, aki azonban sohasem tudta igazán pótolni az idősebbet. Igazi nyereségnek számított Szerdahelyi Kálmán, aki Prielle Kornéliával együtt a francia társalgási dráma legkiemelkedőbb színészévé vált; rendezői, fordítói tevékenységével, nyelvtudásával, általános műveltségével korai haláláig jelentős értéke volt az együttesnek. Csak rövid ideig működött a színház tagjaként a vidék híres tragikus színésze, Rónai Gyula. A másodvonalat Komáromy Alajos, Komáromi Lajos, Sántha Antal, Szilágyi Béla szerződtetése biztosította. Az együttes egyébként 1859-től kezdve újabb művészi kihívás elé nézett. Bulyovszky Gyula a Nefelejts c. lap májusi, 10. számában csak azért nem ajánlotta átvenni Jacques Offenbach kisoperettjeit, mert úgy találta, hogy színészeink szövegmondása nem elég érthető, énekmodoruk nehézkes, és félt, hogy az ott szükséges parlando-éneket és a „kedélyt” nem tudnák a kellő fokon megszólaltatni. Mindennek a közvetlen megismerésére azonban jó iskolát adott az Offenbach-társulat 1861. júliusi vendégjátéka, amelynek során tizenegy különböző produkciójukat mutatták be, köztük a Fortunio dalát, a Férj az ajtó előttet és az Orfeusz az alvilágbant. A stílus átvételére és meghonosítására Szerdahelyi volt a legalkalmasabb; mint láttuk, az első operettrendezések éppen az ő nevéhez fűződtek.
Az együttesben mindig akadtak olyanok, akik szívesen gyarapították tájékozottságukat, nyelvtudásukat, műveltségüket. 1850-től heti két alkalommal franciául és olaszul tanultak Lemouton János irányításával. Ami pedig az íráskészséget jelenti (drámaírói-fordítói szorgalmukról már beszámoltunk), abban elsősorban Egressy Gábor járt elöl. Hazatérése után, viszonylag háttérbe szorulva, rendszeressé vált {398.} szakírói tevékenysége. Színbírálatokban elemezte Ira Aldridge művészetét, 1853-ban pedig hosszú tankölteményt írt a színművészetről („Múltak beszéde a jövővel”), melyben a színészi foglalkozás lényegének, Ifflandot követve, az emberábrázolást tekintette. Legnagyobb vállalkozása 1855 októbere és 1857 decembere között a Levelek a színivilágból. Ebben a sorozatban huszonnégy tételben széles skálán foglalkozott színházelméleti és gyakorlati kérdésekkel: az együttes-játékról, a bírálatról, az egyénítés és egyéniség kérdéséről, több cikkben Ristori művészetének összetevőiről, Jókai Dózsájáról és olyan mindennapos ügyekről, mint a vendégszereplések, az új szabadkai és miskolci színházépület, a szerződések vagy a színészi segélyintézet terve. Ez utóbbi jól tükrözte a drámai színészek veszélyeztetett anyagi helyzetét. 1852. szeptember 13-án ugyan egy erre a célra összehívott közgyűlésen „nyugpénzintézetet” alapítottak meg, hogy öreg korukra lehetőleg némi biztonságot teremtsenek a maguk számára. Állandó gondjaikat azonban, mely sokukat az uzsorások karmai közé hajtotta, még sokáig nem tudták megoldani. Stéger Ferenc esti háromszáz, Pauline Viardot-García esti 500 forint fellépti díjat kapott, amikor Egressy Béni havi negyven forintot. Húsz év múlva pedig a Miskolcon tengődő Déryné Gábriel arkangyalnak nevezi a színház igazgatóját, mert 1869-ben évi (!) százhatvan forint segélyt utal ki negyedévi részletekben a számára.
| V. FEJEZET MEGŐRZÉS VAGY TOVÁBBLÉPÉS (1849–1873) | TARTALOM | 2. A BUDAI NÉPSZÍNHÁZ (1861–1870) |