| 2. A BUDAI NÉPSZÍNHÁZ (1861–1870) | TARTALOM | 4. A NEMZETISÉGEK SZÍNJÁTSZÁSA |
Mialatt a Budai Népszínház a fennmaradásért küzdött, addig a Nemzeti Színház a politikai-művelődéspolitikai harcok középpontjába került. A zavarok már akkor elkezdődtek, amikor a Comité gr. Szapáry József személyében 1860-ban konzervatív elnököt kapott, s mivel az akkor igazgató Ráday Gedeon gróffal nem értették meg egymást, vezetőváltásra került sor. Ideiglenes igazgatóként egy másik konzervatív Comité-tagot bíztak meg, Nyéky Mihályt, aki azonban rendkívül népszerűtlen volt. Amikor pedig betegeskedni kezdett, 1862 tavaszán, az erdélyi kancellária volt tanácsosát, Radnótfáy Sámuelt nevezték ki igazgatónak. Munkába állása már arra az időszakra esett, amikor az 1861-es országgyűlés feloszlatása után újjáéledni látszott az abszolutista kormányzás. Nem csoda, hogy Radnótfáy kinevezését az immár szabadabb hangvételhez szokott sajtó egyszerűen törvénytelennek minősítette, és nem szűnt meg őt támadni. Az új igazgató, mint gyakorlott hivatali ember, legelső feladatának a Nemzeti működésének anyagi biztosítását tűzte ki, s ezért 1862 decemberében az uralkodótól kért és kapott – ha nem is az eredetileg igényelt 100 000 forintos – támogatást. A kérést támogató főhatóságok többek közt azt várták ettől a gesztustól, hogy az a magyar társadalmi közvéleményt a császár jóindulatának felismerésére indítsa. Ez azonban nem történt meg, és a támadások egyre élesebbé váltak. 1863 júliusában Dobsa Lajos drámaíró és Reviczky Szevér irodalmár személyesen adott át egy ún. petíciót Ferenc Józsefnek, amelyben ötvenöt aláírónak azt az aggodalmát rögzítették, hogy a kegyes császári adomány az „avatatlan kezek” miatt kárbavész, s azt kérték, hogy az igazgatás ügyében az 1861-es országgyűlési bizottmány intézkedhessék. Az aláírók két réteget képviseltek: szabadságharcos múltra visszatekintő, az elmúlt években üldözésnek kitett értelmiségieket, illetve az egyetemről kikerült „rebellis”, ellenzéki fiatalokat. A kérésre semmilyen válasz sem érkezett, a csoportosulás résztvevőit azonban különböző zaklatásoknak tették ki. A Nemzeti élén pedig megmaradt az adminisztrátornak egyébként kitűnően megfelelő, a kormánykörök teljes bizalmát élvező Radnótfáy. Haláláig, 1869-ig vezette a színház ügyeit; legnagyobb érdeméül egy róla elnevezett segélyalapot hívott életre. Az azonban mindenképpen a változó idők jele volt, hogy 1865. szeptember 30-án a régi „Instruktion”-t magyar nyelvű szabályrendelet váltotta föl, amely hosszú éveken át adott keretet a színház működésének. {406.} Ebben világosan megfogalmazták a magyar nemzeti színház célját, mely „... nem csupán abból áll, hogy a helybeli közönséget jó és művészi előadások által mulattassa, hanem, hogy a színművészet által az eredeti drámai és operai irodalmat fejlessze, a magyar nyelv és erkölcsök művelődését elősegítse, s mint központi intézet, művészileg és erkölcsileg a vidéki színészetre kihatván, a színészet és közművelődés nemesbítését az egész országban terjessze ...”* 1865 fordulópontot jelentett már csak azért is, mert szeptemberben visszavonták a Februári Pátenst, decemberre újra összehívták az országgyűlést, amely szinte hagyományként, „küldöttséget” szervezett a Nemzeti Színház ügyének kivizsgálására, gr. Ráday Gedeon elnökletével. A következő év júniusában szakmai bizottságot kértek fel javaslattételre, amely egy hónap múlva, Szigligeti megfogalmazásában, el is készítette indítványait. Ezek közül az bizonyult legfontosabbnak, amely részletesen bizonyította az operai, illetve a drámai részleg szétválasztásának szükségességét, egyelőre egy házban, de elkülönített költségvetéssel. Napirendre került egy új épület megépítése, amelyre 1868 szeptemberében Szumrák Pál Pest városi főmérnök adott be tervet; pénz is került volna, mert Pest megye a még 1834-ben erre a célra felajánlott Duna-parti telket eladta, és a 400 000 forintos vételárat a Nemzeti Színház építésére felajánlotta. (Ezt az összeget később az Operaház felépítésére fordították.) 1869 októberében Radnótfáy halála miatt az év végéig Ráday igazgatott, tőle pedig Zichy Antal vette át a színház vezetését, ideiglenes jelleggel, igen csekély eredménnyel.
Mivel az 1867-es kiegyezéssel a színházügyek az újonnan szervezett belügyminisztériumba kerültek a Helytartótanácstól (odairányították a Károlyi-alap kezelését is), ezért a hivatali Felügyeletei Ribáry József tanácsos gyakorolta. Amikor pedig 1871 júniusában a gyengekezű Zichy Antal lemondott, a minisztertanács úgy határozott, hogy ne intendánst nevezzenek ki, hanem a belügyminisztériumnak felelős igazgatót. Ezt a megbízatást br. Orczy Bódog kapta meg, a Comité és jogutódjai megszűntek. Ekkorra készült el egy ún. „ankétbizottság” jelentése is, melynek vitája után a minisztertanács olyan döntést hozott, hogy a Nemzetinek juttatott segélyről történő elszámolás ne a minisztériumhoz, hanem a császárhoz nyújtassék be, lévén ez az udvartartás terhére fizetett összeg. Az esetleges új épület ügyét pedig a létrehozandó Közmunkatanács hatáskörébe utalta.
Orczy báró hároméves igazgatósága konfliktusokkal teljes időszak volt. A drámát elhanyagolta, és minden figyelmét az opera ápolására fordította. Még ezen belül is „zenei kozmopolitasága” miatt érhette a legtöbb támadás. Richter János karnagyi kinevezésével Erkelt szorította háttérbe. Meggondolatlan szerződtetései és költekezése nehéz helyzetbe hozták a színházat. És bár a fővárosi magyar nyelvű színjátszás megerősödését szolgálta a Várszínháznak 1871 elejétől való átvétele és üzemeltetése, az együttesre ez inkább megterhelést, mint előnyt jelentett. Az egyre súlyosbodó helyzetben gr. Széchenyi Imre vezetése alatt a belügyminisztérium újabb ankétot hívott egybe. Megállapításainak első következménye Orczy lemondása {407.} lett; három nap múlva, 1873. március 29-én pedig Szigligeti Edét és Erkel Ferencet oly módon bízták meg a színház vezetésével, hogy Szigligetinek a drámai szak mellett el kellett látnia „az általános igazgatói adminisztratív” teendőket is, Erkel pedig az operai ágazat teljhatalmú vezetője lett. Ezzel az intézkedéssel az eddigi intendánsi rendszer egy időre megszűnt, és a szabadságharc óta először polgári származású szakigazgatók vették át a színház közvetlen irányítását.
A Zenészeti Lapok első évfolyamában fejtette ki Mosonyi Mihály A dalmű s a magvar nemzeti színház c. tanulmányában a műfaj legfontosabb kérdéseit, szükségesnek tartva, hogy annak minden szellemi mozzanata magyar legyen, hogy magyar ritmusra alapozott „valódi magyar énekbeszéd” szólaljon meg benne, a szöveget értő énekesek előadásában. Ezeknek a feltételeknek magas színvonalon tett eleget Erkel Ferencnek a politikai enyhülés első évében, 1861. március 9-én bemutatott operája, a Bánk bán, amelynek terve már 1844 óta szerepelt Erkel munkái között. 1850 körül ismét hozzáfogott, de a művet akkoriban a cenzúraviszonyok miatt semmiképpen sem lehetett volna színre vinni. Most azonban joggal írhatta le róla Ábrányi Kornél, a zenei szaklap szerkesztője, hogy „sehol opera a politikai világban még nem játszott oly fontos s kiható szerepet, mint e válságos években Erkel Bánk bánja”.* Erkel politikai következetessége különben is tiszteletre méltó. Nemcsak megzenésítette az 1857-ben oly nagy vihart kiváltó Jókai-féle Dózsa Györgyöt, de éppen a kiegyezési tárgyalások idején, néhány hónappal Ferenc József magyar királlyá koronázása előtt, 1867. április 6-án mutatta be. (Más kérdés, hogy a mű zenei hangvétele túllépett Erkel régebbi modorán, és a wagneri szerkesztés néhány vonását tükrözte.) A korszak hazai sikerei közé számított a külföldi művek közül mindenekelőtt Gounod Faustja (1863), Verdi Álarcosbálja (1864), amellyel kapcsolatban már-már „Verdi-kultuszt” kezdtek emlegetni, így azután a Don Carlos 1868-ra maradt.
Sokkal lényegesebb volt azonban az a harc, amely Richard Wagner bemutatása körül alakult ki. A Pester Stadttheater mindenesetre megelőzte a Nemzetit, mert a Tannhäusert már 1862 márciusában színpadra vitte, sőt az előadást az Ofner Sommertheaterben is megismételte. 1864 során nagy vita bontakozott ki, amelyben főként Erkelt támadták, hogy ő akadályozza meg a Wagner-művek bemutatását. Ez azonban semmiképpen sem Erkel személyes ellentéte volt Wagnerrel, hiszen, amikor 1863 júniusában Wagner-hangversenyt tartottak a színházban a szerző jelenlétében, sőt vezényletével, az első szám után a színházi zenekar hódolatát kifejezendő, a babérkoszorút éppen Erkel nyújtotta át. Az igazi ok nyilván az volt, amit a későbbi kutatás is igazolt, hogy Erkel nem szívesen vette volna, ha az általa megteremtett sajátosan magyar operai stílust háttérbe szorítaná Wagner jellegzetesen német stílusa. Végül 1866. december 1-jén szólalt meg először Wagner-mű, a Lohengrin a Nemzeti színpadán; ezt 1871-ben a Tannhäuser követte, majd 1873 májusában A bolygó hollandi. A korábbi félelem indokolatlannak bizonyult: a magyarul énekelt Lohengrin zenei stílusa idegennek hatott; a Tannhäuser premierjén {408.} még sokan voltak, de már a második előadáson üresen maradtak a főrangúak páholyai; A bolygó hollandi zeneileg és technikailag gyengén sikerült, és szinte megbukott. Az országos helyzetet tekintve pedig meg kell állapítanunk, hogy a főváros az operajátszást illetően sziget maradt; a vidéki együttesek, Kolozsvár kivételével, képtelenek voltak megfelelő operai személyzetet fenntartani. Az opera helyét a sokkalta népszerűbb újdonság, az operett foglalta el.
A színház drámai műsorát ezekben az években is Szigligeti Ede eredeti alkotásai töltik meg. Nemcsak azért, mert apróbb, jelentéktelen vagy sikertelen műveken kívül tizennégy újdonsága látott színpadot. Sokkal inkább azért, mert rendkívül következetesen szólaltatta meg a kor új problémáit. Az 1862-es Nőuralom a maga 91 (!) előadásával a középosztály ábrázolásával kísérletezett; A lelenc egy év múlva a népszínmű népdrámai ága felé tett lépést jelentette; A fény árnyai, ha még némi romantikával is, de társadalomkritikai hangokat szólaltatott meg; A halottak emléke és Az üldözött honvéd 1867-ben szabadságharcos reminiszcenciákat ébresztett. 1868-ban érkezett el Szigligeti a történelmi drámaírásban általa elért legmagasabb csúcsra: a Karácsonyi-díjas A trónkereső nem csak színpadi értékeivel hatott. 1871-ben, fél évvel a párizsi kommün után, A strike kortársi témájú népdráma-kísérlet volt, amelyet Balázs Sándorral együtt írt; a tragikus kifejletet azonban nem merték vállalni. Szigligeti századik drámája pedig, az 1872-ben bemutatott Struensee egy reform-államférfi történetét idézte fel a darab kiábrándult mottójának megfelelően, amely szerint: „Mindent a népért, semmit általa.”
Mellette a Nemzeti színpadán Tóth Kálmán ért el országossá váló sikereket. A Dobó Katica még a kiegyezés előtti hazafias közérzetre appellált (1861); az áltörténelmi vígjáték, A király házasodik (1863) inkább csak Nagy Lajos ifjúságának vidám epizódjait álmodta meg. A nők az alkotmányban (1871) viszont már a felélénkült politikai élet szatírájának készült és jutott el csakhamar 70 előadásig. Szász Károly (egyébként közéleti és irodalmi nagyhatalom) darabjai alig értek meg egy-két előadást, és ezekben az években Szigeti József sem tűnt fel igazán értékes új művekkel. Az újonnan érkező színműírók között a legnagyobb kezdeti sikert Rákosi Jenő aratta az újromantikus irányzat egyik legsikerültebb darabjával, az Aesopusszal (1866). A korszak másik friss tehetsége Toldy István volt, aki azonban gyors egymásutánban bemutatott aktuális tematikájú művei, a „gründolás” lovagjait leleplező A jó hazafiak, illetve az asszimiláció értékeire rámutató Az új emberek (mindkettő 1872-ben) után nem vált a Nemzeti törzsszerzőjévé. Jósika Kálmán A két jóbarát c. darabjával a magyar társadalmi drámát technikailag vitte igen közel a francia mintákhoz (1871), amennyiben aktualitása, a scène à faire („nagyjelenet”) alkalmazása, a rezonőr-figura beállítása tudatosan kínált alkalmat a stílust már kiválóan ismerő együttes jó játékára. A színház vezetősége egyébként többször is igyekezett saját pályázatokkal is biztatni a szerzőket. 1863-ban egy- és kétfelvonásos vígjátékokra, illetve „a jelen vagy régibb magyar életből merített népszínművekre, {409.} zenével és énekkel, vagy anélkül”* írt ki pályázatot, sőt még 1871-ben is 100 aranyat népszínművekre.
Külön fejezetet jelentett a király koronázásának ünnepe 1867 júniusában. A Nemzetiben Erkel Magyar Cantateját, Szigligeti alkalmi darabját, A szent koronát, illetve Kemény Simon c. drámáját adták. A Budai Népszínház, amely éppen akkor indította második ciklusát, a Nemzeti ébredés hajnala c. aktuális képet és Dobsa Szent Istvánját mutatta be, és ugyancsak ezen a színpadon, még június folyamán volt látható Berczik Árpád A szent korona, illetve Rákosi Jenő A szent korona varázsa c. alkalmi darabja. Egy esztendő múlva azonban ez a fajta lojalitás már nem volt vonzó; nagyobb érdeklődés fogadta 1868. augusztus 27-én a meghúzatlan Bánk bán első előadását a Nemzeti Színházban. A Paulay Ede rendezte ünnepi esten a címszerepet az ifjú Lendvay, Melindát Felekiné, Petúr bánt Szigeti József, Gertrudist Jókainé játszotta.
A külföld klasszikusai közt ebben az időszakban is Shakespeare vezetett. Születése évfordulóján, 1864-ben Arany János új fordításában vitték színre a Szentivánéji álmot, 1867-ben a VIII. Henriket, majd 1868-ban az Arany fordította Hamletet. Újdonságnak számított viszont 1865-ben Szász Károly fordításában az addig még nem játszott Téli rege. A kortárs külföldi irodalomból szinte kizárólag francia szerzőket emelt át a Nemzeti, azok közül is elsősorban Victorien Sardou műveit, ez alatt az egy tucat év alatt kereken nyolcat. Egy sem volt, amely legalább negyven előadást ne ért volna meg, de Az idegesek a százhúszat is elérte. Sikert arattak Octave Feuillet vígjátékai és Théodore de Banville Gringoire-ja. Érdekes színfolt lehetett Eugene Manuel Munkások c. drámája Paulay Ede fordításában, alig néhány héttel a párizsi kommün leverése után. A német irodalomból Goethével kísérletezett a színház, de sem A testvérek c. darabja, sem az Egmont nem ért el igazi sikert (1869-ben, illetve 1871-ben).
A Nemzeti Színház műsorpolitikája annyiban is fontos részévé vált a hazai színháztörténetnek, mert a vidéki társulatok szinte kivétel nélkül csak azokat a műveket játszották – az újra felelevenedett cenzúra miatt játszhatták –, amelyeket Pesten már jóváhagytak. Ugyanis 1861 októberében egy helytartósági rendelet ismét utasította az együttesek vezetőit, hogy tervezett előadásaik jegyzékét havonként előre nyújtsák be a megyefőnöknél. A pesti „szűrőnek” néha előnye is volt: így például Kolozsvárt a II. Rákóczi Ferenc fogsága felújítását hiába kifogásolta az erdélyi udvari kancellária, a helyi választmány a pesti és budai katonai parancsnokság engedélyére hivatkozhatott. Hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő, az erdélyi főkormányszék 1861. december 16-án rendeletet adott ki, hogy a városi tanács ne tűrje olyan művek előadását, amelyekben a királyt, királynét s a hazaszeretetet (!) sértik, amelyek a nemzetiségek és a vallásfelekezetek ellen irányulnának, amelyek az illemet és az erkölcsöt sérthetnék, élő személyekre céloznának, és kereken tiltották az osztrák katonai egyenruhák színpadi viselését.
{410.} Kolozsvár 1859–60-tól kezdve egyre határozottabb és önálló műsorpolitikára törekedett. Így már 1862-ben bemutatta Goldoni Fogadósnéját (a pesti Nemzeti csak 1912-ben vitte színre); az 1863–64-es évadban Goethe Faustja következett, amire Pesten csak 1887-ben vállalkoztak; Kolozsvár eljátszatta Bajza Jenő sokat vitatott Zách Feliciánját, és már 1868-ban színre vitték Shakespeare János királyát (Pesten csak 1892-ben). Az új műsorréteg, az operett, itt előbb vált teljessé, mint bárhol az országban, hiszen a nagy Offenbach-művek jórészt itt kerültek először magyar színpadra. Így például az Eljegyzés lámpafénynél, az Orfeusz az alvilágban, a Szép Heléna, a Párizsi élet és a Kékszakáll – közülük jó néhány csak évtizedek múlva szólalt meg a főváros színpadain.
A kisebb vidéki színpadok műsora ennél jóval önállótlanabb volt. Talán csak 1860–61-ben hívták fel magukra a figyelmet, az „ideiglenes alkotmányosság” rövid hónapjait használva fel arra, hogy „hazafias”produkciókkal közönséget toborozzanak, vállalva a hatóságokkal való összeütközéseket. Húzatlanul adták elő a II. Rákóczi Ferenc fogságát (mint például Pozsonyban); többfelé kísérleteztek Balázs Frigyes–Almási Tihamér Honvédhuszárok, vagy a nagysarlói győzelem c. darabjával, vagy Havi Mihály Kipfelhauser és családja c. játékával. A névtelenségből bukkant elő (és csak vidéken) A szőnyi csata 1849-ben, A vörössipkás, és a Görgey, vagy a világosvári gyásznapok. Pozsonyban tartottak 1861 februárjában előadást a Felállítandó Petőfi-szobor javára („Nagy allegória régi magyar viseletben”). Mindezek ellen hol a rendőrparancsnokság tiltakozott, mint Aradon, Nagyváradon és Pécsett, vagy Kassán, hol Coronini főhadparancsnok írt át Győrbe, hol pedig Minutti tábornagy figyelmeztette a soproniakat, azzal fenyegetőzve, hogy kénytelen lesz „karhatalommal” megakadályozni az előadásokat. (A fegyelmezendő színigazgatók között volt Latabár Endre, Reszler István és Molnár György is.)
Ha az előző évtized az alakulóban levő rendezőművészet csíráit jelezte, akkor a hatvanas évek ebből a szempontból már határozottabb körvonalakat mutattak. Az igényt – tudniillik a rendezés művészi igényét – a legtömörebben először valószínűleg Egressy Gábor fogalmazta meg (kézirata az ötvenes évek második felében születhetett; nyomtatásban fia, Egressy Ákos közölte 1879-ben). Etikai, esztétikai és gyakorlati szempontokat emelt ki, mint azt az alábbi idézetek is igazolhatják: „A színházi művezető egyik főtiszte abban áll, hogy a reá bízott testületben a művészi érzéket fejlessze ki, szilárdítsa meg és eszközölje, hogy az egyes önző hajlamok a művészeti közszellemnek meghódoljanak. Az igazi művezetőtől igényeljük, hogy egy színpadi műegésznek előállításához, a birtokában lévő erőket és tényező eszközöket a lehető legnagyobb sükerrel (!) tudja felhasználni ... Az előadáshoz való készületnek két része van. Egyiknek tárgya a felfogás, a másiké a kivitel. A felfogás: az olvasópróbák feladata. Itt kell megismerkednünk az egésznek eszméjével, és megértenünk az egyes szerepek viszonyát az egészhez ... Az előkészületek másik részét a színpadi próbák teszik. Itt megy át a valóságba, ami eddig csupán képzeletben {411.} és gondolatban létezett. Ezen próbák anyagi (technikai) oldalát a színpad elrendezése teszi ... e próbák magasabb feladata: az eszmében felfogott műnek megtestesítése.”* Itt már mindenesetre többről volt szó, mint – mondjuk a népszínműben – a romantikus prózai színészek, illetve a bohózati énekesszínészek játékának stíluskülönbségeit kiegyenlíteni. Itt már a „romantikus valóságigény” működött, és hagyományozta tapasztalatait az utánuk jövő rendezőnemzedékre. Mivel Fáncsy 1854-ben meghalt, Egressy pedig egy darabig csak operát rendezhetett, a munka szinte teljes egészében Szigligeti Edére nehezedett. 1859-től kezdve mindent, operát is, ő rendezett. 1861-től a Nemzetiben Szerdahelyi Kálmán lépett be operett- és operarendezésekkel. Ez utóbbit viszont végleges jelleggel 1863 májusától Böhm Gusztáv vette át. Előzőleg Kolozsvárt és más vidéki együtteseknél működött, és olyan kiváló szakemberré nőtte ki magát, hogy később vendégképpen rendezhette a milánói Scalában Wagner Rienzijét, illetve a trieszti Lohengrin-bemutatót. Lényeges változás csak 1868-ban történt, amikor a Nemzeti belső reformja során Radnótfáy három prózai rendezőt nevezett ki. Közülük legkevesebbet Feleki Miklós, az együttes egyik vezető színésze rendezett. Szerdahelyi működési köre a vígjátékokkal bővült ki. Viszont a színházhoz 1863-ban szerződött Paulay Ede kapta az összes klasszikus műveket, valamint Szigligeti egész repertoárját, tehát a népszínműveket, társadalmi drámákat is. 1871-től kezdve minden prózai művet ő vitt színpadra, egészen 1873 februárjáig, személyes incidenséig, mely miatt átmenetileg megvált a rendezéstől. Rendezői jelentősége abban rejlik, hogy elsősorban a színészi munka igényes megszervezése során sikerült szintézist teremtenie az addigi próbálkozások, irányzatok között: vállalta és végigvitte Egressy tudatosságát, felhasználta Szigligeti univerzális színpadi tapasztalatait és – a korszakunkon túleső időben – hasznosítani tudta Molnár György teatralitásvágyát is. Egyben integrálta kora értékes rendezői elveit: Franz Dingelstedt és Heinrich Laube szövegtiszteletét és a Comédie Française szövegmondó kultúráját. Már vidéki éveiben megszerezte a rendezés gyakorlatát; elsősorban Kolozsvárt, ahol a kiváló hős- és jellemszerep-alakító Gyulai Ferenc rendezői elveit vehette át (Gyulai Pál fivére 1854 és 66 között volt a színház prózai rendezője). Utódja Erdély fővárosában a szintén nagy vidéki tapasztalatokkal rendelkező Fehérvári Antal lett, majd az Egressy-stílust folytató E. Kovács Gyula, a kor kiemelkedő klasszikus-tragikus hőse.
Az igazi látványosságokat a Nemzetiben természetesen a nagy operabemutatókon lehetett látni. Szigligeti a Szentivánéji álom jubileumi előadásán még „nagy képletet” függesztett a mű végére, amelyen a nagy költő személye körül műveinek néhány főszereplője jelent meg. Amikor azonban a Burgtheater volt festője, Moritz Lehmann – aki egyébként már az ötvenes évektől kezdve tervezett alkalmilag a pesti színházaknak – 1865-ben önálló műhelyt nyitott Pesten, csakhamar egyeduralkodó lett a díszletfestésben. Nyilván nagy sikere volt a Don Carlos színpadképének, ahol hóval borított tölgyerdőt (benne valódi lovakkal), kolostorcsarnokot, {412.} pavilonos parkot, árnyas vizesést lehetett látni; majd egy tengerfenék tűnt fel kagylókkal, amelyekből koralljelmezes nimfák léptek elő, hogy a szín tündérpalotává változzék nimfákkal és géniuszokkal; végül az „utolsó fináléban” mennybeemelkedő fehér csoportozat szolgáltatta az apoteózist. Dolgozott a színháznak még a bécsi Robert Horn is; például ő szállította a Lohengrin-bemutató díszleleit. A különösen fontos jelmezek külföldi mintára készültek. Így például a Tunnhäuser számára Franz Gaul bécsi történelmi festő képei szolgáltatták a mintákat.
A látványosságnak sokkal kezdetlegesebb formája élt tovább a kisebb vidéki társulatoknál, szinte a század elejének gyakorlatát idézve. Ezt bizonyítja az az 1870-es békéscsabai plakát, amelyen az alábbi közönségcsalogató jelent meg a Sírásó, vagy a lelkek járása karácson rémes éjszakáján c. „nagyszerű tüneményes, látványos varázs-rajzolat” hirdetéseképpen: „A színpad körülkerített havas temetőt ábrázol, háttérben a sírásó kunyhója látszik. A hold homályosan világít a felhőfoszlányokon keresztül, hó és zúzmara esik, és folyvást fú az északi szél; a sírdombok fagyos hóval fedve. Midőn a kriptai kápolna-óra 12-őt kong, minden kongásra egy-egy égi jegy (planéta) vonul át a színen. A hideg érzékű és elfásult keblű sírásó sírgödör ásáshozi készületekor a rémkirály intésére megjelennek kísérőrémei, ú.m. levegőben járó tűzokádó kígyók, emberi nagyságú csontváz, halál, koponyát ragadó vad farkas és tüzes vaddisznó, fehér szellemek, imaszerű áhítatos dallam a kápolnában s azok csendes ostromlása görög tűzfény közepette. Majd a rémkirály intésére, ki maga is fehér márványszoborrá varázsolódik mintegy bűvös vesszőtől illetve, a színpad tündércsarnokká változik, a sírkövek kárpittá és virágos oszlopokká változnak, hol a fiatalság életnyara és a késő vénség természethűn láthatók bíborvörös római fénynél ...”*
A hatvanas évek nemzeti színházi együttesében sok jelentős változás ment végbe. Fájdalmas veszteségek rendítették meg: 1866-ban meghalt Egressy Gábor, 1870-ben Tóth József, 1872-ben Szerdahelyi Kálmán. 1869-ben vonult vissza a színpadtól Jókainé Laborfalvi Róza. Füredi Mihályt pedig a zenés és a prózai műfaj egyaránt hiányolhatta. A törzsgárda élén ekkor Szigeti József és Feleki Miklós állt; Náday Ferenc néha feledtetni tudta Szerdahelyit. A színésznők gárdájában Prielle Kornélia ebben az évtizedben vált nélkülözhetetlenné. Mellette Felekiné Munkácsy Flóra és ifj. Lendvayné Fáncsy Ilka játszotta a főszerepet. 1863-ban szerződött a színházhoz a Paulay-házaspár. Paulay Ede vidéken a drámai hős szerepkörében vált ismertté; a Nemzetiben azonban a második vonalba szorult. Hasznos taggá vált felesége, Paulayné Gvozdanovits Júlia, még akkor is, ha egy pillanatra sem tudott felnőni Laborfalvi Róza nagyságáig. Jelentéktelennek bizonyult a három Szigligeti-lány: Anna, Jolán és Ferike, valamint Niczkyné Szőllősy Róza és Hirtling {413.} Mari is. Így azután a színház művészi vezetősége egyre türelmetlenebbül várta, vajon milyen utánpótlást tud teremteni az oly régóta esedékessé vált színiiskola.
Az előző színésznemzedéket még az ország legkülönbözőbb tájairól toborozták. Mire a Nemzeti Színházba kerültek, művészi egyéniségük rendszerint már kialakult, modorosságaikat nehezen vetkőzték le. Elavult stíluseszközeik alig igazodtak az együttes játék új követelményeihez. Nem sikerült ez még az 1870-ben odaszerződő Molnár Györgynek sem, aki képtelen volt beilleszkedni az immár a francia társadalmi-társalgási darabokon nevelődött társulatba. Ezért volt nehéz dolga az 1872-ben a Nemzeti együttesébe lépő Jászai Marinak, a Laborfalvit végre helyettesítő, sőt idővel túlszárnyaló nagyszerű tragikának is. Az első jelentősebb művész, aki már az új színiiskolából érkezett, Nagy Imre volt. Előzetes tervezetek nyomán 1863. május 10-én kelt az a császári kézirat, amely elrendelte egy Színészeti Tanoda felállítását. Anyagi alapját az a 10 000 forint alkotta, amelyet ugyanakkor folyósítottak, amikor a Nemzeti Színház a fejedelmi segélyt megkapta. A szervezést 1864-ben kezdték meg gr. Festetics Leó irányításával, aki azután egészen 1880-ig állt az intézmény élén. Aligazgató és elméleti tanár Gyulai Pál lett; a gyakorlati képzést Egressy Gábor és Szigeti József vezette, a zenei oktatás Böhm Gusztáv kezébe került. A Tanoda titkári tisztét Paulay Edére bízták, aki ezt a munkakört 1872-ig töltötte be, mindaddig, míg teljes állású rendezője nem lett a Nemzetinek. A Tanoda végül 1865. január 2-án nyílt meg. Egressy halála után Tóth József, majd betegeskedése kezdetétől, 1869-től Paulay vette át ezt a tanszéket. Évente tíz-tizenkét hallgató hagyta el az iskolát, s amint az már lenni szokott, kiemelkedő tehetségek éppúgy kerültek ki apró kis szobaszínpadáról, mint a pályát előbb-utóbb elhagyni kényszerülő, jellegtelen tanítványok.
A korszakot jellemzik a különböző színésztársadalmi szervezkedések is. Ezek a Nemzeti Színházból indultak ki, hiszen a század közepén ez az együttes vált a legmaradandóbbá. A belső indítóok azonban a megélhetés veszélyeztetettsége miatti félelem volt. Ezért alapították meg 1852-ben a „nyugpénz-intézetet”, amelynek alapszabályait 1863-ban, illetve 1866-ban megújították. Ezt egészítette ki az 1865-ben az „Országos Nemzeti Színház személyzete által alapított Nemzeti Színházi Takarék-Egylet”. Ehhez csatlakozott Radnótfáy már említett segélyalapja. A vidéki színházak közül Debrecen (1866) és Kolozsvár (1868) együtteseinél alakult nyugdíjalap. A szorosabb értelemben vett érdekvédelem szervezete is ezekben az években kezdett kialakulni. Ennek fő oka az elburjánzó rossz „vállalkozói szellem” volt. Egy kistársulat dicséretében a többiek elmarasztalása szólalt meg: „Ők nem a demoralizáció commis-voyageurjei, kik úgyszólván a törvény oltalma alatt büntetlenül merészelnek nyúlni – megfertőztetett kezeikkel – Thália templomának szent oltárához...”* 1865-ben egy győri cikk panaszkodott a vidéki színészet erkölcsi és művészeti hanyatlásáról, mondván: „Ma már az utolsó erélytelen {414.} fatuskó is színigazgató lehet, ha annyi pénze van, hogy két papírfüggönyt föstethet vagy fösthet magának.”*
A szegénység mentegetése nem túlzás: egy 1870-ben közölt kimutatás szerint egy 52 előadást tartó, proporciós rendszerű társulat a négy hónap alatt 1208 forintot oszthatott fel. Ebből egy elsőrendű színésznő egy hónapra 24 forintot kapott, egy elsőrendű színész pedig 21-et. Az igazgató viszont – különböző jogcímeken – 173 forintot. Érthető, hogy az első magyar színházi ügynökség Friebeisz István vezetésével 1869-ben kezdte el a szervezkedést, és felvetette egy országos színészegyesület eszméjét. Még ugyanebben az évben Feleki Miklós vezetésével a Nemzeti Színház együttese fordult a belügyminiszterhez, a vidéki társulatok átszervezése ügyében. A meglévő helyzet kritikája egyre élesebb lett. „Irtsuk a gyomot!” – írták és óvták a színészetet a rajta élősködő „dologtalan iparosok, kicsapott diákok, szökött katonák”* által okozott anyagi és erkölcsi károktól. Tóth Ede, vidéki színész, majd híres népszínműíró Rendezett vidéki színészet, jöjjön el a te országod! címmel írt keserű hangvételű cikket A Színpad 1870. március 7-i számába. Végül 1871. április 6-án, 7-én és 8-án összeült és tanácskozott az első magyar színészkongresszus a Pannónia Kávéházban, ahová a vidéki színtársulatok 47 képviselőjüket küldték fel, és összesen 120 színész jelent meg. Elnökké Feleki Miklóst választották. 1872 márciusában, amikor a második értekezletet tartották, már 356 tagot számláltak. Az első „Magyar Színészkebelzet” nevet 1873-tól kezdve a Magyar Színészek Egyesülete név váltotta fel.
A színésztársadalom tudatosodásához kétségtelenül hozzájárultak a kor szaklap-kísérletei is. A Délibáb, „Nemzeti Színházi Lap” c. újság Festetics Leó kezdeményezésére, valószínűleg Jókai név nélküli közreműködésével, 1853-ban jelent meg és két évig élt. Egy évadon át létezett a Havi Mihály által irányított Kolozsvári Színházi Közlöny (1859–1860). Az első komoly színházi lapot azonban 1860. január elsejével Egressy Gábor alapította, Magyar Színházi Lap címmel. Programja már az előző év végén elkészült. Többek között az alábbiakat tartalmazta: „Lapom feladata lesz: tanulmányozni az emberábrázolás nagyhatalmú művészetét. Ennek körében tisztázni az ízlést, fogalmakat és nézeteket; érvényre juttatni az igazat és nemest ... tehát: magyar színművészeti irodalmat alapítani.”* Ez a lap egy éven át jelent meg. Három év múlva Szerdahelyi Kálmán indította el a Nemzeti „hivatalos lapját”, a Színházi Látcsőt, amely naponta megjelenő műsorújság lett (ezer példányban), és 1864 március közepéig egy éven át sokoldalúan tájékoztatott a magyar színházi élet eseményeiről. Ezzel a lappal egy időben indult útjára a Zwischenakt, Morländer Mór német nyelvű színházi lapja, amely azonban 1869 második feléig szolgálta ezt a célt; ekkor a Pester Journal színi melléklete lett. Mellettük a napilapok és folyóiratok rendszeresen közöltek kritikákat, rövidebb-hosszabb {415.} színházi tanulmányokat (Hölgyfutár, Nővilág, Kalauz, Vasárnapi Újság, Ország Tükre stb.). A nagy számban megjelenő almanachok máig felhasználható értékes adatokat tartalmaztak a magyar színházi életről, rögzíteni igyekezvén az ország területén folyó szerteágazó munkát.
A magyar társadalom 1861 és 1873 között nagyfeszültségű változásokat élt át. Színházaink nézőtere, a korabeli nyilvánosság egyik fóruma, híven tükrözte a változásokat. 1861 elején Szerdahelyi Kálmán még óriási tetszés közepette szinte esténként rögtönzött új és új kuplészövegeket az Eljegyzés lámpafénynél előadásain; például Deák Ferenc második felirati javaslata alkalmából ürítette „Augusztus nyolcadikának / Hőséért e poharat!”* De már 1863-ban négy előadás után betiltották Szigligeti Egy bujdosó kuruc c. drámáját a közönség tomboló tapsai miatt. 1864. március 15-én pedig a Népszínházból távolították el a Rákóczi-indulót és a Kossuth-nótát követelő karzati közönséget.
1867-től kezdve szinte az egyik napról a másikra múlt el ez a hangulat. A Zenészeti Lapok már a következő évben így vonta le a tanulságot: „Mi csak akkor pártoljuk nemzeti sajátosságainkat, ha azokat valaki meg akarja ölni; akkor vagyunk buzgó magyarok, ha nem akarják, hogy azok legyünk.”* Kétségtelen, hogy a hirtelen kirobbanó anyagi fejlődésért – például 1867 és 1873 között háromszorosára nőtt a vasútvonalak hossza – a kultúra erővonalainak nem mindenben kedvező átrendeződéssel kellett fizetni. A színházak pártolásában vagy fennmaradtak a feudális hagyományok, mint például abban, hogy Kolozsvárt még 1865-ben is az „örökös páholyok” jogának kérdése izgatta a város közönségét; vagy abban, hogy utánzásra találtak a feudális formák, mondjuk, több páholysoros színházak építtetésében – mint azt a rendkívüli szociális érzékenységű Molnár György írta meg, a nézőterek beosztását elemezve, nagy biztonsággal jósolva meg évtizedekre előre ezeknek az épületeknek a gazdaságtalanságát, látogatásuk „beleépített” akadályait: „Minálunk 30–40 páholyért és 100 zártszékért, azaz a publikum egy osztályának építnek színházakat. A német nagy és kis hercegségi rezidenz [!] városok színházait leépítik Miskolc, Debrecen, Szeged, Szabadka közép- és alsóbb osztályú lakosságának – néptömegeinek! ... a város lakosságának nagyobb száma pedig menjen föl a kakasülőre és kapaszkodjék egymás hátán 300-ad magával; a jómódú cívis, a dúsgazdag bunyevác, a csupa respekt és akkuráteszből álló tömött bugyellárisos csizmadia-atyamester, a talléros zsebű parasztmágnás – a szolga, béres, inas, csáklyás sat. sat. nála szolgáló cselédnépséggel összekeveredve [...] Ezek bizony nem mennek a kakasülőre, mert dérogál nekik, a páholyokba sem, mert ez meg drága dolog nekik, ha komédiáért kell fizetni, a zártszékekbe sem mennek, mert nem szeretnek a kabát vagy frakkhoz dörgölődni, aztán ott olyan {416.} kipécézett módon érzik magukat, ahol ágyus [!] szemmel nézik őket, hogy talán több porciót rójanak rájuk, amiért komédiára is jut pénzök.”*
A természetes átrendeződés a pesti Nemzetiben érződött a legjobban: a földszinten a hivatalnok- és kereskedőréteg jelent meg, a karzaton, főként vasárnaponként, a kisüzemi, majd gyári munkás. Ez a jelenség zavarta a nemesi-főúri látogatókat s az intendatúrát annyira, hogy egy-két év múlva még a befogadóképesség csökkentése árán is intézkedtek, hogy megszűnjék a „népszínház-jelleg”.
1872. december 22-én szentesítették azt a törvénycikket, amely elrendelte Buda és Pest szabad királyi városok, Óbuda mezőváros és a Margitsziget egyesítését: Budapest székesfőváros létrehozását, amely 1873. november 17-én, a Fővárosi Tanács működésének megkezdésével realizálódott. Budapest kiemelt, központi jelentősége ettől kezdve még határozottabbá vált, rohamos fejlődésnek indult, kulturális élete pedig példakép, mérték és cél lett. De ugyanezen év májusában robbant ki a gazdasági világválság, a „krach”, amely már – Magyarországon először – a kapitalizmus veszélyeire figyelmeztette a társadalmat.
Ekkor, vizsgált korszakunk zárópillanatában a Nemzeti Színház az uralkodó körök, a kormányzat szemében udvari színháznak számított. Nem azért, mintha egy királyi palota tartozéka lett volna, hanem azért, mert fenntartására az udvartartás évente közel tízszer annyit költött, mint amennyit a magyar társadalom összes addigi megajánlásaiból származó évi kamatösszeg kitett. Ez utóbbi évi 26 000 forintot jelentett a színház számára, amaz évi 210 000-et. S bár a népszínházi gondolat sem veszett el teljesen, a valóságban ilyen intézmény nem működött. A Budai Népszínház végleg bezárt, a majdani pestinek pedig még csak az előkészületei folytak, illetve építése kezdődött meg.
Vidéken a nagyhagyományú együttesek és kiváló igazgatók munkáját az egyre növekvő vállalkozási anarchia árnyékolta be. Hirtelen megszaporodott a társulatok száma, az általános színvonal azonban visszaesett, sokan a létbizonytalansággal küszködtek. Csak az igény erősödött meg, és a remény, hogy a színésztársadalom új, kapitalizálódott szervezete országos színházi rendszert hoz majd létre. Erre azonban még néhány évig várni kellett.
| 2. A BUDAI NÉPSZÍNHÁZ (1861–1870) | TARTALOM | 4. A NEMZETISÉGEK SZÍNJÁTSZÁSA |