{169.} IV.

A XVI–XVII. század magyar hajdútáncáról egy tucatnyi adatunk maradt: magyar krónikások és külföldi utazók, levelek, prédikációk és emlékiratok feljegyzései vegyest. Kitűnik belőlük, hogy e válságos és viharos korszak legnépszerűbb katonai tánca a hajdútánc, népszerű a végvári vitézek táborában, várostromok közben, városi és rezidenciális mulatságokon egyaránt, szórakozás és virtus, mulatság és vetélkedés mindenütt kedvelt, mindenütt megcsodált kifejezője, jelképe, mintaadója; még nők is résztvesznek benne, vagy legalább utánozzák. Koreográfiájának régi, fogyatékos leírásaiból mindenesetre kitűnik, hogy katonai és pásztor-táncokkal egyaránt tartja a szoros, közeli rokonságot: fegyverek vagy botok összemérése és átugrása, guggolás és felszökés, dobbantás és a lábak szilaj kirúgása, – hozzá énekszó és duda- vagy síp-kíséret: ezek a főbb jellemvonásai. Ugyanez a kép alakul ki abból a néhány rajzból és metszetből, melyekben a XVII. századi magyar katonatánc egykorú, hiteles ábrázolását láthatjuk.169-9 S minthogy mindezek a vonások sűrűn fellelhetők a máig élő, hagyományos orosz, szlovák, szerb–horvát, román és kárpátorosz népi táncokban: kutatóink már régen azt a nézetet hangoztatták, hogy a hajdútánc szláv eredetű. Egyik legszorgalmasabb tánckutatónk, Réthei Prikkel Marián, magát az elnevezést is, igen meggyőzően, idegenből származtatta: Takáts Sándor „hajtó-hajdú” szófejtésével szemben (Magyar Nyelvőr, 1903, Akad. Értesítő, 1908) a „hajdú” szóban délszláv közvetítéssel átvett török kifejezést gyanított – nyilván onnan került a bolgárba, románba, ukránba, lengyelbe, szlovákba is – s hangoztatta, hogy a tánc előadói is szükségképpen többnyire „horvátok és tótok” voltak, aminthogy a magyar hajdúság jórészét is e nemzetiségek alkották (Ethnographia, 1905, 1906, A magyarság táncai, 1924).

Ezekre a problémákra itt nem kell felelnünk; vannak kérdések, amelyekre a történelem nem „vagy-vagy”-gyal, hanem „mind-mind”-del válaszol. Mindenesetre csodálatos, hogy kutatóink számára fel sem merült a megoldás másfajta lehetősége: hogy ti.: a hajdútánc közös, egyidjeű és együttes terméke a kor magyar, szláv, bolgár és román népéletének, a végvári vitézkedések, nemesi portyázások és népi ellenállások, rablókalandok és hősi erőfeszítések zilált korának. Aminthogy a Rákóczi-nótáról s nem egy kuruc dalunkról bebizonyosodott, hogy magyar és szlovák, román, lengyel és kárpátukrán elemek egyaránt szóhoz jutnak benne, hogy legfontosabb benne épp e népek közös, egységbefonódott, eggyévált hangja. S hozzátehetjük: alig hetven-nyolcvan évvel utóbb maga az új magyar tánczene, a verbunkos is törökös-szlávos-cigányos vonások vegyületében jelenik meg a világ előtt, tehát valósággal újból egy népközösséget proklamál.

A hajdúság – tudjuk – a XVI–XVII. század magyar katonai és kereskedelmi, nemesi-polgári és népi életének egyik legfontosabb és legjellemzőbb eleme. Nagyrésze nincstelen, telkéről elűzött, „kisajátított” paraszt vagy pásztor, aki katonának, marhahajcsárnak vagy rablónak állott s így tengette életét. „Az egész akkori magyar külkereskedelem az állattenyésztésen alapult – írja Mód Aladár (400 év küzdelem az önálló Magyarországért, 1951. 42.). – {170.} A nyugati városok kialakulása, majd a háborúk és az állandó hadsereg jelentős szükséglete élénk ösztönzést adott a magyar marhatenyésztésnek és marhakereskedelemnek… A sok tízezer marhát lábon, füveltetve hajtották ki és maga a marhahajtás is egy egészen új társadalmi réteg: a hajtók (hajdúk) kialakulását eredményezte.” De mondottuk, a hajcsárság mellett szinte nyomban feltűnnek egy másik „foglalkozási ágban” is: mint katonák. Mennél szűkebbé és szűkösebbé válik a végvári katonaság, tehát a névszerinti magyar hadsereg élete és tevékenysége, annál jobban nő jelentőségében a „szabad hajdúk” guerilla-népe és guerilla-hadviselése. És ez a jelentősége megmarad jóideig azután is, hogy Bocskay István letelepíti őket a hajdúvárosokban; – még akkor is, mikor a „hajdú” név már pusztán a gyalogos katonával, vagy éppenséggel a martalóccal és szegénylegénnyel egyértelmű, – sőt, amikor éles ellentét gyanánt, de nyilván csak a XVII. század derekán, megjelenik a házőrzővé szelídített ordas: a „vármegyei” és „urasági hajdú”, fogalma.170-10 Elképzelhető, hogy ez a harcban, kalandban és viszontagságokban edzett, megkeményült és eldurvult katona-, hajcsár és martalóc-népség a maga szórakozásaiban valóban szenvedélyesen szerette a pásztor- és katonatáncok különös, ódon ízű, de újszerű virtussal áthatott vegyületét, a síp vagy duda éles szavára, nézőközönség előtt, vagy akár egymás mulattatására, békés alkalmakkor, de akár várostromok közben is. „A hajdút a bordó síp az hajdútáncra indétja” – írja Melius Juhász Péter 1565-ben,170-11 s egy Gabelmann nevű német szemtanú feljegyzi az 1595-i esztergomi ostromról, hogy egy hajdú meg egy magyar zászlótartó, a várfalakon álló török őrség megcsúfolására és kihívására, beugrott a vár árkába „és ott a törökök leghevesebb tüzelése közben hajdútáncot járt” (Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve, 1921. 77). Említettük, hogy még nők is kedvelték; erre vall, hogy 1580-ban Rédey Bonaventura egri házának egyik rosszhírű nővendége „more haydukorum” táncol (Eckhardt Sándor: Az ismeretlen Balassi Bálint, 1943. 100.), hogy a XVII. században Debrecen jó hajdútáncos asszonyait emlegetik (Takáts S.: A magyar múlt tarlójáról, 259.), s hogy 1610 táján Kemény János – a későbbi erdélyi fejedelem – dajkája is „marusszéki székely asszony, jó énekes, jó hajdútáncos, katonaasszony”.

Réthei Prikkel Marián, aki könyvében (A magyarság táncai, 1924. 131–49.) nagy gonddal állította össze a hajdútáncra vonatkozó adatok túlnyomó részét, igyekezett ezekben az adatokban – a maga szempontjai szerint – rendet is teremteni. Meggyőzően tűnik ki ebből az adatsorból a hajdútánc szoros és szerves összefüggése a népi (pásztori) táncokkal egyfelől s a Magyarországon élő nem-magyar nemzetiségek táncaival másfelől; a tánc történelmi eredete és életének tartalma azonban – a dolog természete szerint – homályban marad, s hozzátehetjük: ezt a kérdést a Réthei Prikkelt követő újabb kutatás sem tisztázta még, legfeljebb a tánc máig élő népi változatára derített némi világosságot (porcsalmai botos tánc, l. A Magyarság Néprajza IV. 111.; alapjában valószínűleg idesorolható botos és baltás pásztortáncaink legnagyobb része). Annyi bizonyosnak látszik, hogy ilyen néven csak 1500 és 1700 között virágzott, ez idő előtt és után hajdútánc név alatt nem találkozunk vele. Az is kétségtelen, hogy szólótánc volt s előadásában bő {171.} tere nyílott a rögtönzött figuráknak, a táncos személyi képességeihez, pillanatnyi ötleteihez, az alkalomhoz és nézőközönséghez kötött virtusnak és bravúrnak, tehát annak az elemi tényezőnek, amely mai orosz, ukrán és magyar népi táncosok s táncegyüttesek előadásmódjában is oly rendkívüli erővel érvényesül. Ilyennek ismerjük meg az egykori leírásokból: ilyen lehetett az a tánc, melyet 1669-ben Brown Eduard angol orvos látott s melynek fegyverzaja, szilaj mozdulatai és énekes kísérete a régi görögök haditáncára emlékeztették; vagy az a másik, melyet hangszeres kísérettel és „két mezítelen karddal” járt a gyermek Esterházy Pál 1647-ben a pozsonyi várban, III. Ferdinánd császár és neje előtt. Ilyenre utalhat a Zrínyiász, mikor a siklósi ütközet után „fegyverrel szökdösteti” a hajdúkkal a táncot, ilyet mutathattak be 1615-ben Wittenbergben Thurzó György nádor emberei, virtuózan gyors kardtánc formájában (ha hitelt adhatunk Mednyánszky Alajos múltszázadi novellisztikus történetének); és alighanem ezt idézi Verancsics Antal krónikája is, mikor – Szapolyai ördögi ötletéből – „toborzok, alias hajdó táncot” járat Dózsa György megkínzott katonáival, vezérük kivégeztetése közben. A két határpont, amely ez adatsort közrefogja, 1514 és 1670; messzebb a zenei adalékok sem mutatnak. De közelről érdekelhet bennünket a hajdútánc esetleges énekszövege is; és ilyen szempontból akad még egy-két, valamivel későbbi és ugyancsak sokszor emlegetett adalékunk: elsősorban az a közelebbi megjelölés nélkül ránkmaradt táncdal, melyet 1700 táján jegyeztek fel a Szencsei- és Bocskor-féle daloskönyvek s melyet az 1870–90-es években „Erdélyi hajdútánc” címen elevenítettek fel és tettek népszerűvé Thaly Kálmán és Káldy Gyula. „Nosza hajdú, firge varjú Járjunk egy szép táncot… Szájad mondjon, lábad járjon Egy katona táncot!” Az elmondottak után nem lephet meg, hogy a tánc kísérőszövege (illetve dallama vagy dallamai) a vagáns-formát, a kanásznóta ritmusát követi; ez a ritmus-forma jellemzi egyébként a legnépszerűbbé vált kuruc dalokat is, és így bizonyára nem véletlen, hogy az „erdélyi hajdútánc” szövege, akkor is, ha régebbi, épp ezekben az években, a kuruc szabadságharc éveiben (1697 és 1716 között) került először papírra. Lehetséges, hogy a kuruc idők egyben a hajdútánc utolsó fellobbanását hozták („az ifjak is… hegedűlnek, lantolnak, hajdútáncot járnak” – mondja egy énekszöveg, ugyancsak a Szencsei-daloskönyvben); mondottuk, hogy a XVIII. század már nem igen emlegeti a táncot ilyen néven és elevenen maradt hagyományos népi formái is címet cseréltek. Arra is gondolhatunk, hogy valamikor, eredetileg nem is ez volt a nevük és a „hajdútánc” elnevezést csak külső, alkalmi okokból, két évszázad tartamára öltötték fel, – de éltek előtte is, utána is, egészen máig, hiszen a népi táncok életkora igen hosszú s a mozdulat meg a dallam többnyire túlélik a hozzájuk fűzött neveket.

A mozdulat meg a dallam, – dehát a szó, a szöveg? Valóban: a hajdútáncok egy részét nyilván szövegesen, táncdal kíséretében, legalább is táncszók kurjantása közben kell elképzelnünk, – s itt különösen fájdalmasan érint a hiány, amelyet a XVI. századi magyar irodalom történetében a dalszövegek túlnyomó részének elveszte jelent. Dalirodalmunk Balassi Bálintig, és e nagy költő körül is, rendkívül szegény; ha pedig nem a „nagy költészetet”, {172.} a humanista lírát, a „tudós poézist”, hanem a vulgáris dalt, a népies rigmust keressük, jóformán teljesen hiányzik. Holott csak a virágénekek fennmaradt töredékeire kell rámutatnunk, hogy lássuk, mennyire más volt a valóságos helyzet; virágzó népies dalköltészetet kell itt gyanítanunk, ha nem is az „irodalom”, hanem inkább az élő gyakorlat, a szóbeli rögtönzés értelmében. Véletlen-e, hogy a körmöcbányai virágének, a „Supra aggnő”, éppúgy táncszó, mint a lappangó csíksomlyói graduálisnak ugyancsak a XVI. század kezdeéről való bejegyzései, a „Hopp haja koma”, „Nosza emeljed jól”, „Nosza lóra legények”, „Nosza huszárok” és „Értök hozzá atyámfia”? hogy e Meliusnál idézett „trágár” dalkezdet: „Az agnőnek s az agebnek annak mind egy ára”, épp a kanásznóta ritmusát követi, s hogy az Istvánffy-féle kézirat virágéneke: „Kincsbe nagyobb kincs nincs, kinek szíve bánatba nincs”, épp egy formájában sapphikusra emlékeztető, sajátszerű népi házasító töredéke? (Lásd ezekről Csontosi János közlését a Könyvkiállítási Emlék [kiadja az Orsz. Magyar Iparművészeti Múzeum, Bpest, 1882.] 22. lapján, Horváth János közlését: Hír három virágénekről, Magyar Nyelv, 1949, XLV. 1. sz., és e sorok írójának közlését: Adatok a XVI–XVII. század magyar irodalom- és zenetörténetéhez, Új Zenei Szemle, 1952. III. 11.) Tegyük hozzá, hogy Melius Juhász Péter 1561-ben, a „trágár beszéd, virágének, lator dudolás” példájául idézve „Az agnőnek” kezdetű dalt, mindjárt jellemző módon összekapcsolja a „hajdúhoz illendő éktelen beszéd” fogalmával. (Magyar Nyelv. i. h. 10. „Paykos vagy haydu notá”-t említ 1602-ben Szilvás Újfalvi Imre is; l. Klaniczay Tibor, Irodalomtört. Közlemények 1958. LXII. 157. L. a „hajdúbeszéd”, a „hajdú módon” való „üvöltés és hujogatás” idevágó kifejezéseit is, melyekre Takáts Sándor hoz példát a XVI–XVII. századból: A régi Magyarország jókedve, 2. kiad. 62, 81.) Irodalmunknak, nevezetesen a magyar költészetnek egy ismeretlen fejezete homálylik itt, amely nélkül pedig a zenetörténet sem tudja feladatát kellően megoldani.

Ennyi az, amit a hajdútáncról elmondhatunk. Az adatokból nemcsak a tánc módja, formája, népszerűsége tűnik ki, hanem az a társadalmi jelentősége is, amelyre eddig csak futólag céloztunk: az, hogy a maga eredeti, pásztori és katonai, tehát mindenképpen népi kereteiből kilépve, a nemesi és polgári (városi) rétegnek éppúgy kedvelt, jellegzetes, nemzeti karakterű tánca lett, mint magának a népnek. Az ország határán túlra épp ezért többféle minőségben is eljutott: néptánc és nemesi, „udvari”, urbánus tánc képében egyaránt. Nincs benne ezekután semmi meglepő, ha a külföld divatos tánczeneirodalma a XVI. század közepén úgy kapja fel s úgy hordozza egyideig, mint nemzetközi érdekű s egyben sajátosan keleteurópai ízű zenei műfajt.