A mondott időben a négy jó barát meg a négy lakáj megjelent a Luxembourg palota mögött egy kecske-legelőnek hagyott üres telken. Athos pénzt nyomott a kecskepásztor markába és eltávolította. Az inasok dolga maradt, hogy őrséget álljanak.

Csakhamar néma csoport közeledett ugyanide, az üres telek felé; megérkeztek, és csatlakoztak a testőrökhöz, és a szigetország előírásai szerint, túlestek a kölcsönös bemutatkozáson.

Mind a négy angol főrangú úri ember volt, ezért ellenfeleik furcsa neve nem csupán meglepte, hanem nyugtalanította is őket.

- Mindezek ellenére - szólalt meg Winter lord, miután a három jó barát megnevezte magát -, még most sem tudjuk, kikkel állunk szemben, márpedig ilyen nevekkel nem párbajozunk: árkádiai pásztorokkal nem verekszünk.

- Jól sejti, milord - szólt Athos -, ezek álnevek,

- Annál inkább óhajtanánk megismerni valódi nevüket - válaszolt az angol.

- Akkor sem tudták a nevünket, amikor kockáztak velünk Amiens-ben - mondta Athos -, sőt két lovunkat is elnyerték.

- Igaz, de akkor csupán a pénzünk forgott a kockán, most pedig az életünk; játszani bárkivel játszik az ember, párbaj azonban csak rangbeliek között lehetséges.

- Elismerem - szólt Athos. Azzal félrevonta az egyik angolt, leendő ellenfelét, és halkan megmondta a nevét.

- Beéri ennyivel? - kérdezte ellenfelétől Athos - elég nagyúrnak ítél arra a megtiszteltetésre, hogy összemérje velem a kardját?

- Igen, uram - szólt meghajolva az angol.

- Jó! Most pedig engedje meg, hogy én mondjak valamit! - folytatta Athos hűvösen.

- Tessék - szólt az angol.

- Jobban járt volna, ha nem kíváncsi a nevemre.

- Ugyan miért?

- Mert úgy tudják, hogy halott vagyok: mert számos ok miatt jobb, ha nem tudják, hogy élek, és mert kénytelen leszek megölni uraságodat, hogy titkom ki ne derüljön.

Az angol Athosra pillantott, azt hitte, tréfál; Athosnak azonban esze ágában sem volt tréfálkozni.

- Kezdhetjük, urak? - kérdezte Athos egyrészt cimboráihoz, másrészt ellenfeleikhez intézve a szót.

- Kezdhetjük - válaszoltak egy emberként angolok és franciák.

- Akkor hát ki a kardot! - vezényelt Athos.

Máris nyolc pengén csillant meg a lenyugvó nap sugara, és - mint illik is kétszeres ellenségek között - ádáz indulattal kezdődött meg a tusa.

Athos higgadtan és módszeresen vívott, mintha vívóteremben volna.

Porthos, akit chantillyi kalandja szemlátomást kigyógyított a túlságos önbizalomból, példásan agyafúrt és óvatos ellenfél volt.

Aramis alig várta, hogy költeményének harmadik énekét befejezze, sietett, mint akinek sürgős dolga van.

Elsőnek Athos ölte meg ellenfelét: egyszer döfte meg csupán, de mint megmondta, halálosan; a kard az angol szívét járta át.

Másodjára Porthos terítette le a magáét: combját sebezte meg. Mivel az angol feladta a harcot, és átnyújtotta kardját, Porthos karjára emelte, és hintójához vitte.

Aramis oly keményen szorongatta a maga angolját, hogy az hátrált vagy ötven lépést, aztán az inasok gúnyos nevetése közepette szégyenszemre megfutamodott.

D'Artagnan tisztán és egyszerűen a védekezésre szorítkozott, s mikor látta, hogy ellenfele alaposan kifulladt, egyetlen erélyes oldalvágással kiütötte kezéből a pengét. A báró, miután lefegyverezték, két-három lépést hátrált, de hirtelen megcsúszott, és hanyatt esett.

D'Artagnan egyetlen ugrással melléje szökkent, és torkának szegezte kardját:

- Megölhetném, uram - szólt az angolhoz -, kezemben van az élete, a húga kedvéért azonban megkegyelmezek.

D'Artagnan alig fért a bőrébe örömében: előre kigondolt terve valóra vált; ezen jártatta hát az eszét, ezt szövögette, miközben, mint említettük, oly derűsen mosolygott nemrégiben.

Az angol el volt ragadtatva tőle, hogy ellenfele ilyen vérbeli nemes, és ilyen könnyű vele szót érteni; keblére ölelte hát D'Artagnant, és a három testőrt is körüludvarolta. Minthogy pedig Porthos ellenfelét eközben kocsijába tették, Aramisé meg útilaput kötött, a halottra fordították minden gondjukat.

Porthos és Aramis remélte, hogy az angol sebe mégsem halálos. Levetkőztették, s közben tömött erszény csúszott ki a derékszíja alól. D'Artagnan fölvette, és Winter lord felé nyújtotta.

- Mi az ördögöt csináljak ezzel? - kérdezte az angol.

- Adja vissza a családjának - mondta D'Artagnan.

- Érdekli is a családját ez a koldus alamizsna! Tizenötezer arany évjáradékot örökölnek utána; tartsa meg az erszényt, adja az inasaiknak.

D'Artagnan zsebre vágta a pénzt.

- Most pedig, fiatal barátom, mert remélem, megengedi, hogy így nevezzem - mondta Winter lord -, ha kívánja, még ma este bemutatom lady Claricknek, a húgomnak; azt szeretném ugyanis, ha ő is kegyeibe fogadná, és mivel van némi szava az udvarban, talán még javára válhat, ha szól egy-két szót az érdekében.

D'Artagnan elpirult örömében, és beleegyezésül meghajolt.

De ekkor Athos melléje lépett.

- Mi a szándéka az erszénnyel? - súgta fülébe.

- Úgy gondoltam, magának adom, kedves Athosom.

- Nekem? Ugyan miért?

- A zsákmány a győztest illeti.

- Még hogy én vegyem el az ellenség pénzét! - mondta Athos - hát kinek néz engem tulajdonképpen?

- Így csináljuk a háborúban - felelt D'Artagnan -, mért ne csinálhatnánk így párbajban is?

- A csatatéren sem csináltam soha - szólt Athos.

Porthos vállat vont. Aramis ajkát biggyesztve jelezte, hogy Athosszal van egy véleményen.

- Akkor adjuk a pénzt az inasainknak - mondta D'Artagnan -, Winter lord is ezt ajánlotta.

- Jó - szólt Athos -, adjuk, de ne a mi inasainknak, hanem az angolokénak.

Athos fogta az erszényt, és a kocsis markába nyomta:

- Osszák szét egymás között.

Még Porthos is elámult, hogy valaki, akinek egy fillér sincs a zsebében, ilyen nagyvonalú lehet. A franciás nagylelkűséget Winter lord és barátja széltében-hosszában elhíresztelte, és felettébb méltányolta is mindenki, kivéve Grimaud, Mousqueton, Planchet és Bazin urakat.

Winter lord elköszönt D'Artagnantól, és átadta neki húga lakáscímét; a Király téren, az akkor divatos negyedben lakott a hölgy, a 6-os szám alatt. A lord különben megígérte, hogy elkíséri D'Artagnant, és bemutatja. A fiatalember este nyolcra beszélt meg vele találkozót Athos lakásán.

A mi gascogne-inknak egyéb sem járt a fejében, mint ez a bemutatkozás. Visszagondolt rá, milyen furcsa módon avatkozott bele eddig is a sorsába milady. Biztosra vette, hogy a nő a bíboros megbízottja, és valami mégis ellenállhatatlanul vonzotta hozzá, valami megfoghatatlan ösztön, maga sem tudta, mi. Csupán egyetlen félelme volt: milady ráismerhet; Meung-ben és Doverben már találkozott vele. Akkor azt is tudni fogja róla, hogy Tréville úr barátja, tehát szívvel-lélekkel a király híve, s akkor máris csökkennek az esélyei, mert ha milady is úgy ismeri őt, mint ő a miladyt, akkor egyenlő fegyverekkel folyik a játszma. A nő és Wardes gróf között kialakulóban levő kaland nem túlságosan érdekelte barátunkat, akinek valamelyest fejébe szállt a dicsőség; nemigen érdekelte, bármely fiatal, szép és gazdag volt is a márki, és bármily biztosan állt is a bíboros kegyében. Nem csekélység, ha húszéves, és ráadásul tarbes-i az ember!

D'Artagnan mindenekelőtt tündökletesen kicsípte magát, azután visszasietett Athos lakására, és szokása szerint mindent elmondott barátjának. Athos meghallgatta terveit, azután megcsóválta fejét, és meglehetősen keserűen óvatosságra intette.

- Hát igen! - mondta neki - alig hogy eltűnt a kedvese, máris új szoknya után fut, jóllehet maga mondta, hogy Bonacieux-né jóságos, kedves, kifogástalan teremtés!

D'Artagnan érezte, hogy jogos a szemrehányás.

- Bonacieux-nét a szívemmel szerettem, miladyt pedig a fejemmel szeretem - mondta -, legfőképpen azért akarok a közelébe férkőzni, hogy kitudjam, mi a szerepe az udvarban.

- Ej, a teremtésit, hát mi volna! Abból, amit elmondott róla, nem nehéz kitalálni. A bíboros ügynöke, kétes nőszemély, hamarosan kelepcébe csalja kegyedet, s a játék a naiv D'Artagnan fejébe kerülhet.

- Az áldóját, kedves Athosom, azt hiszem, túl sötéten látja a dolgot.

- Nem bízom a nőkben, édes fiam; nekem már ez a kenyerem, nem is tagadom. A szőke nő pedig különösen veszedelmes. Ugye azt mondja, milady is szőke?

- Gyönyörű szőke haja van, sose láttam ilyet.

- Hajaj, szegény D'Artagnan - szólt Athos.

- Nézze, Athos, körül kell szimatolnom; ha megtudtam, amire kíváncsi vagyok, kereket oldok.

- Csak szimatoljon - szólt Athos szenvtelenül.

Winter lord a megbeszélt időben megérkezett, Athos azonban, mivel jókor figyelmeztették, átment a szomszéd szobába. Így a lord egyedül találta D'Artagnant; már nyolcra járt az idő, így hát azonnal eltávoztak.

Elegáns fogat várta lenn az utcán, s a két remek ló egy pillanat alatt a Király térre repítette őket.

Milady Clarick komolyan fogadta D'Artagnant. Feltűnően fényűző palotában lakott, és bár a legtöbb angolt vagy elkergette Franciaországból a háború, vagy épp akkoriban voltak távozóban, milady nemrégiben fektetett be újabb összegeket otthona szépítésébe. Ez is jelezte, hogy rá nem vonatkozik az angolokat kiutasító általános rendelkezés.

- Nézze meg ezt a fiatalembert - kezdte Winter lord, miközben bemutatta húgának D'Artagnant -, kezében volt az életem, és ő mégsem élt vissza előnyös helyzetével, jóllehet kétszeresen ellenségek vagyunk: én sértettem meg őt, és ráadásul angol is vagyok. Ha baráti szívvel van irántam, köszönje meg ezt neki.

Milady enyhén összeráncolta szemöldökét; homloka szinte észrevétlenül elkomorult, és ajkán oly különös mosoly jelent meg, hogy a fiatalember, a hármas kedélyhullámzás láttán, szinte megborzongott.

Milady bátyja nem vett észre semmit, elfordult, és húga kedvenc majmával játszadozott, mely meghúzta ujjasa szárnyát.

- Isten hozta, uram - szólt milady, és hangjának sajátos szelídsége sehogy sem illet a bosszúság jeleihez, melyeket D'Artagnan az imént figyelt meg - örök hálára kötelezett a mai napon.

Az angol erre feléjük fordult, és elmesélte a párbajt miladynek; minden apróságról beszámolt. Milady feszülten figyelt, de nem volt nehéz meglátni rajta, hogy bármennyire igyekszik is leplezni hangulatát, nem leli kedvét a történetben. A vér arcába szállt, és pici lába türelmetlenül topogott a hosszú szoknya alatt.

Mindez elkerülte Winter lord figyelmét. Elbeszélése végeztével egy asztalhoz lépett: egy tálcán pohár és egy palack spanyol bor állt az asztalon. A lord megtöltött két poharat, és megkínálta D'Artagnant.

D'Artagnan tudta, hogy az angolok igen rossznéven veszik, ha valaki nem hajlandó tósztot inni velük. Az asztalhoz lépett hát ő is, és elvette a másik poharat. De közben szemmel tartotta miladyt, s a tükörből láthatta, milyen változás játszódik le az arcán. A nő azt hitte, már nem figyelik, és szinte féktelen düh lángolt vonásain. Vadul zsebkendőjébe harapott.

Most belépett a csinos szobacica, akin D'Artagnannak már ezelőtt is megakadt a szeme; néhány szót szólt Winter lordhoz angolul, s a férfi nyomban engedélyt kért D'Artagnantól, hogy visszavonulhasson: sürgős ügy szólítja el; megkérte húgát, mentse ki ő is D'Artagnannál.

Fiatal barátunk kezet szorított Winter lorddal, és visszatért miladyhez. A nő meglepően mozgékony arcvonásai ismét bájosan kisimultak, mindössze zsebkendőjén mutatta néhány elszórt vörös folt, hogy az imént véresre harapta ajkát.

Pompás ajka volt, piros, mint a korall.

Ettől fogva vidáman csevegtek. Milady látszólag teljesen visszanyerte önuralmát. Elmondta, hogy Winter lord nem a bátyja, hanem csupán a sógora; ő pedig egy jónevű nemesi család legfiatalabb örököséhez ment feleségül, és egy gyermekkel özvegyen maradt. A gyermek lesz Winter lord egyetlen örököse, ha a lord nem házasodik meg. D'Artagnan úgy érezte, titok leple takar előle valamit, és még nem lát a lepel mögé.

Egyébként áradozva szépelgett, és váltig hangoztatta szolgálatkészségét. Milady kegyesen mosolyogva hallgatta gascogne-i barátunk ízetlen bókjait. Elérkezett a távozás ideje. D'Artagnan elköszönt miladytől, és eltávozott a szalonból; senki emberfia nem volt nála boldogabb.

A lépcsőházban a csinos szobalánnyal találkozott. Miközben a lány elhaladt mellette, ruhája könnyen hozzáért D'Artagnanhoz. A szobalány fülig pirulva szabadkozott, és hangja oly kedves volt, hogy nyomban el is nyerte a bocsánatot.

D'Artagnan másnap újból visszatért, és még szívesebben fogadták. Winter lord nem volt jelen, és egész este milady játszotta a házigazda szerepét. Úgy látszott, fölöttébb érdekli D'Artagnan, kikérdezte, hovavalósi, kik a barátai, és nem gondol-e néha rá, hogy a bíboros úr szolgálatába lépjen.

D'Artagnan, mint tudjuk, húsz éve ellenére igen óvatos volt, és egyszeriben feltámadt minden gyanúja miladyvel szemben; agyba-főbe dicsérte hát Őeminenciáját, és azt mondta a hölgynek, minden bizonnyal a bíboros gárdistája lett volna, és nem a királyé, ha Tréville úr helyett például Cavois urat ismerhette volna meg.

Milady nem feszegette a kérdést, más tárgyra tért, és minden célzatosság nélkül könnyedén megkérdezte D'Artagnant, járt-e már Angliában.

D'Artagnan azt felelte, hogy járt: Tréville úr küldte ki lóvásárlásra, hozott is magával mutatóba négy lovat.

Társalgás közben milady nemegyszer savanyúan pillantott maga elé: kemény ellenfél az a gascogne-i.

D'Artagnan ezúttal is ugyanabban az időben távozott, mint előző este. A folyosón megint a csinos Kettyvel találkozott: így hívták a szobalányt. A lány kedvesen nézett rá, pillantása félreérthetetlen volt. D'Artagnannak azonban annyira lefoglalta minden gondolatát a ház úrnője, hogy a lánnyal kapcsolatban semmit sem vett észre.

Harmad- és negyednap szintén ellátogatott miladyhez, s a hölgy minden este szívesebben fogadta.

A fiatalember minden este újra meg újra találkozott a csinos szobalánnyal, hol az előszobában, hol a folyosón, hol a lépcsőn.

De, mint említettük, észre sem vette a szegény Ketty állhatatos közeledését.

Bármily fényes szerepet játszott is Porthos a párbajban, az ügyészné ebédjéről azért nem feledkezett meg. Másnap egy óra tájt, miután Mousqueton az utolsó simításokat is elvégezte egyenruháján, Porthos megindult a Medve utcába, büszkén, mint akit kétfelől is támogat a jószerencse.

Az ő szíve is dobogott, de nem türelmetlen, ifjonti szerelemtől, mint D'Artagnané. Nem, az ő vérét anyagiasabb érdek pezsdítette fel: végre átlépi hát a titok küszöbét, felhág az ismeretlen lépcsőn, melyen egyenként szállingóztak felfelé Coquenard mester ódon tallérai.

Szemtől szembe láthatja majd a nevezetes ládát, melyről már legalább hússzor álmodott: hosszúkás, hasas bútordarab, lakat, retesz óvja, pántok rögzítik a földhöz; hej, de sokat hallott már erről a ládáról, melyet ámuló pillantásai közepette csakhamar felnyit az ügyészné, mi tagadás, valamicskét már fonnyadozó, egyébiránt azonban most is elegáns kacsója.

Meg aztán az se kutya, hogy ő, a föld vándora, a magányos farkas, a szegénylegény, a fogadókhoz, kocsmákhoz, lebujokhoz, posadákhoz edzett katona, az ínyenc, aki többnyire tíz körme közül falja be, amit éppen elébe vet az alkalom, ezentúl házi konyhára kap, kényelmes családi környezetben éldeleg, és kegyesen hagyja, hogy körülcirógassák, ami annál jobban esik, minél kérgesebb valaki, jól tudja ezt minden vén csont, minden öreg katona.

Ő lesz majd a jó unokaöcs, ott ül mindennap a szépen terített asztalnál, elsimítja a vén ügyész barázdás, sárga homlokának ráncait, fáradozni, kockázni, alsózni tanítja, és közben meg is kopasztja valamelyest a sárga csőrű ügyvédbojtárokat, miközben honoráriumképpen egyórai lecke tiszteletdíjaképp elnyeri majd egész hónapi zsebpénzüket - ilyen szépen, derűsen mosolygott Porthosunkra a jövő.

Persze, testőr barátunkban fel-felrémlett, hogy a rossz nyelvek kígyót-békát kiáltanak az ügyészekre - így volt ez már akkoriban, s így maradt máig is: hogy fukarok, enyves kezűek, böjtöt kedvelők; ámde Porthos nem tekintve bizonyos takarékossági rohamokat, melyeket világéletében fölöttébb időszerűtlennek talált, úgy látta, meglehetősen bőkezű az ügyészné, no persze, csupán a többi ügyésznéhez képest, ezért abban reménykedett, hogy valami kacsalábon forgó vár kapui nyílnak meg előtte.

Amint azonban a ház kapujához ért, kétség kezdte környékezni; nem valami bizalomgerjesztő a környezet: bűzös, sötét kapualj, vastag rács a lépcsőházban, melyen keresztül alig szivárog be némi fény a szomszéd udvar felől; az első emeleti lakás ajtaja alacsony, öklömnyi vasszögekkel kiverve, mint a Nagy-Châtelet börtön főbejárata.

Porthos bekopogtatott; nyurga, halvány képű ügyvédbojtár nyitott ajtót, arca alig látszott ki fésűtől-ollótól szűz üstöke alól. Olyaténképpen üdvözölte a testőrt, mint aki azért hajol meg a másik előtt, mert magas termete erőre, egyenruhája katonai mivoltára, kicsattanó ábrázata úri életre vall.

Az első patvarista mögött ott a második - ez már alacsonyabb, majd a harmadik - ez megint magasabb a másodiknál, végül egy tizenkét éves forma írnokocska a harmadik mögött.

Ez tehát összesen három és fél patvarista: ebben a korban az ilyesmi azt jelentette, hogy az irodának igen sok ügyfele van.

Jóllehet csak egy óra felé várták a testőrt, az ügyészné dél óta hegyezte a fülét, és úgy számított, hogy szerelmét a szíve, és talán a gyomra is, korábbi érkezésre sarkallja majd.

Coquenard-né asszony tehát a lakás felőli ajtón lépett az előszobába, szinte ugyanabban a pillanatban, mikor vendége megjelent a lépcső felől, s az érdemes hölgy érkezése véget vetett Porthos kínos helyzetének. Az ügyvédbojtár kíváncsi fajzat, a testőr nemigen tudta, mit szóljon a hosszabb-rövidebb orgonasípok módjára sorakozó sihederekhez: egy szót sem bírt kinyögni, csak állt.

- Az unokaöcsém! - kiáltott fel az ügyészné - tessék, tessék, jöjjön be Porthos úr.

A Porthos név hatása a patvaristákra sem maradt el: nevetni kezdtek, de Porthos visszafordult, erre valamennyi arc nyomban elkomolyodott.

Áthaladtak az előszobán (itt voltak most a patvaristák), át az irodán (itt lett volna a helyük, ebben a sötét, iratokkal telezsúfolt, teremnagyságú helyiségben), majd végül az ügyész dolgozószobájába jutottak. Innen is kilépve jobb felől elhagyták a konyhát, és beléptek az úriszobába.

A sok egymásba nyíló szobát Porthos nem találta valami szívderítőnek. A sarkig tárt ajtókon át biztosan messze hallatszik minden szó, a konyha meg - mert befeléjövet oda is besuhant villámgyors, fürkész tekintete -, igen, a konyha az ügyészné szégyenére, és önmagának nagy sajnálatára, mi tűrés-tagadás, nyomát sem mutatta annak a pezsgő elevenségnek, sürgés-forgásnak, mely ízes lakoma idején az ínyes mesterség efféle szentélyében rendszerint uralkodik.

Az ügyész minden bizonnyal tudott a látogatásról, mert Porthos láttán nem lepődött meg, a testőr pedig meglehetősen fesztelenül lépett hozzá, és udvariasan üdvözölte.

- Szóval unokatestvérek volnánk, Porthos uram? - kérdezte, és karjára támaszkodva feltápászkodott a fonott karosszékben.

Az ügyész szívós, szikár aggastyán volt, törékeny teste szinte elveszett fekete, bő lebernyegében; apró szürke szeme villogott, akár a karbunkulus, látszott, hogy arcából ez az egyetlen rész, amelyik még él, no meg a csempe szája. De a lába kezdte már felmondani a szolgálatot, s az öreg csontváz mozdulatlanságra kényszerült; az érdemes ügyész öt-hat hónapja, mióta a gyengülés jelei először mutatkoztak rajta, szinte egészen felesége rabszolgája lett.

Megadóan vette tudomásul, hogy unokaöccse van, ez volt minden. Ha Coquenard úr még legény a talpán, esze ágában sem lett volna Porthos urat rokonául fogadni.

- Úgy van, uram, unokatestvérek vagyunk - felelte Porthos rendületlenül; amúgy sem hitte soha, hogy lelkendezve fogadja majd a férj.

- A nők révén, ha nem tévedek? - kérdezte gonoszul az ügyész.

Porthos nem fogta fel a gúnyt, sőt együgyűséget látott benne, és elmosolyodott nagy bajsza alatt. Coquenard-né asszony tudta, hogy az együgyű ügyész ritka madár, s ezért ő is mosolygott, de főként fülig pirult.

Amint Porthos belépett, az ügyész nyugtalanul pillantott egy nagy szekrényre, mely szemközt állt tölgyfa íróasztalával. Jóllehet a szekrény formája nem olyan volt, mint álmaiban látta, Porthos kitalálta, hogy ez lehet a boldogító "láda", és titokban a kezét dörzsölgette, hogy a valóság jó hat lábbal megtoldja ábrándjait.

Coquenard mester nem feszegette tovább a rokonság ág-bogait, hanem nyugtalan pillantását a szekrényről Porthosra vetette, és csupán ennyit szólt:

- Remélem, öcsémuram, mielőtt visszautazik vidékre, egyszer majd szerencséltet bennünket ebédre, nem igaz, Coquenard-né asszony?

A döfés ezúttal Porthosnak elevenébe talált: lehetetlen volt észre nem vennie; úgy látszik, Coquenard-né is felfigyelt rá, mert így válaszolt:

- Unokaöcsénk többé nem jön el hozzánk, ha úgy érzi, hogy nem látjuk szívesen, de az ellenkező esetben is túl keveset lesz Párizsban, tehát minálunk is, és ezért úgy ildomos, hogy megkérjük, szentelje nekünk minden szabad percét, míg el nem utazik.

- Hej, lábam, szegény lábam, mivé lettél? - dohogott Coquenard. És megpróbált mosolyogni.

Porthos így épp abban a pillanatban kapott erősítést, amikor már-már feladta a reményt, hogy élvezheti a konyhaművészet remekeit, ezért igen nagy hálát érzett kedves ügyésznéje iránt.

Hamarosan elérkezett az ebéd ideje. Átmentek az ebédlőbe; a nagy sötét szoba a konyhával szemközt helyezkedett el.

A patvaristák minden bizonnyal szokatlan illatokat érezhettek a házban; katonás pontossággal jelentkeztek, mindegyik kézben tartotta zsámolyát, várva, hogy leülhessen. Ijesztően tettre kész módon már előre mozgott az állkapcsuk.

- Jóságos isten! - gondolta Porthos a három éhes farkasra pillantva (mert a kis írnok, jól sejthettük, nem volt méltó arra, hogy helyet kapjon principálisa asztalánál) - én bizony a bácsikám helyébe nem tartanék a házamban ilyen haspókokat. Olyanok, mint a hajótörött, aki már hat hete éhkoppon él.

Coquenard mestert Coquenard-né tolta be gördülő székén az ebédlőbe; Porthos is segített neki, hogy az asztal mellé ültesse férjeurát.

Alig jelent meg az ügyész a szobában, éppúgy megmozdult az ő állkapcsa, orrcimpája is, akár a patvaristáké.

- Hahó! - szólalt meg - ugyancsak bizalomgerjesztő ez a leves!

- Mi a fene tetszik neki úgy ezen a levesen? - morfondírozott Porthos, és a sápatag, hosszú lére eresztett, zavaros kotyvalékra pillantott, melyben imitt-amott úszkált néhány kenyérdarab, mint egy szigetcsoport szétszórt szigetei.

Coquenard-né asszony elmosolyodott, intett kosztosainak, és mindenki serényen helyet foglalt.

Az ügyészt kínálták először, azután Porthost, majd Coquenard-né magának szedett, és végül a türelmetlenkedő patvaristáknak osztott puszta levet, kenyér nélkül.

E percben magától kinyílt a csikorgó ebédlőajtó, és Porthos az elfordult ajtószárnyakon túl az írnokocskát pillantotta meg, aki nem vehetett részt a lakomában, és mintegy két tűz közé szorítva, kenyeret majszolt a konyha és az ebédlő felől szállongó ínycsiklandozó illatok között.

Leves után a szolgáló főtt tyúkot hozott be. Hallatlan fényűzés! a vendégek szeme kerekre nyílt, félő volt, hogy kiesik a helyéből.

- Látszik, hogy szereti a családját Coquenard-né asszony - szólalt meg az ügyész szinte szívettépően mosolyogva -, ugyancsak kivágja a rezet az unokaöccse kedvéért.

A szegény tyúk sovány volt, porhüvelyét ripacsos bőr védelmezte, oly vastag, hogy a csontjai semmiképp sem tudták átlyukasztani, holott szemlátomást ezen igyekeztek. Nyilván csak szorgos keresés után akadhattak rá a tyúk-ketrec legsötétebb zugában, ahol meghúzódott, hogy aggkori végelgyengülésben lelje halálát.

"Az angyalát! - gondolta Porthos - szomorú az élet: tisztelem becsülöm az öregkort, de nem levesben - pecsenyében."

És körültekintett, csatlakoznak-e véleményéhez, ámde épp ellenkezőleg, mást se látott, mint csupa csillogó szemet, melyek máris falták megvetése tárgyát, a mennyei tyúkot.

Coquenard-né maga elé húzta a tálat, ügyesen levágta a tyúk két fekete lábát, és férje tányérjára helyezte; lemetszette az állat nyakát, s azt a fejével együtt saját tányérjára tette; a szárnyat Porthos részére nyisszantotta le, és a tyúkot csaknem érintetlenül adta vissza ugyanannak a szolgálónak, aki az imént behozta; a dicső szárnyas eltűnt a szemek elől; a testőrnek még arra sem maradt ideje, hogy az arcokon végigtanulmányozza a csalódásnak jellemtől, vérmérséklettől függő változatait.

Ezután egy tál lóbabot hoztak be a tyúk helyett; a malomkerék nagyságú tálon mintha néhány birkacsont mutatkozott volna; első pillantásra az volt a látszat, mintha némi hús is volna rajtuk.

Ám a patvaristákat nem lehetett ilyen szemfényvesztéssel elkápráztatni; siralmas képükön megadás mutatkozott.

Coquenard-né a jó háziasszony mértékletességével osztotta szét a babot a fiatalemberek között.

Ezután a borra került a sor. Coquenard mester egy cseppet sem hasas kőbutéliából mindegyik fiatalembernek öntött egy harmadpohárnyit, magának is töltött, nagyjából ugyanilyen kiméret szerint, s a butélia nyomban átkerült Porthos és Coquenard-né asszony oldalára.

A patvaristák felvizezték a harmadpohár bort, s amikor felét kiitták, ismét színültig töltötték, azután újra és megint újra, s az ebéd végén valami olyasféle nedűt ittak, mely rubinvörösből fokozatosan az égett topáz színére változott.

Porthos bátortalanul majszolta a tyúk szárnyát, és végigfutott a hátán a hideg, amikor megérezte, hogy az asztal alatt az ügyészné térde a lábát keresi. Ő is felhajtott egy félpohárnyit a mérséklettel adagolt borból; megállapította, hogy montreuili vinkó, a bicska is kinyílik tőle minden borszakértő zsebében.

Az ügyész elnézte, hogy vedeli tisztán a bort, és felsóhajtott.

- Nem kóstolja meg a babot, kedves Porthos öcsém? - kérdezte Coquenard-né, de hangján megérzett, hogy azt akarja mondani: "Ha jót akar, ne kóstolja meg!"

- Vigyen el az ördög, ha megkóstolom! - dörmögte Porthos maga elé...

Majd hangosan:

- Köszönöm, kedves néném, már nem vagyok éhes.

Egy ideig mindenki hallgatott: Porthos nem tudta, mit tehet, mit nem tehet. Az ügyész egyfolytában többször is elismételte:

- Ez igen, Coquenard-né asszony! Szívből gratulálok, valósággal díszlakoma volt az ebédje; istenúgyse, halálra ettem magam!

Coquenard mester a levest meg a tyúk fekete lábát költötte el, és az egyetlen birkacsontot, amelyiken egy kis hús is volt.

Porthos azt gondolta, ugratják: pödörgetni kezdte a bajszát, és felvonta szemöldökét, ámde Coquenard-né térde szép szelíden türelemre intette.

A percnyi némaságot s a felszolgálás szünetét Porthos sehogy sem értette, ám a patvaristák annál inkább tisztában voltak iszonyatos jelentőségével; az ügyész csak rájuk tekintett - pillantását Coquenard-né asszony mosolya kísérte -, mire lassacskán felszedelőzködtek az asztaltól, még annál is lassabban összehajtották szalvétájukat, majd köszöntek és eltávoztak.

- Menjetek fiúk, menjetek - szólt utánuk komolyan az ügyész -, a munka serkenti az emésztést.

A patvaristák távozása után Coquenard-né felállt, s a pohárszékből egy szelet sajtot, birsalma-kompótot és süteményt vett elő; ez utóbbit saját maga készítette mézzel, mandulával.

Coquenard mester szemöldökét ráncolta, már sokallta az újabb fogásokat; Porthos fancsali képpel nézett, mert látta már, hogy itt szó sem lesz ebédről.

Körülnézett, benn van-e még a bab, de a babos tálat már ki vitték.

- Úgy bizony, díszlakoma! - hangoskodott Coquenard mester, egyre izegve-mozogva székén - méghozzá a javából, epulae, epularum;^[23] Lucullus a házigazda, Lucullus a vendég!

Porthos a közelében levő üvegre pillantott, és azt remélte, hogy majd bort, kenyeret meg sajtot eszik, de bornak se híre, se hamva, a butélia üres volt, Coquenard úr és neje pedig úgy tett, mint aki semmit nem vesz észre.

- No jó - gondolta Porthos magában -, legalább tudom, mihez tartsam magam.

Elcsipegetett néhány szem befőttet, és foga beleragadt a Coquenard-né készítette, nyúlós kulimászba.

- Elvégeztetett! - gondolta magában. - Hej, ne remélném csak, hogy egyszer bekukkanthatok Coquenard-néval a férje szekrényébe!

Coquenard mester szinte kicsapongásnak érezte a dús lakoma gyönyörűségeit, és helyénvalónak látta, ha sziesztázik egyet. Porthos remélte, hogy a dolog azon nyomban meg is történik, mégpedig ott, ahol jelenleg tartózkodnak, az átkozott ügyésznek azonban esze ágában sem volt ilyesmi: begördíttette magát a szobájába, és addig zsörtölődött, míg arccal nem fordították a szekrénye felé, melynek peremére azután, még nagyobb óvatosság okából, felrakta mindkét lábát.

Az ügyészné átvezette Porthost egy másik szobába, és hozzáláttak, hogy megvessék a kiengesztelődés alapjait.

- Hetenként háromszor nálunk ebédelhet - szólt Coquenard-né asszony.

- Köszönöm - felelte Porthos -, semmiben sem szeretem a túlzást; most különben is legfőbb gondom a felszerelés.

- Igen, igen - sápítozott az ügyészné -, az az átkozott felszerelés.

- Hajaj, de az ám! - visszhangozta Porthos.

- De hát mi a felszerelés a csapatuknál, Porthos uram?

- Az bizony sokféle cókmókból áll - mondta Porthos -, a testőr, mint jól tudja kegyed, kiváltságos katona, sok mindenre van szüksége, amire gárdista, svájci alabárdos soha rá nem szorul.

- No de mégis, sorolja fel.

- Az egész belekerülhet mondjuk... - szólt Porthos aki jobb szerette, ha a végösszegről vitáznak, nem a tételekről.

Az ügyészné reszketve várakozott.

- Mennyibe? - kérdezte aztán. - Remélem, nem lesz több, mint...

Elhallgatott, torkán akadt a szó.

- Potomság! - szólt Porthos - a kétezerötszáz frankot sem haladja meg, sőt, azt hiszem, kétezerrel is megúszhatom, ha fogamhoz verem a garast.

- Kétezer frank! Jóságos isten! - kiáltotta az asszony - hisz ez egész vagyon.

Porthos sokat jelentő fintorra húzta a száját; Coquenard-né tüstént megértette.

- Azért kérdezem a tételeket - folytatta -, mert sok rokonunk és ügyfelünk van a kereskedők között, és szinte egészen bizonyos, hogy száz százalékkal olcsóbban szerezhetünk be mindent, mint uraságod.

- Ahá! - mondta Porthos - szóval ide akart kiskegyed kilyukadni!

- Ide, kedves Porthos úr, ide! Például elsősorban lóra van szüksége, ugyebár?

- Lóra, úgy bizony.

- No látja! ebben mindjárt segíthetek.

- Remek! - szólt Porthos, és szinte ragyogott - akkor hát a lóval helyben is vagyunk; de kell még a teljes lószerszám, azt pedig csak maga a testőr vásárolhatja meg; különben sem rúg háromszáz franknál többre az egész.

- Háromszáz frank; no jó, háromszáz frank - szólt nagyot sóhajtva az ügyészné.

Porthos mosolygott; tudjuk, hogy birtokában volt még a Buckingham-féle nyereg, és most úgy gondolta, suttyomban háromszáz frank üti a markát.

- Aztán - folytatta - az inasom lova meg az én ládám következik; ami a fegyverzetet illeti, ne legyen gondja rá, az már megvan.

- Lovat akar az inasának? - kérdezte tétovázva az ügyészné - ugyancsak nagyúr az inasa, kedves barátom.

- Ejnye, asszonyom! - szólt Porthos dölyfösen - hát ki vagyok én tulajdonképpen? Valami bugris paraszt?

- Dehogyis; csupán azt akartam mondani, hogy egy takaros öszvér olykor éppoly szemrevaló, akárcsak a ló, és azt hiszem, ha szerzünk egy takaros öszvért, annak a Mousquetonnak...

- Nem bánom, szerezzünk egy takaros öszvért neki - mondta Porthos -, igaza van kegyednek, láttam már felettébb rangos urakat Spanyolországban, akik öszvéren járatták egész, kíséretüket. Csakhogy akkor, kedves Coquenard-né asszony, tollforgó meg csörgő is kell az öszvérnek, ezt, remélem, megérti!

- Efelől nyugodt lehet - felelt az ügyészné.

- Hátra van még a láda - folytatta Porthos.

- No, emiatt se főjön a feje! - kiáltott fel Coquenard-né - a férjemnek öt-hat ládája is van, válassza ki a legjobbikat; az egyikkel különösen szeretett utazni: akkora, hogy az egész hetivásár belefér.

- És üres az a láda? - kérdezte Porthos ártatlanul.

- Hát persze hogy üres - válaszolt az ügyészné éppoly ártatlanul.

- Márpedig nekem olyan láda kell - kiáltotta Porthos -, amelyik jól ki van bélelve, angyalom.

Coquenard-né újból csak sóhajtozott. Molière ekkor még nem írta meg a Fösvény idevágó jelenetét. Harpagon, mint látjuk, csupán Coquenard-né után következik.

Végezetül ugyanilyen viták zajlottak le a felszerelés legapróbb részletei körül, s a megbeszélés eredménye az lett, hogy az ügyészné készpénzben kifizet nyolcszáz frankot, és természetben szolgáltatja a lovat meg az öszvért; azokra vár majd a tisztesség, hogy a diadal felé röpítsék Porthost és Mousquetont.

Miután megállapodtak a fentiekben, Porthos elbúcsúzott Coquenard-né őnagyságától. A hölgy ugyancsak bűvölte szemével, szerette volna visszatartani, de Porthos arra hivatkozott, hogy a szolgálat az szolgálat, s előbb a király, csak azután az ügyészné.

A testőr felettébb morcos kedvében tért haza: korgott a gyomra.

Eközben D'Artagnan, mint említettük, lelkiismeretének tiltakozása és Athos bölcs tanácsai ellenére szinte óráról órára jobban belehabarodott miladybe; egyetlen napot sem hagyott ki, szünet nélkül csapta a szelet, és kalandos gascogne-i fejével szentül hitte, hogy széptevése előbb-utóbb meghódítja a hölgyet.

Egy este, amint nagy hetykén, szelesen megérkezett, mint aki azt várja, hogy eső helyett is arany hullik fejére az égből, a szobalányba ütközött a kapualjban, a szép Ketty azonban ezúttal nem érte be annyival, hogy futólag hozzátörleszkedik, hanem kedvesen megfogta a kezét.

- Aha! - gondolta D'Artagnan - valami üzenetet akar átadni úrnője nevében; a hölgy nem mert volna személyesen találkára hívni, így hát a szobalány közvetít.

És a lehető leghódítóbb pillantással nézett a bájos gyermekre.

- Egy szóra kérem, lovag uram... - rebegte a lány.

- Beszélj, kicsikém, beszélj - mondta D'Artagnan -, hallgatom.

- Itt nem lehet; túl hosszú, amit mondani akarok, és főleg túl bizalmas.

- Akkor hát mit tegyünk?

- Ha volna szíves követni a lovag úr... - mondta Ketty bátortalanul.

- Ahová csak parancsolod, szép kicsikém.

- Jöjjön, kérem.

Ketty el sem engedte D'Artagnan kezét, egy sötét csigalépcsőhöz vezette, és vagy tíz-tizenöt lépcsőfok utáni kinyitott egy ajtót.

- Lépjen be, lovag úr - szólalt meg -, itt egyedül leszünk és beszélgethetünk.

- Miféle szoba ez, drágaságom? - kérdezte D'Artagnan.

- Az én szobám, lovag úr; ez a másik ajtó pedig úrnőm szobájába nyílik. De ne féljen, nem hallja meg, mit beszélünk; sosem fekszik le éjfél előtt.

D'Artagnan sebtében körültekintett. Ízléses, tiszta, kedves szobácskát látott, szeme azonban akarva, akaratlanul arra az ajtóra tapadt, amelyik Ketty szerint milady szobájába nyílik.

Ketty megsejtette, mi jár a fiatalember eszében, és felsóhajtott:

- Szóval nagyon szerelmes az úrnőmbe, lovag úr!

- Kimondhatatlanul, Ketty! Őrülten szeretem.

Ketty megint sóhajtott.

- Sajnos, uram! - mondta - elég baj az!

- Ej, az áldóját, hát mi rossz van ebben? - kérdezte D'Artagnan.

- Az - felelte Ketty -, hogy úrnőm csöppet sem szereti az urat.

- Ejha! - szólt D'Artagnan - talán ő maga üzeni ezt?

- Dehogyis, uram! de én szívemen viselem az érdekét, ezért határoztam el, hogy megmondom.

- A jó szándékot, drága Ketty, mindenképp megköszönöm, de a mondanivaló, ne is haragudj, nem valami kellemes.

- Vagyis nem hiszi, hogy igazat beszélek?

- Az ilyesmit, szépségem, már csak hiúságból is nehezen hisszük el.

- Szóval nem hisz nekem?

- Talán ha volnál szíves alá is támasztani állításodat...

- Mit szól ehhez?

Ketty egy levélkét húzott elő fűzőjéből.

- Nekem szól? - kérdezte D'Artagnan, és lecsapott a levélre.

- Nem, valaki másnak.

- Igen.

- A nevét, a nevét! - kiáltotta D'Artagnan.

- Tessék a címe.

- Wardes gróf!

Azonnal a Saint-Germain-i jelenet képe merült fel a hiú gascogne-i emlékezetében; a gondolat suhanását követő gyors mozdulattal feltépte a borítékot, hiába sikoltott fel Ketty, amikor látta, mit csinál, azaz mit csinált.

- Jaj istenem, lovag úr - mondta -, mit csinál?

- Én? semmit! - mondta D'Artagnan, és ezt olvasta:

Nem válaszolt első levelemre; talán nem érzi jól magát, vagy már elfeledte, hogyan nézett rám Guise asszonyéknál a bálban? Gróf, itt az alkalom! Ne szalassza el.

D'Artagnan elsápadt; a hiúságába gázoltak, s ő azt hitte, szerelmét érte sérelem.

- Szegény jó D'Artagnan úr! - mondta Ketty; hangjából szánalom csengett, és megint megszorította a fiatalember kezét.

- Sajnálsz, kicsikém! - kérdezte D'Artagnan.

- Igen, igen! tiszta szívemből! én tudom, mi a szerelem!

- Tudod, mi a szerelem? - kérdezte D'Artagnan, és most először vette szemügyre figyelmesebben.

- Sajna, tudom.

- No jó! de akkor jobb, ha nem sajnálsz, hanem kezemre jársz, hogy úrnődön bosszút álljak.

- És hogyan akar bosszút állni?

- Meg akarom hódítani, ki akarom ütni vetélytársamat a nyeregből.

- Ehhez tőlem hiába vár segítséget, lovag úr! - csattant fel Ketty.

- Ugyan miért? - kérdezte D'Artagnan.

- Két okból.

- Mégpedig?

- Először is: úrnőm sohase fogja szeretni.

- Honnét tudod?

- A lovag úr megsértette az önérzetét.

- Én! hogyan sérthettem volna meg? Hiszen mióta csak ismerem, porban csúszom előtte, mint egy rabszolga! kérlek, beszélj.

- Nem mondhatom el, csak annak a férfinak, aki... aki a lelkem mélyébe lát!

D'Artagnan másodszor is megnézte Kettyt. Nem egy hercegnő szíves örömest lemondott volna koronájáról, ha olyan üde és szép lehet, mint ez a kislány.

- Ketty - mondta -, ha akarod, én a lelkedbe látok; szíves örömest, drága kincsem.

És megcsókolta, a szegény kislány meg elpirult, mint a pipacs.

- Nem! - kiáltotta Ketty - nem, maga nem szeret! úrnőmet szereti, most mondta, épp az imént.

- Ezért a második okot már el se mondod?

- A második ok, lovag úr - folytatta Ketty, mert bátorságot csöpögtetett belé egyrészt a csók, másrészt a fiatalember sokat jelentő pillantása -, a második ok az, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze - szerelemben is.

D'Artagnannak csupán most ötlött eszébe Ketty epekedő nézése, találkozásaik az előszobában, a lépcsőn, a folyosón, amikor a lány minden alkalommal hozzáért a kezével, és alig tudta elfojtani sóhajait, ám a férfit egészen lekötötte a vágy, hogy elnyerje a nagyúri hölgy kegyét, és ezért rá sem hederített a szobalányra: aki sasra vadászik, ügyet sem vet a verébre.

Ezúttal azonban a mi gascogne-ink egy szempillantás alatt felmérte, milyen hasznos lehet számára Ketty szerelme és ártatlan vagy arcátlan vallomása: elcsípheti a Wardes grófnak szánt leveleket, kémet szerez az ostromlott váron belül, és bármikor bejuthat Kettynek úrnőjével szomszédos szobájába. Mint látjuk, gondolatban álnokul máris elárulta a szegény lányt, hogy szépszerével vagy erőszakkal, de mindenképpen megszerezze miladyt.

- Nos, édes Kettym - mondta a lánynak -, akarod-e hogy bebizonyítsam, hogy szerelmes vagyok, bármennyire nem hiszed is?

- Kibe szerelmes? - kérdezte a lány.

- Beléd; máris készen állok.

- És hogyan bizonyítja?

- Akarod, hogy ma este neked szenteljem azt az időt, melyet rendszerint úrnőddel szoktam tölteni?

- Akarom, igen! - felelte Ketty, és tapsolt örömében - de mennyire!

- Akkor hát, kicsikém - szólt D'Artagnan egy karosszékbe ereszkedve -, jer közelebb, hadd mondjam el, hogy sose láttam nálad csinosabb szobalányt!

És addig-addig mondta, és oly ékesen, hogy a szegény kislány el is hitte neki, hisz amúgy is azért epekedett, hogy elhihesse... Mindazonáltal D'Artagnan nagy ámulatára a csinos Ketty elég elszántan védekezett.

Ostromban, védekezésben gyorsan múlik az idő.

Az óra éjfélt ütött, és ezzel csaknem egyidejűleg milady szobájában megszólalt a csengő.

- Úristen! - kiáltott Ketty - az úrnőm! Eredj, eredj azonnal!

D'Artagnan felállt, fogta a kalapját, mintha teljesíteni akarná a parancsot, de nem a lépcsőre nyíló ajtót nyitotta ki, hanem feltépte egy nagy szekrény ajtaját, és bebújt milady ruhái és pongyolái közé.

- Mit csinál? - kiáltotta Ketty.

D'Artagnan jó előre magához vette a kulcsot, és válasz nélkül magára zárta a szekrényt.

- Mi lesz hát! - rikácsolt milady - talán alszik, hogy hiába csöngetek?

És D'Artagnan hallotta, hogy valaki hevesen belöki a két szoba közti ajtót.

- Itt vagyok, milady, itt vagyok - kiáltotta Ketty, és úrnője elé rohant.

Mindketten visszamentek a hálószobába, és mivel az ajtó nyitva maradt, D'Artagnan hallhatta, hogy milady egy ideig szidja szobalányát; azután lecsillapodott, és miközben Ketty alváshoz öltöztette úrnőjét, D'Artagnan arra figyelt fel, hogy őrá terelődik a szó.

- Ugyan mi történt - kérdezte milady -, hogy ma este a gascogne-i nem jelentkezett?

- Csakugyan nem jelentkezett, asszonyom? - szólt Ketty. - Még el sem érte célját, és máris hűtlenkedik?

- Ugyan már! Nyilván Tréville úr vagy Des Essarts úr nem engedte el. Ismerem én az ilyeneket, Ketty, ez pedig különösképp az én nótámra táncol.

- Mit akar vele csinálni, asszonyom?

- Mit!... Ne félj semmit, Ketty, van köztünk valami, amiről nem tud ez az ember... Kis híján hitelemet vesztettem miatta a bíborosnál... Ezt nem felejtem el neki!

- Pedig azt hittem, hogy szereti, asszonyom.

- Én szeretem? gyűlölöm! Kezében tartotta Winter lord életét a fajankó, és nem ölte meg: háromszázezer frank évjáradékot ütött ki a kezemből!

- Jól mondja, asszonyom - felelte Ketty -, hiszen a kegyed fia volna nagybácsijának egyetlen örököse, és nagykorúságáig úrnőm lett volna a vagyon haszonélvezője.

D'Artagnan csontja velejéig megborzongott, hogy a szende hölgy most, amikor nem leplezi igazi énjét, mint társalgásaikban, milyen metsző hangon kárhoztatja, amiért nem ölte meg azt az embert, akit szemtől szembe körüludvarol.

- Már régen bosszút is álltam volna rajta - folytatta a milady -, ha a bíboros, magam se tudom miért, kíméletre nem int.

- Bezzeg nem kímélte, asszonyom, azt a kis nőt, D'Artagnan szerelmét.

- Persze, a kis rőfösnét a Sírásók utcájából! Hiszen barátunk már azt is elfeledte, hogy a világon van! No, csinos kis bosszú, mondhatom!

D'Artagnan homlokát kiverte a hideg veríték: szörnyeteg ez a nő.

Hallgatózott, de sajnos a vetkőzés véget ért.

- Jól van - szólt milady -, menj vissza a szobádba, és azon légy, hogy holnap végre választ hozz mai levelemre.

- Wardes gróftól? - kérdezte Ketty.

- Persze hogy Wardes gróftól.

- Ha jól sejtem - szólt Ketty -, szívesen cserélne vele szegény D'Artagnan úr.

- Menjen, kisasszony - mondta milady -, nem vagyok kíváncsi a véleményeire.

D'Artagnan hallotta, amint becsukódik az ajtó, majd két retesz csikordult: most zárkózott be milady; az ajtó másik oldaláról halkan, nagyon halkan Ketty szintén ráfordította a kulcsot, mire D'Artagnan kilépett a szekrényből.

- Jaj istenem! - suttogta Ketty - mi baja? Milyen sápadt!

- Gyalázatos perszóna! - szólt halkan D'Artagnan.

- Hallgasson! Hallgasson! Menjen - mondta Ketty -, csupán egy vékony fal választja el szobámat miladyétól, minden szó áthallatszik!

- Épp ezért nem megyek - mondta D'Artagnan.

- Hogyan! - szólt Ketty, és elpirult.

- Vagy legalábbis... csak később megyek.

Magához vonta Kettyt, s mivel az ellenállás oly nagy zajjal jár, Ketty nem állhatott ellen, így hát engedett!

Így állt bosszút D'Artagnan miladyn. Most értette meg, milyen igaz a mondás, hogy a bosszú az istenek élvezete. És ha egy csöppnyi érzés lett volna szívében, be is éri ezzel az új hódítással, benne azonban nem volt semmi más, csupán nagyravágyás meg büszkeség.

Valamit azonban mégis javára kell írnunk: Kettyn aratott győzelmét először is arra használta fel, hogy megpróbálta kiszedni belőle, mi történt Bonacieux-nével, de a szegény lány megesküdött a feszületre, hogy sejtelme sincs róla, mert úrnője mindig csupán félig tárja fel titkait; ő mindenesetre azt hiszi, hogy az asszony él.

Hogy miért forgott kockán milady hitele a bíborosnál, arról sem tudott Ketty, ám D'Artagnan e téren tájékozottabb volt: midőn eltávozott Angliából, az egyik visszatartott hajón megpillantotta miladyt, és nem volt alaptalan a feltevése, hogy a gyémánt zsinórhegyek vannak a dolog hátterében.

Ám a legnyilvánvalóbb az volt az egészben, hogy milady azért gyűlöli szívből, vadul, engesztelhetetlenül, mert nem ölte meg a sógorát.

D'Artagnan másnap ismét jelentkezett nála. Milady gyilkos kedvében volt, D'Artagnan sejtette, hogy azért dühöng, mert nem kapott levelet Wardes gróftól. Ketty belépett, milady azonban rendkívül nyersen bánt vele. A lány D'Artagnanra pillantott, és pillantása ezt mondotta: "Látja, mit szenvedek maga miatt!"

Mégis, találkozásuk vége felé már-már szinte dorombolt a szép tigris: mosolyogva hallgatta D'Artagnan kellemkedését, sőt csókra nyújtotta kezét.

D'Artagnan eltávozott, s most már végképp nem tudta, hányadán áll, de mindig helyén volt az esze, továbbra is tette hát a szépet miladynek, ám közben új tervet kovácsolt.

Az ajtóban találkozott Kettyvel, és ma este is felment hozzá. Ketty nagy fejmosást kapott, úrnője hanyagsággal vádolta. Milady nem tudta mire vélni Wardes gróf hallgatását, és megparancsolta a lánynak, hogy reggel kilenckor jelentkezzék egy újabb, harmadik levélért.

D'Artagnan megígértette Kettyvel, hogy másnap reggel átadja neki ezt a levelet, s a szegény lány mindent megígért az imádott férfinak: eszét vette a szerelem.

Minden ugyanúgy történt, mint tegnap; D'Artagnan a szekrénybe zárkózott, milady beszólította a lányt; levetkőzött, elküldte Kettyt, és bereteszelte az ajtót. D'Artagnan, akárcsak tegnap, ma is reggel ötkor tért haza.

Tizenegy órakor megjelent Ketty, kezében az újabb levél miladytől. Szegény lány már nem is védekezett, hagyta, hogy D'Artagnan elvegye tőle: teste-lelke a szép katona rabja volt.

D'Artagnan felnyitotta a levelet, s a következőket olvasta:

Harmadízben írok, harmadszor ismétlem, hogy szeretem. Vigyázzon, ne várakoztasson tovább, negyedszerre azt írnám, hogy gyűlölöm.

Ha megbánta eddigi viselkedését, a lánytól, aki átadja soraimat, megtudhatja, mi módon nyerhet bocsánatot egy igazi lovag.

D'Artagnan olvasta a levelet, és közben hol elsápadt, hol elpirult.

- Úgy! még mindig szereti! - szólt Ketty, aki pillanatra sem vette le tekintetét a fiatalember arcáról.

- Nem, Ketty, tévedsz, már nem szeretem, de megbosszulom, hogy így semmibe vesz.

- Megbosszulja! Már azt is elmondta, hogyan.

- Mit törődsz vele! Tudod, hogy csak téged szeretlek.

- Honnan tudhatnám?

- Abból, ahogyan őt megalázom!

Ketty felsóhajtott.

D'Artagnan tollat fogott és írni kezdett:

Asszonyom, mindeddig nem hihettem, hogy első két levele nekem szól, annyira érdemtelennek tartom magam ekkora kegyre, különben is gyengélkedtem, ezért haboztam mindeddig, válaszoljak-e.

Most már azonban kétségen felül áll, hogy elhalmoz kegyeivel, mert nem csupán levele mondja, hanem szobalánya is jelenti, hogy szerelmével dicsekedhetem.

Nincs szükségem rá, hogy mások mondják el, mi módon nyerhet bocsánatot egy igazi lovag. Ma este tizenegykor személyesen kérem hát bocsánatát. Úgy érzem, újabb sértést követnék el, ha ezek után akár csak egy napot is késlekedném.

Asszonyom kegyéből a legboldogabb férfi:

Wardes gróf

Nemcsak hamisítvány volt ez a levél hanem otrombaság is, sőt jelenlegi erkölcsi felfogásunk szerint úgyszólván becstelenség, ám mainapság sokkal finnyásabbak vagyunk, mint eleink. Különben is D'Artagnan saját fülével hallotta miladytól, mennyivel súlyosabb álnokságok terhelik a szépasszony lelkét, ezért nem is tartotta valami nagy becsben. És mégis, minden megvetése ellenére úgy érezte, tébolyult szenvedélyre lobbantotta ez az asszony. Megvetéstől ittas szenvedélyre, de mégiscsak szenvedélyre vagy szomjúságra, ha úgy akarjuk.

D'Artagnan terve igen egyszerű volt; Ketty szobájából bejut miladyhez, kihasználja a meglepetést, a szégyen és rémület első pillanatait, és diadalt arat; vagy esetleg kudarcot vall, de hát a véletlenre is kell hagyni valamit. Egy hét múlva megkezdődik a háború, és neki mennie kell: nincs sok ideje az epekedésre.

- Nesze - szólt a fiatalember, és átadta Kettynek a lepecsételt levelet -, add át miladynek Wardes gróf válaszát.

Szegény Ketty holtsápadtra vált, sejtette, mi van a levélben.

- Figyelj rám, szívem - mondta neki D'Artagnan -, így vagy úgy, végére kell járnunk a dolognak, ezt jól tudod: milady rájöhet, hogy első levelét nem a gróf inasának adtad, hanem az enyémnek, a többit meg én bontottam fel Wardes gróf helyett, akkor úgyis kidob, és bosszúja aligha éri be ennyivel, hisz ismered.

- Ó jaj! - mondta Ketty - ki miatt is vállaltam ezt a kockázatot!

- Tudom, hogy miattam, édesem - felelt a fiatalember -, meg is hálálom neked, esküszöm.

- De mi van hát a levélben?

- Miladytől majd megtudod.

- Ó, hát nem szeret! - kiáltott Ketty - milyen boldogtalan vagyok!

Van ilyenkor egyfajta válasz, amelyik mindig lépre csalja az asszonyokat, és D'Artagnan úgy válaszolt, hogy Ketty mélységes tévedésben maradjon.

Azért jócskán sírt a szegény lány, mielőtt rászánta magát, hogy átadja miladynek a levelet, de végül is megtette, s D'Artagnan csupán ennyit kívánt.

Egyébként megígérte Kettynek, hogy este nem tölt sok időt úrnőjénél, és ha távozott, felmegy hozzá.

Szegény Kettyt egészen megvigasztalta ez az ígéret.

Amióta a négy jó barát külön-külön vadászott felszerelésre, nem tartották meg szokásos találkozójukat. Ki-ki maga ebédelt, ahol éppen jött, vagy ahol éppen tudott. A szolgálat is mohón emésztette a gyorsan múló, drága időt. Mindössze abban állapodtak meg, hogy hetenként egyszer, egy óra tájt találkoznak Athos lakásán, mivel Athos, esküje értelmében, nem lépte át szobája küszöbét.

Aznap, amikor Ketty felkereste lakásán D'Artagnant, éppen találkozót tartottak.

Alig ment el Ketty, D'Artagnan sietett a Férou utcába.

Athost és Aramist találta ott: javában filozofáltak. Aramisban ismét ébredezett a hivatás, reverenda után vágyakozott. Athos, szokása szerint, nem beszélte le, de nem is bátorította. Athos a szabad akarat híve volt. Csak akkor adott tanácsokat, ha kérték. Akkor is legalább kétszer kellett kérni.

- Rendszerint csupán azért kérünk tanácsot - szokta mondani -, hogy ne tartsuk meg, vagy ha megtartjuk, legyen kinek szemrehányást tenni a tanácsért.

Porthos egy pillanattal D'Artagnan után érkezett. Együtt volt hát a négy jó barát.

A négy arcon négy különféle érzelem tükröződött; Porthosén nyugalom, D'Artagnanén remény, Aramisén nyugtalanság, Athosén közöny.

Porthos néhány szóban olyasmire célzott, hogy egy előkelő személyiség jóvoltából kikerült szorult helyzetéből. E pillanatban belépett Mousqueton.

Arra kérte Porthost, térjen haza, mert lakásán, mondta fölöttébb szánalmas képpel, sürgősen várják.

- A felszerelés miatt? - kérdezte Porthos.

- Igen is, meg nem is - felelte Mousqueton.

- Volnál szíves beszélni?

- Tessék jönni, uram.

Porthos felállt, elköszönt barátaitól, és követte Mousquetont.

Egy pillanat múlva Bazin jelent meg az ajtóban.

- Mit akarsz, barátom? - kérdezte Aramis kegyes-szelíden; mindig így beszélt, valahányszor az egyház felé fordultak gondolatai...

- Egy férfi várja otthon uraságodat - felelte Bazin.

- Egy férfi! miféle férfi?

- Egy koldus.

- Adj neki alamizsnát, Bazin, és mondd, hogy imádkozzon egy szegény bűnösért.

- A koldus, törik-szakad, beszélni akar az úrral, és azt mondja, nagyon meg tetszik majd örülni neki.

- Nem volt semmi különös üzennivalója?

- De igen. Ha Aramis úrnak, azt mondja, nem akaródzna hozzám fáradni, mondd, hogy Tours-ból érkezem.

- Tours-ból? - kiáltott Aramis. - Uraim, ezer bocsánat, épp onnan várok hírt, biztosan ezért jött ez az ember.

Tüstént felállt és elsietett.

Athos és D'Artagnan kettesben maradt.

- Azt hiszem, helyben vannak a fiúk. Mit gondol, D'Artagnan? - szólt Athos.

- Tudom, hogy Porthos már egyenesben volt - mondta D'Artagnan -, Aramis miatt pedig, megvallom, sosem aggódtam igazán; de mitévő lesz kegyed, kedves Athosom, miután oly nagylelkűen elajándékozta jogos tulajdonát, annak az angolnak az aranyait?

- Nagyon örülök, hogy megöltem a szemtelent, fiacskám, mert ha angolt ölhetek, úgy, érzem, mintha hájjal kenegetnének, de azt nehezen viselné el a lelkiismeretem, ha zsebre vágtam volna az aranyait.

- Ugyan már, kedves Athos! Minden szava képtelenség.

- Jó, jó! De mit kell hallanom? Tréville úr tegnap kitüntetett látogatásával, és azt közölte, hogy uraságod holmi gyanús angolokkal, a bíboros védenceivel érintkezik!

- Vagyis egy bizonyos angol nővel, akiről már beszéltem.

- Hát igen, azzal a szőkével, akivel kapcsolatban elláttam tanácsaimmal, de persze uraságod gondosan ügyelt rá, hogy ne tartsa meg őket.

- Elmondtam, hogy miért.

- El; így akarja megszerezni a felszerelését; azt hiszem, erről beszélt.

- Szó se róla! Megbizonyosodtam felőle, hogy ennek az asszonynak a keze benne van Bonacieux-né elrablásában.

- Most már értem: az egyik után nyomoz, s ezért a másiknak udvarol; kicsit hosszú így az út, de nagyon kellemes.

D'Artagnan már-már azon volt, hogy mindent elmond Athosnak, de megtorpant valami miatt: Athos fölöttébb kényes a becsület dolgaiban, és a mi szerelmesünk miladyre vonatkozó tervecskéjében volt egy s más, amiért előre tudta, feddhetetlen barátja nem lelkesedne; így hát jobbnak érezte, ha nem szól, és mivel Athosnál senki a világon nem volt kevésbé kíváncsi természetű, a bizalmas vallomás benne rekedt D'Artagnanban.

A két jó barátnak most már nincs semmi fontos mondanivalója; váljunk hát meg tőlük, és szegődjünk Aramis nyomába.

Láttuk, mily szaporán követte, vagy még inkább hagyta el Bazint fiatal barátunk, amikor megtudta, hogy az, aki várja, Tours-ból érkezett; így aztán neki a Férou utcától a Vaugirard utca csupán macskaugrásnyira volt.

Amint hazaért, csakugyan egy alacsony, értelmes tekintetű, de toprongyos férfit talált a lakásán.

- Maga vár rám? - kérdezte a testőr.

- Én tulajdonképpen Aramis urat várom; így hívják uraságodat?

- Így hívnak, hozott részemre valamit?

- Hoztam, ha szíveskedik felmutatni egy bizonyos hímzett zsebkendőt.

- Tessék - szólt Aramis. Egy kulcsot húzott elő kebeléből, s kinyitott vele egy gyöngyházberakásos, kicsiny ébenfa kazettát. - Tessék, ez az.

- Rendben van - felelt a koldus - küldje ki az inasát.

Bazin csakugyan szerette volna tudni, mit akar gazdájától a koldus, ezért nyomába szegődött, és csaknem egyszerre érkezett vele a lakásukra, ám sietsége nem sokat ért, mert a koldus kérésére gazdája feléje intett, hogy távozzon, ő pedig - mit is tehetett volna? - engedelmeskedett.

Bazin távozása után a koldus gyorsan körülpillantott, nem látja, nem hallja-e valaki, azután szétnyitotta toprongyos zubbonyát, melyet csak Isten nevében fogott össze úgy-ahogy egy bőröv, majd kezdte felfejteni ujjasa felső szélét, s egy levelet húzott ki belőle.

Amikor Aramis meglátta a pecsétet, felkiáltott örömében, megcsókolta a címfeliratot, és szinte áhítatosan, tisztelettel nyitotta fel a levelet, melyben ez állt:

Barátom, úgy akarja a sors, hogy valameddig még külön legyünk, de az ifjúság szép napjai még nem múltak el menthetetlenül. Végezze feladatát a táborban, én másutt végzem az enyémet. Vegye magához küldeményemet, harcoljon úgy, mint szép és jó nemeshez illik, és gondoljon arra, aki forrón csókolja két fekete szemét.

Isten vele, vagy inkább: a viszontlátásra!

A koldus tovább tépte a bélést, szutykos gönceiből darabonként százötven dupla spanyol aranyat szedett elő, és sorba rakta az asztalon, majd kinyitotta az ajtót, köszönt és eltávozott, mielőtt az ámuldozó fiatalember akár egy szót is merészelt volna intézni hozzá.

Aramis még egyszer elolvasta a levelet; most vette észre, hogy utóirata is van.

P.- S. - Küldöncöm gróf, és spanyol grand; lássa szívesen.

- Arany ábrándok! - kiáltott fel Aramis. - Ó, de szép az élet! Igen, fiatalok vagyunk! Igen, még boldog órák állnak előttünk! Igen, szerelmem! vérem, életem a tiéd, csak a tiéd! Mind, mind, mind a tiéd, szép szerelmesem!

És szenvedélyesen csókolgatta a levelet, rá sem hederítve az asztalon csillogó aranyra.

Bazin motozott az ajtónál; már nem volt rá semmi ok, hogy Aramis távol tartsa: beeresztette hát.

Bazin elhűlve látta a tömérdek aranyat, és eszébe sem jutott, hogy bejelentse D'Artagnant, aki időközben otthagyta Athost, és átjött Aramishoz, mert fúrta oldalát a kíváncsiság, mi szél hozta a koldust.

D'Artagnan nem udvariaskodott fölöslegesen Aramisszal, amikor látta, hogy Bazin nem jelenti, ő maga jelentette be saját magát.

- Teringettét, kedves Aramis - szólalt meg, ahogy belépett -, ha Tours-ban ilyen az aszalt szilva, tiszteltetem a kertészt, aki a fáját ültette.

- Téved, barátom - felelt a mindig diszkrét Aramis -, a könyvkiadóm küldte a pénzt egyszótagos költeményemért, amelyiket még odalenn kezdtem el a fogadóban.

- Persze-persze! - mondta D'Artagnan - bőkezű kiadója van, kedves Aramis, tagadhatatlan.

- Mi a szösz, uram! - lelkendezett Bazin - ilyen jól fizetik a verset! Hihetetlen! Hisz akkor szüret, uram! Ha így tetszik haladni, utol tetszik érni Voiture meg Benserade urat. És ez még hagyján: a költő már szinte pap. Jaj kérem, Aramis úr, tessék szíves lenni költő lenni, nagyon kérem.

- Bazin koma - szólt Aramis -, azt hiszem, nem kérdeztelek.

Bazin belátta, hogy gazdájának igaza van; lehorgasztotta fejét és elsomfordált.

- Ez igen! - mondta D'Artagnan mosolyogva - amint látom, minden sora aranyat ér; boldog lehet, barátom; de vigyázzon, egy levél kandikál ki a zubbonyából, el ne veszítse; nyilván a kiadójától jött az is.

Aramis fülig vörösödött, eldugta a levelet, és begombolta ujjasát.

- Kedves D'Artagnan - szólt -, ha nincs ellenére, keressük fel barátainkat; megint gazdag vagyok, így hát mától fogva ismét együtt ebédelhetünk, míg csak az urak is meg nem gazdagszanak.

- Istenuccse - mondta D'Artagnan -, ezer örömmel. Rég nem volt már emberhez méltó falat a szánkban, meg aztán ma este elég kockázatos vállalkozásnak nézek elébe, s ezért, mi tagadás, nem is bánom, ha feltüzelhetem a bátorságom egy-két butélia óburgundival.

- Az óburgundi nem rossz, én sem vagyok ellene - szólt Aramis, aki az arany láttára nyomban elfeledte, hogy nemrégiben a szerzetbe vonulás gondolatával foglalkozott.

Azután három-négy dupla aranyat zsebre vágott a pillanatnyi szükségletekre, a többit meg bezárta a gyöngyházberakásos ébenfa kazettába, talizmánja, a híres-nevezetes zsebkendő mellé.

A két jó barát egyenest Athos lakására ment; Athos állta esküjét, hogy nem mozdul ki szobájából, de vállalta, hogy elhozatja az ebédet; a konyhaművészet finomságait senki sem ismerte nála jobban, tehát D'Artagnan meg Aramis könnyű szívvel átengedte neki ezt a fontos feladatot.

Tovább indultak Porthosért, és lenn, a Komp utca sarkán Mousquetonba botlottak, aki fancsali képpel egy öszvért meg egy lovat hajtott maga előtt.

D'Artagnan meglepetten, és nem minden öröm nélkül, felkiáltott:

- Nini! a sárga lovam! Aramis, nézze csak!

- Phi, a förtelmes gebéje! - szólt Aramis.

- Nos, kedvesem - folytatta D'Artagnan -, ezen a lovon érkeztem Párizsba.

- Micsoda, uraságod ismeri ezt a lovat? - kérdezte Mousqueton.

- Eredeti a színe - szólt Aramis -, irhában ezt a színt még sose láttam.

- Elhiszem - mondta D'Artagnan -, meg is kértem az árát; nyilván a szőre miatt adták meg érte a három tallért, mert az egész dög nem ér meg tizennyolc frankot. De hogy tettél szert erre a lóra, Mousqueton?

- Jaj, ne is emlegesse, uram - felelt az inas -, jól kibabrált velünk a mi hercegnőnk férjura!

- Hogyhogy, Mousqueton?

- Hát igen, nagy kegyben álltunk egy rangos hölgynél, hercegné az illető... de bocsánat! gazdám rám parancsolt, hogy ne járjon a szám, ezért nem mondhatom meg a nevét; szóval a hölgy erőnek erejével ránk tukmált emlékül egy telivér spanyol mént, s egy andalúziai öszvért, világ csodája volt mind a kettő, de férje rájött a turpisságra, bal kézről elrekvirálta a két pompás ajándék állatot, s ezzel a két gyalázatos döggel cserélte ki!

- Te meg visszaviszed? - kérdezte D'Artagnan.

- De vissza ám! - felelte Mousqueton - ilyen hátasjószágot csak nem fogadhatunk el az ígért ajándék helyett, ugye meg tetszik érteni?

- Hogy a fenébe ne! Bár sokért nem adtam volna, ha Porthost a citromsárga lovamon láthatom; legalább el tudtam volna képzelni, milyen lehettem jómagam, amikor Párizsba vetődtem. De nem tartóztatunk, Mousqueton; eredj, teljesítsd gazdád parancsát. Otthon találjuk Porthos urat?

- Otthon, uram - mondta Mousqueton -, de nincs valami virágos kedve.

Tovább ballagott a Nagy-Augusztinusok rakpartja felé, a két jó barát meg becsöngetett a boldogtalan Porthos ajtaján. A testőr már látta őket, amint az udvaron át közelednek, s persze a füle botját sem mozdította. Hiába is csöngettek.

Mousqueton eközben tovább folytatta útját, átment az Új Hídon, és két csont-bőr gebéjét terelgetve, megérkezett a Medve utcába. Ott, gazdája parancsa szerint az ügyész kapujának kopogtatójához kötötte a lovat s az öszvért, azután sorsukra bízva őket, visszatért Porthoshoz, és jelentette, hogy végrehajtotta a megbízatást.

A két nyomorult állat reggel óta nem evett; egy idő múlva rángatni kezdték az ajtó kopogtatóját, s olyan zajt csaptak, hogy az ügyész megparancsolta írnokának menjen, nézzen körül a szomszédságban, és tudja meg ki a ló meg az öszvér gazdája.

Coquenard-né asszony ráismert ajándék lovára meg az öszvérre, s eleinte nem értette, mért kapta vissza az állatokat, Porthos látogatása azonban csakhamar eloszlatta tájékozatlanságát. A testőr szeme, bár fékezte magát, haragtól villámlott; láttára halálosan megrémült lágyszívű kedvese. Mousqueton ugyanis nem titkolta el, hogy találkozott D'Artagnannal meg Aramisszal, és hogy D'Artagnan megállapította: a sárga ló az ő béarne-i gebéje, amelyiken Párizsba érkezett, és három tallérért adott túl.

Porthos találkozóra hívta az ügyésznét a Saint-Magloire kolostorba, és máris elköszönt. Az ügyész, amikor látta, hogy Porthos készülődik, meginvitálta ebédre, ám a testőr fenséges fölénnyel utasította vissza a meghívást.

Coquenard-né minden ízében remegve érkezett meg a Saint-Magloire kolostorhoz; gyanította, micsoda fejmosásra számíthat, és szinte lenyűgözte Porthos gőgös viselkedése.

Ami szitkot és szemrehányást hiúságában sértett férfi zúdíthat asszonyi fejre, Porthos egytől egyig mind az ügyészné lehorgasztott fejére zúdította.

- Jaj nekem! - szólt az asszony - pedig mindent a legjobban akartam. Egyik ügyfelünk lókereskedő, adósa volt az irodánknak, és nem akart fizetni. Adóssága fejében elfogadtam tőle az öszvért meg a lovat; fejedelmi hátasállat lesz mind a kettő, azt ígérte.

- Nos, asszonyom - mondta Porthos -, ha a kupecének csak öt tallérnál több adóssága volt, már akkor is szemtelen tolvaj.

- Az talán csak nem bűn, Porthos uram, ha olcsó vételre törekszünk? - mentegetődzött az ügyészné.

- Az nem, asszonyom, de aki olcsó vételre törekszik, az ne vegye rossznéven, ha barátai bőkezűbb barátokat keresnek.

Azzal Porthos sarkon fordult, s megtette az első lépést a távozásra.

- Porthos úr! Kérem, Porthos úr! - kiabált az ügyészné - hibáztam, elismerem, nem lett volna szabad alkudoznom, amikor ilyen lovagot akarok felszerelni!

Porthos nem válaszolt, megtette a következő lépést.

Az ügyészné sugárzó felhő közepette látta lelki szemeivel: hercegnők, márkinők sürögnek körülötte, és aranyat hintenek lába elé.

- Ne hagyjon itt, az Isten szerelmére! Porthos úr, ne hagyjon itt, beszélgessünk - jajveszékelt az asszony.

- Ha kegyeddel beszélgetek, cserbenhagy a szerencse - felelte Porthos.

- De kérem, mit kíván, beszéljen!

- Semmit, mert az is csak annyi, mintha kívánnék kegyedtől valamit.

Az ügyészné Porthos karjába csimpaszkodott, s a fájdalom tüzében így kiáltott:

- Porthos úr kérem, én csak egy tudatlan asszony vagyok; mit tudom én, mi az a ló? Mit tudom én, mi a lószerszám!

- Én bezzeg tudom; mért nem bízta rám, asszonyom? De kegyed takarékos volt, magyarán mondva: zsugori.

- Hibáztam, Kedves Porthos úr, de becsületszavamra jóvá teszem.

- Jóvá, de hogyan? - kérdezte a testőr.

- Figyeljen rám. Ma este Coquenard Chaulnes herceghez hivatalos jogi tanácskozásra; legalább két óra hosszat lesz oda, jöjjön el, kettesben leszünk, és megejthetjük a számadást.

- Végre valahára! Ez már beszéd, galambom!

- Hát megbocsát!

- Meglátjuk - szólt Porthos fenségesen.

S elköszöntek egymástól:

- Viszontlátásra, ma este.

- Az áldóját! - tűnődött Porthos távozóban - azt hiszem, végre bizalmas közelségbe kerülhetek Coquenard mester ládájával.

Porthos és D'Artagnan estéje, a várva várt este végre elérkezett.

D'Artagnan szokása szerint kilenc óra tájt jelentkezett miladynél. A hölgy bájos volt: még sosem fogadta ily kedvesen. Gascogne-ink szempillantás alatt látta, hogy milady megkapta a levelet, s a levél elérte célját.

Ketty lépett be, szorbetet hozott. Úrnője aranyos volt hozzá, kegyesen mosolygott, de jaj! szegény leány borús kedvében még csak észre sem vette milady kedveskedését.

D'Artagnan felváltva szemlélgette a két nőt, és szíve mélyén kénytelen volt bevallani, hogy a természet megtévedt, amikor megalkotta őket: az úri hölgynek hitvány, haszonleső lelket, a szobalánynak királynői szívet adott.

Tíz órakor a miladyn a nyugtalanság jelei mutatkoztak, D'Artagnan pedig megértette, miért; az asszony az órát nézte, felállt, leült, és mosolya ezt mondta D'Artagnannak: "Igen, maga nagyon kedves fiú, de még kedvesebb volna, ha távozna!"

D'Artagnan felállt, fogta a kalapját; milady csókra nyújtotta kezét, a fiatalember érezte a könnyű kéz szorítását, és jól tudta, hogy nem kacérságot kell belőle kiolvasnia, hanem hálát, amiért elmegy.

- Őrülten szereti ez a nő - dörmögte. Aztán eltávozott.

Bezzeg nem várta most Ketty, sem az előszobában, sem a folyóson, sem a kapualjban. D'Artagnan nem tehetett mást: maga kereste meg a lépcsőt s a kis szobát.

Ketty tenyerébe hajtotta arcát, üldögélt és sírt.

Hallotta, hogy D'Artagnan bejön, de nem nézett föl; a fiatalember hozzálépett, megfogta a kezét; erre felzokogott.

D'Artagnan nem tévedett: milady megkapta a levelet, és féktelen örömében mindent elmondott a szobalánynak, majd jutalmul azért, hogy így teljesítette feladatát, egy teli erszényt adott neki.

Ketty a szobájába ment, földre dobta az erszényt, s az ott is maradt kinyitva, három-négy arany gurult szét belőle a szőnyegre.

D'Artagnan becézgetésére szegény lány feltekintett. D'Artagnan maga is elrémült, amikor meglátta feldúlt arcát; a lány könyörögve kulcsolta össze a kezét, de egy szót sem mert szólni.

Bármily kevéssé érzelgős volt is D'Artagnan, érezte, hogy megindítja ez a néma fájdalom, de túlságosan is ragaszkodott terveihez, és legfőként a mostanihoz, ezért nem változtatta meg elhatározását. Megmondta Kettynek, hiába is reménykedik, nem térítheti el szándékától, de azt állította, hogy csupán a bosszú vezeti.

Ez a bosszú pedig annál is könnyebb volt, mert milady, nyilván arca pirosságát akarva leplezni kedvese előtt, lelkére kötötte Kettynek, oltson el minden fényt a lakásban, sőt még a saját szobájában is. Wardes grófnak még virradat előtt, teljes sötétségben kell távoznia.

Egy pillanat múlva milady léptei hallatszottak: most tért vissza szobájába. D'Artagnan rögtön behúzódott szekrényébe. Alig kuporodott össze, máris hallatszott a csengő hangja.

Ketty bement úrnőjéhez, és becsukta maga mögött az ajtót, de a két szoba közt oly vékony volt a fal, hogy D'Artagnan szinte szóról szóra hallhatta a két nő beszélgetését.

Milady valósággal mámoros volt az örömtől, újra elmondatta Kettyvel egészen apróra, hogyan zajlott le találkozása Wardes gróffal, hogyan fogadta az a levelét, hogyan válaszolt, milyen volt az arca, szerelmesnek látszott-e; szegény Ketty meg kénytelen-kelletlen állta a sarat, és el-elfúló hangon válaszolgatott a kérdések záporára, ám úrnője észre sem vette hangja fájdalmas csengését: ilyen önző a boldogság.

Azután, amikor mindjobban közeledett a találka órája, milady valóban minden fényt kioltatott a lakásban, megparancsolta Kettynek, térjen vissza szobájába, és mihelyt Wardes gróf jelentkezik, azonnal vezesse be.

Ketty nem sokáig várakozhatott. Alig vette észre D'Artagnan szekrénye kulcslyukán keresztül, hogy az egész lakás elsötétedik, elősuhant rejtekhelyéről, éppen, amikor Ketty becsukta a két szoba közötti ajtót.

- Mi ez a zaj? - kérdezte milady.

- Én vagyok - mondta halkan D'Artagnan - Wardes gróf.

- Jaj istenem! jaj, istenem! - rebegte Ketty - még a maga-szabta időt sem tudta megvárni!

- Miért nem lép be hát! - szólt milady, és reszketett a hangja. - Kedves, kedves gróf - tette hozzá -, jól tudja, mennyire várom!

A hívó szóra D'Artagnan szelíden félretolta Kettyt, és besuhant a szobába.

Ha van emberi lélek, amelyik átérzi a düh és a kín gyötrelmeit, a szerelmes lelke az, mikor kölcsönzött név leple mögött fogadja a boldog vetélytársának szóló szerelmi esküvéseket.

D'Artagnan váratlanul nehéz helyzetbe került, a féltékenység mardosta szívét, és majdnem annyira szenvedett, mint szegény Ketty, aki ugyanekkor odaát zokogott a másik szobában.

- Igen, gróf - szólt milady hízelegve, és gyengéden kezébe szorította a kezét -, boldog vagyok, mert szeme és beszéde minden találkozásunk alatt elárulta, mennyire szeret. Igen, én is szeretem. Elvárom, hogy holnap, igen, holnap zálogát adja annak, hogy gondol rám, s hogy el ne felejtsem, fogadja el tőlem ezt.

Egy gyűrűt húzott le ujjáról, és D'Artagnan ujjára húzta.

D'Artagnan emlékezett rá, hogy már látta az ékszert milady kezén: remek zafír volt, gyémántfoglalatban.

Először önkéntelenül vissza akarta adni.

- Nem, nem - mondta milady -, tartsa meg a gyűrűt szerelmem jeléül. Különben is - tette hozzá felindultan -, ha elfogadja, nagyobb szolgálatot tesz vele, mintsem gondolná.

- Csupa titok ez a nő - mormogta magában D'Artagnan.

E pillanatban nem sokon múlt, hogy le nem leplezte önmagát. Már-már megnyílt a szája, hogy elmondja miladynek, kicsoda, és milyen bosszuló szándék hozta ide, a nő azonban így folytatta:

- Szegény báránykám, hajszál híján megölte az a szörnyeteg gascogne-i.

Ez a szörnyeteg, ez ő volt.

- Fájnak még a sebei, szegénykém? - kérdezte milady.

- Nagyon - felelte jobb híján D'Artagnan.

- Ne féljen - suttogta milady -, megbosszulom még, irtózatosan!

"A teremtésit! - gondolta D'Artagnan -, még nincs itt a vallomás pillanata."

Beletelt némi időbe, amíg e rövid párbeszéd után visszanyerte nyugalmát, ámde bosszúért lihegő szándékai, melyek idehozták, közben nyomtalanul szertefoszlottak. Hihetetlen hatalma volt fölötte ennek a nőnek: gyűlölte és egyben imádta; sosem hitte volna, hogy egy szívben megférhet két ilyen ellentét, sőt nemcsak megférhet, hanem támogatja is egymást furcsa, szinte démoni szerelemmé ötvöződve.

Eközben egyet ütött az óra, búcsúzni kellett; D'Artagnan az elválás pillanatában már csupán azt sajnálta, hogy mennie kell; szenvedélyesen búcsúztak el egymástól, és újabb pásztorórában állapodtak meg, egy hét múlva. Szegény Ketty remélte, hogy válthat egy-két szót D'Artagnannal, amikor a szobáján áthaladt, de milady személyesen kísérte ki a férfit a sötét folyosóra, és csak a lépcsőn vált el tőle.

Másnap reggel D'Artagnan Athos lakására sietett. A véleményét szerette volna hallani, különös kalandja után. Mindent elmondott neki; Athos több ízben összevonta szemöldökét.

- A kegyed miladyje - kezdte Athos - feslett nőszemély, de mégsem tette jól, hogy ilyen rútul becsapta; akárhogy vesszük is, félelmetes ellenséget szerzett magának.

Közben Athos szünet nélkül a gyémántfoglalatú zafírgyűrűt vizsgálgatta D'Artagnan kezén. Ezt D'Artagnan most a királyné gyűrűje helyett hordta: amazt gondosan elzárta egy ékszeres dobozba.

- A gyűrűmet nézi? - kérdezte a gascogne-i, és ugyancsak dagadt a keble a büszkeségtől, hogy ilyen értékes ajándékot fitogtathat barátai előtt.

- Igen - szólott Athos -, nagyon emlékeztet az egyik családi ékszerünkre.

- Ugye szép? - kérdezte D'Artagnan.

- Csodás! - válaszolt Athos - gyönyörű vize van; alig hiszem, hogy párja volna. A gyémántjáért cserélte?

- Dehogy - mondta D'Artagnan -, a szépséges angol, vagy inkább francia dáma ajándéka, mert bár sose kérdeztem, szentül hiszem, hogy Franciaország a hazája.

- Miladytől kapta a gyűrűt? - kiáltott fel Athos, és hangjából nem volt nehéz megállapítani, milyen izgatott.

- Tőle bizony, ma éjszaka.

- Mutassa csak azt a gyűrűt - kérte Athos.

- Tessék - szólt D'Artagnan, és lehúzta ujjáról.

Athos szemügyre vette az ékszert, és feltűnően elsápadt, majd felpróbálta bal keze gyűrűsujjára: úgy illett rá, mintha rá szabták volna. A düh és bosszú felhője vetett árnyat a nemes úr máskor mindig nyugodt vonásaira.

- Nem lehet az övé, nem, ez lehetetlen - mondta -, hogyan kerülhetett volna ez a gyűrű milady Clarick kezébe? Pedig szinte hihetetlen, hogy két ékszer így hasonlítson egymásra.

- Ismeri ezt a gyűrűt? - kérdezte D'Artagnan.

- Először azt hittem, ismerem - szólt Athos -, de egész biztosan tévedek.

Vissza is adta D'Artagnannak, de továbbra is egyre nézte.

- Ejnye, D'Artagnan - szólalt meg egy pillanat múlva -, húzza le az ujjáról azt a gyűrűt, vagy fordítsa befelé a kövét; oly kínzó emlékeket idéz fel, hogy nem tudnék odafigyelni a beszélgetésünkre. Hiszen tanácsért jött volna hozzám... Mintha azt mondta volna, hogy zsákutcába jutott, és nem tudja, mit tegyen... De várjon csak... mutassa még egyszer azt a zafírt; annak, amelyiket említettem, egyik lapja egy baleset során kicsorbult.

D'Artagnan megint lehúzta ujjáról a gyűrűt, és odaadta Athosnak.

Athos megremegett.

- Nézze csak, nézze - szólalt meg -, milyen furcsa!

És megmutatta D'Artagnannak a karcolást; igen, ott volt, Athos jól emlékezett rá.

- Kitől kapta hát, Athos, ezt a zafírt?

- Anyámtól, az pedig nagyanyámtól. Mint említettem, ősi családi ékszer... sosem kerülhetett volna ki a családból.

- És kegyed... eladta? - kérdezte tétován D'Artagnan.

- Nem - szólt Athos furcsa mosollyal -, elajándékoztam egy szerelmes éjszakán, ugyanúgy, ahogy most kegyednek ajándékozták.

Most aztán D'Artagnan esett gondolkodóba, örvényeket kezdett sejteni milady szívében, sötét, ismeretlen örvényeket.

Nem húzta vissza ujjára a gyűrűt, hanem zsebre vágta.

- Hallgasson rám, D'Artagnan - szólt Athos, és megfogta kezét -, tudja, hogy szeretem; ha volna fiam, jobban azt sem szeretném. Hallgasson rám, és higgyen nekem: hagyja békén azt a nőt. Nem ismerem, de valami azt súgja, hogy kárhozott lélek, van benne valami végzetes.

- Igaza van - mondta D'Artagnan. - Ott is hagyom; megvallom, engem is megrémít ez a nő.

- Lesz hozzá bátorsága? - kérdezte Athos.

- Lesz - felelte D'Artagnan -, mégpedig azonnal.

- Jól is teszi, fiacskám - szólt a nemes, és szinte apai szeretettel szorította meg a gascogne-i kezét. - Adja Isten, hogy ez a nő, aki éppen hogy belépett az életébe, ne hagyjon valami iszonyú emléket maga után!

D'Artagnan felé biccentett, mintegy annak jeléül, hogy nem haragudna, ha magára maradhatna gondolataival.

Amikor D'Artagnan hazatért, Kettyt találta lakásán: a lány őt várta. Egyhónapos láz sem dúlhatta volna fel jobban szegényt, mint az elmúlt álmatlan, gyötrelmes éjszaka.

Úrnőjétől hozott üzenetet az ál-Wardes-nek. Az asszonyt megrészegítette az öröm, szinte eszét vette a szerelem: tudni akarta, mikor ajándékozza meg a szeretője még egy éjszakával.

A szegény Ketty pedig sápadozva, reszketve leste D'Artagnan válaszát.

Athos erősen hatása alatt tartotta a fiatalembert: D'Artagnant, most, hogy büszkesége kielégült, és bosszúja célba talált, mind öreg barátjának tanácsai, mind saját szívének intő szava arra bírták, hogy többé sose lássa miladyt. Tollat fogott hát, és mindössze ennyit válaszolt:

Asszonyom, ne várjon tőlem újabb találkozót: mióta felépültem, olyan sok az efféle tennivalóm, hogy rendet kell tartanom. Ha ismét kegyedre kerül a sor, szíves örömest értesítem.

Kézcsókkal Wardes gróf.

A zafírról bölcsen hallgatott a gascogne-i; talán fegyverül tartogatta milady ellen? vagy, mi csűrés-csavarás, így akarta megszerezni az anyagi fedezetet felszereléséhez?

Különben helytelen volna egy kor cselekedeteit egy másik kor szemszögéből megítélni. Amit napjainkban minden gavallér szégyellne, az akkortájt nagyon egyszerű volt, és egészen természetes, s a legjobb családból származó ifiurakat is rendszerint a szeretőjük tartotta el.

D'Artagnan lepecsételetlenül nyújtotta át a levelet Kettynek. A lány elolvasta, először meg sem értette, s amikor újra átfutotta, majd megháborodott örömében.

Micsoda boldogság! szinte el sem akarta hinni Ketty; D'Artagnan kénytelen volt élőszóval is megismételni azt, amiről oly világosan szóltak az írott sorok; a szegény kislány pedig, bármily veszély elébe nézett is úrnője féktelensége miatt, rohant miladyhez a válaszlevéllel a Király térre, ahogy csak a lába bírta.

A szenvedő vetélytárs iránt a legszelídebb nő szíve sem ismer könyörületet.

Amily serényen Ketty járt a levéllel, éppoly serényen tépte fel milady, de alig olvasta el az első szót, elszürkült az arca; azután összegyűrte a papírt, majd villámló szemmel fordult Kettyhez.

- Mi ez a levél? - kérdezte.

- Mi volna, asszonyom? Válasz a kegyed levelére - felelte Ketty, és minden ízében reszketett.

- Nem! - csattant fel milady. - Nem! úri ember egy asszonynak nem írhat ilyen levelet!

Hirtelen megborzongott.

- Ó Isten! - mondta - csak nem tudja... - s elhallgatott.

Csikorgatta a fogát, arca hamuszürkére vált, az ablakhoz lépett, mintha nem kapna levegőt, de csupán arra volt ereje, hogy karját kinyújtsa; a lába cserbenhagyta, és egy karszékbe roskadt.

Ketty azt hitte, rosszul van; odarohant, hogy kikapcsolja, fűzőjét. De milady felpattant.

- Mit akarsz? - kérdezte - kezet merészelsz emelni rám?

- Azt hittem, rosszul van, asszonyom; segíteni akartam - felelt a szobalány egészen megrémülve úrnője arcának riasztó kifejezésétől.

- Hogy én rosszul vagyok? hogy én! hát mi vagyok én? nebáncsvirág? Ha engem megsértenek, én nem ájuldozom, hanem bosszút állok, megértetted!

És intett Kettynek, hogy távozzék.

Este milady parancsot adott, hogy azonnal vezessék be D'Artagnan urat, mihelyt az, szokása szerint, megérkezik. Ám D'Artagnan nem jelentkezett.

Másnap Ketty megint felkereste a fiatalembert és részletesen elmondta, mi történt az előző napon: D'Artagnan mosolygott; bosszúja sikerült: milady féltékeny és tombol dühében.

Este milady még türelmetlenebb volt, mint az előző napon: megint hívatta a gascogne-it, ámde akárcsak tegnap, ma is hiába várta.

Másnap Ketty megjelent D'Artagnannál, nem volt oly vidám és eleven, mint a két előbbi napon: sőt, halálos szomorúság ült az arcán.

D'Artagnan megkérdezte szegény kislányt, mi baja Ketty azonban minden válaszul egy levelet húzott ki zsebéből, és átadta neki.

Milady írása volt, ezúttal azonban csakugyan D'Artagnan és nem Wardes gróf címére.

D'Artagnan felnyitotta és ezt olvasta:

Kedves D'Artagnan úr, nem szép, ha valaki így elhanyagolja barátait, különösen, ha ilyen nagy út áll előtte. Tegnap és tegnapelőtt hiába vártuk a sógorommal. Vajon így lesz ma este is?

Hálás tisztelője

Lady Clarick.

- Hát igen - mondta D'Artagnan -, vártam ezt a levelet. Ahogy Wardes gróf hitele csökken, úgy nő az enyém.

- Elmegy hozzá? - kérdezte Ketty.

- Hallgass ide, kicsikém - szólt a gascogne-i, azon igyekezve, hogy mentséget találjon önmagának, amiért megszegi Athosnak tett ígéretét -, ugye belátod, hogy rossz politika volna visszautasítani az ilyen nyílt felszólítást? Ha nem jelentkezem újra, milady nem tudja mire vélni elmaradásomat, megszimatolhatna valamit, és ki tudja, egy ilyen bosszúálló nő mi mindenre kapható?

- Jaj istenem! - mondta Ketty -, mindig úgy tudja forgatni a dolgokat, hogy igaza legyen. Pedig megint udvarol majd neki, és ha, ezúttal saját nevén, valódi mivoltában is megtetszik neki, bizony rosszabbul jár, mint az előző alkalommal!

Ösztöne részben megsúgta szegény lánynak, hogy mi következik.

D'Artagnan tőle telhetően megnyugtatta, és megígérte neki, hogy nem tántorítják el milady csábos mesterkedései.

Azt üzente a lánnyal, hogy végtelenül hálás milady kedvességéért, és amint parancsolja, tisztelegni fog nála; írni azonban nem mert, félt, hogy nem tudja kellően elváltoztatni betűit, és milady gyakorlott szeme felismeri a keze vonását.

Pontban kilenc órakor a Király téren volt. Az előszobában várakozó cselédséget már nyilván figyelmeztették, mert alighogy belépett, s alig kérdezte meg, itthon van-e milady, az egyik inas máris rohant és bejelentette.

- Vezessék be - mondta milady kurtán, de oly élesen, hogy D'Artagnan meghallotta az előszobában.

Bevezették.

- Akárki jön, nem vagyok itthon - mondta milady -, megértették?

Az inas eltávozott.

D'Artagnan kíváncsian pillantott miladyre; sápadt volt, tekintete fáradt, vajon könnyek vagy álmatlan éjszaka jele? Szándékosan kevesebb világot gyújtottak, mint egyébkor, de a hölgy így sem rejthette el nyomtalanul a láz nyomait, mely két napja emészti.

D'Artagnan szokása szerint hódolattal közeledett hozzá; az asszony minden erejét megfeszítette, hogy illendően fogadja; soha még dúlt arc így nem cáfolt rá kedves mosolyra.

Amikor D'Artagnan megkérdezte, hogy érzi magát, így felelt:

- Rosszul, nagyon rosszul.

- Akkor nyilván zavarom - szólt D'Artagnan -, jobban tenné, ha pihenne; megyek is.

- A világért sem - mondta milady -, sőt inkább maradjon D'Artagnan úr, kedves társasága nagyon üdítő.

- Hm! - gondolta D'Artagnan -, sosem volt még ilyen kedves; jó lesz vigyázni.

Milady talán még soha nem volt ilyen bűbájos, a beszélgetésben is szinte sziporkázott. Egy időre elcsitult láza ismét visszatért, visszavarázsolta szemének ragyogását, arcára a pírt, ajkának bíborszínét. D'Artagnan előtt ismét ott állt Circe, aki egyszer már leigázta bűvöletével. Kihunytnak hitt, de hamu alatt egyre parázsló szerelme ismét lángot vetett szívében. Milady mosolygott, és D'Artagnan úgy érezte, lelke üdvösségét is eladná a mosolyáért.

Volt egy pillanat, amikor már-már azt hitte, nyugtalankodik a lelkiismerete.

Milady mind közlékenyebbnek mutatkozott. Megkérdezte D'Artagnant, van-e szeretője.

- Ó jaj! - mondta D'Artagnan, és igyekezett minél érzelgősebben rezegtetni a hangját - kegyed igazán szívtelen! Tőlem kérdezi ezt, tőlem, aki mióta megláttam, kegyednek szentelem minden sóhajom, minden leheletem!

Milady furcsán mosolygott.

- Szóval szeret? - kérdezte.

- Hát ki is kell mondanom? hát nem vette észre?

- De igen, ám tudja; minél büszkébb egy szív, annál nehezebb megszerezni.

- Engem nem riaszt el semmi nehézség - szólt D'Artagnan -, engem csupán a lehetetlen riaszt el.

- Az igazi szerelemnek - mondta milady -, semmi sem lehetetlen.

- Semmi, asszonyom?

- Semmi - felelte milady.

- A fenét! - gondolta magában D'Artagnan - ugyancsak megfordult a szél. Talán bizony belém szeretett a szeszélyes dáma? Talán most nekem szán afféle zafírkövet, amilyet Wardes gróf helyett kaptam tőle?

D'Artagnan lendületesen közelebb tolta hozzá a székét.

- És szavakon kívül - szólt milady -, mivel hajlandó még bebizonyítani szerelmét?

- Mindennel, amit kíván. Csak a parancsot várom, én készen állok.

- Mindenre?

- Mindenre! - kiáltotta D'Artagnan, mert előre tudta, hogy nem sokat kockáztat ígéretével.

- Hát akkor beszélgessünk! - szólt milady, és most ő húzta közelebb karosszékét D'Artagnanhoz.

- Hallgatom, asszonyom - mondta a fiatalember.

Milady egy pillanatig gondterhelten hallgatott, mintha habozna, majd mint aki döntésre jut, így beszélt:

- Van egy ellenségem.

- Kegyednek, asszonyom! - kiáltotta D'Artagnan meglepetést színlelve - uramisten, hogy lehet az? Hisz kegyed olyan szép és olyan jó!

- Halálos ellenségem.

- Igazán?

- Oly kegyetlenül megsértett, hogy kettőnk közül valamelyiknek pusztulnia kell. Számíthatok-e segítségére?

D'Artagnan tüstént megértette, mire céloz a bosszút lihegő nő.

- Számíthat, asszonyom - felelte színpadiasan -, karommal, életemmel éppúgy rendelkezik, mint szerelmemmel.

- Tehát - szólt milady -, ha olyan nagylelkű is, mint amilyen szerelmes...

Elhallgatott.

- Akkor? - kérdezte D'Artagnan.

- Akkor -, szólt milady rövid szünet után -, mától fogva kegyednek semmi sem lehetetlen, jegyezze meg.

- Asszonyom, túlságosan is elhalmoz kegyeivel! - kiáltotta D'Artagnan térdre omolva, és csókjaival borította milady kezét; a nő pedig tűrte csókjait.

- Állj bosszút azon a hitvány Wardeson! - mormolta maga elé - nekem meg lesz rá gondom, hogy utána kitessékeljelek, ostobák ostobája, kétlábon járó penge!

- Add csak ide magad önként, miután ily pimaszul kigúnyoltál, képmutató, veszélyes nőszemély - dünnyögte magának D'Artagnan -, hadd nevessek a szemed közé azzal együtt, akit az én kezemmel akarsz megölni.

És felemelte a fejét.

- Készen vagyok - mondta.

- Tehát megértette, kedves D'Artagnan! - szólt milady.

- A szeméből lesem el minden gondolatát.

- Enyém tehát a karja, melyet máris oly nagy hírnév övez?

- Akár ebben a pillanatban.

- De hogyan hálálhatom meg jó szolgálatát? Jól tudom, milyen a szerelmes férfi: semmiért semmit nem csinál.

- Egy választ kívánok csupán, és kegyed tudja, mi az - felelte D'Artagnan -, csupán ez lehet méltó kegyedhez és hozzám!

És szelíden magához vonta az asszonyt.

Az alig tiltakozott.

- Számító! - mormolta mosolyogva.

- Igen! - kiáltotta D'Artagnan, akit egészen felkavart a szenvedély, melyet ez a nő újra meg újra felszított a szívében - igen! Mert oly nagy ez a boldogság, hogy szinte magam is alig hiszem, és mindig attól félek, hogy szertefoszlik, akár az álom, azért sietek úgy valóra váltani.

- Szolgálja hát meg, amit boldogságnak nevez.

- Parancsoljon velem - szólt D'Artagnan.

- De őszintén beszél? - kérdezte milady, aki még most sem hitt neki egészen.

- Nevezze meg a gyalázatost, aki miatt szép szeme könnyet hullatott.

- Honnan veszi, hogy sírtam? - kérdezte az asszony.

- Azt gondoltam...

- A magamfajta asszony nem sír soha - mondta milady.

- Annál jobb! De mondja meg hát a nevét.

- Éppen ez a név a legfőbb titkom, ugye tudja!

- Márpedig tudnom kell a nevét.

- Igen, tudnia kell; nem mondhatja, hogy nem bízom magában!

- Végtelenül boldoggá tesz. Hogy hívják?

- Hiszen ismeri.

- Igazán?

- Igazán.

- Csak nem valamelyik barátom? - kérdezte D'Artagnan színleg tétovázva, hogy a tudatlanság látszatát keltse.

- Szóval, ha valamelyik barátja volna, akkor habozna! - csattant fel milady. Fenyegetően villámlott a szeme.

- Ha tulajdon testvérem volna, akkor sem haboznék! - kiáltotta D'Artagnan lelkesen.

A gascogne-i kockázat nélkül vitézkedett, mert tudta, kire sújt.

- Szeretem, hogy ilyen szolgálatkész - szólt milady.

- Elég baj, ha csak ezért szeret - sóhajtotta D'Artagnan.

- Önmagáért is szeretem - mondta az asszony, és megfogta a kezét.

A tüzes kézszorítástól D'Artagnan megborzongott, mintha rá is átcsapott volna milady lázas forrósága.

- Szeret hát, szeret! - kiáltotta. - Ó, ha ez igaz, megtébolyít a boldogság.

És átfonta karjaival. Megcsókolta; az asszony nem vonta el ajkát, de nem csókolta vissza.

Ajka hideg volt; mintha szobrot csókolt volna.

Mégis megittasult az örömtől, és felvillanyozta a szerelem; már-már komolyan vette milady szerelmét, már-már komolyan vette Wardes aljasságát. Ha e percben Wardes a keze közé kerül, meg is ölte volna.

Milady élt az alkalommal.

- A neve... - kezdte most már ő maga.

- Tudom: Wardes! - kiáltotta D'Artagnan.

- Ezt honnan tudja? - kérdezte milady. Mindkét kezével a férfi karjába markolt, és lelke mélyét kutatta pillantásaival.

D'Artagnan rájött, hogy tovább ment a kelleténél, és hibát követett el.

- Beszéljen hát, beszéljen! - ismételte milady - honnan tudja?

- Hogy honnan tudom? - kérdezte D'Artagnan.

- Igen!

- Onnan, hogy tegnap este társaságban voltam, és ott Wardes egy gyűrűt mutogatott; azt mondta, kegyedtől kapta ajándékba.

- Gyalázatos! - kiáltotta milady.

Gondolhatjuk, milyen visszhangot vert a jelző D'Artagnan szíve mélyén.

- Tehát? - folytatta az asszony.

- Tehát bosszút állok a bitangon - folytatta D'Artagnan olyan hangon, mintha ő maga volna don Japhet D'Armenie.

- Köszönöm, vitéz barátom! - kiáltotta milady - és mikor?

- Holnap, vagy ebben a pillanatban; amikor akarja.

Milady csaknem rávágta: "Ebben a pillanatban", de azután meggondolta; mégiscsak tapintatlanság volna D'Artagnannal szemben ez a sürgetés.

Különben is ezeregy oka volt az óvatosságra, ezeregy tanácsa védelmezője számára, hogy tanúk nélkül számoljon le a gróffal. Ehhez néhány szóval maga D'Artagnan járt a kezére.

- Holnap - mondta miladynek -, bosszút állok, vagy meghalok.

- Nem! - szólt az asszony - bosszút áll, de nem hal meg. Wardes gyáva.

- Nőkkel talán igen, de férfiakkal nem. Ezt már kitapasztaltam.

- Igaz, de ha jól emlékszem, amikor párbajoztak, nem panaszkodhatott a szerencséjére.

- A szerencse igazi szajha, ma rám mosolyog, holnap rám se néz.

- Tehát máris tétovázik.

- Isten ments, dehogyis tétovázom, de vajon méltányos-e, ha esetleg a halálba küld, anélkül hogy némi reménynél több jutalomban lehetne részem?

Milady ránézett, és pillantása ezt kérdezte:

- Ha csak ennyit kíván, mért nem beszél?

És pillantását rögtön szóval is megmagyarázta:

- Kérése nagyon is jogos - mondta kedvesen.

- Ó! maga angyal - szólt a fiatalember.

- Mindenben megegyeztünk tehát? - kérdezte az asszony.

- Mindenben, életem, egyet kivéve!

- De ha mondom, hogy szeretem! Miért nem bízik bennem?

- A holnap már nem az enyém, nem várhatok.

- Csend! Úgy hallom, jön a sógorom: nem fontos, hogy itt találja.

Csöngetett. Ketty lépett be.

- Erre menjen, ezen az ajtón - mondta milady, és kinyitott egy piciny tapétaajtót -, jöjjön vissza tizenegykor, akkor befejezzük ezt a beszélgetést; Ketty majd bevezeti.

Szegény lány majdnem összeroskadt e szavaktól.

- No mi lesz, kisasszony! Mit áll itt, mint a sóbálvány! Tessék, tessék, kísérje ki a lovagot. Este tizenegykor pedig, ugye hallotta, találkozunk!

Úgy látszik, tizenegykor fogadja minden hódolóját - gondolta D'Artagnan -, lám, a szokás hatalma.

Milady felé nyújtotta kezét. D'Artagnan gyengéden megcsókolta.

- Nono, D'Artagnan - tűnődött távozóban, és alig vetett néhány szót feleletül szegény Kettynek -, csak okosan, ne légy ostoba; mi tagadás, ez a nő sötét gonosztevő. Vigyázz!

Bárhogy kérlelte is Ketty, D'Artagnan nem tért be hozzá nyomban a látogatás után, hanem elsietett a palotából; erre két oka volt: először is így megmenekült minden szemrehányástól, fejmosástól, kérleléstől; másodszor azon volt, hogy tisztán lásson a saját, és ha lehet, milady gondolataiban.

Egy mindenesetre máris egészen világos; őrülten szereti miladyt, az pedig kutyába sem veszi őt. A fiatalember néhány pillanatra belátta, legjobban tenné, ha hazamenne, s egy hosszú levélben bevallaná miladynek, hogy Wardes meg ő mind a jelen pillanatig egy és ugyanaz a személy, és így nem vállalhatja, hogy megöli Wardest, hacsak öngyilkosságot nem követ el. Ám benne is bőszülten tombolt a bosszúvágy: most már saját neve alatt is meg akarta kapni a nőt; többé-kevésbé édesnek érezte a bosszút, ezért nem is akart róla lemondani.

Ötször-hatszor körülsétált a Király téren, tíz lépésenként visszafordult, milady ablakait figyelte: a zsalugáterek mögül kivilágított a lámpafény; persze, most jobban ráér a hölgy, nem siet úgy a szobájába, mint előző alkalommal.

Végre kialudt a lámpa.

A világossággal együtt mintha tétovázását is elfújták volna; D'Artagnan visszaemlékezett az első éjszaka minden apró részletére, szíve kalapált, homloka lázban égett, belépett a palotába, és berontott Ketty szobájába.

A lány halottsápadt volt, minden ízében reszketett, és vissza akarta tartani kedvesét, ámde milady résen állt, meghallotta a zajt, és tudta, hogy D'Artagnan megérkezett. Kinyitotta az ajtót.

- Jöjjön - szólt hozzá.

És mindezt oly vérlázítóan szemérmetlenül, oly hihetetlen pimaszul, hogy D'Artagnan alig hitt szemének, fülének. Azt gondolta, valami képtelen kalandba bonyolódott, amilyet csak álmában él meg az ember.

És mégis berohant miladyhez; valami olyan vonzerő rántotta magával, mint a vasat a mágnes.

Bezárult mögöttük az ajtó.

Most Ketty ugrott oda az ajtóhoz. Féltékenység, düh, sértett büszkeség, egyszóval, valahány szenvedély csak szerelmes asszonyi szívet marcangolhat, mind, mind azt kiáltotta benne: valljon be mindent, ám, ha elmondja, hogy maga is közrejátszott a cselszövésben, örökre elveszett, és ráadásul elveszett számára D'Artagnan is. Ez a végső szerelmi sugallat rávette hát a végső áldozatra.

D'Artagnan pedig elérte vágyai netovábbját: most már nem vetélytársának szerelmét orozza el, most már, úgy látszik, neki szól a szerelem. Lelke mélyén, titkon azt súgta ugyan egy hang, hogy ő csupán a bosszuló kard, melyet megsimogatnak, mielőtt halált osztana, de a gőg, a hiúság, az esztelenség elnémította ezt a hangot, elfojtotta halk szavát. Meg aztán a mi gascogne-ink - hiszen ismerjük derekas önbizalmát - összemérte magát Wardesszal, és azt kérdezte, miért ne szerethetnék tulajdonképpen őt is önmagáért.

Szóval mindenestül belemerült a pillanat élményébe. Már nem a végzet hordozóját látta miladyben, akitől nemrégiben iszonyodva hátrált meg egy pillanatra: tüzes, szenvedélyes szeretőjeként tartotta karja közt, s az asszony, mintha maga is igazi szerelmet érezne, testestül-lelkestül odaadta magát neki. Két-három óra telt el így.

Idő múltával aztán elcsitult a két szerelmes mámora; milady tért vissza először a valósághoz - ő nem akart annyira megfeledkezni mindenről, mint D'Artagnan -, és megkérdezte a fiatalembert, pontosan kitervelte-e már, hogyan képzeli másnap az összecsapást Wardes gróffal.

D'Artagnan gondolatai azonban már egészen másfelé kanyarodtak; ostobán megfeledkezve magáról és hízelegve azt felelte, hogy későre jár, kár olyan viadallal törődni, amelyben kard feszül a kardnak.

Milady megrémült, hogy D'Artagnan ennyire félvállról veszi azt, ami neki egyedül fontos, és még hevesebben ostromolta a fiatalembert kérdéseivel.

D'Artagnan egy pillanatig sem vette komolyan az egész képtelen párbajt, és szerette volna másra terelni a beszélgetést, de nem győzte erővel.

Milady fölényes értelme és vasakarata pontos mezsgyét szabott a beszélgetésnek, és erre kényszerítette D'Artagnant.

A gascogne-i azt hitte, nagyon szellemes, ha azt tanácsolja miladynek, bocsásson meg Wardesnek, és hagyjon fel bosszúterveivel.

Ám az asszony már az első szavakra felfortyant és odábbhúzódott.

- Csak nem fél, kedves D'Artagnan? - kérdezte metszően, gúnyosan, és hangja különösen csengett a félhomályban.

- Mit képzel, szívem! - felelte D'Artagnan - de hátha nem is olyan nagy bűnös ez a szegény Wardes, mint hiszi?

- Mindegy - szólt komolyan milady -, megcsalt, és ha megcsalt, nem élhet tovább.

- Haljon is meg, ha úgy döntött felőle! - szólt D'Artagnan oly eltökélten, hogy milady úgy érezte, szolgálatkészsége minden próbát megáll.

Megint közelebb húzódott hozzá.

Ki tudja, milyen hosszú volt miladynek az éjszaka? Ami D'Artagnant illeti, úgy érezte, két órát sem töltött kedvesénél, amikor a hajnal fénye átderengett a zsalugáterek résein, és csakhamar fakó fény szüremlett a szobába.

Amint milady látta, hogy D'Artagnan készülődik, még egyszer emlékeztette ígéretére, hogy bosszút áll Wardeson.

- Készségesen - mondta D'Artagnan -, előbb azonban szeretnék megbizonyosodni valamiről.

- Miről? - kérdezte milady.

- Arról, hogy szeret.

- Eléggé bebizonyítottam, úgy hiszem.

- Igaz, és ezért testestül-lelkestül kegyedé vagyok.

- Köszönöm, hős lovagom! De én már bebizonyítottam szerelmemet, és most kegyeden a sor; remélem nem marad adósom.

- Efelől bizonyos lehet. De ha úgy szeret, ahogy mondja - folytatta D'Artagnan -, nem félt egy kicsit?

- Mitől félteném?

- Hogy súlyosan megsebesülök, sőt talán meg is ölnek.

- Lehetetlen - szólt milady -, aki ilyen bátor és ilyen mestere a kardnak, azt nem érheti baj.

- Nem örülne jobban - kérdezte D'Artagnan -, ha megtalálnám a módját, hogy bosszút álljak, s a párbajt is elkerüljem?

Milady némán figyelte szerelmesét: a hajnal korai, fakó fényében, különös, baljós kifejezés ült világoskék szemében.

- Most már csakugyan azt hiszem, hogy tétovázik - szólalt meg.

- Nem tétovázom, csak valóban sajnálom szegény Wardes grófot, mióta nem szereti, és úgy érzem, egy férfinak már az kegyetlen büntetés lehet, ha elveszti szerelmét: minden más büntetés fölösleges.

- Ki mondta, hogy szerettem? - kérdezte milady.

- Most talán, nem túl nagy önhittség, ha feltételezem, hogy már mást szeret - hízelgett a fiatalember -, én pedig, ismétlem, szívemen viselem a gróf sorsát.

- Kegyed? - kérdezte milady.

- Igen, én.

- És miért éppen kegyed?

- Mert csak én tudom...

- Mit?

- Hogy korántsem annyira bűnös, vagyis nem volt annyira bűnös, mint hiszi.

- Mit beszél! - szólt a milady nyugtalanul - szóljon világosan, igazán fel nem foghatom, mire céloz.

D'Artagnan karja közt feküdt, s ahogy nézte a férfit, szeme lassanként felparázslott.

- Nos, én igazi lovag vagyok! - mondta D'Artagnan, és eltökélte, hogy tiszta vizet önt a pohárba - és mióta elnyertem szerelmét, igen, biztosan elnyertem, mert így van, ugye?...

- Tökéletesen, de folytassa.

- Nos, úgy érzem, szinte mámoros vagyok és meg kell mondanom, tartozom egy vallomással.

- Vallomással?

- Ha kételkedném a szerelmében, nem mondanám el, hiszen szeret, szépségem, gyönyörűségem? Ugye szeret?

- Persze.

- Akkor hát meg is bocsát, ha vétkeztem kegyed ellen éppen azért, mert szeretem.

- Esetleg!

D'Artagnan elbűvölően mosolygott, és szája milady száját kereste, de az asszony eltolta magától.

- A vallomást! - szólt elsápadva - hadd hallom a vallomást!

- Múlt csütörtökön találkára hívták Wardest ide, ugyanebbe a szobába, igaz, vagy nem?

- Én? Nem igaz! - mondta milady oly határozottan és oly közönyösen, hogy D'Artagnan, ha nem lett volna teljesen bizonyos a dolgában, megingott volna.

- Ne hazudjon, csillagom - mondta D'Artagnan mosolyogva -, úgyis hiába.

- Micsoda? Beszéljen hát! Ne gyötörjön!

- Csak nyugodtan! Kegyed semmit sem vétett ellenem, s én máris meg bocsátottam!

- Beszéljen, beszéljen!

- Wardesnak semmi oka nincs a büszkeségre.

- Miért? Hisz az imént éppen uraságod mondta, hogy a gyűrűt...

- A gyűrűt, szívem, én kaptam. Csütörtökön Wardes gróf, máma D'Artagnan: mindkettő én vagyok.

Oktondi fejjel azt várta, hogy az asszony meglepődik, elszégyelli magát, és az érzelmek vihara könnyzáporba fullad, de ugyancsak tévedett, és tévedése nem tartott sokáig.

Sápadtan, rémületesen könyökölt fel a nő, vadul mellbe taszította D'Artagnant, és kiugrott az ágyból.

Már csaknem egészen világos volt.

D'Artagnan pongyolájánál fogva tartotta vissza, belemarkolt a finom hindu kelmébe, és bocsánatot akart esedezni, a nő azonban erőszakos, elszánt lendülettel menekülni próbált, batiszt köntöse szétszakadt, és elővillant csupasz válla: egyik fehéren gömbölyödő vállán D'Artagnan leírhatatlan megrökönyödéssel ismerte fel a liliom jegyét, a hóhér kezének lemoshatatlan gyalázatot jelző bélyegét.

- Nagy isten! - kiáltott fel, és elengedte a köntöst.

Elnémulva, dermedten, mozdulatlanul feküdt az ágyban.

Rémületéből a milady nyomban sejtette, hogy leleplezték. D'Artagnan biztosan mindent látott, most már tudja a titkot, a szörnyű titkot, melyet rajta kívül senki nem is gyanít.

Megfordult, nem is tomboló némber volt már, hanem megsebzett nőstény tigris.

- Hah, nyomorult! - üvöltötte - gyalázatosan lépre csaltál, és még a titkom is tudod! Most meghalsz!

Öltözőasztalához rohant, felnyitott egy intarziás ládikót, lázasan, remegve aranymarkolatú, keskeny éles tőröcskét vett ki belőle, s egyetlen szökkenéssel a hiányos öltözetű D'Artagnannál termett.

A fiatalember, mint tudjuk, bátor volt, mégis megrémítették a dúlt vonások, az iszonyúan kitágult pupillák, a sápadt arc és a vérvörös száj; falhoz hátrált az ágyban, mintha kígyó csúszna feléje; izzadt tenyere közben a kardjára tapintott: kihúzta hüvelyéből.

Milady azonban rá sem hederített a kardra, hanem igyekezett visszajutni az ágyba, hogy a férfit ledöfje, és csupán akkor torpant meg, mikor a penge éles hegye a kebléhez nyomódott.

Erre kezével igyekezett megragadni a kardot, D'Artagnan azonban mindegyre elhárította kapkodó kezét; hol a szemét, hol a mellét fenyegette, és közben lecsúszott az ágyról, visszavonulóban a Ketty szobájába nyíló ajtó felé.

Milady közben vadul, őrjöngve támadta, és rémülten üvöltözött.

Szinte párbaj volt már ez, és D'Artagnan lassanként visszanyerte nyugalmát.

- Brávó, szép asszony, brávó! - mondta neki - annyit azonban mondhatok, jó lesz, ha minél hamarabb abbahagyja, különben a szép arcára is rápingálok egy liliomot.

- Aljas! gyalázatos! - üvöltött milady.

D'Artagnan azonban, folyvást az ajtót keresve, szívósan védekezett.

A dulakodás közben az asszony sorra döntögette a bútorokat, hogy a fiatalemberhez férkőzzék, az pedig a bútorok mögé húzódott, hogy védelmet találjon; a nagy zajra Ketty rájuk nyitott.

D'Artagnan szakadatlanul úgy taktikázott, hogy minél közelebb jusson az ajtóhoz, és már csupán három lépésnyire volt tőle. Egyetlen ugrással Ketty szobájában termett, villámgyorsan becsapta az ajtót, és teljes erejéből tartotta, míg Ketty rá nem tolta a reteszeket. Milady nőt meghazudtoló erővel megpróbálta kidönteni az ajtaját eltorlaszoló dúcot, s amikor érezte, hogy ez lehetetlen, őrjöngve kezdte döfködni tőrével; néhányszor teljes vastagságában át is döfte a vastag deszkát.

Valamennyi döfését hajmeresztő átkozódással kísérte.

- Gyorsan, Ketty, gyorsan - szólt halkan D'Artagnan, miután rátolták a reteszeket -, segíts kijutnom a palotából, mert ha megvárjuk, amíg körbe kerül, agyonveret a lakájaival.

- De így pucéron nem mehet ki az utcára! - mondta Ketty.

- Igaz - mondta D'Artagnan, aki csak most eszmélt rá, miféle öltözetben van -, igaz; adj rám hát valamit, de siessünk; értsd meg, életre-halálra megy a dolog.

Ketty nagyon is jól értette: szempillantás alatt virágmintás szoknyát, női köpenykét kanyarított D'Artagnanra, és főkötőt nyomott a fejébe; mezítlen lábára papucsot húzott, és lerohant vele a lépcsőn. Még éppen jókor: milady máris csengetett, és felverte az egész palotát. A kapus épp abban a pillanatban eresztette ki D'Artagnant, amikor milady, ugyancsak hiányos öltözékben, feléje kiáltott, az ablakból:

- Ne nyiss kaput!

A fiatalember menekült, az asszony pedig tehetetlenül rázta utána az öklét. Amikor D'Artagnan eltűnt az utcasarkon, milady ájultan roskadt le a szobában.

D'Artagnan oly izgatott volt, hogy eszébe sem jutott, mi lesz Kettyvel; keresztülrohant fél Párizson, és csupán Athos ajtaja előtt állapodott meg. Feldúlt lelkiállapota, a rémület ösztökéje, az időről időre nyomába szegődő őrjáratok és a kora reggel máris dolga után látó egy-két serény polgár gúnykacaja - mindez csak még vadabb rohanásra ösztönözte.

Végigloholt az udvaron, felszaladt két emeletet, és olyan vadul kezdett dörömbölni, hogy majd betörte Athos ajtaját.

Grimaud nyitott ajtót; még most is laposan, álmosan pislogott. D'Artagnan olyan rohammal tört be a szobába, hogy kis híján feltaszította.

A szerencsétlen fickó még szokásos némaságáról is megfeledkezett: megoldódott a nyelve.

- Nonono! - engedte ki a hangját - hova szalad, hugicám? Mi szél hozta a furcsa madárkát?

D'Artagnan feje tetejére tolta a főkötőt, és előhúzta kezét a köpönyeg alól; bajuszáról, csupasz kardjáról most vette csupán észre a szegény Grimaud, hogy férfi áll előtte...

Azt hitte, valami gyilkos.

- Segítség! Segítség! - kezdett kiabálni.

- Hallgass, szerencsétlen! - szólt a fiatalember. - D'Artagnan vagyok, meg sem ismersz? Hol a gazdád?

- D'Artagnan úr! - kiáltotta, Grimaud - lehetetlen.

- Grimaud - szólalt meg Athos, és hálóköntösben kilépett szobájából -, ha nem csalódom, beszélni merészelsz!

- De uram! csak...

- Csend!

Grimaud most már csak ujjával mutatott D'Artagnanra.

Athos felismerte cimboráját, és bármily közönyös volt is egyébként, nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon. Volt rá bőven oka, ha elnézte a kacifántos maskarát: félrecsapott főkötőt, a cipő orrát söprő szoknyát, a felgyűrt ruhaujjat, s az izgalomtól felborzolt bajuszt.

- Ne nevessen, barátom! - kiáltott fel D'Artagnan - az Istenért, ne nevessen, mert lelkem üdvére mondom, nincs ok a nevetésre.

Oly ünnepélyesen, oly őszinte rémülettel ejtette ki a szavakat, hogy Athos azonnal megfogta a kezét.

- Csak nem sebesült meg, barátom? - kérdezte - milyen sápadt!

- Nem sebesültem meg, de valami iszonyú dolog történt velem. Egyedül van, Athos?

- Ej, az áldóját! Hát mit képzel, ki volna nálam ilyenkor?

- Jó, jó.

És D'Artagnan Athos szobájába rohant.

- Beszéljen hát! - szólt Athos, miután bezárta az ajtót, és rátolta a reteszt, hogy ne zavarhassák őket. - Meghalt a király? Megölte a bíborost? Egész ki van kelve a képéből: na rajta, beszéljen már, igazán meghalok az izgalomtól.

- Athos - mondta D'Artagnan, miközben előkászálódott a női ruhából, és egy szál ingben állt Athos előtt -, előre megmondom: hihetetlen, fantasztikus históriát fog hallani.

- Először vegye föl ezt a hálókabátot - szólt barátjához a testőr.

D'Artagnan belebújt a köntösbe, de még most is oly izgatott volt, hogy jobb kezét dugta a bal ruhaujjba.

- Szóval? - kérdezte Athos.

- Szóval - felelte D'Artagnan, miközben Athos felé hajolt, hogy halkan a fülébe súgja szavait -, milady vállán bélyeg van: tüzes liliom.

- Ah! - kiáltott fel a testőr, mint akit szíven találtak.

- Mondja - folytatta D'Artagnan -, bizonyosan tudja, hogy az a másik csakugyan belehalt?

- A másik? - felelt Athos oly tompán, hogy D'Artagnan alig hallotta.

- Igen, az, akiről Amiens-ben beszélgettünk azon a bizonyos napon.

Athos felnyögött, és kezébe temette arcát.

- Ez itt - folytatta D'Artagnan - huszonhat-huszonnyolc éves nő lehet.

- És szőke - szólt Athos -, ugye szőke?

- Igen.

- Szeme halványkék, furcsán ragyogó, szempillája, szemöldöke fekete?

- Úgy van.

- Nyúlánk, arányos? A bal szemfoga melletti foga hiányzik.

- Úgy van.

- A liliom piciny, vörhenyeges, és szinte elmosta már a sokféle kenőcs.

- Úgy van.

- De a múltkor azt mondta, hogy angol!

- Miladynek szólítják, de azért lehet francia. Ennek ellenére Winter lord csupán a sógora.

- Látnom kell ezt a nőt, D'Artagnan!

- Vigyázzon, Athos, vigyázzon; valamikor meg akarta őt ölni; miladyt nem olyan fából faragták, hogy ezt elfeledte volna, s az ő keze ritkán véti el a célt.

- Mukkanni sem mer, önmagát leplezné le.

- Mindenre kapható! Látta már dühöngeni?

- Nem - szólt Athos.

- Tigris, nőstényoroszlán! Hej, kedves Athos! attól tartok, iszonyú ellenséget szereztem kettőnknek!

És mindent elmondott: milady őrjöngő dühét, gyilkos átkait.

- Igaza van - szólt Athos -, bizisten, az életem fabatkát sem ér. De holnapután szerencsére úgyis elmegyünk Párizsból, minden valószínűség szerint La Rochelle-be, s ha mi elmegyünk...

- A világ végére is nyomon követi, Athos, ha egyszer felismerte; hagyja hát, hadd tombolja ki egyedül rajtam a dühét.

- Eh, fiacskám! bánom is én, ha megöl! - szólt Athos - vagy azt hiszi tán, úgy szeretek élni?

- Valami szörnyű titok van itt, Athos! Ez a nő a bíboros kéme, erre mérget veszek.

- Akkor pedig vigyázzon magára. Ha a londoni kalanddal nem szerezte meg a bíboros őszinte bámulatát, a gyűlöletét nyilván megszerezte, mivel azonban forma szerint végeredményben a bíboros nem köthet magába, de a mérgét azért mégiscsak ki kell adnia - már csak annál is inkább, mert ő a bíboros -, hát nagyon vigyázzon! Egyedül ki se dugja szobájából az orrát; amikor étkezik, legyen óvatos: ne bízzon senkiben, a saját árnyékában se.

- Még jó - mondta D'Artagnan -, hogy csupán holnapután estig kell megúsznom szárazon, mert ha egyszer a csapatnál leszünk, remélem, csupán férfiakkal kell megverekednünk.

- Ilyeténképpen - szólt Athos - felhagyok remete szándékaimmal, és mindenüvé elkísérem; menjen haza a Sírásók utcájába, én is megyek.

- Igaz, hogy nincs messze - szólt D'Artagnan -, de így azért mégsem mehetek.

- Nem is - felelte Athos. És meghúzta a csengőt.

Grimaud belépett.

Athos odaintette: menjen D'Artagnanhoz, és hozza el a ruháját.

Grimaud visszabólintott: világosan érti a parancsot. Máris elindult.

- Mindez nagyon szép, kedves barátom - folytatta Athos -, de felszerelésünk dolgában nem sokat ér; mert ha nem tévedek, minden gönce miladynél maradt, neki pedig nyilvánvalóan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy visszajuttassa. Szerencsére a zafírköves gyűrű megmaradt.

- A gyűrű kegyedet illeti, kedves Athos! Hiszen azt mondta, családi ékszer.

- Igen, atyám vásárolta kétezer talléron, így mondta annak idején: a többi nászajándékkal együtt adta anyámnak: pompás holmi. Anyám nekem adta, én pedig őrült fejjel, ahelyett hogy szent ereklyeként őriztem volna, tovább ajándékoztam annak a nyomorultnak.

- Nos, hát kedves barátom, vegye vissza a gyűrűt; bizonyára amúgy is nagyon szívéhez nőtt.

- Vegyem vissza, miután megfertőzte az a tisztátalan! Soha: az a gyűrű örökre bemocskolódott, D'Artagnan.

- Akkor adja el.

- Adjam el! Az anyám gyűrűjét! Azt hiszem, ha megtenném, lábbal tipornám legszentebb eszményeimet.

- Tegye hát zálogba, biztosan kap rá ezer tallért. Ez kirántja a csávából, és mihelyt pénzhez jut, visszaválthatja; közben az uzsorások keze letörli róla a régi szennyet.

Athos elmosolyodott.

- Bűbájos kópé maga, D'Artagnan - mondta aztán -, örökös jókedve mindig felderíti a búbánatba merülteket. Hát jó, tegyük zálogba a gyűrűt, de egy feltétellel csupán!

- Mégpedig!

- Ötszáz tallér a kegyedé lesz, ötszáz az enyém.

- Mit képzel, Athos! Negyedannyira sincs szükségem a gárdában, azt az összeget pedig bármikor megszerzem a nyergemért. Mi kell még ezen kívül? Ló Planchet-nak, ennyi az egész. Meg aztán ne feledje, gyűrűm nekem is van.

- De ha nem tévedek, még jobban ragaszkodik hozzá, mint én az enyémhez; legalábbis úgy látom az eddigiekből.

- No igen, hiszen végszükség esetén nemcsak a legnagyobb szorultságból, hanem a legnagyobb veszélyből is megmenekülhetünk a gyűrű révén, mert nem csupán értékes briliáns, hanem varázserejű talizmán is.

- Ezt nem értem, de elhiszem, ha mondja. Térjünk hát vissza a gyűrűmhöz, azaz a kegyedéhez; vagy elveszi az érte járó összeg felét, vagy a Szajnába dobom, azt pedig nem nagyon hiszem, hogy éppúgy visszajuttatja majd egy előzékeny hal, mint a Polykratesét.

- Hát, jó, elfogadom! - mondta D'Artagnan.

E percben belépett Grimaud, Planchet kíséretében. Ez utóbbit már aggasztotta gazdája sorsa, és tudni szerette volna, mi történt vele, ezért élt az alkalommal, és személyesen hozta el a ruháját.

D'Artagnan felöltözött, ugyanúgy Athos is, s amikor mindketten útra készen álltak, Athos úgy tett mintha puskával célozna; Grimaud nyomban megértette: leakasztotta a falról gazdája fegyverét, és ő is készült, hogy elkísérje gazdáját.

Baj nélkül eljutottak a Sírásók utcájába. Bonacieux a küszöbön állt, huncutul pillantott D'Artagnanra.

- Á, kedves lakó uram! - szólította meg - siessen, siessen, szép kislány várja odabenn, s a hölgyek, ugye tudja, nem szeretnek várakozni!

- Ketty van itt! - kiáltotta D'Artagnan.

És végigrohant a kapualjon.

Szobája előtt az emeleten csakugyan ott találta a szegény lányt; minden tagjában reszketve várakozott az ajtó sarkába húzódva. Amint észrevette D'Artagnant:

- Védelmet ígért - mondta -, megígérte, hogy megment a haragjától; ne feledje, hogy maga miatt rohantam a vesztembe!

- Igen, Ketty, igen - felelte D'Artagnan -, ne félj semmit. De mi történt, miután eltávoztam?

- Mit tudom én! - mondta Ketty. - Az inasok összefutottak az ordítozásra, ő meg tajtékzott dühében; szitkozódott, lángot okádott maga ellen. Én arra gondoltam, eszébe juthat, hogy maga az én szobámból jutott az övébe, és talán arra következtet, hogy én is a cinkosa voltam; fogtam a pénzecskémet, legértékesebb holmijaimat és elmenekültem!

- Szegény kicsikém! De mit csináljak veled? Holnapután indulunk.

- Csináljon bármit, lovag úr, vigyen el Párizsból, vigyen el Franciaországból.

- La Rochelle ostromához azért mégsem vihetlek magammal - mondta D'Artagnan.

- Oda nem, de valahol vidéken elhelyezhet valamelyik hölgyismerőse mellett, például a szülőföldjén.

- Ó, kedvesem! Mifelénk a hölgyeknek nincsen szobalányuk. De várj csak, megvan! Planchet, ugorj át Aramishoz: jöjjön ide azonnal. Igen fontos dologról szeretnék vele beszélni.

- Értem - szólt Athos, - de miért nem Porthost hívatjuk? Az ő márkinéja, ha nem tévedek...

- Porthos márkinéját a férj patvaristái öltöztetik - felelte D'Artagnan nevetve. - Ketty amúgy sem maradhatna meg a Medve utcában, igaz-e Ketty?

- Bárhol megmaradok - szólt Ketty -, csak jó búvóhely legyen, és meg ne tudják, hol vagyok.

- Most pedig, Ketty, mivel amúgy is búcsúzunk, és mert ennek következtében már nem vagy féltékeny rám...

- Közelről vagy távolról - mondta Ketty -, mindig szeretni fogom, lovag úr.

- Tudja az öreg ördög - dörmögte Athos -, kiben-kiben nem fészkel az állhatatosság...

- Én is mindig szeretni foglak - mondta D'Artagnan -, légy nyugodt. Előbb azonban válaszolj egy kérdésemre. Igen fontos nekem ez a kérdés: sosem hallottál egy fiatalasszonyról, akit egyszer éjszaka elraboltak?

- Várjunk csak... Jaj istenem! lovag úr, még mindig szereti azt az asszonyt?

- Nem én, az egyik barátom szereti. Mégpedig Athos, éppen itt jön.

- Én - kiáltott fel Athos, mint aki most veszi észre, hogy kis híján kígyóra lépett.

- Persze hogy te! - mondta D'Artagnan, megszorítva Athos kezét. - Jól tudod, mennyire érdekel valamennyiünket a szegény kis Bonacieux-né sorsa. Ketty különben is tud titkot tartani, ugye Ketty? No persze, kicsikém - folytatta D'Artagnan -, hiszen annak az ocsmány madárijesztőnek a felesége, akit hozzánk jövet láthattál a kapuban.

- Jaj istenem - kiáltotta Ketty -, erről jut eszembe, mennyire megijedtem; talán csak nem ismert rám!

- Rád ismert? Hát láttad már ezt az embert?

- Kétszer járt miladynél.

- Helyben vagyunk. Mikortájt?

- Talán két-három hete.

- Úgy van.

- És tegnap este is ott volt.

- Tegnap este?

- Igen, egy perccel azelőtt, hogy a lovag úr megérkezett.

- Kedves Athos, kémek hálója fog körül bennünket! És mit gondolsz, Ketty, felismert?

- Amikor észrevettem, szemembe húztam a főkötőm, de lehet, hogy későn.

- Ugyan, kedves Athos, menjen már le, nézze meg, ott ácsorog-e még: kegyedre nem gyanakszik úgy.

Athos lement, és csakhamar visszatért.

- Elment - mondta -, bezárta a házat.

- Jelentést visz; jelzi hogy valamennyi galamb együtt van a galambdúcban.

- Akkor hát repüljünk szét azonnal! - mondotta Athos - csak Planchet maradjon itt, hogy jelenthesse, mi történt.

- Várjunk egy percre! Aramist ide hívattuk!

- Igaz, Athos, várjuk meg Aramist.

E pillanatban lépett be Aramis.

Mindenről beszámoltak neki, és elmondták, hogy nyomban helyet kell szerezni Kettynek, főrangú ismerősei körében.

Aramis egy pillanatig gondolkodott, majd elpirulva megszólalt:

- Csakugyan olyan fontos ez kegyednek, D'Artagnan.

- Egész életemben hálás leszek érte.

- Hát jó, Bois-Tracy asszony egyik vidéki hölgyismerőse részére, ha jól emlékszem, nemrégiben kért tőlem szobalányt, és ha az én kedves D'Artagnanom kezességet vállal a kisasszonyért...

- Ó, uram! - kiáltotta Ketty -, ha kell, tűzbe megyek azért, aki lehetővé teszi, hogy Párizsból elkerüljek.

- Rendben van - szólt Aramis -, teljesen rendben.

Asztalhoz ült, néhány szót vetett papírra, gyűrűjével lepecsételte, és átnyújtotta Kettynek a levelet.

- Nos, kicsikém - mondta D'Artagnan -, tudod, hogy itt sem te, sem mi nem vagyunk a legjobb helyen. Legjobb, ha elbúcsúzunk. Találkozunk még szebb napokban.

- Bármikor, bárhol találkozunk is - mondta Ketty -, látni fogja, hogy éppúgy szeretem, mint most.

- Az ígéret szép szó... - szólt Athos, miközben D'Artagnan a lépcsőig kísérte Kettyt.

A három fiatalember egy perc múlva elvált egymástól; abban állapodtak meg, hogy négykor találkoznak Athosnál; Planchet-t otthagyták őrködni a házban.

Aramis hazatért, Athos meg D'Artagnan pedig körülnézett, hol tehetnék pénzzé a zafírköves gyűrűt.

Gascogne-i barátunk nem tévedett: a gyűrűért könnyűszerrel kaptak háromszáz aranyat, sőt a zsidó kijelentette, hogyha netán eladnák - éppen kapóra jönne neki, nagyszerűen össze tudná párosítani egy bizonyos fülbevalóval -, ötszáz aranyat sem sajnálna érte.

A két jó barát aztán katonás határozottsággal és a szakértők tájékozottságával alig három óra alatt összevásárolta Athos egész felszerelését. Athos egyébiránt sem akadékoskodott: mint mindig, most is úri ember volt, tetőtől talpig. Ha valamit jónak talált, megfizette, akármennyit kértek; eszébe sem jutott alkudozni. D'Artagnan persze közbe-közbeszólt, ám Athos mosolyogva a vállára tette a kezét, D'Artagnan pedig megértette, hogyha ő, a gascogne-i kurtanemes alkudozhat is, ez sehogy sem illik olyan férfihoz, akiben mindenütt nagyurat sejtenek.

A testőr remek andalúziai lovat talált magának; szurokfekete paripa volt, lábának rajza finom és nemes, orrlyuka lángvörös, öt-hatéves lehetett; szemügyre vette, és hibátlannak találta. Ezer frankért neki adták.

Talán kevesebbért is megkaphatta volna, de miközben D'Artagnan a vételárról vitatkozott a kupeccel, Athos leszámolta az asztalra a száz aranyat.

Grimaud zömök, erős pikardiai lovat kapott, háromszáz frankért.

Mikor azonban Grimaud fegyverzetét és lovának nyergét is megvásárolták, Athosnak nem maradt egy fityingje sem a százötven aranyból. D'Artagnan felajánlotta barátjának, csípjen le a maga részéből valamennyit; majd később visszaadja a kölcsönt.

De Athos csak vállat vont; ez volt minden válasza.

- Mennyit kínált a zsidó végleges vételárul a zafírköves gyűrűért? - kérdezte Athos.

- Ötszáz aranyat.

- Szóval még kétszázat; száz arany ebből a kegyedé, száz az enyém. Hiszen ez egész vagyon, barátocskám; menjen csak vissza a zsidóhoz.

- Talán csak nem akarja...

- De igen, túl szomorú emlékeket idéz eszembe ez a gyűrű; meg aztán amúgy sem lenne soha háromszáz aranyunk, hogy kiválthassuk, és így kétezer frankot veszítenénk a vásáron. Menjen D'Artagnan, mondja neki; övé a gyűrű; aztán jöjjön vissza a kétszáz arannyal.

- Gondolja meg, Athos.

- A készpénz nagy kincs manapság, és nem szabad visszariadni az áldozatoktól. Menjen csak, D'Artagnan, menjen; Grimaud fogja majd flintáját és elkíséri.

Félóra múlva D'Artagnan minden bonyodalom nélkül visszatért a kétezer frankkal.

Így találta meg Athos odahaza a szükséges pénzt, amikor már nem is remélte.

Négy órakor tehát a négy jó barát Athos lakásán találkozott. A felszerelés gondját immár elvetették; csupán saját titkos aggodalmaik tükröződtek vonásaikon, hiszen minden jelen öröm mögött ott lappang valami jövendő félelem.

Hirtelen Planchet lépett be: két levelet hozott D'Artagnannak.

Az egyik takarosan kettőbe hajtott levélke volt, csinos, zöld viaszpecsét rajta: a pecséten repülő galamb, zöld ág a csőrében.

A másik nagy, négyszögletes levél, a hercegérsek őeminenciájának félelmetes pecsétjétől csillogó-villogó.

D'Artagnan szíve nagyot dobbant, mikor meglátta a kisebbik levelet, mert ismerősnek találta az írást; eddig ugyan csupán egyszer látta a kedves vonásokat, de mélyen szívébe véste.

Fogta hát a levélkét, és izgatottan felbontotta.

Jövő kedden este hat és hét óra között sétáljon a chaillot-i úton - így szólt a levél -, és nézzen be figyelmesen minden arra haladó kocsiba, de ha kedves az élete és azoké, akiket szeret, egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal se árulja el, hogy felismerte azt, aki minden kockázatot magára vállal, mert egy pillanatra látni akarja.

A levél alatt nem volt aláírás.

- Kelepcébe csalják - szólalt meg Athos -, ne menjen el, D'Artagnan.

- Pedig azt hiszem - felelte D'Artagnan -, megismerem az írást.

- Hamisítvány is lehet - folytatta Athos -, ilyenkor este hat és hét között egy lélek sem jár Chaillot felé az úton; ugyanúgy hívhatnák sétára a brondyi erdőbe is.

- Menjünk el hát valamennyien! - mondta D'Artagnan -, talán csak nem harapják le az orrunkat, ha mind a négyen ott leszünk, vagy mi az ördög! hát a négy lakáj! hát a lovak! hát a fegyverek!

- Egy füst alatt mindjárt feszíthetünk egy kicsit az új felszerelésben - szólalt meg Porthos.

- Csakhogy - szólt Aramis -, ha a hölgy írt, aligha szeretné, ha mindnyájan látnánk. Gondolja meg, milyen kínos helyzetbe hozná, D'Artagnan; úri ember ne tegyen ilyet.

- Majd mi hátrább húzódunk - mondta Porthos -, csak ő áll ki az útra.

- No igen, de gyerekjáték ám pisztollyal kilőni egy robogó kocsiból.

- Eh! - szólt D'Artagnan - nem találnak el. Mi pedig a kocsi után eredünk, és lekaszaboljuk a benne ülőket. Annyival is kevesebb ellenségünk marad.

- Igaza van - mondta Porthos -, nincs szebb a verekedésnél; különben sem árt kipróbálni fegyvereinket.

- Ördög bánja! Ne tagadjuk meg magunktól ezt a szórakozást - szólt Aramis, szokása szerint hanyagul és kedvesen.

- Ahogy akarják - mondta Athos.

- Uraim - szólalt meg D'Artagnan -, fél öt az idő; máris indulnunk kell, ha azt akarjuk, hogy hatkor ott legyünk a chaillot-i úton.

- És ha túl későn indulunk - mondta Porthos -, senki sem lát majd bennünket, az pedig nagy kár. Készülődjünk hát, uraim.

- Ne feledkezzen meg a másik levélről sem, D'Artagnan - szólt Athos -, a pecsétje mutatja, hogy nyilván érdemes felbontani; meg is mondom kereken, kedves D'Artagnanom, engem sokkal jobban érdekel, mint az a semmiség, melyet épp az imént dugott oly áhítatosan a szíve fölé.

D'Artagnan elvörösödött.

- Hát jó! - szólt a fiatalember - lássuk, uraim, mit kíván tőlem Őeminenciája.

Azzal D'Artagnan felbontotta a levelet, és ezt olvasta:

D'Artagnan urat, a király gárdistáját (Des Essarts-század) ma este nyolckor várják a Bíborosi Palotában.

La Houdinière
gárdakapitány.

- Az áldóját! - szólt Athos - ez a pásztoróra már sokkal izgalmasabb.

- Alig fejezem be az elsőt, már megyek is a másodikra - mondta D'Artagnan -, az egyik hétre szól, a másik nyolcra: kitelik az időmből.

- Hát - szólt Aramis -, én nem mennék el; amikor hölgy hívja találkozóra, igazi lovag soha ki nem tér, de ha Őeminenciája kéreti, a bölcsesség minden nemesnek azt javasolja, mentse ki magát, főleg ha némi okkal-móddal úgy hiheti, nem ezért hívatják, hogy megveregessék a vállát.

- Jól beszélt, Aramis - mondta Porthos.

- Uraim - felelte D'Artagnan -, egyszer már invitált így a bíboros; Cavois úr hozta az üzenetét; fülem botját sem mozgattam rá, és másnap ugyancsak nagy baj ért! Constance-nak nyoma veszett. Lesz, ami lesz, elmegyek.

- Menjen, ha már így döntött - hagyta helyben Athos.

- No és a Bastille? - kérdezte Aramis.

- Eh, onnan majd uraságtok kikaparnak - válaszolta D'Artagnan.

- Az biztos - mondta Porthos meg Aramis bámulatra méltó biztonsággal, mintha ennél mi sem volna egyszerűbb -, persze hogy kikaparjuk, de holnapután háborúba megyünk, tehát jobban tenné, ha nem kacérkodna a Bastille-jal.

- Még jobb - szólt Athos -, ha ma este nem tágítunk mellőle; mindhárman megvárjuk a palota egy-egy kapualjában három-három testőrrel a hátunk mögött: ha zárt ajtajú, többé-kevésbé gyanús kocsit látunk kifutni, megrohanjuk. Úgyis elég régen rúgtuk össze a patkót a bíboros úr gárdistáival; Tréville úr maholnap azt hiheti, hogy nem is élünk.

- Istenemre! Athos - szólt Aramis -, az Isten is hadvezérnek teremtette! Mit szólnak a tervhez, uraim?

- Csodás! - visszhangozta karban a két fiatalember.

- Akkor hát- - mondta Porthos -, máris futok a testőrpalotába, szólok a cimboráknak, legyenek készen nyolcra: a Bíboros Palota előtt, a téren találkozunk; az urak eközben felnyergeltetik a lovakat az inasokkal.

- Igen ám, de nekem nincs lovam - mondta D'Artagnan -, sebaj majd Tréville úr istállójából hozatok.

- Fölösleges - szólt Aramis -, én átadom az egyiket.

- Miért, hány lova van? - kérdezte D'Artagnan.

- Három - válaszolt Aramis mosolyogva.

- Ejha! - szólt Athos - akkor hát uraságod Franciaország és Navarra legnyalkább lovas poétája.

- No de három lóval amúgy sem tud mit kezdeni, nemde, kedves Aramis? Csakugyan három lovat vásárolt?

- Nem én; a harmadikat éppen ma reggel kaptam; egy idegen inas vezette föl, nem volt egyenruhában, nem árulta el, ki a gazdája, csupán annyit mondott: azt parancsolta az ura...

- Vagy az úrnője - vágott közbe D'Artagnan.

- Nem lényeges - szólt Aramis elpirulva... -, csupán annyit mondott, azt parancsolta az úrnője, hajtsa ezt a lovat az istállómba, de el ne kotyogja, honnan való.

- Ez is csak költőkkel esik meg - ismételte komolyan Athos.

- No jó! Hát akkor csináljuk úgy, hogy minél jobb legyen - mondta D'Artagnan -, melyik lóra száll a kettő közül: arra, amelyiket vásárolt, vagy arra, amelyiket ajándékba kapott?

- Persze hogy arra, amelyiket ajándékba kaptam; ugye megérti, D'Artagnan, hogy nem sérthetem meg...

- Az ismeretlen ajándékozót - fejezte be D'Artagnan.

- Vagy a titokzatos és adakozó szellemű hölgyet - szólt Athos.

- Ilyenformán nincs is szüksége már a pénzen vásárolt lóra?

- Valahogy így áll a dolog.

- És saját maga választotta?

- Saját magam, mégpedig felettébb gondosan; a lovas, jól tudjuk, általában csak akkor ül biztosan a nyeregben, ha a lova megbízható!

- Akkor hát adja át nekem a lovat, annyiért, amennyiért vette!

- Magam is így gondoltam, kedves D'Artagnanom; majd alkalmas időben viszonozza ezt a semmiséget.

- Mennyiért vette?

- Nyolcszáz frankért.

- Tessék negyven dupla arany, kedves barátom - mondta D'Artagnan, és előhúzta az összeget a zsebéből -, tudom, hogy költeményeit is így fizetik.

- Úgy látom, megütötte a szerencse.

- Pénz van a bőröm alatt is!

És D'Artagnan megcsörgette zsebében maradék aranyait.

- Küldesse el nyergét a Testőrpalotába, s a mienkkel együtt uraságod lovát is idevezetik.

- Rendben van, de hamarosan itt az öt óra, siessünk.

Negyedóra múlva remek spanyol csődörön Porthos tűnt fel a Férou utca sarkán; egy kicsiny, de igen szemrevaló auvergne-i lovon Mousqueton követte. Porthos örömtől és gőgtől sugárzott.

Ugyanakkor az utca másik végén Aramis jelent meg egy csodás angol telivéren; Bazin egy aranyderesen léptetett mögötte, s egy tüzes mecklenburgit vezetett kantárszáron: ez volt D'Artagnan hátaslova.

A két testőr a kapuban találkozott: Athos és D'Artagnan az ablakból nézte őket.

- Az angyalát! - szólt Aramis - pompás lova van, kedves Porthosom.

- Van ám - felelte Porthos -, ezt akarták hozzám küldeni már a múltkor is, de a hölgy férje ízetlen tréfából egy másikkal cserélte ki; a férj azóta meglakolt, én pedig teljes elégtételt szereztem.

Közben Planchet és Grimaud is megérkezett, kantáron vezetve gazdájuk paripáit; D'Artagnan és Athos lement az udvarra, ők is nyeregbe szálltak, és mind a négyen nekivágtak az útnak; mind a négyük lovának megvolt a története: Athos a felesége révén szerezte, Aramis a szeretőjétől, Porthos a kedves ügyésznétől, D'Artagnan pedig a szerencse kegyéből, s a szerencse, tudjuk, a legjobb szerető.

Az inasok mögöttük lovagoltak.

Porthosnak igaza volt: a lovas parádé nagy sikert aratott, s ha Coquenard-né asszony a nézők sorából maga is láthatta volna, hogyan feszít Porthos remek spanyol csődörén, bizisten nem sajnálta volna, hogy olyan hatalmasan eret vágott férjura pénzesládáján.

A Louvre mellett Tréville úrral találkozott a négy jó barát: a kapitány éppen Saint-Germainből tért vissza, megállította őket, és megdicsérte felszerelésüket: a jelenet egy szempillantás alatt köréjük toborzott néhány száz szájtáti bámészkodót.

D'Artagnan élt az alkalommal, és megemlítette Tréville úrnak a vörös pecsétes, hercegi címerrel ékes nagy borítékot; a másikról persze mélyen hallgatott.

Tréville úr helyeselte szándékát, és biztosította, hogy ha másnap nem jelentkezik, ő mindenképp felkutatja, bárhol kell is keresnie.

E pillanatban a Szivattyú-házon a toronyóra épp hatot ütött; a négy jó barát bocsánatot kért, hogy elsietnek, de valaki várja őket, azzal elbúcsúztak Tréville úrtól.

Egyfolytában ügettek a chaillot-i útig; alkonyodóban volt a nap, kocsik jöttek, kocsik mentek; D'Artagnan - háta mögött néhány lépésnyire őrködő barátai - vizsga szemmel végigfürkészte minden kocsi belsejét, ismerős arcot azonban egyikben sem látott.

Végre negyedórai várakozás után, a közben teljesen beállott esti szürkületben egy kocsi közeledett teljes vágtában Sèvres felől az országúton; D'Artagnan valahogy előre érezte, hogy ez hozza azt a személyt, aki a találkára hívta; a fiatalember maga is csodálkozott, oly vadul kezdett zakatolni a szíve. És szinte ugyanabban a pillanatban egy női arc hajolt ki a kocsiablakon, a nő ajkára szorította két ujját, mint aki titoktartásra int, vagy csókot dob; D'Artagnan halkan felkiáltott örömében: az asszony, vagy inkább a látomás - mert a kocsi oly gyorsan suhant tova, mint az álomkép -, a látomás Bonacieux-né volt.

D'Artagnan az intelem ellenére önkéntelenül vágtára sarkantyúzta a lovát, és néhány ugrással utolérte a kocsit, de az üvegablakot már zárva találta: a látomás szertefoszlott.

D'Artagnannak eszébe jutott az intelem: "Ha kedves az élete és azoké, akik szeretik, ne mozduljon, tegyen úgy, mintha semmit se látott volna."

Rögtön meg is állt, nem mintha saját magát féltené, hanem a szegény asszonyért remegett, aki nyilván nagy kockázatot vállalt ezzel a találkával.

A kocsi tovább robogott az országúton, míg csak el nem nyelte Párizs, és el nem tűnt szemük elől.

D'Artagnan még mindig egy helyben állt, mint a sóbálvány: nem tudta mire vélni a dolgot. Ha Bonacieux-né volt a kocsiban, ha ő tér vissza Párizsba, mire volt jó ez a röpke találkozó, a szemek futó összevillanása, a levegőben elcsattanó csók? Ha pedig nem ő volt, ami szintén lehetséges, hisz a csalóka félhomályban oly könnyű a tévedés, ha pedig nem ő volt, nem azért rendezték-e mindezt így, hogy tőrbe csalják az asszony segítségével, akiről tudják, hogy szereti?

Három cimborája melléje lovagolt. Mindhárman világosan látták, - amikor a női arc megjelent az ablakban, Athost kivéve azonban egyikük sem ismerte Bonacieux-nét, Athos különben azt állította, hogy csakugyan Bonacieux-né volt, minthogy azonban őt kevésbé érdekelte a nő csinos arca, azt is látni vélte, hogy még valaki meghúzódott a kocsiban: egy férfi.

- Ha így van - mondta D'Artagnan -, akkor nyilván másik börtönbe viszik. De hát mit akarnak szegénytől, és látom-e még valaha?

- Fiacskám - szólalt meg Athos nagy komolyan -, ne feledje: míg valaki el nem költözött ebből az árnyékvilágból, földi pályánkon bármikor találkozhatunk vele. Mi ketten cseveghetnénk erről, nem igaz? Márpedig, ha nem halt meg a kedvese, ha őt láttuk az imént, akkor előbb-utóbb úgyis viszontlátja. És isten a megmondhatója - tette hozzá jellegzetesen embergyűlölő modorában -, talán még előbb is, mint szeretné.

Fél nyolc volt: a kocsi a megbeszélt időhöz képest mintegy húsz percet késett. D'Artagnant emlékeztették barátai, hogy még tartozik valakinek egy látogatással, és egyben felhívták figyelmét, hogy még kitérhet előle.

Ám D'Artagnan éppoly makacs volt, mint kíváncsi. Fejébe vette, hogy elmegy a Bíborosi Palotába, és megtudja, mit óhajt tőle Őeminenciája. Elhatározásában semmi sem ingatta meg.

Megérkeztek a Saint Honoré utcába, és a Bíborosi Palota előtt a téren ott találták a tizenkét testőrt; fel-alá sétálva várták cimboráikat. Csupán akkor mondták el nekik, miről van szó.

D'Artagnant mindenki ismerte a királyi testőrök nagybecsű testületében, tudták róla, hogy egy szép napon maga is közéjük kerül, tehát cimborájuknak számított. Ilyen előzmények folytán mindenki szívest-örömest vállalkozott a feladatra; egyébként minden valószínűség szerint borsot fog törni a bíboros úrnak és pereputtyának orra alá, és efféle mulatságra mindig készen álltak az érdemes nemes urak.

Athos három csoportra osztotta őket, az első csoport parancsnoka maga lett, a másodikat Aramisra, a harmadikat Porthosra bízta, aztán mindhárom csoport lesben állt egy-egy kijárat előtt.

D'Artagnan pedig peckesen besétált a főkapun.

A fiatalember jól tudta, hogy erős karok védelmezik, mégsem volt minden nyugtalanság híján, miközben felfelé lépdelt a főlépcsőn. Amit miladyvel tett, az nem sokban különbözött a becstelenségtől, és gyanította, hogy az asszony politikai kapcsolatban áll a bíborossal; ráadásul Wardes, akit oly csúnyán helybenhagyott, szintén Őeminenciája embere, D'Artagnan pedig tudta, hogy a bíboros éppoly erős támasza barátainak, mint amilyen félelmetes ellenfele ellenségeinek.

- Ha Wardes beszámolt kalandunkról a bíborosnak, aminthogy nyilván beszámolt, és ha felismert, ami valószínű, akkor máris keresztet vethetek magamra - gondolta magában, és megcsóválta a fejét. - De miért várt mostanáig? Egyszerűen azért, mert milady megjelent nála, álnokul megjátszotta, hogy súlyos sérelem érte - milyen érdekes ilyenkor ez a nő! - bepanaszolt a bíborosnál, és ez volt az utolsó csepp - betelt a pohár.

Ezer szerencse - folytatta aztán -, hogy odalenn várnak a cimborák, meg fognak védeni, és nem engedik, hogy elcipeljenek. De persze Tréville úr testőrszázada egymaga nem hadakozhat a bíboros ellen, hisz mégiscsak ő mozgatja Franciaország minden haderejét, s a királyné tehetetlen vele szemben, a király meg akarat nélküli báb. D'Artagnan komám, bátor vagy, jeles fiatalember, de vesztedbe sodornak a nők!

Épp ennél a szomorú tanulságnál tartott, amikor belépett az előszobába. Átadta levelét a szolgálattevő ajtónállónak, az bevezette a várószobába, majd eltűnt a palota belsejében.

A várószobában a bíboros úr öt-hat gárdistája álldogált; megismerték D'Artagnant, tudták, hogy ő sebezte meg Jussacot, és különös mosollyal méregették.

D'Artagnan rossz előjelet látott ebben a mosolyban, de gascogne-i létére nem egykönnyen lehetett megfélemlíteni, azaz mivel az alma nem esik messze a fájától, benne is elevenen élt atyái gascogne-i gőgje, és senkinek sem kötötte orrára, mi zajlik le bensejében, főleg, ha olyasmi zajlott, amit félsznek lehetett volna nevezni; így aztán legényesen megvetette lábát a gárdista urak előtt, és csípőre tett kézzel, nem minden méltóság híján várakozott.

Az ajtónálló visszatért, és intett D'Artagnannak, hogy kövesse. A fiatalember úgy látta, a testőrök figyelik távozását, és közben összesúgnak.

Végigment egy folyosón, át egy tágas szalonon, belépett egy könyvtárszobába, és egy férfi előtt találta magát; a férfi íróasztal mögött ült és írt.

Az ajtónálló bevezette, és némán visszavonult, D'Artagnan megállt, és a férfit figyelte.

Első pillantásra azt hitte, valami bíró tanulmányozza az iratait, de rájött, hogy az a másik, ott az íróasztal mögött, hosszabb-rövidebb sorokat vet papírra, vagy inkább javítgat, miközben ujján számolja a szótagokat; ebből látta, hogy költő ül előtte. A költő egy pillanat múlva összecsukta kéziratát; a kézirat fedelén ezt olvasta D'Artagnan: MIRAME, tragédia öt felvonásban. A férfi feltekintett.

D'Artagnan megismerte a bíborost.

A bíboros rákönyökölt kéziratára, tenyerébe támasztotta az arcát, s egy pillanatig vizsgálgatta a fiatalembert. Nem volt még egy olyan vesékbe látó szem, mint Richelieu bíborosé, és D'Artagnan érezte, hogy erei megbizseregnek a pillantás alatt, mintha láz támadta volna meg.

De keményen állta a sarat, kezében tartotta kalapját, és ha nem is éppen dölyfösen, de meg sem alázkodva várta, mit parancsol Őeminenciája.

- Uraságod - kérdezte a bíboros -, nemde a béarne-i D'Artagnanok közül való?

- Igen, kegyelmes uram - felelte a fiatalember.

- A D'Artagnan családnak több ága ismeretes Tarbes és vidéke körül - szólt a bíboros. - Uraságod melyikhez tartozik?

- Annak a D'Artagnannak fia vagyok, aki ő Kegyes Felsége atyjaurának, a nagy Henrik királynak oldalán harcolt a vallásháborúk idején.

- Helyes. Hét-nyolc hónappal ezelőtt tehát uraságod vágott neki a világnak, hogy szerencsét próbáljon a fővárosban?

- Igen, kegyelmes uram.

- Ide jövet Meung-ön haladt át, ahol valami történt uraságoddal, nem nagyon tudom, mi, de mindenesetre valami.

- Kegyelmes uram - mondta D'Artagnan -, az történt...

- Hagyja, hagyja - szólt közbe a bíboros, és mosolygása jelezte, hogy éppoly pontosan ismeri a történetet, mint akivel megtörtént -, ugyebár ajánló sorokat hozott Tréville kapitánynak?

- Igen, kegyelmes uram, csakhogy éppen a szerencsétlen meung-i események során...

- Elveszett a levél - fejezte be Őeminenciája -, igen tudom; még jó, hogy Tréville úr olvas az arcvonásokban, és szempillantás alatt felismeri az embereit; el is helyezte uraságodat sógorának, Des Essarts úrnak századában, és megígérte, hogy előbb-utóbb bejuttatja a testőrség soraiba.

- Értesülései tökéletesen pontosak, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

- Azóta sok minden történt uraságoddal; sétálgatott a Karthauziak kolostora mögött, bár jobb lett volna, ha másfelé jár azon a napon; azután fürdőre utazott barátaival, Forges-ba; ők útközben lemaradtak, uraságod azonban tovább haladt, no persze, tennivalója volt Angliában.

- Kegyelmes uram... - hebegte D'Artagnan.

- Tudom, vadászni ment Windsorba, vagy máshova, kinek mi köze hozzá. De én ezt is tudom, mert az a dolgom, hogy mindent tudjak. Amikor visszatért, egy felséges személy fogadta; örömmel látom, uraságod most is őrzi a tőle kapott emléket.

D'Artagnan a királyné gyűrűje után kapott, és villámgyorsan befelé fordította gyémántkövét, de már későn.

- Egy nappal később Cavois meglátogatta uraságodat - folytatta a bíboros -, kérni akarta, fáradjon a palotámba; uraságod nem viszonozta ezt a látogatást, és rosszul tette.

- Kegyelmes uram, attól féltem, Eminenciád rosszallását vontam magamra.

- Miért vonta volna, uram? Mert a szokottnál eszesebben és bátrabban hajtotta végre feljebbvalói parancsát? Miért rosszallottam volna akármit, ha dicséretet érdemelt. Én az engedetleneket büntetem, nem azokat, akik, mint uraságod, engedelmeskednek... talán jobban a kelleténél... s ez így is van: jusson csak eszébe a nap, amikor magamhoz hívattam, és idézze emlékezetébe, mi történt akkor este.

Akkor este rabolták el Bonacieux-nét, D'Artagnan megborzongott, eszébe jutott, hogy a szegény asszony félórával azelőtt járt nála, nyilván ugyanaz az erő sodorta hozzá, mely később tovaragadta.

- Nos - folytatta a bíboros -, egy ideje nem hallottam uraságodról, és tudni szeretném, mit csinál. Különben is tartozik nekem némi köszönettel: bizonyára észrevette, milyen csínján bántunk uraságoddal minden körülmények között.

D'Artagnan tisztelettudóan meghajolt.

- Ezt - folytatta a bíboros - nem csupán a természetes méltányosságnak köszönheti, hanem annak is, hogy bizonyos tervem van uraságoddal.

D'Artagnan mindjobban csodálkozott.

- Már akkor tájékoztatni óhajtottam a tervről, amikor megkapta első meghívásomat, de nem jött el. Szerencsére ezen a késésen semmi sem múlik, és ma meghallhatja tervemet. Foglaljon helyet velem szemben, D'Artagnan úr: elég jó nemes ahhoz, hogy ne állva hallgasson.

A bíboros egy széket mutatott a fiatalembernek, aki olyannyira elámult a történteken, hogy újabb felszólításra várt, mielőtt engedelmeskedne.

- Uraságod merész, D'Artagnan úr - folytatta Őeminenciája -, sőt körültekintő, s ez még többet ér. Én szeretem az ész és a szív embereit; ne rémüldözzön - tette hozzá mosolyogva -, a szív embere nekem bátor embert jelent; uraságod azonban még nagyon fiatal, éppen csak most ismerkedik a világgal, és máris hatalmas ellenségeket szerzett: ha nem vigyáz, rajtaveszt!

- Sajnos, nagyon is könnyen, kegyelmes uram! - felelt a fiatalember -, hisz oly erősek, oly befolyásosak, én meg csak egymagam vagyok!

- Bizony, ez így van, de bármily magányos, máris sokat tett, és még többet tehet, ebben biztos vagyok. Csakhogy, azt hiszem, irányításra volna szüksége kalandos pályafutásán, amelybe belefogott, mert ha nem tévedek, azzal a nagyratörő szándékkal jött Párizsba, hogy vigye valamire.

- A légvárak korában élek, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

- Légvárakat csupán fajankók építenek, uram, uraságodnak pedig helyén van az esze. Lássuk csak, mit szólna, ha kinevezném gárdazászlósnak, és századot kapna tőlem a hadjárat után.

- Ó, kegyelmes uram!

- Tehát elfogadja?

- Kegyelmes uram... - folytatta D'Artagnan zavartan.

- Micsoda? Visszautasít? - kiáltott elámulva a bíboros.

- Kegyelmes uram, én őfelsége gárdistája vagyok, és elégedetlenségre semmi okom.

- Ha nem tévedek - szólt Őeminenciája -, az én gárdistáim szintén őfelsége gárdistái, és aki francia csapatnál szolgál, az mind a királyt szolgálja.

- Eminenciád félreértett, kegyelmes uram.

- Szóval ürügyet keres? Értem. Rendben van, találunk ürügyet. A világ számára itt az előléptetés, a most meginduló hadjárat s az ebből adódó alkalom; uraságod számára pedig az, hogy szüksége van biztos pártfogóra, mert nem árt, ha megtudja, D'Artagnan úr, hogy súlyos panaszok vannak kegyedre; uraságod nem kizárólag a király szolgálatának szenteli nappalait és éjszakáit.

D'Artagnan elpirult.

- Különben - folytatta a bíboros, s egy aktacsomóra tette kezét -, ez a halom irat mind uraságoddal foglalkozik, de mielőtt elolvastam volna, úgy gondoltam, egy kissé elbeszélgetünk. Úgy tudom, uraságod a tettek embere, és ha szolgálatait a jó ügynek szenteli, nemcsak bajba nem kerül, de még hasznát is látja. Gondolja meg hát és határozzon.

- Megszégyenít a jósága, kegyelmes uram - felelte D'Artagnan -, és Eminenciád lelki nagysága előtt porban csúszó féregnek érzem magam, azonban, ha bátorkodhatom őszintén beszélni...

D'Artagnan tétovázott.

- Beszéljen.

- Akkor azt mondom, kegyelmes uram, hogy a király testőrei és gárdistái között van minden barátom, ellenségeim pedig, isten a megmondhatója, micsoda balsors folytán, Eminenciád hívei között, így aztán emezek kinéznének maguk közül, azok pedig sosem bocsátanak meg, ha elfogadnám kegyelmes uram ajánlatát.

- Talán csak nem szállt máris fejébe a dicsőség? Talán csak nem hiszi, hogy kevesebbet kínálok, mint amennyit érdemel, uram? - kérdezte dölyfösen, mosolyogva a bíboros.

- Éppen ellenkezőleg, kegyelmes uram. Eminenciád túlságosan is kegyes hozzám, és úgy érzem, még semmivel nem szolgáltam meg a bizalmát. Nemsokára, kegyelmes uram, megindul La Rochelle ostroma; hadiszolgálatom közben mindig szemmel tarthat Eminenciád, és ha az ostrom során lehet szerencsém magaviseletemmel magamra vonni figyelmét, akkor majd, az ostrom után legalább hivatkozhatom valami jeles haditettre, és lesz alapja a kegyes támogatásnak, melyet Eminenciád majdan rám akar pazarolni. Mindent a maga idejében kell tenni, kegyelmes uram; később talán módomban áll felajánlani kardomat, most azonban az volna a látszat, hogy hitványul áruba bocsátom.

- Vagyis, magyarán, nem óhajt szolgálatomba lépni, uram - szólt a bíboros, és hangja bosszús volt ugyan, D'Artagnan azonban a megbecsülést is kiérezte belőle -, maradjon hát szabad; gyűlölje tovább ellenségeit, és szeresse barátait.

- Kegyelmes uram...

- Jó, jó - szólt a bíboros -, nem haragszom; de talán megérti, hogy már az sem kevés, ha barátainkat védjük és jutalmazzuk; ellenségeinknek viszont semmivel sem tartozunk; mégis fogadja meg tanácsomat: legyen résen, D'Artagnan úr, mert ha egyszer levettem uraságodról a kezem, egy lyukas garast nem adok az életéért.

- Rajta leszek, kegyelmes uram - felelte a gascogne-i méltóságteljes önbizalommal.

- Jusson eszébe majd, különösen, ha baj éri - szólt sokat jelentően Richelieu -, hogy én mentem uraságod után, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy bajba ne jusson.

- Történjék bármi - mondta D'Artagnan, miközben kezét szívére szorítva meghajolt -, örökké hálás leszek Eminenciádnak azért, amit jelen pillanatban tesz értem.

- Hát jó, legyen úgy, ahogy mondja, D'Artagnan úr: háború után majd találkozunk: nem tévesztem szem elől, mert én is ott leszek - folytatta a bíboros, és egy fényes mellvértre mutatott (azt ölti majd fel hamarosan) -, és ha visszatértünk, nos, majd akkor elszámolunk.

- Kegyelmes uram! - kiáltott D'Artagnan - ne vessen ki jóindulatából; ha úgy találja, hogy lovagi módon viselkedtem, maradjon semleges, kegyelmes uram.

- Fiatal barátom - szólt Richelieu -, egyszer majd, ha még lesz rá lehetőség, megígérem, hogy megismétlem mostani ajánlatomat.

Valami szörnyű sejtelem csendült ki Richelieu végső szavaiból; D'Artagnan figyelmeztetésnek vette, és jobban megrémült, mintha megfenyegették volna. Szóval a bíboros szeretné megóvni valami fenyegető veszedelemtől. Válaszra nyitotta a száját, a bíboros azonban gőgös intéssel elbocsátotta.

D'Artagnan eltávozott, de az ajtónál már-már megingott, és kis híján visszafordult. Ám ekkor megjelent előtte Athos komoly és szigorú arca: ha elfogadja a bíboros ajánlatát, és egyezségre lép vele, többé sosem szoríthat kezet Athosszal, Athos megtagadja.

Ez a félsz azután vissza is tartotta, oly nagy hatása van a valóban nagy jellemnek egész környezetére.

D'Artagnan ugyanazon a lépcsőn tért vissza, amelyiken a palotába érkezett; a kapuban ott álldogált Athos meg négy testőr, már nyugtalanul várták. Néhány szóval eloszlatta aggodalmukat, Planchet pedig máris iramodott, és értesítette a többi őrködőt, hogy a további készenlét fölösleges, mert gazdája ép bőrrel szabadult a Bíborosi Palotából.

Athos lakásán Aramis és Porthos faggatni kezdte, mire volt jó a furcsa találkozó. D'Artagnan azonban csupán annyit mondott nekik: a bíboros úr azért hívatta, mert fel akarja ajánlani, lépjen be zászlósi ranggal az ő gárdistái közé, de ő visszautasította ajánlatát.

- Nagyon jól tette! - kiáltott egy emberként Porthos és Aramis.

Athos mélyen elgondolkozott, és nem szólt semmit. Amikor azonban, magukra maradtak, így nyilatkozott:

- Azt tette, D'Artagnan, amit tennie kellett, de lehet, hogy nem jól tette.

D'Artagnan felsóhajtott: Athos kijelentése mintha saját lelkének titkos szavát visszhangozta volna, s ez a szó azt súgta, sötét jövő áll előtte.

A következő nap úti készületekkel múlt el; D'Artagnan felkereste Tréville urat és elbúcsúzott. E pillanatban mindnyájan azt hitték, a gárdisták meg a testőrök csak ideig-óráig válnak külön, mert a király még aznap berekeszti a legfőbb bíróság ülését, és másnap ő is útnak indul. Tréville úr tehát mindössze annyit kérdezett D'Artagnantól, van-e valami kívánsága, D'Artagnan azonban büszkén azt felelte, hogy megvan mindene.

Az éjszaka összeterelt Des Essarts úr gárdaszázadából és Tréville úr testőrszázadából valamennyi cimborát; jó barátok voltak mindannyian. Azzal búcsúztak, hogy viszontlátják egymást, amikor Isten akarja - ha egyáltalán akarja. Gondolhatjuk, hogy ugyancsak zajosan telt az éjszaka, mert az ilyenkor megsokasodó gondok súlyán csak a szertelen jókedv tud könnyíteni.

Másnap, alighogy megharsantak a trombiták, elváltak egymástól a jó barátok: a testőrök Tréville úr palotájába, a gárdisták Des Essarts úr palotájába futottak. Mindkét kapitány nyomban a Louvre-ba vezette századát; a király szemlét tartott fölöttük.

A király mélabús volt, és betegnek látszott; valahogy kevésbé volt méltóságos a szokottnál. Este ugyanis a legfőbb bíróság ünnepélyes ülésén egyszerre lázasnak érezte magát. Mégis szilárdan kitartott elhatározásánál, hogy még az este útnak indul, és bármint igyekeztek is lebeszélni, ragaszkodott a szemléhez, mert remélte, hogy ha kezdetben erélyesen ellenáll neki, felülkerekedik a betegségen, mely kezdett elhatalmasodni rajta.

A szemle után csak a gárdisták indultak útnak; a testőrök csupán a királlyal indulhattak, így aztán Porthos sétálhatott egyet a Medve utcában, és megbámultathatta ragyogó felszerelését.

Az ügyészné látta, mint feszít gyönyörű paripáján, új egyenruhában. Sokkal jobban szerette Porthost, mint hogy csak így egyszerűen útnak eressze; intett neki, szálljon le a lóról, és jöjjön fel. Porthos káprázatos volt: pengett a sarkantyúja, mellvértje villogott, kardja büszkén verdeste lábát. Ezúttal a három patvaristának egy szikra nevethetnékje sem volt, úgy áradt Porthosból a harciasság.

A testőrt bevezették Coquenard úrhoz, akinek apró szürke szeme szikrát vetett a haragtól, amikor meglátta kikent-kifent unokaöccsét. Mégis titkos vigaszra lelt; azt beszélték mindenfelé, hogy a hadjárat keménynek ígérkezik; szíve mélyén csendeskén azt remélte, Porthos is otthagyja a fogát.

Porthos tiszteletét nyilvánította Coquenard mesternek, és elbúcsúzott; Coquenard mester sok szerencsét kívánt neki. Coquenard-né asszonyság nem tudta lenyelni könnyeit, de fájdalmából azért semmi rosszra nem következtethettek; tudták, mennyire szereti rokonait; nemegyszer késhegyre megy értük az urával.

De a nagy búcsújelenet Coquenard-né asszony szobájában játszódott le; szívet tépő volt.

Az ügyészné, amíg csak tehette, szemmel követte szíve bálványát, zsebkendőjét lengette utána, és úgy kihajolt az ablakból, mintha le akarná vetni magát. Porthos úgy fogadta a hölgy érzelmének megnyilatkozását, mint aki megszokta az ilyesmit, csupán akkor emelte meg a kalapját, és akkor intett búcsút, amikor befordult az utcasarkon.

Aramis eközben hosszú levelet írt. Kinek? Isten a megmondhatója. A szomszéd szobában Ketty várakozott; még az este Tours-ba indult.

Athos a spanyol bor utolsó butéliáját hörpölgette ki apránkint.

D'Artagnan eközben a századával menetelt.

Amikor a Szent Antal külvárosba ért, vidáman visszapillantott a Bastille-ra, ám csupán a Bastille-ra figyelt, s ezért nem vette észre miladyt, az asszony, fakó lova hátáról, őrá mutatott, két rosszképű alak figyelmét hívta fel rá, akik nyomban a menet mellé siettek, hogy D'Artagnant szemügyre vegyék. Kérdőn pillantottak miladyre, az pedig bólintott: ő az. Azután, mivel megbizonyosodott, hogy jól megértették, és helyesen hajtják végre parancsát, milady megsarkantyúzta lovát és elvágtatott.

A két alak erre a menet nyomába szegődött, és amint a Szent Antal külvárosból kijutottak, ők is lóra szálltak; egy munkásruhás inas várta őket, és tartotta kantáron felnyergelt lovaikat.

La Rochelle ostroma XIII. Lajos uralkodásának egyik legjelentősebb politikai eseménye és a bíboros egyik legnagyobb szabású vállalkozása volt. Így hát nem csupán érdekes, hanem éppoly fontos is, hogy e ponton néhány szóval elidőzzünk; az ostrom számos részlete amúgy is oly szorosan kapcsolódik történetünkhöz, hogy lehetetlen meg nem említeni.

A bíborost jelentős politikai megfontolások vezették, amidőn az ostromra vállalkozott. Beszéljünk hát mindenekelőtt ezekről; később majd rátérünk azokra az egyéni megfontolásokra is, melyek talán nem csekélyebb hatást gyakoroltak Őeminenciájára, mint az előbbiek.

IV. Henrik fontos városokat adományozott a hugenottáknak háborítatlan lakóhelyül; ezekből csupán La Rochelle maradt meg. Most jött el az ideje, hogy lerontsák a kálvinisták utolsó bástyáját, kipusztítsák a veszélyes mételyt, mely szüntelenül a politikai lázongás vagy külháborúk kovásza volt.

Spanyolok, angolok, békebontó olaszok, minden náció kalandor söpredéke, minden gyanús szekta önkéntes martalóca az első felhívásra özönleni kezdett a protestáns zászló alá; hatalmas szervezetté terebélyesedtek, melynek ágai kényre-kedvre körülfonták egész Európát.

La Rochelle fontosságát ugyancsak megnövelte a többi kálvinista város pusztulása, és most itt volt a tűzfészke minden pártoskodásnak, minden nagyratörésnek - sőt ezenfelül: a város kikötője volt az utolsó nyitott kapu az angoloknak francia földön; ha a bíboros becsapja ezt a kaput, és kirekeszti örök ellenségüket, Angliát, felteheti a koronát Jean d'Arc és Guise herceg művére.

Így hát Bassompierre, aki félig protestáns volt, félig katolikus - elvei szerint protestáns, de mint a Szent Lélek Rend komtúrja katolikus -, Bassompierre, aki németnek született, de szívében francia lett, egyszóval Bassompierre, aki La Rochelle ostrománál egy külön hadtest parancsnoka volt, jól mondta, midőn több magafajta protestáns főúr élén támadásra indult:

- Amilyen ostobák vagyunk, urak, meglátják, még bevesszük La Rochelle-t!

És Bassompierre fején találta a szeget: Ré szigetének ágyúztatása csupán a cévennes-i hugenotta-irtás előjátéka volt; La Rochelle ostroma pedig a nantes-i ediktum előfutára.^[24]

De miként már említettük, a miniszter efféle egységesítő és egyszerűsítő megfontolásai mellett, melyek a történelemre tartoznak, a krónikásnak számításba kell vennie a szerelmes férfi s a féltékeny vetélytárs alacsonyabbrendű megfontolásait is.

Richelieu, mint tudjuk, szerelmes volt a királynéba; egyszerű politikai célja volt-e ezzel a szerelemmel vagy Ausztriai Anna benne is érthető és mélységes szenvedélyt gyújtott, akárcsak nemegyszer egész környezetében, azt nehéz volna megmondanunk; mindenesetre már tudjuk történetünk előző fejleményeiből, hogy Buckingham kiütötte őt a nyeregből, és két-három esetben, különösképpen a zsinórhegyek kalandjában - hála a három testőr önfeláldozásának és D'Artagnan vakmerőségének - csúfosan lóvá tette.

Richelieu tehát nem csupán Franciaországot akarta megszabadítani egyik ellenségétől, hanem bosszút is kívánt állni vetélytársán; nagyszabású és példás bosszút forralt, minden tekintetben méltót ahhoz a férfihoz, aki egy egész ország haderejét használja harci kardnak.

Richelieu tudta, hogy ha Angliára támad, Buckingham ellen harcol; ha Angliát legyőzi, Buckinghamon arat diadalt; ha Európa színe előtt megalázza Angliát, a királyné színe előtt megalázza Buckinghamet.

Ugyanígy volt Buckingham is; Anglia becsületét tűzte zászlajára, de valójában pontosan ugyanazok voltak az indítékai, mint a bíborosnak; Buckinghamet is személyes bosszú vezette; semmiféle ürüggyel nem érhette el, hogy nagyköveti minőségben térhessen vissza Franciaországba, ezért eltökélte, hogy győztesként tér vissza.

Mindebből kiviláglik, hogy Ausztriai Anna szép szeme volt a tét ebben a játszmában, melyet a két leghatalmasabb európai ország játszott - két szerelmes férfi kénye-kedve szerint.

A kezdés előnyét Buckingham herceg szerezte meg; kilencven hajóval és mintegy húszezer emberrel váratlanul megjelent Ré szigete előtt, és meglepte Toirac grófot, a francia király parancsnokát a szigeten, majd véres küzdelem után sikeresen partra szállott.

Jegyezzük meg mellékesen, hogy ebben a csatában esett el Chantal báró is; egy másfél éves kislány maradt árván utána.

Ez a kislány lett azután Sévigné asszony.

Toirac gróf a Szent Márton fellegvárba vonult vissza a helyőrséggel, és mintegy száz embert hagyott hátra a La Prée nevű erődöcskében.

Ez az esemény megérlelte a bíboros elhatározását; addig is, míg a király és ő maga átveheti La Rochelle immár elhatározott ostromának parancsnokságát, útnak indította Monsieurt, a király fivérét, hogy ő vezesse az első hadműveleteket, és ami haderő rendelkezésére állt, mind a hadszíntérre irányította.

Ehhez, az elővéd különítményhez tartozott a mi D'Artagnanunk is.

Mint említettük, úgy tervezték, hogy a legfőbb törvényszék ünnepi ülése után nyomban követi őket a király is, XIII. Lajos azonban június 23-án, az ülés berekesztése után lázasnak érezte magát; ennek ellenére is útnak indult, ám állapota rosszabbodott, és Villeroi-ban kénytelen volt útját megszakítani.

A királlyal együtt persze megálltak a testőrök is; így aztán D'Artagnan, aki viszont a gárdistákhoz tartozott, legalábbis pillanatnyilag elszakadt jó barátaitól, és nem láthatta Athost, Porthost és Aramist. Ez a különválás elég kellemetlen volt, de nem érintette különösen; bezzeg nem aludt volna nyugodtan, ha sejti, milyen veszélyek környékezik.

Mindezek ellenére az 1627. év szeptember havának 10. napja táján minden baj nélkül megérkezett La Rochelle elé a táborba.

A helyzet változatlan volt: Buckingham herceg, és az angolok, Ré szigetének birtokában, tovább ostromolták - jóllehet sikertelenül - a Szent Márton fellegvárat és a La Prée erődöt; két-három nappal azelőtt La Rochelle-ben is megkezdődött a hadi ténykedés egy erőd körül, melyet az angoulême-i herceg akkor építtetett a város mellett.

A gárdistákat Des Essarts úr vezényletével a ferencesekhez szállásolták be.

Mint tudjuk, D'Artagnannak egyetlen vágya volt: bejutni a testőrségbe; ezért nem nagyon barátkozott gárdista-bajtársaival, magára maradt hát, és lefoglalták gondolatai.

Nem túl derűs gondolatok; két éve él Párizsban, és ugyancsak elmerült a közügyekben; magánügyeiben - szerelem és jövő dolgában - nem sokra vitte.

Ha a szerelmet nézzük; addig csupán egyetlen asszonyt szeretett, Bonacieux-nét, Bonacieux-né pedig eltűnt szeme elől; nem tudta kinyomozni, mi lett vele.

Ha a jövőjét nézzük: ő, a kis pont, félelmes ellenséget szerzett magának: a bíborost, azt az embert, aki előtt az ország minden hatalmasa reszket, beleértve a királyt is.

Ez a férfi eltiporhatta volna, és mégsem tiporta el; D'Artagnan éles elméje biztató fénysugárnak látta ezt a jóindulatot, és feltámadt benne a szebb jövő reménye.

Egy kevésbé félelmes ellenséget is szerzett magának - gondolta -, azonban ösztönösen úgy érezte, ezt sem szabad lebecsülni; - ez az ellenfél milady volt.

Cserében mindezért elnyerte a királyné támogatását és kegyét, ám a királyné kegye akkoriban csak eggyel több ok volt az üldöztetésre, és támogatása vajmi gyenge támasz: Chalais és Bonacieux-né rá a tanúság.

Mindebben az ujján ragyogó öt-hatezer frankos gyémánt volt talán az egyetlen tiszta nyereség; bár ez a gyémánt - feltéve, hogy D'Artagnan beleszövi nagyratörő terveibe, és jól vigyáz rá, hogy egy napon ismertető jele legyen a királyné előtt -, ez a gyémánt sem ért sokkal többet, mint a lába alatt megcsikorduló kavicsok, hisz egyelőre esze ágában sem volt túladni rajta.

Igen, azt mondtuk, csikorgott a kavics a talpa alatt, mert D'Artagnan magányos séta közben szőtte-fonta e gondolatokat; Angoutin falucskája felé bandukolt épp egy kedves dűlőúton; maga sem vette észre, hogy tűnődése közben ilyen messzire elkalandozott; már lemenőben volt a nap, amikor kihunyó sugaránál mintha egy karabély csöve csillant volna meg az egyik sövény mögött.

D'Artagnan szeme gyors volt, esze fürge; mindjárt tudta, hogy a puska nem a saját lábán jött oda, és gazdája nem jó barátságból húzódik meg a bokorban. El is határozta, hogy elvitorlázik, amikor az út túlsó felén egy szikla mögött még egy puska torkolatát pillantotta meg.

Nyilván kelepcébe esett.

A fiatalember rásandított az első puskára, és meglehetősen nyugtalanul tapasztalta, hogy az célba veszi; de alig állapította meg, hogy a cső torkolata megállapodik, földre vetette magát. Ugyanabban a pillanatban eldördült a lövés; D'Artagnan hallotta feje fölött a golyó süvítését.

Nem pocsékolhatta az időt, egyetlen ugrással talpra szökkent: ugyanabban a pillanatban a másik puska lövésétől repültek szerte a kavicsok, pontosan azon a helyen, ahol az imént a földön hasalt.

D'Artagnan nem tartozott azok közé, akik esztelen hősködéssel, nevetséges módon rohannak a halálba, hogy elmondhassák róluk: tapodtat sem hátráltak; bátorsággal itt amúgy sem ért volna sokat, hiszen kelepcébe csalták.

- Ha van harmadik puska is - gondolta magában -, vége az életemnek!

Szaporán nyaka közé szedte a lábát, és a tábor felé iszkolt, mégpedig sebesen - nemhiába nevezetesek honfitársai fürge lábukról. Bármily gyorsan rohant is azonban, az első puskásnak még volt ideje újra tölteni fegyverét, s ezúttal oly pompásan megcélozta, hogy a golyó kilyukasztotta kalpagját, és vagy tíz lépésnyire magával sodorta.

D'Artagnannak ez volt az egyetlen kalapja, futtában felkapta hát, tovább nyargalt, és lihegve, falfehéren érkezett meg szállására, ahol szót sem szólt senkinek, csak leült, és töprengeni kezdett.

A dolognak három magyarázata lehet:

Az első és legtermészetesebb: La Rochelle-beliek lesték meg, és nyilván szíves-örömest küldték volna másvilágra Őfelsége egyik gárdistáját, először is, mert annyival is kevesebb ellenségük marad, másodszor pedig, jól bélelt erszény is lehetett a zsebében.

D'Artagnan fogta a kalapját, megvizsgálta a golyó nyomát, és megrázta fejét: a golyó nem közönséges karabélyból, hanem szakállas puskából származott; már a pontos találatból sejthette, hogy különleges fegyverből jött a lövés; a golyó nem szabványos, tehát szó sem lehetett hadikelepcéről.

Talán a bíboros úr szánta neki emlékül? Mint emlékszünk, D'Artagnan éppen Őeminenciája türelmén álmélkodott, amikor, hála a lemenő nap kegyes sugarának, megakadt szeme a puskacsövön.

D'Artagnan azonban megrázta fejét. Őeminenciája ritkán folyamodik ilyen eszközökhöz azok ellen, akikért csupán a kezét kell nyújtania.

Akkor talán milady bosszújáról van szó.

Igen, ez már valószínűbb.

Hasztalan igyekezett felidézni gyilkosainak arcát vagy ruházatát; úgy rohant, hogy semmit sem figyelhetett meg.

Hajaj, drága barátaim! - dörmögte - vajon merre jártok? Hej, ha itt lehetnétek!

Komiszul töltötte az éjszakát. Háromszor-négyszer is kiugrott az ágyból; mintha valaki tőrrel lopózott volna feléje, hogy leszúrja. De felvirradt a hajnal, minden baj nélkül telt el az éjszaka.

Ám D'Artagnan biztosra vette, hogy: ami késik, nem múlik.

Egész napját szállásán töltötte; azt az ürügyet fundálta ki magának, hogy rossz odakinn az idő.

Harmadnap, kilenc órakor, megperdült a csatatéren a dob. Az orléans-i herceg megszemlélte az őrállásokat. A gárdisták futva sorakoztak, D'Artagnan is elfoglalta helyét bajtársai sorában.

Monsieur elvonult az arcvonal előtt, majd valamennyi magas rangú tiszt körülfogta őt, és udvarlására sietett, közöttük Des Essarts gárdakapitány úr is, éppúgy, mint a többiek.

D'Artagnan kisvártatva úgy látta, mintha Des Essarts úr feléje intene, hogy lépjen közelebb: attól félt, talán téved, ezért újabb jeladásra várt felettesétől, de ismétlődött az intés, mire kilépett a sorból, és odasietett, hogy meghallgassa a parancsot.

- Monsieur önkéntes jelentkezőket keres egy vállalkozásra, mely veszedelmes ugyan, de nagy dicsőséget szerez majd végrehajtóinak; azért intettem magamhoz, hogy álljon készen.

- Köszönöm, kapitány uram! - válaszolta D'Artagnan, aki alig várta, hogy a fővezér szeme láttára kitüntesse magát.

A La Rochelle-iek ugyanis az éjszaka kitörtek a városból, és visszafoglaltak egy bástyát, melyet két nappal, azelőtt elhódított a királyi sereg; most az volt a feladat, hogy egy előretolt felderítő-járőr kipuhatolja, mi módon őrzi a bástyát a hadsereg.

Monsieur nemsokára valóban felemelte hangját, és így szólt:

- Három-négy önkéntes jelentkezőre volna szükségem erre a küldetésre, megbízható parancsnok vezetése alatt.

- A megbízható parancsnok máris itt van, kegyelmes uram - szólalt meg Des Essarts úr, D'Artagnanra mutatva -, ami pedig a négy-öt önkéntes jelentkezőt illeti, elég, ha közölni kegyeskedik óhaját: emberekben nem lesz hiány.

- Négy embert, aki önként feláldozza velem együtt az életét! - kiáltotta D'Artagnan magasra emelve kardját.

Két gárdista-cimborája nyomban kipattant a sorból, utánuk mindjárt még két katona. Máris megvolt a kellő létszám, D'Artagnan tehát elutasította a többi jelentkezőt, nem akarta megsérteni azokat, akik elsőbbségi jogot szereztek.

Senki sem tudta, vajon kiürítették-e időközben a La Rochelle-iek a bástyát, vagy őrséget hagytak benne, tehát elég közelről kellett szemügyre venni a kijelölt tereprészt, hogy a helyzetről tájékozódjanak.

D'Artagnan megindult négy bajtársával, és végighaladt a lövészárkon: a két gárdista együtt ment vele, a katonák mögöttük lépdeltek.

Az árok peremének védelmében így mintegy száz lépésnyire megközelítették a bástyát! D'Artagnan hátrafordult, és akkor vette észre, hogy a két katonának nyoma veszett.

Azt gondolta, megijedtek, azért maradtak le. Ő azonban tovább nyomult előre.

A sánc-külpart kanyarodójában körülbelül hatvan lépésnyire közelítették meg a bástyát.

Egy lelket sem láttak; úgy látszott, az építményből visszavonultak a La Rochelle-iek.

A három előretolt őrszem azon tanakodott, tovább menjenek-e, amikor váratlanul füstkoszorú bomlott ki a kőóriás körül, s máris fütyültek a golyók D'Artagnan és két cimborája füle mellett; lehetett vagy egy tucat.

Amit tudni akartak, megtudták: őrzik a bástyát. Hiábavaló vakmerőség volna tehát, ha tovább időznének ezen a veszélyes helyen; így aztán D'Artagnan meg a két gárdista visszafordult, és hátrálni, majdhogynem menekülni kezdett.

Már-már elérték a futóárok kiszögellését, és kis híján fedezékre leltek mögötte, amikor az egyik gárdista elesett: a mellét golyó járta át. A másiknak haja szála sem görbült, és tovább futott a tábor felé.

D'Artagnan nem akarta, magára hagyni cimboráját, föléje hajolt, hogy fölsegítse, és visszatámogassa az arcvonalba, de ebben a pillanatban két puskalövés dördült el: az egyik golyó átfúrta a sebesült gárdista fejét, a másik szétlapult a sziklán, miután két hüvelyknyire elsüvített D'Artagnan mellett.

A fiatalember fürgén hátrafordult; a futóárok kiszögellése eltakarta a bástyát, a támadás tehát abból az irányból nem jöhetett. Újra eszébe ötlött a két elmaradt katona, és hirtelen felrémlettek gondolataiban tegnapelőtti gyilkosai, így hát eltökélte, hogy ezúttal kideríti, honnan fúj a szél, és bajtársa testére roskadt, mintha meghalt volna.

Tüstént két fej bukkant elő tőle harminc lépésnyire egy félbemaradt sánc mögül: a két katona. Nem tévedett hát; ezek ketten csupán azért követték, hogy megöljék; azt remélték, az ellenség rovására írják halálát.

De számíthattak rá, hogy nem halt meg, csupán megsebesült, és leránthatja gazságukról a leplet, ezért feléje siettek, hogy végezzenek vele; szerencsére D'Artagnan cselfogása lépre csalta őket, és elfeledkeztek róla, hogy újra töltsék fegyverüket.

Amikor tíz lépésnyire megközelítették, D'Artagnan, aki estében is gondosan ügyelt, hogy kardját el ne veszítse, felpattant, és egyetlen ugrással mellettük termett.

A gyilkosok tudták, hogy ha nem ölik meg emberüket, és a tábor felé menekülnek, akkor az ellenük vall, ezért első gondolatuk az volt, hogy átszöknek az ellenséghez. Az egyikük megmarkolta puskája csövét, és mintha bunkó volna, iszonyatosat sújtott D'Artagnanra, de az félreugrott, ám kitérő mozdulatával szabad járást nyitott a banditának, aki azon nyomba nekiiramodott a bástya irányában. A La Roehelle-iek nem sejthették, milyen szándék vezeti feléjük, tűz alá vették, s az embert golyó találta vállán; elesett.

Eközben D'Artagnan kardjával megtámadta a másikat; a küzdelem nem tartott sokáig, a nyomorult csupán kilőtt szakállas puskájával védekezhetett, a gárdista kardja lesiklott az immár hasznavehetetlen lőfegyver csövén, és átdöfte a gyilkos combját; az nyomban leroskadt. D'Artagnan tüstént torkának szegezte kardja hegyét.

- Jaj nekem! Ne öljön meg! - jajveszékelt a bandita - kegyelem, zászlós úr, kegyelem! mindent bevallok.

- Megéri legalább a titkod, hogy életben hagyjalak? - kérdezte a fiatalember, és visszatartotta a pengét.

- Meg, meg! Kivált, ha az a véleménye, hogy érdemes élni, amikor húszéves valaki, és mindent elérhet, mert szép és vitéz, mint a zászlós úr.

- Nyomorult! - rivallt rá D'Artagnan - mondd hát gyorsan: ki bérelt fel, hogy megölj?

- Egy asszony; nem ismerem, de miladynek szólították.

- Honnan, tudod a nevét, ha nem ismered?

- A cimborám ismerte, és így szólította; a nő vele állapodott meg, nem velem, még egy levél is van a zsebében attól az asszonytól; amint hallottam, nagyon fontos lehet a zászlós úrnak.

- Hogy csöppentél bele ebbe az embervadászatba?

- A cimborám azt mondta, hogy csináljuk kettesben, én meg belementem.

- És mennyit adott a nő ezért a szép munkáért?

- Száz lajosaranyat.

- Ez már teszi! - kiáltott a fiatalember nevetve - amint látom, jól megbecsül; száz arany! nem kis pénz két ilyen nyomorultnak; így már értem, hogy elfogadtad, meg is kegyelmezek, de egy feltétellel!

- Mi az, uram? - kérdezte nyugtalanul a katona, látva, hogy még nem fejezték be.

- Idehozod nekem a levelet a cimborád zsebéből.

- Jaj uram! - tiltakozott a bandita - hisz akkor is végem, hogy hozzam ide a levelet, amikor a bástyáról tüzelnek?

- Márpedig vagy rászánod magad, vagy esküszöm, a kezemtől múlsz ki.

- Kegyelem! Uram, irgalom! Annak az ifjú hölgynek a nevére, akit szeret, akit halottnak is hisz talán, pedig nem az! - rimánkodott térdre roskadva, és kezére támaszkodva a bandita, mert vérével együtt ereje is mind jobban fogyatkozott.

- Honnan tudod, hogy szeretek valakit, és holtnak hiszem? - kérdezte D'Artagnan.

- A levélből, ami ott van a barátom zsebében.

- Ugye magad is látod, mennyire kell az a levél - mondta D'Artagnan -, tehát semmi huzavona, semmi alkudozás, mert bármennyire utálom is kardomat még egyszer ily hitvány vérbe mártani, nemesi szavamra esküszöm...

És oly fenyegetően emelte föl kardját, hogy a sebesült feltápászkodott.

- Ne! ne! - jajgatott, s a rémület visszaadta bátorságát - megyek... megyek!...

D'Artagnan elvette a puskát a katonától, és maga elé engedte, megbiztatta kissé a kardja hegyével, és cimborája felé noszogatta.

Ocsmány látvány volt a nyomorult, amint a közeli halál félelmétől holtsápadtan, hosszú vérnyomot hagyva maga után, azon igyekezett, hogy észrevétlenül elvonszolja magát bűntársa hullájához, mely vagy húsz lépésnyire hevert!

Arcát kiverte a hideg veríték, és úgy lerítt róla a rémület, hogy D'Artagnan megszánta.

- Ide figyelj! - szólt hozzá, és megvetően végigmérte -, majd én megmutatom, milyen a bátor ember: maradj itt, gyáva féreg, én odamegyek.

S az ellenség minden mozdulatát éberen szemmel tartva, kihasználva a terep minden adottságát, D'Artagnan eljutott a másik katonához.

Célját kétféleképpen érhette el: vagy a helyszínen kutatja át, vagy pajzsként nyakába veti a testet, és majd a futóárokban motozza meg.

Az utóbbi módozatot választotta, s épp abban a pillanatban vette nyakába gyilkosát, amikor az ellenség tüzelni kezdett.

Enyhe ütés, az izmok közé csapódó három lövedék tompa csattanása, egy utolsó kiáltás, majd a haláltusa vonaglása jelezte, hogy D'Artagnan épp annak az embernek köszönheti életét, aki nem sok híján gyilkosa lett.

Visszatért a futóárokba, s a holtsápadt sebesült mellé a földre dobta a hullát.

Azután máris felvette a leltárt: egy bőrtárca, egy erszény, benne pénz, nyilván a bandita "tiszteletdíjának" egyik részlete; kockavető pohár és néhány játékkocka; ez volt a halott hagyatéka.

A poharat meg a kockákat otthagyta a földön, ahová hullottak, az erszényt a sebesültnek hajította, majd mohón kinyitotta a tárcát.

Néhány lényegtelen iromány után a következő levél akadt a kezébe; ezt kereste, ezért vitte vásárra a bőrét:

Ha már elszalasztotta azt a nőt, és engedte, hogy menedéket leljen a zárdában, ahová sosem lett volna szabad eljutnia, most azon legyen, hogy legalább a férfit megkaparintsa, mert ha nem, kamatostul megfizet a tőlem kapott száz aranyért; az én kezem messzire elér.

Az aláírás hiányzott. Ennek ellenére a levél egyedül a miladytől származhatott. D'Artagnan meg is őrizte bűnjelül, s miután a futóárok szögletében kellő biztonságra talált, vallatni kezdte a sebesültet. Az bevallotta, hogy cimborájával, aki épp az imént vesztette életét, vállalták, hogy elrabolnak egy fiatal asszonyt: Párizs határánál vártak rá a La Villette kapunál, de betértek egy italra a kocsmába, és tíz perccel később értek a megadott helyre.

- Mi volt a szándékotok az asszonnyal? - kérdezte aggodalmasan D'Artagnan.

- Az volt a parancsunk, vigyük el a Király térre, az egyik palotába - felelte a sebesült.

- No persze! - dörmögte D'Artagnan - miladyhez.

Megborzadt; most értette meg, mily iszonyú bosszúvágy fűti ezt a nőt, hogy vesztébe sodorja őt is, övéit is. Hogy ismerheti az udvar titkait, ha mindenről ennyire tájékozott! Értesüléseit kétségkívül a bíborosnak köszönheti.

Ám mindezek ellenére, igaz örömmel arra is rá kellett eszmélnie, hogy a királynő végül mégiscsak rábukkant a börtönre, ahol szegény Bonacieux-né vezekel hű szolgálataiért, és ki is szabadította onnét. Mindez egyben arra is rávilágít, hogyan kaphatott levelet a fiatalasszonytól, hogyan került az a chaillot-i útra tovasuhanva, mint futó látomás.

Tehát Athosnak igaza volt: még rátalálhat Bonaeieux-néra; a zárda nem erőd, oda könnyen bejuthat.

Ezek a gondolatok elnézésre hangolták. Megint odafordult a sebesülthöz, aki remegve figyelte arcának vonásait, és odanyújtotta neki a karját.

- Hát jó - mondta neki -, nem hagylak itt így. Támaszkodj rám, és menjünk vissza a táborba.

- Értem - szólt a sebesült, és sehogy sem tudta elhinni, hogy valaki ilyen nagylelkű lehet -, de remélem, uram, nem akar felköttetni.

- Szavamat adtam - felelte neki -, és másodszor is visszaadom az életedet.

A sebesült térde megroggyant. D'Artagnan elé roskadt, és újból csókolgatni kezdte a lábát, a gascogne-i azonban hamarosan véget vetett a hálálkodásnak; nem volt miért továbbra is az ellenség közelében maradnia.

Az a gárdista, amelyik az első sortűzre kereket oldott, jelentette, hogy négy bajtársa elesett. Így hát nagy volt a csodálkozás meg az öröm az ezredben, amikor látták, hogy a fiatalember épségben visszatért.

D'Artagnan mesét rögtönzött, hogy kísérője sebesülését megmagyarázza. Elmondta, hogyan veszett oda a másik katona, és milyen veszélyben forogtak ők maguk. Beszámolója nyomán valódi hősként ünnepelték. Egy álló napig másról sem beszélt az egész hadsereg, és Monsieur is elismerését tolmácsolhatta.

Mindezen felül, mivel a jótett mindig elveszi jutalmát, D'Artagnan jótette is megtermette gyümölcsét; visszaszerezte neki régi nyugalmát. D'Artagnan ugyanis azt hitte, most már nyugodtan alhat, hisz egyik ellensége elpusztult, a másik pedig a pártjára állt.

Ám ez a nyugalom csupán egyet bizonyít: még korántsem ismerte miladyt.

Egy ideig a legrosszabb hírek keringtek a királyról, azután lassanként elterjedt a táborban, hogy már lábadozik. Az uralkodó alig várta, hogy személyesen részt vehessen az ostromban; ezért azt beszélték, nyomban folytatja útját, mihelyt nyeregbe szállhat.

Monsieur jól tudta, hogy máról holnapra leválthatják, s vagy az angoulême-i herceg vagy Bassompierre, vagy Schomberg veszi át a parancsnokságot - mert valamennyien versengtek a marsallbotért -, így aztán hagyta múlni az időt, felderítéssel vesztegette napjait, s nem mert nekivágni nagyobbszabású hadivállalkozásnak, hogy kiűzze az angolokat Ré szigetéről, ahol még váltig ostromolták a Szent Márton fellegvárat s a La Prée erődöt, míg a franciák maguk is La Rochelle-t tartották ostromzár alatt.

D'Artagnan, mint említettük, ismét nyugalmasabban töltötte napjait; így van ez rendjén, ha veszélyen lábaltunk át, s úgy érezzük, biztonságba jutottunk; egy valami azonban most is nyugtalanította: hírt sem hallott cimborái felől.

Azonban november első napjaiban egy reggel mindenre magyarázatot kapott: levele érkezett Villeroi-ból:

Kedves D'Artagnan úr!

Athos, Porthos és Aramis úr nálam mulatozott, s igen jól érezte magát, úgyhogy a várbíró úr, aki felettébb zord férfiú, néhány napi laktanyafogsággal büntette széles és hangos jókedvüket, én azonban, parancsuk szerint, elküldöm uraságodnak ezt a tizenkét butélia anjou-i bort, melyet az urak nagyon sokra becsülnek; azt óhajtják, igyék egészségükre kedvenc borukból. Parancsukat teljesítve mély tisztelettel maradok

Uraságodnak legalázatosabb és legtisztelőbb szolgája.

Godeau
a testőr urak fogadósa.

- Soha jobbkor! - ujjongott D'Artagnan. - Jól megy soruk, és nem felednek el, aminthogy nekem is eszembe jutottak, amikor bajban voltam; szíves örömest iszom is az egészségükre, de iszom ám, csakhogy nem egyedül.

Azon nyomban átugrott a két gárdistához, akikkel jobban összebarátkozott, mint a többivel, meginvitálta őket, igyanak vele a finom anjou-i borocskából, melyet az imént kapott Villeroi-ból. Az egyik gárdistát aznap estére már meghívták vacsorára, a másik másnapra volt hivatalos, ezért abban maradtak, hogy harmadnap találkoznak.

D'Artagnan hazatért, a tizenkét butéliát elküldette a gárdisták kantinjába, és megüzente, vigyázzanak rájuk, majd amikor az ünnepélyes nap felvirradt, már reggel kilenckor értük menesztette Planchet-t, hogy legyen ideje mindent előkészíteni, mert az ebédet pontosan délre tervezték.

Planchet keble ugyancsak dagadt a büszkeségtől, mivelhogy háznagyi rangra emelkedett; értelmes fickó lévén, azon igyekezett, hogy minden rendben legyen, ezért gazdája egyik vendégének inasát, név szerint Fourreau-t is magához vette szárnysegédül, s azt az állítólagos katonát is, aki D'Artagnan életére pályázott. A katona, mert egyik csapatban sem volt helye, D'Artagnan vagy Planchet szolgálatában állt, amióta D'Artagnan megkímélte az életét.

Elérkezett a lakoma ideje, megjött a két vendég, helyet foglaltak, s az ételek máris előttük sorakoztak az asztalon. Planchet kendőt kanyarított a karjára, úgy szolgált fel; Fourreau a dugókat rángatta ki a butéliákból, Brisemont pedig - így hívták a lábadozót - kis üvegekbe fejtette le a bort, mely, úgy látszik, megseprősödött az út megrázkódtatásaitól. Az első butélia alja meglehetősen zavaros volt; Brisemont egy pohárba töltötte ezt a seprőt, D'Artagnan pedig hagyta, hogy megigya, mert a szegény ördög most is csak alig lézengett.

A vendégek elfogyasztották a levest, és éppen ajkukhoz emelték volna az első poharat, amikor hirtelen megdördült az ágyú a Lajos-erődnél és az Új-erődnél; a gárdisták azt gondolták, az ostromlottak vagy az angolok váratlanul támadásba kezdtek, s tüstént kardjuk után kaptak; D'Artagnan sem habozott sokat, követte példájukat, és valamennyien elrohantak, hogy a helyükön legyenek.

Ám alighogy a kantinból kijutottak, kiderült, mi okozta a nagy harci zajt: "Éljen a király! Éljen a bíboros úr!" - harsogott mindenfelől, és minden irányból pergett a dob.

A király ugyanis, mint említettük, nem győzte tovább türelemmel, megállás nélkül vágtatott át két postaállomáson, s épp abban a pillanatban érkezett a táborba egész háznépével és tízezer főnyi segédcsapattal: elővédjét és utóvédjét testőrei szolgáltatták. D'Artagnan századával együtt sorfalat állt, és odaintett barátainak, akik le nem vették róla szemüket, meg Tréville úrnak, aki azonnal ráismert.

A király üdvözlésének ceremóniája után a négy jó barát csakhamar összeölelkezett.

- Az angyalát! - hangoskodott D'Artagnan - jobbkor nem is jöhettek volna az urak; a pecsenye még ki sem hűlt! igaz-e, uraim? - fordult a két gárdista felé, és mindjárt bemutatta őket barátainak.

- Hohó! - szólalt meg Porthos -, éppen lakmározunk, ha nem tévedek.

- Remélem - szólt Aramis -, asszonyszemély nem vesz részt az ebéden!

- Van legalább a csárdájukban egy kis iható borocska? - kérdezte Athos.

- Hogy a fenébe ne! Éppen maguktól kaptam, kedves barátom - felelte D'Artagnan.

- Tőlünk? - kérdezte Athos ámuldozva.

- De mennyire!

- Mi küldtünk volna bort?

- De hát tudja - az a jó kis borocska, a dimbes-dombos Anjou-ból!

- Már hogyne tudnám; nagyon jól tudom, melyik borról beszél.

- Azt szereti a legjobban.

- Ha champagne-ihoz vagy burgundihoz nem jutok.

- Nos hát, champagne-i és burgundi híján ma is érje be ennyivel.

- Nagy ínyenc ez a D'Artagnan - szólalt meg Porthos -, lám csak: anjou-i bort hozatott.

- Dehogy hozattam; úgy küldték nekem, uraságotok nevében.

- A mi nevünkben? - kérdezte a három testőr.

- Csak nem Aramistól származik a bor? - kérdezte Athos.

- Én nem küldtem; talán Porthos. - Én sem; Athos küldte volna?

- Én ugyan nem.

- Akkor hát biztosan a fogadósuk - mondta D'Artagnan.

- A fogadósunk?

- Természetesen! a fogadósuk, Godeau, a testőrök fogadósa.

- Mit bánom én, ki küldte - mondta Porthos -, kóstoljuk meg, és ha jó, fogyasszuk el.

- Nem helyes - szólt Athos -, ne igyuk meg a bort, ha nem tudjuk, honnan származik.

- Igaza van, Athos - mondta - D'Artagnan. - Tehát egyikük sem utasította Godeau fogadóst, hogy bort küldjön nekem?

- Nem! és mégis küldött a nevünkben?

- Tessék, itt a levél! - mondta D'Artagnan.

És megmutatta a cédulát bajtársainak.

- Nem az ő írása! - szólt Athos -, azt nagyon jól ismerem! Mielőtt felkerekedtünk, én egyenlítettem ki számláinkat.

- Hamis levél - mondta Porthos -, mit sem tudunk róla.

- D'Artagnan - szólt Aramis neheztelően -, hogyan hihette, hogy mi csendet háborítunk?...

D'Artagnan elsápadt, egész testén görcsös remegés futott át.

- Ijesztő vagy - szólt hozzá Athos, aki csupán döntő pillanatokban szokta tegezni -, mi történt hát?

- Fussunk, barátaim, rohanjunk! - kiáltott fel D'Artagnan -, iszonyatos gyanú támadt bennem! Talán csak nem annak a nőnek újabb bosszúja ez is?

Most Athoson volt a sor, hogy elsápadjon.

D'Artagnan nekiiramodott a kantin felé, a három testőr meg a két gárdista utána.

D'Artagnan az ebédlőbe rontott, és első pillantása Brisemont-ra esett, aki a földön fetrengett, szörnyű görcsökben.

Planchet és Fourreau halottsápadtan próbáltak rajta segíteni, de szemlátomást hiábavaló volt minden segítség: a haldokló vonásait már megmerevítette a haláltusa kínja.

- Jaj! - kiáltotta, amikor megpillantotta D'Artagnant - jaj, ez rettenetes, úgy tesz, mintha megbocsátana, azután mérget itat velem!

- Én! - tiltakozott D'Artagnan - én! miket beszélsz, te boldogtalan?

- Azt mondom, hogy magától kaptam a bort; maga mondta, hogy igyam meg; azt mondom, így akart bosszút állni rajtam; azt mondom, hogy ez rettenetes!

- Nem igaz, Brisemont - felelte D'Artagnan -, nem igaz; esküszöm, az Istenre esküszöm...

- Igen! látja az isten! megfizet érte! jaj Istenem! szenvedjen úgy, ahogy én szenvedek!

- A szentírásra esküszöm - kiáltotta D'Artagnan, és térdre borult a haldokló előtt -, nem tudtam, hogy a bor mérgezett, magam is éppen inni akartam belőle.

- Egy szavát sem hiszem - szólt a katona.

Mind hevesebben facsarta testét a görcs: kiszenvedett.

- Iszonyú! iszonyú - suttogta Athos, miközben Porthos összetörte a butéliákat, Aramis pedig, kissé későn, gyóntató papot hívatott.

- Újból megmentették az életemet, kedves barátaim! - mondta D'Artagnan -, méghozzá nemcsak az enyémet, hanem az urakét is. Uraim - folytatta a gárdistákhoz fordulva -, kérem, minderről egy szót se szóljanak; úgy lehet, magas személyiségek vannak a háttérben, s a végén mi isszuk meg a levét.

- Jaj istenem - motyogta Planchet, félholtra válva az ijedelemtől -, ezt szépen megúsztam, uram!

- Micsoda! - förmedt rá D'Artagnan - talán bizony bele akartál inni a boromba, te gazember!

- Éppen inni akartam egy pohárkával a király egészségére, de Fourreau rám szólt, hogy hívatnak.

- Jaj nekem! - mondta Fourreau, akinek vacogott a foga rémületében -, meg akartam tőle szabadulni, hogy egyedül ihassak!

- Uraim - szólt D'Artagnan a gárdistákhoz -, ugye megértik, hogy lakománk aligha volna vidám a történtek után; nagyon kérem hát, ne haragudjanak, de azt hiszem, helyesebb volna, ha ebédünket máskorra halasztanánk.

A gárdisták udvariasan elfogadták D'Artagnan bocsánatkérését; megértették, hogy a négy jó barát egyedül kíván maradni, és eltávoztak.

Amikor a fiatal gárdista meg a három testőr egymás között maradt, összenéztek, és tekintetük világosan mutatta, hogy valamennyien tisztán látják a helyzet komolyságát.

- Mindenekelőtt - szólalt meg Athos -, távozzunk ebből a szobából; a halott ember, főként, ha erőszakos halált halt, rossz társaság.

- Planchet - mondta D'Artagnan -, gondjaidra bízom a szegény ördögöt. Temessétek szentelt földbe. Vétkezett, igaz, de megbánta.

S a négy jó barát eltávozott a szobából, Planchet-re meg Fourreau-ra hagyva, hogy megadják Brisemontnak a végtisztességet.

A fogadós másik szobát adott nekik, ott szolgált fel ebédre lágytojást; Athos maga hozott ivóvizet a kútról, Porthost és Aramist néhány szóval tájékoztatták az eseményekről.

- Nos, barátom! - szólt Athosnak D'Artagnan -, amint látja, életre-halálra folyik a küzdelem.

Athos megcsóválta a fejét.

- Magam is úgy látom, igaza van; de csakugyan azt hiszi, megint ez a nő van a dolgok mögött?

- Bizonyosra veszem.

- Be kell vallanom, nekem még vannak kételyeim.

- A liliom mégiscsak ott van a vállán!

- Attól még akármilyen más angol nő is lehet, aki valamilyen gazságot követett el Franciaországban, s bűne miatt megbélyegezték.

- Athos, a felesége ez a nő, higgyen nekem - ismételte meg D'Artagnan -, hát nem veszi észre, mennyire hasonló a személyleírásuk?

- Pedig joggal hihettem, hogy az a nő meghalt; istenigazában felakasztottam.

Ezúttal D'Artagnan csóválta meg a fejét.

- De végül is mit tegyünk? - kérdezte aztán.

- Annyi bizonyos, lehetetlen sokáig elviselni, hogy folytonosan a Damokles kardja függjön fejünk fölött - mondta Athos -, túl kell jutnunk hát ezen az állapoton.

- De hogyan?

- Figyeljen rám: intézze úgy, hogy összetalálkozzanak és kimagyarázkodhassanak: mondja azt neki: béke, vagy háború! Nemesi szavamat adom, hogy soha egy szót sem ejtek kegyedről, soha semmit nem teszek kegyed ellen; kegyed is ünnepélyesen megesküszik, hogy velem kapcsolatban semleges marad, mert ha nem, elmegyek a kancellárhoz, elmegyek a királyhoz, elmegyek a hóhérhoz, az egész udvart kegyed ellen uszítom, világgá kürtölöm, hogy tüzes bélyeget visel, törvénybe idéztetem, és ha felmentenék, nemesi szavamra: saját kezemmel ölöm meg az utca sarkán, akár a veszett kutyát!

- Rokonszenves megoldás - szólt D'Artagnan -, de hol találom meg azt az asszonyt?

- Az idő kedves barátom, az idő megteremti az alkalmat, a nyeréshez pedig egyetlen biztos mód az alkalom: minél nagyobb a tét, annál nagyobb a nyereség, ha van türelmünk kivárni.

- Az ám, de csupa gyilkos, csupa méregkeverő között a várakozás...

- Eh! - felelte Athos -, eddig is megsegített az Isten, eztán is megsegít.

- Bennünket igen; mi különben is férfiak vagyunk, s végeredményben az a dolgunk, hogy vásárra vigyük a bőrünket; de vajon mi lesz ővele! - tette hozzá lehalkítva a hangját.

- Kivel? - kérdezte Athos.

- Constance-szal.

- Persze! Bonacieux-né! - szólt Athos - igaza van; szegény barátom, el is feledtem, hogy szerelmes.

- De hiszen - szólalt meg Aramis -, világosan kiderül, éppen abból a levélből, melyet a szerencsétlen halottnál találtak, hogy a hölgy zárdában van valahol! A zárda nagyon rendes hely, és mihelyt La Rochelle ostroma véget ér, ígérem, hogy magam is...

- Jó, jó - mondta Athos -, rendben van, kedves Aramis! tudjuk, a kegyes élethez húzza a szíve.

- Én csupán ideiglenes testőr vagyok - szólt alázatosan Aramis.

- Úgy látszik, rég nem hallott hírt a kedveséről - mondta halkan Athos -, de ne törődjenek vele, mi már megszoktuk.

- Nos! - szólt közbe Porthos -, azt hiszem, nagyon egyszerű a megoldás.

- Halljuk! - mondta D'Artagnan.

- Azt mondják, valahol zárdában van a hölgy? - kérdezte Porthos.

- Igen.

- Hát akkor, mihelyt az ostromnak vége, megszöktetjük.

- Igen ám, de azt se tudjuk, melyik az a zárda.

- Ez igaz - mondta Porthos.

- Ha jól emlékszem - szólt közbe Athos -, azt mondta, kedves D'Artagnan, hogy a királyné maga választotta ki azt a zárdát.

- Igen, azt hiszem.

- Akkor semmi baj; Porthos könnyűszerrel segíthet rajtunk.

- Hogyan, ha szabad kérdeznem?

- A kedves márkiné, hercegnő vagy grófnő révén; annak biztosan messzire elér a keze.

- Pszt! - mondta Porthos, és szájára tette az ujját - az a gyanúm, hogy a bíboros pártján áll, és jobb, ha semmiről sem tud.

- Akkor pedig - szólt Aramis -, majd én vállalom, hogy hírt szerzek felőle.

- Vállalja, Aramis! - ujjongott fel a három jó barát - halljuk, hogyan!

- Tudniillik a királyné gyóntatója, akivel igen jó viszonyban vagyok... - kezdte Aramis, és elvörösödött.

A négy jó barát befejezte a szerény étkezést. Minden bizalmukat Aramis ígéretébe vetették, s azzal váltak el, hogy még este találkoznak; D'Artagnan visszatért a ferencesekhez, a három testőr meg a király szálláshelyére ment, hogy kvártélyukat rendbehozassák.

Eközben a király, alighogy megérkezett, nyomban munkához látott; alig várta, hogy farkasszemet nézzen az ellenséggel, és ugyanaz a gyűlölet fűtötte Buckinghammel szemben, mint a bíborost, amire neki jóval alaposabb oka is volt; először is ki akarta űzni az angolokat Ré szigetéről, majd sürgősen végezni akart La Rochelle ostromával, ámde kénytelen-kelletlen halogatásra kényszerült, mert viszály tört ki a fővezérek között: Bassompierre és Schomberg összefogott az angoulême-i herceg ellen.

Bassompierre is, Schomberg is Franciaország marsallja volt, és kötötték magukat ahhoz a jogukhoz, hogy a király parancsára vezethessék seregüket, a bíboros azonban attól félt, hogy a szíve szerint hugenotta Bassompierre csak tessék-lássék támadja majd hittestvéreit, az angolokat s a La Rochelle-ieket, ezért velük szemben az angoulême-i herceget támogatta, akit a király az ő javaslatára ki is nevezett altábornaggyá. Így aztán, ha nem akarták, hogy Bassompierre és Schomberg egyszerűen letegye a marsallbotot, nem volt mást tenniük: mindkettőjüket külön-külön parancsnoki hatáskörrel bízták meg. Bassompierre a várostól északra ütött tábort, La Leu és Dompierre között, az angoulême-i herceg keletre, Dompierre és Périgny között, Schomberg pedig délre, Périgny és Angoutin között.

Monsieur szállása Dompierre-ben volt.

A király szállása hol Étrében volt, hol La Jarrie-ban. Végül a bíboros a dünákon ütött szállást, a La Pierre hídnál, egy védtelenül álló közönséges házban.

Ilyeténképpen Monsieur ellenőrizte Bassompierre-t; a király az angoulême-i herceget; a bíboros pedig Schomberget.

Miután a hadak elrendezését ily módon befejezték, nekiláttak, hogy az angolokat kiűzzék a szigetről.

A körülmények a kezükre jártak; az angol csak akkor jó katona, ha jó az ellátása; most sózott húsra, dohos kétszersültre fanyalodtak, és táborukban igen sok volt a beteg; ráadásul a tenger, mely az évnek ebben a szakában erősen viharos, naponta tizedelte apróbb hajóikat, úgyhogy dagály idején az Aiguillon-foktól egészen a futóárkokig valósággal elborították a partot a kisebb vitorlások, ladikok, felukkok roncsai; mindezekből nyilvánvaló volt, hogy Buckingham, aki már csupán konokságból tartotta Ré szigetét, előbb-utóbb akkor is kénytelen lesz feladni az ostromot, ha a király serege ki sem mozdul táborából.

Mivel azonban Toirac úr azt jelentette, hogy az ellenséges tábor minden jel szerint újabb támadásra készül, a király úgy határozott: pontot tesz a dologra, és megtett minden kellő intézkedést a döntő összecsapásra.

Nem szándékozunk naplószerűen elmondani az ostrom történetét; éppen ellenkezőleg: azon leszünk, hogy csupán olyan eseményeket ismertessünk, melyek összefüggnek történetünkkel; ezért be is érjük annyival, hogy a hadivállalkozást - a király nagy csodálatára s a bíboros úr nagy dicsőségére - siker koronázta. Az angolok lépésről lépésre hátráltak, vereséget szenvedtek valamennyi ütközetben, s amikor átkelőben voltak Loix szigetére, megkapták a döntő csapást; arra kényszerültek, hogy hajóikon visszavonuljanak, kétezer embert, közöttük öt ezredest, három alezredest, kétszázötven kapitányt, huszonöt előkelő nemest, négy ágyút és hatvan zászlót hagyva a csatatéren; az utóbbiakat Claude de Saint-Simon vitte Párizsba, és nagy ceremóniával felfüggesztették valamennyit a Notre Dame boltíveire.

A táborban, s ezt követően Franciaország-szerte mindenütt Te Deumot énekeltek.

A bíboros tehát ura maradt a helyzetnek: folytathatta az ostromot, és, legalábbis pillanatnyilag, mit sem kellett tartania az angoloktól.

A nyugalom azonban, mint említettük, csupán ideiglenes volt.

Elfogták Buckingham herceg egyik megbízottját, név szerint Montaigut, és bizonyítékokat szereztek, hogy az angolok szövetséget hoztak létre a Német Birodalom, Spanyolország, Anglia és Lotharingia között.

A szövetség Franciaország ellen irányult.

Mindezen felül Buckingham szállásán, ahonnan a herceg sokkal hamarabb kényszerült elmenekülni, mint tervezte, bizonyos iratokat találtak, ugyanennek a szövetségnek további bizonyítékaira, melyek, mint a bíboros írja emlékirataiban, felettébb rossz fényt vetettek Chevreuse asszonyra, s ennek folytán a királynéra is.

A felelőség teljes egészében a bíboroson nyugodott, hisz egy teljhatalmú miniszter mindenért felelős, nem is csoda hát, hogy roppant elméje éjt nappá téve fáradhatatlanul munkálkodott, s még a legapróbb hírek sem kerülték el figyelmét, bármi történt is az említett nagy európai országokban.

A bíboros jól ismerte Buckingham ténykedését, s még annál is jobban gyűlölködését; ha a franciaellenes szövetség győzelmet arat, az ő hatalmának vége: a louvre-i kormányhivatalokban jelenleg a spanyol és az osztrák politikának csupán hívei vannak, akkor azonban megjelennek majd képviselői; akkor pedig ő, Richelieu, a francia miniszter, a mindenekfölött francia miniszter elveszett. A király gyermek módra engedelmeskedik neki, de úgy gyűlöli, mint az iskolás fiú a tanítóját, és kényre-kedvre kiszolgáltatja majd Monsieur és a királyné egyéni bosszújának; akkor pedig sorsa -, s talán Franciaország sorsa is vele együtt - megpecsételtetett. Ezt a veszélyt el kell hárítania. Így aztán sűrűn, szinte óráról órára sűrűbben adták egymásnak a kilincset éjjel-nappal a futárok a La Pierre-i házikóban, ahol a bíboros berendezkedett.

Voltak közöttük barátok, de oly rosszul hordták a csuhát, hogy messze lerítt róluk: javarészt a harcos egyházat képviselik; voltak asszonyok, akik ügyetlenül mozogtak az apródruhában, s még buggyos nadrágjuk sem leplezhette egészen gömbölyded formáikat; végül voltak megkérgesedett kezű, de szép lábú parasztok: mérföldnyire láthatta rajtuk akárki, hogy nemes urak.

Nemegyszer kellemetlenebb látogatók is érkeztek, mert, két-három ízben elterjedt a híre, hogy merényletet követtek el a bíboros ellen, és kis híján megölték.

Őeminenciája ellenségei azt állították ugyan: a bíboros maga engedte szabadjára az ügyetlen gyilkosokat, hogy szükség esetén joga legyen a megtorlásra, ám jobb, ha nem hiszünk sem a minisztereknek, sem ellenségeiknek.

A bíboros egyébként, akitől legmegátalkodottabb ócsárlói sem vitathatták el, hogy bátor ember, mindezek ellenére éjszaka is igen gyakran elhagyta szállását: hol az angoulême-i hercegnek vitt egy-egy fontos parancsot, hol a királlyal tanácskozott, hol egy-egy hírnökkel, akit nem kívánt lakására bebocsátani.

Testőreinknek az ostrom körül nem sok dolga volt: nem fogták túl rövidre gyeplőjüket; ugyancsak vígan éltek. Ezt annál is könnyebben tehették - főként a három cimbora -, mert Tréville úr barátjai lévén, könnyebben kimaradhattak, és külön engedéllyel gyakran takarodó után tértek vissza a táborba.

Történt egy este, hogy D'Artagnan szolgálaton volt a futóárokban, és nem kísérhette el barátait. Athos, Porthos és Aramis hadiköpenybe burkolózva, pisztolyuk agyán tartva kezüket, harci ménjeiken hazafelé lovagoltak egy csapszékből, melyet Athos két napja fedezett fel a La Jarrie-i országúton: a kocsma a Vörös Galambdúc nevet viselte. Így ügettek a tábor felé, s mint említettük, kelepcére gyanakodva, ugyancsak résen álltak, amikor, Boinard falucskától talán negyed mérföldnyire, közeledő lovak dobogása ütötte meg fülüket: nyomban megálltak mind a hárman, összetömörültek, elállták az út közepét, és várakoztak: alig egy perc múlva - épp akkor bukkant elő egy felhő mögül a hold - az egyik útelágazásnál két lovast pillantottak meg; a három testőr láttán azok is megtorpantak, mintegy latolgatva, tovább haladjanak-e vagy visszaforduljanak. Habozásuk némileg gyanút keltett a három jó barátban; Athos előbbre léptetett, és határozottan rájuk kiáltott:

- Állj, ki vagy!

- Állj te magad! - kiáltott vissza az egyik lovas.

- Ez nem felelet! - válaszolta Athos. - Ki vagy? Feleljetek, vagy támadunk.

- Jó lesz, ha vigyáznak, uraim! - kiáltott vissza egy csengő hang, melyen megérzett, hogy megszokta a parancsolást.

- Valami tiszt lehet, éjszakai őrjáraton - szólt Athos -, mit tegyünk, urak?

- Kicsodák az urak? - ismételte a hang ugyanoly parancsoló modorban - azonnal feleljenek, mert megbánhatják, ha megtagadják a parancsot.

- Királyi testőrök! - válaszolt Athos, és egyre tisztábban látta, hogy az ismeretlennek minden joga megvan a tudakozódásra.

- Melyik század?

- Tréville úr százada.

- Jöjjenek közelebb, és rögtön jelentsék, mit keresnek itt ilyenkor!

A három cimbora meglehetősen megnyúlt képpel közelített; most már mindhárman nagyon jól tudták, hogy emberükre akadtak; egyébiránt hagyták, hadd beszéljen helyettük Athos.

Az a lovas, amelyik másodszorra szólalt meg, vagy tíz lépéssel járhatott kísérője előtt: Athos odaintett Porthosnak és Aramisnak, maradjanak hátra ők is, és egyedül haladt tovább.

- Bocsásson meg, tiszt uram! - szólt Athos - de nem tudtuk, ki az; amint látja, ugyancsak résen állunk.

- Neve? - szólt a tiszt, aki arca egy részét elfedte köpenyével.

- De kicsoda uraságod? - kérdezte Athos, és kezdte már sokallani a vallatást. - Bizonyítsa be kérem, hogy jogában áll engem kikérdezni.

- Neve? - ismételte a lovas, miközben lebocsátotta köpenyét, és felfedte arcát.

- A bíboros úr! - szólt megdöbbenve a testőr.

- Neve? - kérdezte harmadszor is Őeminenciája.

- Athos - felelte a testőr.

A bíboros intett kísérőjének, s az közelebb léptetett.

- A három testőr velünk jön - mondta halkan -, senkinek nem kell tudnia, hogy elhagytam a tábort; ha velünk jönnek, akkor bizonyosan nem mondják el senkinek.

- Nemesek vagyunk, kegyelmes uram - mondta erre Athos -, vegye hát szavunkat, és legyen egész nyugodt. Titkot, tartani, hálisten még tudunk.

A bíboros a vakmerőre szegezte átható tekintetét.

- Jó füle van, Athos úr - szólt hozzá -, most, azonban figyeljen ide: nem gyanakvásból kérem, hogy kövessenek, hanem biztonságom miatt; két bajtársa nyilván Porthos és Aramis úr?

- Igen, Eminenciás uram - válaszolt Athos, miközben a két hátramaradt testőr is csatlakozott hozzájuk, kezükben tartva kalapjukat.

- Ismerem az urakat - szólt a bíboros -, jól ismerem; tudom, nem a legjobb barátaim, s ezt sajnálom is, de tudom, hogy vitéz és hű katonák, és bizalmat érdemelnek. Kérem Athos úr, tiszteljen meg azzal, hogy két barátjával elkísér; Őfelsége is megirigyelheti majd testőrségemet, ha netán összetalálkozunk.

A három testőr meghajolt: arcuk szinte lovaik sörényét érintette.

- Szavamra, Eminenciás uram - szólt Athos -, jól teszi, hogy minket is elvisz magával: nem egy ijesztő ábrázatot láttunk útközben, sőt a Vörös Galambdúcban össze is zördültünk négy ilyen rossz képű alakkal.

- Összezördültek, uraim; ugyan miért? - kérdezte a bíboros. - Jól tudják, nem szeretem az összezördüléseket!

- Épp ezért bátorkodom tájékoztatni a történtekről Eminenciádat, mert ha másoktól értesül, hamis beszámoló alapján még azt hiheti, mi voltunk a hibásak.

- És mi volt az eredménye az összekoccanásnak? - kérdezte a bíboros, összevonva szemöldökét.

- Csupán annyi, hogy Aramis barátom karját egy kissé megdöfték, ami egyébiránt, mint Eminenciád látni fogja, csöppet sem gátolja meg abban, hogy holnap részt vegyen a támadásban, ha Eminenciád megparancsolná, hogy rohamozzuk meg a várfalakat.

- De az urak nemigen szokták hagyni, hogy összeszabdalják a bőrüket - mondta a bíboros -, legyenek hát őszinték: ugye nem maradtak adósok? gyónjanak meg mindent; amint tudják, tőlem megkaphatják a feloldozást.

- Én, kegyelmes uram - felelte Athos -, még csak egy ujjal sem nyúltam kardhoz, hanem derékon ragadtam az emberemet, és kidobtam az ablakon; azt hiszem, amikor földet ért - folytatta Athos némileg habozva -, eltörhette a combját.

- Ó - szólt a bíboros. - És kegyed, Porthos úr?

- Én, kegyelmes uram, tudom, hogy a párbaj tilalmas dolog, felkaptam hát egy padot, azzal sújtottam rá az egyik gazemberre, és azt hiszem, eltörtem a vállát.

- Hm! - szólt a bíboros - hát Aramis úr?

- Én, kegyelmes uram, igen szelíd természetű vagyok, s különben is - ezt talán nem tudja Eminenciád - maholnap visszatérek a papi rendbe; így aztán éppen azon fáradoztam, hogy szétválasszam cimboráimat, amikor az egyik gazember orvul átdöfte bal karomat; erre már kifogyott a türelmem, magam is kardot rántottam, és mivel ellenfelem újból támadott, azt hiszem felnyársalta magát, miközben rám rohant; csupán annyit tudok biztosan, hogy elesett, s mintha azt is láttam volna, hogy két cimborájával együtt elcipelik.

- Az áldóját, uraim! - mondta a bíboros - három embert hidegre tesznek egy kocsmai verekedésben: mondhatom, nem sokat kukoricáznak. De mondják csak, mi okozta az összezördülést?

- Részegek voltak a gazemberek - felelt Athos -, megtudták, hogy az este egy asszony érkezett a fogadóba, és rá akarták törni az ajtót.

- Rá akarták törni az ajtót! - ismételte a bíboros -, ugyan miért?

- Nyilván, hogy megerőszakolják - mondta Athos -, már bátorkodtam említeni Eminenciádnak, hogy részegek voltak a nyomorultak.

- Fiatal és csinos volt az asszony? - kérdezte a bíboros meglehetősen nyugtalanul.

- Nem láttuk, kegyelmes uram - felelte Athos.

- Nem látták. No jó, nagyon jó - folytatta élénken a bíboros. - Helyesen tették, hogy megvédelmezték egy asszony becsületét; magam is a Vörös Galambdúc fogadóba megyek, így hát megtudhatom, igazat beszéltek-e.

- Kegyelmes uram - szólt Athos önérzetesen -, nemesek vagyunk, akkor sem hazudnánk, ha az életünkbe kerülne.

- Nem is kételkedem szavaiban, Athos úr, percig sem kételkedem; de mondják csak - tette hozzá másra térve -, egyedül volt az a hölgy?

- Nem, lovagja is vele volt a szobában - válaszolt Athos -, minthogy azonban a zajra sem mutatkozott, feltehetőleg pipogya fráter.

- Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, mondja az evangélium - jegyezte meg a bíboros.

Athos meghajolt.

- Így hát rendben volnánk, uraim - folytatta Őeminenciája -, tudom, amit tudni akartam: kövessenek.

A három testőr a bíboros mögé került, az pedig ismét köpenyébe takarta arcát, és előreügetett lován; nyolctíz lépésnyire haladt négy kísérője előtt.

Csakhamar odaértek a néma és elhagyatott fogadóhoz; a fogadós minden bizonnyal jól tudta, milyen jeles vendégre számíthat, ezért eltávolította a lábatlankodókat.

Tíz lépésnyire a ház kapujától a bíboros megálljt intett fegyvernökének s a három testőrnek; az ablakdeszkához kötve felnyergelt ló várakozott; a bíboros jellegzetes módon hármat koppantott az ablakon.

Azon nyomban köpenyes férfialak sietett elő, sebten néhány szót váltott a bíborossal, majd lóra pattant, és elvágtatott Surgères és egyben Párizs felé.

- Jöjjenek, uraim - szólt a bíboros. - Igazat beszéltek, nemes testőr urak - fordult a három cimborához -, s ha rajtam áll, nem is bánják meg, hogy a mai estén összetalálkoztunk; addig is, kövessenek.

A bíboros leszállt lováról, a három testőr ugyanúgy; a bíboros fegyvernökének vetette lova kantárját, a három testőr az ablakdeszkához kötötte a maga három lovát.

A fogadós kinn állt a küszöbön; az ő szemében közönséges tiszt volt a bíboros is, nyilván azért jön, hogy meglátogassa szíve hölgyét.

- Van-e földszinti szobája, ahol az urak elüldögélhetnek a melegben, miközben rám várakoznak? - kérdezte a bíboros.

A fogadós kinyitotta egy nagy terem ajtaját; a szobában épp akkor cserélték ki a régi kályhát tágas, kitűnő kandallóra.

- Ez van - válaszolta.

- Jó lesz - mondta a bíboros -, menjenek be ide, uraim, itt várjanak meg, nagyon kérem; félóránál nem maradok tovább.

A három testőr bement a földszinti szobába, a bíboros pedig minden további kérdezősködés nélkül felsietett a lépcsőn; látszott rajta, hogy nincs szüksége kalauzolásra.

Három barátunk nem is gyanított semmit, csupán kalandos lovagi természetük szavát követték, de nem kétséges, hogy olyan valakinek tettek nagy szolgálatot, aki a bíboros egészen különleges pártfogásával dicsekedhet.

De vajon ki ez a valaki? Nyomban ezt kérdezte egymástól a három testőr is, majd látva, hogy semmiféle okoskodással nem jutnak kielégítő feleletre, Porthos behívta a fogadóst, és kérte, hozzon kockát.

Porthos és Aramis asztalhoz ült, és játszani kezdett. Athos töprengve sétált fel s alá.

Miközben így járkált és töprenkedett, több ízben elhaladt a félig lebontott kályhacső előtt, melynek túlsó vége a fölöttük levő szobába szolgált; valahányszor ide-oda sétált, szavak moraja ütötte meg a fülét, s végül felkeltette figyelmét. Közelebb lépett, s meg is értett néhány szót; nyilván annyira érdekesnek találhatta, amit beszélnek, hogy csendre intette cimboráit, ő maga pedig odahajolt a cső nyílásához, és feszülten figyelt.

- Figyeljen rám, milady - beszélt a bíboros -, nagyon fontos az ügy; foglaljon helyet, és beszélgessünk.

- Milady! - suttogta Athos.

- A legnagyobb figyelemmel hallgatom Eminenciádat - felelt egy női hang, melynek hallatára Athos megremegett.

- Egy kis hajó várja kegyedet La Pointe erődnél, a Charente torkolatában; legénysége angol, a kapitány az én emberem; holnap reggel elvitorlázik.

- Tehát oda kell mennem még ma éjszaka?

- Oda, azonnal, azaz miután meghallgatta utasításaimat. Ha kilép a fogadóból, két férfi várja, ők elkísérik; előbb én távozom, kegyed félórával indul utánam.

- Igenis, kegyelmes uram. De térjünk vissza a feladatra, melyet rám bízni kegyeskedik; szeretném továbbra is kiérdemelni Eminenciád bizalmát, ezért kérem, tájékoztasson világosan és határozottan, nehogy bármit is elvétsek.

Egy pillanatig néma csend támadt; a bíboros kétségkívül szavait mérlegelte, milady pedig értelmét és figyelmét megfeszítve készült, hogy megértse mindazt, amit hallani fog, és jól bevésse emlékezetébe, ha végighallgatta.

Athos felhasználta a pillanatot: szólt cimboráinak, fordítsák rá a zárra a kulcsot, és intett, jöjjenek oda, ők is figyeljenek.

A két testőr szerette a kényelmet; egy-egy széket hoztak maguknak, egyet pedig Athosnak, majd mind a hárman leültek, összedugták fejüket, s a fülüket hegyezték.

- Londonba kell utaznia - folytatta a bíboros. - Ha Londonba ér, keresse fel Buckinghamet.

- Talán megjegyezhetem, Eminenciás uram - szólt milady -, hogy a gyémánt zsinórhegyek epizódja óta a herceg gyanakszik rám; mindig is engem gyanúsított a dologgal.

- Most nem is az a cél - szólt a bíboros -, hogy megnyerjük a bizalmát; hanem hogy őszintén és egyenesen tárgyalást kezdjünk vele.

- Őszintén és egyenesen - ismételte milady, volt a hangjában valami kimondhatatlan kétszínűség.

- Igen, őszintén, egyenesen - ismételte a bíboros ugyanúgy -, az egész tárgyalás folyamán semmi szükség a köntörfalazásra.

- Hajszálpontosan követem Eminenciád utasításait; szeretném hallani.

- Keresse fel Buckinghamet a nevemben, s mondja el neki, jól ismerem minden előkészületét, de nem sokat törődöm vele, mert ha mozdulni merészel, annak a királyné látja kárát.

- Vajon elhiszi-e, hogy Eminenciád valóra válthatja ezt a fenyegetést?

- El; megvannak a bizonyítékaim.

- Helyes volna, ha elé tárhatnám ezeket, hogy a herceg maga ítéljen a dologban.

- Természetesen; mondja el neki, hogy közzéteszem Bois-Robert és Beautru márki jelentését arról, hogyan találkozott a herceg a királynéval a connétable^[25] asszonynál egy álarcosbálon; mondja el, nehogy kétségei maradjanak, hogy a bálon a herceg Guise lovag nagymogul-jelmezében jelent meg, s hogy háromezer aranyat fizetett a lovagnak a jelmezért.

- Meglesz, kegyelmes uram.

- Mondja el érkezése és távozása minden epizódját azon az éjszakán, amikor olasz jövendőmondó-jelmezbe öltözve osont be a palotába; s ha ezek után is kétségbe vonná értesüléseim hitelét, azt is mondja el, hogy köpenye alatt fekete könnycseppmintával, halálfejekkel és keresztbe tett lábszárcsontokkal díszített bő, fehér talárt viselt, hogyha meglepnék, megjátszhassa a Fehér Asszony kísértetét, mely a közhit szerint mindig megjelenik a Louvre-ban, valahányszor nagy események állnak küszöbön.

- Ez az egész, kegyelmes uram?

- Mondja el azt is, hogy pontosan ismerem amiens-i kalandjának minden részletét, és szellemes-gúnyos elbeszélést íratok róla: benne lesz a park térképe, s az éjszakai kaland főbb szereplőinek képmása is.

- El fogom mondani.

- Mondja el még, hogy Montaigu a kezemben van, Montaigu a Bastille-ban van, s igaz ugyan, hogy levelet nem találtak nála, de ha kínvallatásra kerül a sor, mindent be fog vallani amit tud, sőt... még azt is, amit nem tud.

- Pompás!

- Végül említse meg, hogy a herceg, amidőn sebbel-lobbal távozott Ré szigetéről, szállásán felejtette Chevreuse asszony egyik levelét, mely felettébb kínos helyzetbe hozza a királynét, mert nem csupán azt bizonyítja, hogy a felséges asszony szeretheti a király ellenségeit, hanem azt is, hogy összeesküvést sző Franciaország ellenségeivel. Jól megjegyezte minden szavamat?

- Nyomban meglátja Eminenciád: a connétable asszony estélye; az éjszaka a Louvre-ban; az amiens-i kaland; Montaigu elfogatása; Chevreuse asszony levele.

- Jól van - szólt a bíboros -, nagyon jól: irigylésre méltó a memóriája, milady.

- Azonban mi lesz - folytatta a bíboros hízelgő bókja után az asszony -, ha mindezek az érvek sem győzik meg a herceget, és nem hagy fel Franciaország elleni támadó szándékaival?

- A herceg őrült, jobban mondva ostoba szerelmes - folytatta igen keserűen Richelieu -, mint a kóbor lovagok hajdanán, ő is szíve hölgyének egyetlen pillantásáért indított háborút. Ha belátja, hogy ez a háború - amint ő nevezi - szíve hölgyének becsületébe, sőt talán szabadságába kerülhet, kétszer is meggondolja a dolgot, erről kezeskedem.

- De ha mégis - vitázott tovább milady, és állhatatossága arra vallott, hogy töviről hegyire, tisztán akarja látni az előtte álló feladatot -, de ha mégis tovább makacskodik?

- Ha tovább makacskodik - szólt a bíboros... -, ez nem valószínű.

- De lehetséges - mondta milady.

- Ha tovább makacskodik... - Őeminenciája elhallgatott, majd így folytatta: - Ha tovább makacskodik, akkor, remélem, közbejön valami olyan esemény, amely nemegyszer megváltoztatta már egy-egy állam egész arculatát.

- Talán osztoznám Eminenciád jövőbe vetett bizalmában - szólt milady -, ha kegyes volna történeti példát idézni valami efféle eseményre.

- Szívesen! - mondta Richelieu. - Például amikor a dicső emlékezetű IV. Henrik király 1610-ben, nagyjából ugyanazért, mint jelenleg a herceg, egyszerre készült rátámadni Olaszországra meg Flandriára, hogy egyidejűleg kétfelől csapjon le Ausztriára, mi történt?! Olyasmi történt, ami megmentette Ausztriát! Miért volna kevesebb szerencséje a francia királynak, mint annak idején a német császárnak?

- A Ferronnerie utcai merényletre gondol Eminenciád?^[26]

- Pontosan arra - felelte a bíboros.

- Nem gondolja, Eminenciád, hogy Ravaillac kivégzése elriasztja azokat, akiknek megfordulhat a fejében, hogy példáját kövessék?

- Minden időben és minden nép között kivált, ha a népet vallási viszály osztja meg, lesznek fanatikusok, akik csak az alkalomra várnak, hogy vértanúk lehessenek. Lám, épp erről jut eszembe, hogy a puritánok egy kanál vízben megfojtanák Buckingham herceget, és prédikátoraik benne látják az Antikrisztust.

- Tehát? - kérdezte milady.

- Tehát - folytatta közönyösen a bíboros -, jelenleg csupán annyit kellene tennünk, hogy olyan ifjú, csinos, rátermett nőszemélyt kerítsünk, aki amúgy is bosszút forral a herceg ellen. Ilyen asszony könnyen akad: a herceg nagy hódító, nyilván örök hűséget fogadott boldog-boldogtalannak, felszítva a szerelem lángját nem egy asszonyi szívben, de felszítva a gyűlöletet is örök csapodárságaival.

- Természetesen - szólt hidegen milady -, akadhat ilyen asszony.

- Nos, ha egy ilyen asszony egy megszállott kezébe nyomja Jacques Clément^[27] vagy Ravaillac tőrét, megmentheti Franciaországot.

- Meg, de egy gyilkosság bűnrészese lesz.

- Ki tudja, kik voltak Ravaillac vagy Jacques Clément merényletének bűnrészesei?

- Nem tudja senki, mert úgy lehet, oly magas személyiségek voltak, hogy senki sem merte őket háborítani; az Igazságügyi Palotát sem gyújtanák fel akárkiért, kegyelmes uram.

- Úgy véli hát, hogy az Igazságügyi Palota leégése nem csupán a véletlennek köszönhető? - kérdezte Richelieu, mintegy mellékesen.

- Erről, kegyelmes uram - felelte milady -, nekem nincs véleményem, én mindössze a tényt említettem meg; azt azonban mondhatom, hogy ha én volnék Montpensier kisasszony vagy Medici Mária királyné, nem volna szükségem annyi körültekintésre, mint így, lévén a nevem egyszerűen lady Clarick.

- Ez igaz - szólt Richelieu -, de mondja, mit kíván?

- Parancsot, mely előre szentesíti mindazt, amit megítélésem szerint Franciaország érdekében tenni fogok.

- Mindenekelőtt azonban ki kell találnunk az említett asszonyszemélyt, aki bosszúra készül a herceg ellen.

- Az már megvan - mondta milady.

- Azután meg kell találni azt a szerencsétlen megszállottat, aki az isteni igazságszolgáltatás eszköze lesz.

- Azt is megtaláljuk majd.

- Nos! - szólt a hercegérsek - ráér majd akkor kieszközölni tőlem parancsot, amit most kér tőlem.

- Igaza van, Eminenciás uram - mondta milady -, tévedtem, amikor többet láttam a megtisztelő megbízatásban, mint ami. Feladatom tehát csupán annyi, jelenteni a hercegnek, Eminenciád nevében, hogy Eminenciád pontosan tudja, miféle álruhákban közelítette meg Buckingham, a királynét a connétable asszony estélyén; hogy Eminenciád kezében vannak a bizonyítékok egy találkozásról, melyet a királyné lehetővé tett egy bizonyos olasz asztrológusnak, aki nem volt más, mint Buckingham herceg; hogy Eminenciád igen szellemes elbeszélést íratott az amiens-i kalandról, belefoglaltatta a park térképét és a szereplők képmását is; hogy Montaigu a Bastille-ba került, és a kínvallatásban sok mindent elmondhat, amire emlékszik, sőt olyat is, amit elfelejtett; végül, hogy Eminenciád kezében van Chevreuse asszony egyik levele - a herceg szállásán találták meg -, s a levél felettébb kínos helyzetbe hozza nem csupán azt, aki írta, hanem azt is, akinek nevében írták. Azután, ha mindezek ellenére tovább makacskodik - hiszen, mint említettem, csupán ennyire terjed megbízatásom -, akkor már csak egyet tehetek: imádkozni az Istenhez, tegyen csodát Franciaországért. Ugye erről van szó, kegyelmes uram; nincs egyéb feladatom?

- Erről van szó - ismételte szárazon a bíboros.

- Most pedig - szólt milady, mintha észre sem vette volna, mennyire más hangon beszél vele a hercegérsek -, most pedig, miután megkaptam az Eminenciád ellenségeire vonatkozó utasításokat, volna-e kegyes megengedni, hogy egy szót ejtsek saját ellenségeimről is?

- Ellenségei volnának? - kérdezte Richelieu.

- Igen, kegyelmes uram, ellenségeim; számot tartok Eminenciád teljes támogatására velük szemben, mert Eminenciád szolgálatával érdemeltem ki gyűlöletüket.

- Kik azok? - kérdezte a hercegérsek.

- Mindenekelőtt Bonacieux-né: egy hitvány kis intrikus némber.

- Börtönben van Mantes-ban.

- Csak volt - szólt milady -, a királyné kieszközölte a parancsot a királytól, hogy egy zárdába szállítsák át.

- Zárdába? - mondta a hercegérsek.

- Igen, zárdába.

- Hová?

- Nem tudom, nem szivárgott ki a titok.

- Majd én megtudom!

- Nekem is elmondja Eminenciád, hol van zárdában ez az asszony?

- Semmi akadálya - felelt a bíboros.

- Rendben van. Van azonban egy sokkal félelmetesebb ellenségem is, mint a kis Bonacieux-né.

- Ki az?

- A szeretője.

- Hogy hívják?

- Jól ismeri őt, Eminenciás uram! - csattant fel hangosan milady. - Ő mindkettőnk gonosz szelleme; neki köszönhető, hogy a király testőreihez szegődött a győzelem, amikor Eminenciád gárdistái egy ízben a testőrökkel összecsaptak; tőle kapott három döfést Wardes gróf, Eminenciád megbízottja, és őmiatta bukott meg a zsinórhegyek visszaszerzése, és végül, amikor megtudta, hogy én szakítottam el tőle Bonacieux-nét, ő esküdött meg, hogy nem nyugszik, amíg meg nem öl.

- Hm! - szólt a bíboros - tudom, kiről beszél.

- Arról a nyomorult D'Artagnanról!

- Bátor fickó - mondta a bíboros.

- Éppen mert bátor fickó, azért különösen veszedelmes.

- Bizonyítékra volna szükség, hogy összejátszik Buckinghammel - mondta a hercegérsek.

- Bizonyíték - kiáltotta milady -, tízet is szerzek!

- Akkor hát mi sem egyszerűbb: szerezze meg a bizonyítékot, és én a Bastille-ba juttatom.

- Köszönöm, kegyelmes uram! és azután?

- Aki a Bastille-ba kerül, annak nincs "és azután" - mondta tompán a bíboros. - Ej, az angyalát! - folytatta. - Bárcsak én tudnék oly könnyen túladni ellenségeimen, amily könnyen túladok a kegyed ellenségein, bárcsak ilyen emberek ellen kérne tőlem szabad kezet!...

- Kegyelmes uram - folytatta milady -, szemet szemért, fogat fogért, egyik embert a másikért; adja nekem ezt, én Eminenciádnak adom a másikat.

- Nem tudom, mire céloz - mondta a bíboros -, nem is vagyok rá kíváncsi, de szeretném, ha örömet szerezhetnék kegyednek, és úgy hiszem, semmi akadálya, hogy megkapja azt, amire egy ilyen semmi emberrel szemben szüksége van; annál is inkább, mert, amint mondja, ez a kis D'Artagnan botrányos életű párbajhős és hazaáruló.

- Jellemtelen, aljas fráter, kegyelmes uram!

- Adjon papírt, tollat és tintát - szólt a bíboros.

- Tessék, kegyelmes uram.

Rövid időre elhallgattak, s ez arra mutatott, hogy a bíboros a levél megfogalmazásán töpreng, vagy máris papírra veti. Athos egy szót sem mulasztott a beszélgetésből; most jobbról-balról kézen fogta két cimboráját, és a szoba túlsó végébe vezette őket.

- Ej! mit akarsz - mondta Porthos -, mért nem hagyod, hogy végighallgassuk?

- Csitt! - mondta halkan Athos - mindent hallottunk, amit hallani kellett; különben felőlem végighallgathatjátok a többit is, én azonban most elmegyek.

- Elmégy! - szólt Porthos - és mit mondjunk, ha a bíboros keres!

- Nem várjátok meg, amíg keres, még annak előtte azt mondjátok neki, járőrbe mentem, mert a fogadós elejtett szavaiból arra a következtetésre jutottam, hogy az út nem biztonságos; én majd a bíboros fegyvernökének mondom el ugyanezt, a többi pedig rám tartozik, ne törődj vele.

- Athos, csak óvatosan! - szólt Aramis.

- Ne féljen - válaszolt Athos -, mint tudja, mindig helyén van a szívem.

Porthos és Aramis visszatért a kályhacsőhöz.

Athos pedig bátran és határozottan kiment, leoldotta lovát két barátjának lova mellől az ablakdeszka karikájáról, néhány szóban elhitette a fegyvernökkel, hogy nem árt, ha előőrsbe megy, mielőtt visszaindulnak, tüntetően megvizsgálta pisztolya csappantyúját, kivonta a kardját, és mintha csakugyan járőrbe készülne, megindult a tábor felé vezető úton.

Athos nem tévedett: a bíboros csakhamar megjelent, benyitott a szobába a testőrökhöz, és látta, hogy Porthos szenvedélyesen kockázik Aramisszal. Gyors pillantása végigfutott a szoba minden zegzugán, és megállapította, hogy egyik kísérőjének nyoma veszett.

- Mi történt Athos úrral? - kérdezte.

- Járőrbe ment, kegyelmes uram - felelte Porthos -, fogadósunk szavaiból arra következtetett, hogy nem elég biztonságos az út.

- És Porthos úr mivel töltötte az időt?

- Elnyertem öt aranyat Aramistól.

- Akkor indulhatunk!

- Eminenciád szolgálatára.

- Lóra hát, urak; későre jár.

A fegyvernök az ajtóban állt; kantáron tartotta a bíboros lovát. Valamivel távolabb két férfi és három ló csoportja derengett a homályban; ez a két férfi vezeti majd miladyt a La Pointe erődhöz, és biztosítják hajóraszállását.

A fegyvernök is megerősítette ugyanazt, amit a két testőr mondott Athosról a bíborosnak. A bíboros helyeslően bólintott, és visszafelé indult, ugyanolyan óvatosan, mint idejövet.

Hagyjuk őt magára a táborhoz vivő úton: jól megvédik őt a két testőr meg fegyvernöke; térjünk vissza Athoshoz.

Athos vagy száz lépést haladt egyenesen, amikor pedig már nem láthatták, jobbra kanyarodott lovával, körbe járt, és mintegy húsz lépésnyire megközelítve a fogadót, meghúzódott a bokrok között, hogy kilesse, mikor halad tova a kis csoport; megismerte bajtársai karimás kalapját, s a bíboros úr köpenyének arany rojtjait, megvárta, míg a lovasok eltűnnek a fordulóban, s amikor már nem látta őket, visszaügetett a fogadóhoz. Azonnal bebocsátották.

A fogadós megismerte.

- A parancsnokom megfeledkezett valamiről - mondta neki Athos -, fontos üzenetet kell átadnom a hölgynek az első emeleten; azért küldött, hogy pótoljam, amit elmulasztott.

- Tessék fölmenni - szólt a fogadós -, még a szobában van a hölgy.

Athos felhasználta az engedélyt: amily halkan csak tudott, felment a lépcsőn, az előtérben megállt, s a félig nyitott ajtón át megpillantotta miladyt: éppen kalapját tette föl.

Belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót.

A retesz csikordulására milady visszafordult.

Athos az ajtóban állt, köpenyébe burkolózva, szemébe húzva a kalapját.

A néma és szoborszerűen mozdulatlan alak láttán milady összeborzadt.

- Kicsoda maga? Mit akar? - kiáltott.

- Igen, ő az - dörmögte Athos.

Lebocsátotta köpenyét, feltolta kalapját, és megindult, milady felé.

- Megismer, asszonyom? - kérdezte.

Milady előrelépett, majd visszahőkölt, mint aki viperával találja szemközt magát.

- Nagyon örülök - szólt Athos -, látom, megismer.

- La Fère gróf! - suttogta milady elsápadva, és addig hátrált, ameddig csak a fal miatt tehette.

- Igen, milady - válaszolt Athos -, La Fère gróf személyesen; egyenesen azért jött vissza a másvilágról, hogy kegyed látásában gyönyörködjön. Nos, üljünk le és beszélgessünk, ahogy a bíboros úr Őeminenciája mondaná.

Miladyt valami kimondhatatlan rémület nyűgözte le; szót sem szólt, csak leült.

- Kegyedet a pokol küldte a földre! - szólt Athos. - Nagy a hatalma, jól tudom, de azt is tudja, hogy ha Isten segít, az ember gyakran megbirkózik a legiszonyúbb démonokkal is. Egyszer már találkoztak utaink, s én akkor azt hittem, porba sújtottam kegyedet, asszonyom, ám vagy a szemem káprázik, vagy pedig új életre támasztotta a pokol fejedelme.

Miladyben iszonyú emlékeket idéztek fel e szavak; tompán felnyögött, és lehorgasztotta fejét.

- Igen, új életre támasztotta a pokol fejedelme - folytatta Athos -, bőven ellátta pénzzel, új névvel ruházta fel, sőt szinte átformálta arcvonásait is; lelke gyalázatát és testéről a bélyeget azonban nem moshatta le.

Milady felpattant, mintha rugó mozgatná, tekintete lángot vetett. Athos ülve maradt.

- Ugye, azt hitte, meghaltam, mint ahogy én is ugyanezt hittem kegyedről! Az Athos név ugyanúgy leplet borított La Fère grófra, mint ahogy Anne de Bueil neve elfedte milady Clarickot. Ugye így hívták, amikor nagybecsű bátyja összeházasított bennünket? Igazán furcsa - folytatta Athos nevetve -, csupán azért élhettünk mindeddig mind a ketten, mert kölcsönösen azt hittük egymásról, hogy halottak vagyunk, s mert az emlék kevésbé terhes, mint az élő ember, jóllehet nemegyszer talán az emlék az elviselhetetlenebb!

- Mit akar hát? - kérdezte milady rekedten. - Miért jött ide?

- Azért, hogy megmondjam: ha kegyed nem látott is engem, én nem tévesztettem szem elől!

- Hát tudja, mit csináltam azóta?

- Napról napra elmondhatom, mit csinált, attól fogva, hogy a bíboros szolgálatában állt, egészen a mai napig.

Hitetlen mosoly suhant át milady vértelen ajkán.

- Tessék: kegyed vágta le Buckingham herceg válláról a két gyémánt zsinórhegyet; kegyed raboltatta el Bonacieux-nét, kegyed bocsátotta be szobájába D'Artagnant, mert beleszeretett Wardes grófba, és azt hitte, vele tölti az éjszakát; kegyed akarta megöletni a grófot vetélytársával, mert azt hitte, Wardes megcsalja; amikor ugyanez a vetélytárs leleplezte titkos gyalázatát, kegyed őt is meg akarta öletni, és két bérgyilkost uszított rá; amikor a golyók elvétették a célt, kegyed küldetett mérgezett bort hamis levél kíséretében, hogy áldozata azt higgye, barátaitól származik a bor; végül ugyanebben a szobában, ugyanezen a széken, amelyiken most én ülök, kegyed állapodott meg Richelieu bíborossal, hogy meggyilkoltatja Buckingham herceget, viszonzásul azért, hogy a bíborostól megkapta D'Artagnan fejét.

Milady sápadt volt, mint a halál.

- Sátán! - sziszegte.

- Meglehet - mondta Athos -, egyre azonban figyelmeztetem: gyilkolja meg, vagy gyilkoltassa meg Buckingham herceget, nem érdekel! nem ismerem, és különben is: angol; de arra vigyázzon, hogy ha D'Artagnannak, testi-lelki jó barátomnak, akit szeretek és oltalmazok, akárcsak a haja szála is meggörbül, atyám ősz fejére esküszöm, az a gaztett az utolsó gazsága lesz.

- D'Artagnan vérig sértett - szólt a milady tompán -, D'Artagnan ezért az életével lakol.

- Hát csakugyan megsérthetik kegyedet, asszonyom? - kérdezte Athos felkacagva - vérig sértette! meg kell halnia!

- Meg - ismételte milady -, először a nő hal meg, azután ő maga.

Athos valósággal beleszédült: ez a némber, akiben egyetlen asszonyi tulajdonság nem maradt, gyötrelmes emlékeket idézett fel benne; eszébe jutott, hogy egy alkalommal, a mostaninál sokkalta kevésbé veszedelmes körülmények között már-már feláldozta becsületének; újra fellobbant benne a gyilkos vágy, mintha izzó parázs égetné minden porcikáját: ő is felállt, derékszíjához kapott, kivette pisztolyát, és felvonta a kakast.

Milady holtsápadtra vált, kiáltani akart, de mintha jéggé dermedt volna a nyelve: csupán rekedt hörgés tört elő torkán, nem is emberi hang, hanem szinte az űzött vad nyüszítése; visszahátrált a sötét falikárpitig, haja ziláltan arcába hullott - maga volt az iszonyat.

Athos lassan felemelte a pisztolyt, kinyújtotta karját, hogy a fegyver csöve szinte milady homlokához ért, tántoríthatatlan elhatározás csengett hangjából, s ettől még szörnyűbb lett ez a hang.

- Asszonyom - szólalt meg -, vagy e pillanatban visszaadja a bíboros aláírásával ellátott parancsot, vagy kiloccsantom az agyvelejét; úgy segéljen az Isten.

Ha másvalaki fenyegeti, milady talán nem ijedt volna meg, azonban jól ismerte Athost. De mégsem mozdult.

- Határozzon; egy percet adok - mondta la férfi.

Athos minden arcvonása megfeszült: milady látta, hogy hamarosan eldördül a lövés; villámgyorsan a keblébe nyúlt, előhúzta a papírt és átnyújtotta.

- Itt van - mondta -, legyen átkozott!

Athos elvette a papirost, visszadugta övébe pisztolyát, a lámpához lépett, hogy ellenőrizze, azt kapta-e, amit kért, kibontotta a levelet, és ezt olvasta:

Jelen sorok birtokosa parancsom szerint és az állam érdekében tette, amit tett.

1627. december 3.

Richelieu

- Most pedig - szólt Athos, miután felvette köpenyét, és feltette fejére a kalapot -, kitéptem a méregfogad, vipera; harapj, ha tudsz...

És vissza sem tekintve, kisietett a szobából.

A kapuban ott találta a két férfit; egy felnyergelt ló kantárját tartották.

- Uraim vetette oda -, mint tudják, a bíboros úr megparancsolta, hogy ezt az asszonyt haladéktalanul kísérjék a La Pointe erődhöz, és csupán akkor hagyják magára, miután hajóra szállt.

Pontosan ugyanígy szólt az eredeti parancs is, a két ember tehát helyeslően megbiccentette fejét.

Athos pedig nyeregbe pattant, és elvágtatott, de nem az úton lovagolt, hanem a földeken át, torony iránt; vadul sarkantyúzta a lovát, és olykor-olykor megállt, hallgatózni.

Egyszer csak lovak dobogását hallotta az országúton. Amikor biztosra vette, hogy a bíboros jön kíséretével, tüstént tovább vágtatott, hangafűvel meg falevéllel lecsutakolta lovát, és vagy kétszáz lépésnyire a tábortól elállta az országutat.

- Állj, ki vagy! - kiáltotta messziről, amikor a lovasokat észrevette.

- Úgy hiszem, ez a mi derék testőrünk - szólt a bíboros.

- Igen, kegyelmes uram - válaszolta Athos -, én vagyok.

- Hálás köszönet az éber őrködésért, Athos úr - mondta Richelieu -, meg is érkeztünk volna, uraim: térjenek vissza a baloldali kapun, a jelszó: Ré és Király.

Azzal a bíboros odabiccentett a három jó barátnak, és fegyvernökével jobbra tért, mert ma éjszaka maga is a táborban aludt.

- Hát igen! - szólalt meg egyszerre Porthos és Aramis, amikor a bíboros hallótávolon kívül ért. - Aláírta neki a papírt!

- Tudom - válaszolta nyugodtan Athos -, itt van a kezemben.

A három jó barát egy árva szót sem váltott többé, míg szállásukra nem értek; csupán a jelszót mondták meg az őröknek.

Mousquetont azonban elküldték, mondja meg Planchet-nak, mihelyt gazdája visszatér az első vonalból, azonnal keresse fel szállásukon a testőröket.

Athos csakugyan nem tévedett: milady ott találta az ajtóban a két férfit, és minden ellenvetés nélkül követte őket; egy pillanatra megfordult ugyan a fejében, hogy a bíboroshoz kísérteti magát, és mindent elmond neki, de ha ő megszólal, megszólal Athos is; ha elmondja is, hogy Athos felakasztotta, a testőr leleplezi, hogy tüzes bélyeget visel; úgy gondolta hát, jobb, ha csendben marad, feltűnés nélkül elutazik, szokása szerint ezúttal is ügyesen teljesíti nehéz megbízatását, és csupán akkor kéri meg a bíborost, álljon bosszút a rajta esett sérelmekért, ha kedve szerint végrehajtotta minden parancsát.

Ezért hát végigutazta az éjszakát, reggel hétkor La Pointe erődjében volt, nyolckor hajóra szállt, kilenckor pedig a vitorlás, mely a bíboros kalóz pátensével színleg Bayonne-ba készült, felszedte a horgonyt, és kifutott Anglia felé.

Amikor D'Artagnan megérkezett barátaihoz, együtt találta őket szobájukban: Athos merengett, Porthos a bajszát pödörgette, Aramis egy takaros, kék bársonyba kötött imakönyvből imádkozott.

- Az áldóját, urak! - kezdte D'Artagnan - remélem, fontos dolog miatt hívattak, mert kijelentem: sosem bocsátanám meg, ha ide kellett törnöm magam, ahelyett hogy alhattam volna egyet, miután az éjszaka elfoglaltunk és leromboltunk egy bástyát. Nagy kár, hogy nem voltak ott, uraim! meleg napunk volt!

- Amerre mi jártunk, ott sem volt hideg! - felelte Porthos, és jellegzetes formára kunkorította bajuszát.

- Csitt! - szólt Athos.

- Hohó! - mondta D'Artagnan, aki megértette, mit jelent a testőr szemöldöktáncolása - itt valami történt, ha nem tévedek.

- Aramis, ugye, tegnapelőtt a Kálomista csapszékben reggelizett? - kérdezte Athos.

- Igen.

- Milyen hely az?

- Őszintén szólva, módfelett gyengén reggeliztem ott; tegnapelőtt böjti nap volt, és nekik nem volt semmi böjtös ételük.

- Ugyan már! - csodálkozott Athos - kikötői csapszék, és nincs haluk!

- Azt mondják, mióta a bíboros úr a töltést építteti, elkerülik a partot a halak - válaszolt Aramis, és elmerült az ájtatos olvasmányban.

- De engem nem is ez érdekel, Aramis - folytatta Athos -, azt szeretném tudni, egyedül volt-e, nem zavarta-e senki?

- Ha jól emlékszem, nem volt túl sok kotnyeleskedő; azt hiszem, arra, amit mondani akar, Athos, nem is rossz hely a Kálomista.

- Menjünk hát a Kálomistába - mondta Athos -, mert itt olyan vékony a fal, akár a papír.

D'Artagnan már kitapasztalta barátja viselkedését: egyetlen szóból, mozdulatból, intésből, tüstént felismerte, hogy komoly a helyzet, ezért belékarolt, egy szót sem szólt tovább, hanem elindult vele együtt; Porthos Aramisszal beszélgetve követte őket.

Útközben összetalálkoztak Grimaud-val; Athos intett neki, hogy jöjjön ő is; Grimaud szokása szerint némán engedelmeskedett: szegény fiú szinte már egészen leszokott a beszédről.

Megérkeztek a Kálomistába: reggel hétre járt, kelőben volt a nap; a három jó barát reggelit rendelt, és elhelyezkedett az egyik teremben, ahol a fogadós szerint senki sem zavarhatja őket.

Sajnos, rosszul választották meg az időt a bizalmas beszélgetésre; nemrégiben volt ébresztő, a katonák igyekeztek kidörzsölni szemükből az álmot, s hogy a nyirkos reggelt könnyebben viseljék, sorra tértek be a csapszékbe, pálinkás jó reggelt kívánni: dragonyosok, svájciak, gárdisták, testőrök, svalizsérok adták egymás kezébe a kilincset, s a nagy forgalom jót tett ugyan a kocsmáros zsebének, ám ugyancsak rosszul vágott a négy cimbora terveihez. Nem is fogadták valami nyájasan bajtársaik szakadatlan köszöngetését, felköszöntőit és élceit.

- Az ördög vigye el! - mondta Athos. - A végén még hajba kapunk valakivel, pedig ez most csöppet, sem célszerű. D'Artagnan, mesélje el, hogy töltötte éjszakáját, azután mi is elmondjuk ugyanezt.

- Igaz is, gárdista urak - szólt egy svalizsér, aki pálinkáspoharat tartott kezében, és lassan kortyolgatott, miközben törzsét jobbra-balra himbálta -, ha jól hallom, az éjszaka odakinn voltak a vonalban, és ugyancsak meggyűlt a bajuk a La Rochelle-iekkel.

D'Artagnan Athosra pillantott: válaszoljon-e a tolakodónak, aki beleüti az orrát a beszélgetésbe.

- Mi az? - kérdezte Athos - nem hallod talán, milyen kedvesen érdeklődik Busigny úr? Mondd csak el, mi történt az éjszaka, ha már az urak tudni akarják.

- Pefeddeg falami pásgya? - kérdezte egy svájci, aki rumot ivott söröspohárból.

- Be, uram - felelte meghajolva D'Artagnan -, volt szerencsénk bevenni, sőt, talán hallották, egy hordó puskaport is sikerült elhelyeznünk az egyik kiszögellésen, fel is robbantottuk, és meglehetősen csinos rést szakítottunk a falban; azt már nem is mondom, mennyire megviselte a robbanás az egész ósdi építményt.

- Melyik bástya volt? - kérdezte egy dragonyos, aki, kardját használva nyársul, libát hozott, hogy megsüsse pecsenyének.

- A Szent Gervasius-bástya - felelte D'Artagnan -, onnét háborgatták parasztjainkat a La Rochelle-iek.

- Nagyon meleg volt a helyzet?

- Meleg ám; mi öt embert veszítettünk, a La Rochelle-iek nyolcat vagy tízet.

- A hédzendzségid! - ámuldozott a svájci, aki, jóllehet a német nyelv bámulatosan gazdag káromkodásokban, rákapott a francia káromkodásra.

- Nagyon valószínű - szólt a svalizsér -, hogy ma reggel árkászokat küldenek oda, és rendbehozatják a bástyát.

- Igen, valószínű - mondta D'Artagnan.

- Fogadást ajánlok, urak - szólalt meg Athos.

- Ach! remeg! vogatásd! - ismételte a svájci.

- Halljuk! - mondta a svalizsér.

- Várjanak - szólt a dragonyos, és nyárs módjára a kandalló parazsát tartó két nagy tuskóbakra fektette kardját -, én sem akarok kimaradni. Hé, fogadós, te gyászvitéz! tüstént ide egy serpenyőt, nehogy e jeles madár egyetlen csepp zsírja is kárba vesszen.

- Jól pészelni - helyeselte a svájci -, legvárral lipasir nadjon jó.

- No! - mondta a dragonyos. - Halljuk a fogadást. Beszéljen, Athos úr!

- Igen halljuk! - mondta a svalizsér is.

- Nos, Busigny úr, fogadjunk - kezdte Athos -, hogy három cimborám, Porthos, Aramis és D'Artagnan úr meg jómagam kimegyünk reggelizni a Szent Gervasius-bástyára, és bármint igyekezne is kifüstölni bennünket az ellenség, pontosan egy órát töltünk odakint.

Porthos és Aramis összenézett; kezdték már érteni.

- De hiszen irgalmatlanul lemészároltatsz mindannyiunkat - súgta D'Artagnan Athos fülébe.

- Sokkal inkább lemészárolnak bennünket - válaszolt Athos -, ha itt maradunk.

- Hitemre, uraim! - mondta Porthos, miközben hátradőlt székén, és bajuszát pödörte. - Remélem, ez igazán fogadás a javából.

- Tartjuk is örömest - mondta Busigny úr -, legjobb, ha mindjárt rögzítjük a feltételeket.

- Az urak is épp négyen vannak - szólt Athos -, mi is négyen vagyunk; legyen a tét egy nyolcszemélyes ebéd a nyertesek tetszése szerint. Rendben van?

- Tökéletesen - válaszolt Busigny úr.

- Remek - szólt a dragonyos.

- Natyon jó - jelentette ki a svájci.

A negyedik részvevő mindeddig némán hallgatta a beszélgetést; most is csak a fejével biccentett, hogy elfogadja az ajánlatot.

- Kész az urak reggelije - közölte a fogadós.

- Hát akkor hozza be -. mondta Athos.

A fogadós teljesítette a parancsot. Athos beszólította Grimaud-t, egy kosárra mutatott a sarokban, és némán jelezte, hogy az inas burkolja asztalkendőbe a felhordott húsételeket.

Grimaud máris felfogta, hogy a szabadban reggeliznek, vette a kosarat, elcsomagolta a húst, hozzá a butéliákat, majd felmarkolta a kosarat.

- Hová viszik a reggelimet? - kérdezte ja fogadós.

- Mi gondja rá, ha egyszer kifizettük? - mondta neki Athos.

És méltóságosan két aranyat dobott az asztalra.

- Mennyit adjak vissza, tiszt uram? - érdeklődött a fogadós.

- Tartsd meg az egészet, de adj még két butélia champagne-i bort; a többi a tied az asztalkendőkért.

A fogadós nem járt olyan jól, mint kezdetben gondolta, de mégiscsak kárpótolta magát: champagne-i helyett két butélia anjou-i bort csúsztatott a négy vendég kosarába.

- Kedves Busigny úr - mondta Athos -, legyen szíves igazítsa óráját az enyémhez; vagy óhajtja inkább, hogy én igazodjam uraságod órája szerint?

- Ahogy parancsolja, uram! - szólt a svalizsér, s egy igen szép gyémántberakásos órát vett ki mellényzsebéből. - Nálam fél nyolc van - fűzte hozzá.

- Nálam hét óra harmincöt - mondta Athos -, tehát jegyezzük meg, hogy az én órám öt percet siet.

A négy fiatalember üdvözölte a hüledező hallgatóságot, és nekivágott a Szent Gervasius-bástya irányába; Grimaud nyomukban haladt, vitte a kosarat; nem is gyanította, hova mennek, de Athos mellett annyira megszokta a feltétlen engedelmességet, hogy eszébe sem ötlött kérdezősködni.

Míg benn voltak a tábor területén, a négy jó barát némán haladt. Különben is kíváncsiskodók serege követte őket, mindnyájan ismerték a fogadást, és tudni akarták, hogy vágják ki magukat. Mihelyt azonban túljutottak a sáncok vonalán, és kinn jártak a nyílt terepen, D'Artagnan, aki nem is álmodta, miről van szó, úgy vélte, most már magyarázatot kérhet barátaitól.

- Most pedig, kedves Athosom - mondta -, legyen szíves, mondja meg, hová megyünk.

- Hát nem látja? - kérdezte Athos. - A bástyához!

- Mi az ördögöt keresünk mi ott?

- Még kérdezi? Reggelizünk.

- Miért nem reggelizhettünk a Kálomistában?

- Mert igen fontos kérdésekről van szó, s a fogadóban szünet nélkül jönnek-mennek, köszöngetnek, szavunkba vágnak: percig sem lehettünk volna nyugodtan a sok lábatlankodó között; itt legalább - folytatta Athos a bástyára mutatva - nem fognak bennünket zavarni.

- Úgy hiszem - szólt D'Artagnan megfontoltan (s mint tudjuk, a megfontoltság remekül és természetes módon fért meg jellemében a határtalan bátorsággal) -, úgy hiszem, találhattunk volna nyugalmas helyet a dűnák között, a tengerparton is.

- Ahol csak a vak nem látta volna, hogy négyesben tanácskozunk, s a bíboros kopói negyedóra múlva jelentették volna, hogy együtt vagyunk.

- Úgy van - szólt Aramis -, Athos jól mondja: Animadvertuntur in desertis.^[28]

- Dezertálni kellene, igen - szólalt meg Porthos -, no persze, csak a bíboros elől.

- Akárhová dezertálsz, elszáll fejed fölött egy madár, kiszökken a vízből a hal, felugrik vackából a nyúl, és én már-már azt hiszem, ha madár, ha nyúl, ha hal: egytől egyig a bíboros besúgója mind. Így hát jobb, ha folytatjuk, amibe belevágtunk: különben sem válna díszünkre, ha visszakoznánk: fogadást kötöttünk, mégpedig elég váratlanul, és mérget veszek rá, hogy senki emberfia nem tudja, miért: meg akarjuk nyerni a fogadást, ezért egy órát a bástyában kell töltenünk. Vagy megtámadnak, vagy nem. Ha nem, mindent kényelmesen megbeszélhetünk, senki nem hallgathatja ki, mert hogy e bástyán nincs füle a falnak, arról kezeskedem; ha megtámadnak, akkor is megbeszéljük a megbeszélni valónkat, sőt védekezés közben dicsőséget is szerzünk magunknak. Mint látják, a dolgon csak nyerhetünk.

- Igen ám - mondta D'Artagnan -, de hogy golyót is kapunk, az már szent.

- Ej, kedves fiam! - tudod te nagyon jól, hogy nem az ellenség golyója a legfélelmesebb.

- Azért efféle kirándulásra talán mégiscsak magunkkal hozhattuk volna karabélyainkat.

- Sületlen beszéd, Porthos barátom; miért cipekednénk fölöslegesen?

- Jófajta karabély, tizenkét golyó meg egy puskaporos tüsző aligha fölösleges, ha az ellenség ellen készülünk.

- Ejnye! - szólt Athos. - Hát nem hallotta, mit mondott D'Artagnan?

- Mit mondott? - kérdezte Porthos.

- Azt, hogy az éjszakai támadásban nyolc-tíz francia és ugyanannyi La Rochelle-i esett el.

- Hát aztán?

- Mindeddig, ugyebár, még senki sem ért rá összeszedni a holmijukat? Gondolom, egyelőre volt sürgősebb dolog is.

- No és?

- No és! felszedjük karabélyaikat, puskaporos tüszőiket, töltényeiket, és négy karabély meg tizenkét golyó helyett lesz vagy tizenöt puskánk meg legalább száz lövésünk.

- Ó, Athos! - szólt Aramis. - Nagy ember vagy, igazán!

Porthos is bólintott, helyeslése jeléül.

Egyedül D'Artagnan tamáskodott.

Kétségkívül Grimaud is osztozott a fiatalember kételyeiben, mert amikor látta, hogy sejtelme valóra válik, és csakugyan a bástya felé tartanak, megrántotta gazdája kabátját.

- Hová megyünk? - kérdezte jelbeszéddel.

Athos a bástyára mutatott.

- De hiszen - folytatta a fenti módon a kevés szavú Grimaud - otthagyjuk a fogunkat.

Athos az égre emelte ujját és szemét.

Grimaud letette a kosarat a földre, megrázta fejét és leült.

Athos kihúzta pisztolyát derékszíja mögül, szemügyre vette, rendben van-e a csappantyúja, felhúzta, és Grimaud halántékához nyomta a csövét.

Grimaud nyomban talpra állt, mintha rugóra járna.

Athos intett neki: fogja a kosarat, és menjen előre.

Grimaud engedelmeskedett.

A rövid némajátékkal csak egyet ért el: az utóvédből az előőrsbe került.

Amint a négy jó barát elérte a bástyát, visszanéztek a tábor felé.

Valamennyi fegyvernem több mint háromszáz katonája gyűlt össze a táborkapuban; Busigny úr, a dragonyos, a svájci meg a negyedik külön csoportban állt.

Athos levette kalapját, kardja hegyére emelte, és meglengette a levegőben.

Köszöntését valamennyi néző viszonozta; harsány hurrájuk egészen a bástyáig zengett.

Ezek után mind a négyen eltűntek az épületben; Grimaud-t követték.

Athos jól számított: a bástyában nem találtak mást, mindössze tíz-tizenkét hullát; franciákat és La Rochelle-ieket vegyesen.

- Uraim - szólt Athos, aki vállalta a különítmény parancsnokságát -, amíg Grimaud megterít, mindenekelőtt összeszedjük a puskákat meg a töltényeket; közben egyébiránt beszélgethetünk is. Az urak - fűzte hozzá a halottakra mutatva -, nem hallgatnak ki.

- Igazán kiszórhatnánk őket a sáncárokba - mondotta Porthos -, de csak ha megnéztük, nem maradt-e valami a zsebükben.

- Úgy van - helyeselt Athos -, ez Grimaud dolga lesz.

- Akkor hát - mondta D'Artagnan - Grimaud motozza meg őket, azután dobja le a bástya faláról.

- Isten ments - szólt Athos -, még hasznukat vehetjük.

- A halottaknak? - kérdezte Porthos. - Elment a józan eszed, kedves barátom!

- Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, mondja az evangélium s a bíboros úr - válaszolt Athos. - Mennyi a puska, urak?

- Tizenkettő - felelte Aramis.

- Hány a töltény?

- Vagy száz.

- Épp ennyi kell nekünk; töltsük meg fegyvereinket.

A négy testőr munkához látott. Mire az utolsó puskát is megtöltötték, Grimaud intett, hogy felszolgálta a reggelit.

Athos ugyancsak jelbeszéddel azt válaszolta, rendben van, majd az egyik őrtoronyra mutatott, amiből Grimaud megértette, hogy az lesz az őrhelye. Hogy az őrködés egyhangúságát enyhítse, Athos megengedte neki: vigyen magával egy kenyeret, két szelet oldalast meg egy butélia bort.

- Most pedig asztalhoz - szólt Athos.

A négy jó barát leült a földre, keresztbe téve lábát, mint a törökök vagy a szabók.

- Most már nincs mitől tartanunk - mondta D'Artagnan -, senki sem hallja, mit beszélünk; remélem hát, elárulod a titkot mindannyiunknak.

- Remélem, urak - mondta Athos -, nem csupán néhány kellemes percet, hanem még némi dicsőséget is köszönhetnek majd nekem. Máris kedves kis séta áll mögöttünk; most ínycsiklandó reggelire készülődünk, s amott, ha kitekintenek a lőréseken, láthatják, hogy ötszázan figyelnek bennünket, és részint futóbolondnak, részint hősnek tartanak; nem nagy a különbség: egyik kutya, másik eb.

- De halljuk a titkot! - mondta D'Artagnan.

- Tegnap este láttam miladyt; ez a titok - szólt Athos.

D'Artagnan éppen ajkához emelte poharát, de milady nevére úgy elkezdett remegni a keze, hogy letette a földre, különben kiömlött volna a bor.

- Láttad a feles...

- Csend! - vágott szavába Athos. - Elfelejti, fiam, hogy az urak még nem járatosak családi életem rejtelmeiben; igen, láttam miladyt.

- És hol? - kérdezte D'Artagnan.

- Innen vagy két mérföldnyire, a Vörös Galambdúc fogadóban.

- Akkor végem - mondta D'Artagnan.

- No nem, még nem egészen - folytatta Athos -, mert jelen pillanatban, úgy hiszem, már nincs is francia földön.

D'Artagnan fellélegzett.

- Kicsoda végeredményben ez a milady? - kérdezte Porthos.

- Bájos hölgy - szólt Athos, és kortyintott egyet habzó borából. - Kórságos fogadós! - pattant fel mérgesen - anjou-i bort ad champagne-i helyett, s még azt hiszi, észre se vesszük! - Igen - folytatta -, bájos hölgy, nagyon kegyes volt D'Artagnan barátunkhoz, aki galádul visszaélt bizalmával, mire a hölgy bosszúból, talán egy hónapja, agyon akarta lövetni; egy hete megpróbálta megmérgezni, tegnap pedig a fejét kérte a bíborostól.

- Micsoda! a fejemet a bíborostól! - kiáltott fel D'Artagnan elsápadva rémületében.

- Olyan igaz, mint a szentírás - mondta Porthos -, saját fülemmel hallottam.

- Én is - szólt Aramis.

- Akkor - mondta D'Artagnan, és csüggedten legyintett -, fel is adhatom a harcot; akár kiloccsanthatom az agyvelőmet, legalább hamarabb vége.

- Ezt az ostobaságot csak a legvégső esetben szabad elkövetni - mondta Athos -, annál is inkább, mert ez igazán jóvátehetetlen.

- Mindegy - mondta D'Artagnan -, akinek ilyen ellenségei vannak, az úgysem ússza meg. Itt van először is a meung-i ismeretlen, azután Wardes gróf, akit háromszor döftem át, azután milady, akinek a titkába beleláttam, végül a bíboros, akinek áthúztam a bosszúterveit.

- Ez összesen csak négy! - szólt Athos. - És mi is négyen vagyunk, egy az egyhez. Az áldóját! ha jól látom, Grimaud integet, ez pedig azt jelenti, hogy csakhamar sokkal több ellenséggel gyűlik meg a bajunk. Mi a baj, Grimaud? - kérdezte Athos. - Tekintettel a helyzet komolyságára, megengedem, hogy megszólalj, de kérlek, légy lakonikus. Mi az?

- Csapat.

- Hányan?

- Húsz ember.

- Kifélék?

- Tizenhat árkász, négy katona.

- Hány lépésnyire?

- Ötszáz.

- Jól van, ezt a csirkét még megehetjük, és ihatunk az egészségedre, D'Artagnan!

- Egészségedre! - visszhangozta Porthos és Aramis.

- Hát jó: egészségemre! Bár nem nagyon hiszem, hogy sok hasznát vehetem a jókívánságoknak.

- Eh! - szólt Athos. - Nagy az Isten, ahogy Mohamed hívei mondják, s az ő kezében a jövő.

Aztán kiitta poharát, letette maga mellé, kényelmesen felállt, felvett egy puskát, s az egyik lőréshez ment.

Porthos, Aramis és D'Artagnan ugyanúgy. Grimaud azt a parancsot kapta, álljon a négy cimbora mögé, és töltögesse fegyvereiket.

Egy perc múlva felbukkant a csapat; a bástyát meg a várost összekötő futóárok-félében haladt.

- Az áldóját! - szólt Athos. - Nem is tudom, miért ugrálunk tizenöt-húsz csákányos, ásós, lapátos majom miatt! Szentül hiszem, hogy békén hagytak volna, ha Grimaud odaint nekik, hogy távozzanak.

- Aligha - mondta D'Artagnan -, mert felettébb határozottan közelednek. Különben is, négy karabélyos katona meg egy brigadéros van a lapátosokkal.

- Közelednek, mert még nem vettek észre - szólt Athos.

- Bizisten! - mondta Aramis - bevallom, módfelett ellenemre van nyavalyás polgárokra lövöldözni.

- Rossz pap, aki szánja az eretneket! - mondta Porthos.

- Aramisnak igaza van - szólt Athos -, megyek, szólok is nekik.

- Mi az Ördögöt akar? - kérdezte D'Artagnan. - Szeretné, ha lepuffantanák?

- Athos azonban ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, fellépett a lőrésre; egyik kezében puskáját fogta, másikban a kalapját.

- Uraim - szólította meg a katonákat s az árkászokat, akiket meglepett felbukkanása, s mintegy ötven lépésnyire megálltak a bástya előtt -, uraim - s közben udvariasan üdvözölte őket -, néhány jó barátom meg én éppen itt a bástyán reggelizünk. Tudják, ugyebár, hogy semmi sem olyan kellemetlen, mintha reggeli közben megzavarják az embert; kérjük hát, amennyiben halaszthatatlan dolguk van itt, várják meg, amíg reggelinket befejezzük, vagy térjenek vissza később, ha ugyan fel nem ébred uraságotokban az üdvös óhaj, hogy elhagyják a pártütés zászlaját, és hozzánk állanak, hogy a francia királyra emeljék poharukat.

- Vigyázz, Athos! - kiáltotta D'Artagnan. - Nem látod, hogy rád céloznak?

- De igen - szólt Athos -, de a polgár úgyis rosszul céloz; véletlenül sem találnak el.

Csakugyan, máris eldördült négy puska, a golyók ott lapultak szét Athos körül, de egy sem találta el.

Négy másik lövés volt a válasz, csaknem ugyanabban a percben, de ezek már jobban megválasztották a célt, mint az imént a támadók lövései: három katona menten szörnyethalt, egy árkász megsebesült.

- Grimaud, másik karabélyt! - szólt Athos még mindig a lőrésről.

Grimaud nyomban engedelmeskedett. A három cimbora szintén megtöltötte fegyverét, az előbbi sortüzet újabb követte: a brigadéros meg két árkász holtan rogyott le, a többiek megfutamodtak.

- Most pedig kitörünk, urak! - vezényelt Athos.

A négy jó barát kirohant az erődből, előnyomult az ütközet színteréig, felszedte a katonák négy karabélyát s a brigadéros tiszti lándzsáját; megállapították, hogy a menekülők a városig aligha állnak meg, tehát győzelmi zsákmányukkal visszafordultak a bástya felé.

- Töltsd meg újra a puskákat, Grimaud - szólt Athos -, mi pedig, uraim, reggelizzünk tovább, és folytassuk a beszélgetést. Miről is volt szó?

- Majd én megmondom - mondta D'Artagnan, akit módfelett aggasztott milady utazása.

- Milady Angliába megy - mondta Athos.

- Mit keres ott?

- Meg akarja ölni, vagy meg akarja öletni Buckinghamet.

D'Artagnan felkiáltott; meglepte és felháborította a dolog.

- A gyalázatos! - fakadt ki.

- Erre különben csak azt mondhatom - jegyezte meg Athos -, hogy felőlem azt tesz, amit akar. No Grimaud, látom befejezted - folytatta Athos -, fogd hát a brigadéros lándzsáját, kösd rá az egyik asztalkendőt és tűzd a bástya tetejébe, hadd lássák a pártütő La Rochelle-iek, hogy itt vannak a király bátor és hű katonái.

Grimaud szó nélkül teljesítette a parancsot. Egy perc múlva a négy jó barát feje fölött lengedezett a fehér lobogó; mennydörgő taps üdvözölte megjelenését: a fél tábor felsorakozott a sáncokon.

- Nem értem! - folytatta D'Artagnan. - Felőled tehát akár meg is ölheti, vagy megöletheti Buckinghamet? De hisz a herceg a barátunk.

- A herceg angol, a herceg harcban áll velünk; csináljon vele az a nő, amit akar: annyiba se veszem, mint egy üres butéliát.

Azzal messze hajította az egyik üres palackot, miután utolsó cseppjét is poharába ürítette.

- Lassan a testtel - mondta D'Artagnan -, ilyen olcsón nem adom Buckinghamet; kitől kaptuk, ha nem tőle, szép lovainkat?

- És még szebb nyergeinket? - szólt közbe Porthos, aki most is köpenyén hordta még a nyereghez való paszomántot.

- Azonkívül - szólt Aramis -, Isten nem a bűnös halálát, hanem megtérését kívánja.

- Ámen - hagyta rá Athos. - Ha úgy akarjátok, erről majd később beszélgetünk; pillanatnyilag az aggasztott leginkább - tudom, D'Artagnan, te megérted aggodalmamat -, hogyan szerezhetem vissza ettől a nőtől azt a korlátlan meghatalmazást, amelyet a bíborostól kicsikart, hogy büntetlenül eltehessen láb alól téged is meg talán bennünket is.

- Maga az eleven ördög ez a némber! - mondta Porthos, és tányérját nyújtotta Aramisnak, aki a sült csirkét vágta darabokra.

- Vajon most is a kezében van ez a felhatalmazás? - kérdezte D'Artagnan.

- Nem, már itt van az enyémben; istenúgyse, hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt megszerezni.

- Kedves Athos - mondta D'Artagnan -, megint kegyednek köszönhetem az életemet, már nem is tudom, hányadszor.

- Szóval azért váltál el tőlünk, hogy felkeresd azt a nőt? - kérdezte Aramis.

- Úgy van, azért.

- És nálad van a bíboros levele? - Érdeklődött D'Artagnan.

- Tessék, itt van - szólt Athos.

S az értékes papirost előhúzta zubbonya zsebéből. D'Artagnan felnyitotta, nem is próbálta leplezni keze remegését, s felolvasta az írást:

Jelen sorok birtokosa parancsom szerint és az állam érdekében tette, amit tett.

1627. december 3.

Richelieu

- Igen - szólt Aramis -, szabályszerű felmentés és felhatalmazás.

- Szét kell tépni ezt a papírt - mondta D'Artagnan; úgy érezte, tulajdon halálos ítéletét olvasta.

- Éppen ellenkezőleg - intette Athos -, úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére; akkor sem adnám senkinek, ha aranyat adnának minden betűjéért.

- Mit csinál majd ezek után ez a nő? - kérdezte a fiatalember.

- Mit csinálna? - mondta nyugodtan Athos. - Valószínűleg megírja a bíborosnak, hogy egy bizonyos Athos nevezetű testőr, egy csirkefogó, erőszakkal elvette tőle a felhatalmazást; ugyanabban a levélben azt is javasolja majd, hogy egy füst alatt állítsa félre az útból két cimboráját is, Porthost meg Aramist; a bíborosnak eszébe jut, hogy mindig ugyanezek keresztezik az útját, akkor azután egy szép reggelen lefogatja D'Artagnant, minket meg utána küld a Bastille-ba, hogy legyen társasága, és el ne unja magát egyedül.

- Nono! - mondta Porthos. - Nem tetszik nekem az ilyen akasztófa-humor.

- Nem tréfa ez - szólt Athos.

- Én pedig azt mondom - jelentette ki Porthos -, sokkal kisebb vétek, ha ennek a gyalázatos nőszemélynek törjük ki a nyakát, mintha ezeket a szegény hugenottákat kaszaboljuk, akiknek egyetlen bűnük, hogy franciául éneklik a zsoltárokat, nem pedig latinul!

- Mit szól ehhez a mi abbénk? - kérdezte Athos nyugodtan.

- Azt, hogy Porthos véleményén vagyok - válaszolt Aramis.

- Hát még én! - mondta D'Artagnan.

- Még jó, hogy olyan messze jár - folytatta Porthos -, mert nem is tagadom, nagy gondot okozna, ha itt volna a közelben.

- Nekem Angliában is éppen annyi gondot okoz, mint francia földön - szólt Athos.

- Nekem mindenütt gondot okoz - fűzte hozzá D'Artagnan.

- De ha úgyis a kezedben volt, mért nem lökted a vízbe, mért nem fojtottad meg, mért nem kötötted föl? - kérdezte Porthos. - Aki meghalt, többé nem jön vissza.

- Azt hiszi, Porthos? - kérdezte Athos; sötéten mosolygott, csak D'Artagnan tudta, miért.

- Van egy ötletem - mondta D'Artagnan.

- Halljuk - szóltak a testőrök.

- Fegyverbe! - harsogta Grimaud.

A fiatalemberek felpattantak, s a puskáikhoz rohantak.

Ezúttal húsz-huszonöt főnyi kis csapat közeledett, már nem árkászok, hanem a helyőrség katonái.

- Mi volna, ha visszatérnénk? - kérdezte Porthos. - Úgy vélem, az erők egyenlőtlenek.

- Három okból is lehetetlen - válaszolta Athos -, először is: nem reggeliztünk meg; másodszor: még fontos dolgokat kell megbeszélnünk; harmadszor: még tíz perc hiányzik az órából.

- Igen ám - szólt Aramis - de mégiscsak szükség volna valamiféle haditervre.

- Nagyon egyszerű - szólt Athos -, mihelyt az ellenség lőtávolba jut, tüzelünk; ha tovább nyomul előre, tovább tüzelünk; amíg töltött puskánk van, folyvást tüzelünk; ha pedig a csapat maradéka rohamozna, megvárjuk, amíg behúzódnak a futóárokba, akkor aztán a fejükre döntjük a falnak ezt a szárnyát, amúgy is az egyensúly csodája, hogy még mindig áll.

- Brávó, Athos! - lelkesedett Porthos - igazi kapitánynak születtél, s a bíboros, bármily kiváló vezérnek hiszi is magát, elbújhat melletted.

- Uraim - szólt Athos -, nagyon kérem, ne vesztegessük az időt; ki-ki vegye célba az emberét.

- Az enyém megvan - mondta D'Artagnan.

- Az enyém is - mondta Porthos.

- Dettó - mondta Aramis.

- Tűz! - vezényelt Athos.

Csupán egyet dördült a négy fegyver, de négyen dőltek ki a sorból.

Tüstént megperdült a dob, s a kis csapat rohamra lendült.

Ettől fogva szeszélyesen ropogtak a puskák, de mindig pontosan célba találtak. A La Rochelle-iek mégis futólépésben közeledtek, mintha sejtették volna a négy jó barát számbeli gyengeségét.

Három lövés megint leterített két katonát, de akik talpon maradtak, rendületlenül közeledtek.

Már egészen a bástya alá jutott az ellenség, s még mindig voltak tízen-tizenöten; újabb sortűz fogadta őket, de nem hátráltak: beugráltak a futóárokba, és nekikészülődtek, hogy megrohamozzák a falhasadékot.

- Rajta, cimborák! - szólt Athos. - Vessünk, véget a dolognak; előre, a falhoz!

A négy jó barát és Grimaud puskájuk csövével kifelé kezdte nyomni az egyik roppant faldarabot, amely megdőlt, mintha a szél taszítaná, majd alapzatáról leszakadva iszonyú robajjal az árokba omlott. Vad üvöltés csapott fel, porfelhő szállt az ég felé, mindennek vége volt.

- Egy szálig összezúztuk volna valamennyit? - kérdezte Athos.

- Bizisten, azt hiszem - mondta D'Artagnan.

- Nem - szólt Porthos -, amint látom, ketten-hárman alaposan helybenhagyva menekülnek.

Valóban, három-négy megtépázott, vérző nyomorult kúszott végig a dűlőn a város felé: ennyien maradtak a kis csapatból.

Athos az órájára pillantott.

- Uraim - mondta -, egy órája vagyunk itt, tehát megnyertük a fogadást, de ha már játszunk, játsszunk nagyban; D'Artagnan még amúgy sem mondta el ötletét.

Azzal a testőr, szokása szerint most is nyugodtan, leült, hogy folytassa a reggelizést.

- Az ötletemet? - kérdezte D'Artagnan.

- Igen, azt mondta, valami ötlete van - szólt Athos.

- Igen, tudom már! - mondta D'Artagnan. - Másodszor is átmegyek Angliába, és felkeresem Buckingham herceget.

- Ezt nem teszi, D'Artagnan - szólt Athos hidegen.

- Ugyan miért? Talán még sose tettem?

- De igen, csakhogy akkor nem volt háború; akkor Buckingham herceg a szövetségesünk volt, most pedig ellenségünk; ha átmenne, azt mondanák, hogy elárulta a zászlót.

- D'Artagnan belátta; hogy az érvelés találó, és elhallgatott.

- Nos - mondta Porthos -, úgy hiszem, nekem is van egy ötletem.

- Csendet kérünk; Porthosnak ötlete van - szólt Aramis.

- Kitaláltok valami ürügyet (az ilyesmi sosem volt erős oldalam), én meg szabadságot kérek Tréville úrtól. Milady engem nem ismer, semmit sem gyanít majd, ha közelébe férkőzöm, s ha kezembe kerül a gyönyörűség, belefojtom a szuszt.

- Hát - szólt Athos -, nem is idegenkedem túlságosan Porthos ötletétől.

- Piha! - tiltakozott Aramis. - Asszonyt ölni! Ne is beszéljünk róla; hallgassák meg inkább az én ötletemet, ez az igazi.

- Halljuk az ötletét, Aramis! - szólt Athos, aki mindig nagyon előzékeny volt az ifjú testőrhöz.

- Értesíteni kell a királynét.

- Az ám! - szólalt meg egyszerre Porthos és D'Artagnan. - Azt hiszem, ez a megoldás.

- Értesíteni a királynét! - ismételte Athos. - De hogyan? Vannak az udvarral kapcsolataink? Kit küldhetünk Párizsba, hogy a táborban meg ne tudják? Innen Párizsig száznegyven mérföld az út; levelünk még Angers-ba sem ér, mi máris a hűvösön ülünk.

- Ha csak azon múlik, hogy mi módon juttassunk el biztosan őfelségéhez egy levelet - szólt Aramis elpirulva -, ezt én vállalom; ismerek Tours-ban egy igen ügyes személyt...

Aramis látta, hogy Athos mosolyog; elhallgatott.

- Nos, Athos? - mondta D'Artagnan. - Nem tetszik a megoldás?

- Nem vetem el egészen - szólt Athos -, csupán arra szeretném felhívni Aramis figyelmét, hogy a tábort nem hagyhatja el; magunkon kívül senkiben sem bízhatunk; még ki sem húzta a lábát a hírvivő, két óra múlva már valamennyi kapucinus, valamennyi kopó s a bíboros valamennyi csuhása betéve tudja levelünket, és kegyed, kedves Aramis, lakat alá kerül, akárcsak az a bizonyos ügyes személy.

- Arról nem is szólva - mondta Porthos -, hogy a királyné, ha segít is Buckingham hercegen, mirajtunk aligha segít.

- Uraim - szólalt meg D'Artagnan -, Porthos fején találta a szöget.

- Ni csak! mire készülnek a városban? - kérdezte Athos.

- Riadóra dobolnak.

A négy jó barát elhallgatott; csakugyan egész a bástyáig hallatszott a dobszó.

- Meglátjátok, egy egész ezredet küldenek ránk - szólalt meg Athos.

- Egy egész ezreddel talán csak mégsem verekszünk? - kérdezte Porthos.

- Miért ne? - kérdezte a testőr. - Nagy kedvem volna hozzá; megverekedném egy egész hadsereggel, ha eszünkbe jutott volna magunkkal hozni még vagy tíz-tizenkét butéliát.

- Istenemre, a dobszó közeledik - mondta D'Artagnan.

- Hadd közeledjék - mondta Athos -, a város tőlünk legalább negyedórányira van, következésképp mi is annyira vagyunk a várostól. Ennyi idő nem is kell, hogy kidolgozzuk a haditervet; ha innen kimozdulunk, hiába is keresünk erre alkalmasabb helyet. Hohó, urak, csak most jut eszembe az igazi ötlet.

- Mondja hát!

- Engedjék meg, hogy közöljek Grimaud-val néhány rendkívül fontos parancsot.

Athos magához intette inasát.

- Grimaud - mondta neki, a bástyában heverő halottakra mutatva -, összeszeded az urakat, nekitámasztod őket a falnak, kalapjukat a fejükbe, puskájukat a kezükbe nyomod.

- Ó, nagy ember! - mondta D'Artagnan. - Értelek.

- Érti? - kérdezte Porthos.

- Hát te érted-e, Grimaud? - szólt Aramis.

Grimaud bólintott.

- Ez a fontos - szólt Athos -, akkor hát vissza az ötletemhez.

- Én is szeretném megérteni - mondta Porthos.

- Nem lényeges.

- Halljuk! halljuk Athos ötletét - követelte egyszerre D'Artagnan és Aramis.

- Ennek a miladynek, ennek a némbernek, ennek a bestiának, ennek a nőstény ördögnek sógora is van; ugye ezt mondta nekem egyszer, D'Artagnan?

- Úgy van, nagyon jól ismerem, és azt hiszem, nem túlságosan kedveli a sógornőjét.

- Annyi baj legyen - mondta rá Athos -, ha gyűlölné, az se volna baj.

- Így tehát ez is kezünkre játszik.

- Ne haragudjanak - mondta Porthos -, szeretném tudni, mit csinál Grimaud.

- Csend legyen, Porthos! - szólt Aramis.

- Hogy hívják a nő sógorát?

- Winter lord.

- Hol van most?

- Az első háborús hírekre visszatért Londonba.

- Remek! Ez a mi emberünk - szólt Athos -, őt kell értesítenünk; közöljük vele, hogy sógornője gyilkosságra készül, és megkérjük, ne veszítse szem elől. Remélem, Londonban is van afféle intézet, mint nálunk a Magdolna-zárda vagy a Bűnbánó Lányok kolostora; oda becsukathatja sógornőjét, mi meg békén leszünk.

- Igen - mondta D'Artagnan -, amíg ki nem szabadul.

- Ej! az áldóját - szólt Athos -, ne legyen már ilyen követelődző, D'Artagnan; igazán mindennel kirukkoltam, és ennél többre nem futja a vágott dohányom.

- Azt hiszem, megtaláltam a legjobb elintézést - mondta D'Artagnan -, értesítjük a királynét is, Winter lordot is.

- Igen ám, de kire bízzuk a londoni, és kire a tours-i levelet?

- Én jótállók Bazinért - szólt Aramis.

- Én meg Planchet-ért - mondta D'Artagnan.

- Hát persze - szólalt meg Porthos -, az inasaink igazán kimehetnek a táborból, ha mi nem mehetünk is.

- Természetesen - szólt Aramis -, még a mai napon megírjuk a leveleket, ellátjuk őket pénzzel, s máris mehetnek.

- Ellátjuk őket pénzzel? - ismételte Athos. - Uraságodnak van pénze?

A négy jó barát összenézett és imént még derűs vonásaik elkomorultak.

- Riadó! - kiáltotta D'Artagnan. - Odalenn fekete meg piros pontok mozgolódnak. Még hogy ezred, Athos! Dehogyis ezred, egész hadsereg!

- Mi tagadás, bizony itt vannak - szólt Athos. - Ej, a sok alamuszija! se trombita, se dob: egyszer csak itt teremnek. Hé! Grimaud, befejezted?

Grimaud bólintott, és körbemutatott: tíz-tizenkét halottat állított fel festőibbnél festőibb helyzetekben; egy részük vállán tartotta fegyverét, mások célozni látszottak, ismét mások a kardot markolták.

- Brávó! - szólt Athos. - Díszedre válik: látszik, hogy vannak elképzeléseid.

- Bánom is én - mondta Porthos -, sokért nem adnám, ha megérteném.

- Most pedig, iszkiri - szólalt meg D'Artagnan -, később is megértheted.

- Egy pillanatra még, urak, egy pillanatra! Hadd szedje le Grimaud az asztalt.

- Hm! - szólt Aramis. - A fekete meg a vörös pontok szemlátomást közelednek. D'Artagnannak tehát igaza van: úgy hiszem, nem vesztegethetjük az időt, ha vissza akarunk jutni a táborba.

- Én sem ellenzem a visszavonulást - szólt Athos -, egy órában fogadtunk, másfél órát maradtunk; senki nem köthet belénk; gyerünk, urak, gyerünk.

Grimaud máris az élen járt a kosárral meg az ételmaradékkal.

A négy jó barát nyomon követte, és mintegy tíz lépést haladtak.

- Hej, urak! - kiáltott fel Athos. - Mi az ördögöt csinálunk?

- Ottfelejtettél valamit? - kérdezte Aramis.

- Ott ám, az áldóját: a zászlót! Még ha szalvéta is, nem kerülhet az ellenség kezébe.

Már száguldott is a bástya felé, felhágott a faloromra, és levette a zászlót. A La Rochelle-iek azonban már lőtávolban jártak, és pokoli tüzet nyitottak az ismeretlenre, aki szinte szórakozásból céltáblát állít nekik.

De mintha boszorkányság védelmezte volna Athost: körülfütyörészték a golyók, azonban egy sem találta el.

Athos hátat fordított a városból érkezett csapatnak, és üdvözlésképpen meglengette a tábor felé a zászlót. Innen is, onnan is nagy lárma csapott fel: innét a düh, onnét a lelkesedés kiáltásai.

Az elsőt második sortűz követte; három golyó ütötte át, és valóban zászlóvá avatta az asztalkendőt. Odahallatszott, hogyan kiáltja egy emberként az egész tábor.

- Le a falról! Le a falról!

Athos leugrott, bajtársai aggódva várták, és nagyon megörültek neki.

- Rajta, Athos, rajta - mondta D'Artagnan -, siessünk; ha pénzünk nincs is, különben megvan mindenünk, bolondság volna, ha most a fűbe harapnánk.

Athos azonban továbbra is méltóságosan lépkedett, bármit beszéltek cimborái; azok meg, amikor látták, hogy kár minden beszédért, inkább őhozzá igazodtak.

Grimaud és a kosár már jókora előnyt szerzett: lőtávolon kívül jártak mind a ketten.

Csakhamar dühödt lövöldözés lármája csapott fel.

- Hát ez mi? - kérdezte Porthos - kire lőnek? Senkit sem látok, golyót sem hallok fütyülni.

- A halottainkra lőnek - felelte Athos.

- De hisz a halottak nem lőnek vissza!

- Persze hogy nem; a támadók majd kelepcét gyanítanak, és meghányják-vetik a dolgot; követet küldenek, és mire felfedezik a tréfát, mi már lőtávolon kívül leszünk. Fölösleges tehát sietnünk; semmi szükségünk tüdőgyulladásra.

- Most már értem! - ámuldozott Porthos.

- Hála isten! - szólt Athos, és vállat vont.

A franciák pedig, amikor látták, milyen kényelmesen sétál a négy jó barát, diadalkiáltásokkal üdvözölték őket.

Most újabb lövöldözés ropogott; ezúttal barátaink körül a kavicsokon lapultak szét a golyók, és baljóslatúan, fütyürésztek a fülükbe. A La Rochelle-iek végre elfoglalták a bástyát.

- Ezek se mennek sokra a tudományukkal - szólt Athos -, hány emberüket öltük meg? tizenkettőt?

- Vagy tizenötöt.

- Hányat lapítottunk agyon?

- Nyolcat-tízet.

- Nekünk meg a hajunk szála se görbült? Nono, vagy igen? Mi történt a kezével, D'Artagnan? Vérzik?

- Semmiség - mondta D'Artagnan.

- Fáradt golyó?

- Még csak az sem.

- Hát micsoda?

Mint említettük, Athos úgy szerette D'Artagnant, mint a fiát; ez a borús, rendületlen jellem néha atyai aggodalmat érzett a fiatalemberért.

- Csak egy karcolás - felelte D'Artagnan -, két kő közé szorult az ujjam, a fal meg a gyűrűm köve közé, attól repedt ki a bőröm.

- Nos, úrfi, így jár, akinek gyémántja van - szólt megvetően Athos.

- Micsoda! - pattant fel Porthos. - Hisz csakugyan itt a gyémánt! Ha meg itt a gyémánt, mi a fenének panaszkodunk, hogy nincs pénzünk?

- Persze, persze! - szólt Aramis.

- Remek, Porthos; ez már ötlet a javából.

- Hát igen - mondta Porthos, és kidüllesztette a mellét Athos dicséretének hallatára -, a gyémánt megvan, adjuk el.

- Csakhogy - mondta D'Artagnan - a gyémánt a királyné gyémántja.

- Annál inkább! - jelentette ki Athos. - A királyné Buckingham hercegre, a szerelmesére áldozza, tehát jól teszi; a királyné miránk áldozza, jó barátaira, így kívánja az erkölcs; tehát adjuk el. Mit szól hozzá a mi abbénk? Porthos véleményét már ismerem, nem is kérdezem.

- Én pedig - szólt Aramis elpirulva - azt hiszem, D'Artagnan eladhatja a gyűrűt, hiszen nem a szeretőjétől kapta, tehát nem szerelmi zálog.

- Kedves barátom, a teológia angyala sem szólhatna különben. Így hát véleménye szerint...

- A gyémánt eladható - válaszolt Aramis.

- Nos! - mondta vidáman D'Artagnan. - Akkor adjuk el, és többet erre ne vesztegessük a szót.

Egyre tartott a lövöldözés, de a négy cimbora már túljárt a lőtávolon, a La Rochelle-iek meg csupán azért tüzeltek, hogy megnyugtassák lelkiismeretüket.

- Szavamra, éppen jókor jutott eszébe Porthosnak ez az ötlet; már itt is a tábor. Tehát, uraim, többé egy szót sem az egészről. Mindenki lát bennünket, elénk jönnek; úgy látom, diadalmenetet fogunk tartani.

Valóban, mint említettük, az egész tábor olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly; több mint kétezren nézték végig a négy jó barát szerencsés kimenetelű hárijánoskodását, mint valami szórakoztató előadást, ám hogy mi rejlett a vakmerő vállalkozás hátterében, azt még csak nem is gyanították. "Vivát, gárdisták! Vivát, testőrök!" - zengett mindenfelől. Busigny úr elsőnek szorított kezet Athosszal, és elismerte, hogy elvesztette a fogadást. Utána a dragonyos meg a svájci következett, a svájci meg a dragonyos után pedig sorra a többi cimbora. Vége-hossza nem volt a sok szerencsekívánatnak, kézfogásnak, ölelésnek, és jót kacagtak a La Rochelle-ieken; szóval olyan felfordulás kerekedett, hogy a bíboros szinte zendülésre gondolt, és elküldte gárdistáinak kapitányát, La Houdinière-t, nézzen utána, mi történt.

A hírvivőnek azon melegében, lelkendezve adták elő a történteket.

- Nos? - kérdezte a bíboros, amikor La Houdinière visszatért.

- Nos, kegyelmes uram - felelte az -, három testőr meg egy gárdista fogadott Busigny úrral, hogy a Szent Gervasius-bástyában reggelizik; ott is reggeliztek, két óráig verekedtek az ellenséggel, és isten tudja, hány La Rochelle-it pusztítottak el.

- Tudja a három testőr nevét?

- Tudom, kegyelmes uram.

- Hogy hívják őket?

- Athos, Porthos, Aramis.

- Megint a három fenegyerek - dörmögte a bíboros. - Hát a gárdista?

- D'Artagnan.

- Megint az az ördöngös fickó! Lesz, ami lesz, ez a négy ember kell nekem.

A bíboros még aznap este szóba hozta a reggeli diadalt. Másról sem beszélt az egész tábor. Tréville úr egyenesen a történet hőseitől értesült a kalandról, így tüzetesen elmesélhette Őeminenciájának, a szalvéta epizódjáról sem feledkezve meg.

- Rendben van, Tréville uram - szólt a bíboros -, küldje el hozzám a szalvétát, nagyon kérem. Három arany liliomot hímeztetek rá; ezentúl az lesz majd századának lobogója.

- Kegyelmes uram - mondta Tréville úr -, a gárdistákhoz se legyünk igazságtalanok: D'Artagnan Des Essarts úr katonája, nem az enyém.

- Annyi baj legyen! - szólt a bíboros. - Uraságodnak adom: nem is volna helyes, hogy a négy vitéz katona ne egy században legyen, ha már annyira szeretik egymást.

Tréville úr még aznap este közölte a jó hírt a három testőrrel meg D'Artagnannal, és mind a négyüket meghívta másnapra reggelire.

D'Artagnan majd kibújt a bőréből örömében. Mint tudjuk, élete legfőbb vágya volt, hogy testőr lehessen.

A három jó barát is igen örült.

- Bizisten - mondta Athosnak D'Artagnan -, remek volt az ötleted; jól mondtad, hogy nemcsak dicsőségünkre vált, hanem módot is adott egy rendkívül fontos beszélgetésre.

- Amit ezennel folytathatunk is, anélkül hogy gyanúba keverednénk, mert isten segedelmével most már mindenki azt hiszi, hogy bíboros-pártiak vagyunk.

D'Artagnan még ugyanezen az estén tisztelgett Des Essarts úrnál, és jelentette előléptetését.

Des Essarts úr igen szerette D'Artagnant, és felajánlotta neki szolgálatait; az áthelyezés következtében ugyanis D'Artagnannak új felszerelést kellett beszereznie, s ez újabb kiadásokkal járt.

D'Artagnan elhárította az ajánlatot, de élt az alkalommal, és megkérte Des Essarts urat, becsültesse fel gyémántját; át is adta neki, és közölte, hogy pénzzé szeretné tenni.

Másnap reggel nyolc órakor Des Essarts úr inasa megjelent D'Artagnannál, s egy zacskóban hétezer arany frankot nyújtott át neki.

Ennyit ért a királyné gyémántja.

24. A nantes-i ediktumot, mely Párizs kivételével szabad vallásgyakorlatot biztosított a kálvinistáknak Franciaországban, IV. Henrik adta ki 1598-ban. Dumas tévedett: La Rochelle ostroma nem a nantes-i ediktumnak, hanem az ediktum későbbi, XIV. Lajos alatti, 1685-ben történt visszavonásának volt az előfutára. ^[VISSZA]

25. Connétable: hadseregfőparancsnok. Ezt a régi francia rangot 1627-ben Richelieu törölte el. ^[VISSZA]

26. Itt ölte meg egy Ravaillac nevű merénylő IV. Henrik királyt. ^[VISSZA]

27. III. Henrik király gyilkosa 1589-ben. ^[VISSZA]

28. Tanácskoznak a pusztában. (Bibliai idézet.) ^[VISSZA]

---