- Nos, asszonyom! - szólt D'Artagnan, midőn a fiatalasszony ajtót nyitott és ő belépett - ne haragudjon, ha kimondom: szánalmas alak a férje.

- Hogyan? Hallotta, mit beszéltünk? - kérdezte élénken Bonacieux-né, és nyugtalanul pillantott D'Artagnanra.

- Mind egy szóig.

- Jaj istenem, de hogyan?

- Megvan rá a saját módszerem; annak segítségével hallgatóztam már akkor is, amikor a bíboros fogdmegeivel folytatott valamivel élénkebb eszmecserét.

- És mennyit értett meg abból, amit beszéltünk?

- Sokat: először is, hogy a férje, hálistennek, ostoba szamár; aztán, hogy kegyed szorult helyzetben van, aminek őszintén örülök, mert így a szolgálatára lehetek, és isten látja lelkemet, tűzbe megyek kegyedért, ha kell; végül, hogy a királyné bátor, értelmes, megbízható embert keres egy londoni utazásra. A három tulajdonságból legalább kettővel rendelkezem: tessék, parancsoljon velem.

Bonacieux-né nem válaszolt, csak a szíve kalapált örömében, és szemében titkos remény villant föl.

- És mi a biztosíték, hogy nem csalódom, ha magára bízom ezt a feladatot? - kérdezte.

- A szerelmem. Kérem, szóljon, parancsoljon: mit tegyek?

- Istenem, istenem! - rebegte a fiatalasszony - rábízhatok-e ilyen titkot magára, uram? Hiszen még szinte gyerek!

- Hát jó, látom, olyan embert keres, aki jótáll értem.

- Ez nagyon megnyugtatna, nem is tagadom.

- Ismeri Athost?

- Nem.

- Porthost?

- Nem.

- Aramist?

- Őt sem. Kik ezek az urak?

- A király testőrei. Ismeri Tréville urat, kapitányukat?

- Ó igen, őt már ismerem, ha nem is személyesen; a királyné nem egy ízben emlegette, milyen bátor és hűséges nemesúr.

- Attól remélem nem fél, hogy Tréville úr kiszolgáltatja kegyedet a bíborosnak?

- Nem! Nem!

- Hát akkor mondja el neki a titkát, és bármily fontos, értékes, rettenetes, kérdezze meg tőle, rám bízhatja-e?

- De a titok nem az én titkom; nem adhatom ki.

- De Bonacieux úrnak, ugye, az imént majdnem kiadta? - kérdezte bosszúsan D'Artagnan.

- Odvas fára, postagalambra, kutyára is rábízzuk olykor leveleinket.

- Pedig láthatja, hogy szeretem.

- Mondani ezt mondja.

- Talpig lovag vagyok!

- El is hiszem.

- Bátor vagyok!

- Ebben nem kételkedem.

- Tegyen hát próbára.

Bonacieux-né a fiatalemberre pillantott; még nem küzdötte le teljes habozását. De a férfi szeme úgy lángolt, hangja oly meggyőzően csengett, hogy kezdett ébredezni benne a bizalom. Különben is olyan volt a helyzet, hogy mindent kockára kellett tennie, ha el akarta érni célját. A túlságos titkolódzás, a túlságos bizalom egyaránt vesztébe sodorhatja a királynét. Aztán, mi tagadás, önkéntelen vonzalmat érzett ifjú védelmezője iránt, s ez is arra ösztönözte, hogy beszéljen.

- Rendben van - szólt a férfihoz -, meghallgatom fogadkozását, meghajlok biztosítékai előtt. De Istenre esküszöm, aki mindent hall, hogy ha elárul, megölöm magam, még ha ellenségeim meg is kegyelmeznének - és halálom a maga lelkén szárad.

- Én pedig, asszonyom, esküszöm az Isten színe előtt - szólt D'Artagnan -, hogy ha parancsának teljesítése közben elfognak, inkább meghalok, de semmit nem teszek és nem szólok, ami bárkinek árthat.

És a fiatalasszony elárulta a szörnyű titkot, melynek egy részét a véletlen folytán a múltkor a Szivattyúháznál már megismerte a fiatalember.

Ez volt kettőjük szerelmi vallomása.

D'Artagnan sugárzott a büszkeségtől és az örömtől. Titka van, szeret egy asszonyt, az is szereti őt, és bízik benne: óriásnak érezte magát.

- Indulok - szólt -, máris indulok.

- Indul! - kiáltott fel Bonacieux-né - hát a csapata, hát a kapitánya?

- Istenemre, drága Constance, mióta együtt vagyunk, eszembe sem jutottak! Igen, igaza van, szabadságot kell kérnem.

- Újabb akadály - suttogta Bonacieux-né szomorúan.

- Sebaj! - kiáltott fel D'Artagnan némi töprengés után - ezzel megbirkózom, nyugodt lehet.

- De hogyan?

- Még ma este felkeresem Tréville urat; megkérem, eszközölje ki számomra sógoránál, Des Essarts úrnál az engedélyt.

- De még van valami...

- Mi? - kérdezte D'Artagnan, látva, hogy Bonacieux-né habozik.

- Attól tartok, hogy nincs pénze.

- "Attól tart?" Ez túl szép kifejezés - szólt D'Artagnan elmosolyodva.

- Tessék - folytatta Bonacieux-né, azzal kinyitott egy szekrényt, egyik fiókjából elővette a zacskót, melyet alig félórája oly szerelmesen becézgetett a férje -, tessék, itt ez a pénz.

- A bíboros pénze! - kacagott fel D'Artagnan.

Emlékszünk még, hogy hála a kiemelt padlónak, elejétől végig hallotta, miről társalog a rőfös és felesége.

- A bíborosé -, válaszolt Bonacieux-né -, amint látja, egészen mutatós.

- Istenemre! - kiáltott fel D'Artagnan - külön öröm, hogy Őeminenciája pénzén mentjük meg a királynét!

- Aranyos, kedves fiatalember - mondta Bonacieux-né. - Biztosra veheti, hogy őfelsége hálája nem marad el.

- Ó! Máris bőven elnyertem jutalmamat! - kiáltott fel D'Artagnan. - Szeretem magát, s maga nem utasít el; annyi boldogságot nem is mertem remélni.

- Pszt! - szólt Bonacieux-né és összerezzent.

- Mi az?

- Valaki beszél az utcán.

- Talán a...

- A férjem. Ő az, megismerem!

D'Artagnan az ajtóhoz ugrott, és rátolta a reteszt.

- Addig ide be nem teszi a lábát, míg én itt vagyok - mondta -, akkor nyisson ajtót, ha már elmentem.

- De hiszen én sem maradhatok itt. Mit mondok neki, ha keresi a pénzt? S ha itt vagyok, rajtam keresi.

- Igaz, ki kell jutnunk a házból.

- De hogyan? Ha kimozdulunk, észrevesz.

- Akkor mást nem tehetünk; menjünk fel a szobámba.

- Istenem! - kiáltott fel Bonacieux-né - hogy mondja ezt? Megijeszt a hangja.

E szavak közben egy könnycsepp csillant meg Bonacieux-né szemében. D'Artagnan látta, hogy könnyezik, és megrendülve, elérzékenyülten vetette magát a lába elé.

- Olyan biztonságban lesz nálam - szólalt meg -, mint az Isten házában; nemesi szavamra fogadom.

- Menjünk, barátom - felelt az asszony -, megbízom magában.

D'Artagnan óvatosan elhúzta a reteszt, aztán mint az árnyék, nesztelenül kiosontak a belső ajtón a kapualjba, felsurrantak a lépcsőn, és eltűntek D'Artagnan szobájában.

Alig kerültek belül a küszöbön, a fiatalember biztonság okáért eltorlaszolta az ajtót; aztán mindketten az ablakhoz léptek, és a zsalu hasadékán át megpillantották Bonacieux urat: egy köpönyeges férfival beszélgetett.

A köpönyeges ember láttára D'Artagnan felszökött, félig kivonta a kardját, s az ajtóban termett.

A meung-i férfi állt az utcán.

- Mit csinál? - kiáltott fel Bonacieux-né - mindkettőnket tönkretesz.

- Ha egyszer megesküdtem, hogy megölöm! - felelte D'Artagnan.

- De életét már elajándékozta valakinek, nem rendelkezik vele szabadon. A királyné nevében megtiltom, hogy bármi más kockázatot vállaljon, mint az utazás.

- A saját nevében semmit nem parancsol?

- A saját nevemben - szólt Bonacieux-né, s hangján érzett, hogy nem ura érzelmeinek -, saját nevemben én csak kérem erre. De hallgassunk, mintha rólam beszélnének.

D'Artagnan az ablakhoz lépett és figyelt.

Bonacieux úr visszatért lakásába, s amikor látta, hogy senki sincs odabent, a köpönyeges férfihoz sietett, akit közben egy pillanatra egyedül hagyott.

- Nincs itt - mondta neki -, biztosan visszatért a Louvre-ba.

- Bizonyos benne - kérdezte az idegen -, hogy felesége nem sejtette meg, miért távozott?

- Bizonyos - hetvenkedett Bonacieux -, rövideszű asszony az.

- Vajon a fiatal gárdista itthon van-e?

- Nem hiszem; amint látja, ablakán zárva a zsalu, a réseken semmi fény nem szűrődik elő.

- Mégsem ártana utánanézni.

- De hogyan?

- Kopogtasson az ajtaján.

- Megkérdezzem az inasát?

- Kérdezze.

Bonacieux újra belépett a, házba, kinyitotta ugyanazt a kaput, amelyiken az imént surrant át a két menekülő, felkapaszkodott egészen D'Artagnan szobájáig, és kopogtatott.

Semmi válasz. Porthos akkor este különösképpen ki akarta vágni a rezet, és kölcsönkérte Planchet-t. D'Artagnan pedig nem esett a feje lágyára, hogy életjelt adjon magáról.

Amint Bonacieux ujja megkoppant az ajtón, a fiatal pár szíve nagyot dobbant.

- Senki sincs itthon - szólt Bonacieux.

- Nem baj, mi azért csak menjünk be magához; biztonságosabb, mintha a küszöbön ácsorgunk.

- Jaj istenem! - suttogta Bonacieux-né - semmit sem fogunk hallani.

- Sőt ellenkezőleg - szólt D'Artagnan -, most hallunk majd csak igazán.

Felemelt három-négy kőlapot, és ettől menten valóságos Dionizosz füle lett a szobája; szőnyeget terített a földre, letérdelt, és intett Bonacieux-nénak, hogy kövesse, hajoljon ő is a nyílás fölé.

- Biztos, hogy nincs otthon senki? - szólt az idegen.

- Tűzbe teszem a kezem - felelte Bonacieux.

- Tehát azt hiszi, hogy a felesége...

- Visszatért a Louvre-ba.

- Csak magával beszélt, senki mással?

- Csak velem.

- Ez mindennél fontosabb, tudja-e?

- Szóval, amit jelentettem, az igen...

- Igen jelentős dolog, kedves Bonacieux barátom, percig sem titkolom.

- Tehát a bíboros úr elégedett lesz?

- Kétségkívül.

- A nagy ember!

- Egészen bizonyos, hogy beszélgetése közben felesége nem említette senkinek a nevét?

- Nem, nem hiszem.

- Nem ejtette ki Chevreuse asszony, Buckingham úr vagy Vernet asszony nevét?

- Nem, csupán annyit mondott, hogy egy magas személy érdekében kíván Londonba küldeni.

- Hitvány besúgók! - suttogta Bonacieux-né.

- Csend! - szólt D'Artagnan, és megfogta az asszony kezét; az pedig észre sem vette, nem tiltakozott.

- Mindegy - folytatta a köpönyeges -, mégis nagy szamár maga; színleg el kellett volna fogadnia a megbízást, akkor most kezében volna a levél; az állam nagy veszélytől menekült volna meg, maga pedig...

- Én pedig?

- Maga pedig, igen - nemességet kapott volna a bíborostól...

- Ki mondta? A bíboros úr?

- Igen, tudomásom van róla, hogy régen tartogatja magának ezt a meglepetést.

- Legyen nyugodt - folytatta Bonacieux -, a feleségem imád, még van idő.

- Hülye! - suttogta Bonacieux-né.

- Csend! - szólt D'Artagnan, és még jobban megszorította a kezét.

- Mi az, hogy még van idő? - kérdezte a köpönyeges.

- Elmegyek a Louvre-ba, kihívatom a feleségemet, azt mondom neki, hogy meggondoltam a dolgot, megszerzem a levelet, és rohanok a bíboroshoz.

- Hát csak siessen! Nemsokára visszajövök, hogy megtudjam, mi az eredmény.

Az idegen eltávozott.

- Gyalázatos! - mondta Bonacieux-né; a díszes jelző most is férjének szólt.

- Csend! - ismételte D'Artagnan, és még erősebben szorította a kezét.

E pillanatban szörnyű üvöltés riasztotta fel tűnődéséből D'Artagnant és a fiatalasszonyt. A férj üvöltött: most vette észre a zacskó eltűnését, és jajveszékelt, hogy meglopták.

- Ó, Istenem! - tört ki Bonacieux-né - fellármázza a szomszédokat.

Bonacieux sokáig óbégatott, ám oly gyakori volt az effajta jajveszékelés, hogy a Sírásók utcájában senki nem dugta ki rá az orrát; a rőfös háza egy ideje amúgy sem örvendezett túlságosan jó hírnek. Amikor Bonacieux látta, hogy senki sem jelentkezik, folyvást kiáltozva eltávozott; hangja mind messzebbről és messzebbről hallatszott, a Komp utca felől.

- Elment, most magának is mennie kell - szólt Bonacieux-né -, csak bátran, de mindenekfölött óvatosan. Ne feledje, hogy a királynéé az élete.

- Az övé és kegyedé! - kiáltott fel D'Artagnan. - Ne féljen, szépséges Constance, visszatérek, és méltó leszek a hálára; de vajon a szerelmére is méltó leszek-e?

A fiatalasszony nem szólt, de piruló arca megadta a választ. Néhány pillanat múlva D'Artagnan is eltávozott, szintén állig beburkolózva nagy köpenyébe, melynek szélét kackiásan emelte magasba hosszú kardja.

Bonacieux-né követte a tekintetével; akkor pillantanak oly hosszan férfi után az asszonyok, ha szerelmesek. Amikor azonban a fiatalember eltűnt az utcasarkon, az asszony térdére hullott, és összekulcsolta kezét:

- Ó Istenem! - kiáltott fel - vigyázz a királynéra, vigyázz rám!

D'Artagnan meg sem állt, míg Tréville úrhoz nem ért. Azt latolgatta, hogy a gaz idegen néhány perc múlva valószínűleg értesíti a bíborost, hiszen nyilván az ügynöke; s nagyon jól látta, hogy egyetlen pillanatot sem veszíthet.

A fiatalember szíve csordultig volt örömmel. Itt az alkalom; egy csapásra dicsőséget és pénzt szerezhet; máris bizalmas közelségbe került imádottjához, biztató kezdet kétségtelenül. A véletlen kegye tehát már a kezdet kezdetén többet adott neki, mint amennyit kérni merészelt volna a gondviseléstől.

Tréville úr a szalonjában tartózkodott, körülötte egész udvara: a megszokott nemesi társaság. Mindenki ismerte D'Artagnant, a ház barátját; a fiatalember tüstént be is lépett a kapitány dolgozószobájába, és tudatta vele, hogy fontos ügyben várja.

Alig várt rá öt percet, Tréville úr máris megjelent. A fiatal gárdista sugárzott az örömtől, s a derék kapitány első pillantásra felmérte, hogy csakugyan valami nagy dolog történhetett.

D'Artagnan egész úton azon töprengett, elmondjon-e mindent őszintén Tréville úrnak, vagy érje be annyival, hogy titkos ügyben szabad kezet kér tőle, Tréville úr azonban mindig olyan kifogástalanul viselkedett, oly buzgó hűséggel szolgálta a királyt és a királynét, s oly szívélyesen utálta a bíborost, hogy a fiatalember elhatározta, mindent elmond neki.

- Hivatott, fiatal barátom? - kérdezte Tréville úr.

- Igen, uram - szólt D'Artagnan -, remélem megbocsátja, hogy zavarom; nyomban elmondom, mily fontos ügyben járok.

- Beszéljen, hallgatom.

- Nem kisebb dologról van szó - mondta D'Artagnan, és halkabbra fogta a hangját -, mint hogy veszélyben a királyné becsülete, sőt talán élete is.

- Mit beszél? - kérdezte Tréville úr, és körülnézett, valóban egyedül vannak-e; aztán ismét kérdően pillantott D'Artagnanra.

- Azt, hogy véletlenül egy titokról értesültem...

- Remélem, megtartja, fiatalember, ha kedves az élete.

- De kapitány uramnak el kell mondanom; csak nagyságodtól remélhetek segítséget megbízatásomban, mely őfelségétől származik.

- A maga titkáról van szó?

- Nem, uram, a királyné titkáról.

- Felhatalmazta Őfelsége, hogy megossza velem?

- Nem, uram, sőt ellenkezőleg: teljes titoktartásra szólítottak fel.

- Akkor miért akarja elárulni nekem?

- Mert, amint említettem, nagyságod nélkül tehetetlen vagyok, s attól tartok, ha nem mondom el, mi késztet rá, nagyságod megtagadja tőlem a kegyet, melyet kérni szeretnék.

- Őrizze meg a titkát, fiatalember, és mondja, mit óhajt.

- Azt óhajtanám, eszközöljön ki részemre Des Essarts úrtól két hét szabadságot.

- Mikor?

- Még ma éjjel.

- Távozik Párizsból?

- Kiküldetésre megyek.

- Tudhatom, hová?

- Londonba.

- Érdeke-e valakinek, hogy ne érjen célba?

- Azt hiszem, a bíboros minden árat megadna érte, ha utazásom kudarcot vallana.

- Egyedül vág neki?

- Egyedül.

- Akkor Bondynál úgysem jut tovább; úgy legyen Tréville a nevem.

- Miért?

- Elteszik láb alól.

- Kötelességemet teljesítve halok meg.

- És nem teljesíti küldetését.

- Ez igaz - mondta D'Artagnan.

- Higgyen nekem - folytatta Tréville -, efféle ügyekre legalább négy ember kell: akkor az egyik célba ér.

- Való igaz, uram - felelte D'Artagnan. - Nagyságod ismeri Athost, Porthost és Aramist; hadd kérdezzem meg, segíthetnek-e nekem.

- Mit szólnak majd, ha nem árulja el nekik a titkot, melyről én önként lemondtam?

- Egyszer s mindenkorra vak bizalmat és feltétlen hűséget esküdtünk egymásnak; meg aztán nagyságod megmondhatja nekik, hogy teljesen megbízik bennem: ők nem fognak bennem kételkedni.

- Mindhármójuknak engedélyezhetek kétheti szabadságot, ehhez jogom van; Athos még most sem heverte ki múltkori sebesülését, ő elmehet fürdőre, Forges-ba; Porthos meg Aramis pedig elkísérheti jó barátját; miért is hagynák el sanyarú helyzetében? Lakásukra küldetem szabadságos levelüket: ez lesz a bizonyíték, hogy hozzájárulok elutazásukhoz.

- Köszönöm, uram, túl kegyes hozzám.

- Tehát keresse fel őket azonnal; intézzenek el mindent ma éjszaka. De várjon! Mindenekelőtt foglalja írásba kérelmét Des Essarts úrhoz. Meglehet, hogy idejövet nyomon követte valami spion; akkor pedig a bíboros már régen tudja, hogy idejött; nem árt, ha jelenlétét megindokolja.

D'Artagnan megfogalmazta a kérvényt, Tréville úr átvette, és megnyugtatta, hogy hajnali kettőre mindegyik útitársának lakásán lesz a szabadságos levél.

- Nagyon kérem, kapitány uram, az enyémet Athos címére küldesse - szólt D'Artagnan. - Attól tartok, hívatlan vendég várhat, amikor hazatérek.

- Ne féljen semmitől. Szerencsés utat, Isten áldja! Megálljon csak! - szólította vissza Tréville úr a fiatalembert.

D'Artagnan visszafordult.

- Pénze van?

D'Artagnan megzörgette zsebében a pénzeszacskót.

- Elég? - kérdezte Tréville.

- Háromszáz arany.

- Rendben van, ennyivel akár a világ végéig utazhat; menjen hát.

D'Artagnan elköszönt a kapitánytól, az meg kezét nyújtotta neki; D'Artagnan tisztelettel és hálával szorította meg. Amióta Párizsba érkezett, csak jót mondhatott a jeles férfiúra, aki mindig megbecsülésre méltónak, egyenes, nagy jellemnek mutatkozott.

A fiatal testőrt első útja Aramishoz vezette; nem járt barátja házatáján azóta, hogy azon a nevezetes estén odáig osont Bonacieux-né után. Sőt nem is igen találkozott Aramisszal, s valahányszor látta, úgy rémlett neki, mély szomorúság ül vonásain.

Aramis ma este is komoran, mélázva virrasztott. D'Artagnan faggatni kezdte, mért olyan mélabús; Aramis bocsánatot kért, s azt mondta, a jövő héten latin nyelvű szövegmagyarázatot kell írnia Szent Ágoston XVIII. fejezetéhez, ez foglalja le minden gondolatát.

Alig beszélgetett egymással a két jó barát egy-két pillanatig, Tréville úr egyik szolgája lépett be, pecsétes boríték a kezében.

- Hát ez mi? - kérdezte Aramis.

- Uraságod szabadságot kért, a szabadságos levelet hoztam el - válaszolta a küldönc.

- Én nem kértem semmiféle szabadságot.

- Hallgasson és vegye át - mondta D'Artagnan. - Neked meg barátom, nesze egy fél arany a fáradságodért; mondd meg Tréville úrnak, hogy Aramis úr igaz szívvel köszöni jóságát. Eredj!

Az inas földig hajolt, és távozott.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Aramis.

- Készüljön fel egy kéthetes utazásra, és jöjjön velem.

- Most hagyjam el Párizst, most, amikor azt sem tudom...

Aramis elhallgatott.

- Hogy mi van vele, ugyebár? - fejezte D'Artagnan.

- Kivel mi van? - kérdezte Aramis.

- A hölggyel, aki itt járt a múltkor a hímzett zsebkendővel.

- Honnét veszi, hogy egy hölgy járt itt? - szólt Aramis, és elsápadt, mint a halál.

- Láttam.

- Azt is tudja, kicsoda?

- Úgy hiszem, legalábbis gyanítom.

- Hát - szólt Aramis -, ha úgyis oly sokat tud, nem tudja véletlenül, mi lett a hölggyel?

- Úgy sejtem, visszatért Tours-ba.

- Tours-ba? Úgy van, ez az: akkor hát ismeri. De ha visszatért Tours-ba, miért nem értesített?

- Mert attól félt, hogy lefogják.

- Miért nem írt?

- Félt, hogy bajba keveri.

- Köszönöm, D'Artagnan! Az életem adja vissza! - kiáltott fel Aramis. - Azt hittem, semmibe vesz és már el is hagyott. Micsoda boldogság volt, hogy viszontláthatom! Nem hittem, hogy kockára teszi szabadságát a kedvemért; de akkor miért jött mégis Párizsba?

- Amiért mi jelenleg Angliába készülünk.

- Éspedig? - kérdezte Aramis.

- Egyszer megtudja majd, egyelőre azonban, kedves Aramis, hadd legyen példaképem a teológus unokahúgának diszkréciója.

Aramis elmosolyodott; eszébe jutott, mit mesélt valamelyik este barátainak.

- Nos, ha bizonyosan tudja, D'Artagnan, hogy a hölgy eltávozott Párizsból, nekem sincs itt semmi keresnivalóm, készségesen követem. Mit mond, hová is megyünk?

- Egyelőre Athoshoz, és ha csakugyan velem jön, arra kérem, siessünk, mert máris sok időt elvesztegettünk. Igaz is, szóljon Bazinnek.

- Bazin is velünk jön? - kérdezte Aramis.

- Esetleg semmiképpen sem árt, ha egyelőre elkísér bennünket Athosig.

Aramis beszólította inasát, megparancsolta neki, jöjjön utánuk Athos lakására, aztán így szólt:

- Mehetünk.

Fogta a köpenyét, kardját, három pisztolyát; végigvizitált három-négy fiókot, nem lappang-e véletlenül egy ottfelejtett arany valamelyikben, de mindhiába. Amikor belátta, hogy kár minden kutatásért, megindult D'Artagnan után, s azon töprengett, honnan tudja ez a zöldfülű gárdista éppoly jól, akárcsak ő, miféle hölgyet látott vendégül, és honnan tudja még nála is jobban, mi van vele jelenleg.

Amint kiléptek a házból, D'Artagnan vállára tette a kezét, és merőn rátekintett.

- Ugye nem szólt senkinek arról a hölgyről? - kérdezte.

- Senkinek a világon.

- Athosnak és Porthosnak sem?

- Egy mukkot sem.

- Akkor jó.

Miután ebben a fontos kérdésben így dűlőre jutottak, folytatták útjukat, és csakhamar megérkeztek Athos lakására.

Amikor betoppantak, Athos egyik kezében éppen szabadságos levelét tartotta, a másikban Tréville úr levelét.

- Meg tudnák magyarázni, miért kaptam ezt a levelet, és mi ez a szabadság? - kérdezte csodálkozva.

Kedves Athos, mivel egészségi állapota feltétlenül megköveteli, hozzájárulok, hogy két hetet pihenjen. Keresse hát fel a forges-i gyógyfürdőt, vagy más megfelelő fürdőhelyet. Mielőbbi jobbulást kívánva maradok

őszinte híve
Tréville

- Megmondom, Athos: a szabadság és a levél azt jelenti, hogy velem kell jönnie.

- Fürdőre, Forges-ba?

- Oda vagy máshová.

- A király kívánja így?

- A király vagy a királyné; vagy talán, nem Őfelségeik szolgái vagyunk?

E pillanatban lépett be Porthos.

- Hej, az áldóját - szólalt meg -, ez aztán cifra dolog! Miféle új divat ez, mióta adnak szabadságot a testőrnek, ha nem kéri?

- Amióta jó barátjuk kér helyettük is.

- Hohó! - szólt Porthos - valami meglepetést szimatolok!

- Úgy van, utazunk - mondta Aramis.

- Mi tájra? - kérdezte Porthos.

- Bizisten, magam sem nagyon tudom - szólt Athos -, kérdezd meg D'Artagnant.

- Londonba, urak - mondta D'Artagnan.

- Londonba! - kiáltott fel Porthos - mi keresnivalónk van Londonban?

- Erről nem beszélhetek, uraim, csak annyit kérek, bízzanak bennem.

- Az ám - szólt közbe Porthos -, csakhogy a londoni útra pénz is kell, nekem pedig egy vasam sincs.

- Nekem sincs - szólt Aramis.

- Nekem sincs - szólt Athos.

- Van nekem - mondta D'Artagnan, azzal előhúzta a vagyont érő zacskót a zsebéből, és az asztalra tette. - Háromszáz arany van benne, mindegyikünknek jut belőle hetvenöt: épp ennyi kell jövet-menet a londoni útra. Különben sincs miért aggódnunk, úgysem érünk oda valamennyien.

- Miért ne érnénk?

- Mivel útközben minden valószínűség szerint lemarad majd egyik-másikunk.

- Csak nem hadba indulunk?

- De bizony hadba, és utunk, meg kell mondanom, csöppet sem lesz veszélytelen.

- Hohó! Ha már vásárra viszem a bőröm - szólt Porthos -, talán csak megtudhatom kiért?

- Sokra mégy vele! - mondta Athos.

- Nem azért mondom - szólalt meg Aramis -, de én is helyeslem Porthos kérdését.

- Talán számadással tartozik nekünk a király? Soha! Őfelsége csupán annyit mond: "Uraim, harcolni fogunk Gascogne-ban vagy Flandriában, menjenek, harcoljanak" - s az urak nyomban indulnak. Hogy miért? Bánja az ördög.

- D'Artagnannak igaza van - szólt Athos -, itt van Tréville úrtól három szabadságos levél, s itt van háromszáz arany, fene bánja, kitől. Ott kaszaboltassuk le magunkat, ahová küldenek. Az élet fabatkát sem ér, nem érdemes annyit kérdezősködni. D'Artagnan, követlek, parancsolj velem.

- Velem is - szólt Porthos.

- Velem is - mondta Aramis. - Nem is bánom, hogy kimozdulhatok Párizsból. Jó lesz egy kis változatosság.

- Változatosságban éppen nem lesz hiány, ne féljenek, urak! - mondta D'Artagnan.

- No jó, és mikor indulunk? - kérdezte Athos.

- Máris - felelte D'Artagnan -, percet sem veszíthetünk.

- Hahó! Grimaud, Planchet, Mousqueton, Bazin! - kiáltottak mind a négyen inasukért. - Csizmát zsírozz! Azonnal ide a lovakat a testőrpalotából.

Mert valamennyi testőr a nagy palotában tartotta mind a saját lovát, mind az inasáét, akár egy kaszárnyában.

Planchet, Grimaud, Mousqueton és Bazin nyomban nekiiramodott.

- Most pedig csináljunk haditervet - szólalt meg Porthos. - Mi a legközelebbi úticél?

- Calais - mondta D'Artagnan - az a legrövidebb út London felé.

- Helyes! - felelte Porthos - elmondom, hogyan képzelem én.

- Beszélj.

- Ha négy férfi együtt utazik, az gyanús. D'Artagnantól valamennyien megkapjuk a tájékoztatást, én előre megyek a boulogne-i országúton, és felderítem az utat. Athos két óra múlva indul Amiens felé, Aramis a noyoni úton jön utánunk, D'Artagnan pedig tetszése szerint választhat utat, de Planchet ruhájában, Planchet viszont D'Artagnannak öltözve testőr-egyenruhában követ bennünket.

- Uraim - szólt Athos -, véleményem szerint efféle dologban semmi szükség az inasainkra: nemesember elárulhatja véletlenül a rábízott titkot, az inasféle azonban pénzért majdnem mindig eladja.

- Azt hiszem, Porthos terve nem használható - szólalt meg D'Artagnan -, hisz magam sem nagyon tudom, milyen utasítást adjak. Én csupán küldönc vagyok, semmi egyéb. A levelet pecsét védi, másolatom nincs, nem is készíttethetek, úgy gondolom hát, együtt kell utaznunk. Itt a levél, ebben a zsebemben. - Azzal megmutatta melyik zsebében van a levél. - Ha megölnek, vegye ki valaki, és folytassák az utat; ha azt is megölnék, átveszi a következő, és így tovább; valamelyik csak megérkezik, és ez a fő.

- Brávó, D'Artagnan, számból vetted ki a szót - mondta Athos. - Egyébiránt mindennél fontosabb a következetesség; én fürdőre megyek, s ti elkísértek; Forges helyett azonban a tengert választottam, hisz megtehetem. Ha útközben meg akarnak állítani, megmutatom Tréville úr levelét, ti pedig a szabadságos leveleket; ha megtámadnak, védekezünk; ha bíró elé visznek, mindhalálig fenntartjuk, hogy egyszer-kétszer meg akartuk mártani magunkat a tenger hullámaiban; ez volt a célunk, semmi más; ha külön-külön vágnánk neki az útnak, könnyen elbánhatnának mindegyikünkkel, ám ha négyen megyünk, az már egész csapat. Felfegyverezzük a négy inast is, pisztollyal, karabéllyal; ha sereget küldenek a nyakunkra, megütközünk, és aki életben marad, elviszi a levelet úgy, amint D'Artagnan mondta.

- Remek! - kiáltott fel Aramis - ritkán szólalsz, Athos, de ha megszólalsz, te vagy a mi aranyszájú Szent Jánosunk. Athos tervét elfogadom. Hát te, Porthos?

- Én is - szólt Porthos -, ha D'Artagnannak megfelel. A levelet D'Artagnan viszi, tehát nyilvánvalóan ő a parancsnokunk; amit határoz, végrehajtjuk.

- Akkor hát - felelt rá D'Artagnan -, azt határozom, fogadjuk el Athos tervét, és induljunk negyedóra múlva.

- Elfogadjuk! - felelte kórusban a három testőr.

Azzal a zacskóért nyúltak, valamennyien magukhoz vettek hetvenöt aranyat, és készülődni kezdtek, hogy a megbeszélt időben útnak indulhassanak.

Négy kalandorunk hajnali kettőkor távozott Párizsból a Szent Dénes-kapun; szótlanul haladtak a sötétben: akarva-akaratlan, nyomasztóan hatott rájuk a sötétség; mindenütt kelepcét gyanítottak.

A hajnali derengésben aztán megoldódott a nyelvük, s a napfény meghozta jókedvüket is. Szívük lüktetett, szemük nevetett, akár csata előtt; életüknek talán csakhamar búcsút mondanak, s most úgy érezték, nem is olyan rossz az élet.

Különben félelmetes volt a hadmenet: a fekete testőrlovak harcias külseje, gyakorlatokban szerzett szabályos ügetése messziről elárulta, hogy hadi fegyelemhez szokott nemes állatok, és leleplezte inkognitójukat, bármily óvatosak voltak is gazdáik.

Mögöttük haladtak állig fegyverben inasaik.

Reggel nyolckor érkeztek Chantillybe, addig úgy ment minden, mint a karikacsapás. Itt volt az ideje, hogy reggelizzenek. Egy fogadó állt az útfélen, cégére Szent Márton, amint éppen a koldusnak nyújtja fél köpönyegét. Itt leszálltak. Az inasoknak megparancsolták, ne nyergeljék le a lovakat, és álljanak készen, mert nyomban folytatják az utat.

Beléptek a nagyszobába, és asztalhoz ültek.

Az asztalnál már egy nemes reggelizett; Dammartin felől érkezett a fogadóba. Beszédbe elegyedett embereinkkel az esőről, jó időről, azok is válaszolgattak; egészségükre emelte poharát, s az utasok viszonozták udvariasságát.

Ám amikor Mousqueton éppen jelentette, hogy a lovak útra készen állnak, s amikor a négy cimbora felállt az asztal mellől, az idegen felszólította Porthost, igyék a bíboros egészségére. Porthos azt felelte, hogy szíves-örömest, ha az idegen viszont a király egészségére koccint. A férfi felpattant; neki nincs más királya, csupán a bíboros. Porthos a szemébe vágta, hogy részeg, az idegen kivonta kardját.

- Ostobaság, Porthos! - szólt oda Athos - de mindegy, most már állja a sarat: ölje meg ezt, s amilyen gyorsan csak lehet, siessen utánunk.

Máris lóra pattantak mind a hárman, és tovanyargaltak, Porthos pedig eközben megígérte az idegennek, hogy szitává lyukasztja a vívás valamennyi ismert szabálya szerint.

- Az első! - mondta Athos, miután vagy ötszáz lépésnyire jutottak.

- De miért éppen Porthosra támadt ez az ember? - kérdezte Aramis.

- Mert Porthos eresztette ki legjobban a hangját, s az illető azt hitte, ő a parancsnok - felelte D'Artagnan.

- Mindig mondtam, hogy a bölcsesség kútfeje ez a gascogne-i tacskó - dörmögte Athos.

Azzal utasaink tovább ügettek.

Beauvais-ban két órát időztek, részint azért, hogy a lovak kifújják magukat, részint hogy megvárják Porthost. A két óra eltelt, de Porthos nem mutatkozott, hírt sem küldött, így hát megint útnak eredtek.

Beauvais-től egy mérföldnyire két part között összeszűkül az út; e helyen nyolc-tíz férfi került elébük; felhasználva a kövezet fogyatékosságát, úgy tettek, mintha az utat javítanák, de valójában árkokat ástak a földbe, és sáros kátyúkkal szabdalták össze.

Aramis nem akarta besározni csizmáját ebben a mesterséges latyakban, és keményen ráförmedt az emberekre. Athos szerette volna leinteni, de már későn. A munkások gúnyos szavakkal támadtak az utasokra, oly pimaszul, hogy még a szenvtelen Athosnak is fejébe szállt a vér, lovával az egyik útkaparóhoz ugratott.

Erre azok valamennyien az útmenti árokig hátráltak, és felkapták odarejtett karabélyaikat; szabályszerű sortűz zúdult hét utasunkra, Aramis vállát golyó fúrta át, Mousquetonnak is jutott egy ólomgolyóbis: mégpedig pontosan a csípő alatti húsos fertályba. De mindössze Mousqueton esett le a lóról, nem is azért, mert súlyosan megsebesült, hanem mivel nem láthatta, hol érte a lövés, nyilván úgy gondolta, hogy sebe jóval súlyosabb, mint amilyen valójában volt.

- Kelepce! - szólt D'Artagnan - egyetlen gyutacsunkat se vesztegessük. - Tovább!

Aramis megsebesült ugyan, de megragadta lova sörényét, és az állat vitte őt is a többiek után. Mousqueton lova is utolérte őket, és üres nyereggel ügetett a sorban.

- Lesz már vezetéklovunk is - mondotta Athos.

- Inkább kalapom volna - szólt D'Artagnan -, elvitte egy golyó. Bizisten még jó, hogy nem volt benne a levél.

- Hajjaj! Ha szegény Porthos ideér, biztosan megölik - szólt Aramis.

- Ha Porthos még talpon állna, azóta már ő is itt volna velünk - mondta Athos. - Úgy vélem, a mi részegünk azon nyomban kijózanodott.

Újabb két órát ügettek, bár a lovak rendkívül kifáradtak, és félő volt, hogy hamarosan kidőlnek.

Utasaink egy átalútra tértek; remélték, így nyugodtabban jutnak előre. Aramis azonban Crèvecoeurben kijelentette, hogy nem bírja tovább. Tudjuk, mennyi bátorságot leplezett eleganciája és csiszolt modora; szüksége is volt erre a bátorságra, hogy idáig kihúzza. Pillanatonként sápadozott, támogatni kellett, hogy le ne essen a lováról. Egy kocsma előtt leemelték a nyeregből. Bazint is mellette hagyták; a derék inas amúgy is hátramozdító volt, mihelyt puskaporos lett a levegő. A többiek azt remélték, hogy az éjszakát Amiens-ben tölthetik, és továbbindultak.

- Az áldóját! - szólalt meg Athos, midőn ismét kijutottak az útra (most már csak a két úr meg Planchet és Grimaud) - az áldóját! Többé nem kapom be a horgot, és fogadom, hogy senki emberfiáért kardot nem rántok, szót nem ejtek, míg Calais-ba nem érünk. Esküszöm, hogy...

- Ne esküdjünk - mondta D'Artagnan -, ügessünk inkább, ha ugyan még bírják a lovak.

Azzal belevágták sarkantyújukat a paripák horpaszába; és azok erőt is merítettek az erélyes biztatásból. Éjfélkor érkeztek meg Amiens-be, és az Arany Liliom fogadóba szálltak.

Ránézvést a fogadós a becsület szobra lehetett volna, jobb kezében gyertyatartó, baljában pamutsipka, így fogadta utasainkat; külön-külön óhajtotta elszállásolni őket, egy-egy igen kellemes szobában. Sajnos, a két szoba a fogadó egymástól két legtávolabb eső szögletében feküdt. D'Artagnan és Athos nem fogadta el, mire a fogadós azzal válaszolt, hogy, sajnos, a többi szoba nem méltó a kegyelmes urakhoz: a két utas kijelentette, hogy elhálnak ők együtt is, a nagy szobában, vessenek csak egy-egy szalmazsákot a földre. A fogadós nem tágított, de utasaink sem: végül is az történt, amit akartak.

Éppen elrendezték fekvőhelyüket, és eltorlaszolták belülről az ajtót, amikor valaki megkopogtatta az udvar felől a zsalut. Megkérdezték, ki az; megismerték inasaik hangját, és ajtót nyitottak.

Csakugyan Planchet és Grimaud lépett be.

- Grimaud egymaga is elég lesz a lovaknál - mondta Planchet -, én a küszöbre heveredek, ha az urak is úgy akarják; így aztán biztosan nem jut be senki.

- Mire fekszel? - kérdezte D'Artagnan.

- Már van ágyam - felelte Planchet.

Azzal egy nyaláb szalmára mutatott.

- Hát akkor gyere - mondta D'Artagnan -, igazad van: nem szeretem a fogadós ábrázatát, túlságosan is mézesmázos.

- Én se szívelem - tette hozzá Athos.

Planchet kilépett az ablakon, keresztbe feküdt az ajtó előtt. Grimaud pedig bezárkózott az istállóba, és vissza kiáltott, hogy reggel ötre a négy lóval együtt útra készen áll.

Az éjszaka elég nyugodalmas volt, hajnali kettőkor megpróbálták ugyan kinyitni az ajtót, Planchet azonban talpra ugrott és nagyot kiáltott: "Ki az?", mire azt felelték tévedés, és az éji látogató eltávozott.

Hajnali négykor nagy zenebona tört ki az istállóban. Grimaud fel akarta kelteni az istállófiúkat, s azok agyba-főbe verték. Amikor kitárták az ablakot, ott hevert szegény fiú eszméletlenül, villanyéllel törték be a fejét.

Planchet az udvarba sietett, hogy felnyergelje a lovakat; a lovak lesántultak. Csupán Mousqueton paripája bírta volna az utat, mert előző nap üres nyereggel ügetett öt-hat órát, azonban érthetetlen tévedés folytán az állatorvos-felcser, akit állítólag azért hívattak el, hogy a fogadós lován vágjon eret, Mousqueton lovát véreztette ki.

Utasaink kezdték elveszteni nyugalmukat; lehet, hogy csupán véletlenségből halmozódnak így a balesetek, de az is lehet, hogy mindez titkos ármány műve. Athos és D'Artagnan kisietett a szobából, Planchet pedig körülnézett, nem vehetne-e három lovat a közelben. Két felnyergelt, virgonc, pihent ló állt a kapuban. Szinte kapóra. Megkérdezte, hol találja meg gazdáikat: azt válaszolták, hogy a lovasok a fogadóban töltötték az éjszakát, és épp most számolnak el a fogadóssal.

Athos lement kifizetni a számlát, D'Artagnan és Planchet meg a kapuban várakozott. A fogadós kicsiny szobája az épület végében volt, Athost megkérték, fáradjon oda.

Athos mit sem gyanítva belépett, és két aranyat húzott elő a zsebéből. A fogadós egymaga ült a szobában, asztalának egyik fiókja félig nyitva volt. Elvette Athostól a pénzt, tapogatta-forgatta, aztán hirtelen ráförmedt, hogy az arany hamis, és kijelentette, hogy lefogatja a testőrt és cimboráját, mert mindketten pénzhamisítók.

- Nyavalyás - felelte Athos és nekirontott -, kitépem a füled!

Abban a pillanatban négy állig fegyverzett férfi rohant be kétfelől, és Athosra vetették magukat.

- Lefognak! - kiabált Athos teli tüdőből; - oldjatok kereket D'Artagnan, rajta! rajta! - azzal kétszer elsütötte pisztolyát.

D'Artagnannak és Planchet-nek sem kellett még egyszer mondani, elkötötték a kapuban várakozó két lovat, nyeregbe pattantak, a paripák oldalába vágták sarkantyújukat, és lóhálában elvágtattak.

- Mi történt Athosszal, nem tudod? - kérdezte Planchet-től D'Artagnan, miközben tovaügettek.

- Hej, uram - mondta Planchet -, ketten haraptak a fűbe két lövéstől, s ha jól láttam az üvegablakon, kardvégre kapta a többieket.

- Athos, derék cimbora! - dörmögte D'Artagnan. - Most mégis el kell tőle szakadnom! Bár meglehet, hogy két lépésnyire ránk is ez a sors vár. Tovább Planchet, tovább! Derék fickó vagy.

- Mondtam én, uram - felelte Planchet -, csak az idő mutatja meg, milyenek a picardok; az meg külön sarkall, hogy szülőföldemen vagyunk.

Azzal veszettül nyargaltak tovább mind a ketten, és meg sem álltak Saint-Omerig. Ott pihenőt adtak lovaiknak, de el sem eresztették a kantárszárat, nehogy meglepetés érje őket; közben csak úgy álltukban, tenyérből faltak egy harapást kinn az utcán, majd folytatták útjukat.

Száz lépésnyire Calais kapuitól D'Artagnan lova kidőlt, orrából vér folyt, szeme vérben úszott, semmiképp nem lehetett talpra állítani. Egy lovuk maradt csupán, a Planchet-é, de az megmakacsolta magát, s hiába nógatták, nem mozdult.

Szerencsére, mint említettük, száz lépésnyire voltak a várostól: otthagyták az úton a két hátaslovat, s a kikötőbe rohantak. Planchet felhívta gazdája figyelmét egy nemesre: inasa kíséretében haladt, és legföljebb ha ötven lépéssel járt előttük.

Serényen igyekeztek megközelíteni az úriembert, aki szemlátomást nagyon sietett. Csizmáját belepte a por, azt tudakolta, nem kelhetne-e át nyomban Angliába.

- Átkelni nem volna nehéz - felelte az egyik bárka tulajdonosa, aki éppen útrakészen állt -, de éppen ma reggel parancs érkezett, hogy senki nem szállhat vízre, hacsak fel nem mutatja a bíboros úr különleges engedélyét.

- Nekem megvan az engedélyem - mondta a nemes, és egy papirost húzott elő a zsebéből -, tessék!

- Láttamoztassa a kikötő parancsnokával - válaszolt a hajós -, és velem keljen át.

- Hol a parancsnok?

- A nyári lakában.

- És hol van az?

- A várostól negyed mérföldnyire; nézze csak, ott a kis halom aljában; éppen ide látszik a palateteje.

- Remek! - mondta a nemes.

Azzal megindult a parancsnok nyári laka felé, nyomában inasa.

D'Artagnan és Planchet ötszáz lépésnyi távolságban követte.

Amint a városból, kijutottak, D'Artagnan meggyorsította lépteit, s utol is érte a nemest épp egy erdőcske szélén.

- Uram - szólította meg -, úgy látom, fölöttébb siet.

- Fölöttébb, uram.

- Végtelenül sajnálom - mondta D'Artagnan -, de én is rendkívül sietek, s ezért arra kérném segítsen rajtam.

- Hogyan?

- Engedje, hogy elsőnek én keljek át.

- Lehetetlen - szólt a nemes -, hatvan mérföldet rohantam negyvennégy óra alatt, holnap délre Londonba kell érnem.

- Én is megtettem ugyanennyit, de negyven óra alatt, s nekem holnap reggel tízre kell Londonba érnem.

- Végtelenül sajnálom, uram, de én érkeztem először, s így nem kelhetek át másodiknak.

- Végtelenül sajnálom, uram, de én érkeztem másodszor, és mégis elsőnek kelek át.

- Királyi kiküldetés! - mondta a nemes.

- Magánkiküldetés! - felelte D'Artagnan.

- Ha jól látom, belém akar kötni erőnek erejével.

- Mi mást akarnék, a rézangyalát!

- Mit óhajt?

- Kíváncsi rá?

- Nagyon.

- Hát jó: az átkelési parancsot, mert nekem nincs, de szükségem van rá.

- Tréfálni tetszik, ha nem tévedek.

- Én nem tréfálok soha.

- Engedjen utamra!

- Majd ha fagy.

- Drága fiacskám, úgy látom, szét kell vernem a koponyáját. Hé, Lubin! A pisztolyomat.

- Planchet - szólt D'Artagnan -, foglalkozz az inassal, a gazdájával én foglalkozom.

Planchet vérszemet kapott előző sikerétől, Lubinre rontott, s mivel edzett volt és erős, kétvállra terítette, s a mellére térdepelt.

- Lásson hozzá, uram - szólt Planchet -, én már be is fejeztem.

Ezek láttán a nemes kivonta kardját, és D'Artagnanra támadt, de ugyancsak emberére talált.

D'Artagnan három másodperc alatt háromszor döfte át, meg-megjegyezve minden bökésnél:

- Ez Athosé, ez Porthosé, ez Aramisé.

A harmadik döfésnél a nemes elvágódott, mint a zsák.

D'Artagnan azt hitte, meghalt, vagy legalábbis elájult, és hozzálépett, hogy elvegye a parancsot, ám amikor feléje nyúlt, hogy megmotozza, a sebesült még nem ejtette ki kezéből a kardját, és D'Artagnan mellkasába döfte, mondván:

- Ez meg a tied.

- Ez pedig a tied! Az nevet, aki utoljára nevet! - kiáltott dühöngve D'Artagnan, azzal ellenfele hasába döfte a kardját, s a földre szegezte.

Most már lehunyta szemét a nemes és elájult.

D'Artagnan átkutatta zsebeit, megtalálta és magához vette az átkelési parancsot. A parancs Wardes gróf nevére szólt.

Azzal búcsúpillantást vetett a csinos fiatalemberre; talán még huszonötödik évét sem töltötte be s most eszméletlenül, talán holtan hagyja itt a földön. Felsóhajtott: milyen furcsa a sors, hogy egymás pusztítására uszítja az embereket, olyanok érdekében, akikhez semmi közük, s akik, úgy lehet, azt sem tudják róluk, hogy léteznek.

De hamarosan felriadt töprengéséből, mert Lubin üvöltözött, és torka szakadtából segítségért kiáltott.

Planchet a nyaka köré fonta kezét, és megszorította, ahogy csak erejéből kitelt.

- Uram - szólt D'Artagnannak -, amíg így fogom, meg sem mukkanhat, arról kezeskedem, de mihelyt eleresztem, biztosan tovább kiabál. Úgy látom, normandiai, a normand pedig konok fajzat.

Igaza is volt; bármennyit szorították a torkát, Lubin még így is üvöltözni próbált.

- Várj! - mondta D'Artagnan.

Fogta a zsebkendőt, és bekötözte a száját.

- Most pedig - szólt Planchet -, kötözzük egy fához.

Meg is tették emberül, majd Wardes grófot is inasa mellé húzták; már alkonyodott, a sebesült gróf és elnémított szolgája, mindketten az erdőben feküdtek, néhány lépésnyire az erdő peremétől, tehát D'Artagnan és Planchet biztosra vehette, hogy legföljebb másnap reggel találnak rájuk.

- Most pedig a parancsnokhoz! - mondta D'Artagnan.

- Ha jól látom, uraságod megsebesült! - szólt Planchet.

- Nem baj, van ennél sürgősebb dolgunk is, majd gondolunk még a sebemmel; különben sem túl súlyos, azt hiszem.

Azzal mindketten szedték a lábukat, s a derék kikötői tisztviselő nyári laka felé siettek.

Jelentették neki, hogy Wardes gróf keresi.

D'Artagnant bevezették.

- Van parancs? Aláírta a bíboros? - kérdezte a parancsnok.

- Van, uram - felelte D'Artagnan -, tessék.

- Ez igen! Teljesen rendben van! S milyen meleg kísérő sorok - mondta a parancsnok.

- Természetesen - válaszolt D'Artagnan -, egyik legmegbízhatóbb embere vagyok.

- Úgy sejtem, Őeminenciája azt akarja, hogy valaki ne juthasson át Angliába.

- Mégpedig egy bizonyos D'Artagnan nevű béarni nemes; három cimborájával indult útnak Párizsból, hogy Londonba jusson.

- Ismeri személyesen? - kérdezte a parancsnok.

- Kicsodát?

- Ezt a D'Artagnant.

- Mint a tenyeremet.

- Adjon róla személyleírást.

- Mi sem könnyebb.

Azzal D'Artagnan hajszál pontosan leírta Wardes grófot.

- Van kísérője is? - kérdezte a parancsnok.

- Az inasa; Lubin a neve.

- Majd szemmel tartjuk őket, s ha sikerül lefülelnünk, szigorú őrizetben Párizsba kísérjük mind a kettőt; Őeminenciája nyugodt lehet.

- Nagy érdemeket szerez a bíborosnál, ha ezt megteszi, parancsnok uram - mondta D'Artagnan.

- Találkozik a gróf úr a bíborossal, ha visszatért?

- Kétségkívül.

- Említse meg neki, kérem, hogy engedelmes szolgája vagyok.

- Nem fogom elmulasztani.

Az ígéret felderítette a parancsnokot. Aláírta a menlevelet, és átadta D'Artagnannak.

D'Artagnan nem fecsérelte üres bókokkal az időt, megköszönte az aláírást, elbúcsúzott a parancsnoktól és eltávozott.

Amint ismét a szabadban voltak, mindketten nyakukba szedték a lábukat, nagy ívben elkerülték az erdőt.

A másik kapun léptek a városba.

A bárka most is útra készen állt; a hajósgazda a kikötőben várakozott.

- Mi újság? - kérdezte, mihelyt megpillantotta D'Artagnant.

- Itt a parancs, és rajta a láttamozás.

- És a másik úr?

- Ma nem utazik - felelte D'Artagnan -, de ne féljen, helyette is fizetek.

- Akkor gyerünk - mondta a hajós.

- Gyerünk! - ismételte D'Artagnan.

Azzal Planchet-val együtt a csónakba ugrott; öt perc múlva fenn is voltak a bárka fedélzetén.

Éppen ideje volt. Alig jártak fél mérföldnyire a tengeren, D'Artagnan villanást látott a partról, és nemsokára meghallották a robbanást.

Ágyúlövés jelezte, hogy lezárták a kikötőt.

Legfőbb ideje volt, hogy sebével is törődjék; szerencsére, mint gondolta is, nem volt nagyon súlyos: a kard hegye bordába ütközött, és végigsiklott a csonton: ráadásul az ing menten a sebbe ragadt, és D'Artagnan alig néhány csepp vért veszített.

Egészen összetörte a fáradtság, matracot tettek neki a fedélzetre, ráheveredett és elaludt.

Másnap hajnalban még három-négy mérföld választotta el őket Anglia partjaitól; egész éjjel gyengén fújt a szél, lassan haladtak.

A bárka tíz órakor vetett horgonyt a doveri kikötőben.

Fél tizenegykor D'Artagnan partra szállt Anglia földjén, és így kiáltott:

- Végre-valahára!

De még ez sem volt elég: Londonba is el kell jutnia. Angliában meglehetősen jó volt a posta. D'Artagnan és Planchet egy-egy hátaslovat fogadott, egy vezető nyargalt előttük: négy óra alatt elérték a főváros kapuit.

D'Artagnan nem ismerte Londont, egy szót sem tudott angolul, de leírta Buckingham nevét egy papírosra, s így útba igazították a herceg palotája felé.

A herceg Windsorban volt vadászaton a királlyal.

D'Artagnan kihívatta a herceg belső inasát; az minden útjára elkísérte gazdáját és tökéletesen beszélt franciául; D'Artagnan elmondta, hogy fontos ügyben épp most érkezett Párizsból, élet-halál kérdése forog kockán, és tüstént beszélnie kell a gazdájával.

D'Artagnan oly magabiztosan viselkedett, hogy Patrice - így hívták a miniszter "házi miniszterét" - hitelt adott szavainak. Felnyergeltetett két lovat, és vállalta, hogy elkíséri a fiatal gárdistát. Planchet mozdulni sem bírt, úgy szedték le a lóról; ereje a végére járt. D'Artagnan most is keményen állta a sarat.

Megérkeztek a kastélyba, és azonnal tudakozódtak: a király és Buckingham a lápon madarászik, onnan két-három mérföldnyire.

Húsz perc múlva ott voltak a színhelyen, Patrice hamarosan felismerte gazdája hangját: sólymát szólította.

- Kit szabad a herceg Őlordságának jelentenem? - kérdezte Patrice.

- Azt a fiatalembert, aki egyszer este belekötött az Új Hídon a Szivattyúháznál.

- Furcsa ajánlás!

- Ér annyit, mint a szokványosak, majd meglátja.

Patrice ügetésre fogta a lovát, a herceghez ért, s az előbb idézett szavakkal jelentette, hogy küldönc érkezett.

Buckingham tüstént felismerte D'Artagnant, s mivel nyomban eszébe ötlött, hogy nyilván történhetett valami Franciaországban, és erről hoztak jelentést, csupán annyit kérdezett, hol találja a hírhozót; mihelyt messziről felismerte a gárdaegyenruhát, megsarkantyúzta paripáját, és egyenest D'Artagnanhoz vágtatott. Patrice tapintatosan a háttérbe vonult.

- Csak nem érte baj a királynét? - kiáltott fel Buckingham, s egész gondját és szerelmét ebbe az egy kérdésbe sűrítette.

- Nem hiszem, bár úgy vélem, igen nagy veszélyben forog, és ebből csak nagyságod mentheti ki.

- Én? - kiáltott fel Buckingham. - Én segíthetek rajta? Micsoda bolondság! Beszéljen! Beszéljen!

- Beszéljen a levél - szólt D'Artagnan.

- A levél? Ki küldi?

- A felséges asszony, ha nem tévedek.

- A felséges asszony - mondta Buckingham, és úgy elsápadt, hogy D'Artagnan azt hitte, ájulás környékezi.

A herceg feltörte a pecsétet.

- Mi ez a szakadás? - szólt, és megmutatta D'Artagnannak a papírt, melyet egy helyt valami kilyukasztott.

- Ejnye! - mondta D'Artagnan - nem is láttam; biztosan Wardes gróf kardja ejtette, amikor mellembe szúrt.

- Megsebesült? - kérdezte Buckingham, miközben szétmorzsolta a pecsétet.

- Semmiség! - szólt D'Artagnan - alig egy karcolás.

- Nagy Isten! Mit olvasok itt! - kiáltott fel a herceg. - Patrice, maradj itt; nem, keresd fel a királyt, bárhol is van, s mondd őfelségének, alázatosan kérem bocsánatát, de mindennél fontosabb ügy szólít Londonba. Jöjjön, uram, jöjjön.

S mindketten elügettek a főváros felé.

A herceg egész úton faggatta D'Artagnant, mondja el, ha nem is mindazt, ami történt, de legalább azt, amit tud. A fiatalember beszámolójához hozzáfűzte saját emlékeit, s így elég világosan felmérhette, milyen súlyos a helyzet; erre egyébiránt a királyné levele, rövidsége és burkolt kifejezései ellenére amúgy is elég világot vetett. A herceg azonban legfőképpen azon csodálkozott, miért nem tudta elérni a bíboros, bár minden érdeke így kívánta, hogy már útközben feltartóztassa a fiatalembert, s az ne léphessen Anglia földjére. D'Artagnan észrevette Buckingham csodálkozását, s előadta, milyen körültekintően készült fel a vállalkozásra; hogyan segítette három hű barátja, akiket vérezve hagyogatott el apránként az ide vezető úton: hogyan úszta meg a kalandot egyetlen döféssel - ennek nyomát viseli a királyné levele -, s hogyan adta vissza a kölcsönt Wardes grófnak iszonyatosan, kamatostul. Egyszerűen, cikornyátlanul beszélt; a herceg hallgatta, s időnként ámulva pillantott a fiatalemberre, mintha nem értené, hogyan fér össze ennyi bölcsesség, bátorság és odaadás a fiatalos külsővel, mely húsz évet sem mutat.

A lovak szélsebesen nyargaltak, és percek alatt elérték London kapuit. D'Artagnan azt hitte, ha a városba érnek, a herceg mérsékli az iramot, de nem: lóhalálában vágtatott, és ügyet sem vetett rá, hogy legázolja, aki elébe kerül. Miközben a Cityn végigrohantak, történt is két-három efféle baleset, Buckingham azonban vissza sem pillantott, nem érdekelte, mi történik azokkal, akiket feltaszít. A herceget és mögötte D'Artagnant nagy kiabálás kísérte, mondhatjuk úgy is: tömérdek szitok és káromkodás.

Amint a palota udvarára berobogtak, Buckingham leszökkent a nyeregből, a kantárt lova nyakára vetette, s anélkül hogy törődnék vele, mi történik az állattal, a lépcsőfeljáróhoz rohant. D'Artagnan is így cselekedett, de ő valamelyest nyugtalankodott a nemes paripák miatt, mert épp az imént tapasztalta ki jó tulajdonságaikat; azonban hamarosan láthatta, hogy máris három-négy lovász nyargal elő a konyhákból, a gondjába veszi az állatokat: ettől egészen megvigasztalódott.

A herceg úgy sietett, hogy D'Artagnan alig bírta követni. Sorjában végigmentek néhány szalonon; Franciaország legdúsabb főurai még álmukban sem láttak soha ilyen eleganciát; végül egy hálószobába jutottak: a szoba a gazdagság és az ízlés csodája volt. Benyílójában tapétaajtó; a herceg apró aranykulccsal nyitotta ki, a kulcs ugyancsak aranyláncon függött a nyakában. D'Artagnan tapintatosan hátramaradt, Buckingham azonban, amint belépett az ajtó küszöbén, visszafordult, és észrevette a fiatalember habozását.

- Jöjjön csak - szólította meg -, s ha részesülhet a kegyben, hogy a felséges asszony színe elé kerül, mondja el neki, mit látott nálam.

Az invitálásra D'Artagnan nekibátorodott, követte a herceget, az pedig becsukta utána az ajtót.

Piciny kápolnában voltak: arannyal áttört perzsa selyem feszült minden falán, tömérdek gyertya lángja világította meg. Oltárszerű emelvényen, fehér és vörös tollakkal díszített kék bársonybaldachin alatt Ausztriai Anna életnagyságú arcképe állt, D'Artagnan felkiáltott meglepetésében; oly élethű volt a kép, hogy azt hitte, nyomban megszólal.

A kép tövében ládika: benne a gyémánt zsinórhegyek.

A herceg az oltárhoz lépett, letérdelt, mint a pap Krisztus előtt, és kinyitotta a ládikót.

- Nézzen ide - szólt D'Artagnanhoz, egy gyémántfényben szikrázó nagy kék szalagcsomót emelt ki a dobozból -, ezek a drága zsinórhegyek: megesküdtem, hogy velem térnek a sírba. A királyné adta, a királyné elveszi; ő az én istenem, legyen meg mindenben az ő akarata.

Aztán, mielőtt megválna tőlük, sorra csókolta a fűzőhegyeket. Egyszerre iszonyatosat kiáltott.

- Mi történt? - kérdezte nyugtalanul D'Artagnan - mi a baj, milord?

- Vége mindennek! - kiáltott fel Buckingham, és elsápadt, mint aki halálán van - két fűzőhegy eltűnt, csak tíz van itt.

- Elvesztette milord, vagy inkább azt hiszi ellopták?

- Ellopták - felelt a herceg -, és a bíboros keze van a dologban. Nézzen ide, ollóval nyesték le a zsinórhegyeket tartó szalagot.

- Talán sejti milord, ki volt a tettes... talán még most is nála vannak a gyémántok.

- Várjon csak, várjon! - kiáltott fel a herceg. - Csak egyetlenegyszer voltak rajtam a zsinórhegyek, egy héttel ezelőtt Windsorban, a király bálján. Winter grófnő, akivel eddig haragban voltam, a bálon kibékült velem. Közeledése lehetett a bosszú: a féltékeny asszony bosszúja. Azóta sem láttam. Ez a nő a bíboros ügynöke.

- Hát az egész világon vannak ügynökei - kiáltott fel D'Artagnan.

- Igen! Igen! - szólt Buckingham, és dühében összeszorította fogát. - Félelmetes ellenség ez az ember. De mikor lesz az a bál?

- Jövő hétfőn.

- Jövő hétfőn! Szóval öt nap múlva: van hát bőven idő. Patrice! - kiáltott a herceg, és kitárta a kápolna ajtaját. - Patrice!

Belső inasa nyomban megjelent.

- Az ékszerészemet és a titkáromat!

Az inas máris távozott; néma fürgesége jelezte, hogy vérévé vált a vak, ellenvetés nélküli engedelmesség.

Jóllehet a herceg először az ékszerészt szólította, elsőül mégis a titkár jelentkezett, egyszerűen azért, mert a palotában lakott. A hálószoba egyik asztala mellett ülve találta Buckinghamet: saját kezűleg vetett papírra egy néhány soros parancsot.

- Jackson úr - mondta a herceg -, tüstént felkeresi a lordkancellárt, s megmondja neki, ő felel, hogy e parancsot végrehajtsák. Azt akarom, hogy nyomban közhírré tegyék.

- Kegyelmes uram, mit válaszoljak, ha a lordkancellár azt kérdezné, mi készteti Kegyelmedet ily rendkívüli intézkedésre?

- Azt, hogy így akarom, és nem tartozom senkinek számadással.

- Vajon Őfelségének is ugyanúgy feleljünk - kérdezte mosolyogva a titkár -, ha netán kíváncsi volna rá, miért nem távozhat egyetlenegy hajó sem Nagy-Britannia kikötőiből?

- Igaza van, uram - felelte Buckingham -, ebben az esetben a lordkancellár felelje azt, hogy eltökéltem a háborút, és ezzel az intézkedéssel kezdem Franciaország ellen a hadviselést.

A titkár meghajolt és eltávozott.

- Erről az oldalról tehát biztonságban vagyunk - szólt Buckingham, és megint D'Artagnanhoz fordult. - A zsinórhegyek most már csak uraságod után érhetnek Franciaországba, ha csak már el nem indult velük valaki.

- Hogy értsem ezt?

- E pillanattól fogva tilalom alá helyeztem valamennyi hajót őfelsége kikötőiben; külön engedély nélkül egy sem merészelheti felvonni horgonyát.

D'Artagnan elképedt: ez a férfi a király bizalmából élvezett korlátlan hatalmát szerelmének rendeli alá. Buckingham a fiatalember arcvonásaiból leolvasta mi jár az eszében, és elmosolyodott.

- Igen, igen - mondta -, Ausztriai Anna az én igazi királyném; ha egy szóval mondaná, elárulnám hazámat, királyomat, istenemet. Amikor arra kért, ne küldjem el a protestánsoknak La Rochelle-be a megígért támogatást, én teljesítettem óhaját. Megszegtem ugyan szavamat, de kívánsága teljesült, és ez a fontos. Ennek a szolgálatnak köszönhetem ezt az arcképet; hát nem fejedelmi bér engedelmességemért?

D'Artagnan némán ámuldozott: a közember nem is sejti, micsoda semmiségeken múlik olykor egy nép sorsa és százezrek élete.

Egészen elmerült a töprengésbe, amikor belépett az ékszerész. Írországi férfi volt, szakmájának páratlan mestere; maga sem tagadta, hogy Buckingham herceg jóvoltából évi százezer fontot keres.

- O'Reilly úr - szólt hozzá a herceg, s a kápolnába vezette -, nézze csak e zsinórhegyeket, s mondja meg, mit ér darabjuk.

Az ékszerész éppen hogy odapillantott, megállapította, hogy metszésük igen finom, sorra felbecsülte a gyémántokat, majd habozás nélkül így felelt:

- Ezerötszáz arany darabja, milord.

- Hány nap alatt tudna elkészíteni két ilyen zsinórhegyet? Amint látja, kettő hiányzik.

- Egy hét alatt, milord.

- Háromezer aranyat fizetek darabjáért, de holnaputánra készen legyen.

- Meglesz, milord.

- Uraságod igen érdemes férfiú, O'Reilly uram, de ez nem minden: senki emberfiára nem bízhatja rá e két zsinórhegyet: itt kell, hogy elkészüljenek a palotában.

- Lehetetlen, milord, tulajdon kezemmel kell készítenem, ha azt akarjuk, hogy ne legyen eltérés az újak s a régiek között.

- Akkor hát, kedves O'Reilly uram, rabságba vetem, e perctől fogva, ha akarna sem jutna ki a palotámból; nyugodjék hát bele. Közölje velem, kire lesz szüksége segédei közül, és mondja meg, milyen szerszámot hozzanak.

Az ékszerész ismerte a herceget, tudta, hogy céltalan minden további szó, tehát ehhez tartotta magát.

- A feleségemnek is üzenhetek? - kérdezte.

- Sőt beszélhet is vele, kedves O'Reilly uram; rabsága édes lesz, ne féljen; és mivel minden zaklatás jóvátételt érdemel, tessék, itt egy utalvány ezer aranyról: ez a ráadás a két zsinórhegy díjára; hogy könnyebben elfelejtse a kényelmetlenségét.

D'Artagnan nem tudott hova lenni ámulatában, csodálatos ez a miniszter, szinte dobálódzik az emberekkel és a milliókkal.

Az ékszerész pedig levelet írt a feleségének, hazaküldte az utalványt az ezer aranyról, és utasította az asszonyt, viszonzásképpen küldje a palotába legügyesebb segédjét, s egy gyémántsorozatot; külön feltüntette a drágakövek súlyát és finomságát, és jegyzéket csatolt a szükséges szerszámokról.

Buckingham bekísérte az ékszerészt a számára kijelölt szobába, a helyiséget félóra alatt műhellyé alakították. Azután minden ajtóba őrszemet állított, és megtiltotta, hogy bárki is belépjen, kivéve Patrice-t, belső inasát. Hogy O'Reilly ékszerész meg a segédje tapodtat sem mozdulhatott a szobából, semmiféle címen, azt külön nem is kell megemlítenünk.

Miután ezt a teendőjét is elintézte, a herceg visszatért D'Artagnanhoz.

- Most pedig, fiatal barátom - szólt hozzá -, kettőnk parancsát lesi egész Anglia; mit óhajt, mit parancsol?

- Ágyat - felelte D'Artagnan -, e pillanatban erre volna leginkább szükségem, nem is tagadom.

Buckingham a sajátja mellett adott szobát D'Artagnannak. Azt akarta, hogy mindig keze ügyében legyen a fiatalember, nem mintha gyanakodott volna rá; azért kellett neki, hogy szüntelenül a királynőről beszélgethessen vele.

Egy óra múlva közhírré tették Londonban a rendeletet: egyetlen hajó, még a postahajó sem távozhat a kikötőkből. Ezt mindenki úgy fogja fel, hogy a két királyság közt megkezdődött az ellenségeskedés.

Harmadnap délelőtt tizenegyre elkészültek a gyémánt zsinórhegyek, oly pontos utánzat, oly hibátlan másolat mindkettő, hogy Buckingham fel sem ismerte, melyik az új, melyik a régi, de a legfinomabb szemű szakembert is éppígy megtévesztette volna a hasonlatosság.

Nyomban behívatta D'Artagnant.

- Tessék - mondta -, a gyémánt zsinórhegyekért jött, itt vannak. Legyen a tanúm, hogy megtettem, amit emberi erő megtehet.

- Elmondom amit láttam, legyen nyugodt milord; de így kapom meg, doboz nélkül a zsinórhegyeket?

- A doboz csak terhére volna. Egyéb emlékem amúgy sem marad, tehát számomra annál értékesebb. Mondja meg, hogy megtartom magamnak.

- Szó szerint átadom az üzenetét, milord.

- Most pedig - folytatta Buckingham és a fiatalember szemébe tekintett -, van-e mód rá, hogy valaha is lerójam tartozásomat?

D'Artagnan fülig vörösödött. A herceg nyilván azon van, hogy felajánljon neki valamit; a gascogne-i fiú különösképpen viszolygott arra a gondolatra, hogy bajtársainak vérét, és a sajátját bárki is angol aranyon vegye meg.

- Értsük meg egymást, milord - felelte D'Artagnan -, s a félreértések elkerülése végett mérlegeljük jó előre a tényeket. Én a francia királyt és királynét szolgálom, és Des Essarts úr századának gárdistája vagyok; kapitányom csakúgy, mint sógora, Tréville úr, különös hűséggel csüggenek Őfelségeiken. De ezen felül is, talán a kisujjamat sem mozdítottam volna soha, ha örömet nem kívánnék szerezni valakinek, aki éppen úgy úrnője szívemnek, mint kegyelmedének a királyné, milord.

- Helyes - szólt mosolyogva a herceg -, sőt ha nem tévedek, tudom is, hogy az a másik valaki...

- A nevét nem említettem, milord! - szakította félbe hevesen a fiatalember.

- Igaza van - mondta a herceg -, tehát annak a valakinek tartozom hálával szolgálataiért.

- Jól mondja, milord; hisz éppen most, amikor háborúra kerül a sor, be kell vallanom, kegyelmedet csupán angolnak, tehát ellenségnek tekintem, és jobb szívvel venném, ha a csatatéren találkoznánk, mint a windsori parkban vagy a Louvre folyosóin. Mindez különben a világért sem akadályoz meg abban, hogy pontról pontra végre ne hajtsam küldetésemet, és szükség esetén életemet ne adjam érte. De hadd mondjam el még egyszer: amit teszek, magamért teszem, és személy szerint ezért Kegyelmed semmiképpen sem tartozik most, másodízben sem több köszönettel, mint amikor első ízben láttuk egymást.

- "Büszke akár egy skót"... - így mondják mifelénk - dörmögte Buckingham.

- Mifelénk pedig így: "Büszke, akár egy gascogne-i" - felelte D'Artagnan. - Minálunk Gascogne-ban van Skócia.

D'Artagnan köszönt a hercegnek, és távozni készült.

- Nono! Hát csak ilyen kurtán-furcsán távozik? Hogyan? Hová?

- Igaz is!

- Hej, az irgalmát! Ezek a szeleburdi franciák!

- Elfelejtettem, hogy Anglia sziget, és milord a királya.

- Menjen a kikötőbe, keresse meg a Le Sund vitorlást, adja át ezt a levelet a kapitánynak, az elviszi egy kicsiny kikötőbe, ahol egész biztosan senki sem várja; rendszerint csupán halászhajók futnak be oda.

- A neve?

- Saint-Valery. De siessen; van ott egy rozoga csapszék, se neve, se cégére, igazi kikötői lebuj; ha megérkezett, menjen be oda, nem tévesztheti el, nincs több kocsma a kikötőben.

- S azután?

- Keresse meg a kocsmárost, és mondja ezt neki: Forward.

- Ez mit jelent?

- Előre; ez a mi jelszónk. Felnyergelt lovat kap tőle, és megtudja, milyen útra térjen; a visszaúton négy váltás várja. Ha mindegyik váltáson meghagyja párizsi címét, mind a négy ló oda megy uraságod után. Két paripámat már ismeri; amint láttam, hozzáértő szemmel fel is becsülte mind a kettőt: azokról beszélek, amelyeken hazavágtattunk. A többi négy sem hitványabb ezeknél, elhiheti. Mind a négy lovon harci szerszám lesz. Nem lehet olyan büszke, hogy az egyiket el ne fogadja, s a többi hármat el ne fogadtassa pajtásaival: egyébiránt ellenünk harcolnak majd a nyergükben. Hogyan is mondják csak a franciák: A cél szentesíti az eszközt, ugye?

- Rendben van, milord, elfogadom - mondta D'Artagnan -, és ha Isten is úgy akarja, jó hasznát vesszük ajándékának.

- Most pedig a kezét, fiatalember; úgy lehet, hamarosan a harcmezőn találkozunk, de addig jó barátságban válunk el, remélem.

- Igen, milord, de abban a reményben, hogy nemsokára ellenségek leszünk.

- Ne féljen, ezt megígérhetem.

- Számítok ígéretére, milord.

D'Artagnan elköszönt a hercegtől, és serényen a kikötő felé sietett.

A Towerrel szemközt megtalálta az említett hajót, átadta a levelet a kapitánynak, az aláíratta a kikötő parancsnokával, és menten fölvonta a horgonyt.

Ötven más hajó várakozott a kikötőben útra készen.

Amint az egyik mellett tovasiklottak, mintha a meung-i asszonyt látta volna D'Artagnan a fedélzeten, azt a nőt, akit miladynak szólított az ismeretlen nemes, és aki annyira tetszett D'Artagnannak. A folyó sodra, az élénk szél azonban úgy röpítette a hajót, hogy egy pillanat alatt látótávolon túlra jutottak.

Másnap reggel kilenc körül befutottak Saint-Valerybe.

D'Artagnan nyomban a megjelölt csapszék fele sietett; tüstént felismerte, mert nagy ricsaj szűrődött ki ajtaján-ablakán; széltében-hosszában tárgyalták, hogy háború lesz Anglia és Franciaország között: mégpedig hamarosan és biztosan, s a matrózok vigadtak, tivornyáztak.

D'Artagnan áthatolt a tömegen, megkereste a fogadóst és fülébe súgta: Forward. A fogadós azonnal intett neki, hogy kövesse; kilépett vele az udvarra nyíló ajtón, az istállóba kísérte; felnyergelt ló várta itt a fiatalembert, és a fogadós megkérdezte, van-e szüksége még valamire.

- Csak arra, hogy megtudjam, merrefelé induljak útnak - felelte D'Artagnan.

- Menjen innét Blangyba, Blangyból pedig Neufchâtelbe. Neufchâtelben térjen be az Arany Borona című fogadóba, mondja meg a gazdának a jelszót, ott is felnyergelt ló várja majd, akárcsak itt.

- Tartozom valamivel? - kérdezte D'Artagnan.

- Megkaptam már a fizetséget mindenért - szólt a fogadós -, mégpedig busásan. Induljon csak, Isten vezérelje!

- Úgy legyen! - válaszolt a fiatalember, és máris elvágtatott.

Négy óra múlva Neufchâtelben volt.

Pontosan követte az utasításokat. Neufchâtelben is nyerges hátasló várta, akárcsak Saint-Valeryben; régi nyergéből át akarta rakni pisztolyait az új nyeregbe, de észrevette, hogy a nyeregtáskában ugyancsak vannak pisztolyok.

- Szabad a párizsi címét uram?

- Gárdisták palotája, Des Essarts kapitány százada.

- Köszönöm, uram - válaszolt a fogadós.

- Milyen úton menjek? - kérdezte D'Artagnan.

- Rouen felé, de kerülje el balra a várost. Álljon meg Écouis-ban, kicsiny falu ez, egyetlen fogadója van: a Francia Címer. Ne tévessze meg a ház külseje: istállójában olyan lovat fog találni, amelyik felér az ittenivel.

- A jelszó ugyanaz?

- Változatlanul.

- Isten áldja, fogadós uram!

- Szerencsés utat nagyságodnak! Egyébre nincs szüksége?

D'Artagnan megrázta a fejét: nincs, s már száguldott is lóhalálában. Écouis-ban ugyanígy történt minden: éppoly előzékenyen várta a fogadós, mint az eddigiek: lova éppoly pihent és tüzes volt; itt is meghagyta címét, mint előző helyeken, s már vágtatott is Pontoise felé. Pontoise-ban váltott lovat utoljára, és kilenc órakor hosszú vágtában befutott Tréville úr palotájának udvarára.

Körülbelül hatvan mérföldet hagyott maga mögött tizenkét óra alatt.

Tréville úr úgy fogadta, mintha reggel váltak volna el, csupán a kezét szorította meg a szokottnál melegebben, aztán közölte vele, hogy Des Essarts százada őrségen van a Louvre-ban: ő is elfoglalhatja őrhelyét.

Másnap egész Párizsban egyébről sem beszéltek, csak a nagy bálról: a városatyák rendezik a király és a királyné tiszteletére. A mulatságon a felséges pár is fellép a híres Merlaison-balettben: ez a király legkedvesebb balettje.

Mert a városházán egy hete már egyébre sem készülődtek, mint erre a pompázatos estélyre. A város fő asztalosa állványokat emelt: ezen foglal majd helyet a meghívott hölgykoszorú; a fő fűszeres kétszáz fehér viaszfáklyával ékesítette fel a termeket; hallatlan fényűzés ekkoriban! Végül húsz hegedűst szerződtettek, és fizetségüket a szokásos bér kétszeresében szabták meg, tekintettel arra, mint emlékiratunkban olvasható, hogy a muzsikálás egész éjszaka egyetlen percig sem szünetelhet.

Tíz órakor La Coste uram, a királyi gárdisták zászlósa, nyomában csapatának két poroszlója és több darabontja, megjelent a város írnokánál, név szerint Clément-nél, s elkérte tőle a palota valamennyi kapujának, szobájának, és hivatalának kulcsait. Nyomban meg is kapta a kulcsokat, mindegyiket cédula jelölte meg, hogy el ne keveredjen; e perctől fogva La Coste uram feladata volt, hogy minden egyes kaput és minden bejárót őrséggel biztosítson.

Tizenegykor Duhalier gárdakapitány is megjelent ötven poroszlóval; ezek tüstént szétszéledtek a városháza épületében, ki-ki előre kijelölt őrhelyére, egy-egy kapu elé.

Három órakor két gárdaszázad érkezett, egy svájci meg egy francia. A francia gárdaszázad fele részben Duhalier, fele részben Des Essarts úr embereiből állt.

Este hatkor szállingózni kezdtek a meghívottak. Az érkezés sorrendjében bocsátották őket a nagyterembe; ott helyet foglaltak az előre felállított emelvényeken.

Kilenc órakor megérkezett az első elnök neje őnagysága. A királyné után ő volt az ünnepélyen a legrangosabb személyiség, tehát a városházi urak fogadták, és páholyába vezették, szemközt a királyné páholyával.

A Szent János templom felőli kis teremben felhordták a király csemegés vacsoráját, s a városház ezüst pohárszékével szemközt tették közszemlére; a pohárszék mellett négy darabont őrködött.

Éjfélkor érces kiáltozás harsant fel, s a tömeg éljenzése: a király közeledett az utcán, a Louvre-ból a városháza felé; az utakat színes lampionok világították meg.

A posztóruhás városatyák hat fáklyavivő őrmester kíséretében tüstént a király elé indultak; a városház lépcsőin találkoztak az uralkodóval, akit éppen akkor fogadott szerencsekívánataival és istenhozottal a céhmesterek elöljárója; az üdvözlést őfelsége mentegetődzéssel viszonozta; bocsánatot kér, hogy későn érkezik, de nem tehet róla, a bíboros a hibás, mert tizenegy óráig lefoglalta mindenféle államügyekkel.

Őfelsége díszruhában volt; ő királyi felsége Monsieur,^[8] valamint Soissons gróf, a nagy perjel, Longueville herceg, Elbeuf herceg, Harcourt gróf, La Roche-Guyon gróf, továbbá Liancourt és Baradas urak, azonkívül Cramail gróf és Souveray lovag kísérte.

Mindenki megfigyelte, hogy a király gondterhelt és szomorú.

A királyt és Monsieur-t külön-külön fülke várta. Mindegyik fülkében jelmezt készítettek elő nekik. A királynénak és az elnök feleségének ugyancsak külön-külön fülke jutott. A felséges pár kíséretében érkezett urak és hölgyek kettesével járultak az e célra berendezett szobákba.

Mielőtt a király a fülkébe lépett, megparancsolta, azonnal értesítsék, mihelyt a bíboros megérkezik.

Félórával a király érkezése után ismét örömujjongás harsant: a királyné közeledtét jelezték: a városatyák megint felkerekedtek, és őrmestereik nyomában magas vendégük elé vonultak.

A királyné megjelent a teremben; mindenki megfigyelhette, hogy ő is szomorú, akárcsak a király, de még kimerültebb.

Amikor belépett, félrelibbent egy kis emelvény addig leeresztett függönye, és felbukkant a bíboros sápadt arca; a nagy férfiú spanyol lovagi öltözetet viselt. Szeme a királyné szemét kereste, ajkán rémítő mosoly játszadozott: sehol sem látta a királyné ruháján a gyémánt fűzőhegyeket.

A királyné valamelyest elidőzött a városházi urak és hölgyek között; fogadta az urak udvarlását, viszonozta a hölgyek köszöntéseit.

Most váratlanul megjelent a terem egyik ajtajában a király a bíborossal. A bíboros halkan beszélt, a király igen sápadt volt.

A király álarc nélkül áttört a tömegen, ujjasa szalagjait csak sebtében kötötte meg. A királynéhoz lépett.

- Kérem; asszonyom - kérdezte tőle ingerülten -, miért nem hozta el gyémánt fűzőhegyeit? Nem tudja talán, mennyire szerettem volna, ha ezt az ékességet kegyeden láthatom?

A királyné körülhordozta tekintetét, s a háttérben megpillantotta Richelieu-t: sátáni mosoly ült a bíboros vonásain.

- Azért, Felség - felelte akadozva -, mert féltem, hogy bajuk esik ekkora sokadalomban.

- Helytelen, asszonyom! Azért adtam ajándékul kegyednek, hogy felékesítse magát. Ismétlem, helytelen.

A király hangja remegett dühében; mindenki ámuldozva figyelt és hallgatott: sejtelmük sem volt, mi ez a jelenet.

- Felség - szólt a királyné -, a fűzőhegyek a Louvre-ban vannak, bármikor elhozathatom, s nyomban teljesül felséged óhaja.

- Hozassa, asszonyom, hozassa, minél hamarabb, mert egy óra múlva, kezdődik a balett.

A királyné engedelmesen meghajolt, és hölgyeihez fordult, hogy fülkéjébe vezessék.

A király is eltűnt az öltözőjében.

A teremben egy pillanatig zűrzavar és tanácstalanság uralkodott.

Mindenki láthatta, hogy valami nincs rendben a király és a királyné között, de mindketten igen halkan beszéltek, környezetük meg tisztelettudóan néhány lépésnyit hátrált, s így senki nem hallott semmit. A muzsikusok tüzesen húzták, de a vendégsereg ügyet sem vetett rájuk.

Először a király lépett ki fülkéjéből: nyalka vadászruhát viselt, ugyanilyen ruhába öltözött Monsieur is meg a többi úr is. Ez a viselet illett legjobban a királyhoz: amikor felöltötte, messziről látszott, hogy ő a királyság első nemesura.

A bíboros a királyhoz lépett, s egy ládikót adott a kezébe. A király kinyitotta: két gyémánt fűzőhegyet talált benne.

- Mit csináljak ezzel? - kérdezte a bíborostól.

- Semmit - válaszolt amaz -, csak arra kérem, Felség, ha a királyné megjelenik a fűzőhegyekkel, amiben felettébb kételkedem, számolja meg a gyémántokat, és ha csak tízet talál, kérdezze meg a felséges asszonyt, ki lophatta el tőle ezt a két fűzőhegyet.

A király kérdően pillantott a bíborosra, de nem volt ideje, hogy tovább faggassa; az ámulat moraja zúgott fel a vendégek között. Igen, a királyon meglátszott, hogy Franciaországban ő az első nemes, azonban az is tagadhatatlan, hogy a legszebb francia nő a királyné volt.

Vadászköntöse valóban csodálatosan állt termetén; nemezkalapján kék tollbokréta lengedezett, gyöngyszürke bársonyköpenyét gyémántkapcsok tartották, kék selyem szoknyáját ezüst hímzés díszítette. Bal vállán ugyanolyan színű szalagcsokrétán, mint a szoknya és a toll, ott ragyogtak a gyémánt fűzőhegyek.

A király és a bíboros összerezzent: az előbbi örömében, az utóbbi dühében, mivel azonban messze voltak a királynétól, nem számolhatták meg a fűzőhegyeket; megvannak, ez kétségtelen, csak az a kérdés, tíz vagy tizenkettő?

E pillanatban a muzsikusok zenéje a balett kezdetét jelezte. A király az elnök feleségéhez lépett, ő volt a párja a táncban; a királyné Monsieur Őfenségével táncolt. Mindenki elfoglalta helyét, megkezdődött a balett.

A király a királynéval szemközt állt fel, s valahányszor ellejtett mellette, majd lenyelte szemével a fűzőhegyeket, de hiába, nem számolhatta meg. A bíboros homlokán hideg veríték gyöngyözött.

Egy óráig tartott a balett; tizenhat fordulóból állt.

A balett végén az egész terem tapsai közepette ki-ki helyére kísérte hölgyét, a király azonban élt a kiváltsággal, hogy táncosnőjétől ott köszön el, ahol abbahagyták a táncot, és határozottan a királynéhoz sietett.

- Köszönöm, asszonyom, hogy ilyen előzékenyen teljesítette óhajomat - mondta neki -, azonban azt hiszem, hiányzik két fűzőhegye, engedje meg, hogy átnyújtsam.

Azzal a királyné felé nyújtotta a bíborostól kapott két fűzőhegyet.

- Ó, Felség - kiáltott fel meglepetést színlelve az ifjú királyné -, még két fűzőhegy! Akkor hát összesen tizennégyet kapok ajándékba?

Most már számolt a király: csakugyan tizenkét fűzőhegy volt a felséges asszony vállán.

A király magához intette a bíborost.

- Ej, bíboros úr, mit jelentsen ez? - kérdezte szigorúan.

- Csupán azt, felség - felelte a bíboros -, hogy szerettem volna meglepni a felséges asszonyt a két fűzőheggyel, azonban nem volt bátorságom személyesen átadni, ezért választottam ezt a megoldást.

- Hálásan köszönöm Eminenciádnak - válaszolt Ausztriai Anna, és mosolya leplezetlenül mutatta, hogy nem vezeti félre a körmönfont udvarlás -, már csak azért is, mert bizonyosra veszem, hogy ez a két fűzőhegy ugyanannyiba került Eminenciádnak, mint őfelségének a többi tizenkettő.

Azzal üdvözölte a királyt és a bíborost, s megindult öltözőszobája felé, hogy levesse jelmezét.

Fejezetünk elején kénytelenek voltunk némi figyelmet szentelni a munkánk e részében szereplő magas személyeknek, s ezért egy pillanatra elszakadtunk attól, akinek Ausztriai Anna a bíboros fölötti roppant győzelmét köszönhette, s aki most ismeretlenül, az egyik ajtóban szorongó nézőseregbe veszve figyelt, és tudta, hogy csupán négyen értik a most lejátszódott jelenetet; a király, a királyné, a bíboros, meg ő.

A királyné visszavonult szobájába, D'Artagnan pedig távozni készült, amikor úgy érezte, valaki könnyedén megérinti a vállát: visszafordult: fiatal nő állt mögötte, és intett, hogy kövesse. A hölgy arcát fekete bársony álarc takarta, D'Artagnan azonban az óvatosság ellenére - s ez különben is inkább a környezetének szólt, nem neki -, abban a pillanatban felismerte régi kalauzát, a könnyed, szellemes Bonacieux-nét.

Csupán néhány pillanatra találkoztak az este Germaine-nél, a kapus lakájnál: ide kérette D'Artagnan a fiatalasszonyt, Bonacieux-né máris rohant, hogy hírnöke szerencsés visszatérését jelentse a királynéjának, ezért a két szerelmes csupán egy-két szót válthatott. D'Artagnan követte hát szíve hölgyét, és keblében két érzés viaskodott: a szerelem s a kíváncsiság. Egész úton szerette volna - s minél néptelenebb folyosókon jártak, annál inkább - karjába zárni, szemével falni a fiatalasszonyt, ha csak egy pillanatra is, ő azonban, mint egy fürge kis madár, egyre kisiklott a kezéből, és ha a férfi beszélni akart, bájosan, parancsoló mozdulattal ajkához illesztette ujjacskáját, és emlékeztette rá, hogy olyan hatalmat szolgál, melynek vak engedelmességgel tartozik: még csak egyetlen zokszava sem lehet. Végül egy-két percnyi kóborlás után Bonacieux-né kitárta az ajtót, és a fiatalembert egy teljesen sötét fülkébe vezette. Ott ismét feléje intett; csitt! és egy faliszőnyeg mögött rejtőző másik ajtón nyitott be: a résen hirtelen éles fény hatolt be, s a fiatalasszony nem volt sehol.

D'Artagnan egy pillanatig veszteg maradt, s azon tűnődött, hol is lehet, azonban csakhamar fénysáv villant be a szobába, meleg, illatos légáramlat csapott feléje, két-három nő beszélgetését hallotta, és tisztelettudó, csiszolt kifejezéseikből, s abból, hogy többször is elhangzott a Felség kifejezés, félreérthetetlenül kitalálta, hogy fülkéje közvetlenül a királyné szobája mellett van.

A fiatalember meghúzódott a homályban, és várt.

A királyné jókedvűnek és boldognak látszott, s ez ugyancsak meglephette környezetét, hiszen már egészen hozzászoktak, hogy csaknem mindig gondba merülve látják úrnőjüket. A királyné a szép estéllyel, az élvezetes balettel magyarázta vidámságát, s mivel a királynéval, akár mosolyog, akár sír, mindenképp lehetetlen ellenkezni, a hölgyek versengve dicsérték a párizsi városatyák gavallériáját.

D'Artagnan sosem látta a királynét, mégis hamarosan megismerte a hangját: először is kissé idegenesen beszélt, másrészt minden uralkodó szavaiban van valami természettől fogva parancsoló. A fiatalember hallotta, mint közeledik-távolodik, és két-három ízben azt is megfigyelte, hogy a nyitott ajtó résén átszüremlő fényt egy test árnyéka takarja el.

Majd hirtelen egy istenien formált, fehér kéz és kar nyúlt elő a faliszőnyeg mögül; D'Artagnan megértette, hogy ez a jutalma: térdre hullott, megragadta a kezet és tisztelettel ajkához emelte, aztán eltűnt a kéz, s egy tárgy maradt a fiatalember kezében: D'Artagnan megismerte: egy gyűrű! Nyomban ezután bezárult az ajtó, s D'Artagnant ismét teljes sötétség nyelte el.

Ujjára húzta a gyűrűt, és tovább várakozott: még nyilván nincs vége mindennek. Hű szolgálata már elnyerte díját; most szerelme is bizonyára megkapja jutalmát. A balett véget ért ugyan, de az estély éppen csak megkezdődött: három órakor lesz a vacsora, s a Szent János templom toronyórája már elég régen elütötte a háromnegyedet.

A hangok moraja lassan csakugyan elhalt a szomszéd szobában, majd egészen eltávolodott, azután kinyílott D'Artagnan fülkéjének ajtaja, és Bonacieux-né suhant be rajta.

- Végre! - kiáltott fel D'Artagnan.

- Csitt! - szólt a fiatalasszony, és kezét a fiatalember ajkára tapasztotta. - Csitt! most menjen, amerre idejött.

- De hol és mikor látom viszont? - kiáltotta D'Artagnan.

- Levél várja odahaza: abból megtudja. Menjen, menjen!

Azzal kitárta a folyosó ajtaját, és kitessékelte a fülkéből D'Artagnant.

D'Artagnan nem tiltakozott, nem feleselt, szót fogadott, mint egy kisgyerek; hogy csakugyan szerelmes volt, ebből is látható.

D'Artagnan hazáig loholt, és jóllehet hajnali három is elmúlt, és Párizs legrosszabb hírű vidékein járt, nem keveredett semmilyen galibába. A részegek és szerelmesek lépteit, mint tudjuk, Isten vigyázza.

Utcai kapuját félig nyitva találta, felsietett a lépcsőn, halkan kopogtatott, jellegzetes kopogtatással, mint inasával megbeszélte. Két órával ezelőtt küldte haza Planchet-t a városházáról, meghagyta neki, hogy várja meg; az inas most ajtót nyitott.

- Nem hoztak a számomra levelet? - ez volt D'Artagnan első kérdése.

- Hozni nem hoztak, uram - felelte Planchet - de levél azért van, magától érkezett.

- Mit locsogsz, ostoba?

- Úgy értem, hogy amikor hazajöttem, ámbátor a lakás kulcsa itt volt a zsebemben s egy pillanatra sem került ki belőle, levelet találtam uraságod hálószobájában az asztal zöld posztóján.

- Hol az a levél?

- Otthagytam, ahol volt, uram. Nem természet szerint való, hogy a levelek csak így maguktól ide-oda mászkáljanak. Nem mondom, még ha nyitva lett volna az ablak, vagy legalább csak félig betámasztva, de nem; tökéletesen zárva volt. Vigyázzon, uram, mérget veszek rá, hogy valami boszorkányság van a dologban.

A fiatalember közben már egyetlen ugrással a szobában termett, és feltépte a levelet; Bonacieux-nétól érkezett, így szólt:

Valaki még szívbéli köszönettel tartozik kegyednek, és szívbéli köszönetet szeretne közvetíteni. Legyen ma este tíz óra tájt Saint-Cloud-ban a D'Estrées úr házának sarkával szemközti pavilonban.

C. B.

Amikor D'Artagnan elolvasta a levelet, szíve majd kiugrott a helyéből; a szerelmesek kínzó és gyötrelmes, de édes szorongása feszítette.

Most kapta élete első szerelmeslevelét, most hívják először légyottra. Szíve csordultig volt részeg örömmel, úgy érezte, leroskad a földi éden, a szerelem kapujában.

- Nos, uram - szólalt meg Planchet, amikor látta, hogy gazdája többször is színt vált -, ugye, fején találtam a szöget, és kellemetlen hírt hoz a levél.

- Tévedsz, Planchet - felelte D'Artagnan -, nesze egy tallér, ez a bizonyíték; igyál az egészségemre.

- Köszönet az ajándékért, uram: ígérem, megfogadom a parancsot, de én mégiscsak azt mondom, hogy a levél, ha így érkezik, csukott ajtón keresztül...

- Angyalok hírnöke, barátom, angyali küldemény.

- Szóval örül neki, uram? - kérdezte Planchet.

- Nincs a földön nálam boldogabb, Planchet koma!

- Megengedi, uram, hogy javamra fordítsam örömét, és lefeküdjem?

- Menj, eredj.

- Áldja meg az ég, uram, minden áldásával, de azért én mégiscsak azt mondom, hogy ez a levél...

Azzal Planchet fejét csóválva eltávozott, és gyanakvását D'Artagnan nagylelkűsége sem tudta eloszlatni.

Amint D'Artagnan magára maradt, újra meg újra végigolvasta a levelet, majd százszor, ezerszer is megcsókolta szép kedvesének keze vonását. Végül ágyba bújt, elaludt, és rózsás álmai voltak.

Reggel hétkor ébredt, és beszólította Planchet-t, aki a második hívásra benyitott: arcáról még most sem tűnt el a tegnapi nyugtalanság.

- Planchet - kezdte D'Artagnan - azt hiszem, egész nap távol leszek, tehát este hétig szabad vagy, este hétre azonban állj készen két lóval.

- Ejha! - szólt Planchet - úgy látom, megint készül valami, azt hiszem, megint összeszed egy-két lyukat az irhánk!

- Hozz magaddal karabélyt és pisztolyokat.

- Tessék! Ugye megmondtam? - kiáltott fel Planchet. - Mérget vettem volna rá; átkozott levél!

- Ne izgulj már, tökkelütött, szórakozni megyünk.

- Igen, szórakozni, mint a múltkor; puskacső lesz a furulya, és úgy táncolunk, ahogy a golyó fütyül.

- Különben, ha félsz, Planchet úrfi - folytatta D'Artagnan -, egyedül is elmegyek; inkább magam utazom, minthogy a kísérőm állandóan citerázzon.

- Ne sértegessen, uram - mondta Planchet -, ha jól emlékszem, én is ott voltam, ahol a part szakad.

- Ott, de azt hiszem, egyszerre fogyasztottad el minden bátorságodat.

- Meglátja, uram, hogy van még tartalékban, csak arra kérem, ne pocsékolja túlságosan, mert hamar a végére jár.

- Tehát ma estére még jut egy kicsi?

- Remélem igen.

- Hát akkor számítok rád.

- A mondott időre készen leszek; de ha jól emlékszem, uraságodnak csupán egy lova van a gárda istállójában.

- Lehet, hogy csak egy van e pillanatban, de estére négy lesz.

- Szóval rekvirálni tetszett az úton.

- Jól mondod - felelte D'Artagnan.

Azzal búcsút intve Planchet-nak lelkére kötve a tennivalókat, eltávozott.

Bonacieux úr kinn ácsorgott a kapuban. D'Artagnan szeretett volna úgy elvonulni, hogy nem áll szóba a derék rőfössel, Bonacieux azonban felettébb derűsen és nyájasan köszöntötte, ő pedig nem tehetett mást: fogadta köszönését, sőt szóba is ereszkedett vele.

Különben, sem járja ridegen mellőzni egy férjet, akinek felesége épp aznap estére várja az embert Saint-Cloud-ban, szemközt D'Estrées úr pavilonjával! D'Artagnan tőle telhetőleg kedvesen állt meg háziura előtt.

Természetesen a szegény ember bebörtönzéséről folyt a szó. Bonacieux úr nem is gyanította, hogy D'Artagnan végighallgatta beszélgetését a meung-i idegennel; elmondta ifjú szobaurának, hogy meghurcolták, és közben egyetlenegyszer sem mulasztotta el, hogy Laffemas urat a bíboros hóhérjának ne titulálja. Terjengősen beszélt még a Bastille-ról, az ajtók reteszeiről, a tolóablakokról, a szellőztető lyukakról, rácsokról és kínzóeszközökről.

D'Artagnan példás figyelemmel hallgatta, s mikor a szóáradat véget ért, így szólt:

- És megtudta közben, ki rabolta el neje őnagyságát? Mert sosem felejtem el, hogy ennek a szomorú eseménynek köszönhetem ismeretségünket, mely számomra módfelett megtisztelő.

- Ugyan! - szólt Bonacieux úr - eszük ágában sem volt megmondani, a feleségem pedig égre földre esküdözik, hogy sejtelme sincs róla. Hát uraságod - folytatta Bonacieux úr rendkívül barátságosan - mi szépet csinált az elmúlt napokban? Sem kegyedet nem láttam, sem tisztelt barátait, és azt hiszem, nem Párizs kövén lepte be csizmáját a por; mert láttam, hogy Planchet tegnap ugyancsak sokáig fényesítette.

- Eltalálta, kedves Bonacieux uram, kisebb úton voltunk barátaimmal.

- Messze jártak?

- Nem mondhatnám; legföljebb, ha negyven mérföldnyire; a forges-i gyógyfürdőbe kísértük Athos urat, barátaim ott is maradtak.

- Uraságod pedig, ugyebár, visszajött? - szólt Bonacieux úr, és igen agyafúrtan nézett D'Artagnanra. - Ilyen szép szál legényt nem ereszt hosszú pórázra a szeretője; most is nagyon várta valaki Párizsban, ugyebár?

- Istenugyse - szólt nevetve a fiatalember -, magának bevallom, kedves Bonacieux uram, már csak azért is, mert látom, úgyis hiába titkolódznám. Hát igen, vártak, méghozzá ugyancsak türelmetlenül.

Bonacieux homlokán könnyű felhő vonult át, oly könnyű, hogy D'Artagnan észre sem vette.

- Most pedig, ugye, buzgalmunk elnyeri jutalmát? - folytatta a rőfös, és hangja kissé megremegett. D'Artagnan azonban ezt éppúgy nem vette észre, mint a futó felhőt, mely az imént árnyat vetett az érdemes férfiú ábrázatára.

- Úgy látom, nagyon szívén viseli a szerelmesek gondját-baját! - nevetett D'Artagnan.

- Ó, nem, csak azért kérdezem - folytatta Bonacieux -, mert tudni szeretném, későn jön-e haza.

- Különös kérdés, kedves házigazdám! - mondta D'Artagnan - talán bizony meg akar várni?

- Nem azért; de mióta lecsuktak és kifosztották a lakásomat, valahányszor ajtó csikordul, végigfut a hátamon a hideg, főként éjszaka. Eh! miért is ne? én, kérem, nem vagyok kardforgató!

- Rendben van, de ne rémüldözzék, ha éjfél után egykor, kettőkor vagy háromkor térek is haza; attól se ijedjen meg, ha egyáltalán nem jelentkezem.

Bonacieux most úgy elsápadt, hogy még D'Artagnan is kénytelen volt észrevenni, meg is kérdezte, mi baja.

- Semmi - felelte Bonacieux -, semmi. Azóta vagyok így, amióta nemrégiben olyan sok baj ért; hirtelen meg-megszédülök, most is összeborzongtam. Ne törődjön vele, örüljön az életnek, az legyen a gondja.

- Akkor ugyancsak gyötör a gond, mert boldog vagyok.

- Még nem, ne hamarkodja el: az imént azt mondta, majd csak ma este lesz boldog.

- No, hála isten, az az este hamar elérkezik! Talán uraságod is éppoly türelmetlenül várja, akárcsak én. Talán kedves felesége is felkeresi ma este a házi tűzhelyet.

- A feleségem ma este nem jöhet - felelte komolyan a férj -, szolgálatban van a Louvre-ban.

- Elég baj az kegyednek, kedves házigazdám, elég baj; én már olyan ember vagyok, hogy ha jómagam örülök, szeretném, ha mindenki örülne, de sajna, úgy látom, ez lehetetlen.

Azzal fiatal barátunk jót kacagott a tréfán; azt hitte, rajta kívül senki nem érti.

- Jó szórakozást! - szólt Bonacieux síri hangon a távozó után.

D'Artagnan ezt már nem hallotta: már messzire járt, ám oly hangulatban volt, hogy akkor sem hederített volna rá, ha történetesen meghallja.

Tréville úr palotája felé tartott; mint emlékszünk, tegnap esti látogatása igen rövid volt, és csak keveset beszéltek.

Tréville úr madárfogó kedvében volt. A király és a királyné elbűvölően bánt vele a mulatságon. A bíboros viszont tagadhatatlanul zordnak mutatkozott.

Egy órakor arra hivatkozott, hogy nem jól érzi magát, és eltávozott. Őfelségeik csupán reggel hatra tértek vissza a Louvre-ba.

- Most pedig - szólt Tréville úr, és suttogóra fogta hangját, miközben szeme kutatva fürkészte a szoba zugait, vajon egyedül vannak-e -, most pedig beszéljünk uraságodról, fiatal barátom, mert nem kétséges, hogy szerencsés visszaérkezése valamiképpen összefügg a király örömével, a királyné diadalával és Őeminenciája megaláztatásával. Most tartsa nyitva a szemét!

- Mitől féljek - kérdezte D'Artagnan -, ha oly szerencsés vagyok, hogy Őfelségeik kegyét élvezhetem?

- Mindentől, higgyen nekem. A bíboros nem egykönnyen felejti el, hogy valaki az orránál fogva vezette, és nem nyugszik, amíg le nem számol azzal, aki túljárt az eszén; ez a valaki pedig, aligha tévedek, gascogne-i legény: mintha már láttam volna valahol.

- Azt hiszi, kapitány uram, hogy a bíboros is éppígy belelát a kártyákba, és ő is tudja, hogy én jártam Londonban?

- A fenét! Hát Londonban járt? Londonból hozta azt a gyönyörű briliánst, amelyik ott csillog az ujján? Vigyázzon, kedves D'Artagnan, az ellenség ajándéka nem hoz szerencsét; van is erről valami latin vers... hogy is van csak...

- Persze, hogy van - felelte D'Artagnan, bár az első deklinációt sem tudta soha bemagolni, és tudatlanságával mindig kétségbeejtette preceptorát -, persze hogy van, miért ne volna?

- Hát van is, bizonyosan - mondta Tréville úr, aki időről időre belekontárkodott az irodalomba -, éppen Benserade úr^[9] idézte nemrégiben... hogyis van csak... no megvan, ez az!

... Timeo Danaos et dona ferentes.

Vagyis: "Félj az ellenségtől, ha ajándékot hoz is."

- Ez a gyémánt nem az ellenségtől származik, uram - szólt erre D'Artagnan -, a királyné adta.

- A királyné! Hohó! - mondta Tréville úr. - Valóban királyi ékszer, úgy megér ezer aranyat, mint egy lyukas garast. Kivel juttatta el kegyelmednek a királyné?

- Személyesen nyújtotta át.

- Ejha! Ugyan hol?

- Egy kis fülkében, a mellett a szoba mellett, amelyikben átöltözött.

- És hogyan?

- Csókra nyújtotta a kezét.

- Maga megcsókolta a királyné kezét! - kiáltotta Tréville úr, és jól megnézte D'Artagnant.

- Igen, elnyertem Őfelségétől ezt a kitüntetést.

- Tanúk előtt? Oktalan asszony, százszor is oktalan!

- Nem uram, ne féljen, nem látta senki - folytatta D'Artagnan, azzal elbeszélte Tréville úrnak, hogyan történt a dolog.

- Ó, asszonyok, asszonyok! - kiáltott fel az öreg katona - rájuk ismerek! Mindig ilyen regényesek: minden tetszik nekik, ami titokzatos. Szóval csupán a karját látta, csak ennyi történt; ha találkoznának, sem ismerné meg a királynét, s ha ő találkoznék kegyeddel, azt sem tudná, kicsoda.

- Nem, erről a gyémántról azonban... - szólt közbe a fiatalember.

- Figyeljen rám - mondta Tréville úr -, hallgassa meg tanácsomat; baráti jó tanács, ugye megtartja?

- Megtisztel, kapitány uram - felelte D'Artagnan.

- Rendben van! Menjen be tüstént egy ékszerészhez, és adja el neki a gyémántot, bármennyit kínál is érte; nem lehet olyan nagy zsidó, hogy legalább nyolcszáz aranyat ne adjon. Az arany mind egykutya, fiatalember, ez a gyűrű azonban szinte kiabál, és könnyen elárulhatja viselőjét.

- Eladni ezt a gyűrűt! Hiszen a felséges asszonytól kaptam! Soha! - felelte D'Artagnan.

- Akkor legalább fordítsa befelé a kövét, szegény bolond; a gascogne-i nemesfik köztudomásúlag ritkán találnak efféle kincset otthon a komódban.

- Hát kapitány uram azt hiszi van mitől tartanom? - kérdezte D'Artagnan.

- Fiatal barátom, kegyedhez képest az is biztonságban érezheti magát, aki égő kanócú puskaporos hordón alszik.

- A fenét! - mondta D'Artagnan, és kezdte nyugtalanítani, hogy Tréville úr olyan magabiztosan beszél - hát akkor mit csináljak?

- Legyen résen szüntelenül, és mindenekfölött. A bíboros nem felejt, és keze messzire elér; higgyen nekem, még kifog magán.

- De hogyan?

- Mit tudom én! Ezerféle sátáni leleménnyel. Mindenekelőtt lefogathatja, ez a legkevesebb.

- Ugyan! Lefogatni azt az embert, aki Őfelsége szolgálatában áll?

- Ej, az áldóját! talán bizony Athosszal sokat kukoricáztak! Fiatalember, bárhogyan legyen is, higgyen nekem: harminc éve élek az udvarban; ha most nyugodtan pihen babérjain, elveszett. Fogadja meg a szavam, lásson ellenséget mindenkiben. Ha valaki belekötne magába, térjen ki, még ha tejfölös szájú kölyök is az illető; akár éjjel támadják meg, akár nappal, ne törődjön semmivel, meneküljön; ha hídon megy át, tapogassa ki a pallót, nehogy megbillenjen a lába alatt; ha épülő ház előtt jár, nézzen föl, nehogy kő zuhanjon a fejére; ha későn tér haza, inasa mindig kövesse, méghozzá fegyverben, ha ugyan megbízhat inasában. Ne higgyen jó barátnak, testvérnek, szeretőnek, főképpen szeretőjének ne; ne higgyen senkinek.

D'Artagnan elpirult.

- A szeretőmnek se - ismételte gépiesen -, és mért higgyek éppen neki kevésbé, mint bárki másnak?

- Mert a nő a bíboros egyik kedvelt eszköze, s nincs is nála hatásosabb; a nő tíz aranyért eladja kegyedet, a nő mind Delila. Olvasta a bibliát, ugye?

D'Artagnan esti találkájára gondolt Bonacieux-nével, hősünk dicséretére azonban meg kell jegyeznünk, hogy Tréville úr általános rossz véleménye a nőkről semmiféle gyanakvást nem ébresztett benne a csinos háziasszonyával szemben.

- Igaz is - folytatta Tréville úr -, három cimborájával mi történt?

- Éppen én akartam megkérdezni, nem tud-e róluk kapitány uram.

- Hírüket sem hallottam azóta.

- Elhagyogattam őket az úton: Porthosnak Chantillyben párbajt akasztottam a nyakába; Aramis Crèvecoeurben golyót kapott a vállába; Athost pedig Amiens-ben kikiáltották pénzhamisítónak.

- Lám-lám! - szólt Tréville úr - hát kegyed hogyan úszta meg?

- Valami csoda folytán, uram, megmondom őszintén; a mellemet ugyan penge járta át, de a calais-i út kaptatóján úgy a földhöz szögeztem Wardes gróf urat, ahogy gombostűre szúrják a cserebogarat.

- No látja! Wardes grófot, a bíboros emberét, Rochefort unokaöccsét. Hallgasson rám, kedves barátom, eszembe jutott valami. Tudja, mit tennék én a helyében?

- Mit uram?

- Miközben Őeminenciája Párizsban kerestet, én bizony suttyomban nekivágnék Pikardiának, s egy kissé körülszimatolnék a barátaim után. A kutyafáját! ennyit csak megérdemelnek!

- A tanács kitűnő, uram; holnap indulok.

- Holnap! Miért nem ma este?

- Ma este, uram, halaszthatatlan ügyben Párizsban kell maradnom.

- Hohó, fiatalember! Valami hölgyike! Még egyszer mondom, vigyázzon; mindig az asszony keverte bajba a férfit, mióta világ a világ, és ő is fog bennünket mindig bajba keverni. Hallgasson rám, induljon ma este.

- Lehetetlen, uram.

- Már szavát adta?

- Szavamat adtam, uram.

- Az más, azonban ígérje meg, hogy ha meg nem ölik ma éjjel, holnap elindul.

- Megígérem.

- Nincs szüksége pénzre?

- Még van ötven aranyam. Azt hiszem, éppen ennyi kell.

- S a cimboráinak?

- Nekik is lehet, azt hiszem. Amikor elhagytuk Párizst, hetvenöt-hetvenöt arany volt a zsebünkben.

- Látom még, mielőtt elutazik?

- Nem hiszem, uram, hacsak közbe nem jön valami.

- Hát szerencsés utat!

- Köszönöm, uram.

Azzal D'Artagnan elbúcsúzott Tréville úrtól, és talán még sosem hatotta meg ennyire, hogy a kapitány ily atyaian törődik testőreivel.

Sorra járta Athos, Porthos és Aramis lakását. Egyiket sem találta otthon. Inasaik sem tértek haza, nem volt semmi hír sem ezekről, sem azokról.

Szívesen tudakozódott volna szeretőiknél, de nem ismerte sem Porthosét, sem Aramisét; Athosnak pedig nem volt szeretője.

A gárdapalota előtt elhaladva bekukkantott az istállóba; a négy közül már három ló megérkezett. Planchet azt sem tudta, hol áll a feje, javában csutakolta az állatokat, kettővel éppen végzett.

- Jaj, uram! - szólt Planchet, amint D'Artagnant észrevette - de örülök, hogy látom!

- Ugyan miért, Planchet? - kérdezte a fiatalember.

- Mondja, uram, megbízik uraságod Bonacieux úrban, a házigazdánkban?

- Én? Álmomban sem.

- Hála isten, uram, jól teszi.

- De hogy jut eszedbe ilyesmi?

- Úgy, uram, hogy miközben az imént beszélgettek, megfigyeltem mindkettőjüket, bár hallani semmit sem hallottam. Hát legalábbis kétszer-háromszor színt váltott az arca.

- Bánom is én!

- Uraságod nem vette észre, mert csak az a levél járt az eszében, nekem azonban sehogyan sem fért a fejembe ez a levél, piszkálta az oldalamat, hogyan került a házba, s egy pillanatra sem vesztettem szem elől a fizimiskáját.

- És?

- Aljas, áruló pofázmány az, uram.

- Nono!

- De ez még semmi; alig köszönt el uraságod, alig fordult be a sarkon, Bonacieux fogta a kalapját, becsukta az ajtót, és már loholt is az ellenkező irányba.

- Biztosan igazad van, Planchet, nekem is fölöttébb gyanús a dolog, de légy nyugodt, addig nem fizetünk bért, míg az egészet kerek-perec meg nem magyarázza.

- Tréfálni tetszik, de majd meg tetszik látni.

- Mit okoskodsz, Planchet? Sorsát senki el nem kerülheti!

- Szóval nem tetszik lemondani a ma esti sétafikálásról?

- Dehogy, Planchet! Minél jobban orrolok Bonacieux-re, annál inkább elmegyek a találkára, ahová levél hív; amelyik annyira kihoz a sodrodból.

- Hát ha így tetszik dönteni...

- Így, visszavonhatatlanul; szóval, légy készen komám, kilencre, itt a palotában: érted jövök.

Planchet látta, hogy hiába reméli, gazdája nem adja fel tervét; nagyot sóhajtott, és csutakolni kezdte a harmadik lovat.

D'Artagnan pedig, hiszen tulajdonképpen igen körültekintő volt, nem hazament vacsorázni, hanem ahhoz a gascogne-i paphoz, akinél annak idején, szűkösebb időkben, három barátjával együtt csokoládét reggelizett.

Kilenc órakor a gárdapalotában volt D'Artagnan, Planchet-t már fegyverben találta. A negyedik ló is megérkezett.

Planchet-nál karabély és pisztoly volt.

D'Artagnan kardot kötött, övébe két pisztolyt dugott, aztán mindketten lóra pattantak, és zajtalanul elügettek. Sötét éjszaka volt, senki nem látta meg őket. Planchet gazdája nyomába szegődött, és tíz lépésnyire mögötte haladt.

D'Artagnan végighaladt a Szajna-parton, a Tárgyalások Kapuján át hagyta el a várost, azután a Saint-Cloud felé vezető útra tért; akkoriban sokkal szebb volt ez az út, mint mainapság.

Amíg a városban jártak, Planchet tisztességtudóan megtartotta az illendő távolságot, mihelyt azonban néptelenebb, sötétebb útszakaszra jutottak, nagy óvatosan mindjobban megközelítette D'Artagnant, s amikor elérték a boulogne-i erdőt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, ott haladt gazdájával egy vonalban. Mi tagadás, a hatalmas fák lombjának imbolygása, meg a sötét fatörzsek sűrűjében játszadozó holdvilág ugyancsak próbára tette nyugalmát. D'Artagnan figyelmét nem is kerülte el, hogy valami nincs rendben az inasa körül.

- Nono, Planchet úrfi - kérdezte -, csak nincs valami baj?

- Tessék mondani, uram, nem éppen olyan az erdő, a templom?

- Hogyhogy, Planchet?

- Mert az embernek elakad a szava az erdőben is meg a templomban is.

- Szóval neked elakad a szavad? El ám, mert félsz? Ugye?

- Félek uram, hogy meghallanak.

- Hogy meghallanak! Pedig fölöttébb épületesen társalgunk, kedves Planchet komám; senki nem róhat meg bennünket érte.

- Hej, uram! - folytatta Planchet, és megint felpattant vesszőparipájára - micsoda sunyi és ronda fráter ez a Bonacieux! Nézze csak meg a szemöldökét, meg ahogy a száját vonogatja!

Mi ütött beléd, hogy egyre ez a Bonacieux jár az eszedben!

- Uram, az ember nem arra gondol, amire szeretne, hanem ami eszébe jut.

- Mert gyáva kukac vagy, Planchet.

- Nagyon kérem, uram, ne tessék összetéveszteni az óvatosságot a gyávasággal; az óvatosság erény.

- Te pedig erényes férfiú vagy, igaz-e Planchet.

- Nem valami puskacső villog amott? Mi lenne, uram, ha behúznánk a nyakunkat?

- Az ördög vigye el - dörmögte D'Artagnan, mert eszébe jutottak Tréville úr jó tanácsai -, a végén még engem is megijeszt ez az ökör.

Azzal megsarkantyúzta a lovát.

Planchet ugyanígy tett; követte gazdáját, mint az árnyék, és máris mellette lovagolt.

- Egész éjszaka így akarunk ügetni, uram? - kérdezte.

- Nem, Planchet, te már meg is érkeztél.

- Tessék? Megérkeztem? Hát uraságod?

- Én még néhány lépéssel tovább megyek.

- És itt tetszik hagyni egyedül?

- Félsz, Planchet?

- Nem, uram, de bátorkodom megjegyezni, hogy az éjszaka igen frissnek ígérkezik, a friss levegő pedig reumát szül, a reumás szolga viszont csak afféle gyászhuszár, főleg ha olyan fürge a gazdája, mint uraságod.

- Hát ha annyira fázol, menj be a kocsmába, van itt a szomszédban nem is egy; holnap reggel hatkor várj az egyik söntés kapujában.

- A reggeli tallért, uram, parancsa szerint becsülettel megettem, megittam és ha most is úgy érezném, hogy fázom, egy megveszekedett garas sincs a zsebemben.

- Nesze fél arany. Reggel találkozunk.

D'Artagnan lepattant lováról, a kantárt Planchet-nak hajította, majd köpenyébe burkolózva tovasietett.

- Brr! megvesz az Isten hidege! - kiáltott fel Planchet, amikor gazdája eltűnt szeme elől, s mivel igen-igen melegedhetnékje volt, már sietett is egy házikó felé, mely magán viselte a külvárosi kocsmák valamennyi ismertetőjelét. Bekopogtatott.

D'Artagnan eközben egy keskeny csapásra tért, tovább haladt, és megérkezett Saint-Cloud-ba, itt azonban nem az országutat követte, hanem hátulról megkerülte a kastélyt, befordult egy igen elhagyatott sikátorba, és csakhamar a nevezetes pavilon előtt találta magát. Az épület tökéletesen néptelen környezetben állt. Az utca egyik szélén nagy fal emelkedett, ennek sarkánál helyezkedett el a pavilon, az utca másik oldalán élősövény oltalmazott a járókelőktől egy kicsi kertet, hátul a kertben ütött-kopott kulipintyó húzódott meg.

A fiatalember megjelent hát a találkán, s mivel nem kapott utasítást, hogyan jelezze megérkezését, csendben várakozott.

Sehol semmi nesz, mintha a főváros ezer mérföldre volna. D'Artagnan hátrapillantott, majd a sövénynek támaszkodott. A sövényen, a kerten, a viskón túl sötét köd leple borult a végtelen messzeségre: ott alszik Párizs, a tátongó, határtalan űr mélyeiben csupán itt-ott villant fel egy-egy fényes pont, a nagy pokol gyászcsillagai.

Ám D'Artagnan most rózsaszínben látta a világot, minden gondolata mélyén mosoly volt, minden homály feltisztult szeme előtt. Találkára jött, és hamarosan üt az óra.

És íme: néhány pillanat múlva a Saint-Cloud-i templom nagy harangjának öblös torka lassan, harsányan tizet kongatott.

Az érces hang azonban valahogy gyászosan zengett, szinte siránkozott a nagy éjszakában.

De a fiatalember szívében édesen csendült össze a tíz ütés, hisz a várva várt órát jelentik.

Szemét a fal szögletében álló kis pavilonra szögezte, az épület valamennyi ablakán zárva voltak a zsaluk, kivéve egyet az első emeleten.

Ebből az ablakból szelíd fény szűrődött elő, s ezüstösen rezgett a parkon kívül álló két-három hársfa lombkoronáján. Igen, ott a kivilágított, kedves kicsi ablak mögött, ott várja a csinos Bonacieux-né.

D'Artagnant elringatta az édes elképzelés, és türelmesen végigvárt egy félórát, miközben szemét percre sem vette le a kedves kerti lakról; még a mennyezet aranyozott párkányszegélyét is láthatta, s ebből megsejtette, milyen választékos lehet az egész lakosztály.

A Saint-Cloud-i harang fél tizenegyet kongatott.

Ezúttal, maga sem tudta miért, hideg borzongás futott végig tagjain. Talán csak a hűvös levegő miatt, s annak merőben külső behatását vélte belső izgalomnak.

Aztán az a gondolata támadt, hogy nem jól emlékszik, és a találka csupán tizenegy órára szól.

Közelebb lépett az ablakhoz, úgy állt, hogy érje a fénysugár, kihúzta zsebéből a levelet, s megint átolvasta: nem tévedett: a találka valóban tíz órára szólt.

Visszatért őrhelyére; a csendben és a magányban apránként kezdte elveszíteni nyugalmát.

Tizenegyet ütött.

D'Artagnan most már attól tartott, Bonacieux-nét valami baj érte.

Hármat tapsolt, a szerelmesek szokásos jeladásaképp, de senki sem válaszolt, még csak a visszhang sem.

Meglehetősen bosszúsan arra gondolt, hogy a fiatalasszony várakozás közben talán elaludt.

Odament a falhoz, s megpróbált felkapaszkodni rajta, a falat azonban nemrégiben vakolták, és D'Artagnan hasztalanul csorbította ki a körmét.

Pillantása hirtelen megakadt a fákon; a lámpafény egyre hullatta ezüstjét leveleikre. Az egyik fa kinyúlott az út fölé, és D'Artagnan arra gondolt, hogy az ágak közül talán benézhet a pavilonba.

Gyerekjáték volt a fára felkapaszkodni. Csak nemrégiben lépett huszadik évébe; a diákcsínyeket még nem felejtette el. Szempillantás alatt fent termett a fa koronáján, és szeme az üvegen át végigfürkészte a pavilon belsejét.

Különös látvány! D'Artagnant tetőtől talpig megborzongatta: a békés, szelíd lámpafény szörnyű felfordulásra vetett világot; az egyik ablaktáblát betörték, a szoba ajtaját benyomták, s az ajtószárny kifordulva lógott a sarokvason; földön hevert egy asztal, bizonyára emellett vacsoráztak volna édes kettesben; szétvert palackok, összetiport gyümölcsök borították a padlót: a szobában minden heves, kétségbeesett dulakodásról árulkodott. D'Artagnan mintha tépett ruhák cafatjait ismerte volna fel a különös felfordulásban, mintha néhány véres folt szennyezte volna be a függönyt és az abroszt.

A szíve iszonyatosan kalapált; gyorsan leereszkedett a földre, és körülnézett, nem lát-e az utcán egyéb, dulakodásra valló jeleket is.

A szelíd fény pedig egyre világolt a nyugalmas éjszakában. Most vette csak észre D'Artagnan - előbb nem is vehette, mert nem volt semmi oka a vizsgálódásra -, hogy a feltúrt, megtiport földön emberek és lovak lábnyoma látszik kusza összevisszaságban. Azonkívül egy feltehetőleg Párizsból érkezett kocsi keréknyomai mély barázdát szántottak a puha talajba; a kerékvágás csak a pavilonig haladt, s onnan visszafordult Párizs felé.

D'Artagnan tovább vizsgálódott, s végül egy tépett női kesztyűt talált a fal tövében. A kesztyű bőre, ahol nem freccsent rá a sár; makulátlanul tiszta volt. Jóillatú női kesztyű; milyen szívesen csikarják ki az ilyet szép kedvesük kezéből a szerelmesek!

Minél tovább nyomozott, annál bőségesebben gyöngyözött homlokán a hideg veríték; szívét szörnyű aggodalom marcangolta, lélegzete ki-kihagyott, de azért a maga megnyugtatására egyre csak azt mondta, hogy a pavilonnak talán semmi köze sincs Bonacieux-néhez; a fiatalasszony nem a pavilonban, hanem a pavilon elé hívta találkára, s talán a szolgálat vagy férjének féltékenysége marasztalta Párizsban.

De valamennyi okoskodását halomra döntötte, ízzé-porrá zúzta, cafatokra tépte valami fájó sejtelem, ami olykor egész mivoltunkat lenyűgözi, és százfelől harsogja felénk, hogy minden porcikánk, ami erre fogékony, felfoghassa: nagy csapás fenyeget!

Most már D'Artagnan úgy viselkedett, mint egy tébolyult: az országútra rohant, visszafordult a mellékúton, lement a komphoz, és faggatni kezdte a révészt.

Este hét óra tájt a révész egy hölgyet szállított át a folyón; a hölgy szemlátomást azon igyekezett, hogy fel ne ismerjék. Ám a révész, épp a nagy óvatosság miatt, jobban megfigyelte, és megállapította, hogy fiatal és csinos.

Akárcsak ma, akkoriban is szinte sereglett a csinos, fiatal asszonynép Saint-Cloud-ba, s felettébb óvakodtak is, hogy rájuk ismerjenek, D'Artagnan azonban ennek ellenére percig sem kételkedett benne, hogy a révész szeme Bonacieux-nén akadt meg.

A révész kunyhójában lámpa égett; D'Artagnan felhasználta az alkalmat, még egyszer átfutotta Bonacieux-né levelét, nem tévedett-e, csakugyan Saint-Cloud-ba szólt-e a találka, nem máshová, és csakugyan D'Estrées úr pavilonja elé, és nem valamilyen más utcába.

De minden egybehangzón bizonyította, hogy D'Artagnan sejtelmei nem csalnak, s valami nagy szerencsétlenség történt.

Megint nekiiramodott, és visszarohant a kastélyhoz; az járt az eszében, hogy időközben talán történt valami a pavilonnál, és felvilágosítást szerezhet.

Az utca most is néptelen volt, az ablakban változatlanul égett a szelíd csendes lámpafény.

D'Artagnannak most eszébe jutott a kerti ház; jóllehet némán és vakon húzódik meg amott, talán mégiscsak látott valamit, talán el is mondja majd, amit látott.

A kertkapu zárva volt, D'Artagnan azonban átugrott a sövényen, és bárhogy ugatott is láncán a kutya, odasietett a kalyibához.

Kopogtatott, de először senki sem felelt. Halotti csend uralkodott a viskóban is, akárcsak a pavilonban; de utolsó reménye mégiscsak ez a házikó volt, tehát nem tágíthatott.

Nemsokára mintha gyenge neszt hallott volna belülről; olyan félénk motozást, mintha maga is reszketne tőle, hogy észreveszik.

D'Artagnan nem zörgetett tovább; kérte, nyissanak ajtót, és hangja oly ígéretesen és nyugtalanul, oly hízelgőn és rémülten zengett, hogy a legriadtabb lélek bizalmát is megnyerte volna. Végre kinyílt, illetve inkább csak elmozdult, megrebbent az ósdi szúette zsalugáter, és nyomban be is csukódott, amint a sarokban pislákoló szegényes lámpa fénye megcsillant D'Artagnan övén, kardnyelén és pisztolyainak markolatán. Bármily kurta kis villanás volt is, D'Artagnan megpillantotta odabent egy öregember arcvonásait.

- Az Isten szerelmére! - szólalt meg - hallgasson rám: várok valakit, de nem jön, s majd megőrülök, oly nyugtalan vagyok. Történt a környéken valami szerencsétlenség? Beszéljen.

Lassan újra kinyílt az ablak, újra megjelent ugyanaz a fej; most még az előbbinél is sápadtabbak voltak arcvonásai.

D'Artagnan nyíltan, egyszerűen elmondta történetét, éppen csak a neveket hallgatta el; találkája volt egy fiatalasszonnyal a pavilon előtt, de hiába várta, akkor felmászott a hársfára, és a lámpa világánál meglátta a feldúlt szobát.

Az öreg figyelmesen végighallgatta, és közben egyre bólogatott: igen, igen; amikor pedig D'Artagnan elhallgatott, megcsóválta fejét, s a fiatalember nem sok jót olvashatott le arcáról.

- Szóljon hát! - kiáltott fel D'Artagnan - az Isten szerelmére, beszéljen!

- Jaj, uram - mondta az aggastyán -, ne is kérdezzen, mert ha megmondanám, mit láttam, biztosan megkeserülném.

- Hát mégiscsak látott valamit? - folytatta D'Artagnan. - Az Isten szerelmére! - sürgette, és egy aranyat vetett az öreg elé - beszéljen hát, beszéljen: mit látott! Nemesi becsületemre mondom, szívem legmélyébe rejtem minden szavát.

Annyi őszinteség és fájdalom tükröződött D'Artagnan arcáról, hogy az öreg közelebb intette, és így suttogott:

- Kilenc óra lehetett, amikor valami zajt hallottam az utcán; kíváncsi voltam, mi az, az ajtóhoz mentem; és észrevettem, hogy jön valaki. Szegény ember vagyok, tolvajoktól nincs mit félnem, magam nyitottam ajtót, s azt láttam, három férfi állt odakint néhány lépésnyire. Távolabb, a sötétben, egy hintó, mellette hátaslovak. A hátaslovak nyilván a három lovaglóruhás férfira vártak.

- Jó estét, uraim! - kiáltottam feléjük - mit óhajtanak?

- Létrád van-e? - kérdezte az egyik; az lehetett a parancsnokuk.

- Van, uram, gyümölcsszedéskor használom.

- Add ide, aztán be a házba; nesze egy tallér a háborgatásért. De jegyezd meg: ha egy szóval is elmondod, mit láttál, és mit hallottál (mert biztosra veszem, hogy leselkedsz és hallgatózol, bármivel fenyegetlek is), halál fia vagy.

Azzal egy tallért dobott elém, én fölvettem, ő meg elvitte a létrámat.

Bezártam utánuk a kertkaput, aztán csakugyan úgy tettem, mintha bezárkóznék a házba, de a hátsó ajtón tüstént ki is jöttem, és a sötétség leple alatt előre osontam addig a bodzabokorig; onnan végignézhettem, de engem senki nem láthatott meg.

A három férfi csendesen, óvatosan vezette előre a kocsit, s egy szegényesen öltözött, sötét ruhás, köpcös-pocakos ősz hajú, alacsony férfit segítettek ki belőle; a kis ember óvatosan felmászott a létrán, sunyin a szobába lesett, macskaléptekkel leereszkedett a földre, és halkan ezt mondta:

- Ő az!

Az a lovas, amelyik velem beszélt, menten a pavilonhoz sietett, zsebéből kulcsot húzott elő, és kinyitotta, majd ismét bezárta a kaput, és eltűnt szem elől; eközben a két másik férfi felkúszott a létrán. A kis öreg el nem mozdult a hintó ajtajától, a kocsis a lovak zabláját tartotta, egy szolga a hátaslovakra vigyázott. Hirtelen hangos kiáltozást hallottam a pavilonból, egy asszony az ablakhoz futott és feltépte, mintha le akarna ugrani. Mihelyt azonban a két férfit megpillantotta, megtorpant, és visszarohant, a két férfi pedig utána vetette magát.

Ettől fogva nem láttam semmit, csak a bútorok recsegés-ropogását hallottam. A nő sikoltozott, segítségért kiáltott. Azonban csakhamar elnémították. A három férfi felnyalábolta, és az ablakhoz vitte, ketten lecipelték a létrán, s a hintóba tették, majd a kis öreg is beszállt utána. A harmadik férfi a pavilonban maradt, becsukta az ablakot; egy pillanat múlva az ajtón távozott, és ellenőrizte, csakugyan bent van-e a kocsiban az asszony. Két cimborája már nyeregben várta, ő pedig szintén lóra pattant; az inas felült a kocsis mellé a bakra, a hintó a három lovas kíséretében elvágtatott, s azzal vége volt az egésznek. Azóta nem láttam, nem hallottam semmit.

D'Artagnant szinte letaglózta az irtózatos hír, csak állt némán, dermedten, s közben versenyt ugattak szíve mélyén a harag és a féltékenység démonai.

- Ejnye, fiatalúr - felelt az öreg, akit szemlátomást jobban meghatott ez a hangtalan kétségbeesés, mintha jajgatni, sírni látta volna D'Artagnant -, ne veszítse el a fejét, hiszen nem ölték meg, és ez a fő.

- Emlékszik-e rá - kérdezte D'Artagnan -, milyen volt az a férfi, aki ezt az aljas orvtámadást vezette?

- Nem ismerem.

- De látni azért látta, hiszen beszélt vele.

- Szóval a személyleírását kérdezi?

- Igen, azt.

- Szikár, barna képű, magas ember, fekete szemű, fekete bajszú, afféle nemesúr.

- Tessék! - kiáltott fel D'Artagnan - ő az, mindig csak ő. Úgy látszik, a rossz szellemem! Hát a másik?

- Milyen másik?

- A kisebbik.

- Az nem lehetett úriember, arra mérget veszek; kardja sem volt, s a többiek kutyába se vették.

- Biztosan lakáj volt - dörmögte D'Artagnan. - Ó, a szegény asszony! Szegény asszony! Ugyan mit csináltak vele?

- Uram, szavát adta, hogy nem beszél - szólt az öreg.

- Még egyszer szavamat adom, ne féljen, nemes vagyok. A nemesnek egyebe sincs, mint a szava, én pedig szavamat adtam magának.

D'Artagnan kétségbeesetten indult a komp felé. Néha el sem hihette, hogy Bonacieux-né járt a pavilonban, s egyre csak abban reménykedett, hogy másnap viszontlátja a Louvre-ban; néha meg attól reszketett, hogy más férfival is volt kalandja, s az féltékenységében meglepte és elrabolta. Egyre csak tűnődött, kesergett, s egészen elkeseredett.

- Hej, volnának csak itt a barátaim! - tört ki végül - akkor legalább remélhetném, hogy nyomára bukkanok, de ki tudja, velük is mi van!

Éjfélre járt az idő; legjobb ha Planchet után néz. Amelyik kocsma ablakában világot látott D'Artagnan, valamennyibe bezörgetett, és ajtót nyittatott, de Planchet-t nem találta sehol.

A hatodik kocsmánál tűnődni kezdett; nem sokat ér, ha így gondolomra nyomoz. Hiszen reggel hatra beszélte meg inasával a találkozót, és bárhol van is Planchet, engedélyt kapott rá.

Aztán meg az ötlött eszébe, hogyha itt marad a környéken, az események színhelyének közelében, esetleg kideríthet valamit a titokzatos ügyről. A hatodik kocsmánál tehát, mint már említettük, megállapodott, kért a legjobbik borból egy butéliával, a legsötétebb sarokban az asztalra könyökölt, s elhatározta, így várja meg a reggelt, de reményeiben újfent csalatkozott, és hiába hegyezte fülét, a káromkodások, kötődések és szitkok közepette, melyekkel társaságának tagjai, a munkások, lakájok és fuvarosok megtisztelték egymást, egyetlen célzás sem hangzott el, amiből kideríthette volna, hogyan, merre tűnt el a szegény asszony. Mit is tehetett volna ezek után? Jobb híján, és hogy elterelje magáról a figyelmet, benyakalta az üveg bort, aztán a lehetőséghez képest kényelmesen elhelyezkedett a kocsmazugban; és több-kevesebb sikerrel álomnak adta fejét. D'Artagnan, mint tudjuk, húszesztendős volt, s ebben a korban az álommal nem lehet kukoricázni: megköveteli adóját attól is, akinek szíve sötét kétségekbe merült.

Reggel hat óra tájt másnaposan ébredt, a görbe éjszakákra következő hajnalok szokásos hangulatában. A reggeli szépítkezéssel nem sok gondja volt; végigtapogatta zsebeit, nem használták-e ki éji nyugalmát a tolvajok, s miután gyémántköves gyűrűjét az ujján, erszényét a zsebében és pisztolyait a derékszíján találta, felkelt, kifizette a bort, és eltávozott; talán most reggel nagyobb szerencsével nyomozhat inasa után, mint az éjszaka. És íme a nyirkos, szürke ködben ki más került szeme elé, mint éppen a derék Planchet: kantáron tartotta a két lovat, s egy zugcsapszék kapujában várakozott; D'Artagnan is járt erre az éjszaka, de észre sem vette a kocsmacégért.

D'Artagnan nem tért egyenesen haza, hanem Tréville úr kapujában leszökkent a nyeregből, és felszaladt a lépcsőn. Ezúttal végleg eltökélte, hogy apróra elmondja a kapitánynak a történteket. Tréville úr bizonyára ellátja jó tanáccsal, és mivel szinte naponta látja a királynét, talán a felséges asszonytól szerezhet némi felvilágosítást a szegény varrónőről, aki most nyilván azért lakol, mert oly hűségesen szolgálta úrnőjét.

Tréville úr végighallgatta a fiatalember mondókáját, és komolysága világosan mutatta, hogy szerinte az egész kaland sokkal több, mint közönséges szerelmi bonyodalom, s amikor D'Artagnan befejezte:

- No - mondta -, itt ugyancsak kilóg a lóláb; nyilván a bíboros keveri a kártyát.

- De mit tegyünk? - kérdezte D'Artagnan.

- Az égvilágon semmit; pillanatnyilag legjobb, ha azt teszi, amit mondtam, és villámgyorsan kereket old Párizsból. Én majd beszélek a királynéval, szóról szóra elmondom, hogyan tűnt el a szegény asszony, mert a királyné nyilván még nem tud róla; neki is csak javára válik, ha mindenről pontosan értesül, s amikor uraságod, fiatal barátom, visszatér, talán már jó hírrel fogadhatom. Bízza csak rám a dolgot.

D'Artagnan tudta, hogy Tréville úr, jóllehet ő is gascogne-i, nem tékozolja ígéreteit, de ha történetesen megígért valamit, azt be is váltja, méghozzá kamatostul. Hálás köszönetet mondott tehát az érdemes kapitánynak eddigi és ezutáni jóindulatáért, és elköszönt: Tréville úr pedig, mivel őszintén szívén viselte a bátor és elszánt fiatalember sorsát, melegen megszorította a kezét, és szerencsés utat kívánt neki.

D'Artagnan eltökélte, hogy azonnal követi is Tréville úr tanácsait, megindult hát a Sírásók utcája felé; gondolta, ellenőrzi, hogyan állítja össze Planchet az útipoggyászt. Amint lakása közelébe ért, Bonacieux úr tűnt a szemébe; reggeli köntösben ácsorgott ajtaja előtt. D'Artagnannak egy csapásra eszébe jutott, hogyan jellemezte előző este házigazdájukat a bölcs Planchet, és most sokkal figyelmesebben szemügyre vette, mint a múlt alkalommal. Igen, sápadt, beteges, sárgás a bőre: jelzi, hogy vérébe epe szüremlik, de lehet, hogy mindez nem túl lényeges, ám ezen túl van valami jellegzetesen sunyi álnokság ráncos ábrázatán. A gazfickó másként nevet, mint aki becsületes, a képmutató másként könnyezik, mint a derék. Minden álnokság szinte álarc, és bármilyen sikerült is az álarc, ha jobban megfigyeljük, végül is mindig letéphetjük az arcról.

Most D'Artagnan is úgy érezte, hogy Bonacieux úr álarcot visel, és ez az álarc fölöttébb visszataszító.

Ezért le sem tudta küzdeni utálkozását, és éppen azon volt, hogy odább megy, és szóra sem méltatja Bonacieux-t, ám az maga szólította meg, éppen úgy, mint az este.

- Ez már igen, fiatalember! Úgy látom, hosszúra nyúlt az éjszaka! Reggel hétig, az angyalát! Ha nem csalódom, ugyancsak fejtetőre állítja a szokásokat: akkor fekszik le, amikor más felkel.

- Kegyedet viszont nem illetheti szemrehányás emiatt, Bonacieux uram - szólt a fiatalember -, kegyed a rendesség mintaképe. Bár igaz, ami igaz: akinek fiatal és csinos a felesége, annak nem kell futnia a boldogság után, annak házhoz jön a boldogság, ugyebár, Bonacieux mester?

Bonacieux holtsápadtra vált, és mosolyra fintorította arcát.

- Hehe! - mondta aztán - nagy kópé maga. De hol az ördögbe csatangolt egész éjszaka a fiatalúr? Úgy látom, elég rossz idő járta a mellékutakon.

D'Artagnan a csizmájára tekintett, s látta, hogy vastagon lepi a sár, ám ugyanakkor megakadt a szeme a rőfös cipőjén és harisnyáján is: mintha ő is ugyanabban a kátyúban járt volna, szakasztott ugyanolyan sárfoltok tarkították cipőjét, harisnyáját.

Hirtelen egy gondolat villant meg D'Artagnan fejében. A pocakos-köpcös őszülő emberke, a sötét ruhás lakáj, akit kutyába sem vettek a támadó csapat martalócai, nem volt senki más, mint éppen Bonacieux. Az asszony elrablásában a férj segédkezett.

D'Artagnan tenyere iszonyatosan viszketett: legszívesebben torkon ragadta volna a rőföst, hogy belefojtsa a lelket, ám, mint már említettük, fölöttébb óvatos legény volt, s ezért uralkodott magán. Arcvonásai azonban oly szembeszökően mutatták háborgó indulatait, hogy Bonacieux megrémült, és szeretett volna hátralépni, de éppen az ajtószárny előtt áll, s a csukott ajtó miatt egy tapodtat sem mozdulhatott.

- Nos, kedves tréfamester uram - szólt D'Artagnan -, lehet hogy a csizmámnak nem ártana egy kis tiszta víz, de a maga cipőjére-harisnyájára is ráférne, ha egy csöppet kikefélné. Talán csak nem tekergett maga is az éjszaka, Bonacieux mester? Hej, kutyateremtette! Ez már igazán nem illik a maga korában, főként, ha az embernek fiatal, csinos felesége van.

- Ej, miket beszél! - szólt Bonacieux - tegnap Saint-Mandéban voltam, szolgálót akarok fogadni, az után érdeklődtem. Ott lettem ilyen csatakos, azon a pocsék úton, és még nem volt időm cipőmet-ruhámat letisztogatni.

Bonacieux állítólagos úticélja csak még jobban alátámasztotta D'Artagnan gyanúját. Bonacieux azért emlegeti éppen Saint-Mandét, mert az pontosan az ellenkező irányban van, mint Saint-Cloud.

Ez az elképzelés volt első vigasztalása. Ha Bonacieux tudja, hol a felesége, bármikor kicsikarhatják belőle a titkot, ha egy kicsit megszorongatják. Csupán az kell, hogy bizonyosságra váljon a valószínűség.

- Bocsásson meg, kedves Bonacieux úr, de nem udvariaskodom tovább - mondta D'Artagnan. - Ha az ember nem alszik, pokolian megszomjazik, s én is úgy érzem, menten szomjan halok: engedje meg hát, hogy egy pohár vizet igyak itt uraságodnál; jó szomszéd ezt igazán nem tagadhatja meg.

Azzal meg sem várva házigazdája beleegyezését, besietett a házba, és gyorsan az ágyra pillantott. Az ágy érintetlen volt. Bonacieux nem töltötte otthon az éjszakát! Így hát alig egy-két órával ezelőtt érhetett haza; vagy egészen végig vagy legalábbis az első váltásig kísérte útjára a feleségét.

- Köszönöm, Bonacieux mester - mondta D'Artagnan, és felhajtotta a pohár vizet -, csupán ezt akartam. Most megyek is, Planchet majd kikeféli a csizmámat, és mihelyt befejezte, örömest elküldöm magához; ha óhajtja, a kegyed cipőjét is lekeféli.

Azzal faképnél hagyta a rőföst, aki váltig hüledezett a kurta-furcsa búcsúzkodáson, és azon tűnődött, nem esett-e a saját kelepcéjébe.

D'Artagnan felszaladt a lépcsőn, és Planchet-t nagy rémületben találta.

- Jaj, uram! - kiáltott fel az inas, amint gazdáját megpillantotta - csőstül jön az áldás; már alig vártam, hogy hazaérjen.

- Mi a baj? - kérdezte D'Artagnan.

- Akármibe lefogadom, hogy nem tetszik kitalálni, ki járt nálunk látogatóban.

- Mikor?

- Egy félórája, amikor Tréville úrnál tetszett lenni.

- Hát ki járt? Beszélj már!

- Cavois úr.

- Cavois úr?

- Személyesen.

- A bíboros úr gárdistáinak kapitánya?

- Ő maga.

- Le akart tartóztatni?

- Nagyon olyan szaga volt a dolognak, uram bár fölöttébb mézesmázosan viselkedett.

- Hm, mézesmázosan...

- Hát szóval olyan volt, mint a cseppentett méz, uram.

- Olyan volt?

- Azt mondta, Őeminenciája küldte; a bíboros úr igen nagyra becsüli uraságodat, és kéri, szíveskedjék menni a Palais-Royalba.

- És te mit feleltél?

- Hogy ez lehetetlen, mert, amint maga is látja, nem tetszik itthon lenni.

- Mit mondott erre?

- Azt, hogy feltétlenül tessék hozzá benézni még a mai napon, aztán még azt is a fülembe súgta: "Mondd meg a gazdádnak, hogy Őeminenciája igen-igen kedveli, és talán a szerencséje függ ettől a látogatástól."

- A bíboros úr kelepcéje elég otromba ezúttal - felelte mosolyogva a fiatalember.

- Magam is láttam, hogy kelepce, és azt feleltem, biztosan kétségbe tetszik majd esni, ha vissza tetszik érkezni.

- És hova ment a gazdád? - kérdezte Cavois úr.

- Champagne-ba. Troyes-ba - mondtam én.

- Mikor ment el?

- Tegnap este.

- Planchet, derék barátom - szakította félbe D'Artagnan - mondhatom, igazán kincset érsz.

- Tetszik érteni, uram, úgy gondoltam, ha el óhajt menni Cavois úrhoz, bármikor meghazudtolhat, és azt mondhatja, nem tetszett elutazni; ebben az esetben a hazugság engem terhel, én meg nem vagyok nemes, nyugodtan hazudhatok.

- Ne félj semmit, Planchet, nem esik csorba igazmondó híreden: negyedóra múlva itt sem vagyunk.

- Én is éppen így gondoltam. Ugye, nem vagyok túl kotnyeles, ha megkérdezem hová, megyünk?

- Hát hová mennénk, a kutyafáját! Pontosan az ellenkező irányba, mint mondtad. Hát csöppet se érdekel, mi történt Grimaud-val, Mousquetonnal, és Bazinnel? Mert engem nagyon is érdekel, mit csinálhat Athos, Porthos meg Aramis.

- Már hogyne érdekelne, uram - felelte Planchet -, csak tessék szólni, és máris indulok; úgy gondolom, mostanság sokkal egészségesebb nekünk a vidéki levegő, mint a párizsi. Tehát...

- Tehát csomagolj, Planchet, és gyerünk; én szépen zsebre vágom a kezem, és előre megyek, hogy semmit meg ne orrontsanak. A Gárdapalotánál találkozunk. Igaz is, Planchet, azt hiszem, fején találtad a szöget: házigazdánk valóban piszkos gazember.

- Látja uram, nekem hihet, ha én mondok valamit; én kérem fiziognómus vagyok.

D'Artagnan a megbeszélés szerint előre ment, azután, hogy egészen megnyugtassa lelkiismeretét, utoljára még végigjárta mindhárom jó barátja lakását; hírüket sem hallotta senki, csupán Aramis kapott egy illatos levélkét, finom vonású, apróbetűs írással.

D'Artagnan magához vette. Tíz perc múlva Planchet utolérte a Gárdapalota istállójánál. D'Artagnan maga nyergelte fel a lovát; nem akart időt veszíteni.

- Nagyon jó - mondta Planchet-nak, mikor az útipoggyászt is hozzátette a fölszereléshez -, most pedig nyergeld föl a másik lovat, és máris indulhatunk.

- Azt tetszik gondolni, hogy fejenként két-két lóval gyorsabban haladunk? - kérdezte Planchet sunyi képpel.

- Uraságod roppant szellemes - felelte D'Artagnan -, de ha négy lovat viszünk, velünk jöhetnek majd hazafelé barátaink, ha ugyan életben leljük őket.

- Igazi csoda volna - válaszolt Planchet -, ám Isten irgalmassága végtelen, és nem szabad kétségbeesnünk.

- Ámen - mondta D'Artagnan, és lóra pattant.

Azzal mindketten eltávoztak a Gárdapalotából, egyik jobbra, másik balra: az egyik a villette-i, a másik a montmartre-i kapun; csupán Saint-Denis-nél adtak egymásnak találkozót, és mivel a hadmozdulatot mindketten igen pontosan végrehajtották, céljukat tökéletes siker koronázta. D'Artagnan és Planchet együtt érkezett meg Pierrefitte-be.

Mi tagadás, nappal bátrabb volt ez a Planchet, mint éjszaka.

Vele született óvatossága mindazonáltal egy pillanatra sem hagyta cserben; még élénken éltek emlékezetében első útjuk viszontagságai, és minden szemközt jövőben ellenséget szimatolt. Ennek következtében szünet nélkül emelgette a kalapját, s ezért folytonos fejmosásban volt része, mert D'Artagnan attól tartott, hogy a túlzott udvariasság miatt mindenki azt hiszi, Planchet valami ágrólszakadt kurtanemes szolgája.

Így aztán, akár azért, mert a járókelőket jókedvre hangolta Planchet udvariassága, akár mert ezúttal senki sem akart kelepcét állítani a fiatalembernek, utazóink minden bonyodalom nélkül eljutottak Chantillyba, és megszálltak a Nagy Szent Mártonhoz címzett fogadóban. Már első útjukon is ide tértek volt be.

Amikor a fogadós megpillantotta a fiatalembert, s nyomában az inast meg a két vezetéklovat, tisztelete jeléül elébük sietett a kapuba. D'Artagnan úgy gondolta, nem árt ha megpihen, akár megtalálja Porthost a fogadóban, akár nem, hiszen máris tizenegy mérföldet tudott maga mögött. Meg aztán, úgy lehet, nem is volna helyénvaló, ha ajtóstul rontana be a házba, és rögtön kérdezősködni kezdene a testőr után. E megfontolások következtében nem is érdeklődött senki felől, hanem leszállt a lóról, inasa gondjára bízta az állatokat, belépett egy kisebb szobába - azok térnek be ide, akik egyedül kívánnak maradni -, egy butélia bort rendelt a legjobbikból, és vacsorát, minél finomabbat. Kérése még inkább alátámasztotta a kocsmáros jó véleményét; első pillantásra felismerte ő, kiféle-miféle az ifjú utazó.

Így aztán villámgyorsan ki is szolgálták D'Artagnant.

A gárdaezredet a királyság nemeseinek színe-javából toborozták, tehát bármily egyszerű öltözéket viselt is D'Artagnan, inasa és négy tüzes paripája miatt mégiscsak szemet szúrt mindenkinek. Maga a fogadós szolgálta ki, D'Artagnan pedig ennek láttán két poharat hozatott, és ilyeténképpen kezdte meg a beszélgetést:

- Szó ami szó, fogadós uram, a legjobbik borát kértem, és ha becsapott, elmondhatja, hogy ki miben vétkezik, abban bűnhődik; én ugyanis utálok egyedül inni, s ezért most maga is velem iszik. Fogja hát a poharat, és igyunk. De mire igyunk, hogy senkit meg ne sértsünk? Igyunk arra, hogy fogadóját mindig számosan látogassák.

- Nagyságod igazán kegyes -, felelt a fogadós -, és tiszta szívből köszönöm jókívánságait.

- Ne áltassa magát - mondta D'Artagnan - talán nem is gondolja, mennyire önző pohárköszöntőm: csak abban a fogadóban érezzük jól magunkat, ahol sok vendég megfordul; ha egy üzlet a csőd szélére kerül, ott minden a feje tetején áll, s az utazó is megszenvedi a fogadós gondjait; márpedig én sokat utazom, főképpen errefelé, ezért szeretném, ha minden kocsmárosnak jól menne a sora.

- Magam is azt hiszem - szólt a fogadós -, hogy nem első ízben van szerencsém látni uraságodat.

- Legalább tízszer megfordultam Chantillyben, és legalább három-négyszer szálltam meg a fogadójában. Például éppen tíz-tizenkét napja jártam errefelé, barátaimat kísértem el, három testőrt, úgyannyira, hogy egyikük tengelyt akasztott fogadójában egy ismeretlen idegennel, mert az valamilyen mondvacsinált ürüggyel belekötött.

- Hohó, ez az! - mondta a fogadós - nagyon jól emlékszem. Nem Porthos urat gondolja nagyságod?

- De igen, éppen így hívják. Az istenért, kedves fogadós uram, beszéljen hát, csak nem érte valami baj?

- Hát nem vette észre nagyságod, hogy Porthos úr nem tudta folytatni az útját?

- Megígérni megígérte, hogy utánunk jön, de aztán nem csatlakozott.

- Azóta is szerény vendéglőmet tiszteli meg.

- Tessék? Azóta is a maga vendéglőjét tiszteli meg?

- Úgy van uram, szerény vendéglőmet, elég sok gondot is okoz.

- Vajon miért?

- Meglehetősen nagylábon élt.

- No és? Ha nagylábon élt, majd megfizet.

- Jaj uram, minden szava igazi balzsamír fájó szívemre! Jócskán előlegeztünk ugyanis Porthos úrnak, és éppen ma reggel jelentette ki a seborvos, hogy ha Porthos úr nem fizet, rajtam hajtja be követelését, mert én hívattam el.

- Szóval Porthos megsebesült?

- Magam sem tudom, uram.

- Hogyhogy nem tudja? Ki tudhatná, ha maga nem?

- Igaz uram, de egy fogadós sokszor nem mondhatja el, amit tud, főként, ha azt mondják neki: "Ne szólj szám, nem fáj fejem."

- No jó! De azért meglátogathatom?

- Hogyne uram. Menjen föl ezen a lépcsőn az első emeletre, és kopogtasson az egyes ajtón. De szóljon, hogy uraságod az.

- Külön kell szólnom?

- Igen, nehogy baj érje.

- Ugyan miféle baj érne?

- Például Porthos úr azt hihetné, hogy a házhoz tetszik tartozni, és dühében esetleg felnyársalná uraságodat, vagy golyót röpítene a fejébe.

- De hát mit csináltak vele?

- A pénzemet szerettem volna megkapni.

- A fenét! akkor már értem: Porthos úr nem szíveli az ilyen kérést, főleg, ha túl sok a kinnlevősége; de azt már nem értem, hogy most miért ne volna pénze.

- Magam sem értem, mi azonban fölöttébb szeretjük a rendet és minden héten mindenkivel leszámolunk, tehát Porthos úrnak is benyújtottuk egy hét után a számlát, de nyilván nem a megfelelő pillanatban jelentkeztünk, mert alighogy megemlítettük a dolgot, pokolba küldött valamennyiünket; igaz ugyan, hogy előző este kártyázott.

- Micsoda? Kártyázott? és kivel?

- Honnan tudhatnám? Isten tudja kivel, egy úriember tért be a fogadómba, és Porthos úr meghívta egy partira.

- És persze vesztett a boldogtalan.

- Még a lovát is eljátszotta, uram, mert amikor az idegen felszedelőzködött, észrevettük, hogy inasa Porthos úr lovát nyergeli fel. Szóvá is tettük, ő azonban azt felelte, hogy ne üssük más dolgába az orrunkat: a ló az övé. Tüstént értesítettük Porthos urat, ő azonban kiüzent, hogy ripőkök vagyunk, ha kételkedni merészelünk egy úriember szavában, és ha az illető azt mondja, hogy a ló az övé, hát akkor bizonyosan az övé is.

- Csak Porthos lehet, ráismerek - dörmögte D'Artagnan.

- Erre - folytatta a fogadós - beüzentem, hogyha már semmi mód nem egyezhetünk meg a fizetség dolgában, legalább azt szeretném remélni, hogy talán lenne szíves vendégeskedésével kitüntetni a szomszéd fogadóst, az Arany Sas gazdáját. Porthos úr azonban azt felelte, az én fogadóm jobb, ő ehhez ragaszkodik.

E fölöttébb hízelgő válasz hallatára nem szorgalmazhattam távozását. Mindössze annyit kértem még, volna szíves átadni a szobáját, mert az a legszebb az egész fogadóban; igen csinos szobácskát adnék helyette a harmadik emeleten, talán az is jó volna neki. Porthos úr azonban erre azt üzente, minden pillanatban megérkezhetik szíve hölgye, az egyik legragyogóbb dáma a királyi udvarban; értsem meg tehát, hogy ilyen előkelő személyhez még az a szoba sem méltó, amelyben lakni kegyeskedik.

Bármennyire beláttam is, hogy helyesen beszél, úgy véltem, nem tágíthatok, ő azonban fölöslegesnek ítélt minden további vitatkozást, elővette pisztolyát, kitette az éjjeliszekrényre, és kijelentette: annak aki akár házon kívül, akár házon belül egyetlen szót is szól költözködésről, kiloccsantja az agyvelejét, amiért oktalanul a más dolgába ütötte az orrát. Így hát, uram, azóta senki sem nyitott rá ajtót, kivéve az inasát.

- Szóval itt van Mousqueton is?

- Itt uram; öt napig távol volt, aztán ő is szerfölött morc kedvében tért vissza: úgy látszik, nem sok öröme telt az utazásban. Ő azonban, sajna, sokkal mozgékonyabb mint gazdája, fel is forgat mindent Porthos úr miatt, és mivel attól tart, hogy esetleges kérései elől elzárkózhatunk kérés nélkül szedi össze amire szüksége van.

- Szó ami szó - felelte D'Artagnan -, mindig úgy vettem észre, hogy ez a Mousqueton rendkívül buzgó és nagyon eszes.

- Lehet, uram, de képzelje el, hogy ha évente csupán háromszor kerül utamba ennyi ész és ily nagy buzgalom, akár be is csukhatom a boltot.

- Miért csukná? Porthos majd fizet!

- Hát... - dünnyögte tamáskodva a fogadós.

- Egy igen előkelő hölgy pártfogolja, és bizonyára kisegíti majd; neki igazán potomság egy ilyen kis tartozás.

- Ha szabad szólanom, uram, én azt hiszem...

- No mit?

- Sőt tudom is...

- Mit?

- Sőt mérget veszek rá...

- Mire vesz mérget? Nyögje ki már!

- Csak azt akarom mondani, hogy ismerem azt az előkelő hölgyet.

- Maga?

- Igen, én.

- Ugyan honnan ismeri?

- Hát, uram, ha biztosra vehetnem, hogy nem ad ki...

- Beszéljen nyugodtan, nemesi szavamra mondom, nem bánja meg, ha őszintén beszél.

- Szóval meg tetszik érteni, hogyha az ember nyugtalan, akkor sok mindennel megpróbálkozik.

- Maga mivel próbálkozott?

- Csupán olyasvalamivel, amihez minden hitelezőnek joga van.

- Mondja hát.

- Porthos úr levelet írt a hercegnőnek, és ideadta, tegyük postára. Akkor még nem volt itthon az inasa. Porthos úr nem mozdulhatott ki a szobából: mit tehetett volna, velünk közölte óhajait.

- És aztán?

- Tetszik tudni, a posta sose biztos, ezért nem is adtuk föl a levelet; egyik legényemet úgyis éppen Párizsba küldtem, megparancsoltam hát neki, adja át a levelet a hercegnő saját kezébe. Hiszen ugye, éppen így jártunk el Porthos úr szándéka szerint, aki olyannyira lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk a levélre. Nem igaz?

- Mondjuk.

- Nos hát uram, tudja-e, ki az előkelő hölgy?

- Nem tudom; Porthos nekem is csak úgy beszélt róla.

- Tudja-e, ki az állítólagos hercegnő?

- Mondtam már; nem ismerem.

- A Châtelet törvényszék egyik bírájának vén felesége, név szerint Coquenard asszonyság; legalább ötvenéves, de játssza a féltékeny ifjú hölgyet. Mindjárt furcsállottam én, uram, hogy egy hercegnő a Medvék utcájában lakik.

- Hát ezt honnan tudja?

- Onnan uram, hogy fejébe szállt a vér, amikor elolvasta a levelet; azt kiabálta, hogy Porthos úr hűtlen és csapodár, és megint valami szoknya miatt kaszabolták össze.

- Micsoda, összekaszabolták?

- Jaj, istenem, miket beszélek!

- Azt mondta, hogy Porthost összekaszabolták.

- Azt, uram, bár életre-halálra megtiltotta, hogy beszéljek róla!

- Miért?

- Teringettét, uram! Hát csak azért, mert amikor itt tetszettek hagyni, és ő hajbakapott az idegennel, égre-földre esküdözött, hogy egy csapásra kettéhasítja, és az lett a vége, hogy hősködése ellenére az idegen nyújtóztatta ki a padlón. No most már, Porthos úr ugyancsak büszke természetű, kivéve, amikor a hercegnőjének üzen, mert szánalmat akar kelteni maga iránt; így hát büszkesége miatt senkinek sem hajlandó bevallani, hogy megdöfték.

- Szóval megdöfték? Azért nem kelt föl az ágyból?

- Megdöfték, uram, mégpedig istenesen. Úgy látom, uraságod barátja szívós, akár a macska.

- Maga is látta a párbajt?

- Kíváncsi voltam rájuk, ezért végignéztem a verekedést, de ők nem láttak engem.

- És hogy történt?

- Hát nem sokáig tartott, annyi szent. Felálltak, az idegen cselezett, majd kitört, de oly gyorsan, hogy mire Porthos úr kivédhette volna a döfést, máris három hüvelyknyire volt a vas a bordái között. Hanyatt vágódott. Az idegen tüstént a torkának szegezte kardját, Porthos úr pedig látta, hogy tehetetlen, és elismerte vereségét. Erre az idegen megkérdezte a nevét, s amikor megtudta, hogy Porthosnak hívják, nem D'Artagnannak, talpra segítette, visszakísérte a fogadóba, lóra pattant és eltűnt.

- Úgy! Szóval az idegen azt a bizonyos D'Artagnant szerette volna megkaparintani?

- Ezek szerint igen.

- Nem tudja, mi lett vele?

- Nem, sosem láttam azelőtt, de azóta sem.

- Nagyszerű; mindent tudok, amit tudni akartam. Tehát azt mondja, Porthos szobája az egyes szám, az első emeleten?

- Az egyes, uram, a legszebb az egész fogadóban, már tízszer is kiadhattam volna azóta.

- Eh, ne féljen! - szólt D'Artagnan nevetve - Porthos fizet, Coquenard hercegné majd kisegíti.

- Hercegné vagy bíróné, nekem édes mindegy, uram, csak a bukszáját nyissa ki, de a hölgy ugyancsak a sarkára állt, kijelentette, hogy unja már Porthos úr csalfaságát és követelődzését, s egy lyukas garast sem ad.

- És maga átadta vendégének ezt az üzenetet?

- Hát mért ne adtam volna át, istenem? Tegnap, újra írt, most már azonban inasa tette postára a levelet.

- Azt mondja, a bíróné vén és csúnya?

- Testvérek között is megvan ötvenéves, uram, és igazán nem nagy szépség, legalábbis Pathaud szerint.

- Akkor ne féljen semmitől, végül is beadja a derekát; különben sem hiszem, hogy Porthos olyan sokkal tartozik.

- Már hogyne tartoznék sokkal! Eddig legalább húsz arannyal adósom, nem is számítva az orvost. Mert semmit meg nem von magától, de nem ám, látszik rajta, hogy mindig vígan élt.

- És ha a szeretője elhagyná, barátja akkor is akad, biztosíthatom. Legyen hát egész nyugodt, kedves fogadós uram, és bánjon vele továbbra is oly figyelmesen, amint állapota megköveteli.

- Nagyságod megígérte, hogy nem emlegeti a bírónét, s egy szót sem szól arról, hogy Porthos úr megsebesült.

- Meg; szavamat adtam.

- Különben végem, tetszik tudni!

- Ne féljen, nem eszik olyan forrón, ahogy főzik.

Azzal D'Artagnan felment a lépcsőn; a fogadós most már kissé nyugodtabb volt, mert valamelyest nagyobb biztonságban tudta két legdrágább kincsét: a pénzét meg az életét.

A lépcső tetején, a folyosó legszembetűnőbb ajtaján tintával írt óriási fekete 1-es szám volt látható; D'Artagnan bekopogtatott, s amikor belülről kikiáltották, hogy szabad, belépett.

Porthos ágyban feküdt és "hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból", Mousquetonnal kártyázott; eközben a tűz előtt egy sor fogoly forgott a nyárson, a nagy kandalló két sarkán meg egy-egy kondér fortyogott, ínycsiklandó illatot árasztva: egyfelől nyúlpaprikás, másfelől halászlé szagát. Egy kis asztalon s a komód márványlapján üres palackok sorakoztak.

Alig pillantotta meg barátját Porthos, nagyot rikkantott örömében. Mousqueton pedig tisztelettel fölállt, átadta helyét, és megvizitálta a két bográcsot: úgy látszott, különös figyelmet szentel nekik.

- Hej, uramisten! Csakhogy itt van! - fogadta Porthos D'Artagnant - isten hozta! Ne haragudjék, ha csak így üdvözlöm az ágyból. - Aztán meglehetősen nyugtalanul pillantott D'Artagnanra: - Tudja már, mi történt velem?

- Nem tudom.

- A fogadós nem szólt semmit?

- Csak azt kérdeztem, itt van-e, s azonnal a szobájába siettem.

Porthos szemlátomást megkönnyebbülve lélegzett fel.

- De hát mi történt kegyeddel, kedves Porthosom? - érdeklődött D'Artagnan.

- Csak az, hogy ellenfelemre sújtottam, már háromszor megforgattam benne a kardom, és éppen azon voltam, hogy negyedszerre megadom neki a kegyelemdöfést, amikor megbotlottam egy kőben és kificamítottam a térdem.

- Igazán?

- Isten bizony! De szerencséje volt a csibésznek, különben azóta alulról szagolná az ibolyát, elhiheti.

- Mi történt hát vele?

- Mit tudom én! Beérte azzal, amit kapott, aztán kereket oldott. Hát magával mi lett, kedves D'Artagnanom?

- Szóval - folytatta D'Artagnan -, most ez a térdficam köti ágyhoz, kedves Porthos?

- Hát igen, istenem, de igazán csekélység; különben is egy-két nap múlva talpon vagyok.

- És miért nem vitette magát Párizsba? Azt hiszem, itt szörnyen unatkozik.

- Párizsba készültem magam is, azonban, kedves barátom, tartozom kegyednek egy vallomással.

- Halljuk.

- Hát tudja, csakugyan szörnyen unatkoztam, ezt jól kitalálta. Még a zsebemben volt a hetvenöt arany, és szórakozni akartam; itt volt egy úriember átutazóban, megkértem jöjjön fel hozzám, gondoltam, meghívom, kockázzunk egy kicsit. Elfogadta a meghívást, s aztán, mi tagadás, hetvenöt aranyam az ő zsebébe vándorolt; a lovamról nem is beszélek, az csak ráadás volt. De hát magával mi van, kedves D'Artagnanom?

- Sebaj, kedves Porthos, senki sem lehet mindenben szerencsés - felelte D'Artagnan: - "Kártyaveszteség, szerelmi nyereség" - mondja a közmondás. Akit a szerelemben így üldöz a szerencse, azon a kártya bosszút áll, de aki ilyen nagy kópé, az rá sem hederít, bármily csapodár is Fortuna istenasszony! Hiszen itt van a hercegnője, az csak biztosan segít, ugyebár?

- Tudja, hogy van ez, kedves D'Artagnan: a baj sosem jár egyedül - felelte Porthos, rendkívül könnyedén -, írtam is neki, hogy sürgős szükségem volna ötven aranyra, mert olyan helyzetbe jutottam...

- És?

- És? Nyilván vidéki birtokára utazott, mert nem válaszolt.

- Nem?

- Nem. Ezért tegnap újabb levelet küldtem neki, s nyomatékosan megsürgettem a pénzt. Igazán örülök, hogy itt van, kedves barátom, beszéljünk hát inkább kegyedről. Meg kell vallanom, egy kicsit már kezdtem aggódni kegyedért.

- Úgy látom, meglehetősen előzékeny kedves vendégéhez a fogadós, Porthos uram - felelte D'Artagnan a gyengélkedőnek, és a teli bográcsokra meg az üres butéliákra mutatott.

- Ahogy vesszük! - mondta Porthos. - Már három-négy napja benyújtotta a számlát a pimasz, én meg számlástul kitessékeltem őkelmét; most aztán úgy élek itt, mint afféle hódító: a győztes jogán. Félek is folyvást, hogy megostromolják harci állásomat, ezért vagyok éjjel-nappal állig fegyverben, amint látja.

- De, ha nem tévedek, időnként ki-kitör a várból - kacagott D'Artagnan.

Ujjával a butéliák és bográcsok felé bökött.

- Sajna, magam nem tehetem! - felelt Porthos. - Ágyhoz köt ez a nyavalyás ficam, de Mousqueton felderítő őrjáratokat tart, és mindig hoz egy kis harapnivalót. Mousqueton komám - folytatta Porthos -, amint látod, utánpótlás érkezett, ennivalóban is szükség lesz utánpótlásra.

- Mousqueton - szólt D'Artagnan -, kérni szeretnék valamit.

- Éspedig uram?

- Elkérném Planchet részére a receptedet; megeshetik, hogy én is ostromzár alá kerülök, s akkor ugyancsak kapóra jönne, ha ugyanolyan jól el tudna látni, mint te a gazdádat.

- Ó, istenem! - mondta szerényen Mousqueton - mi sem könnyebb ennél, uram. Csak szemfülesség kell hozzá, semmi más. Falun nevelkedtem, s atyám üres óráiban hébe-hóba vadorzással is foglalkozott.

- És különben mit csinált?

- Érdekes ipart folytatott, uram; mindig az volt a véleményem, hogy jól kiválasztotta.

- Mi volt az?

- Akkoriban a hugenották harcoltak a katolikusok ellen; atyám látta, hogyan irtja a katolikus a hugenottát, s a hugenotta a katolikust, persze mindig a vallás szent nevében; így hát atyám vegyes hitvallásra tért, s egyszer hugenotta volt, máskor katolikus. Az volt a szokása, hogy vállára kapta mordályát, s az utak mentén őgyelgett a sövény mögött; ha egymagában közeledett feléje valami katolikus, nyomban felbuzdult benne a protestáns hitvallás. A mordályt az utasra emelte, s amikor az nem volt messzebb, mint tíz lépésnyire, társalogni kezdett vele; az eszmecsere többnyire azzal végződött, hogy az utas elhordta az irháját, de otthagyta a bukszáját. Talán mondanom sem kell, hogy amikor hugenotta jelent meg az úton, nyomban felcsapott atyám szívében a katolikus hitbuzgalom, s maga sem értette már, hogyan kételkedhetett negyedórával azelőtt szent hitünk fölényében. Én ugyanis katolikus vagyok, uram, bátyámat viszont atyám, aki az elvek embere volt, hugenottának íratta be.

- S hogyan végezte az érdemes férfiú? - kérdezte D'Artagnan.

- Módfelett gyászosan, uram. Egy szép napon az egyik dűlőn két tűz közé került: jobbról egy katolikus, balról egy hugenotta; sajnos, régi ügyfele volt mind a kettő, és felismerték. Össze is fogtak ellene, s felkötötték egy fára, aztán a legközelebbi falu kocsmájában mindjárt el is dicsekedtek a jó fogással; a bátyámmal együtt éppen akkor én is ott iszogattam.

- Mit csináltatok erre?

- Hagytuk uram, hadd fecsegjenek - válaszolt Mousqueton. - De amint kiléptek a kocsmából, mindkettő más-más útra tért; a bátyám lesbe állt a katolikusra, én meg a protestánsra. Két órába sem telt, rendbe tettük a dolgot, mindegyik megkapta a magáét, mi pedig nem győztük csodálni szegény jó atyánk előrelátását, hogy mindkettőnket más-más vallásban neveltetett.

- Magam is azt hiszem, Mousqueton igen jól mondtad: felettébb értelmes fickó lehetett jó atyád. Szóval, üres óráiban vadorzó volt a derék öreg?

- Az uram: tőle tanultam gyaloghurkot kötni, fenékhorgot ereszteni. Ennek folytán, amikor láttam, milyen mócsingos paraszt bélibe való húsokkal táplál bennünket ez a piszkos fogadós, s rá sem hederít, hogy megviselt gyomrunk nem veszi be az ilyesmit, átmenetileg visszatértem régi mesterségemhez. Kimentem sétálni a kegyelmes herceg erdejébe, s közben kifeszítettem egy-két hurkot a vadcsapáson; heverésztem egy kicsit Őfensége halastava mellett, és belecsúsztattam horgászzsinegemet a vízbe. Így aztán, mint látni tetszik, hálisten nem szenvedünk hiányt fogolyban és nyúlban, pontyban, angolnában; ízes étel, és könnyű, ettől gyógyul a lábadozó.

- Hát a bor - kérdezte D'Artagnan -, az honnét, származik? A fogadóstól?

- Igen is meg nem is.

- Hogyhogy?

- A fogadóstól, uram, de ő nem sejti, hogy szíveskedünk igénybe venni a bőkezűségét.

- Magyarázd meg világosabban, Mousqueton, felettébb tanulságos minden szavad.

- Kérem, uram. A véletlen szeszélye folytán, mely sokfelé elvetett, egyszer összetalálkoztam egy spanyollal; világlátott ember volt, látta például az Újvilágot is.

- Mi köze az Újvilágnak a butéliákhoz itt az asztalon meg a komódon?

- Türelem, uram, mindenre sor kerül.

- Igazad van, Mousqueton, mondd hát tovább, hallgatom.

- Volt ennek a spanyolnak egy szolgája, az kísérte mexikói útján. Egy faluból származtunk, a szolga meg én, s már csak azért is igen gyorsan összebarátkoztunk, mert módfelett hasonló volt a természetünk. A vadászat volt az istenünk, mindig arról mesélt; tőle hallottam, hogy a pampákon a bennszülöttek közönséges hurokkal vadásznak tigrisre, bikára: egyszerűen kötelet vetnek a rusnya dögök nyakába. Eleinte el se hittem, hogy valaki ilyen ügyes lehet, és húsz-harminc lépésről is célba találhat egy kötéllel, de a fickó kézzelfoghatóan bebizonyította, s tovább nem tagadhattam: csakugyan igazat beszélt. Felállított harminc lépésnyire egy butéliát, s annyiszor kapta el a nyakát a hurokkal, ahányszor csak akarta. Nekifogtam én is gyakorlatozni, s mivel a természet nem bánt velem túlságosan szűkmarkúan, ma már olyan pontosan vetem a lasszót, mint bármelyik úriember. Most már tetszik érteni? A fogadósnak minta pincéje van, a kulcsát azonban percre sem teszi le, de sebaj; mire jó a pince szellőzőablaka? Azon át bedobom a lasszót; már tudom, hova érdemes dobni: onnan halászok. Hát ez a köze, uram az Újvilágnak a butéliákhoz itt a komódon meg az asztalon. Parancsoljon, ízlelje meg a borunkat, és mondja meg őszintén, hogy ízlik.

- Köszönöm, koma, köszönöm, de sajnos épp az imént ittam.

- Hát jó! - szólt Porthos - terítsd meg az asztalt, Mousqueton, s miközben reggelizünk, D'Artagnan elmondja, mi történt vele a tíz nap alatt, amióta elváltunk.

- Nagyon szívesen - mondta D'Artagnan.

Porthos és Mousqueton hozzálátott a reggelihez. Remek étvágyuk volt; le sem tagadhatták, hogy lábadozók; testvéri, derűs hangulatuk arra vallott, hogy a balsors összehozza az embereket; D'Artagnan pedig eközben elbeszélte, hogyan maradt Crèvecoeurben sebesülten Aramis, hogyan hagyta ott Athost Amiens-ben, nagy csetepatéban négy férfival, akik azzal vádolták, hogy pénzhamisító; s hogyan volt kénytelen ő maga Wardes gróf gyomrában felejteni a kardját, különben sosem juthatott volna Angliába.

Többet azonban nem árult el, csupán annyit közölt barátjával, hogy négy remek paripát hozott magával Nagy-Britanniából, egyet magának, egyet-egyet meg cimboráinak, s végezetül jelezte Porthosnak, hogy a neki szánt lovat már be is kötötték a fogadó istállójába.

E pillanatban belépett Planchet; jelentette urának, hogy a lovak eleget pihentek, s ha Clermontban akarnak éjszakázni, indulhatnak is.

Ilyenképpen D'Artagnan többé-kevésbé nyugodt lehetett Porthos sorsa felől, másrészt minél hamarabb szeretett volna tájékozódni két másik barátjáról, kezet szorított hát a beteggel, s közölte vele, hogy tovább indul, és folytatja a nyomozást. Egyébként ugyanezen az úton szándékszik visszatérni, és ha Porthos még hét-nyolc nap múlva is itt lesz a Nagy Szent Márton fogadóban, őt is magával viheti.

Porthos azt mondta, addig valószínűleg ideköti térdficama. Különben sem mozdulhat el Chantillyből, meg kell várnia hercegnőjének válaszlevelét.

D'Artagnan búcsúzóul gyors és kedvező választ kívánt neki újfent. Mousqueton gondjába ajánlotta Porthost, kifizette számláját a fogadósnál, azután Planchet-val útnak eredt. Egy vezeték-lovat már elhelyeztek.

D'Artagnan mélyen hallgatott Porthos sebesüléséről és a bírónéról. Fiatal volt a mi béarnink, de igen bölcs. Ezért látszólag készpénznek vette a nagyzoló testőr minden szavát: meggyőződése volt, hogy semmi sem teszi úgy próbára a bátorságot, mintha valakinek titkait firtatjuk, különösen, ha a titok az önérzetbe vág. Meg aztán mindig erkölcsi fölényben vagyunk azok fölött, akik életébe belelátunk. Márpedig D'Artagnan bonyodalmas cselszövések tervét forgatta fejében, és eltökélte, hogy három cimboráját befogja szerencséjének szekerébe, ezért nagyon is ínyére volt, ha jó előre kezében tudhatja életük fonalát: annál fogva majd oda vezeti őket, ahova akarja.

Mégis, útközben mindvégig mély szomorúság ülte meg a szívét; a csinos, fiatal Bonacieux-né járt az eszében, tőle várta önzetlen szolgálata jutalmát. Azonban, tegyük hozzá ezt is azonnal, nem annyira a szertefoszlott boldogságát siratta, hanem inkább amiatt aggódott, hátha valami baj érte a szegény nőt. D'Artagnannak percnyi kételye sem volt: Bonacieux-né a bíboros bosszújának áldozata. Őeminenciája pedig, mint tudjuk, iszonyúan áll bosszút ellenfelein. Hogy ő maga miként nyert kegyelmet a miniszter színe előtt, arról sejtelme sem volt, de bizonyára megtudhatta volna Cavois úrtól, ha a gárdakapitány otthon találja.

Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartalmát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak. Ilyen lázálomszerű állapotban tette meg D'Artagnan is a hat-nyolc mérföldet Chantilly és Crèvecoeur között, teljesen lova kénye-kedvére hagyatkozva; s amikor Crèvecoeurbe ért, sejtelme sem volt róla, ki-mi akadt menetközben az útjába.

Itt eszmélt csak fel emlékezete. Megrázta fejét, megpillantotta a kocsmát, ahol Aramist magára hagyta; ügetésre fogta a lovát, és megállt a kapuban.

Ezúttal nem fogadós jött elébe, hanem fogadósné; D'Artagnan olvasott az arcvonásokban, egyetlen pillantással felmérte a kocsma gazdasszonyának nyájas kerek ábrázatát, s máris látta, nincs semmi szükség alakoskodásra: ettől a derűs arctól nem kell félnie.

- Mondja csak, jóasszony - kezdte -, nem tudja-e, mi lett a barátommal? Itt kellett hagynunk tíz-tizenkét nappal ezelőtt.

- Azt a kedves, szelíd, csinos, huszonhárom-huszonnégy éves fiatalembert kérdezi?

- Azt; tudja, megsebesült a vállán.

- Ez az.

- Ez bizony.

- Hát az még itt van, uram.

- Istennek hála, édes nagysám! - szólt D'Artagnan; lepattant a lóról, s a kantárt Planchet-nek vetette - ez ám a jó hír! Hol van hát az a drága, jó Aramis, hadd ölelem meg, mert nem is tagadom alig várom, hogy viszontlássam.

- Bocsásson meg uram, de kötve hiszem, hogy fogadhatja e percben.

- Ejha! Talán bizony nő van nála?

- Jézus Mária! Miket nem beszél! Már hogy volna nő annál a drága, jó fiúnál!

- Hát ki van ott?

- A plébános úr Montdidier-ből meg az amiens-i jezsuiták házfőnöke.

- Szent isten! - kiáltott tel D'Artagnan - hát olyan rosszul van szegény fiú?

- Dehogyis, uram, sőt! De betegsége alatt leszállt reá az Úr kegyelme, s elhatározta, hogy szerzetbe lép.

- Persze! - mondta D'Artagnan - el is felejtem, hogy csupán vendégszereplő a testőrök között.

- És uraságod még mindig látni akarja?

- Sokkal inkább, mint bármikor.

- Akkor, uram, menjen fel az udvarban a jobboldali lépcsőn a második emeletre; az ötös számban megtalálja.

D'Artagnan már rohant is a megadott irányban, s az udvaron megpillantott egy külső lépcsőt: ma is vannak még ilyenek némelyik ósdi fogadóban. Ám a leendő abbéhoz nem lehetett csak úgy ajtóstul berontani; Armida kertjét sem őrizték különbül, mint az ő lakásának előterét; a folyosón Bazin strázsált, és könyörtelenül elállta útját, már csak annál is inkább, mert hosszú évek megpróbáltatásai után már-már úgy érezte, végre feltűnik szeme előtt a cél, mely felé szüntelenül oly igen törekedett.

Mert szegény Bazin mindig arról álmodozott, hogy egyházi férfiú szolgálatába áll, és türelmetlenül várta az időről időre felkínálkozó pillanatot, amikor Aramis végre-valahára szögre akasztja a testőrzubbonyt, és csuhát ölt. A fiatalember mindennap újra meg újra azt ígérte, hogy közeleg az óra. Bazin csupán ezért maradt meg egy testőr szolgálatában, ami a lelkét - ez volt a szavajárása - előbb-utóbb feltétlenül kárhozatba taszítja.

Bazin tehát még sosem volt ilyen boldog. Gazdája most végre minden jel szerint szavának áll. A testi fájdalom összefogott a lelkivel, és ez megtermette régen áhított gyümölcsét: Aramis a test és a lélek együttes gyötrelmei folytán egyre csak a vallásra tekintett, csak arra gondolt, és Isten ujját látta abban, hogy egyszerre két csapás sújtott le rá, hirtelen eltűnt a szeretője, neki meg golyó érte a vállát.

Képzelhető, milyen kellemetlen volt Bazinnek ilyen körülmények között D'Artagnan megérkezése: úgy lehet, ez a látogatás megint belesodorja urát a világi gondolatok forgatagába, mely eddig is oly hosszú időn át hányta-vetette. Eltökélte hát, hogy vitézül védi az ajtót; sajnos a fogadósné már elárulta őket, ezért nem tagadhatta le Aramist, de legalább azt igyekezett bebizonyítani a látogatónak, hogy durva tapintatlanság volna, ha éppen most zavarná gazdáját; reggel óta kegyes társalgást folytat a tisztelendő urakkal, és Bazin véleménye szerint aligha fejezik be alkonyat előtt.

D'Artagnan azonban rá sem hederített Bazin mester ékes szónoklatára, mindazonáltal nem óhajtott vitába kezdeni barátja inasával, ezért hát egyszerűen fél kézzel félretolta az útból, másik kezével pedig elfordította az ötös szoba ajtajának a gombját.

Az ajtó kitárult, D'Artagnan benyomult a szobába.

Aramis papírtekercsekkel, hasas fóliánsokkal megrakott hosszú asztal előtt ült, fekete köpenyt viselt, lapos, kerek fejfedője nem sokban különbözött az előírásos papi fövegtől; jobbján a jezsuita házfőnök üldögélt, balján a montdidier-i plébános. A függönyöket félig összehúzták, sejtelmes homály volt a szobában, épp ilyen kell az üdvös elmélkedéshez. Amikor fiatalember szobájába lépünk, főként, ha testőr a fiatalember, egy sereg hívságos holmin szokott megakadni szemünk; nos, ebből a szobából mintegy varázsütésre eltűnt minden efféle, mert Bazin mester, minden bizonnyal attól reszketve, hogy jelenlétük visszafordítja gazdája figyelmét a földi világ felé, sorra kiakolbólított kardot, pisztolyokat, tollas kalpagot és minden rendű-rangú hímzést meg csipkedíszt.

Helyettük mintha valami korbácsfélét látott volna D'Artagnan egy szögön, egy sötét sarokban.

Az ajtó csikordulására Aramis föltekintett, és megismerte barátját. De bármint ámult is D'Artagnan, megjelenése szemlátomást nem hatott különösebben a testőrre, oly messze járt már lélekben a földi világtól.

- Jó napot, kedves D'Artagnan - szólította meg -, igazán örülök, hogy láthatom.

- Én is - felelte D'Artagnan -, bár még nem tudom biztosan, Aramisszal beszélek-e?

- Vele, barátom, vele személyesen, vagy talán azt mondották, hogy nem...?

- Azt hittem, eltévesztettem a szobát, s először az volt az érzésem, valamilyen egyházi férfiú lakosztályába kerültem, azután, amikor megpillantottam az urak között, másik tévedésbe estem: azt gondoltam, súlyosan beteg.

A két fekete ruhás elértette D'Artagnan célzását, és szinte fenyegetve mérték végig, D'Artagnan azonban erre ügyet sem vetett.

- Zavarom talán, kedves Aramis? - folytatta. - Ha nem csal a szemem, azt kell hinnem, éppen bűneit gyónja meg az uraknak.

Aramis alig észrevehetően elvörösödött.

- Miért zavarna? Dehogy, kedves barátom, éppen ellenkezőleg. Ha kívánja, meg is esküszöm rá. Őszinteségem bizonyítására hadd kezdjem azzal: végtelenül örülök, hogy jó egészségben találom kegyedet.

- Végre helyben vagyunk! - gondolta D'Artagnan - örvendetes.

- Tudniillik az úr, az én kedves barátom, szinte a halál torkából menekült meg - folytatta kenetesen Aramis a két pap felé fordulva, és D'Artagnanra mutatott.

- Adjon hálát az Úrnak, fiatalember - felelték azok, s egyszerre bókoltak D'Artagnan felé.

- Nem mulasztottam el, főtisztelendő uraim - válaszolta D'Artagnan, és viszonozta a bókot.

- Éppen kapóra jön, kedves D'Artagnan - szólt Aramis -, legalább részt vehet a vitában, és közölheti velünk becses nézeteit. Az amiens-i házfőnök úr meg a montdidier-i esperes úr bizonyos, teológiai kérdésekről társalog velem, a tárgy rendkívül érdekes, már hosszú ideje lebilincsel mindannyiunkat; nagyon örülnék, ha ismerhetném a véleményét.

- Kardforgató ember véleménye itt nem sokat nyom a latban - felelte D'Artagnan, miközben mindinkább aggódva figyelte a beszélgetés fordulatát -, ezért csak annyit mondok, érje be a nagytudományú urak nézetével.

Megint a két fekete ruháson volt a sor a bókolásban.

- Éppen ellenkezőleg - tiltakozott Aramis -, alig várjuk értékes hozzászólását! Azért vitatkozunk, mert a házfőnök úr szerint mindennél fontosabb, hogy dolgozatom dogmatikus és didaktikus legyen.

- A dolgozata! Hát dolgozatot ír?

- Természetesen - felelt a jezsuita -, felszentelés előtt a dolgozat kötelező.

- Felszentelés! - kiáltott fel D'Artagnan, és nem hitt a fülének, most hogy a fogadósné és Bazin után harmadszor hallotta ugyanazt. - Felszentelés!

Elképedve hordozta körül tekintetét az előtte üldögélő három személyen.

- Szóval - folytatta Aramis, és éppoly kecsesen helyezkedett el karosszékében, mintha női szalonban társalogna, miközben tetszelegve legeltette szemét fehér és nőiesen párnás kezén, melyet feltartott, nehogy erei kidagadjanak -, szóval, kedves D'Artagnan, amint hallotta, a házfőnök úr mindenképp dogmatikus dolgozatot kíván, én pedig eszmei dolgozatot szeretnék. Evégből a házfőnök úr egy, ez idő szerint még fel nem dolgozott tárgyat javasol; ami nem is tagadhatom, egy sereg csodálatos eszmefuttatásra biztosít lehetőséget.

Már ismerjük, milyen tudós férfiú D'Artagnan; szemrebbenés nélkül hallgatta ezt az idézetet is, csakúgy, mint Tréville úrét a múltkoriban, amikor az Buckingham herceg állítólagos ajándékaira célozgatott.

- Vagyis világosabban - folytatta Aramis, hogy D'Artagnan segítségére siessen. - Kisebb rendeket viselő papok esetében két kézzel kell áldást adni.

- Csodálatos tárgy! - lelkendezett a jezsuita.

- Csodálatos és dogmatikus! - szajkózta a plébános, aki latin tudásban maga sem vitte sokkal többre, mint D'Artagnan, s ezért szívvel-lélekkel csüggött a jezsuitán, hogy el ne maradjon, s úgy ismételte minden szavát, akár a papagáj!

Ám D'Artagnanunkat tökéletesen hidegen hagyta a két fekete ruhás ömlengése.

- Igen, csodálatos! prorsus admirabile! - hagyta helyben Aramis - de az egyházatyák és a szentírás elmélyült ismeretét feltételezi. Én azonban persze kellő alázattal, megvallottam a nagytudományú tisztelendő uraknak, hogy tanulmányaim némileg megszenvedték az őrségben töltött éjszakákat és a király szolgálatát. Otthonosabban mozognék tehát, facilius natans, a magam választotta tárgykörben, mert olyan az a teológia fogas kérdéseihez képest, mint a filozófia területén az erkölcstan a metafizikához képest.

D'Artagnan mélységesen unta, a plébános úgyszintén.

- Mily csodás "expoziálós"! - kiáltott fel a jezsuita.

- Expositio[10] - ismételte a plébános, hogy ő is mondjon valamit.

- Quemadmodum inter coelorum immensitatem.[11]

Aramis D'Artagnanra sandított, és látta, amint barátja akkorát ásít, hogy majd kifordul az állkapcája.

- Beszéljünk franciául, atyám - szólt a jezsuitához -, akkor D'Artagnan úr jobban élvezi majd szavainkat.

- Hát igen, elfáradtam az úton - mondta D'Artagnan -, nem tudok figyelni a latinra.

- Rendben van - szólt a jezsuita, akit kissé kizökkentett kerékvágásából ez a közbeszólás, a plébánosnak pedig nagy kő esett le a szívéről, és lelkes, hálás pillantást vetett D'Artagnanra -, nos, figyeljen! nézze csak, milyen remek lehetőséget ad ez a glossza.

- Mózes, az Úr szolgája... csupán szolgája, jegyezze meg! Mózes kézzel osztja az áldást, mások tartják a két karját, miközben a zsidók megverik ellenségeiket; tehát két kézzel osztja az áldást. Különben az evangéliumban is ez áll: Imponite manus, nem pedig manum. - "Helyezzétek rá kezeiteket", nem pedig "kezeteket".

- Helyezzétek rá kezeiteket - ismételte a plébános, kezével mutatva.

- Szent Péternek viszont, s a pápák az ő utódai, így szólt az Úr: Porrige digitos - folytatta a jezsuita, - Azaz: "Tartsátok fel ujjaitokat." Érti már?

- Hogyne - válaszolta Aramis, és látszott rajta, úgy érzi magát, mintha hájjal kenegetnék -, csakhogy fölöttébb bonyodalmas a dolog.

- Ujjaitokat! - folytatta a jezsuita - tehát Szent Péter az ujjaival áld. Ennek folytán ugyancsak ujjaival áld a pápa is. És vajon hány ujjával? Hárommal: eggyel az Atya, eggyel a Fiú és eggyel a Szentlélek nevében.

Valamennyien keresztet vetettek, D'Artagnan úgy vélte, legjobb, ha ő is követi a példát.

- A pápa Szent Péter utóda és az Istenség hármas hatalmát képviseli. Az egyházi hierarchia fennmaradó része, ordines inferiores, a szent arkangyalok és angyalok nevében áld. Az alacsonyabb rendű egyházi emberek, mint a szerpapok meg a sekrestyések, szenteltvízhintővel osztják az áldást; a szent eszköz áldó ujjak légióját jelképezi. Ezzel meg is volna a tárgy veleje: Argumentum omni denudatum ornamento. Ebből én - folytatta a jezsuita - két ekkora kötetet tudnék összeírni.

És felbuzdulásában jókorát csapott öklével Szent Krizosztom fólió kötetére, melytől szinte roskadozott az asztal.

D'Artagnan hüledezett.

- Persze - szólt Aramis -, a dolgozat igen szép, nem is tagadom, ám egyben azt is érzem, hogy meghaladja erőmet. Nézze, kedves D'Artagnan, én ezt a szöveget választottam; mondja csak, hogy tetszik magának: Non inutile est desiderium in oblatione, vagyis:

"Nem haszontalan a bánkódás, amikor az Úrnak áldozunk."

- Megállj! - kiáltott fel a jezsuita - ez a tétel csaknem eretnekség, majdnem ugyanezt állítja Augustinusában a fő-fő eretnek Jansénius,^[12] akinek könyvét a hóhér keze előbb-utóbb máglyára veti. Vigyázzon, fiatal barátom, kegyedet hamis tanok csalogatják, a vesztébe rohan!

- A vesztébe rohan - ismételte a plébános, és fájdalmasan csóválta a fejét.

- A szabad akarat kérdésének darázsfészkébe nyúl; vigyázzon, hajótörést szenved a halálos zátonyon. Tárt karokkal fogadja a pelagiánusok^[13] és fél-pelagiánusok képzelgéseit.

- De tisztelendő atyám... - szólalt volna meg Aramis, akinek szinte már zúgott a feje a jégeső módjára szakadó érvek záporától.

- Hogyan bizonyítja be - folytatta a jezsuita, és nem hagyta szóhoz jutni Aramist -, hogy helyénvaló a bánkódás a világért, ha valaki az Úrnak áldozza fel magát? Figyelje csak meg ezt a szillogizmust: isten az Isten, a világ az ördög; aki a világért bánkódik, az ördögért bánkódik - tessék, ez a végső következtetés.

- A végső következtetés - szajkózta a plébános.

- De könyörgök!... - szólt közbe Aramis.

- Desideras diabolum,^[14] szerencsétlen! - kiáltotta a jezsuita.

- Az ördögért bánkódik! Jaj, barátom - óbégatott a plébános -, ne bánkódjék az ördögért, kérve-kérem.

D'Artagnan úgy érezte magát, mint aki meghülyült; mintha őrültek házában volna, és maga is hamarosan dühöngeni kezd, mint körülötte a többiek. Ám kénytelen-kelletlen hallgatott, mert nem értette, miféle nyelven beszélnek.

- De hallgassanak meg legalább - szólalt meg ismét Aramis, s ezúttal az udvariasság máza alól kiütközött türelmetlensége -, egy szóval sem mondtam, hogy bánkódom érte, világért sem hallanak tőlem egyetlen szót, ami ellenkezik hitelveinkkel...

A jezsuita égnek emelte karját, a plébános ebben is követte.

- No jó, de azt legalább belátja, hogy cseppet sem ildomos, ha olyasmit ajánlunk fel az Úrnak, amitől réges-rég megcsömörlöttünk. Nem igaz, D'Artagnan?

- Hogy az istenbe ne volna igaz! - kiáltott fel a testőr.

A plébános meg a jezsuita megvonaglott, mintha gombostű volna a székükben.

- Én ebből a szillogizmusból indulok ki: a világi életnek megvan a varázsa, én lemondok a világról, és ez áldozat, márpedig az Írás szórul szóra ezt mondja: "Áldozzatok az Úrnak."

- Színtiszta igazság - mondták Aramis ellenfelei.

- Erről - folytatta Aramis, és amint az előbb a kezét emelgette, hogy bőre kifehéredjen most a fülét dörzsölgette, hogy az meg kipiruljon -, erről írtam is egy picike rondót, tavaly megmutattam Voiture^[15] úrnak, s a nagy ember ugyancsak nem fukarkodott a bókjaival.

- Rondót! - fitymálta a jezsuita.

- Rondót! - ismételte gépiesen a plébános.

- Azért csak mondja el! - kiáltott fel D'Artagnan - legalább másról is beszélünk egy kicsit.

- Másról aligha, mert a rondó is vallásos - felelte Aramis -, versbe szedett teológia.

- Mi az ördög! - jegyezte meg D'Artagnan.

- Hát tessék - szólt Aramis szerényen, de szerénysége nem volt egészen híján egy csipetnyi képmutatásnak.

Te aki sírsz, gyászolva szép világod,
S örömtelen vonszolod napjaid
Véget érnek egyszerre kínjaid
Mihelyt könnyed Istennek ajánlod,
       Te aki sírsz.

D'Artagnan és a plébános szemlátomást megtisztelve érezte magát. A jezsuita nem engedett nézetéből.

- Ne keverjünk világi ízlést a teológiába. Mert mit is mond Szent Ágoston? Severus sit clericorum praedicatio.[16]

- Úgy van, legyen világos a prédikáció! - szólalt meg a plébános.

- Persze - vágott közbe szaporán a jezsuita, mert látta, hogy segítőtársa téves csapásra kanyarodik -, persze a hölgyek szívesen olvassák majd a dolgozatát, de több haszna se lesz; megtapsolják, mint Patru^[17] ügyvédi beszédeit a törvényszéken.

- Adja Isten! - lelkendezett Aramis.

- Látja! - kiáltott fel a jezsuita - most is a világ nyelvén beszél, a föld szava szól magából, szinte harsog, altissima voce.^[18] Fiatal barátom, még mindig e világon csügg, s én attól reszketek, hogy szívében nem elég hatékony a malaszt.

- Ne féljen, atyám, jótállok magamért.

- Világias felfuvalkodottság!

- Ismerem magam, atyám, eltökélésem visszavonhatatlan.

- Vagyis tovább nyakaskodik, hogy ezt a dolgozatot írja meg?

- Hivatást érzek rá, hogy erről írjak, ne másról; tehát ezt folytatom, és remélem, hogy holnap már elnyerhetik tetszését javításaim, mert tanácsai szerint kijavítom.

- Ne kapkodja el a munkát - szólt a plébános -, úgy látom, kitűnően eltalálta a hangot.

- Igen, a föld bevettetett - szólt a jezsuita -, nem kell attól félnünk, hogy a mag egy része sziklára hull, más része az útfélre esik, s a maradékot megeszik az ég madarai, aves coeli comederunt illam.^[19]

- Szoruljon beléd a latin papolás! - dörmögte D'Artagnan, aki úgy érezte, fogytán van a türelme.

- Isten áldja, fiam - szólt a plébános -, holnap megint találkozunk.

- Viszontlátásra holnap, vakmerő fiatalember - szólt a jezsuita -, tudománya egyházunk nagy ígérete, adja Isten, hogy lángelméje pusztító tűzvész ne legyen!

D'Artagnan az eltelt óra alatt tövig rágta körmét az idegességtől; foga most már a körömágyba mart.

A két feketeruhás fölkelt, köszöntötte Aramist és D'Artagnant, s megindultak az ajtó felé. Bazin az ajtóban állt; mindvégig üdvözülten és rajongva követte az eszmecserét, s most fürgén a két egyházi férfiú elé rohant, kivette a plébános kezéből a breviáriumot, a jezsuitáéból a misszálét, és tisztelettudóan megindult előttük, hogy szabad járást biztosítson nekik.

Aramis a lépcső aljáig kísérte őket, majd nyomban visszatért a folyvást töprengő D'Artagnanhoz.

A két jó barát most, hogy eltávoztak a látogatók, egy darabig kínos csendben üldögélt; aztán nem húzhatták-halaszthatták tovább, az egyiknek meg kellett szólalnia, és mivel D'Artagnan láthatólag eltökélte, hogy barátjának engedi át ezt a dicsőséget, Aramis végül ezt mondta:

- Amint látja, visszatértem régi nézeteimhez.

- Igen, a hatékony malaszt, ahogy az imént a főtisztelendő úr kifejezte, megtette a magáét.

- Ó nem! Régi szándékom, hogy visszavonulok; beszéltem is erről, ugyebár, kedves barátom?

- Beszélni beszélt, de megvallom, tréfának vettem.

- Tréfálni ilyesmivel! Ó, D'Artagnan!

- Hogy a fenébe ne! Hát a halállal nem tréfálunk?

- Rosszul is tesszük D'Artagnan, mert a halál kapu: a mennyország vagy a pokol kapuja.

- Lehet, de nagyon kérem, Aramis, ne nyaggassuk a teológiát; úgy hiszem, mára kegyednek is elég volt, én meg kis híján azt a kevés latint is elfeledtem, amit sosem tudtam; aztán még valamit be kell vallanom: reggel tíz óta egy falást sem ettem, és most farkasétvágyam van.

- Máris eszünk, kedves barátom. Ám talán tudja, hogy ma péntek, s ilyenkor én nemcsak hogy nem eszem, de nem is láthatok húst. Ha beéri szerény ebédemmel, meghívom, bár igen egyszerű: egy kis tetragon, vízben főve meg pár szem gyümölcs.

- Mi az a tetragon? - kérdezte D'Artagnan nyugtalanul.

- Spenót - válaszolt Aramis -, de uraságod kedvéért tojást is üttethetek rá, jóllehet ez ugyancsak szabályellenes, mivel a tojás szintén hús: csirke lesz belőle.

- Nem valami dús lakoma, de annyi baj legyen; a kegyed társaságáért elviselem.

- Köszönöm az önfeláldozást - szólt Aramis -, ha testének nem is, lelkének minden bizonnyal hasznára válik.

- Egyszóval, Aramis, mindenképpen belép az egyházi rendbe? Mit szólnak majd barátaink, mit szól Tréville úr? Azt mondják majd, cserbehagyta a zászlót; efelől biztos lehet.

- Belépek? az nem helyes kifejezés. Visszalépek! Éppen fordítva: az egyházat hagytam cserben a világért. Hiszen tudja, milyen erőszakot tettem magamon, mikor felöltöttem a testőrzubbonyt.

- Egy szót sem tudok semmiről.

- Nem tudja, miért hagytam ott a szemináriumot?

- Nem én.

- Hallgassa meg hát a történetem; különben is az Írás arra int: "Tegyetek bűnvallomást egymásnak." - Én kegyednek most bűnvallomást teszek, D'Artagnan.

- Én pedig előre megadom a feloldozást, ne mondja, hogy rossz ember vagyok.

- Szent dolog ez, barátom, ne tréfáljon vele.

- Beszéljen hát, hallgatom.

- Tehát kilencéves korom óta benn éltem a papneveldében; három nap híján húszéves voltam, papnak készültem, ez volt a sorsom. Az egyik estét szokásom szerint egy ismerős házban töltöttem; szívesen jártam ide, hisz, ne is tegyen szemrehányást, az ember fiatal és gyenge; a Szentek Életét szoktam felolvasni a ház úrnőjének; akkor is éppen ezzel töltöttem az időt. Hirtelen, anélkül, hogy bejelentették volna, egy tiszt lépett a szobába, nem tetszett neki, hogy ott vagyok. Történetesen akkor este Judit történetének egyik részletét fordítottam le franciára, és versemet átnyújtottam a hölgynek, az pedig kitüntetett bókjaival, és vállamra hajolva még egyszer elolvasta velem a költeményt. A kissé tagadhatatlanul bizalmas helyzetet a tiszt sérelmesnek találta; egy szót se szólt, de amint távoztam, utánam jött, és így szólított meg:

- Abbé úr, szereti a mogyorófabotot?

- Nem tudom, uram - feleltem -, sose kóstoltam eddig még nem mertek megkínálni vele.

- Jól van, abbé úr! Én csak annyit mondok, ha még egyszer beteszi a lábát ebbe a házba, majd én megkóstoltatom kegyeddel.

Úgy hiszem, megijedtem; ugyancsak elsápadtam, úgy éreztem, reszket a térdem; válaszolni akartam, de nem tudtam; egy szó sem jött ki a torkomon.

A tiszt várta a választ, s amikor látta, hogy hiába, a szemem közé nevetett, és sarkon fordult, ő visszatért a házba; én meg a papneveldébe.

Jófajta nemes vagyok, forró a vérem, talán már észrevehette, kedves D'Artagnan. A sértés irtóztató volt, s jóllehet a világ mit sem tudott róla, éreztem, milyen elevenül él a szívemben és rágódik a lelkemen. Közöltem feletteseimmel, hogy még nem készültem föl eléggé a felszentelésre, s a szertartást kérésemre egy esztendővel elhalasztották.

Fölkerestem Párizsban a legjobb vívómestert, megállapodtam vele, hogy naponta vívóleckét veszek, s egy éven át mindennap eljártam hozzá. Aztán egy év múlva, pontosan azon a napon, amikor megsértettek, szögre akasztottam a csuhát, tetőtől talpig lovagnak öltöztem; egy ismerős hölgy éppen bált adott, tudtam, hogy ott lesz az én emberem is, és elmentem a bálba. A Szabad Polgárok utcájában volt, nem messze a Force-tól.

- Csakugyan, meg is találtam a tisztet, melléje léptem, s miközben épp egy szerelmes románcot énekelt, és gyengéd pillantással csüggött az egyik hölgyön, nyersen félbeszakítottam dalát a második szakasz közepén.

- Uram, - szóltam hozzá -, megtiltja-e még, hogy betegyem a lábam abba a bizonyos Pogány utcai házba? Megkínál-e még mogyorófabottal, ha történetesen ellenszegülök?

A tiszt csodálkozva nézett rám, aztán így szólt:

- Mit óhajt, uram? Én kegyedet nem ismerem.

- Én vagyok az abbécska - válaszoltam -, aki a Szentek Életét szokta felolvasni, és versbe szedni Judit történetét.

- Úgy! most már emlékszem - felelte hetykén a tiszt -, nos, mit óhajt?

- Szeretném, ha szentelne rám egy kis időt, és elkísérne egy rövidke sétára.

- Holnap reggel, ha óhajtja, ezer örömmel.

- Ne holnap reggel, nagyon kérem, hanem azonnal.

- Ha annyira fontos...

- Rendkívül fontos.

- Akkor gyerünk - mondta a tiszt -, hölgyeim, ne zavartassák magukat. Máris itt vagyok, befejezem a strófát, csak megölöm ezt az urat.

Távoztunk.

Visszakísértem. A Pogány utcába, éppen oda, ahol egy évvel ezelőtt, ugyanebben az órában, olyan cifra bókkal tisztelt meg. Istenien sütött a hold. Kardot ragadtunk, s az első összecsapásnál leterítettem: halott volt.

- A fenét! - szólt D'Artagnan.

- A hölgyek persze - folytatta Aramis -, hiába várták dalos lovagjukat, s amikor megtalálták a Pogány utcában alaposan keresztüllyukasztva, mindjárt arra gondoltak, én intéztem el, és nagy botrány kerekedett. Így aztán átmenetileg kénytelen voltam lemondani a reverendáról. Ekkoriban ismerkedtem meg Athosszal és Porthosszal, aki a vívóleckéimen kívül is megtanított néhány mestervágásra. Ők ketten rábeszéltek, kérjek testőrkardot a királytól. Atyám Arras ostrománál esett el; a király nagyon szerette, és teljesítette is kérésemet. Szóval érti már, miért ütött az óra a mai napon, hogy visszatérjek az egyházi rend kebelébe!

- Miért éppen ma? Miért nem tegnap vagy holnap? Mi történt, hogy épp a mai napon forgat a fejében ilyen sötét gondolatokat?

- Megsebesültem, kedves D'Artagnan, s én Isten ujját látom ebben.

- Hogy megsebesült? Eh! hiszen már csaknem meggyógyult, és mérget veszek rá, hogy ma nem a sebétől szenved mindenek fölött.

- Hanem? - kérdezte Aramis, és elpirult.

- A szíve mélyén van a seb, Aramis, az sajog, az vérzik igazán; női kéz ejtette.

Aramis szeme akaratlanul is megvillant.

- Ó! - szólalt meg, és színlelt közönnyel leplezte felindulását - hallani sem akarok ilyesmiről; mit törődöm én ezzel! mit nekem szerelmi bánat! Vanitas vanitatum![20] Azt hiszi talán, tótágast áll az eszem? ugyan kiért? Valami grizettért vagy szobalányért, valami vidéki kaszárnyatündérért! Fuj!

- Bocsásson meg, kedves Aramis, azt hittem, nem ily alant csapong.

- Nem ily alant? Hát ki vagyok én, hogy magasabbra törjek? Vékony pénzű, hitvány, szegény testőr, megutáltam a szolgasort, s a világban nem lelem helyem!

- Aramis! Aramis! - kiáltott fel D'Artagnan, és kétkedve pillantott barátjára.

- Porból vétettem, és porrá leszek. Az élet csupa megaláztatás, csupa fájdalom - folytatta elkomorulva -, szeretnénk magunkat hozzákötni a boldogság szekeréhez, de minden fonal sorra szakad, főleg az aranyfonal. Hej, kedves D'Artagnan! - folytatta, meglehetősen kesernyésen csengett a hangja -, higgyen nekem, titkolja el gondosan, ha megsebesült. A boldogtalanok végső öröme a hallgatás; eszébe ne jusson elárulni, bárkinek is, ha fáj valamije; a kíváncsiság úgy habzsolja könnyeinket, mint szarvas vérét a legyek.

- Kedves jó Aramis! - szólt D'Artagnan, és ezúttal ő sóhajtott hatalmasat - sajnos amit elbeszél, szórul szóra az én történetem.

- Hogyan?

- Igen, igen, szerettem egy asszonyt, imádtam, s kitépték karjaimból. Nem tudom, hol van, nem tudom, hova vitték, talán rab, talán már nem is él.

- De legalább annyi vigasza van, hogy nem önszántából hagyta el, és csupán azért nem tud róla, mert nem szabad érintkezniök, én pedig...

- Kegyed pedig...

- Semmi - tért ki Aramis -, semmi.

- Szóval mindörökre elbúcsúzik a világtól; ez a szándéka? Szilárd elhatározása?

- Mindörökre. Ma még jó barátom kegyed, D'Artagnan, holnap már csak árnyék számba veszem, sőt, még annyiba se. S a világ, nos, a világ nekem már csupán sírkamra, semmi egyéb.

- Az áldóját! Egészen elszomorít.

- Mit tehetek! A hivatás hangja szólít, magával ragad!

D'Artagnan elmosolyodott, de nem válaszolt, Aramis folytatta:

- Pedig szerettem volna, ha elbeszélgetünk még kegyedről, barátainkról, amíg valami ideköt a világhoz.

- Én pedig - szólt D'Artagnan -, szerettem volna, ha inkább kegyedről beszélgetünk, de amint látom, mindentől elszakadt; a szerelemre csak legyint, egy-egy jó barát csak annyi a szemében, mint az árnyék, a világ csupán sírkamra, semmi egyéb.

- Bizony! Majd meglátja - szólt Aramis, s megint sóhajtott.

- Ne is fecséreljük rá a szót tovább - felelte D'Artagnan -, legjobb, ha elégetjük ezt a levelet is, nyilván amúgy sem egyéb, mint újabb híradás a kis grizett vagy a szobalány csapodárságairól.

- Micsoda levélről beszél? - pattant fel Aramis.

- A lakására érkezett, miközben úton voltunk; nekem adták át.

- Kitől jött?

- Biztosan a kisírt szemű szobalány, vagy a kétségbeesett grizett írhatta; talán éppen Chevreuse asszony szobalánya, aki úrnőjével együtt volt kénytelen Tours-ba visszatérni; nagyzolásból illatos papírra vetette sorait, és hercegnői koronával pecsételte le a borítékot.

- Miket beszél?

- Úgy látszik, elvesztettem - szólt sunyin a fiatalember, miközben úgy tett, mintha keresné. - Még jó, hogy a világ csupán sírkamra, az emberek, s ennek folytán az asszonyok is csupán síri árnyak; s milyen jó, hogy Aramis fütyül a szerelemre!

- D'Artagnan, D'Artagnan! - kiáltott fel Aramis - az életemre törsz!

- No végre, megtaláltam! - mondta D'Artagnan.

Azzal előhúzta zsebéből a levelet.

Aramis rávetette magát, kitépte kezéből a papirost, és máris olvasta, nem, falta a szemével; arca sugárzott.

- Ha jól látom, a szobalány ugyancsak mesterien forgatja a tollat - szólt hanyagul az alkalmi postás.

- Köszönöm, D'Artagnan! - kiáltott Aramis, mint aki eszét vesztette. - Vissza kellett térnie Tours-ba; nem csalt meg hát, még most is szeret. Jöjj barátom, hadd öleljelek szívemre; ezt nem élem túl, oly boldog vagyok!

S a két jó barát táncra perdült Szent Krizosztom megszentelt sorai körül, miközben csizmasarkuk szilajon kopogott a dolgozat lapjain, melyek szertehulltak a padlón.

E pillanatban lépett Bazin a salátával és a rántottával.

- Pusztulj, nyomorult! - kiáltotta Aramis, és fejéhez vágta papi fövegét; - takarodj oda, ahonnan jöttél, vidd magaddal ocsmány főzeléked és ezt a förtelmes tojáslepényt! Spékelt nyulat ide, hízott kappant, fokhagymás ürücombot és négy butélia burgundit!

Bazin csak bámult a gazdájára, nem tudta mire vélni a hirtelen változást, aztán mélabúsan belecsorgatta a rántottát a spenótba, a spenótot pedig a parkettre locsolta.

- Most szentelje hát életét a Királyok Királyának - mondta D'Artagnan -, ha annyira szeretné megajándékozni valamivel: Non inutile desiderium in oblatione.[21]

- Vigye el az ördög a latin tudományát! Kedves D'Artagnanom igyunk kutyateremtette, igyunk frissen, de sokat s közben elmondhatja, mi újság Párizsban a házunk táján.

- Most már csupán Athost kell előkerítenünk - mondta D'Artagnan a poraiból megélemedett Aramisnak, miután tájékoztatta mindarról, ami utazásuk óta a fővárosban történt; s miután a remek ebédtől egyikük egész latin dolgozatát, másikuk minden fáradságát elfeledte.

- Azt hiszi, valami baja történt? - kérdezte Aramis. - Athos oly higgadt, oly bátor, és oly ügyesen bánik a karddal!

- No persze; Athos igen bátor és ügyes, magam is nagyon jól tudom, azonban én már jobb szeretem, ha lándzsa kopog a kardomon, nem pedig husáng; attól félek, Athosnak ugyancsak ellátta a baját a ripők szolgahad; ha a cseléd ütni kezd, üt mint a bolondóra, és nem hagyja abba egyhamar. Ezért megvallom, szeretném, ha minél hamarabb tovább mehetnék.

- Igyekszem elkísérni - szólt Aramis -, bár alig hiszem, hogy nyeregbe szállhatnék. Látja ott azt a korbácsot a falon? Tegnap megcirógattam vele a hátamat, de úgy fájt, hogy kénytelen voltam félbehagyni a kegyes testgyakorlást.

- Szó ami szó, kedves barátom, öregapám se látta, hogy a puskagolyó nyomát bikacsökkel orvosolják, de hát beteg volt kegyed, s a beteg fejben ingadozik az ész, ezt mentségére írom.

- Mikor indul?

- Holnap hajnalban; pihenjen egy jót még ma éjszaka, és holnap, ha bírja, együtt vághatunk neki az útnak.

- Viszontlátásra tehát holnap - szólt Aramis -, mert ha vasból van is, nyilván szükségét érzi egy kis pihenésnek.

Amikor D'Artagnan reggel benyitott Aramishoz, barátját az ablak mellett találta.

- Mit lát odakint? - kérdezte D'Artagnan.

- Ej, az áldóját! Micsoda remek három lovat tartanak kantáron ott az istállófiúk! Bámulatos! királyi szórakozás lehet ilyen paripák hátán lovagolni.

- No hát, kedves Aramis, könnyen része lehet ebben a szórakozásban, mert az egyik ló épp uraságodé.

- Ejha! Melyik?

- Akármelyik a három közül; én egyikhez sem ragaszkodom.

- A drága lótakaró is az enyém?

- Természetesen.

- D'Artagnan, most bolonddá tart, aztán meg kinevet.

- Amióta franciául beszél, nem nevetem ki.

- Az aranyos nyeregtáska, a bársonyhuzat, az ezüstszöges nyereg szintén az enyém?

- Egytől egyig, éppúgy, mint ahogy a másik ló, amelyik nagyban toporzékol, az enyém, a mellette levő pedig, amelyik éppen táncol, Athosé.

- Az angyalát! Három isteni bestia.

- Örülök, hogy kedvére valók.

- Ha nem tévedek, a királytól kapta ajándékba?

- Nem is a bíborostól, annyi szent; de ne törődjék vele, kitől kaptam, érje be annyival, hogy a három közül az egyik kegyedé.

- Azt választom, amelyiket a vörös hajú lovász vezeti.

- Remek!

- Hej, uramisten! - kiáltott fel Aramis - szinte már a vállam se fáj; ha száz golyót cipelnék is az irhámban, akkor is a nyergébe szállnék. Istenemre! gyönyörű kengyel! Hahó! Bazin! gyere ide tüstént.

Bazin komoran, bágyadtan állt meg a küszöbön.

- Kardot fényesíts, hozd rendbe a kalapom, köpenyt porolj, pisztolyt tölts! - mondta neki Aramis.

- Az utóbbi parancs fölösleges - szólt közbe D'Artagnan -, a nyeregtáskában töltött pisztolyokat talál.

Bazin felsóhajtott.

- Nyugalom, Bazin mester, nyugalom - mondta D'Artagnan -, bármi sorsban él is az ember, a mennyek országát mindenképp elnyerheti.

- De mikor már olyan jó teológus volt a gazdám! - mondta Bazin, és kis híján könnye is kicsordult - püspök is lehetett volna, sőt talán bíboros is.

- Ugyan már kedves Bazin, nagyon kérlek, gondolkozz egy kicsit: mit számít, ha egyházi ember valaki? Azért annak is el kell mennie a háborúba. Amint látod, a bíboros úr is részt vesz minden hadjáratban, fejébe húzza a vaskalapot, cipeli az alabárdot; és Nogaret de La Valette úr? az neked senki? Ő is bíboros ám! de kérdezd csak meg az inasát, hányszor csinált neki tépést?

- Ó, jaj! - sóhajtott Bazin - tudom én uram, tudom: minden a feje tetején áll ebben a mai világban.

Eközben a két fiatalember meg a szegény inas leért az udvarra.

- Tartsd a kengyelt, Bazin - szólt Aramis.

És Aramis, szokása szerint kecsesen, könnyedén szökött a nyeregbe, ám alig fordult-szökellt egy-kettőt a nemes állat, lovasa oly tűrhetetlen fájdalmat érzett, hogy elsápadt és megingott, D'Artagnan számított erre a lehetőségre, és egy percre sem tévesztette szem elől bajtársát: melléje ugratott, átkarolta, majd a szobájába kísérte.

- Nincs semmi baj, kedves Aramis, ápolja magát tovább - mondta neki -, majd egyedül nyomozok tovább Athos után.

- Kegyedet ugyancsak kemény fából faragták - válaszolt Aramis.

- Csak szerencsém van, ez a titkom. De mivel tölti napjait, amíg ismét találkozunk? Remélem, vége a szócséplésnek az áldozásról meg a papok ujjairól, nem igaz?

Aramis elmosolyodott.

- Verset írok - szólalt meg.

- No persze, illatos versikét; akárcsak Chevreuse asszony szobalányának levélpapírja illatozna. Vigasztalóul tanítsa meg Bazint a prozódiára. Ami a lovat illeti, szoktassa magát apránként a gyakorlatozáshoz, mindennap lovagoljon egy kicsit.

- Efelől nyugodt lehet - szólt Aramis -, mire visszatér, együtt ügethetünk.

Elköszöntek egymástól; D'Artagnan a fogadósné és Bazin figyelmébe ajánlotta barátját, és tíz perc múlva már az amiens-i úton poroszkált.

Hogyan találja meg Athost, és vajon megtalálja-e?

Válságos pillanatban szakadtak el egymástól; talán ott is hagyta a fogát. D'Artagnan homlokát e gondolatra gond felhőzte be; fiatal barátunk nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson olykor-olykor; halkan dörmögve bosszút esküdött. Athos volt jó barátai közt a legidősebb, s ennek folytán ízlésben, vonzalmaiban látszólag ő állt tőle a legtávolabb.

És mégis, ezt a nemes férfiút szerette a legjobban. Athos külseje választékos volt, világias, nagy jellemének villámsugarai ki-kicsaptak a félhomályból, melybe önként visszavonult; a kedély hullámzásait hírből sem ismerte, tehát keresve sem találhattak volna nála jobb cimborát; férfias, mindig elevenbe találó jókedv jellemezte; bátorságát vakmerőségnek hihették volna, ha nem a legpáratlanabb hidegvérből fakad: - ez a tömérdek jó tulajdonság nem csupán nagyrabecsülést, nem csupán jó barátságot váltott ki D'Artagnanban, hanem ennél is többet: csodálatot.

Igen, Athos, amikor egy-egy nap jókedvében volt, még Tréville úrral, az elegáns, nemes udvaronccal is előnyösen állta az összehasonlítást, közepes, de bámulatosan jól formált és arányos termete olyan erőt adott neki, hogyha időnként összemérte erejét Porthosszal, nemegyszer visszavonulásra késztette az óriás testőrt, akinek testi ereje közmondásossá vált bajtársai között; pillantása átható, orra egyenes, állát, arcát mintha Brutusról mintázták volna, a nagyság és a báj megfoghatatlan hangulata lengte be; keze, anélkül, hogy ápolta volna, a kétségbeesés szélére sodorta Aramist, aki cseppet sem fukarkodott a kézápolásban a mandulakrémmel s az illatos olajjal, hangja telten és egyben dallamosan csengett; - egészben véve volt valami megfoghatatlan Athosban, hiába húzta össze magát, hiába burkolódzott szüntelenül félhomályba: legkisebb dolgain is kiütközött, szinte önkéntelenül, mennyire ismeri a világot, s az előkelő körök szokásait, mennyire megszokta az úri életet.

Ha vacsorát kellett rendezni, annak sem volt Athosnál nagyobb mestere; valamennyi vendéget a megfelelő helyre ültette, tudta, milyen rang illeti ősei vagy saját érdeme szerint. Ha heraldikára terelődött a szó, Athos a királyság valamennyi nemes famíliáját ismerte, tisztában volt családfájukkal, rokoni kapcsolataikkal, címerükkel és címerük eredetével. Otthonosan mozgott az etikett fortélyos apróságaiban, tudta, milyen jogok illetik a nagybirtokosokat, kisujjában volt a vadászat meg a solymászat, s amidőn egyszer erről a nagy művészetről beszélgettek, még XIII. Lajost is elkápráztatta, jóllehet a király mesteri vadász és solymász volt.

Tökéletesen lovagolt, tökéletesen bánt a fegyverekkel, mint valamennyi főnemes ekkoriban. Ráadásul olyan alapos nevelésben részesült, még a skolasztikus tudományok terén is - ugyancsak ritka jelenség a kor nemesei közt! - hogy valahányszor Aramis lehullatott egy-egy morzsát latin tudományából, Porthos pedig úgy tett, mintha értené, Athos mindig elmosolyodott; barátai legnagyobb ámulatára két-három ízben még az is megesett, hogy amikor Aramis nyelvtani hibát ejtett, kiigazított egy-egy igeidőt vagy főnévragot. Ezenfelül, bár olyan században élt, amikor a katonaféle nem sokat teketóriázott a vallás meg a lelkiismeret kérdéseiben, amikor a szerelmes fittyet hányt a mainapság divatos szigorú tapintatnak, a nincstelen meg a hetedik parancsolatnak, Athos becsületét soha nem érhette gáncs. Egyszóval mindenképpen rendkívüli férfi volt.

És mégis: ez a nemes jellem, kiváló alkat, csiszolt lény, szinte észrevétlenül süllyedt a merőben anyagi lét felé, amint az öregek süllyednek a testi-lelki szenilitásba. A kisemmizettség óráiban - és elég sűrűn sorakoztak az ilyen órák - Athos lényében minden fény kihunyt, minden tündöklése szinte mélységes éjszakába hullt.

És ha a félisten szerteomlott, ami belőle megmaradt, embernek is alig volt nevezhető. Fejét lehorgasztotta, tekintete megfakult, nyelve kuszán, nehezen forgott: hosszú órán át bámulta, a borospalackot és poharát vagy Grimaud-t, aki megszokta már, hogy egyetlen intésére kövesse parancsát. Olvasott gazdája kifejezéstelen szeméből, és tüstént teljesítette minden gondolatát. Ha ilyenkor ült össze a négy jó barát, Athos kínos-keservesen nyögött ki egy fél szót: csupán ennyivel járult hozzá a beszélgetéshez. Viszont egymaga négy helyett ivott, ám az ital meg se látszott rajta, mindössze a szemöldökét ráncolta jobban a szokottnál, és mélyebbre süllyedt a szomorúságba.

Ismerjük D'Artagnan éles elméjét, fürkésző hajlamát, de eddig még ő sem tudott magyarázatot erre a fásultságra, nem tudta kitapasztalni, mi váltja ki, bárhogyan furdalta is oldalát a kíváncsiság. Athos sosem kapott levelet, Athos semmit sem tett úgy, hogy barátai ne tudtak volna róla.

Azt sem állíthatjuk, hogy borús hangulatát az ital idézte fel, hisz inni is csak azért ivott, hogy leküzdje mélabúját, de a gyógyszer, mint említettük, csak súlyosbította a bajt. Elborult kedélyállapotát nem is a kártya okozta; e tekintetben Porthosnak teljességgel ellenlábasa volt; Porthos énekkel, káromkodással kísérte a forgandó szerencse változásait, Athos mindig közönyös maradt, akár vesztett, akár nyert. Megesett, hogy egyetlen este ezer aranyat nyert a testőrök társaskörében, majd az egészet elvesztette, sőt meg is tetézte aranyveretes, parádés kardövével; aztán visszanyerte, az ezret, és még száz lajosaranyat ráadásul, de közben meg se rezdült szépen ívelt szemöldöke, meg se fakult kezén a bőr selymes csillogása; társalgás közben továbbra is nyugodtan, kellemesen csengett a hangja, mert akkor este fölöttébb kellemesen társalkodott.

Azt sem mondhatnánk, hogy a légköri változások miatt komorult el olykor az arca, mint angol szomszédainknak, mert mélabúja többnyire a legszebb évszakban súlyosbodott; Athos életében június-július volt a két legszörnyűbb hónap.

A jelenben semmi sem búsította; ha a jövőt emlegették, megvonta a vállát; múltjában rejlik hát a titok, erről hallott is néhány homályos célzást D'Artagnan.

Egész személyében volt valami titokzatos, s ez még nagyobb érdeklődést keltett iránta, hiszen bárhogy lerészegedett is, szeme, szája semmit el nem árult, hiába fogták vallatóra a legügyesebb kérdésekkel.

- Szegény Athos! - töprengett D'Artagnan - talán már nem is él, méghozzá az én hibámból, mert én rántottam magammal olyasmibe, aminek nem tudja az okát, sosem ismeri meg a következményét, és nem lát belőle semmi hasznot.

- Nem is számítva azt, uram - felelte Planchet -, hogy valószínűleg neki köszönhetjük az életünket. Tetszik emlékezni, mit kiabált: "Oldjatok kereket, D'Artagnan! Engem lefognak!" S amikor kilőtte minden pisztolyát, micsoda pokoli zenebonát csapott a kardjával! Mintha legalább húsz ember vagdalkozott volna: sőt, húsz veszett ördög!

Ez a beszéd ugyancsak felszította D'Artagnan buzgalmát; a fiatalember megsarkantyúzta lovát, bár annak semmi szüksége nem volt bíztatásra, és most még sebesebben vágtatott lovasával.

Délelőtt tizenegy óra tájban megpillantották Amiens-t; fél tizenkettőkor megérkeztek az átkozott fogadó kapujához.

D'Artagnan gyakran elgondolta, hogyan áll bosszút az álnok fogadóson; egyelőre csak remélte a leszámolást, de már ez is balzsamír volt szívének. Szemébe húzta hát kalpagját, úgy lépett be a fogadóba; balját kardjának markolatára tette, jobbjával lovagló ostorát suhogtatta.

- Megismer? - kérdezte az üdvözlésére elősiető fogadóstól.

- Még nem volt szerencsém, nagyságos uram - válaszolt az; szeme egyre káprázott D'Artagnan ragyogó bevonulásától.

- Úgy! Szóval nem ismer!

- Nem, uram.

- Hát jó, majd felfrissítem egy kicsit az emlékezetét. Lehet vagy két hete, maga pimaszul pénzhamisítónak gyalázott egy nemes urat. Mit csinált vele?

A fogadós elsápadt, mert D'Artagnan igen támadóan viselkedett. Planchet pedig hűségesen követte gazdája példáját.

- Jaj uram! ne is említse, kérem nagyságodat! - kiáltott fel siránkozva. - Hej, uramisten, ugyancsak meglakoltam a bűnömért. Jaj, én szegény, szerencsétlen!

- Azt kérdezem, mi lett azzal az úrral?

- Méltóztassék meghallgatni, nagy jó uram! Irgalmazzon szegény fejemnek. Tessék, foglaljon helyet, kérve kérem!

D'Artagnant elnémította a harag és a nyugtalanság; fenyegetően pillantott a fogadósra, mintha bírája volna, aztán leült, Planchet gőgösen támaszkodott gazdája karosszékéhez.

- Elmondok mindent, nagyságos uram - folytatta remegve a korcsmáros -, most már megismerem nagyságodat: akkor tetszett távozni innét, amikor, én balga, összerúgtam a port azzal a nemes urasággal, akit említeni tetszik.

- Igen, én jártam itt, legjobb, ha belátja, hogy nem számíthat kegyelemre, ha nem mond el mindent teljesen őszintén.

- Hallgasson meg, uram, elmondom, mi a színtiszta igazság.

- Hallgatom.

- A hatóság értesített, hogy több cimborája kíséretében egy híres pénzhamisító érkezik a fogadómba, valamennyien gárdistának vagy testőrnek álcázzák magukat. Azután hajszálra megadták az urak lovának, inasainak, személyének leírását.

- Aztán, aztán? - kérdezte D'Artagnan, aki máris kitalálta, honnan származhatott ez a rendkívül pontos tájékoztatás.

- A hatóság hat embert küldött segítségemre, én pedig a parancs szerint nyomban megtettem mindent, hogy az állítólagos pénzhamisítók kereket ne oldhassanak.

- Pénzhamisítók! - ismételte D'Artagnan, akinek iszonyatosan sértette a fülét ez a kifejezés.

- Bocsásson meg nagy jó uram, hogy így beszélek, de éppen ez az én mentségem. Megfélemlített a hatóság, és nagyságod nagyon jól tudja, hogy a fogadós mindig kénytelen a hatóság kedvében járni.

- De halljam hát, hol van az az úr! Mi történt vele? Meghalt? vagy él?

- Türelem, uram, mindjárt rátérek. Szóval, tetszik tudni, hogy megtörtént, ami történt, és nagyságod sürgős távozása - csúsztatta be ravaszul a fogadós, és ez nem is kerülte el D'Artagnan figyelmét - látszólag feljogosított bennünket, hogy megtegyük, amit tettünk. Uraságod nemes barátja úgy védekezett, mint a veszett fene. Inasa meg sajnálatos véletlen folytán belekötött az istállófiúknak öltözött hatósági közegekbe...

- Nyomorult! - kiáltott fel D'Artagnan - egy húron pendültök valamennyien; nem is tudom, miért nem hasítalak szét mindnyájatokat!

- Nem, nagyságos uram, nem pendültünk egy húron, mindjárt meg tetszik látni. Uraságod nemes barátja (bocsásson meg, ha nem szólítom néven, de nem ismerjük a nevét, bár kétségkívül felettébb tiszteletre méltó nevet visel), uraságod nemes barátja először két pisztolylövéssel harcképtelenné tette két emberünket, azután visszavonult, közben kardjával védekezett, megnyomorította még egy emberemet, nekem pedig kardlapjával sújtott a fejemre, akkorát, hogy egészen belekábultam.

- Elég lesz-e már, te pribék! - kiáltotta D'Artagnan. - Athosról beszélj, mi van Athosszal.

- Miközben mint említettem nagyságodnak, a tisztelt úr visszavonult, a pince lépcsőig hátrált, s mivel nyitva találta a pince ajtaját, ráfordította a kulcsot, és belülről eltorlaszolta magát. Szabadon hagytuk, mert bizonyosra vettük, hogy odabent bármikor megtaláljuk.

- Persze - mondta D'Artagnan -, nem akarták mindenáron megölni, úgy gondolták, elég ha bezárják.

- Bezárják, nagy jó uram? Jóságos isten! Hisz saját maga zárta be magát, nekem elhiheti. Először is, ugyancsak derekas munkát végzett: egy ember ott azon nyomban fűbe harapott, két másik súlyosan megsebesült. A halottat meg a két sebesültet elvitték a cimborái, hírüket sem hallottam soha többé. Amikor én magamhoz tértem, felkerestem a kormányzó urat, töviről hegyire elmondtam neki a történteket, és megkérdeztem, mit csináljak a fogollyal. De a kormányzó úr csak nézett rám, mint borjú az új kapura, azt mondta, egy szót sem ért az egészből, ő nem adott ki semmiféle parancsot, és ha véletlenül elmondtam volna bárkinek is, hogy bármi köze van az egész csetepatéhoz, akkor jaj nekem, mert felakasztat. Attól tartok, nagyságos uram, hogy tévedtem, és nem azt fogtam el, akit kellett; akit meg kellett volna, az elmenekült.

- Athosról beszélj! - robbant ki D'Artagnan. Mindinkább türelmét vesztette, látva, hogy a hatóság nem törődik az üggyel. - Mi van Athosszal?

- Alig vártam, hogy a fogoly úrral beszéljek; szerettem volna jóvátenni a sértést - folytatta a fogadós. - A pincéhez indultam tehát, hogy visszaadjam a szabadságát. Igen ám, uram, csakhogy nem ember volt odabent, hanem az eleven ördög. A szabadság szó hallatára kijelentette, hogy őt senki se csalja kelepcébe, és mielőtt előjönne; megjelöli feltételeit. Fölöttébb alázatosan azt feleltem, hiszen hiába is áltattam volna magam, tudtam milyen szomorú helyzetbe kerültem, amikor kezet emeltem őfelsége egyik testőrére - szóval azt feleltem, hogy kész vagyok alávetni magam a feltételeinek.

- Először is, mondta az úri ember, azt akarom, eresszék be fegyveresen az inasomat.

Haladéktalanul eleget tettünk kívánságának, mert ugye meg tetszik érteni, hogy feltett szándékunk volt uraságod nemes barátjának minden parancsát teljesíteni. Grimaud urat (ő ugyanis megmondta a nevét, bár nem beszédes természetű), Grimaud urat tehát lebocsátottuk a pincébe, azon sebesülten; midőn belül került az ajtón, tisztelt gazdája ismét eltorlaszolta az ajtót, és megparancsolta, hogy mi ki ne mozduljunk a bodegánkból.

- De mi lesz hát! - kiáltott fel D'Artagnan -, hol van ő? Hol van Athos?

- A pincében, uram.

- Micsoda, nyomorult, azóta is a pincében tartod?

- Jóságos isten! Szó sincs róla uram, még hogy mi tartjuk a pincében! Hát nem tetszik tudni, mit csinál odalenn? Egész életemben hálás volnék, nagy jó uram, úgy tisztelném, mint védőszentemet, ha ki tudná csalogatni a pincémből?

- Tehát ott van? Most is ott találom?

- Minden bizonnyal uram, fejébe vette, hogy nem jön elő. Mindennap bedugunk villahegyen egy kenyeret, és ha kér, húst is, de sajnos, nem húsból és kenyérből fogyasztja a legtöbbet uram! Egy ízben megpróbáltam lemenni hozzá az egyik legényemmel, de iszonyatos haragra lobbant. Hallottam, hogy felhúzza pisztolyát, inasa meg a muskétáját. Amikor aztán megkérdeztük, mi a szándékuk, az úr azt felelte, hogy negyven golyóbisuk van kettőjüknek az inasával, s inkább egytől egyig valamennyit ellövöldözik, mintsem, hogy bármelyikünk a pincébe tegye a lábát. Erre, uram, a kormányzóhoz fordultam panaszommal, ő azonban azt felelte, hogy ki mit főz, egye is meg: legalább megtanulom, illik-e sértegetni a nemes urakat, akik megtisztelik a putrimat.

- No jó, de azóta?... - kérdezte D'Artagnan, aki nem állhatta meg, hogy a fogadós siralmas képének láttán ne viduljon.

- Azóta, uram - folytatta a vendéglős -, csupa keserűség az életünk, mert tudja meg, uram, minden élelmiszerünk odalenn van a pincében: ott van a borunk butéliákban és hordókban, ott a sör, az olaj meg a fűszer, a szalonna meg a kolbász, de minthogy be sem tehetjük a lábunkat, kénytelenek vagyunk megtagadni az ételt meg az italt a hozzánk betérő utazóknak, és a fogadó napról napra közelebb kerül a tönk széléhez. Ha uraságod tisztelt barátja még egy hétig a pincémben él, végem van, uram.

- Úgy kell neked, gazfickó. Hát nincs szemed? Hiszen rá volt írva a képünkre, hogy úri emberek vagyunk, nem pénzhamisítók!

- Úgy van, uram, igaza van - felelt a fogadós. - De figyelje csak, figyelje, hogy tombol megint.

- Biztosan háborgatják - mondta D'Artagnan.

- Már hogyne háborgatnánk! - kiáltott fel a fogadós - épp az imént tért be hozzánk két angol nemes úr.

- Hát aztán?

- Hát aztán! Hiszen tetszik tudni, hogy az angol a jó bort szereti, ezek meg a legjobbikból rendeltek. A feleségem megkérte Athos urat, bocsássa be, hogy az urak kívánságának eleget tegyen; ő, persze, szokása szerint elutasította. Jaj, édes istenem, kezdődik megint a nemulass!

D'Artagnan csakugyan nagy lármát hallott a pince felől; fölkelt, megindult a kezét tördelő fogadós után, nyomában Planchet felhúzott muskétával; így közeledett az események színteréhez.

A két nemes dühöngött; hosszú út áll mögöttük, éhesek voltak és szomjasak, a szemük is kopogott.

- Micsoda önkény! - hangoskodtak, és bár megérzett kiejtésükön, hogy idegenek, egészen jól beszéltek franciául - hogy meri megakadályozni egy dühöngő őrült, hogy ezek a derék emberek hozzájussanak a tulajdon borukhoz! Eh mit! betörjük az ajtót, s ha teljesen elvesztette józan eszét, megöljük.

- Lassabban a testtel, urak! - szólalt meg D'Artagnan, és derékszíja mögül előhúzta pisztolyait - csak ne öljenek meg senkit, nagyon kérem.

- Rajta, rajta! - hallatszott Athos nyugodt hangja az ajtó mögül - csak eresszék be ezeket a krampuszokat, azután meglátjuk.

Bármennyire is helyén volt is látszólag a szíve a két angol nemesnek, most mégis tétován egymásra néztek, talán bizony afféle éhes emberevő lapul ebben a pincében, mesebeli óriás, akinek a barlangjába senki nem jut be büntetlenül.

Néma csend lett egy pillanatra, ám a két angol végtére is szégyellt volna visszavonulni, s a harapósabbik leereszkedett a négy-öt fokú lépcsőn, és akkorát rúgott az ajtón, hogy a fal is belerendült.

- Planchet - mondta D'Artagnan, és felhúzta pisztolyait -, én azzal foglalkozom, amelyik idefönn maradt; amelyik lement, azt rád bízom. Tessék, urak! Verekedni akarnak? No, rajta! Kihúzhatják a lutrit!

- Uramisten! - zendült fel Athos öblös hangja - ha jól hallom, ez D'Artagnan!

- Úgy van! - mondta D'Artagnan, és most ő is kiengedte a hangját - én vagyok az cimbora, személyesen.

- Akkor szüret! - válaszolta Athos - legalább megtáncoltatjuk a hívatlan vendégeket.

A két úr kivonta kardját, ám két tűz közé kerültek; egy darabig még haboztak, azonban először ismét fellobbant bennük a büszkeség; újabb rúgás következett, küszöbtől szemöldökfáig belereccsent a pinceajtó.

- Fedezd magad D'Artagnan, fedezd magad! - kiáltotta Athos - lövök, fedezd magad.

- Uraim! - mondta D'Artagnan, akit a józan megfontolás sohasem hagyott cserben - gondolják meg! Türelem, Athos. Kutyául áll a dolguk, szitává lőjük az urakat. Eminnen az inasom és jómagam eresztünk meg három golyót, ugyanennyit várhatnak a pincéből is, csak azután következik a penge, márpedig szavamra mondom, barátom is, én is tűrhetően forgatjuk a kardot. Bízzák rám a dolgukat, s a magamét. Becsületszavamra mondom, tüstént lesz innivalójuk.

- Ha ugyan maradt - dörmögte Athos gúnyosan.

A fogadós érezte, mint csorog végig hátán a hideg veríték.

- Jó isten! Ha maradt! - sóhajtott fel.

- Hogy a fenébe ne maradt volna! - folytatta D'Artagnan - ne izguljon, kettesben nem ihatták ki a pincét. Uraim, hüvelybe a kardot.

- Rendben: ha az urak is elteszik a pisztolyt.

- Nagyon szívesen.

És D'Artagnan járt elöl jó példával. Azután Planchet felé fordult, és intett neki, eressze le a felhúzott muskétát.

Az angolok megnyugodtak, és dohogva visszadugták kardjukat. Azután értesültek Athos foglyulejtésének történetéről. Igazi nemes volt mind a kettő, kijelentették, hogy a fogadós a bűnös.

- Most pedig, uraim - szólt D'Artagnan -, fáradjanak a szobájukba, és kezeskedem róla, hogy tíz perc múlva helyükbe visznek mindent, amit csak szemük-szájuk kíván.

Az angolok meghajoltak, és eltávoztak.

- Most már magam vagyok, kedves Athosom - mondta D'Artagnan -, nyissa ki hát az ajtót, legyen szíves.

- Máris! - szólt Athos.

És hullottak nagy robaj közepette a rőzsenyalábok, nyikorogtak a gerendák: az ostromlott maga döntötte porba sáncait és mellvédjeit.

Egy pillanat múlva elmozdult a pinceajtó, és Athos halavány képe tűnt elő: gyors pillantása végigfürkészte a környezetet.

D'Artagnan a nyakába ugrott, és melegen szívére ölelte, csupán akkor vette észre, hogy Athos tántorog, amikor megpróbálta kivezetni a nyirkos odúból.

- Csak nem sebesült meg? - kérdezte tőle.

- Nem én, de holtrészeg vagyok, ennyi az egész; senki emberfia olyan derekasan le nem itta magát. Istenúgyse, fogadós uram! legalább százötven butéliát ittam ki egymagam.

- Irgalmas Isten! - kiáltott fel a vendéglős - ha az inas csak félannyit ivott, mint a gazdája, végem.

- Grimaud jól nevelt inas, ennélfogva nem is merné ugyanazt, inni, mint én; ő csak a hordóból ivott, azt hiszem el is felejtette elzárni a csapot, ugye most is folyik? Hallja?

D'Artagnan felkacagott; a fogadóst pedig most már nem a hideg rázta, hanem a forró láz sütögette.

Ugyanebben a pillanatban Grimaud is megjelent gazdája mögött. Muskéta a vállán, feje előre-hátra billeg, mint Rubens festményein a részeg szatíroké. Valami ragacsos lé kente össze elöl-hátul; a fogadós legjobb étolajára ismert a sűrű folyadékban.

A menet keresztül vonult a fogadó nagy szobáján, és megszállt a fogadó legszebb szobájában; D'Artagnan karhatalommal foglalta el.

A fogadós meg a felesége eközben lámpát gyújtott; sokáig tilos volt számukra a pince, és most mindketten oda rohantak; iszonyú látvány tárult szemük elé.

Athos áttört védelmi vonala rőzsenyalábokból, deszkákból és üres hordókból állt, a hadművészet előírásainak tökéletes ismeretében rakott belőlük sáncot; odabent tömérdek lerágott sonkacsont úszkált a szétfolyt olaj és bor tócsáiban; a pince bal sarkát szétvert butéliák halmaza töltötte be szinültig, s egy hordó éppen most hullatta utolsó vércseppjeit a nyitva hagyott csapon keresztül. Az ókori költő itt is elmondhatta volna, hogy a pusztulás meg a halál árnyéka leng be mindent, akár a csatatéren.

Ötven szál kolbász lógott hajdanában a gerendákon, jó ha tíz maradt.

A fogadós meg a fogadósné jajveszékelve áthatolt a pince boltozatán; még D'Artagnannak is megesett rajtuk a szíve. Athos a fejét sem fordította vissza.

Ám a fájdalmat a düh váltotta fel. A fogadós nyársat ragadott, és kétségbeesetten rohant a szobába, ahová a két jó barát visszavonult.

- Bort! - szólt Athos, amikor megpillantotta.

- Bort! - kiáltott fel a fogadós elképedve - bort! hiszen eddig is megittak száz arany-érőt, végem van, tönkre mentem, becsukhatom a boltot!

- Legalább egyszer jól teleihattuk volna magunkat! - válaszolt Athos.

- Szót se szólnék, ha csupán ittak volna, de halomra törték minden butéliámat.

- Maga lökött rá az egyik üveghalomra, attól dőlt össze. Magára vessen.

- Oda az egész olajom!

- Minden sebre az olaj a legfőbb balzsam; szegény Grimaud barátomat maga sebezte meg, tehát kénytelen volt a sebét orvosolni.

- Minden szál kolbászon ott a foguk nyoma!

- Nyüzsög a pincében a patkány.

- Az utolsó fillérig megfizetik! - őrjöngött a fogadós.

- Szemtelen, pimasz - szólt Athos, és talpra állt. Ám azon nyomban újra leroskadt: erői fogytán voltak. D'Artagnan sietett segítségére; a fogadósra emelte lovaglóostorát.

A fogadós hátralépett, és könnyes lett a szeme.

- Legalább megtanulja - mondta D'Artagnan -, hogy udvariasabban fogadja a vendéget, akit az Isten a fogadójába hoz.

- Isten vagy az ördög!

- Kedves barátom - mondta D'Artagnan -, ha túl sokat kiabál, mind a négyen bezárkózunk a pincéjébe, aztán majd kiderül, olyan nagy-e a kár, mint állítja.

- Kérem szépen, uraim - felelt a fogadós -, igazuk van, bevallom, én vagyok a hibás, de minden bűnre van bocsánat; az urak hatalmasak, én meg szegény fogadós vagyok, bocsássanak meg.

- Ez már más, ha így beszélsz - szólt Athos -, a szívem is belesajdul, és úgy patakzik szememből a könny, akár hordóidból a bor. Nem vagyunk mi emberevők, ha annak látszunk is. Gyere csak ide, hadd beszélgetünk.

A fogadós nyugtalanul lépett közelebb.

- Gyere, ha mondom, ne félj - folytatta Athos. - Amikor fizetni akartam, asztalodra tettem a bukszám, igaz?

- Igaz, uram.

- Hatvan arany volt benne, hova lett?

- Letétbe helyezték a törvényszéken, nagyságos uram; azt mondták, hamis pénz.

- No jó; szerezd vissza a bukszát, a hatvan arany a tiéd.

- De tetszik tudni, nagyságos uram, hogy amire a törvény ráteszi a kezét, azt nem lehet visszaszerezni. Még ha legalább hamis pénz volna, akkor talán remélhetnék, de sajnos igazi jóféle aranycsikók.

- Egyezz meg a törvénnyel, derék barátom, ez már nem énrám tartozik, annál kevésbé, mert egy vasam sem maradt.

- Várjunk csak - szólt közbe D'Artagnan -, hol van Athos régi lova?

- Az istállóban.

- Mennyit ér?

- Legföljebb ötven aranyat.

- Vagy nyolcvanat; legyen a tiéd, és fejezzük be a dolgot.

- Micsoda! Eladod a lovam? - mondta Athos - mi lesz velem nélküled, jó Bajazid? Talán Grimaud hátán vágtatok majd a csatába?

- Hoztam helyette másikat - mondta D'Artagnan.

- Másikat?

- Remek állat! - kiáltott fel a fogadós.

- Ha szebb és fiatalabb, az más, akkor viheted a régit. Bort!

- Melyikből uram? - kérdezte a fogadós, és egészen felderült az arca.

- Onnét hátulról, a lécek mellől; van még huszonöt butéliával, a többi összetört, amikor rájuk zuhantam. Hozzon föl egy fél tucatot.

- Igazi isten ostora! - dörmögött magában a fogadós - ha még két hétig marad, és kifizeti amit megivott egészen talpra állok.

- És ne feledd - tette hozzá D'Artagnan -, hozz fel négy butéliával ugyanabból az angol uraknak.

- Most pedig - szólt Athos -, addig is, amíg a bor megérkezik, mondd el nekem, D'Artagnan, mi van másik két cimboránkkal. Beszélj.

D'Artagnan előadta, hogyan találta ágyban Porthost a térdficamával. Aramist meg egy asztalnál két teológussal. Éppen befejezte, amikor megjelent a fogadós a megrendelt üvegekkel meg egy sonkával; szerencséjére ezt nem a pincéjében tartogatta.

- Hát jó - mondta Athos, miközben megtöltötte saját poharát is, D'Artagnanét is -, szóval Porthos és Aramis megvolna. De mi van kegyeddel, kedves barátom, hogy állnak a dolgai? Olyan rossz bőrben van, hogy nézni is siralom.

- Sajna! - szólt D'Artagnan - én vagyok valamennyiük közül a legboldogtalanabb!

- Te vagy boldogtalan, D'Artagnan! - mondta Athos. - Ugyan már, hogy is volnál te boldogtalan? Mondd csak el.

- Majd - felelte D'Artagnan.

- Majd! Miért majd? mert azt hiszed, D'Artagnan, hogy részeg vagyok? Hát vésd jól az eszedbe: sosem olyan tiszta a fejem, mint ha részeg vagyok. Beszélj hát, ne kéresd magad.

D'Artagnan elbeszélte, milyen kalandja volt Bonacieux-nével.

Athos végighallgatta, szeme se rezdült, s amikor D'Artagnan befejezte, csak ennyit mondott:

- Potomság!

Ez volt a szavajárása.

- Kedves Athos, kegyed mindenre azt mondja, hogy potomság - mondta D'Artagnan -, aki sosem volt szerelmes, az ne beszéljen így.

Athos megtört szeméből hirtelen szinte láng csapott elő, de a villám szempillantás alatt kialudt, és Athos éppoly tétován, közönyösen nézett maga elé, mint azelőtt.

- Igaz - szólalt meg nyugodtan -, én sosem voltam szerelmes, nem én.

- No látja, kihűlt szív - mondta D'Artagnan -, nem szép, hogy ilyen rideg mihozzánk, akiknek a keblében érző szív dobog.

- Érző szív, repedt szív - mondta erre Athos.

- Mit beszél?

- Azt mondom; lutri a szerelem; aki nyer, a halált nyeri! Kedves D'Artagnan, higgyen nekem, boldog lehet, hogy veszített. És ha meghallgatja jó tanácsomat: mindig veszítsen.

- De minden arra vallott, hogy igazán szeret!

- No persze, minden arra vallott.

- Szeretett is!

- Szegény fiam! Nincs férfi, aki ne hinné, hogy szereti a kedves, de olyan sincs, akit meg ne csaltak volna.

- Az egy Athost kivéve, akinek sose volt kedvese.

- No persze - szólt Athos némi szünet után -, nekem sose volt, nem, dehogy volt! Igyunk!

- De ha már ilyen igazi bölcs - mondta D'Artagnan -, tanítson, segítsen, tudni akarok, vigaszt keresek.

- Vigaszt? Mire?

- Balsorsomra.

- Balsorsára! Ne tréfáljon! - szólt Athos, és megvonta a vállát - igazán szeretném tudni, mit szólna, ha elmondanék egy szerelmes történetet.

- A kegyedét?

- Vagy valamelyik barátomét, egyremegy!

- Beszéljen Athos, beszéljen.

- Okosabb, ha iszunk.

- Igyon hát és beszéljen.

- Igaz, így is lehet - mondta Athos, majd megtöltötte, és felhajtotta poharát -, a kettő remekül összeillik.

- Hallgatom - szólt D'Artagnan.

Athos gondolataiba mélyedt, s minél jobban elgondolkozott, annál inkább elsápadt; elérte a részegségnek azt a fokát, amikor a közönséges italozó kidől és elalszik. Ő nyitott szemmel álmodott. Volt valami iszonyú ebben a részeg révületben.

- Ragaszkodik hozzá? - kérdezte.

- Nagyon kérem - felelte D'Artagnan.

- Legyen hát kívánsága szerint. Egyik barátom, úgy ahogy mondom, egyik barátom, nem én! - kezdte Athos, s mindjárt meg is állt, komoran elmosolyodva - egy gróf a mi tartományunkból vagyis Berryből, nagynevű nemes úr, mint a Dandoló vagy a Montmorency, huszonöt éves fejjel megszeretett egy tizenhat éves lányt, aki szép volt, mint egy angyal. Gyermeteg ifjúsága mögött szenvedélyes lélek lobogott, nem is asszonyi, hanem költői képzelet; mindenkit meghódított, vagy még inkább megrészegített; egy mezővároskában lakott bátyjával, az ottani plébánossal. Idegenből költöztek a vidékre, senki se tudta, honnan. De a lány oly szép volt, bátyja meg annyira jámbor, hogy senki sem firtatta, honnan kerültek ide. Egyébiránt úgy tudták, jó családból származnak. Barátom volt a környék földesura, elcsábíthatta, erőszakkal megkaphatta volna a lányt, mindent megtehetett volna, ő volt az úr; ki segítene két ismeretlennek, két idegennek? Ő azonban, sajna, úriember volt, elvette a lányt. El, az ostoba, a fajankó, a hülye.

- Miért beszél így, hiszen szerette! - szólt közbe D'Artagnan.

- Várjon egy kicsit - mondta Athos. - Kastélyába vitte a lányt, s ő lett az első dáma az egész tartományban; ami igaz, igaz: remekül megállta a helyét.

- Aztán? - kérdezte D'Artagnan.

- Aztán, egy nap vadászni ment a férjével - folytatta Athos halkan, s igen szaporán pergett szájából a szó -, vadászat közben leesett a lováról, és elájult, a gróf odavágtatott, hogy segítsen, s mivel az asszony szinte fuldoklott a szoros ruhában, tőrével felhasította a kelmét, s kiszabadította az asszony vállát. Találja ki D'Artagnan, mi volt a vállán? - kérdezte Athos és harsányat kacagott.

- Honnan tudjam? - kérdezte D'Artagnan.

- Egy liliom - szólt Athos. - Tüzes liliom bélyege.

Azzal Athos egy hajtással kiitta poharát.

- Iszonyatos! - kiáltott fel D'Artagnan - mit kell hallanom?

- Az igazat. A szende angyal maga volt a sátán. A szegény lány lopott.

- S a gróf mit csinált?

- A gróf igen hatalmas úr volt, élet-halál ura a maga földjein, talpig leszaggatta a grófnőről a ruhát, hátrakötötte a kezét, és felakasztotta az egyik fára.

- Úristen! Athos! Ez emberölés! - kiáltotta D'Artagnan.

- Emberölés, se több se kevesebb - szólt Athos sápadtan, mint a halál. - De elfogyott a bor, ha nem tévedek.

És nyakon ragadta az utolsó butéliát, szájához emelte, s mintha csak poharából inna, egyszerre lehajtotta.

Aztán két kezébe ejtette fejét, D'Artagnan pedig hideglelős rémülettel figyelte.

- Ekkor gyógyultam ki a szép, szerelmes, költői asszonyokból - szólt Athos, aki felemelte fejét, és nem folytatta tovább a gróf meséjét. - Adja Isten, hogy kegyed is eljusson idáig! Igyunk!

- Meghalt az asszony? - hebegte D'Artagnan.

- Hogy a fenébe ne! - mondta Athos. - Nyújtsa a poharát. Sonkát, gazfickók! - kiabált - nincs mire innunk!

- S a bátyja? - kérdezte félénken D'Artagnan.

- A bátyja? - ismételte Athos.

- Igen, a pap.

- Hm! Érdeklődtem utána, hogy azt is felköttessem, de megelőzött, és még éjszaka megugrott a parókiáról.

- Kiderült legalább, hogy ki volt a nyomorult?

- Nyilván a hölgyike cinkosa és első szeretője; talán azért játszotta a pap szerepét az érdemes férfiú, hogy férjhez adja a szeretőjét, és egyenesbe hozza a sorsát. Remélhetőleg karóba húzták.

- Istenem! Istenem! - hajtogatta D'Artagnan, aki szinte belekábult a szörnyű históriába.

- Kitűnő ez a sonka, D'Artagnan, egyen hát - szólt Athos és levágott egy szeletet, és a fiatalember tányérjára tette. - Milyen kár, hogy csak négy ilyen sonka volt a pincében! Ötven üveggel többet ihattam volna.

D'Artagnan nem bírta tovább ezt a beszélgetést, úgy érezte, belebolondul; tenyerébe temette arcát, és úgy tett, mintha aludnék.

- Nem tud már inni a fiatalság - szólt Athos, és szánakozva nézte -, pedig ez még a színe virága!...

D'Artagnant szinte elkábította Athos iszonyú története, bár sok mindent nem látott világosan ebben a burkolt vallomásban. Először is: aki elmondta, holtrészeg volt, aki hallgatta, az is jócskán beszeszelt, de mindezek ellenére, bárhogy elhomályosítja is az elmét két-három butélia burgundi gőze, amikor D'Artagnan másnap reggel felébredt, oly tisztán emlékezett Athos minden egyes szavára, mintha tüzes vassal égették volna elméjébe valamennyit. Mennél bizonytalanabb volt, annál inkább sarkallta a vágy, hogy eljusson a bizonyossághoz; amikor átment barátjához, feltett szándéka volt, hogy folytatja a tegnap félbemaradt beszélgetést. Ám teljesen lehiggadva lelte Athost: senki sem lehetett volna nála zárkózottabb, óvatosabb.

Egyébként a testőr, miután kezet fogtak, maga vette ki a szájából a szót.

- Tegnap ugyancsak felöntöttem a garatra, kedves D'Artagnan - kezdte -, még reggel is éreztem, hogy nehezen forog a nyelvem. És ugyancsak bolondul táncol az ütőerem; fogadni mernék, hogy tücsköt-bogarat összehordtam.

Közben oly merőn figyelte barátját; hogy az egészen belezavarodott.

- Ugyan, dehogy - felelte D'Artagnan -, sőt ha jól emlékszem, igazán nem mondott semmi rendkívülit.

- Csodálom! Azt hittem, fölöttébb gyászos históriát tálaltam elő.

Úgy pillantott a fiatalemberre, mintha szíve mélyére akarna hatolni.

- Bizisten - mondta D'Artagnan -, azt kell hinnem, én voltam a részegebb, mert nem emlékszem semmire.

De Athost nem lehetett félrevezetni; így folytatta:

- Kedves barátom, nyilván észrevehette, hogy ki-ki a maga módján részeg: az egyik szomorú, a másik víg; ha én részeg vagyok, elszomorodom, és mihelyt fejembe szállt az ital, az a bogaram, hogy ami hátborzongató mesét a szamár dadám a fejembe csöpögtetett, azt töviről-hegyire feltálalom. Ez az én gyengém; be kell ismernem, hogy öreg hiba, ettől eltekintve azonban jól bírom az italt.

Oly természetesen beszélt, hogy D'Artagnanban ingadozni kezdett a bizonyosság.

- Most már értem! - folytatta a fiatalember, és igyekezett megint rátapintani az igazságra - igaz ugyan, hogy most is azt hiszem álom volt csupán, de úgy rémlik, mintha valami akasztásról beszélgettünk volna.

- No látja! - felelte Athos, és mosolyogni próbált, de belesápadt - esküdni mertem volna: engem mindig akasztott emberek üldöznek ilyenkor.

- Igen, igen - folytatta D'Artagnan -, most már tisztán emlékszem; mintha... várjunk csak... igen, mintha valami asszonyról lett volna szó.

- Persze - válaszolt Athos, és szinte elszürkült az arca -, ez a nagy mesém a szőke asszonyról; amikor erre kerítem a sort, akkor már tökrészeg vagyok.

- Úgy van - mondta D'Artagnan -, valami szőke, magas, kékszemű szépasszonyról beszélt.

- Akit felkötöttek.

- Mármint a férje, egy nemes úr, a maga ismerőse - folytatta D'Artagnan, és merőn figyelte Athost.

- No látja! Hát ilyen fonák helyzetbe hozhatunk valakit, amikor összevissza fecsegünk - jegyezte meg Athos, és vállat vont, mint aki önmagán sajnálkozik. - De ebből elég, D'Artagnan, többé nem iszom el az eszemet, ostoba, rossz szokás.

D'Artagnan nem szólt semmit.

Athos hirtelen másra fordította a szót.

- Igaz is - kezdte -, köszönöm az ajándéklovat.

- Tetszik? - kérdezte D'Artagnan.

- Igen, de csak afféle mutogatni való, parádés ló.

- Tévedés; tíz mérföldet ügettem rajta nem egészen másfél óra alatt, és meg sem érezte: mintha csak a Saint-Sulpice téren tettünk volna sétalovaglást.

- Hűha! Szinte már sajnálni kezdem.

- Sajnálni?

- Hát igen, túladtam rajta.

- Tessék?

- Így történt a dolog: reggel hatkor ébredtem, kegyed úgy aludt, akár a bunda, s nem tudtam mihez kezdeni; még mindig ködös volt a fejem a tegnapi dorbézolástól; lementem a nagyterembe, és láttam, hogy a mi egyik angolunk lóra alkuszik egy kupeccel, mert az ő lova tegnap kidőlt, szél érte. Közelebb kerültem, s amikor meghallottam, hogy száz aranyat kínál egy almáspejért, megszólítottam: "Istenuccse, nemes uram, az én lovam is eladó."

- Méghozzá milyen szép! - felelte ő - tegnap láttam, tisztelt barátjának az inasa tartotta kötőféken.

- Megér száz aranyat uraságodnak?

- Meg. Nekem adja ennyiért?

- Adni nem adom, hanem szívesen eljátszom.

- Eljátssza?

- El.

- Hogyan?

- Kockán.

- Megállapodtunk, kockát vetettünk, s én elvesztettem a lovat. Hát igen! de a lótakarót azt visszanyertem - fejezte be Athos.

D'Artagnan inkább morcosan hallgatta.

- Nem jól tettem? - kérdezte Athos.

- Mi tagadás, nem a legjobban - válaszolta D'Artagnan -, ez a ló lett volna ismertetőjelünk egyszer az egyik ütközetben; zálog volt, emlék. Athos, ezt nem kellett volna.

- De képzelje magát a helyembe, kedvesem! - folytatta a testőr - majd meghaltam az unalomtól, meg aztán becsületszavamra utálom az angol lovat. Ha pedig csak ismertetőjelre van szükség, hát nézze: arra jó a nyereg is, igazán cifra holmi, szemet szúr mindenkinek. Hogy hova lett a ló, arra majd csak találunk mentséget, magyarázatot. Eh, ördög bánja: a ló nem él örökké; gondolja azt, hogy az enyém, elvitte a takonykór.

D'Artagnan zordon kedve csöppet sem enyhült.

- Sajnálom - folytatta Athos -, hogy szemlátomást ennyire szívéhez nőttek ezek a jószágok, pedig még nem is mondtam el mindent.

- Miért, még mit csinált?

- Miután elvesztettem a lovam, kilencre tíz ellenében - kutya balszerencse! - úgy gondoltam, felteszem a kegyedét.

- Remélem nem jutott tovább a gondolatnál?

- De igen, nyomban valóra is váltottam.

- Hej a keservét! - fakadt ki D'Artagnan türelmét veszítve.

- Játszottam, és elveszítettem.

- Az én lovamat?

- A kegyedét; hétre nyolc ellenében; mert az egyik tizenkilenc, a másik egy híján... - de hisz tudja a közmondást.

- Athos, esküszöm, nincs józan eszénél!

- Kedves fiam, ezt inkább tegnap este mondta volna, amikor egy csomó ostobaságot összelocsogtam, nem pedig ma reggel. Szóval mind a két lovat elveszítettem, szerszámostul-szerelékestől.

- Borzalom!

- Várjon, még nincs vége: tudja, én kitűnő játékos volnék, csak ne volnék olyan makacs; ám én nemcsak iszom, én makacs is vagyok; most is addig makacskodtam...

- Hisz már semmije sem volt, hát mire játszott?

- De volt barátocskám, de mennyire volt: ott volt még az a gyémánt, amelyik tegnap még az ujján ragyogott: rögtön szemet szúrt nekem.

- A gyémánt! - kiáltotta D'Artagnan, és vadul a gyűrűjéhez kapott.

- Ezen a téren szakértő vagyok, magamnak is volt egy-kettő ezelőtt: becslésem szerint ezer aranyat is megért.

- Remélem - szólt komolyan D'Artagnan, és rémületében se élő nem volt, se holt -, remélem egy szóval sem emlegette a gyémántomat?

- Éppen ellenkezőleg; rajtunk, értse meg, most már csak ez az egy gyémánt segíthetett; a gyémánttal visszanyerhettem a lószerszámot s a lovakat, nem is beszélve úti költségeinkről.

- Athos, megöl! - kiáltotta D'Artagnan.

- Szóval a partnerem is rajta felejtette a szemét a maga gyémántján, én erre rátereltem a szót. De hogy a fenébe képzeli, kedves barátom, hogy a hajnalcsillagot viseli az ujján, és még csak észre se vegye senki! Képtelenség!

- Fejezze már be, barátom, fejezze be! - mondta D'Artagnan - mert bizony isten kínpadra von a nyugalma!

- Tessék: tízfelé osztottuk a gyémántot; száz arany esett egy-egy részre.

- Ugye csak tréfál? Ugye azt lesi, meddig bírom még? - kérdezte D'Artagnan, és úgy érezte, a düh úgy üstökön ragadja, akárcsak Minerva Achillest az Iliászban.

- Már hogy az istennyilába tréfálnék! Szeretném tudni, mit csinált volna kegyed az én helyemben! Két álló hete nem láttam embert; már az eszem is elment, annyit enyelegtem a sok csókos szájú butéliával.

- És miért kell emiatt eljátszani az én gyémántomat! - robbant ki D'Artagnan, és idegesen szinte görcsösen szorította ökölbe a kezét.

- Várja csak meg a végét; tízfelé osztottuk a gyémántot, egy-egy rész száz aranyat ér; tíz dobásra tettük fel, és kimondtuk, hogy nincs revans; tizenhármat vetettünk, és mindent elvesztettem, tizenhárom dobásra: a tizenhármassal sosem volt szerencsém: július tizenharmadikán volt az is, hogy...

- A hétszentségit! - kiáltott fel D'Artagnan, és felpattant az asztal mellől; a reggeli rémtörténet egészen kiverte fejéből az estelit.

- Türelem - szólt Athos -, máris új tervet kovácsoltam. Az angol igen eredeti fickó, láttam, hogy reggel Grimaud-val beszélget, Grimaud pedig elmondta, hogy csalogatta: lépjen szolgálatába. Tízfelé osztottam Grimaud-t, a kevés beszédű Grimaud-t, és feltettem őt is egy kockapartira.

- No ez aztán a szép! - mondta D'Artagnan, és önkéntelenül felkacagott.

- Bizony Grimaud-t személyesen, mit szól hozzá! És Grimaud tíz porciójával, jóllehet összesen egy ezüstöt nem ér, visszanyertem a gyémántot. És még van, aki azt mondja, hogy az állhatatosság nem erény.

- Bizisten remek! - kiáltott fel D'Artagnan; egészen megvigasztalódott, és hasát fogta nevettében.

- Úgy láttam, visszapártolt hozzám a szerencse; gondolhatja, hogy tüstént tovább játszottam a gyémántra.

- A fenét! - szólt D'Artagnan újból elkomorulva.

- Visszanyertem a lovát, s a ló szerszámát, D'Artagnan, aztán az én lovamat szerszámostul, majd újra elvesztettem az egészet. Végeredmény: visszaszereztem a kegyed lószerszámát, majd a sajátomat. Hát így vagyunk. Isteni fogás volt: nem is erőltettem tovább.

D'Artagnan fellélegzett, mintha az egész fogadó esett volna le a szívéről.

- Szóval megvan a gyémántom? - kérdezte bátortalanul.

- Épségben, érintetlenül, kedves barátom, sőt ráadásul mindkettőnk pegazusának lószerszáma is.

- De mit ér ló nélkül a szerszám?

- Már azt is kiterveltem.

- Athos, szörnyű sejtelmek gyötörnek.

- Ide figyeljen D'Artagnan: ugye rég nem játszott?

- És egy csöpp kedvem sincs játszani.

- Jobb, ha nem esküdözik. Szóval ott tartottunk, hogy rég nem játszott, ezért most nyilván jó keze van.

- Hát aztán!

- Hát aztán? Még most is itt van az angol meg a cimborája. Úgy vettem észre, igen feni a fogát lószerszámunkra. Amint látom, kegyed fölöttébb ragaszkodik a lovához. Ha rajtam állna, én feltenném a szerszámát a lova ellenében.

- De mit kezdene az angol egyetlen lószerszámmal?

- Hát akkor tegye fel mind a kettőt, az angyalát! Én nem vagyok olyan önző, mint kegyed.

- Igazán ezt akarja? - szólalt meg tétován D'Artagnan, és önkéntelenül is mindjobban átragadt rá Athos bizakodása.

- Becsületszavamra ezt, méghozzá egyetlen dobásra.

- De, ha már a két ló elveszett, feltett szándékom volt, hogy megtartom a lószerszámokat.

- Akkor ott a gyémántja, tegye fel.

- A gyémánt az más, azt soha föl nem teszem, soha.

- Ej, az áldóját! - szólt Athos - akkor azt ajánlanám, tegye fel Planchet-t. Ezzel azonban már próbálkoztunk, s attól félek, nem érdekli majd az angolt.

- Kedves Athos - szólt D'Artagnan -, kimondom kereken: inkább semmit sem kockáztatok.

- Kár - felelt Athos hidegen -, az angolnak pénz van a bőre alatt is. De az áldóját, csak egyszer tegyen próbát, egy dobás nem a világ.

- És ha veszítek?

- Nyerni fog.

- De ha mégis?

- Hát akkor oda a szerszám.

- Egye fene, egy dobást megkockáztatok - mondta D'Artagnan.

Athos tűvé tette a fogadót az angol után, és az istállóban akadt rá: majd felfalta szemével a lószerszámokat. A legjobb alkalom. Athos közölte feltételeit: a két lószerszám, az egyik ló, vagy száz arany ellenében, tetszés szerint. Az angol gyorsan utána számolt: a két lószerszám külön-külön megért háromszáz aranyat. Athos tenyerébe csapott.

D'Artagnan remegő kézzel kiszórta a kockát: hármat dobott; úgy elsápadt, hogy Athos egészen megrémült, és csupán ennyit szólt:

- Gyászos dobás, cimbora; uraságod viszi szerszámostul a két lovat.

Az angol ujjongott; úgy gondolta, pörgetni sem érdemes, csak úgy szórta az asztalra a kockát, oda se nézett, annyira bízott győzelmében; D'Artagnan pedig félrefordult, hogy ne lássák, milyen gyilkos kedvében van.

- Ejnye, ejnye - szólalt meg Athos nyugodt hangja -, egészen rendkívüli dobás, négyszer ha láttam ilyet egész életemben: két egyes!

Az angol odanézett, és leesett az álla, D'Artagnan odanézett és majd a bőréből bújt ki örömében.

- Úgy van, éppen négyszer - folytatta Athos -, egyszer Créquy úrnál, egyszer otthon, vidéki birtokomon... akkor még volt birtokom; harmadszor Tréville úrnál, ahol ugyancsak megcsodáltuk, és negyedszer egy kocsmában, én dobtam, és száz aranyamba került, meg egy vacsorába.

- Szóval, uram - szólt az angol -, most visszaveszi a lovát.

- Természetesen - felelte D'Artagnan.

- És a revans?

- Abban maradtunk, hogy nem adunk revansot, talán emlékszik?

- Emlékszem; inasa átveheti a lovat, uram.

- Egy pillanat - szólalt meg Athos -, ha megengedi uram, váltanék egy-két szót a barátommal.

- Tessék.

Athos félrevonta D'Artagnant.

- No, gonosz lélek, mit akarsz megint? - kérdezte D'Artagnan - játsszam talán tovább?

- Nem, de szeretném, ha gondolkoznék egy kicsit.

- Min gondolkozzam?

- Ugye most visszaveszi a lovat?

- Persze.

- Rosszul teszi; én a száz aranyat választanám, ugye a lovat, vagy száz aranyat tett a szerszám ellenében?

- Igen.

- Én a száz aranyat választanám.

- Én meg a lovat.

- Ismétlem, rosszul teszi, mert mit csinálunk ketten egy lóval? Remélem, nem gondolja, hogy felülök a nyereg mögé, aztán úgy kocogunk, mint a kóbor lovagok, ha kilőtték alóluk a fakójukat? Az pedig gyalázat volna, ha gyalog bandukolnék a lova, telivér paripája mellett. Én egy percig sem tétováznék, hanem a száz aranyat választanám; Párizsba kell jutnunk, elkel a pénz.

- De Athos, én a lovat akarom.

- Rosszul teszi barátom: a ló könnyen botlik, kificamítja a lábát, felsebzi a térdét; a ló szénát eszik valamilyen takonykóros ló után, és máris lőttek a lovának, vagyis a száz aranyának; a lovat abrakolni kell, a száz arany meg a ló gazdáját abrakolja.

- De, hogy kerülünk haza?

- Ej, a nemjóját! Hát az inasaink lován! aki ránk néz, úgyis nyomban láthatja, hogy úriemberek vagyunk.

- Szinte látom, milyen szépek leszünk gebeháton, ha majd Porthos és Aramis a paripáját táncoltatja mellettünk!

- Porthos! Aramis! - harsogta Athos hahotázva.

- Tessék? - kérdezte D'Artagnan; sehogy sem foghatta fel, min derül a barátja.

- Semmi, semmi, folytassuk - mondta Athos.

- Szóval azt javasolja...

- Hogy válassza a száz aranyat, D'Artagnan; a száz arannyal a hónap végéig éljük világunkat; éppen elég bajunk volt: igazán ránk fér egy kis pihenő.

- Pihenő! még mit nem, Athos! Érjünk csak Párizsba, rögtön nyomozni kezdek az után a szegény nő után.

- Ez igen! Szóval azt hiszi, hogy a csikója többet ér majd a nyomozásban, mint a szép aranycsikók? Válassza a száz aranyat, barátom, válassza a száz aranyat.

D'Artagnan alig várta, hogy beadhassa a derekát; csupán az ürügyet kereste. Most pedig itt volt a kitűnő ürügy. Különben is attól tartott, hogy ha túl sokáig ellenkezik, Athos még önzőnek hiszi; megadta hát magát, s a száz aranyat választotta; az angol azonnal le is számolta neki.

Aztán már csak az indulással foglalkoztak. Békét kötöttek a kocsmárossal, ami Athos régi lován kívül még hat aranyba került; D'Artagnan és Athos átvette Planchet és Grimaud két lovát, az inasok pedig gyalog vágtak neki az útnak, fejükön cipelve a nyerget.

Bármily gyatra volt is a két jó barát lova, hamarosan elhagyták inasaikat, és megérkeztek Crèvecoeurbe. Messziről látták, hogy Aramis mélabúsan könyököl az ablakban, és akárcsak szegény Zsuzsi a táborozáskor nézi, egyre nézi, hogyan porzik a láthatár.

- Hahó! hé! Aramis, mi az ördögöt csinál ott? - kiabált a két jó barát.

- No végre D'Artagnan; végre Athos! - válaszolt a fiatalember - azon merengtem, mily gyorsan elsuhannak a világ örömei! Amint elnéztem, hogyan távolodik és végül hogyan tűnik el a por felhője mögött angol paripám, úgy találtam, ez beszédesen példázza, mily múlékonyak földi dolgaink. Mert mi az élet? Három szó jól összegezi: Erat, est, fuit.[22]

- Hát ez meg mit jelentsen? - kérdezte D'Artagnan, jóllehet már felrémlett előtte az igazság.

- Azt, hogy ostoba fajankó vagyok, és nem értek az üzlethez: hatvan aranyért egy lovat!... amelyik, ha elnézem, hogy repül, kurta vágtában is megtesz öt mérföldet egy óra alatt.

D'Artagnan és Athos szívből kacagott.

- Kedves D'Artagnanom - szólt Aramis -, ne vegye nagyon zokon, hiszen szükség törvényt bont, és különben is főképpen én iszom meg a levét, mert ez a hitvány kupec legalább ötven aranyat lopott ki a zsebemből. Hajaj! de legalább az urak tudják, milyen a gondos gazda: inasaik lován lovagolnak, és a díszparipákat lassan, kíméletesen, kötőféken vezettetik.

Épp e pillanatban állt meg az úton egy málhakocsi, az imént bukkant fel Amiens felől; Grimaud és Planchet lépett ki belőle, egy-egy nyereg mindkettőjük fején. A málhakocsi üresen volt visszatérőben Párizs felől, s a két inas megegyezett a kocsissal, hogy szállítás fejében egész úton ellátják ivóvízzel őt is, a lovakat is.

- Hát ez micsoda? - kérdezte Aramis a történtek láttán - csak a nyereg?

- Érti már? - szólalt meg Athos.

- Hajszálra így jártam én is, barátaim. Valami azt súgta, a szerszámot ne adjam. Hé, Bazin! hozd ide az uraké mellé az új lószerszámomat.

- Hát a papocskákkal mit csinált? - kérdezte D'Artagnan.

- Másnap meghívtam őket ebédre, kedves barátom - szólt Aramis -, mellékesen szólván, pompás az itteni bor: mindent megtettem, ami csak rajtam állt, hogy alaposan berúgjanak; akkor aztán a plébános megtiltotta, hogy levessem a zubbonyomat, a jezsuita meg arra kért, ajánljam be a testőrségbe.

- Hát a dolgozat! - hangoskodott D'Artagnan - a dolgozat! Követelem, hogy töröljék el a dolgozatot!

- Azóta - folytatta Aramis - vígan élek. Belefogtam egy költeménybe, minden verssora egyszótagú; elég nehéz, de minél nehezebb valami, annál értékesebb. A téma csiklandós, felolvasom az első énekét, négyszáz sor, egy perc alatt végzünk vele.

- Még értékesebb, ha nem csupán nehéz, de rövid is, kedves Aramis - szólt D'Artagnan aki legalább annyira utálta a verseket, mint a latint -, ha ilyen a verse, bizisten kétszeres sikert arat.

- Azonkívül - folytatta Aramis - szűzi szenvedély lengi át, mindjárt meglátják. Hej, az áldóját, barátaim! megint Párizsba megyünk hát? Bravó, készen állok; szóval viszontlátjuk Porthost, a derék cimborát, alig várom. Akár hiszik, akár nem, hiányzik már nekem az a nagy gyerek! Bezzeg ő egy királyságért sem adta volna el a lovát, erre mérget veszek. Bár már láthatnám a nyeregben, paripáján. A török császár sem lehet nála kényesebb-fényesebb, annyi szent.

Egy órányit pihentek, hogy a lovak kifújják magukat; Aramis kifizette a számláját, Bazint is feltessékelte a málháskocsira cimboráival, azután útnak indultak, hogy csatlakozzanak Porthoshoz.

Már nem találták ágyban jó barátjukat; nem is volt olyan sápadt, mint D'Artagnan első látogatásakor jóllehet egyedül volt, négy személyre terített asztal mellett üldögélt: ínycsiklandó pecsenyék, válogatott borok csodás gyümölcs - ebből állt az ebédje.

- Hej, az angyalát! - fogadta őket, és felkelt az asztaltól - a legjobbkor érkeznek, uraim: épp a levesnél tartok, velem ebédelnek.

- Hohó! - mondta D'Artagnan - ezeket a butéliákat nem Mousqueton lasszója fogta, nem is szólva a többiről: tűzdelt frikandó, bélszín...

- Eszek - szólt Porthos -, eszegetek; teljesen kiveszi az embert, egy ilyen átkozott ficam; Athos, volt már ficama?

- Soha, viszont úgy emlékszem, amikor a Férou utcában hajbakaptunk a bíboros embereivel, s az egyikük belém döfött, nyolc-tíz nappal a történtek után nekem is ilyen remek étvágyam volt.

- Csak nem egymaga készült elfogyasztani az egész ebédet, kedves Porthos? - kérdezte Aramis.

- Ó, nem - felelte Porthos -, néhány urat vártam ebédre a szomszédból, de éppen most üzenték, hogy nem jöhetnek; most átveszik a helyüket barátaim, én pedig mit sem vesztek a cserén. Hé, Mousqueton! széket még ide, s még egyszer annyi butéliát.

- Tudják-e, mit eszünk? - kérdezte Athos tizenöt perc múlva.

- Hogy a csodába ne! - válaszolta D'Artagnan - én tűzdelt borjúpecsenyét articsókával meg velővel.

- Én birkaszeletet - szólalt meg Porthos.

- Én pedig csirkemellet - szólt Aramis.

- Valamennyien tévednek, uraim - válaszolt komolyan Athos -, mert lovat esznek.

- Ugyan már! - mondta D'Artagnan.

- Lovat - utálkozott Aramis.

Csak Porthos maradt néma.

- Lovat bizony; igaz-e Porthos, hogy lovat? Talán még lótakarót is!

- Azt nem, uraim, a lótakaró és a szerszám megmaradt - szólt Porthos.

- Bizisten mindannyian megérjük a pénzünket - mondta Aramis -, mintha csak összebeszéltünk volna.

- Tudniillik - szólalt meg Porthos -, túl szép volt az a ló, sokkal szebb, mint a látogatómé, s nem akartam őket megszégyeníteni!

- Meg aztán a hercegnő még mindig üdül, ugyebár? - firtatta D'Artagnan.

- Még mindig - felelte Porthos. - Azonkívül bizony isten lehetetlen volt észre nem vennem, mennyire megtetszett a ló a tartományi kormányzónak; őt is idevártam délre több nemes úrral; nem tehettem, hogy neki ne adjam ajándékba.

- Ajándékba! - kiáltott fel D'Artagnan.

- Úgy van, ajándékba, mi tűrés, tagadás! - felelte Porthos - mert százötven aranyat úgy megért az a ló, akár egy fillért. A fösvény disznó meg alig adta meg érte a nyolcvanat.

- Nyereg nélkül? - kérdezte Aramis.

- Úgy ám, nyereg nélkül.

- Felhívom tisztelt figyelmüket, uraim - szólt Athos -, hogy Porthos csinálta a legjobb vásárt közöttünk.

Oly viharosan csattant fel erre a kacagás, hogy szegény Porthos egészen megzavarodott, ámde hamarosan elmagyarázták neki, mi a derültség oka, s erre aztán szokása szerint, teli torokból ő is velük hahotázott.

- Akkor hát valamennyien gazdagok vagyunk? - kérdezte D'Artagnan.

- Én éppen nem mondhatom - szólt Athos -, úgy találtam, Aramis spanyol bora egészen különleges: fölrakattam hát az inasok málhakocsijára vagy hatvan palackot, s ez meglehetősen eret vágott rajtam.

- Én meg - szólt Aramis -, akár hiszik, akár nem, az utolsó fillérig szétosztottam a pénzem a montdidier-i templom és az amiens-i jezsuiták között; ezenfelül egyéb kötelezettségeket is vállaltam magamra, s meg is kell tartanom: miséket rendeltem magamért és az urakért, és a miséket el is fogják mondani, uraim; nem kétlem, hogy ugyancsak javunkra válnak.

- És az én térdficamom talán nem került semmibe? Azt hiszik? - kérdezte Porthos - nem is szólva Mousqueton sebéről! Naponta kétszer voltam kénytelen kihívatni hozzá a seborvost, az meg kétszeres árat fizettetett minden alkalommal, arra hivatkozva, hogy ez a marha Mousqueton épp abba a fertályába szerzett golyót, amelyiket többnyire csupán a patikáriusnak szoktak mutogatni; lelkére is kötöttem nyomatékkal, hogy vigyázzon, ilyen helyen többé meg ne sebesüljön.

- Hát igen - felelte Athos, és össze mosolygott D'Artagnannal és Aramisszal -, amint látom, fölöttébb nagyvonalú volt a szegény fiúval; a jó gazda már ilyen.

- Egy szó annyi mint száz - folytatta Porthos -, jó, ha megmaradt harminc tallérom.

- Nekem meg tíz - szólt Aramis.

- Az áldóját! - jegyezte meg Athos - amint látom, a társaságban mi vagyunk a milliomosok. Mennyi maradt a száz aranyból, D'Artagnan?

- A száz aranyamból? Úgy hiszem, először is uraságodnak adtam ötvenet.

- Úgy hiszi?

- Talán nem!

- De, de! igaz, már emlékszem is.

- Azután hatot fizettem a fogadósnak.

- Annak az állatnak! Hogy adhatott neki hat aranyat?

- Hiszen kegyed mondta, hogy annyit adjak.

- No, persze, én mindig túl jó vagyok. Ezek után mennyi maradt?

- Huszonöt arany - felelte D'Artagnan.

- Nekem pedig - szólt Athos, és némi aprópénzt szedegetett ki a zsebéből -, nekem...

- Semmi.

- Bizisten semmi, de mindenesetre oly kevés, hogy nem is érdemes hozzátenni a többihez.

- Számítsuk ki tehát, mennyink van összesen. Porthos?

- Harminc tallér.

- Aramis?

- Tíz arany.

- Hát D'Artagnan?

- Huszonöt.

- Összesen? - kérdezte Athos.

- Négyszázhetvenöt frank! - felelte D'Artagnan, aki úgy számolt, akár Archimédes.

- Mire Párizsba érünk, lesz belőle még legalább négyszáz - szólt Porthos -, azonkívül a lószerszámok.

- No és a testőrlovak? - kérdezte Aramis.

- A testőrlovak! Hát az inasaink négy lovából kettőt előléptetünk, és azokat kisorsoljuk, a négyszáz frankból kitelik még egy fél ló; azt megkapja valamelyik gyalog-cimbora. Ezek után kiforgatjuk zsebeinket, s a maradékot D'Artagnannak adjuk, neki szerencsés keze van, felteszi a pénzt valamelyik csapszékben, s a többi megy magától.

- Együnk már - szólalt meg Porthos -, kihűl az ebéd.

A négy jó barát, most, hogy ilyeténképpen dűlőre jutottak a jövendőjükkel, derekasan nekilátott az ebédnek, a maradék Mousqueton, Bazin, Planchet és Grimaud úrnak jutott.

Amikor Párizsba megérkeztek, D'Artagnant Tréville úr levele várta; a testőrkapitány értesítette, hogy a király teljesíti kérelmét, és kegyes engedelmével beléphet a testőrök közé.

Ezzel D'Artagnan minden szíve vágya teljesült, természetesen egyetlen egyet kivéve, azt, hogy Bonacieux-né nyomára leljen; tüstént nyargalt is nagy vígan cimboráihoz, akiktől alig félórája köszönt el: nagy gondban, szomorúságban találta őket. Athosnál gyűltek össze tanácskozásra, ez mindig annak jele volt, hogy meglehetősen komoly a helyzet.

Éppen az imént tudatta velük Tréville úr Őfelsége rendíthetetlen elhatározását, hogy május 1-én hadat indít; haladéktalanul állítsák össze felszerelésüket.

A négy filozófus tanácstalan volt, csak bámultak egymásra; fegyelem dolgában Tréville úr nem ismerte a tréfát.

- Milyen összegre becsülik a négy fölszerelést? - kérdezte D'Artagnan.

- Itt nem sok a becsülgetni való - válaszolt Aramis -, már megcsináltuk a számvetést; ha spártai fukarsággal számítjuk is, másfélezer frankra van szükségünk fejenkint.

- Négyszer tizenöt az hatvan vagyis hatezer frank - szólt Athos.

- Én pedig - mondta D'Artagnan -, úgy hiszem, megússzuk fejenként ezerrel, bár számvetésem nem annyira spártai, mint fiskálisi...

Porthos felrezzent a "fiskális" kifejezésre.

- Aha, van egy ötletem! - szólalt meg.

- Az is valami; engem jelenleg még az ötlet árnyéka is elkerül - szólt közbe hidegen Athos -, D'Artagnan pedig, uraim, úgy hiszem kissé meghibbant az örömtől, hogy közénk tartozhat ezentúl! Ezer frank! Ezennel kijelentem, hogy kétezer kell egymagamnak.

- Négyszer kettő az nyolc - szólalt meg erre Aramis -, ezek szerint nyolcezer frankot kell szereznünk a felszerelésre, ámbátor, igaz ami igaz, a nyergek máris megvannak.

- Megvan továbbá - tette hozzá Athos, miután megvárta, hogy D'Artagnan, aki elbúcsúzott cimboráitól, és Tréville úrhoz indult köszönetet mondani, becsukta az ajtót -, megvan továbbá az a szép gyémánt, amelyik barátunk gyűrűsujján ragyog. Az áldóját! D'Artagnan túl jó cimbora; nem tűrheti, hogy testvérei szükséget lássanak, miközben neki királyi sarc üti a markát.

A négy jó barát közül kétségkívül D'Artagnannak főtt a feje leginkább, jóllehet, gárdista lévén, sokkal egyszerűbb dolga volt a felszerelés körül, mint a testőr uraknak, akik fölöttébb előkelő társaság. Ám, a mi ifjú gascogne-ink, mint már láthattuk, előrelátó és úgyszólván fösvény természet volt, és ugyanakkor (furcsa ellentét) csaknem annyira kérkedő, hogy szinte még Porthos is tanulhatott volna tőle. Ebben a pillanatban D'Artagnant méghozzá nemcsak hiúsága tüzelte, hanem valami önzetlenebb aggodalom is. Bármennyire szeretett volna Bonacieux-né nyomára jutni, hírét sem hallotta a fiatalasszonynak; Tréville úr megemlítette a királynénak, a királyné semmit sem tudott a fiatal rőfösnéről, és megígérte, hogy keresteti. Szerfölött határozatlan ígéret; nemigen nyugtatta meg D'Artagnant.

Athos ki sem dugta szobájából az orrát; feltett szándéka volt, hogy szalmaszálat sem tesz keresztbe a felszerelésért.

- Két hetünk van - mondta barátainak -, ha két héten belül nem jutok felszereléshez, vagy helyesebben: ha nem jut hozzám a felszerelés, akkor, mivel túl jó katolikus vagyok, és nem röpíthetek golyót a fejembe, összerúgom a patkót Őeminenciája négy gárdistájával, vagy nyolc ángliussal, és addig verekszem, amíg egyikük le nem terít, ami, tekintve számbeli fölényüket, nyilván be is következik majd. Akkor elmondhatják, hogy a királyért estem el, a kötelesség mezején, és nem lesz szükségem fölszerelésre.

Porthos folyvást csak sétálgatott, összefonta háta mögött a karját.

- Én ragaszkodom az ötletemhez - hajtogatta, és egyre csak bólogatott.

Aramis gondba merült, és nem szólt semmit; még a haja is kócos volt.

Mindeme gyászos apróságok jól mutatják, milyen sötét sivárság szorongatta a társaságot.

A négy inas, akárcsak Hippolytos paripái, hűségesen osztozott mindeme búban-gyötrelemben. Mousqueton kenyérhajat gyűjtött; Bazin, az örök ájtatos éjjel-nappal a templomokat bújta; Planchet a röpködő legyeket bámulta, Grimaud pedig, akit a köznyomorúság sem bírhatott rá, hogy megtörje a csendet, és ezzel megszegje gazdája parancsát, felleghajtó nagy sóhajokat eregetett.

A három jó barát - mert miként említettük Athos megesküdött, hogy egy szalmaszálat sem tesz keresztbe a fölszerelésért -, a három jó barát ilyeténképpen mindennap már hajnalban szétszéledt, és késő éjszaka tért haza. Naphosszat őgyelegtek az utcán, szemügyre vették a kockaköveket, nem hullatta-e a földre valamelyik járókelő zsebéből erszényét. Azt hihette volna az ember, nyomot szimatolnak, oly figyelmesen járkáltak fel s alá. Amikor összetalálkoztak, kétségbeesett tekintetük ezt kérdezte egymástól: "Találtál valamit?"

Az első jó gondolat Porthos fejéből pattant ki, és mivel konokul ragaszkodott ötletéhez, a tettek mezejére is ő lépett először. A derék Porthos a tettek embere volt. D'Artagnan egy szép napon megpillantotta, amint a Szent Lupus templom felé ballag, és ösztönösen a nyomába szegődött; Porthos belépett a megszentelt falak közé, előbb azonban megpödörte a bajszát, és lesimította szakállát, ami nála mindig határozottan hódító szándékra utalt. D'Artagnan meglehetős elővigyázatosan fedezte magát, ezért Porthos azt gondolta, senki nem vette észre. D'Artagnan utána lopózott. Porthos az egyik pillérhez támaszkodva megállt, D'Artagnan a pillér másik oldalához támaszkodott; barátja most sem vette észre.

Éppen prédikáció volt, ilyenkor mindig nagyon népes a templom. Porthos élt az alkalommal, és szemezni kezdett a nőkkel; Mousqueton szorgoskodása folytán külseje korántsem árulta el belső helyzetének ingatagságát; kalpagja, szó, ami szó, valamelyest kopott volt ugyan, a tolla némileg színehagyott, paszomántja megfakult, csipkegallérja foszladozó, ámde az ilyen apró-cseprő szépséghibákat elleplezi a félhomály, és Porthos most is az volt, aki mindig: a daliás Porthos.

Miközben nagy buzgón támogatták a pillért, D'Artagnan észrevette, hogy a hozzájuk legközelebb eső padban egy afféle jellegzetesen érett szépség üldögél, bőre már hervatag, sárgálló, de a hölgy tartása merev, és dölyfösen pillant ki fekete főkötője alól. Porthos tekintete lopva súrolta a hölgyet, azután hunyorított egyet elfelé, messze a templomhajóba.

Erre aztán a hölgy, aki hol elpirult, hol elsápadt, villámgyors pillantást vetett a csalfa Porthosra, mire Porthos tüstént vadul tovább kacsintgatott. Mi tagadás, a jó Porthos nagyon szemez valakivel, a fekete főkötős hölgy pedig úgy figyeli, mintha kígyó marna belé, mert ajkát harapdálja, hogy szinte kiserked a vére, orra hegyét dörzsöli, és kétségbeesetten izeg-mozog a padban.

Porthos ennek láttán ismét pödört egyet a bajszán, újból végigsimított a szakállán, és egyre-másra integetett az egyik csinos hölgynek a szentély felé; a hölgy nem csupán csinos volt, hanem nyilván nagyúri dáma, mert néger kisinas állt mögötte, az helyezte térdeplőjére vánkosát, társalkodónője pedig címeres kicsi táskát tartott a kezében: ebbe teszi majd imakönyvét, amelyikbe e pillanatban belemélyed.

A fekete hölgy nyomon követte Porthos tekintetének szökdécselését, és megállapította, hogy célpontja az a bizonyos másik hölgy: a bársony párna, a néger kisinas meg a társalkodónő tulajdonosa.

Eközben Porthos folytatta a hadműveletet: hol kacsintott, hol ajkára tette ujját, hol szívrepesztő mosolyokat irányzott a hölgy felé, amitől a megunt kedves szíve kis híján csakugyan meg is repedt.

Nem is késett sokáig a mea culpával: mellét verve oly zengzeteset sóhajtott, hogy mindenki feléje fordult, még a vörös párnás hölgy is; Porthos nyomban megértette, mire megy ki a játék, de süketnek tette magát, és állta a sarat.

A vörös párnás dáma valóban feltűnő szépség volt, és ugyancsak felkeltette a fekete ruhás hölgy figyelmét; ez utóbbi rögtön megérezte, hogy félelmetes ellenfélre akadt; de Porthos is hatása alá került, és úgy találta, sokkalta csinosabb, mint az ő hölgye, a fekete főkötős; sőt hatása alá került D'Artagnan is, aki felismerte benne a meung-i, calais-i és doveri hölgyet; igen ő az, őt üdvözölte milady névvel üldözője, a sebhelyes ismeretlen.

D'Artagnan továbbra is szemmel tartotta a vörös párnás hölgyet, de egyben Porthos mesterkedéseit is figyelemmel kísérte, és ugyancsak jól mulatott; valami azt súgta neki, hogy a hölgy a fekete főkötőben nem más, mint a Medve utcai ügyészné, annál is inkább, mert a Szent-Lupus templom nem esik messze ettől az utcától.

Mindebből arra következtetett, hogy Porthos most akarja visszaadni a kölcsönt a chantillyi vereségért, mikor is az ügyészné pénzkérdésekben oly csökönyösnek mutatkozott.

Ámde közben azt is észrevette D'Artagnan, hogy Porthos csupán a levegőre pazarolja begyeskedését; szemfényvesztés az egész, szembekötősdi. Azonban az igazi szerelemnek, az igazi féltékenységnek nem éppen a szembekötősdi, a szemfényvesztés-e a valóság?

A prédikáció véget ért, az ügyészné a szenteltvíztartó felé sietett, Porthos megelőzte, és nem egy ujjal nyúlt bele a vízbe, hanem egész tenyerét belé merítette. Az ügyészné elmosolyodott, azt hitte, Porthos miatta buzgólkodik, de kisvártatva kegyetlenül ki kellett ábrándulnia: amikor már csupán három lépés választotta el a férfitól, az félrefordította az arcát, és továbbra is a vörös párnás hölgyet figyelte, aki eközben fölkelt, és most a néger fiúcska és a szobalány kíséretében feléjük közeledett.

Amikor a vörös párnás hölgy Porthos mellé ért, az kihúzta kezét a szenteltvíztartóból, azon vizesen a hölgy felé nyújtotta, a csinos ájtatoskodó pedig megérintette karcsú ujjaival Porthos vaskos tenyerét, mosolyogva keresztet vetett, és kiment a templomból.

Ez már több volt a soknál: az ügyészné biztosra vette, hogy a hölgyet érzékeny szálak fűzik Porthoshoz. Ha rangbéli hölgy lett volna, bizonyosan menten elájul, de ügyészné volt csupán, ezért kevesebbel is beérte: ádáz haraggal így szólította meg a testőrt:

- Úgy! Nekem hát nem ad szenteltvizet, Porthos úr!

Porthos úgy összerezdült a szavára, mint akit éppen százesztendős álmából riasztanak fel.

- Ó, asz... asszonyom! Kegyed az? Hogy van kedves férje, a mélyen tisztelt Coquenard úr? Most is olyan zsugori? Hova is tettem a szemem, hogy nem vettem észre ez alatt a végeérhetetlen szentbeszéd alatt?

- Pedig ott voltam uraságod mellett egy karnyújtásnyira - felelt az ügyészné -, csak nem tetszett észrevenni, mert majd kinézte a szemét, úgy figyelte azt a szép hölgyet, akinek az imént nyújtott szenteltvizet.

Porthos úgy tett, mint aki egészen megzavarodik.

- Hm! - nyögte ki - szóval észrevette...

- Csak a vak nem vette észre.

- Igen - folytatta hanyagul Porthos -, ismerősöm a hercegnő, nincs könnyű dolgom, ha találkozni akarok vele, mert féltékeny a férje; üzenetet kaptam a drága hölgytől, hogy látni akar, és ezért ma eljön ide az Isten háta mögé, ebbe a szegény kis templomocskába.

- Porthos úr - szólt az ügyészné -, volna szíves öt percet áldozni rám? Kérem a karját, szeretném, ha elbeszélgetnénk.

- Micsoda kérdés, asszonyom! - felelte Porthos, és maga elé hunyorított, mint a kártyás, aki tudja, hogy balekot fogott.

E pillanatban haladt el mellettük milady nyomában D'Artagnan; Porthosra pillantott a szeme sarkából, és észrevette a diadalmas hunyorítást.

- No lám! - állapította meg magában e gáláns kor sajnálatosan léha erkölcsi felfogása szerint - úgy hiszem, ennek már meglesz határidőre a fölszerelése.

Porthos éppoly engedelmesen követte az ügyészné karjának irányítását, mint a bárka a kormányrúd minden mozdulatát; így értek a Saint-Magloire kolostorhoz; néptelen utcácska vezet mellette, mindkét végét forgó sorompó rekeszeli el. Napközben csupán kenyerüket majszoló koldusok, vagy játszadozó gyerekek vetődnek erre.

- Ez igen, Porthos úr! - kiáltott fel az ügyészné, miután megállapította, hogy senki nem látja, nem hallja őket, csupán a környék törzsközönsége - ez igen! amint látom, nagy hódító az úr!

- Még hogy én! - tiltakozott Porthos, de kidüllesztette a mellét - hogy érti ezt, asszonyom?

- Hát az iménti némajáték? Hát a szenteltvíz? Néger kisinas, szobalány - minden bizonnyal legalábbis királyi hercegnő lehet a hölgy!

- Istenemre, téved asszonyom - felelte Porthos -, csupán egészen egyszerű hercegnőcske.

- És a kapuban várakozó fullajtár meg a hintó, s a livrés parádéskocsis a bakon?

Porthos színét sem látta fullajtárnak, hintónak, Coquenard asszonyság féltékeny női szeme azonban mindent észrevett.

Porthos meg sajnálta már, hogy az imént nem királyi hercegnőnek nevezte ki a piros párnás hölgyet.

- Porthos urat tenyerükön hordják a dámák! - folytatta az ügyészné, és nagyot sóhajtott.

- Hát, panaszra éppen nincs okom - felelte Porthos -, de mit csináljak, ha egyszer már ilyen daliásnak formált a természet.

- Hej, uramisten! Mily hamar is felejt a férfi! - sóhajtotta az égre pillantva az ügyészné.

- Még mindig lassabban, mint a nő, úgy hiszem - válaszolta Porthos -, mert én igazán elmondhatom, hogy amikor sebesülten, félholtan feküdtem, és lemondtak rólam az orvosok, a kegyed áldozata voltam, asszonyom; én, dicső nemzetség sarja, bíztam a kegyed baráti szívében, és így kis híján belepusztultam előbb sebeimbe, majd az éhezés gyötrelmeibe, Chantillyben egy kurtakocsmában miközben kegyed arra sem méltatott, hogy akár egyetlenegyszer is választ adott volna szerelemtől lángoló soraimra.

- De igazán, kedves Porthos úr - rebegte az ügyészné, aki maga elé idézte, hogyan is viselkedtek akkoriban a főrangú nagyúri hölgyek és ezért mindinkább érezte, hogy hibát követett el.

- Pedig feláldoztam kegyedért egy bárónőt...

- Igen, tudom.

- Egy grófnőt...

- Porthos úr kérem, ne gyötörjön.

- Egy hercegnőt...

- Könyörüljön rajtam, kérem, Porthos úr!

- Igaza van, asszonyom, nem is folytatom.

- A férjem az oka, hallani sem akart semmiféle kölcsönről.

- Coquenard-né asszonyom - szólt Porthos -, emlékezzék első levelére! Elmémbe véstem, és most is betéve tudom minden betűjét.

Az ügyészné feljajdult.

- Meg aztán - mondta -, talán túl nagy is volt a kölcsön összege.

- Asszonyom, mindenkit feláldoztam kegyedért. Pedig csupán egy szavamba került volna, és ha írok a hercegnőnek... A nevét nem árulom el, mert tudom, milyen kényes egy úri hölgy hírneve, annyit azonban tudok, hogy ezerötszázat küldött volna, ha csupán egy sort írok neki.

Az ügyészné szeme könnybe lábadt.

- Esküszöm, Porthos úr, kegyetlenül megleckéztet érte - szólalt meg -, és ha megint hasonló helyzetbe kerülne, kérem, forduljon hozzám.

- Piha, asszonyom! - tiltakozott Porthos színleg felháborodva - ne alázzon meg, nagyon kérem, hagyjuk a pénzt.

- Tehát már nem szeret! - mondta az ügyészné szomorúan, halkan.

Porthos fenséges hallgatásba burkolódzott.

- Ez minden válasza? Értem. Jaj nekem!

- Fontolja meg, asszonyom, mennyire megsértett; itt érzem most is a sebet - szólt Porthos, és szívére tette, majd erőteljesen rászorította a kezét.

- Jóváteszem, kedves Porthosom, higgyen nekem!

- Különben is, mit kértem én kegyedtől? - folytatta Porthos, és derűsen vállat vont - csak egy icipici kölcsönt. Talán csak benőtt már a fejem lágya! Coquenard-né asszonyom, én tudom, hogy kegyed nem gazdag, a férje minden nyavalyás tallérocskáért kénytelen eret vágni a szegény pereskedőkön. Minden másképp volna persze, ha grófné, márkiné vagy hercegnő volna kegyed: akkor soha meg nem bocsátanék.

Ez elevenbe talált.

- Vegye tudomásul, Porthos úr - vágott vissza az ügyészné -, hogy a pénzesládikóm, ha csupán ügyészné vagyok is, talán jobban bélelt, mint a sok leégett, puccos dámáé, akiket folyton emleget.

- Úgy! Akkor hát kétszeres volt a sértés - mondta Porthos, és elengedte az ügyészné karját -, mert ha kegyed gazdag, akkor nincs pardon a fukarságára, Coquenard-né asszonyom!

- Hogy gazdag vagyok? - felelt az ügyészné, aki látta, hogy messzebb ment a kelleténél. - Azt nem kell szó szerint venni. Mert gazdag éppen nem vagyok, csak éppen nem szűkölködöm.

- Kérem, asszonyom - szólt Porthos -, nagyon kérem, fejezzük be ezt. Kegyed engem félreismert, közöttünk vége minden vonzalomnak.

- Hálátlan!

- Furcsa szemrehányás kegyedtől! - mondta Porthos.

- Menjen csak, fusson a szép hercegnője után! Nem fogom visszatartani.

- No lám csak! hogy vége szakadt egyszeriben minden búbánatnak!

- Nézze, Porthos úr, ez a végső szavam, erre feleljen: szeret-e még?

- Hajaj, asszonyom - szólt Porthos oly mélabúsan, ahogyan csak telt tőle -, most amikor éppen hadba indulok, és valami azt súgja, hogy ott esem el a harc mezején...

- Ne! ne mondjon ilyet! - kiáltott az ügyészné és felzokogott.

- Igen, azt súgja valami - ismételte Porthos mind mélyebb búba merülve.

- Vallja be inkább, hogy új szerelem csalogatja.

- Nem, nem, őszintén beszélek. Semmi új vonzalom nem köti le szívemet, sőt itt, a lelkem legmélyén kegyed felé hajlik valami. Azonban, amint tudja, vagy nem tudja, két héten belül háborúba szólít a végzet, és iszonyatos gondot ró vállamra a felszerelésem. Ezenkívül haza kell utaznom Bretagne-ba, hogy összeszedjem a kellő pénzt a hadbainduláshoz.

Porthos figyelte a szerelem és a fösvénység végső összecsapását.

- A hercegnő pedig - folytatta -, akit az imént látott a templomban, éppen a szomszédom Bretagne-ban, így aztán együtt utazunk. Utazás közben, mint tudja, jobban telik az idő, ha kettesben van az ember.

- Párizsban egy jó barátja sincs, Porthos úr? - kérdezte az ügyészné.

- De igen, eddig legalábbis úgy hittem - szólt Porthos ismét búbánatos képet öltve -, azonban tévedtem, most már belátom.

- De van, Porthos úr, de mennyire van! - folytatta az ügyészné úgy nekibuzdulva, hogy maga is elcsodálkozott - látogasson meg holnap otthonomban. Jöjjön mint a nénikém fia, vagyis unokaöcsém; Noyonból érkezik Picardiából, perei vannak Párizsban, ügyvédet keres. Jól megjegyzett mindent?

- Kitűnően, asszonyom.

- Jöjjön ebédidőben.

- Remek.

- És állja a sarat az uram előtt, aki ravasz róka, bár hetvenhat éves.

- Hetvenhat éves! a fenét! ez ám a szép kor! - mondta Porthos.

- Hajlott kor, úgy érti, Porthos úr. Így aztán bármely pillanatban özvegyen hagyhat szegénykém - folytatta az ügyészné, és sokatmondó pillantást vetett Porthosra. - Szerencsére azonban házassági szerződésünk úgy szól, hogy mindent örököl, aki túléli a másikat.

- Mindent? - kérdezte Porthos.

- Mindent.

- Látom, óvatos asszony kegyed, aranyos Coquenard-né asszonyom - mondta Porthos, és gyengéden megszorította az ügyészné kezét.

- Akkor hát szent a béke, kedves Porthos uram? - kérdezte bájologva.

- Mindhalálig - válaszolt Porthos ugyanúgy.

- Viszontlátásra hát, csalfa ember.

- Viszontlátásra, kis feledékeny.

- Tehát holnap, angyalom.

- Holnap, szívem lángja.

D'Artagnan követte miladyt, de az nem vette észre, a fiatalember látta, hogy a nő a hintójába száll, és hallotta, hogy parancsot ad kocsisának: hajtson Saint-Germainbe.

Nem lett volna értelme, hogy gyalog loholjon a hintó után, a két tüzes ló már amúgy is vágtában röpítette a kocsit. D'Artagnan vissza is tért hát a Férou utcába.

A Szajna utcában találkozott Planchet-val, aki egy cukrász boltja előtt ácsorgott, és szemlátomást felcsigázva meredt egy felettébb ínycsiklandó fonott kalácsra.

Megparancsolta inasának, menjen Tréville úr istállójába, és nyergeljen fel két lovat kettejüknek, azután keresse fel Athos lakásán. (Tréville úr egyszer s mindenkorra D'Artagnan rendelkezésére bocsátotta istállóját.)

Planchet útnak indult a Galambház utca felé, D'Artagnan pedig a Férou utcába ment. Athos otthon volt, előtte a picardiai útról származó nagyhírű spanyol bor egy butéliája, szomorúan iddogált. Intett Grimaud-nak, hozzon poharat D'Artagnannak, Grimaud pedig a megszokott módon engedelmeskedett.

Közben D'Artagnan apróra elmondta, mi történt a templomban Porthos meg az ügyészné között, és hogy cimborájuk e pillanatban valószínűleg a legjobb úton halad a felszerelés felé.

- Nekem ilyen gondjaim nincsenek, az én felszerelésemre asszonynép egy fityinget sem ad - ez volt Athos minden válasza az előadásra.

- Pedig aki ilyen szép ember, ilyen jómodorú, ilyen igazi úr, kedves Athosom, annak hercegnők, sőt királynők is behódolnak, ha ostromot indít ellenük.

- Milyen fiatal ez a D'Artagnan! - mondta Athos, és megvonta vállát.

Intett Grimaud-nak, hozzon még egy butéliával.

E pillanatban Planchet szerényen bedugta fejét az ajtó nyílásán, és jelentette gazdájának, hogy meghozta a két lovat.

- Miféle két lovat? - kérdezte Athos.

- Tréville úr két lovát; sétára kölcsönözte, sétaképpen kilovaglunk Saint-Germainbe.

- Mit csinál Saint-Germainben? - firtatta Athos.

D'Artagnan elbeszélte, hogyan találkozott a templomban azzal a nővel, akit a fekete köpenyes, forradásos halántékú nemessel együtt sehogyan sem tud kiverni a fejéből.

- Tehát most ebbe szerelmes, akárcsak Bonacieux-néba nemrégiben - szólt Athos, és fitymálóan vállat vont, mint aki szánakozik az efféle emberi gyengeségeken.

- Eszembe sincs! - kiáltott D'Artagnan. - De valami rejtély van körülötte, ebbe szeretnék bepillantani. Magam sem tudom, miért, úgy érzem, ez a nő - bár nem ismerem, és ő sem ismer - valami módon beleavatkozik az életembe.

- Nagyon igaza van - felelte Athos -, nincs olyan asszony, akit érdemes volna keresni, ha egyszer elveszett. Bonacieux-né elveszett, annyi baj, kerüljön elő.

- Nem, Athos, nem, ez tévedés - mondta D'Artagnan -, jobban szeretem az én Constance-omat, mint valaha, és ha tudnám, hol van, a világ végére is elmennék, hogy ellenségei kezéből kiszabadítsam; csakhogy nem tudom; hiába keresem, minden fáradságom kárba veszett. Hiába, szórakozásra vágyik az ember.

- Akkor szórakozzék miladyval, kedves D'Artagnan, tiszta szívemből kívánom, ha ugyan ez magának szórakozás.

- Ide figyeljen, Athos - mondta D'Artagnan - ahelyett, hogy itt szomorkodik, akár a tömlöcben a rab, szálljon nyeregbe, és jöjjön velem sétálni Saint-Germainbe.

- Kedves fiam - felelte Athos -, én csupán akkor szállok nyeregbe, ha saját lovam van, különben gyalog járok.

- Én pedig - mondta D'Artagnan, és mosolygott Athos világfájdalmán, jóllehet bárki másnál sértette volna -, én nem vagyok ilyen büszke, arra a lóra szállok, amelyik kezem ügyébe kerül. Hát a viszontlátásra kedves Athosom.

- Viszontlátásra - szólt a testőr, és intett Grimaudnak, bontsa fel az imént behozott butéliát.

D'Artagnan és Planchet lóra pattant, és rátért a Saint-Germain-i útra.

A fiatalember egész úton azon töprengett, amit Athos mondott neki Bonacieux-néról. Nem volt különösebben érzelgős, de a csinos rőfösné képe ugyancsak a szívébe fészkelődött; igen, jól mondta, a világ végén is megkereste volna. De a világnak sok vége van, hiszen gömbölyű, így aztán sehogy sem tudta, merre vágjon neki.

Addig is megpróbálta kideríteni, ki is hát ez a milady. Milady beszélgetett a fekete köpenyessel, tehát ismeri. D'Artagnan elképzelése szerint pedig, akárcsak első ízben, most másodszor is a fekete köpenyes rabolta el Bonacieux-nét. D'Artagnan tehát csupán félig hazudott, s ez nem nagy hazugság, amikor azt mondta, hogy ha milady nyomában jár, egyben Constance után is nyomoz.

Miközben így tűnődött, és olykor-olykor sarkantyújával gyorsabb futásra ösztökélte lovát, máris véget ért az útjuk: D'Artagnan Saint-Germainbe ért. Elhagyta azt a pavilont, amelyben XIV. Lajos látja majd meg tíz esztendő múlva a napvilágot. Éppen egy egészen néptelen utcán haladt, jobbra-balra tekingetve, nem vezeti-e valami a szép angol hölgy nyomára, amikor egy csinos ház földszintjén - a kor divatja szerint a háznak az utca felé nem volt ablaka -, ismerős alakon akadt meg a szeme. Az alak virágdíszes teraszfélén sétálgatott, Planchet ismerte meg először.

- Nini, uram! - fordult D'Artagnanhoz - nem tetszik emlékezni erre a bámész pofára?

- Nem - szólt D'Artagnan -, jóllehet biztosra, veszem, hogy már láttam az ábrázatát.

- Meghiszem azt, uram - mondta Planchet -, a szegény Lubin az, Wardes gróf inasa, akit olyan jól helyben tetszett hagyni egy hónapja Calais-ban, miközben a kikötőparancsnok nyaralója felé igyekeztünk az országúton.

- Igazad van - szólt D'Artagnan -, most már ráismerek. Mit gondolsz, ő is megismert téged?

- Hát biz, uram, én alig hiszem, hogy valami nagyon pontosan emlékeznék rám; azt sem tudta akkoriban, hol áll a feje.

- Akkor eridj csak oda, beszélgess el a komával - mondta D'Artagnan -, és terefere közben szedd ki belőle, meghalt-e a gazdája.

Planchet leszállt a lóról, Lubinhez sietett, aki csakugyan nem ismerte meg, s a két inas módfelett nagy egyetértésben szóba elegyedett, miközben D'Artagnan a két lovat behajtotta az egyik mellékutcába, majd, megkerülve az egyik házat, visszalopakodott, hogy a mogyorófa-sövény mögül tanúja legyen a megbeszélésnek.

Alig lesett elő a sövény mögül, kocsizörgést hallott: milady hintója állott meg éppen vele szemközt. Igen, milady volt, semmi kétség. D'Artagnan lovának nyakához simult, hogy mindent láthasson, de őt ne vegyék észre.

A hintó ajtajában feltűnt a bájos, szőke fej: milady valami utasítást adott a szobalánynak.

A szobalány húsz-huszonkét éves lehetett, csinos, fürge, eleven teremtés, nagyúri, dámához méltó, igazi szobacica, a kor divatja szerint a hintó lépcsőjén ült, ahonnét most nyomban a földre szökkent, és a terasz felé tartott, ahol Lubint pillantotta meg az imént D'Artagnan.

Követte szemével a szobalányt, és látta, hogy a terasz felé halad. Ám Lubint történetesen éppen ebben a percben parancsolta valaki a házba, és Planchet egyedül maradt; jobbra-balra tekingetve fürkészte, merre távozott D'Artagnan.

A szobalány Planchet-hoz lépett, azt hitte róla, hogy ő Lubin, s egy levélkét nyújtott át neki:

- A gazdájának - mondta.

- A gazdámnak? - ismételte Planchet csodálkozva.

- Igen, nagyon sürgős. Fogja hát.

S máris iramodott a hintóhoz; az közben visszafordult arrafelé, ahonnan érkezett: a lány felugrott a lépcsőre, s a kocsi elrobogott.

Planchet forgatta a levelet jobbra, forgatta balra, azután kenyere lévén a feltétlen engedelmesség, leugrott a teraszról, eltűnt a mellékutcában, s egy ugrásnyira meglelte gazdáját; D'Artagnan mindent látott, s már sietett Planchet felé.

- Uraságodnak hozták - mondta Planchet, s átnyújtotta a levelet a fiatalembernek.

- Nekem? - kérdezte D'Artagnan - nincs itt valami tévedés?

- Már hogy a csudába volna! Hiszen a szobacica azzal adta át: "A gazdádnak." Nekem pedig uraságod a gazdám, és ezért... Hű, micsoda szemrevaló leányzó ez a szobacicus!

D'Artagnan fölnyitotta a levelet, és ezt olvasta:

Nem is tudja, mennyire érdeklődik egy bizonyos személy az egészsége iránt; nagyon érdekelné, mikor épül fel annyira, hogy az erdőben sétálgasson. Holnap Az Aranykelme Rétjének Fogadójában egy vörös-fekete ruhás szobainas várja válaszát.

- Hohó! - gondolta magában D'Artagnan - ez már igen! Amint látom, milady meg én ugyanegy személy hogyléte miatt aggódunk. - No hát, Planchet, hogy van az a kedves Wardes gróf? Ugye nem halt meg?

- Nem uram, ahhoz képest, hogy négyszer ki tetszett lyukasztani, mert bizony négyszer döfte át uraságod annak rendje-módja szerint a gróf nemes személyét - szóval ahhoz képest egészen jó bőrben van. Csupán gyöngécske még egy kicsit, mivelhogy utolsó cseppig vérét veszítette. Úgy volt, ahogy mondtam, uram, Lubin nem ismert meg, és töviről hegyire elmondta, milyen kalandjuk volt velünk.

- Remek, Planchet, az inasok gyöngye vagy; most, pedig lóra, érjük utol a hintót.

Nem tartott sokáig: öt perc múlva megpillantották a fogatot, az út szélén vesztegelt, egy gazdag öltözetű lovag állt az ajtaja előtt.

Oly élénk volt a szóváltás milady és a lovas között, hogy D'Artagnan megállhatott a hintó túlsó oldalánál, és csupán a csinos szobalány vette észre.

Angolul beszéltek; D'Artagnan nem értett ezen a nyelven, de a hanghordozásból úgy sejtette, hogy a szép angol hölgy rendkívül dühös valamiért: mondanivalóját erélyes mozdulattal zárta le, és ez semmi kétséget nem hagyott a beszélgetés jellege felől; olyat sújtott legyezőjével maga elé, hogy az apró női csecsebecse ezer darabra hullott.

A lovas felkacagott, ami szemlátomást még jobban felbőszítette miladyt.

D'Artagnan úgy vélte, most kell beavatkoznia, odalépett a hintó másik ajtajához, és nagy udvariasan levette kalapját.

- Engedje meg, asszonyom - szólt -, hogy felkínáljam segítségemet. Úgy látom, megharagította ez az úr. Csak egy szavába kerül asszonyom, és tisztességre tanítom.

Milady az első szavakra megfordult, és csodálkozva nézte a fiatalembert, majd amikor az befejezte, így szólt kifogástalan franciasággal:

- Szíves örömest elfogadnám a védelmét, uram, ha nem éppen a bátyám volna ez a hangoskodó.

- Ó, akkor bocsánat! - mondta D'Artagnan - ezt természetesen nem tudhattam, asszonyom.

- Mit locsog itt ez a szajkó! - kiáltott fel a hintó ajtajához hajolva az idegen, akit milady bátyjának nevezett az imént - mért nem megy a dolgára.

- Szajkó, aki mondja - csattant fel D'Artagnan, és ő is előre hajolt lován, hogy a hintó túlsó ajtajából átkiálthasson -, azért nem megyek dolgomra, mert nincs hozzá kedvem.

A lovas néhány szót váltott angolul a húgával.

- Én franciául beszélek - felelte D'Artagnan -, nagyon kérem hát, szíveskedjék ugyanígy válaszolni. Uraságod a hölgy bátyja, és ehhez semmi közöm, de nekem, hálisten, se ingem, se gallérom.

Azt hihetnénk, hogy milady, általános asszonyi szokás szerint megijedt, és közbelép, a kipattanó civakodásban, nehogy elfajuljon a szóváltás, ő azonban épp ellenkezőleg, hintója sarkába húzódott, és hidegvérűen így kiáltott a kocsisnak:

- Hajts a fogadóba!

A csinos szobalány nyugtalanul pillantott D'Artagnanra; úgy látszik, felkeltette érdeklődését a jóvágású fiatalember.

A hintó elrobogott, s a két férfi szemtől szembe került egymással: most már semmi válaszfal nem volt közöttük.

A lovas fordult volna, hogy a kocsi nyomába eredjen, ám D'Artagnan dühe szinte lángot vetett, amikor felfedezte, hogy azzal az angollal áll szemközt, aki Amiens-ben elnyerte a lovát, sőt kis híján a brilliánsgyűrűjét is Athostól, így hát fiatal barátunk elkapta az idegen lovának kantárját, és megállította.

- Hohó, uram! - mondta - úgy hiszem uraságod nálam sokkalta nagyobb szajkó, mert ha nem tévedek, megfeledkezik róla, hogy némiképpen összerúgtuk a patkót.

- Nini! - szólt az angol - hát kegyed az, kedves mester? Szóval ha kocka nincs, más társasjátékkal szórakozik?

- Úgy van, erről jut eszembe, hogy van egy kis tartozásom. Meglátjuk, tisztelt uram, mi áll jobban a kezében, a kard vagy a kocka.

- Látja, hogy nincs nálam a kardom - mondta az angol -, ilyenkor könnyű a hetvenkedés.

- Remélem, otthon majd ráakad - felelte D'Artagnan. - Nekem kettő is van, és ha óhajtja, egyiket átadhatom.

- Fölösleges - felelt az angol -, magam is kellőképpen fel vagyok szerelve efféle holmival.

- Akkor hát, nemes uram! - mondta D'Artagnan - válassza ki a leghosszabbikat, és hozza el, hadd nézzem meg ma este.

- Hová parancsolja?

- Luxembourg palota mögé; kies vidék az efféle andalgásra, mint amilyenre invitálom.

- Rendben van, ott leszek.

- Időpont?

- Hat óra.

- Igaz is, van ugyebár két-három jó barátja?

- Három is van, nagyon megtiszteli őket, ha velem együtt vehetnek részt a szórakozásban.

- Három? Elbűvölő! Micsoda véletlen! - mondta D'Artagnan - ugyanennyi van nekem is.

- Most pedig szabad a nevét? - kérdezte az angol.

- D'Artagnan, gascogne-i nemes, gárdista Des Essarts úr századában. És kegyed?

- Winter lord, Sheffield bárója.

- Nos, báró úr, bármily kacifántos névre hallgat is, alázatos szolgája vagyok - mondta D'Artagnan.

Megsarkantyúzta lovát, és továbbvágtatott a párizsi országúton.

Mint ilyenkor rendszerint, egyenest Athos lakására sietett.

Athost egy nagy kanapén heverészve találta: a testőr itt várta, hogy - mint mondotta - helyébe jöjjön a felszerelése.

D'Artagnan részletesen előadta Athosnak a történteket, csupán Wardes gróf leveléről hallgatott.

Athos egészen felderült, amikor megtudta, hogy egy angollal párbajozhat. Már említettük, hogy folyvást erről ábrándozott.

Inasaikat tüstént elküldték Porthosért meg Aramisért, és őket is tájékoztatták a helyzetről.

Porthos máris kivonta kardját, szembefordult a fallal, és gyakorolni kezdett: előre-hátra szökkent, térdét terpesztve le-leguggolt, mint valami táncos. Aramis most is a versén dolgozott; bezárkózott Athos dolgozójába, és kérte, addig ne zavarják, míg a kard-ki-kard ideje el nem érkezik.

Athos palackért intett Grimaud-nak.

D'Artagnan pedig kis tervecskét forralt; meglátjuk még, hogyan hajtotta végre; valami regényes-bájos kalandot remélt a dologtól, legalábbis erre vallott az arcán időről időre átsuhanó mosoly, mely ábrándjait beragyogta.

9. Isac Benserade (1613-1691) népszerű szonett- és rondóköltő. ^[VISSZA]

12. Cornelius Jansenius (1585-1638) ypres-i püspök, Augustinus című főművének a kegyelem és a szabad akarat kérdésében vallott álláspontjából fejlődött ki az ún. janzenizmus kálvinizmus felé hajló iránya, mely kerül rendkívül heves viták folytak a XVII. századi Franciaországban. ^[VISSZA]

13. Pelagiánus, fél-pelagiánus: eretnekségek, melyekkel Szent Ágoston vitatkozott, elsősorban a szabad akarat kérdésében. ^[VISSZA]

15. Vincent Voiture (1598-1648) költő, akadémikus, a kor egyik legnagyobb irodalmi tekintélye. ^[VISSZA]

16. Legyen szigorú a papok prédikációja. ^[VISSZA]

17. Oliver Patru (1604-1681) a kor egyik leghíresebb francia ügyvédje, akadémikus. ^[VISSZA]

18. Fennhangon, harsányan. ^[VISSZA]

19. Föleszik az ég madarai. ^[VISSZA]

20. Hiúságok hiúsága ^[VISSZA]

21. Nem hiábavaló a vágyakozás a világtól elvonult életben. ^[VISSZA]

22. Vala, van, volt. ^[VISSZA]

---