Családi ügy - ez volt az ürügy, Athos találta meg. Családi ügyet nem firtathat a bíboros, a családi ügy nem tartozik senkire; családi ügyeit bárki nyugodtan intézheti a nyilvánosság előtt.

Tehát az ürügyet Athosnak köszönhették: családi ügy.

Az ötlet Aramisé volt: az inasok.

A megoldás Porthosé: a gyémánt.

Csupán D'Artagnannak nem köszönhettek semmit, holott különben mindig ő volt a négy cimbora közt a legleleményesebb; most azonban, mi tagadás, milady puszta nevének hallatára cserbenhagyta a találékonyság.

De nem! nem egészen: a gyémántot ő tette pénzzé, ezt neki köszönhették.

Jó hangulatban, derűsen reggeliztek Tréville úrnál. D'Artagnan már testőregyenruhát viselt; termete nagyjából megegyezett Aramiséval, Aramisnak pedig, mint tudjuk, oly busásan fizetett költeményéért a könyvkereskedő, hogy minden holmiját két példányban készíttette el, és így teljes felszerelést ajándékozhatott cimborájának.

D'Artagnannak minden vágya teljesült volna, ha nem árnyékolja be gondolatait sötét felhőként milady alakja.

Reggeli után megegyeztek, hogy este Athos lakásán találkoznak, és befejezik megbeszélésüket.

D'Artagnan arra szánta a napját, hogy megsétáltatta a táborban a testőregyenruháját.

Este, a megbeszélt időben egybegyűlt a négy jó barát; most már csupán három dologban kellett dönteniük:

Mit írjanak milady sógorának;

Mit írjanak Tours-ba az ügyes személynek;

Kinek az inasai vigyék el a leveleket.

Ki-ki a magáé mellett kardoskodott; Athos Grimaud-t javasolta: kevés beszédű, és csak akkor szólal meg, ha gazdája leveszi szájáról a lakatot; Porthos Mousquetont magasztalta: kemény legény az, négy közönséges ellenfél meg sem kottyan neki; Aramis Bazint dicsérte ékesszólóan, főleg az ügyességét; végül D'Artagnan Planchet-ért tüzelt: újra elmondta, milyen bátor, s hogy megállta a sarat a boulogne-i kutyaszorítóban.

Hosszú ideig folyt a viaskodás a négy inas erényei körül, vége-hossza nem volt a sok ékes méltatásnak, ezek fölött azonban átsiklunk, hogy ne nyújtsuk a történetet.

- Az a bökkenő - szólt Athos -, hogy akit útnak indítunk, csak akkor indíthatjuk útnak, ha megvan benne mind a négy jó tulajdonság.

- De mikor találunk ilyen inasra?

- Sohanapján! - szólt Athos. - Tudom én azt nagyon jól. Küldjük hát Grimaud-t.

- Küldjük Mousquetont.

- Küldjük Bazint.

- Küldjük Planchet-t; Planchet bátor és ügyes: ez máris két jó tulajdonság.

- Uraim - szólt Aramis -, nem az a legfontosabb, melyikünk inasa a legtitoktartóbb, a legerősebb, legügyesebb vagy legbátrabb; a legfontosabb az, melyikük szereti legjobban a pénzt.

- Aramis szerfölött bölcsen beszél - helyeselt Athos -, mindig az emberek hibáira építsünk, ne pedig erényeikre; abbé úr, kegyed az erkölcstan jeles tudora!

- Kétségkívül - szólt Aramis. - Ugyanis nemcsak azért van szükségünk megbízható emberekre, hogy sikert arassunk, hanem azért is, hogy kudarcot ne valljunk, mert kudarcot vallani módfelett kockázatos, mégpedig nem is annyira inasainknak...

- Halkabban, Aramis! - szólt Athos.

- Jó - folytatta Aramis -, nem is annyira inasainknak, mint inkább a gazdájuknak, sőt gazdáiknak! Megbízhatunk-e teljesen inasainkban? Kockára teszik-e kedvünkért az életüket? Aligha.

- Istenemre - mondta D'Artagnan -, Planchet-ért szinte tűzbe tenném a kezem.

- Nos kedves barátom, ha inasa amúgy is olyannyira megbízható, toldja meg erényeit egy szép summa pénzzel, és akkor tűzbe teheti érte akár mindkét kezét.

- Ne ámítsák magukat az urak! - szólt közbe Athos, aki bizakodva szemlélte a dolgokat, de bizalmatlanul az embereket. - Pénzért eget-földet megígérnek, de útközben a félelem megköti majd a kezüket. Elfogják, megszorongatják őket; s ha megszorongatták, mindent bevallanak. Ej, az áldóját! nem vagyunk már gyerekek! Aki Angliába megy (Athos lehalkította hangját), egész Franciaországban lépten-nyomon a bíboros kémeivel és fogdmegeivel találkozik; írás kell neki, hogy hajóra szálljon, tudnia kell angolul, hogy megtalálja Londonba az utat. Hát igen, úgy látom, fölöttébb nehéz a dolog.

- Dehogy nehéz - mondta D'Artagnan, aki alig várta, hogy dologhoz lássanak -, sőt ellenkezőleg, én nagyon is könnyűnek találom. Persze mondanom sem kell, hogyha levelet írunk Winter lordnak, és abban ország-világnak kikiabáljuk, milyen szörnyeteg a bíboros...

- Halkabban! - szólt közbe Athos.

- Államtitkokat, udvari intrikákat szellőztetünk - folytatta, eleget téve az intelemnek D'Artagnan -, akkor persze elevenen megnyúznak valamennyiünket; de az Isten szerelmére, Athos, ne feledje - hisz saját maga mondta az imént -, hogy családi ügyben írunk neki; egyes-egyedül azért, hogy mihelyt milady Londonba érkezik, menten kihúzhassa a méregfogát, és ne árthasson nekünk. Én tehát nagyjából a következő levelet írnám neki:

- Halljuk - szólt Aramis, és jó előre kritikus ábrázatot öltött.

- "Uram és kedves barátom..."

- No persze! "Kedves barátom" - egy angolnak - szólt közbe Athos -, nem is rossz kezdet! Bravó, D'Artagnan! Ha csupán csak ennyit ír, azért is felnégyelik, nemhogy élve megnyúznák.

- Hát jó! Akkor csak egyszerűen annyit írok: "Uram."

- Sőt, akár "Milord" - szólt Athos, aki sokat adott a jó modorra.

- "Milord, talán még emlékszik a Luxembourg-palota mögötti üres telekre, ahol kecskék legelnek..."

- Most meg a Luxembourg! remek! Most meg azt hiszik majd, hogy az anyakirálynéra céloz! Nagyon elmés - szólt Athos.

- Hát akkor kezdjük egyszerűen így: "Milord, talán még emlékszik egy bizonyos üres telekre, ahol valaki megmentette az életét?"

- Kedves D'Artagnan - szólt közbe Athos megint -, úgy látom, sosem tanul meg bánni a tollal: "Ahol valaki megmentette az életét!" Piha! Ez csúnya volt. Úriemberek közt nem teszik szóvá az ilyen szolgálatokat. Sértő dolog felhánytorgatni a jótéteményt.

- Kedves barátom - mondta D'Artagnan -, kegyed a kákán is csomót keres; ha továbbra is ilyen árgus szemmel figyel, nyomban visszalépek.

- Jól is teszi. Maradjon csak meg, fiacskám, a kardnál s a karabélynál, az a maga kenyere, a tollat meg inkább adja át a mi abbénknak, jobb helyen van az ő kezében.

- Úgy van! - szólalt meg Porthos. - Adja csak át a tollat Aramisnak; nemhiába írja latinul az értekezéseit.

- Rendben van - mondta D'Artagnan -, fogalmazza meg a levelünket, Aramis, de a pápa szent nevére! szedje össze az eszét, mert ezúttal én szedem ízekre, amit ír, afelől nyugodt lehet.

- Nagyon szívesen - szólt Aramis a költőkre jellemző magától értetődő önbizalommal -, de mondják el, miről is van szó; fél füllel csak annyit hallottam, hogy a lord sógornője közönséges gonosztevő, s erről magam is meggyőződhettem, amikor végighallgattam beszélgetését a bíborossal.

- Halkabban hát, az istenit! - szólt Athos.

- Ennél többet azonban nem tudok - folytatta Aramis.

- Én sem - fűzte hozzá Porthos.

D'Artagnan és Athos rövid ideig szótlanul nézte egymást. Végül Athos, miután megrágta mondanivalóját, s arca még a szokottnál is sápadtabb színt öltött - bólintott beleegyezésül, és D'Artagnan tudomásul vette, hogy beszélhet.

- Nos - fordult Aramishoz -, hát ezt kell elmondani: "Milord, a sógornője közönséges gonosztevő, aki meg akarta öletni lordságodat, hogy örökségét megkaparintsa. De nem mehetett férjhez lordságod öccséhez, mert Franciaországban már házasságot kötött, miután..."

D'Artagnan elhallgatott, és Athosra pillantott a szavakat keresve.

- Elkergette a férje - fejezte be Athos.

- Mert tüzes bélyeget visel - folytatta D'Artagnan.

- Ugyan! - kiáltott fel Porthos. - Lehetetlen! Meg akarta ölni a sógorát?

- Igen.

- És már egyszer házasságot kötött? - kérdezte Aramis.

- Igen.

- És a férje megtudta, hogy tüzes liliom van a vállán? - kérdezte Porthos.

- Igen.

Mindháromszor Athos mondott igent, és igenről igenre mindjobban elkomorult a hangja. - És ki látta azt a liliomot? - kérdezte Aramis.

- D'Artagnan meg én, vagy az időrend kedvéért pontosabban én meg D'Artagnan - válaszolt Athos.

- S él még a férje ennek az aljas szörnyetegnek? - kérdezte Aramis.

- Él.

- Biztos ebben?

- Igen.

Dermedt csönd támadt egy pillanatra; ki-ki saját természetének megfelelően vette tudomásul a közlést.

- Ezúttal - törte meg aztán Athos a csendet - D'Artagnan kiválóan foglalta össze, mi a tennivalónk; ezt kell megírni mindenekelőtt.

- Az ördög vigye el! igaza van, Athos - szólalt meg Aramis -, ezt megírni ugyancsak kemény dió. Maga a kancellár úr is sokáig törhetné a fejét, míg egy ilyen fogós írásművet összeszerkeszt, pedig ő szerfölött kellemesen fogalmazza meg jegyzőkönyveit. Sebaj! maradjanak csendben, nekifogok.

Aramis vette is a tollat, néhány pillanatig gondolkozott, takaros, nőiesen apró betűkkel papírra vetett nyolc-tíz sort, majd halkan és tagoltan, mint aki gondosan lemérte minden szavát, a következőket olvasta fel:

Milord!

Jelen sorok írójának egykor volt szerencséje összemérni kardját kegyeddel az Enfer utcában, az egyik üres telken. Azóta lordságod több ízben kitüntető módon barátjának nevezte jelen sorok küldőjét, aki most egy jó tanáccsal szeretné ezt a barátságot meghálálni. Lordságod két alkalommal hajszál híján áldozata lett annak a nőrokonának, akit örökösének vél, mert nem tudja, hogy mielőtt házasságra lépett volna Angliában, már a házasság kötelékét viselte francia földön. A harmadik alkalom most érkezett el, és ez lordságod életébe kerülhet. Rokona éjnek idején indult Angliába La Rochelle-ből. Figyelje mikor érkezik, mert súlyos veszedelmes terveket forgat a fejében. Ha lordságod kézzel foghatóan óhajtja tudni, mire kapható ez a nő, nézze meg a bal vállát, rá van írva a múltja.

- Ez igen! Remekbe sikerült - mondta Athos -, bármelyik államtitkár megirigyelhetné a tollát, kedves Aramis. Winter lord most már ugyancsak résen áll, ha ugyan eljut hozzá ez a figyelmeztetés, mi pedig akkor sem keveredünk bajba, ha egyenesen a bíboros kezébe kerül a levél. Ám az inas, aki sorainkkal elindult, azt is megteheti, hogy Châtellerault-ban tölti az időt, velünk meg elhiteti, hogy megjárta Londont: ezért, amikor kézbe veszi levelünket, a jutalompénznek csupán a felét adjuk át neki, a másik felét akkorra halasszuk, ha meghozta a választ. Megvan még a gyémántja? - folytatta Athos.

- Sőt: megvan a pénz.

D'Artagnan az asztalra dobta a zacskót: az arany pengésére Aramis feltekintett, Porthos összerezzent; Athos közömbös maradt.

- Mennyi van ebben a zacskóban? - kérdezte.

- Hétezer frank, tizenkét frankos lajosaranyban.

- Hétezer frank! - kiáltotta Porthos. - Az a kis semmi-gyémánt hétezer frankot ért?

- Biztosan annyit - szólt Athos -, hiszen itt a pénz; alig hiszem, hogy D'Artagnan barátunk kiegészítette volna a saját zsebéből.

- Az ám, urak - mondta D'Artagnan -, de mindezenközben eszünkbe sem jut a királyné. Fordítsunk némi gondot a kedves Buckingham hogylétére is. Ennyivel mindenképp tartozunk neki.

- Helyes - szólt Athos -, de ez már Aramisra tartozik.

- Rendben van! - felelt ez utóbbi elpirulva. - Mit tegyek?

- Nagyon egyszerű - válaszolt neki Athos -, fogalmazzon még egy levelet Tours-ba annak az ügyes személynek.

Aramis ismét tollat fogott, megint gondolataiba mélyedt, papírra vetett néhány sort, és máris kérte barátai jóváhagyását.

Kedves unokahúgom...

- Ó! - szólt közbe Athos - az ügyes személy tehát rokona!

- Elsőfokú unokahúgom - válaszolt Aramis.

- Akkor hát legyen "unokahúgom"!

Aramis tovább olvasott:

Kedves unokahúgom, Őeminenciája a bíboros úr, akit Isten tartson meg Franciaország javára, s a királyság ellenségeinek romlására, maholnap végez La Rochelle-ben a zendülő eretnekekkel: nagyon valószínű, hogy az angolok segély-hajóhada színét sem látja majd a várnak; az sem vakmerőség talán, ha azt mondom: majdnem bizonyos, hogy Buckingham úr valami nagy esemény miatt el sem indulhat Angliából. Őeminenciája az elmúlt, a jelen és alkalmasint az eljövendő időknek is legdicsőbb politikusa. A napot is kioltaná, ha útjában állana. Közölje nénjével is ez örömhíreket, kedves húgom. Azt álmodtam, hogy az átkozott angol elhalálozott. Már nem emlékszem, kard vagy méreg ölte-e meg, csak azt tudom, megálmodtam, hogy elhalálozott, s az álom, mint tudja, nekem még sosem hazudott. Vegye hát csaknem bizonyosra, hogy kisvártatva ismét otthon leszek.

- Csodás! - kiáltott fel Athos - Aramis barátunk a költők fejedelme; úgy beszél mint az Apokalipszis, s oly igaz, amit ír, akár a szentírás. Most már csupán a cím hiányzik a levélről.

- Ezen könnyen segíthetünk - szólt Aramis.

Kecsesen összehajtogatta a levelet, ismét nekiült, s ezt írta rá:

Michon kisasszonynak, fehérneművarró Tours városában.

A három jó barát összenevetett: mindhárman lépre mentek.

- Azt hiszem - szólt Aramis -, most már belátják az urak, hogy ezt a levelet csakis Bazin viheti el Tours-ba. Unokahúgom csupán Bazint ismeri, és nem bízik senki másban: bárki más miatt kudarcot vallanánk. Bazin amúgy is becsvágyó, tudós férfiú; Bazin ismeri a történelmet, uraim, és tudja, hogy V. Sixtus pápa kondás volt ifjú korában; azt a tervet forgatja a fejében, hogy velem együtt ő is az egyház szolgálatába lép, és titkon reméli, hogy egyszer még ő is pápa lehet vagy legalábbis bíboros; úgy hiszem, mindebből megértik, hogy az, aki ilyen szándékokat táplál, aligha fogatja el magát, vagy ha mégis elfognák, inkább vértanúságot szenved, mintsem hogy elárulja a titkot.

- Jó, jó - mondta D'Artagnan -, Bazint örömest átengedem, ha Planchet-t meg átengedik nekem: milady egy szép napon kitette a szűrét, miközben jócskán kijutott neki a bot, ámde Planchet-nek jó az emlékezete, s ha úgy fordulna, hogy visszafizetheti a kölcsönt, inkább karóba húzatja magát, de az alkalmat nem szalasztja el, erről kezeskedem. Hogy Tours-ban mit hogyan intéz Aramis, az az ő dolga, hogy Londonban én mit hogyan intézek, az meg az enyém. Kérem hát, válasszuk ki Planchet-t erre a célra; különben is megjárta már Londont velem együtt, és egész rendesen kimondja: London, sir if you please és my master lord D'Artagnan; többre nincs is szükség, ennyivel is bizton megjárja jövet-menet az utat.

- Akkor hát - szólt Athos -, adjunk Planchet-nak hétszáz frankot az oda-, és hétszázat a visszaútért; Bazinnek meg háromszázat az oda- és hármat a visszaútért; így ötezer frankunk marad a pénzből, ebből ki-ki kap ezer frankot, és tetszése szerint használja fel, ezer frankot meg az abbéra bízunk tartalékul, tegye félre rendkívüli esetekre, vagy közös beszerzéseinkre. Jó lesz így?

- Kedves Athosom - válaszolt Aramis -, úgy beszél, akárcsak Nestor, aki - tudjuk valamennyien - a legbölcsebb görög volt.

- Tehát megállapodtunk! - folytatta Athos - Planchet meg Bazin útnak indul; őszintén szólva, nem is bánom, hogy Grimaud itthon marad: jól ismeri már szokásaimat, s én is megszoktam őt; már a tegnapi nap is megviselte, ráadásul egy ilyen utat nem élne túl.

Behívták Planchet-t, ellátták utasításokkal; D'Artagnan már tájékoztatta, és mindenekelőtt a dicsőségről, aztán a pénzről, végül a veszélyről beszélt neki.

- Kabátom hajtókájában viszem majd a levelet - mondta Planchet -, s ha elfognak, lenyelem.

- Hisz akkor nem tudod teljesíteni a megbízást - mondta D'Artagnan.

- Ha ma este megkapom a levelet másolatban, holnapra fejből megtanulom.

D'Artagnan barátaira pillantott, mintha ezt mondaná: "No mit mondtam?"

- Most pedig - folytatta Planchet-hoz intézve a szót -, nyolc nap alatt meg kell találnod Winter lordot, újabb nyolc nap alatt vissza kell érned: ez összesen tizenhat nap; ha az indulástól számított tizenhatodik napon este nyolckor nem vagy itt, egy fillért sem látsz - hacsak öt percet késel is.

- Akkor kérem, vásároljon nekem egy órát, uram - mondta Planchet.

- Tessék az enyém - szólt Athos, könnyed nagylelkűséggel átnyújtva neki az órát -, és becsüld meg magad. Ne feledd, hogy ha fecsegsz, ha eljár a szád, ha elcsavarogsz, az a gazdád fejébe kerülhet, gazdád pedig úgy megbízik hűségedben, hogy kezességet vállalt érted. De azt se feledd, hogy ha miattad baj történik D'Artagnannal, a világ végén is megtalállak, és kiontom a beledet.

- De uram! - mondta Planchet, akit sértett a bizalmatlanság, s még annál is jobban megijesztett a testőr szenvtelen nyugalma.

- Én meg - szólalt meg Porthos, kimeresztve nagy szemét - szíjat hasítok belőled.

- De uram!

- Én meg - fűzte hozzá szelíd és dallamos hangján Aramis - lassú tűzön pirítlak meg, mint egy vadember.

- De uram!

És Planchet sírva fakadt; vajon a fenyegetésektől rémült-e meg, vagy a négy jó barát példás egyetértése lágyította meg szívét - ezt nem merjük itt eldönteni.

D'Artagnan megszorította kezét és megölelte.

- Látod, Planchet, hogy szeretnek engem az urak; csakis ezért beszélnek veled így. No de ne félj, azért nem haragusznak.

- Ó jaj, uram! - mondta Planchet. - Ha kudarcot vallanék, vágjanak négyfelé, de ha négyfelé vágnak is, mindegyik felem oly néma lesz, mint a sír, erre mérget vehet.

Úgy döntöttek, Planchet másnap reggel nyolc órakor indul útnak, hogy, mint mondotta, éjszaka fejből megtanulhassa a levelet. Ilyeténképpen épp egy fél napot nyert, azt a parancsot kapta, hogy a tizenhatodik napon este nyolcra ismét a táborban legyen.

Reggel, amikor éppen fel akart szállni a lóra, D'Artagnan, aki szíve mélyén, akarva-akaratlan a herceghez húzott, félrevonta Planchet-t.

- Figyelj rám - szólt hozzá -, ha átnyújtottad a levelet Winter lordnak, s ha a lord elolvasta, még ezt mondod neki: "Óvják Buckingham herceg őkegyelmességét, mert valaki meg akarja ölni." Ez rendkívül komoly és fontos üzenet, Planchet, még a barátaim sem tudják, hogy ilyen titkot bízok rád, és írásba akkor sem adnám, ha a kapitányom maga parancsolná.

- Ne féljen semmit, uram - mondta Planchet -, majd meglátja, hogy rám lehet számítani.

Azzal Planchet felpattant tüzes lovára, elvágtatott, és meg sem állt, míg húsz mérföldre onnan el nem ért a postaállomásra. Kissé nyomasztotta ugyan a testőrök három ígérete, de különben semmi sem zavarta kitűnő hangulatát.

Bazin másnap reggel elindult Tours-ba; nyolc napja volt, hogy végrehajtsa megbízatását.

Gondolhatjuk, hogy a két kiküldetés alatt a négy jó barát úgy figyelt, úgy szimatolt, úgy hegyezte fülét, mint még soha. Naphosszat fürkészték, miről beszél a tábor, lesték a bíboros minden mozdulatát, és folyvást ott szaglásztak az érkező futárok körül. Nemegyszer a szívük is megremegett, ha váratlanul hívták őket szolgálatra. Volt is rá okuk, hogy résen álljanak: akinek egyszer a gonosz szellem, milady megjelent, az többé egy percig sem alhatott nyugodtan.

A nyolcadik nap reggelén Bazin, szokása szerint frissen, mosolygósan belépett a Kálomista ivójába; megállapodásukhoz híven így szólította meg gazdáját, aki harmadmagával éppen reggelizett:

- Aramis úr, meghoztam unokahúga válaszát.

A négy jó barát vidáman pillantott össze: túljutottak hát a feladat egyik felén; igaz, a rövidebb és könnyebb felén.

Aramis önkéntelenül elpirult, és átvette a levelet; csúnya macskakaparás volt a borítékon, a címzés hemzsegett a hibáktól.

- Uramisten - szólalt meg nevetve. - Kétségbeejtő! bele kell törődni, hogy Michon leányasszony, míg él, sosem veszi fel a versenyt Voiture-rel.

- Kicsoda asz a Mizsonn? - kérdezte a svájci, aki éppen a négy jó baráttal tereferélt, amikor a levél megérkezett.

- Ej, istenem, ki volna? - felelt Aramis. - Bájos kis varróleány, akit nagyon szerettem, és megkértem, küldjön néhány sort, emlékül.

- Isten asz agyám! - szólt a svájci. - Ha olyan széb macsga, mind a gabarása, aggor maka zerencsés fiú, kamerád!

Aramis elolvasta a levelet, majd Athosnak adta.

- Nézze csak, Athos, mit ír - mondta neki.

Athos a levélbe pillantott, majd, hogy élét vegye minden gyanakvásnak, hangosan felolvasta:

Kedves bátyám, mindketten értünk az álomfejtéshez, néném is, magam is, sőt félünk is az álmoktól iszonyatosan, ám a kegyed álmára, remélem, talál a mondás: az álom badarság. Isten áldja! jó egészséget! Remélem, olykor-olykor hallunk hírt kegyedről.

Aglaé Michon.

- Miféle álomról beszél? - kérdezte a dragonyos, aki közelebb húzódott a felolvasás alatt.

- Uty fan, milyen álom? - kérdezte a svájci.

- Teringettét! - szólt Aramis. - Hát milyen álomról beszélnek? Álmodtam valamit, és megírtam neki.

- Uty fan, derringedédd! Álmotni gönnyű, te én nem álmotni zsoha.

- Jó magának, cimbora - szólt Athos felemelkedve -, bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról!

- Zsoha! - ismételte a svájci boldogan, hogy olyan valaki irigykedik rá, mint Athos - Zsoha! zsoha!

Amikor D'Artagnan látta, hogy Athos felkel, ő is követte, belékarolt, és eltávoztak.

Porthos és Aramis ülve maradt, hogy szóval tartsa a locsogó dragonyost meg a svájcit.

Bazin elnyújtózkodott a földre szórt szalmán; neki szárnyalóbb képzelete volt, mint a svájcinak, így hát azt álmodta, hogy Aramis pápa lett, és neki bíborosi kalapot nyomott a fejébe.

Ámde, mint említettük, Bazin szerencsés megérkezése csupán részben enyhítette a négy jó barát mardosó aggodalmait. Várakozás közben lassan múlik az idő; különösen D'Artagnan érezte úgy, mintha mostanában negyvennyolc órája volna a napnak. Nem gondolt rá, hányszor kényszerül vesztegelésre a hajó, túlozta milady hatalmát. Gonosz lélek volt a szemében ez a nő, úgy képzelte, hasonszőrű, természetfölötti segítőtársakkal rendelkezik; minden apró neszre összerezzent, hátha érte jönnek, vagy Planchet-t vezetik elő, és szembesíteni akarják vele és barátaival. És mi tagadás, bármennyire bízott is egykor a derék picardiai legényben, bizalma napról napra fogyatkozott. Nyugtalansága Porthosra és Aramisra is átragadt. Egyedül Athos maradt továbbra is rendíthetetlen, mintha nyoma sem volna körülötte a veszélynek, mintha semmi nem volna a levegőben.

A tizenhatodik napon már oly szembetűnően mutatkoztak az izgatottság jelei D'Artagnanon meg két barátján, hogy, nem lelték helyüket, s mint kóbor lelkek kószáltak az úton, amerről Planchet-t várták.

- Szavamra - mondta nekik Athos -, olyanok mint a gyerkőcök; hát férfi az, akit egy asszony így megijeszt! Mi történhetik végül is? Börtönbe kerülünk? Hát aztán! Majd csak kikerülünk onnét; Bonacieux-né is kikerült! Levágják a fejünket? A futóárokban szemrebbenés nélkül dacolunk ennél százszorta nagyobb veszéllyel, hiszen bármikor szétroncsolhatja lábunkat egy golyó, és én szentül hiszem, hogy ezerszer nagyobb kín, ha a sebész a lábunkat nyiszálja, mint ha a hóhér a fejünket nyisszantja le. Várjanak hát nyugodtan; két óra, négy, legkésőbb hat óra múlva Planchet visszatér, hiszen megígérte, én pedig szerfölött megbízom Planchet ígéretében, mert úgy látom, igen derék fiú.

- És ha nem érkezik meg? - kérdezte D'Artagnan.

- Eh! ha nem érkezik meg, akkor biztosan késik, és kész. Lehet, hogy leesett a lóról, leszakadt alatta a híd, vagy tüdőgyulladást kapott a nagy rohanásban. Ejnye, urak! Várjuk ki mindennek a sorát. Az élet olvasóján minden szem egy-egy apró nyomorúság; a bölcs mosolyogva pergeti le. Legyenek bölcsek, uraim, mint én vagyok: üljenek ide mellém, és igyunk; akkor igazán szép az élet, akkor igazán rózsás, ha így nézzük, egy pohár burgundin át.

- Remek - felelte D'Artagnan -, de folyton az jár az eszemben, hogy amit iszom, a bor milady pincéjéből jöhet; nekem pedig ebből elég volt.

- Ej, de igényes - szólt Athos -, pedig igazán csinos asszony!

- Liliomos szűz! - tette hozzá Porthos, és nyersen kacagott.

Athos összerezdült, végigsimított homlokán, mintha izzadtságát törölné le, elvesztette önuralmát, és most ő pattant fel idegesen.

Mégiscsak eltelt a nap, s ha lassan is, eljött az este; az ivóban megsokasodtak a vendégek; Athos mióta a gyémánt árának ráeső részét bezsebelte, ki sem mozdult a Kálomistából. Méltó cimborára akadt Busigny úrban, aki egyébiránt remek vacsorát fizetett nekik. Szokásuk szerint most is kettesben kockáztak, amikor hetet ütött az óra; elvonultak az őrjáratok, megerősíteni az őrhelyeket, behallatszott lépteik dobogása; fél nyolckor elfújták a takarodót.

- Mindent elveszítettünk - súgta D'Artagnan Athos fülébe.

- Úgy érti: mindent elveszítettem - szólt Athos nyugodtan. Négy aranyat húzott elő a zsebéből, s az asztalra hajította. - Hát uraim - folytatta -, takarodóra dobolnak, menjünk lefeküdni.

Athos kivonult a Kálomistából, D'Artagnan követte. Aramis mögöttük haladt, Porthosba karolva. Aramis valami verset dünnyögött, Porthos olykor a bajuszát tépte kétségbeesésében.

Ám egyszer csak váratlanul árnyék rajzolódik ki a sötétben; körvonala módfelett ismerős D'Artagnannak, és ismerős a hang is, amint megszólal:

- Elhoztam a köpenyét, uram: hűvös az este.

- Planchet! - kiáltott fel D'Artagnan örömtől ittasan.

- Planchet! - visszhangozta Porthos és Aramis.

- Hát aztán, Planchet! - ismételte Athos. - Mit csodálkoznak? Megígérte, hogy nyolc órára visszatér, s az óra éppen most üti a nyolcat. Bravó, Planchet, arany a szavad; ha egyszer ott akarod hagyni a gazdád, nálam mindig meglesz a helyed.

- Azt nem, uram - mondta Planchet -, sosem hagyom ott D'Artagnan urat.

Közben D'Artagnan érezte, hogy Planchet egy cédulát csúsztat a tenyerébe.

Örömest Planchet nyakába borult volna, akárcsak akkor, amikor inasa elindult, de attól tartott, hogy érzelemkitörése itt a nyílt utcán szemet szúrhat valamelyik arra járónak, így hát inkább uralkodott magán.

- Megvan a levél - mondta Athosnak és barátainak.

- Jól van - szólt Athos -, menjünk a szállásunkra, ott majd elolvassuk.

A levél szinte égette D'Artagnan kezét; legszívesebben hazáig futott volna, Athos azonban belékarolt, s a fiatalember akarva, nem akarva kénytelen volt barátjához igazodni.

Végre beléptek a sátorba, lámpát gyújtottak, és miközben Planchet az ajtóban őrködött, hogy a négy jó barátot ne lephessék meg, D'Artagnan remegő kézzel törte fel a pecsétet, és felbontotta a várva várt levelet.

Fél sor volt csupán, jellegzetesen angolos kézírás, és lakonikusabb nem is lehetett volna.

Vagyis: Köszönöm, ne aggódjék.

Athos kivette a levelet D'Artagnan kezéből, a lámpa fölé tartotta, lángra lobbantotta, és csak akkor dobta el, amikor egészen elhamvadt.

Aztán beszólította Planchet-t.

- Most pedig, fiacskám - mondta neki -, kérheted is a hétszáz frankodat, habár a levél, melyet hoztál, nem sokat árthatott volna neked.

- Pedig én százféleképpen is rejtegettem - felelte Planchet.

- No mondd csak el, hogyan - mondta D'Artagnan.

- Teringettét, uram, nem lehet ám azt csak úgy kutyafuttában elmondani.

- Igazad van, Planchet - mondta neki Athos -, különben is már eldobolták a takarodót, és szemet szúrna mindenkinek, hogy mi tovább égetjük a lámpát, mint a többiek.

- Hát jó - mondta D'Artagnan -, térjünk nyugovóra. Aludj jól, Planchet!

- Istenúgyse uram! tizenhat napja nem volt nyugovásom.

- Nekem se! - mondta D'Artagnan.

- Nekem se! - ismételte Porthos.

- Nekem se! - szólt Aramis.

- Nos, az igazat megvallva, nekem se! - fűzte hozzá Athos.

Milady eközben haragtól félőrülten úgy tajtékzott a fedélzeten, mint a rabul ejtett nőstény oroszlán, mikor hajóra teszik. Nemegyszer megkörnyékezte a kísértés, hogy a tengerbe ugrik, és kiúszik a partra, mert sehogy sem tudott beletörődni, hogy D'Artagnan megalázta, Athos megfenyegette, ő pedig bosszulatlan távozik Franciaországból. Hamarosan oly elviselhetetlenül kínozta a gondolat, hogy semmibe véve az iszonyú kockázatot, könyörögve kérte a kapitányt, tegye partra, ám a kapitányt egyként szorongatták a francia és az angol cirkálók, s valahogy afféle helyzetben volt, mint a bőregér a madarak s az egerek között, ezért állhatatosan visszaverte a szerinte csupán asszonyi szeszélyből fakadó követelődzést, mivel alig várta, hogy kiszabaduljon kétes helyzetéből. Azt mindenesetre megígérte a hölgynek, akit egyébiránt a bíboros különlegesen beajánlott neki, hogy ha csak a tenger s a francia katonaság meg nem hiúsítja szándékát, kiteszi őt valamelyik bretagne-i kikötőben; Brestben vagy Lorient-ban; egyelőre azonban nem kedvezett a szél, viharos volt a tenger, és oldalazva vergődtek előre apró útszakaszokon. Miladyt megsápasztotta a gond és a düh, és Finistère kékellő partjait csak kilenc nappal aztán pillantotta meg, hogy a charente-i kikötőből kifutottak.

Utánaszámolt: legalább három nap kell ahhoz, hogy erről a távoli francia vidékről eljusson a bíborosig; egy napot igénybe vesz még a partraszállás, ez a negyedik nap; ha ezt a négyet hozzáadjuk az eddigi kilenchez, ez összesen tizenhárom nap veszteség, és tizenhárom nap alatt tömérdek fontos esemény történhet Londonban. Számított rá, hogy a bíborost kétségkívül feldühíti majd visszafordulása, és inkább fog hajlani az ő ellenségeinek panaszára, mint azokra, melyekkel ő fordulna ellenségei ellen. Elnézte hát, hogyan suhannak el Lorient és Brest előtt; nem követelődzött a kapitánynál, annak pedig esze ágában sem volt figyelmeztetni őt. Tehát milady tovább hajókázott, és mint Őeminenciája, külön megbízottja, diadalmasan befutott a portsmouth-i kikötőbe, épp azon a napon, amikor Planchet ugyanott hajóra szállt Franciaország felé.

A városban a szokottnál is élénkebb volt a sürgés-forgás; négy most épült nagy hajót bocsátottak éppen vízre; aranypaszomántos ruhában, gyémántok, drágakövek szemkápráztató tüzében, kalapjáról vállára hulló fehér tollal Buckingham ott állt a mólón, körülötte vezérkara, tisztjei, szinte éppoly fényes öltözékben, mint maga Buckingham.

Gyönyörű téli nap volt: az a ritka nap, amikor az angol embernek eszébe jut, hogy napsütés is van a világon. A sápatag, de még ragyogó napkorong, éppen lemenőben, sugárkévéivel bíborfénybe vonta az eget s a tengert, és búcsúzó sugarait a város ódon tornyaira és házaira hullatva felcsillantotta a rengeteg ablakot, mintha tűzvész izzana mögöttük. Milady beszívta a szárazföld közelében még csípősebb, még balzsamosabb levegőt, végigfuttatta pillantását a hatalmas ünnepi készülődésen, melynek feldúlására ide érkezett, a nagyhatalmú hadseregen, mellyel egyes-egyedül - nő létére - neki kell majd megverekednie, néhány zacskó aranyat vetve a küzdelembe; erre gondolt, és Judithoz hasonlította magát, amikor a félelmetes zsidó szűz behatolt az asszírok táborába, és elvonult szeme előtt a megszámlálhatatlan hadiszer, paripa, ember és harciszekér, csupán azért, hogy kisvártatva mindezt elsöpörje, szertefoszlassa egyetlen kézmozdulattal, ahogy a füstöt kergeti szét a szél.

Befutottak a kikötőbe, amikor azonban éppen horgonyt, vetettek volna, egy félelmetesen felfegyverzett piciny kutter siklott a kereskedőhajó mellé, jelezve, hogy a parti őrség hajója; lebocsátotta csónakját, az pedig megindult a kötéllétra felé. Egy tiszt, egy vitorlamester és nyolc matróz ült a csónakon; a hajóra csupán a tiszt kapaszkodott fel, és odafenn az egyenruhának kijáró teljes tisztelettel fogadták.

A tiszt néhány pillanatig beszélgetett a hajógazdával, felmutatta magával hozott iratait, majd a kapitány parancsára a hajó valamennyi utasát a fedélzetre szólították, és velük együtt a matrózokat is.

Amikor megtörtént ez a meglehetősen katonás sorakozó, a tiszt fennhangon kihallgatást tartott: honnan indult a brick, mi volt az útvonala; hány helyen kötött ki; a kapitány pedig minden kérdésre tétovázás nélkül, könnyedén megfelelt. A tiszt ezután sorra végigszemlélte valamennyi utast, s amikor miladyhez ért, igen gondosan szemügyre vette, de szólni nem szólt hozzá.

Azután visszament a kapitányhoz, és újfent néhány szót váltott vele, majd mintha ettől fogva ő volna a parancsnok, átvette az irányítást, s a legénység nyomban teljesítette parancsait. A hajó folytatta útját, most is a piciny kutter kíséretében, mely szorosan mellette siklott, oldalát fenyegetve hat ágyújának torkolatával; a bárka a hajó barázdájában siklott, és egészen eltörpült a roppant vízi alkalmatosság mellett.

Miközben a tiszt milady alakját fürkészte, gondolhatjuk, hogy milady is ugyancsak szemügyre vette a tisztet. Bármily könnyen olvasott is azonban ez a lángtekintetű nő azoknak a szívében, akiknek titkaira kíváncsi volt, ezúttal oly közönyös arcba ütközött, hogy szemlélődése teljesen eredménytelen maradt. A tiszt, aki elébe állt, és oly gondosan és némán végigtanulmányozta, huszonöt-huszonhat éves lehetett, arca sápadt, kissé mélyen ülő szeme haloványkék; finom, nemes rajzolatú ajkának nyugodt vonala mindvégig mozdulatlan maradt; jellegzetes, erős álláról az a fajta akaraterő sugárzott, mely az átlagos angol típusban, a konokságnál rendszerint nem jut tovább; költőhöz, rajongóhoz és katonához méltóan csapott homlokára alig vetett némi árnyékot rövidre nyírt, gyér hajzata, amely, akárcsak az állát elfedő szakáll, kellemesen sötétlő gesztenyebarna volt.

Már éjszakára járt, amikor beértek a kikötőbe. A köd még fokozta a sötétséget, és olyasforma karimába fogta a jelzőtüzeket s a móló lámpásait, amilyen a holdat övezi, amikor esőre áll az idő. Körös-körül szomorkás, nyirkos és hideg volt a levegő.

Bármily rendíthetetlen volt is milady, önkéntelenül megborzongott.

A tiszt kikerestette milady poggyászát, és a csónakba vitette, majd karját nyújtotta az asszonynak, és felszólította, foglaljon helyet ő is a csónakban.

Milady habozva pillantott a férfira.

- Kicsoda kegyed, uram - kérdezte tőle -, hogy ily kitüntető módon bánik velem?

- Egyenruhámról láthatja, asszonyom: az angol hajóhad tisztje vagyok - felelte a fiatalember.

- Ez valami új szokás, hogy az angol hajóhad tisztjei szinte lesik Nagy-Britanniában partra szálló honfitársaik parancsát? Sőt udvariasan partra is kísérik a hölgyeket?

- Igen, milady, ez a szokás, s nem az udvariasság, hanem az óvatosság kívánja, hogy háború idején egy előre kijelölt fogadóba kísérjük az idegeneket, s ott is tartsuk őket a kormány őrizetében, míg tökéletesen nem tájékozódunk felőlük.

A tiszt rendkívül udvariasan és higgadtan beszélt. Szavai mégsem győzhették meg miladyt.

- De én nem vagyok idegen, uram - vitatkozott, oly színtiszta angolsággal, hogy annál különbet Portsmouth és Manchester táján sem hallani -, nevem lady Clarick, és ez a rendszabály...

- Ez a rendszabály mindenkire vonatkozik, milady, és hiába is próbálná meg kivonni magát alóla.

- Akkor hát követem, uram.

Megfogta a tiszt kezét, és megindult lefelé a kötélhágcsón; a csónak odalent várakozott. A tiszt nyomon követte; a csónak farában bő köpenyeg volt kiterítve, a tiszt a köpenyre ültette, és maga is mellé telepedett.

- Evezzetek! - szólt a matrózokhoz.

A nyolc evező egyetlen csobbanással, egyetlen mozdulattal a vízbe mélyedt, s a csónak valósággal repült a hullámokon.

Öt perc múlva szárazon voltak.

A tiszt partra szökkent, és kezét nyújtotta miladynek.

Egy kocsi várta őket.

- Értünk jött ez a kocsi? - kérdezte milady.

- Értünk, asszonyom - válaszolta a tiszt.

- Olyan messze van a fogadó?

- A város túlsó végén.

- Menjünk - mondta milady.

Határozottan felszállt a kocsiba.

A tiszt ellenőrizte, hogy a poggyászt gondosan felcsatolják, azután helyet foglalt milady mellett, és bezárta az ajtót.

A kocsis parancsra sem várt, azt sem kérdezte, merre menjenek tüstént a lovak közé vágott, és végigrobogott a város utcáin.

Miladyt ugyancsak gondolkodóba ejtette ez a furcsa fogadtatás, amikor pedig látta, hogy a fiatal tiszt semmi hajlandóságot nem mutat a csevegésre, nekitámaszkodott a kocsi falának, és sorra tűnődött különféle feltevésein.

Egy negyedóra múlva azonban kissé már sokallta az út hosszúságát, és kitekintett az ablakon, hogy lássa, merre járnak. Körös-körül nyoma sem volt háznak; csupán egy-egy fa bukkant elő a sötétből, és tova is suhant mindjárt, mint megannyi ösztövér fekete kísértet.

Milady megborzongott.

- De hiszen már elhagytuk a várost - szólalt meg.

Az ifjú tiszt tovább hallgatott.

- Figyelmeztetem, uram, ha nem mondja meg, hova visz, nem megyek tovább!

Ezt a fenyegetést sem követte válasz.

- Ez több a soknál! - fakadt ki milady. - Segítség! Segítség!

Egyetlen hang sem válaszolt, a kocsi robogott tovább; a tiszt szobormereven ült.

Milady a fiatalemberre pillantott; arcán megjelent az az iszonyú kifejezés, mely szinte sohasem marad hatástalan; haragtól villogó szeme szinte parázslott a sötétben.

A tiszt közönyös maradt.

Milady a kilincs után nyúlt, hogy kiugorjon.

- Vigyázzon, asszonyom - szólt hidegen a fiatalember -, ha kiugrik, halálra zúzza magát.

Milady tajtékozva roskadt vissza helyére; a tiszt fölébe hajolt, rápillantott, és szemlátomást meglepte, mennyire feldúlja, már-már elrútítja a düh ezt az imént oly gyönyörű arcot. Az agyafúrt nőszemély megértette, hogy vesztébe rohan, ha ilyen pőrén mutatja lelkét; uralkodott hát vonásain, és szenvedő hangon így siránkozott:

- Az isten szerelmére, uram! mondja meg hát, ki felelős azért, hogy ily önkényesen bánnak velem; kegyed, az angol állam vagy személyes ellenségeim?

- Szó sincs itt önkényről, asszonyom; mindez csupán közönséges rendszabály, mindazokkal szemben alkalmazni vagyunk kénytelenek, akik partra szállnak Angliában.

- Tehát uraságod engem nem is ismer?

- Sosem volt még szerencsénk egymáshoz.

- És semmiféle gyűlölet nem vezeti ellenem?

- Semmiféle, isten úgy segéljen.

Oly derűsen, fegyelmezetten, sőt kedvesen csengett a hangja, hogy milady egészen megnyugodott.

Végre egyórai robogás után a kocsi megállt egy vasrács előtt egy mély úton; az út komor, vaskos, magányos várkastélyhoz vezetett. A kerekek csakhamar finom homokon futottak, és milady roppant morajlást hallott; megismerte: a tenger hullámai zuhogtak a part sziklafalán.

A kocsi átfutott két boltív alatt, végül megállt egy sötét, négyszögletes udvaron; már nyílt is a kocsiajtó, a fiatalember könnyedén kiugrott, és kezét nyújtotta miladynek, aki rátámaszkodott, és szintén elég nyugodtan kiszállt.

- Bárhogy nézzük is - szólalt meg milady, miután körültekintett, és negédesen mosolyogva a fiatal tisztre pillantott -, fogoly vagyok, de bizonyosra veszem, hogy nem sokáig; feljogosít erre a bizalomra kegyed udvariassága, uram, s a magam jó lelkiismerete.

Bármily hízelgő volt is a bók, a tiszt nem válaszolt, hanem afféle ezüst sípocskát húzott elő szíja mögül, amilyet a vitorlamesterek használnak a hadihajókon, és három különféle módon, háromszor belefújt: erre több férfi sietett elő, kifogták a gőzölgő lovakat, s egy színbe tolták a kocsit.

A tiszt, éppoly udvariasan és kimérten, mint eddig, felszólította foglyát, lépjen be a házba. Az asszony arcáról sem tűnt el a mosoly, a fiatalemberbe karolt, s áthaladt vele egy alacsony, bolthajtásos kapun, melynek boltíve csupán a túlsó végén kapott megvilágítást, s egy kőoszlop körül kanyargó kőlépcsőhöz vezetett; azután megálltak egy vastag ajtó előtt, a fiatalember a zárba tette a nála levő kulcsot, mire az ajtó nehézkesen elfordult sarokvasain, és feltárult a miladynek szánt szoba.

A fogoly egyetlen pillantással apróra mindent felmért a helyiségben.

A szoba berendezése börtönszobához is, szabad ember lakásához is túlságosan tiszta volt; az ablak rácsai s az ajtó külső reteszei mégis inkább a börtöncella felé billentették a mérleget.

Bármily keményre edződött is a sok viszontagság közepette ez a nőszemély, ezúttal mégis minden lelkiereje cserbenhagyta; egy karosszékbe roskadt, összefonta karját, fejét lehorgasztotta, és várta, hogy minden pillanatban belépnek bírái, és megkezdődik a kihallgatás.

Két-három tengerész katonán kívül azonban senki sem lépett be: behozták a ládákat meg a többi poggyászt, lerakták az egyik sarokban, majd némán eltávoztak.

A tiszt felügyelt a legkisebb apróságra is, és most is ugyanoly nyugodt maradt, amilyennek mindeddig látta milady; egy szót sem szólt; vagy kézmozdulattal, vagy sípszóval közölte parancsait.

Úgy látszott, mintha ez a férfi és alárendeltjei hírét sem hallották volna a beszédnek, vagy mintha semmi szükségük nem volna rá.

Végezetül milady nem bírta már tovább, és megtörte a csendet:

- Az ég szerelmére, uram - kiáltotta. - Mi történik itt? Vessen véget ennek a bizonytalanságnak; bátran szembenézek a veszéllyel, ha kiszámíthatom, a bajjal, ha felérem ésszel. Hol vagyok, és mi dolgom itt? Ha szabad vagyok, mire jó ez a rács meg a sok retesz az ajtón? Ha fogoly vagyok, mi a bűnöm?

- A kegyed részére fenntartott szobában van, asszonyom. Azt a parancsot kaptam, menjek kegyed elé a tengerre, és kísérjem ide ebbe a várba; azt hiszem, katonás szigorúsággal, de egyben lovagi udvariassággal is teljesítettem a parancsot. Ezzel, legalábbis egyelőre, véget ér megbízatásom, minden egyéb másvalakire tartozik.

- De ki az a másvalaki? - kérdezte milady - megtudhatnám a nevét?...

Most hangos sarkantyúpengés hallatszott a lépcsőn, emberek beszélgettek, majd elhalt a hangjuk, és valaki az ajtó felé lépdelt.

- Tessék, asszonyom, itt az a másvalaki - szólt a tiszt. Félreállt az ajtóból, és tisztelettel és alázattal várakozott.

Ugyanakkor kinyílt az ajtó: egy férfi jelent meg a küszöbön.

Hajadonfőtt volt, oldalán kard; zsebkendőt szorongatott ujjai közt.

Miladynak úgy rémlett, ismeri valahonnan ezt a homályból kibontakozó homályos árnyat; fél kézzel a szék karjára támaszkodott, s előrenyújtotta nyakát, mintha valamilyen bizonyossággal akarna szembenézni.

Az ismeretlen lassan közeledett, és minél közelebb került a lámpa fényköréhez, milady önkéntelenül annál jobban hátrahúzódott.

Most már végképp szertefoszlott minden kételye, ámulva így kiáltott:

- Nem lehet! kegyed volna az, sógorom!

- Én vagyok, bájos hölgy! - felelte Winter lord, és félig udvariasan, félig gúnyorosan meghajolt - én magam, személyesen.

- Hisz akkor ez a vár...

- Az enyém.

- S a szoba?

- A kegyedé.

- Akkor hát a foglya vagyok?

- Valahogy olyanformán.

- Felháborító erőszak.

- Hagyjuk a nagy szavakat, üljünk le, és beszélgessünk nyugodtan, ahogy az illendőség megkívánja, ha sógor és sógornő találkozik.

Azután visszatekintett az ajtó felé, s amikor látta, hogy a fiatal tiszt további parancsra vár, így szólt:

- Rendben van, Felton úr, nagyon köszönöm, most elmehet.

Miközben Winter lord bezárta az ajtót, rátolva a reteszt, s miközben széket helyezett sógornője karszéke mellé, milady mélyreható pillantással fürkészte az eshetőségeket, és feltárult előtte az egész cselszövés, melyről semmit sem gyaníthatott mindaddig, amíg nem tudta, kiknek kezére jutott. Eddig úgy tudta, sógora derék nemes, nagy vadász, szenvedélyes kártyás és szoknyahős, de cselszövés terén az átlagot sem éri el. Hogyan tudhatta meg az érkezését? Hogyan fogatta le? Miért tartja fogva?

Athos néhány szava arra vallott, hogy a bíborossal folytatott beszélgetése illetéktelen fülekbe jutott, mégse hihette, hogy volt férje ily merészen és gyorsan megtette az ellenintézkedéseket.

Sokkal jobban félt attól, hogy fény derül legutóbbi angliai ténykedéseire. Buckingham megneszelhette, hogy ő vágta le a két zsinórhegyet, és most áll bosszút ezért a csínytevésért. Buckingham azonban sosem vetemedik arra, hogy nővel kegyetlenkedjék, főleg ha feltehető, hogy a hölgyet féltékenység vezette.

Inkább hajlott hát erre a feltevésre: úgy vélte, az elmúltakért lakol, nem a jövő veti elébe árnyékát. Annak azonban mindenesetre nagyon örült, hogy nem valamelyik személyes és számító ellensége kezére jutott, hanem csupán sógoráéra, és remélte, könnyen túljár az eszén.

- Rendben van, kedves sógor, beszélgessünk - szólalt meg szinte vidoran, mert eltökélte, hogy minden tudnivalót leszűr a beszélgetésből, amire a továbbiakban szüksége lesz, bármennyire igyekszik is leplezni Winter lord a gondolatait.

- Mégis visszajött hát Angliába - mondta Winter lord -, bár Párizsban gyakorta hangoztatta, hogy többé soha nem teszi lábát Nagy-Britannia földjére?

Milady a kérdésre kérdéssel válaszolt.

- Először is - mondta -, azt árulja el, minek köszönhető az a szemfülesség, hogy jó előre kitudta nem csupán érkezésemet, hanem a napot, az órát, sőt a kikötőt is, ahová megérkezem.

Winter lord átvette milady taktikáját; azt gondolta, nyilván ez a legjobb, ha már sógornője is él vele.

- Inkább kegyed mondja meg, kedves sógornőm - kérdezte vissza -, mi a szándéka Angliában?

- Mi volna? Látogatóba jöttem kegyedhez - felelte milady nem is álmodva, mennyire alátámasztja válaszával a gyanút, melyet D'Artagnan levele keltett sógorában; ő csupán a férfi jóindulatát akarta megszerezni ezzel a hazugsággal.

- Úgy! látogatóba! - mondta Winter lord alattomosan.

- Természetesen. Mi különös van ezen?

- Tehát csupán azért jött Angliába, hogy engem meglátogasson?

- Igen.

- Tehát csupán az én kedvemért kelt át a La Manche-csatornán?

- Így van.

- Megható ez a vonzalom, kedves sógornőm!

- Hiszen legközelebbi hozzátartozója vagyok, vagy nem? - kérdezte szinte megható egyszerűséggel milady.

- Sőt, egyetlen örökösöm is, vagy nem? - kérdezte Winter lord, merőn tekintve milady szemébe.

Bármennyire ura volt is magának milady, nem állhatta meg, hogy össze ne rezzenjen, Winter lord pedig, mivel utóbbi szavai közben megfogta sógornője karját, nyomban észre is vette ezt az összerezzenést.

Igen, a kérdés szíven találta az asszonyt, és megingatta, önbizalmát. Először az villant eszébe, hogy Ketty árulta el, ő írta meg a bárónak óvatlanul elejtett szavait, melyek világosan mutatták Winter lord elleni gyűlöletét; és az is eszébe ötlött, milyen őrjöngve és oktalan módon támadt rá D'Artagnanra, amikor az megmentette sógora életét.

- Nem értem, mit beszél, milord - mondta végül, hogy időt nyerjen, és ellenfelének adja át a szót. - Valami titkos értelem rejtőzik szavai mögött?

- Világért sem - felelte Winter lord színleg kedélyesen -, kegyed látogatóba óhajt jönni hozzám, tehát átkel Angliába. Én értesülök óhajáról, helyesebben megsejtem óhaját, elhatározom, hogy megkímélem az éjszakai partraszállás bonyodalmaitól, a kikötés fáradalmaitól, ezért kegyed elé küldöm egyik tisztemet; kocsit bocsátok rendelkezésére; ide hozatom a várba, melynek parancsnoka vagyok, melyet naponta felkeresek; szobát nyittatok kegyednek, hogy közös óhajunk minél könnyebben teljesüljön, és láthassuk egymást. Miért volna mindez furcsább, mint amit kegyed mondott nekem?

- Nem ez a furcsa, hanem hogy előre tudott érkezésemről.

- Nincs abban semmi különös, kedves sógornőm; ugye látta, hogy amikor befutottak a kikötőbe, kicsiny hajójuk kapitánya csónakot küldött előre az úti könyvvel, s az utasok névsorával, hogy megkapja a bebocsáttatást? Én vagyok a kikötő parancsnoka, a könyvet nekem nyújtották át, én meg ráismertem a nevére. Szívem megsúgta azt, amit kegyed ajka is megerősít, hogy milyen cél érdekében vállalta a jelenleg oly veszélyes vagy legalábbis fárasztó tengeri út viszontagságait, s ezért küldtem kegyed elé kutteremet. A többit már tudja.

Milady tudta, hogy Winter lord hazudik, és ettől még jobban megrémült.

- Mondja csak, kedves sógorom - folytatta -, ugye érkezésem estéjén milord Buckinghamet láttam a mólón?

- Őt bizony. Nagyon is megértem, hogy feltűnt kegyednek - folytatta Winter lord -, hisz olyan országból érkezik, ahol nyilván sokat foglalkoznak vele, és jól tudom, milyen aggódva figyeli Franciaország elleni készülődését a kegyed barátja, a bíboros.

- Barátom, a bíboros! - kiáltotta milady, látva, hogy Winter lord, akár csak az imént, újabb tanújelét adja tájékozottságának.

- Hát nem barátja? - kérdezte hanyagul a báró. - Bocsásson meg, azt hittem; no jó, a hercegérsekre még később visszatérünk, most jobb, ha folytatjuk az érzelmes útra tért beszélgetést; azt mondja hát, azért jött Angliába, hogy meglátogasson?

- Azért.

- Nos, már mondtam, hogy ez az óhaja teljesül, és mindennap találkozhatunk.

- Micsoda! többé már ki sem mozdulhatok innen? - kérdezte milady meglehetősen megrettenve.

- Nem tetszik talán e szállás, kedves sógorasszony? Szóljon csak, ha valamire szüksége van: mindent megteszek, hogy kívánsága azonnal teljesüljön.

- Se szobalányom, se cselédségem...

- Majd lesz, asszonyom; kérem, mondja el, hogyan rendezte első férje a háztartás vitelét; én csupán a sógora vagyok, de mindent ugyanúgy rendezek el.

- Első férjem! - kiáltott fel milady, és rémülten pillantott Winter lordra.

- Igen, igen, franciaországi férje; nem a fivéremet értem. Különben, ha már nem emlékeznék ezekre a dolgokra, írhatok a férjének, hiszen még él: ő nyilván megad minden szükséges tájékoztatást.

Milady homlokát kiverte a hideg veríték.

- Gúnyolódik velem - mondta rekedten.

- Azt hiszi? - kérdezte a báró, majd felállt és hátralépett.

- Sőt sérteget - folytatta az asszony; görcsösen megmarkolta a szék karjait, rátámaszkodott és fölemelkedett.

- Kegyedet sértegetni! - mondta Winter lord gőgösen. - Hát lehetséges ez, asszonyom?

- Kegyed vagy részeg, vagy bolond, uram; távozzék, és küldjön be egy asszonyt.

- Az asszonyok, kedves sógornőm, túlságosan kotnyelesek! Nem volna jobb, ha elfogadna engem szobalányul? Így valamennyi titkunk a családban maradna.

- Ripők! - csattant fel milady, s mintha rugó pattantaná fel, a báró felé ugrott, aki összefont karral várta, de kezét kardmarkolatán nyugtatta.

- Nono! - mondta a nőnek - tudom, hogy nem riad vissza a gyilkolástól, én azonban védekezem, még kegyed ellen is, efelől biztos lehet.

- Jól van, jól - mondta milady -, el is hiszem magáról, amilyen gyáva, hogy asszonyra is kezet emel.

- Nem lehetetlen; azonban szolgáljon, mentségemre, hogyha nem tévedek, nem az én kezem lesz az első férfikéz, mely kegyedet illeti.

És lassú, vádló mozdulattal milady bal vállára mutatott; szinte megérintette az ujja hegyével.

Milady rekedten felordított, egészen a szoba sarkáig hátrált, mint a párduc, amikor ugrásra készülődve hátrahúzódik.

- Csak ordítson, ha kedve tartja - kiáltott rá Winter lord -, de a fogára vigyázzon, mert ha harapna, könnyen ráfizet; itt ne is számítson fiskálisokra, akik előre megírják a végrendeletet, sem kóbor lovagra, aki kesztyűt dob elém a szépséges, fogoly hölgy miatt; ám csupán egyetlen intésembe kerül, máris jönnek a bírák, és ítélnek egy arcátlan némber fölött, aki férjes nő létére Winter lordnak, bátyámnak ágyába lopódzik, és ezek a bírák, figyelmeztetem, könnyen a hóhér kezére adják, hogy ne csupán egyik vállán viseljen liliomot.

Milady szeme úgy villámlott, hogy a lord, jóllehet férfi volt, és fegyveresen állt szemben egy fegyvertelen asszonnyal, úgy érezte, szinte a lelke mélyét is jeges félelem dermeszti meg, mégis folytatta, még ádázabbul, mint az imént:

- Értem én nagyon jól; először a bátyámtól akart örökölni, azután azt a gondolatot melengette, hogy tőlem örököl, de jó előre megmondhatom: megölhet, megölethet - megtettem minden intézkedést, vagyonomból egyetlen penny sem juthat a kezére. Kis híján máris milliós vagyona van: még mindig nem érzi elég gazdagnak magát? Megy tovább végzetes útján, és árt, akinek tud, mert ebben telik legfőbb határtalan gyönyörűsége? Ha bátyám drága emléke vissza nem tartana, vegye tudomásul, örök életére börtönben penészedhetne, vagy Tyburnben szórakoztathatná a kíváncsi matrózokat; én azonban hallgatok, kegyed pedig viselje nyugodtan fogsága napjait; két-három hét múlva La Rochelle-be megyek a hadsereggel, de mielőtt elutaznám, kegyed hajóra száll, én megvárom a hajó indulását, mely déli gyarmatainkra viszi kegyedet. Kísérőt is adok, ne féljen; s ha megpróbálna visszatérni Angliába, vagy a szárazföldre, egyetlen mozdulatára kiloccsantják az agyvelejét.

Milady figyelmesen hallgatott, tágra nyitva lángban égő szemét.

- Most azonban - folytatta Winter lord - itt marad, ebben a várban; a falak vastagok, az ajtók erősek, a rácsok szilárdak; szobájának ablaka egyébiránt magasan a tenger fölött van, embereim tűzbe mennek értem, éberen őrködnek kegyed lakosztálya körül, és szemmel tartanak minden kijáratot, mely az udvarra vezet; ha pedig esetleg kijutna is az udvarra, még három rácson kell keresztültörnie. Parancsom egészen világos: egy lépés, egy mozdulat, egyetlen szökésre utaló szó: azonnal tüzelnek; ha megölnék kegyedet, az angol igazságszolgáltatás remélhetőleg megköszöni majd, hogy megkíméltem ettől a fáradságtól. Mint látom, arcvonásaira ismét nyugalom költözik, tekintete ismét önbizalmat sugároz, mintha azt mondaná: "Eh! mit nekem az a két-három hét; nem szorulok én senkire, majd csak eszembe jut addig valami; most sem hagy cserben a sátán, kerítek én magamnak áldozatot. Két hétbe sem telik - gondolja -, kijutok én innen." No, próbálja meg!

Milady látta, hogy olvasnak gondolataiban, és karjába vájta a körmét; elnyomta minden indulatát, és azon volt, hogy semmi egyéb ne fejeződjék ki vonásain, csupán a rettegés.

Winter lord pedig folytatta:

- Már látta, már ismeri azt a tisztet, aki távollétemben a vár egyetlen parancsnoka lesz: azt hiszem, kegyed már tapasztalhatta, hogy nem tréfál a paranccsal, mert ahogy kegyedet ismerem, nyilván megpróbálta szóra bírni az úton Portsmouth-tól idáig. Mit ért el vele? Némább és közönyösebb lehet-e nála egy márványszobor? Kegyed már jó egynéhány férfin kitapasztalhatta csábos hatalmát, és, sajnos, eddig még sohasem eredménytelenül, ám tegye próbára ezt a férfit, s ha boldogul vele, akkor elismerem, kegyed maga a sátán; isten engem úgy segéljen!

Az ajtóhoz ment, és hirtelen felrántotta.

- Kéretem Felton urat - szólt ki. - Egy perc türelmet kérek, nyomban beajánlom kegyedet neki.

Különös némaság támadt a férfi meg a nő között, miközben odakinn felhangzottak valakinek a léptei, amint lassan, szabályosan közeledtek; a homályos folyosón hamarosan emberi alak rajzolódott ki, s a fiatal hadnagy, akit már ismerünk, megállt a küszöbön, várva a báró parancsát.

- Lépjen be, kedves John fiam - mondta Winter lord -, lépjen be, és csukja be az ajtót.

Az ifjú tiszt belépett.

- Most pedig - szólalt meg a báró -, nézze meg ezt a nőt: fiatal, szép, csábítása ellenállhatatlan; és mégis veszélyes szörnyeteg: huszonöt éves fejjel annyi gazság terheli, amennyit egy év alatt ha följegyeznek bíróságaink jegyzőkönyvei; hangja megnyerő, szépsége lépre csalja áldozatait, és megfizeti - ami igaz, igaz -, testével fizeti meg azt, amit megígért: mindent megtesz majd, hogy elcsábítsa magát, Felton fiam, sőt talán azzal is megpróbálkozik, hogy megölje. Felton, kiszabadítottam magát a nyomorból, hadnaggyá tettem, egyszer, jól tudja mikor, az életét is megmentettem; nem csupán pártfogója, de barátja is vagyok; nem csupán jótevője, hanem atyja is. Ez a nő azért jött vissza Angliába, hogy életemre törjön, de kezemben van a kígyó. Most pedig, Felton, ide hívattalak és ezt mondom neked: Barátom, John fiam, védj meg ettől a nőtől, és főleg védd meg tőle magadat: esküdj meg lelked üdvösségére, hogy vigyázol rá, míg elnyeri megérdemelt büntetését. John Felton, megbízom szavadban, John Felton, megbízom becsületedben.

- Milord - szólt az ifjú tiszt, és szíve minden gyűlölete kivillant tiszta tekintetéből -, milord, minden a kívánsága szerint lesz, esküszöm.

Milady elfogta ezt a pillantást; úgy viselkedett, mint az áldozat, aki megadja magát a sorsnak; képzelni sem lehet alázatosabb, szelídebb arckifejezést, mint amilyen szép vonásain uralkodott ebben a pillanatban. Maga Winter lord is alig ismerte fel a nőstény tigrist, akire még egy pillanattal ezelőtt le akart sújtani.

- Ez a nő egy percre sem léphet ki a szobából, érted, John fiam? - folytatta a báró - levelet nem írhat, nem kaphat; csak veled beszélhet, ha ugyan szóra méltatod.

- Ennyi elég, milord, esküszómat adtam.

- Most pedig, asszonyom, igyekezzék megbékélni istennel, mert az emberek elítélték.

Milady lehorgasztotta fejét, mintha megsemmisítette volna ez az ítélet. Winter lord eltávozott, intett Feltonnak, aki szintén elhagyta a szobát, és bezárta az ajtót.

Egy pillanat múlva csupán az őrködő tengerészkatona súlyos léptei kopogtak a folyosón; szíjába dugva szekerce, kezében karabély.

Milady néhány percig ugyanúgy maradt, ahogy volt, mert arra gondolt, hogy a kulcslyukon át megleshetik, majd lassan fölemelte fejét, vonásain ismét megjelent a fenyegető, félelmetes, kihívó kifejezés, az ajtóhoz futott hallgatózni, kitekintett az ablakon, majd visszatérve egy nagy karosszékbe süppedt, és hosszan-hosszan gondolkodott.

A bíboros eközben egyre várta a híreket Angliából, onnét azonban rossz, baljós híren kívül egyebet nem kapott.

Bármennyire körülzárták is La Rochelle-t, bármily biztos sikert ígért is elővigyázatosságuk és mindenekfölött a gát, mely immár egyetlen bárkát sem engedett bejutni az ostromlott városba, a vesztegzár még sokáig tarthatott, ami csöppet sem volt hízelgő a király hadaira, és ugyancsak feszélyezte a bíborost, aki elvetette ugyan egyik gondját, mióta XIII. Lajost és Ausztriai Annát sikeresen összeveszítette, de új gond szakadt rá: Bassompierre összeveszett Angoulême hercegével: most hát azokat békítgette egymással.

Monsieur, miután megkezdte az ostromot, most mindent a bíboros nyakába varrt; fejezze be az.

A La Rochelle-i polgármester mesébe illő állhatatossága ellenére a városban valami zendülésféle támadt, hogy megadják magukat: a polgármester felköttette a zendülőket. Ez a kivégzés nagyon lehűtötte a forró fejeket: beletörődtek, hogy inkább az éhségtől pusztulnak el. Úgy gondolták, ez a halálnem mégiscsak lassúbb, és nem is olyan bizonyos, mint a kötél általi.

Az ostromlók pedig hébe-korba elfogtak egy-egy La Rochelle-i hírvivőt, aki Buckinghamhez igyekezett, vagy egy-egy kémet, akit Buckingham küldött a La Rochelle-iekhez. Mindkét esetben gyorsan végére jártak az ügynek. A bíboros úr egyetlen szót mondott csupán: "Kötélre!" A királyt meghívták az akasztásra. Őfelsége unottan jelent meg, úgy helyezkedett el, hogy jól lássa a művelet minden részletét; jobb híján ezzel is elszórakozott valamelyest, és türelmesebben viselte az ostromot, mindazonáltal tovább unatkozott, minden második szavában Párizst emlegette, úgyhogy hírvivők és kémek híján Őeminenciája minden képzelőtehetsége ellenére, felettébb kínos helyzetbe jutott volna.

Közben egyre múlt az idő, s a La Rochelle-iek még mindig ellenálltak. A legutóbb elfogott kémtől egy levelet vettek el a franciák. A levél közölte ugyan Buckinghammel, hogy a város a végromlás szélén áll, de nem azzal fejeződött be, hogy: "Ha két héten belül nem jön segítség, megadjuk magunkat", hanem: "Ha két héten belül nem jön segítség, mind egy szálig éhen pusztulunk."

A La Rochelle-ieknek tehát csupán egyetlen reménységük maradt: Buckingham. Úgy várták, mint a Messiást. Ha egy napon biztos hírt kaptak volna, hogy Buckinghamre hiába számítanak, nyilvánvaló, hogy reményeikkel bátorságuk is szertefoszlott volna.

Várta is türelmetlenül a bíboros a hírt Angliából, hogy Buckingham nem érkezik meg.

A királyi tanács gyakran latolgatta, nem volna-e jó rohammal venni be a várost, de sosem szánták rá magukat, először is úgy ítélték: La Rochelle bevehetetlen, meg aztán, bármint vélekedjenek is, a bíboros jól tudta, hogy aki vállalja az iszonyatot, hogy ezúttal francia kard ontson francia vért, az hatvan évvel visszafelé forgatja a politika kerekét, a bíboros pedig az volt a maga korában, akit manapság a "haladás emberének" szoktak nevezni. Ha ugyanis 1628-ban lerontják La Rochelle-t, és kardélre hánynak három-négyezer hugenottát, erről mindenkinek az 1572-es Szent Bertalan-éj jutott volna eszébe és jóllehet a király, mint jó katolikus, csöppet sem riadt vissza az ilyen erőszakos elintézés gondolatától, a terv mégis mindig megbukott az ostromló generálisok legfőbb ellenérvén: La Rochelle, hacsak ki nem éheztetik, bevehetetlen.

A bíborost egyre mardosta a félelem megbízottja, a szörnyű nő miatt: jól sejtette, hogy az asszony jelleme különös keverék: félig kígyó, félig oroszlán. Talán csak nem árulta el? Vagy meghalt? Annyira mindenesetre ismerte, hogy kitalálja: akár mellette van, akár ellene, akár barátja, akár ellensége, miladynek nagy oka lehet rá, ha nem ad életjelt magáról. De miért nem ad? Épp ezt nem tudhatta a bíboros.

Különben megbízott miladyben, és méltán: érezte, hogy az asszony múltja olyasmit takar, amit csupán az ő vörös palástja rejthet el; azt is érezte, hogy akár ezért, akár azért, milady az ő híve, mert csupán tőle remélhet hathatós védelmet szorult helyzetében.

Döntött tehát: egyedül folytatja a háborút, és a siker felé vezető úton külső erőktől csupán annyit remél, mint a váratlan jószerencsétől. Tovább építtette a La Rochelle kiéheztetését szolgáló nevezetes gátat, és miközben le nem vette szemét a boldogtalan városról, a mély nyomorúságnak s a hősi erőnek erről a székhelyéről, s váltig idézgette XI. Lajosnak jelmondatát, aki neki éppúgy politikai előfutára volt, mint ő maga Robespierre-nek; idézgette a jelmondatot, mely Tristan komának^[29] is jelmondata volt: "Oszd meg és uralkodj rajta!"

IV. Henrik, amikor Párizst ostromolta, kenyeret és más élelmet dobáltatott át a falakon; a bíboros ehelyett cédulákat szórt a La Rochelle-iek közé arról, milyen igazságtalan, önző és barbár módon bánnak velük a vezetőik: dúskálnak a gabonában, ahelyett hogy szétosztanák; azt az elvet követik - mert nekik is vannak elveik -, hogy nem baj ha a nők, gyerekek és öregek éhen halnak, csak a falakat védő férfiak maradjanak erősek, egészségesek. Mindeddig ez az elv, akár önfeláldozásból, akár az ellentmondás lehetetlensége folytán, nem maradt egyszerűen írott malaszt, hanem valóra is vált, bár nem fogadták el maradéktalanul; miután azonban feltünedeztek a bíboros röpiratai, hamarosan csorbát szenvedett. A röpiratok ráirányították a La Rochelle-iek, figyelmét, hogy a halálra szánt gyermekek, asszonyok, öregek az ő fiaik, hitveseik és atyáik, s igazságosabb, ha valamennyien osztoznak a közös nyomorban, és ha már egyszer egy sorba jutottak, legalább egyhangúan döntsenek dolgaikról.

A röpiratok megtermették azt a gyümölcsöt, melyet szerzőjük kívánt: a város lakosainak jó részét arra ösztönözték, hogy külön tárgyalásokat kezdjenek a király hadseregével.

Ám éppen amikor a bíboros már-már leszakította munkája gyümölcsét, és kezét dörzsölte jó ötlete miatt, valahogyan, isten a megmondhatója hogyan, hisz Bassompierre, Schomberg és Angoulême hercege igazán gondosan őrködött, a bíboros pedig hármójukon is rajta tartotta szemét - egyszóval, valahogyan egy La Rochelle-i polgár átjutott az ostromló sereg vonalain, és azt a hírt hozta Portsmouth-ból, hogy egy hét se kell, nagyszerű angol hajóhad bont vitorlát. Ezenfelül Buckingham azt üzeni a polgármesternek, hogy végre-valahára kihirdetik a nagy szövetséget Franciaország ellen, s a királyság földjét egyszerre árasztják el az angol, a német meg a spanyol hadak. A levelet közhírré tették valamennyi piacon, minden utcasarkon kifüggesztették másolatait, s még azok is abbahagyták a tárgyalásokat, akik a minap belefogtak: úgy döntöttek, megvárják a nagy garral beharangozott segítséget.

A váratlan fordulat óta Richelieu éppoly nyugtalan volt, mint annak előtte, és akarva-akaratlan ismét a tenger túlsó partja fele tekingetett.

Egyetlen igazi parancsnokuk gondja-baja ugyancsak hidegen hagyta a király katonáit: a hadseregben vidáman zajlott az élet; eszem-iszomban, pénzben nem volt hiány; vakmerőségben, jókedvben versengett egymással minden csapat. Hol kémet fogtak és akasztottak, hol merész próbára indultak a gátra s a tengerre, hol egyéb bolondságokat eszeltek ki és hajtottak végre: ilyeténképpen töltötték az időt, és rövidítették a napokat, melyeket nem csupán az éhség marta és aggodalom gyötörte La Rochelle-iek találtak felettébb hosszúnak, hanem a bíboros is, aki ugyancsak szorongatta őket.

A bíboros mindig lovon járt, éppen úgy, mint a sereg akármelyik fegyverese, és gondolataiba mélyedve sétáltatta pillantását a különféle erődítési munkálatokon, melyeket parancsa szerint - és, úgy érezte, jóval lassabban, mint szerette volna - emeltek a Franciaország minden zegzugából összeterelt mérnökök. Ha lovaglásai közben útjába akadt egyik-másik testőr a Tréville-századból, melléje léptetett, tüzetesen szemügyre vette, s ha látta, hogy nem a négy cimbora valamelyike, máris másfelé röppent mélyreható tekintete, másfelé kanyarodtak hatalmas gondolatai.

Egyik nap, amikor éppen halálos aggodalom gyötörte, amikor feladta a reményt, hogy megkezdheti a várossal a tárgyalásokat, amikor továbbra sem kapott hírt Angliából, a bíboros, csak hogy kiszabaduljon a négy fal közül, megint kilovagolt. Csupán Cahusac és La Houdinière kísérte. A tengerparton léptetett, határtalanul szárnyaló gondolatai belevesztek az óceán határtalan távlataiba; lovára bízta, menjen amerre megy, s így jutott el egy dombtetőre, ahonnan, egy sövény mögött, hét férfi tűnt a szemébe; a homokparton heverésztek, és élvezték az ilyen időben oly ritka és tünékeny napsugarakat; körülöttük a földön üres butéliák. A hét férfi közül négy a mi testőrünk volt: éppen hozzáláttak, hogy elolvassák a levelet, melyet egyikük kapott az imént. Szerfölött fontos levél lehetett, mert a kártyát meg a kockát is félbehagyták miatta; kártya, kocka, ott hevert mellettük egy dob hasán.

A másik három - természetesen az urak inasai - más tevékenységbe merült; egy nagy, pohos demizson kupakját bontogatták, hogy pohárba tölthessék a collioure-i bort.

A bíboros, mint említettük, borús kedvében volt, és ilyenkor semmitől sem komorult el még jobban, mintha mások jókedvét kellett látnia. Az a furcsa bogár motoszkált a fejében, hogy mások éppen azon derülnek, ami az ő jókedvét tönkreteszi. Intett Cahusacnak és La Houdinière-nek, hogy álljanak meg, leszállt lováról, s a gyanúsan jókedvű társasághoz közelített, remélve, hogy a lépteinek neszét elnyelő homok és az alakját leplező sövény jóvoltából elcsíphet néhány szót az érdekesnek ígérkező beszélgetésből. Csupán tíz lépésről ismerte fel egyikük hangjában a gascogne-i zamatot, és mivel már tudta, hogy a férfiak testőrök, semmi kétsége nem volt afelől, ki a másik három; ki is volna más, mint az elválhatatlanok, vagyis: Athos, Porthos meg Aramis?

Képzelhető, mennyire fokozta ez a felfedezés érdeklődését a társalgás iránt. Szemében különös kifejezés jelent meg, s hiúz-léptekkel osont a sövény felé, ám alig csípett el néhány kusza és jelentéktelen szótagot, amikor harsány, kurta kiáltás rezzentette össze, s felhívta rá a testőrök figyelmét.

- Tiszt! - rikkantotta Grimaud.

- Ha jól hallom, beszélsz, pimasz! - szólalt meg Athos fél könyökére támaszkodva, és szinte megdermesztve Grimaud-t szúrós tekintetével.

Grimaud nem is pisszent ezután, mindössze mutatóujját fordította a sövény felé, jelezve a bíborost és kíséretét.

A négy testőr egyszerre pattant föl, és tisztelettel köszöntötte Richelieu-t.

A bíboros szemlátomást dühöngött.

- Úgy látom, éberen őrzik a testőr urakat! - szólalt meg. - Talán bizony az angolt várják a szárazföld felől? Vagy talán minden testőr generálisnak hiszi magát?

- Kegyelmes uram - válaszolt Athos, mert az általános megrökönyödés közepette csupán őt nem hagyta cserben szokásos nagyúri hidegvére és nyugalma -, kegyelmes uram, a testőr, amikor nincs szolgálatban, vagy szolgálata véget ért, iszik és kockázik, és az inasához képest úgyszólván generális.

- Az inasához képest! - dörmögte a bíboros. - Szép kis inas az olyan, amelyik figyelmezteti a gazdáját, ha jön valaki! Őrszem az ilyen, nem inas.

- Pedig éppen most tapasztalhatta Eminenciád, hogy ha nem vagyunk ilyen óvatosak, az a veszély fenyegetett volna, hogy elszalajtjuk, és nem jelenthetjük tiszteletünket, sem köszönetünket nem nyilváníthatjuk azért, hogy kegyes parancsára egy csapattesthez kerültünk. D'Artagnan - folytatta Athos -, épp az imént említetted, mennyire szeretnéd, ha volna erre alkalmad, és köszönetet mondhatnál a bíboros úrnak. Most hát itt az alkalom, ragadd meg.

Athos olyan szenvtelenül viselkedett, oly szemrebbenés nélkül beszélt, mint mindig a veszély pillanataiban. Most is az a szinte túlzó udvariasság jellemezte, melynek királyhoz illő méltósága nemegyszer megszégyeníthette volna a koronás királyokat.

D'Artagnan közelebb lépett, és valami köszönetfélét hebegett, szavait azonban hamarosan belefojtotta a bíboros mindinkább elsötétülő tekintete.

- Nem érdekel, uraim - folytatta a bíboros, és semmi nem mutatta, hogy Athos közbelépése eltéríthette feltett szándékától -, nem érdekel; nem szeretem, ha egyszerű katonák (csupán mert különös kegyből kiváltságos csapatnál szolgálhatnak) a nagyurat játsszák; a fegyelem őket is éppúgy kötelezi, mint bárki mást.

Athos megvárta, míg a bíboros kikerekíti mondatát, majd egyetértése jeléül meghajolt, és most ő szólalt meg:

- Úgy hiszem, kegyelmes uram, a fegyelem ezúttal semmiféle csorbát nem szenvedett. Nem vagyunk szolgálatban, tehát azt gondoltuk, kedvünk szerint használjuk fel szabad időnket. Ám ha Eminenciád bármily külön paranccsal kegyeskedik bennünket kitüntetni, máris készségesen teljesítjük. Mint látja, kegyelmes uram - fűzte tovább Athos, és összevonta szemöldökét, mert ez a vallatásféle egy kissé mégiscsak kihozta sodrából -, minden pillanatban készen állunk a riadóra, és magunkkal hoztuk fegyvereinket is.

Azzal a gúlába rakott karabélyokra mutatott, a dob irányában, melyen a kártya s a kocka hevert.

- Kérjük Eminenciádat - vetette közbe D'Artagnan -, higgye el, hogy valamennyien elébe siettünk volna, ha csak gyanítjuk is, hogy Eminenciád közeledik ily kevés számú kísérettel.

A bíboros a bajuszát, sőt valamelyest az ajkát is harapdálta.

- Tudják-e, mi jut az ember eszébe - kérdezte -, ha így látja az urakat fegyverben, mindig együtt, őrködő inasok között? Az, hogy mind a négyen összeesküvők!

- Ez így is van, kegyelmes uram - válaszolt Athos -, csakugyan össze is esküszünk, de mint nemrégiben láthatta Eminenciád, a La Rochelle-iek ellen.

- Ej, politikus urak! - folytatta a bíboros, szintén összevonva szemöldökét. - Talán jó néhány homályos ügy titka felderülne, ha úgy olvashatna valaki a gondolatukban, ahogyan az urak olvasták azt a levelet, melyet eldugtak, mihelyt én megjelentem.

Athosnak arcába szökött a vér; közelebb lépett a bíboroshoz.

- Úgy látszik, valóban gyanakszik ránk, kegyelmes uram, s ez a beszélgetésünk igazi vallatás: ha így van, kérjük Eminenciádat, kegyeskedjék nyilatkozni, legalább tudjuk, mire véljük a dolgot.

- És ha csakugyan vallatás volna? - vágott vissza a bíboros. - Másokkal is megtörtént már ilyesmi, mások is megfeleltek a kérdésekre.

- Éppen azért mondtam az imént Eminenciádnak, kegyeskedjék kérdezni, mi készségesen válaszolunk.

- Miféle levelet akart felolvasni az imént, Aramis úr? és miért rejtette el?

- Egy hölgy írta, kegyelmes uram.

- Úgy! értem - szólt a bíboros -, az ilyen levelekre kötelező a tapintat, de azért gyóntató atyánk ilyesmikbe is beletekinthet; és én, mint tudják, felszentelt pap vagyok.

- Kegyelmes uram - szólt közbe Athos nyugodtan, és nyugalma annál ijesztőbb volt, mert a fejével játszott, amikor elszánta magát a feleletre -, a levelet asszony írta, ha nem is Marion de Lorme vagy Aiguillon asszony.

A bíboros halottsápadtra vált, bősz villám csapott ki a szeméből, sarkon fordult, mintha parancsot akarna adni La Houdinière-nek és Cahusacnak. Athos megértette a mozdulatot; egyet lépett a karabélyok felé, három cimborája is úgy méregette a fegyvereket, mint akiknek sehogyan sem volna ínyükre a letartóztatás. A bíboros hármasban volt az embereivel; a testőrök, inasaikat is beleértve, hetedmagukkal; a bíboros úgy ítélte, hogy a játszma már csak ezért sem egyenlő, mert Athos és cimborái valóban összeesküvésen törik a fejüket; így hát, mivel bármely pillanatban könnyűszerrel fordított köpönyeget, gondolt egyet, és mosollyal könnyített haragján.

- No, jól van! - mondta a testőröknek. - Derék fiatalemberek az urak, napvilággal ugyan rátartiak, de éjjel hűségesek; aki másra olyan jól ügyel, az magára is ügyelhet. Hiszen nem feledtem el az éjszakát, amikor a Vörös Galambdúchoz kísértek; ha veszélyes volna további utam, mindjárt kérném is, kövessenek, de most nem fenyeget semmi veszély, tehát maradjanak csak nyugodtan tovább, folytassák a poharazást, a kártyát s a levélolvasást. Isten áldja az urakat.

Közben Cahusac odavezette lovát, a bíboros nyeregbe szállt, üdvözletet intett és elvágtatott.

A négy fiatalember mozdulatlanul állt, és némán követte szemével, míg csak el nem tűnt.

Azután egymásra néztek.

Mindnyájuk arcára kiült a döbbenet, mert jól tudták, hogy a bíboros szíve mélyén forr a düh, bármily barátságosan vált is el tőlük.

Csak Athos mosolygott rendületlenül és gőgösen. Amikor a bíboros látó- és hallótávolon kívül ért, Porthos kifakadt:

- Ez a Grimaud is későn ébredezik!

Szerette volna, ha bosszúságát kitöltheti valakin.

Grimaud mentegetőzni akart. Athos felemelte ujját, és Grimaud hallgatott.

- Odaadtad volna a levelet, Aramis? - kérdezte D'Artagnan.

- Eltökéltem magam - kezdte Aramis szerfölött dallamosan -, hogy ha tovább is követeli, egyik kezemmel odanyújtom neki, a másikkal meg belédöföm a kardom.

- Magam is így számítottam - szólalt meg Athos -, ezért is léptem kettőjük közé. Elég oktalan ez az ember, hogy férfiakkal így beszél; valósággal olyan, mintha csupa asszonnyal meg gyerekkel volna dolga.

- Minden bámulatom a kegyedé, kedves Athos - mondta D'Artagnan -, ám ha meggondoljuk, a bíborosnak mégiscsak igaza volt.

- Miért lett volna igaza! - felelte Athos. - Kié a levegő, melyet beszívunk? Kié a tekintetünk előtt szétterülő nagy óceán? Kié a homok, melyen heverészünk? Kié a levél, mely a kedvesétől érkezett? Talán bizony a bíborosé? Szavamra, azt hiszi ez az ember, hogy az egész világ az ő tulajdona. Maga meg, fiam, csak állt elhűlve, hebegve, megsemmisülve, mintha a Bastille meredt volna föl szeme előtt, vagy mintha kővé dermesztette egy roppant Medúza-fő. Hát már az is összeesküvő, aki szerelmes? Maga, fiam, szerelmes, a bíboros lecsukatta szerelmesét, maga meg akarja menteni a bíboros kezéből; a bíboros ellen játszik, a levél a kártyája, miért mutatná meg a kártyáját ellenfelének? Erre semmi szükség. Ha kitalálja, az ő dolga! Mi is kitaláljuk, mit rejteget ő a kezében!

- Igazán bölcs dolog, amit mond, Athos - szólt D'Artagnan.

- Akkor hát egy szót se tovább a történtekről; Aramis, folytassa unokahúga levelét ott, ahol a bíboros úr félbeszakította.

Aramis előhúzta, zsebéből a levelet, három cimborája melléje húzódott, a, három inas meg ismét a demizson körül sorakozott föl.

- Alig egy-két sort olvasott - mondta D'Artagnan -, legjobb volna, ha újra kezdené.

- Nagyon szívesen - szólt Aramis.

Kedves unokabátyám, azt hiszem, mégiscsak elszánom magam az útra, és elmegyek Stenay-be, a karmelita apácákhoz. Ide küldte zárdába néném a kis szolgálónkat; szegény leány beletörődött sorsába, tudja, hogy lelke üdvösségének csakis javára szolgál, ha itt éli le az életét. Mindazonáltal azt hiszem, mihelyt családunk dolgai óhajtásunk szerint elrendeződnek, a leányzó inkább vállalja a kárhozat veszélyét, és visszatér azokhoz, akiket azóta is sajnál, annál is inkább, mert tudja, hogy mindig gondolnak rá. Nem mondhatnám, hogy rosszul megy sorsa; egyetlen vágya van csupán: egy levél jövendőbelijétől.

Az efféle csemege, jól tudom, nehezen jut át a rácson, én azonban vállalom a megbízatást, hisz nem vagyok egészen ügyetlen, mint nemegyszer be is bizonyítottam, kedves unokabátyám. Néném sokszor köszöni, hogy oly kedvesen megtartotta emlékezetében. Rövid ideig nagy aggodalomban volt része, azonban elküldte megbízottját, hogy megelőzzön minden meglepetést, és így most már egy kissé megnyugodott.

Isten áldja, kedves unokabátyám, minél gyakrabban adjon életjelt magáról, azaz minden alkalommal, ha biztonságosan megteheti. Szívből öleli

Marie Michon

- Köszönöm, köszönöm, Aramis! - lelkendezett D'Artagnan. - Drága Constance-om! végre tudom hát, mi van vele; él, biztonságban van, Stenay-ben van, zárdában! Hol az a Stenay, Athos?

- Valamerre Lotharingiában, az elzászi határnál; ha vége az, ostromnak, körülnézhetünk arrafelé.

- Remélem, nem tart már sokáig - szólalt meg Porthos -, éppen ma reggel kötöttek fel egy kémet, aki azt vallotta, hogy a La Rochelle-iek már a cipőjük felső bőrét eszik. Ha feltételezzük, hogy csakhamar megeszik a cipőtalpukat is, nemigen tudom, hogy később mihez kezdenek, hacsak egymást föl nem falják.

- Szegény szamarak! - szólt Athos, és felhajtott egy pohár kitűnő bordeaux-it, mely akkoriban még nem örvendett akkora hírnévnek, mint manapság, jóllehet már akkor is megérdemelte volna - szegény szamarak! mintha nem a katolikus vallás volna a legelőnyösebb, legkellemesebb! De azért - folytatta, miután jóízűen csettintett nyelvével - mégiscsak derék legények. No, mi az ördögöt csinál, Aramis? - folytatta - zsebre vágja a levelet?

- Igen - mondta D'Artagnan -, Athos jól beszél, el kell égetni; de még ha elégetjük is, akkor sem lehetetlen, hogy a bíboros valamilyen titokzatos úton-módon mindent kiolvas a hamuból!

- Biztosan megleli a módját - helyeselt Athos.

- De hát mit csináljunk a levéllel? - kérdezte Porthos.

- Gyere ide, Grimaud - szólt Athos.

Grimaud felállt és engedelmeskedett.

- Engedélyem nélkül megszólaltál az imént; büntetésből most megeszed ezt a papírt, aztán jutalmul a jó szolgálatért megiszod rá ezt a pohár bort; tessék először a levél, rágd, ne sajnáld!

Grimaud mosolygott, szemét a pohárra szegezte, melyet Athos csordultig töltött borral, aztán megrágta a papirost és lenyelte.

- Bravó, Grimaud koma! - mondta neki Athos. - Most pedig tessék a másik; jól van, nem kell megköszönni, elengedem.

Grimaud némán nyakalta a bordeaux-it, ám égnek emelt szeme mindvégig ékesen szólt a kellemes feladat közben, és mindnyájan világosan értették hangtalan beszédét.

- Most már - szólt Athos -, azt hiszem, nagyjából megnyugodhatunk, hacsak a bíboros úr, amilyen elmés ember, fel nem vágatja Grimaud hasát.

Őeminenciája pedig eközben folytatta méla sétaútját, és így dünnyögött a bajusza alatt.

- Lesz, ami lesz, megszerzem magamnak ezt a négy cimborát!

Térjünk vissza miladyhez, akit egy percre szem elől tévesztettünk, miközben tekintetünk francia földön kalandozott.

Most is ugyanoly kétségbeesetten ül a helyén, mint, amikor elváltunk tőle; sötét gondolatok örvényében hánykolódik, sötét pokolban, melynek torka szinte minden reményét magába nyelte; most kételkedik, most fél először életében.

Kétszer hagyta cserben a szerencse, kétszer láttak be titkaiba, és ejtették tőrbe, és mindkét alkalommal ugyanaz a vészt hozó démon támadta meg, akit nyilván Isten küldött ellene: D'Artagnan győzte le őt, a győzhetetlen, gonosz erő.

Kihasználta szerelmét, büszkeségébe tiport, keresztülhúzta nagyratörő vágyait, most pedig sorsát ingatja meg, szabadságára tör, az életét fenyegeti. Sőt: még a fátylát is félrelebbentette, betekintett védőpajzsa mögé, melytől annyi erőt kapott.

D'Artagnan fordította el a vihart Buckinghamtől, akit milady úgy gyűlöl, mint mindenkit, akit szeretett; elfordította tőle a vihart, mellyel a királyné révén fenyegette Richelieu. D'Artagnan beférkőzött hozzá Wardes álarcában, holott ő az, igazi Wardest szerette féktelen, tigris-szenvedéllyel, ahogyan az efféle nők tudnak szeretni. D'Artagnan ismeri az iszonyú titkot, ő pedig megesküdött, hogy aki ezt megtudja, percig sem élhet tovább. Végezetül, amikor megkapta a korlátlan hatalmat, és elbánhatott volna ellenfelével, kitépték kezéből a felhatalmazást; most is D'Artagnan tartja fogságban, s az ő jóvoltából indítják útnak Botany-Bay-be vagy Tyburnbe, vagy az Indiai-óceán egyéb más ocsmány, isten háta mögötti zugába.

Mindezt kétségkívül egyedül D'Artagnannak köszönheti; kinek is köszönhetné a feje fölé tornyosuló vihar és gyalázat fellegeit, ha nem neki? Egyedül ő árulhatta el Winter lordnak a szörnyű titkokat, melyeket a balsors egytől egyig a kezére játszott. Sógorát is jól ismeri, biztosan ő írt neki.

Itt ül most ez a nő mozdulatlanul; sistereg belőle a gyűlölet; lángban égő szemét mereven függeszti kopár szobája falára; egy-egy lélegzetére rekedt üvöltés szakad fel kebléből: illő kíséret a felcsapó tengerár dübörgő morajához, mely a tehetetlen kétségbeesés örök dühével ostromolja a sziklát a komor, büszke vár tövében! Lelke mélyén villámokat szór viharzó, vad haragja, és egyre-másra forralja - Bonacieux-né ellen, Buckingham ellen és mindenekfölött D'Artagnan ellen - gyönyörűséges bosszúterveit, melyeket e pillanatban még a messzi jövő fátyla rejteget!

Igen ám, de szabadság kell a bosszúhoz, s a fogoly csupán akkor szabadulhat, ha falat bont, rácsot tör vagy pedig padlót fúr; mindezt elvégezheti egy erős férfi türelme; de lázas, remegő asszonyi kéz eleve kudarcot vallana vele. Különben is idő kellene rá; hónapok, évek talán, neki meg ... neki tíz-tizenkét napja van, így mondotta Winter lord, szörnyű rokona, börtönőre.

Igen, ha férfi volna, mégis nekivágna, s talán nem is eredménytelenül. Ó, Isten, hogy zárhattad ily törékeny, kényes porhüvelybe ezt a férfilelket! Hogy tévedhettél ily nagyot!

Iszonyatosak voltak a fogság első pillanatai; milady a düh görcseiben fetrengett: női természete így rótta le adósságát az asszonyi gyengeségnek. Lassacskán azonban leküzdötte tébolyult haragjának kitöréseit, alábbhagyott a testén újra meg újra végigfutó ideges reszketés; most magába roskadva gunnyaszt a helyén, mint a fáradt kígyó, ha pihen.

- Egészen elvesztettem a fejem; micsoda őrültség - mondta magában, s mintha önmagát fogná vallatóra, a tükörbe pillantott, mely visszaverte lángoló tekintetét. - Semmi heveskedés: ez gyengeség jele. Ezzel a fegyverrel még úgysem értem el soha semmit: ha talán asszonyok ellen küzdenék, megeshetne, hogy nálam gyengébb ellenfélhez juttatna a szerencse, és enyém lehetne a diadal - de én most férfiakkal harcolok, s az ő szemükben csupán asszony vagyok. Harcra hát, de asszonyi módon: az én erőm a gyengeség.

És mintha csak tanulmányozni akarná, milyen változékonyak kifejező, mozgékony arcának vonásai, sorra kipróbált minden arckifejezést, a tombolós torz haragtól egészen a legnyájasabb, leghízelgőbb, legcsábítóbb mosolyig. Azután haját rendezte avatott ujjaival százféleképp; látni akarta, mi módon fokozhatja vonásainak varázsos erejét. Végül elégedetten így suttogott maga elé:

- Jól van, még nem vesztem el. Még szép vagyok.

Este nyolc óra körül járt az idő. Milady tekintete az ágyra vetődött; úgy gondolta, lepihen egy kicsit, s a pihenés nem csupán elméjét és gondolatait frissíti fel, hanem arcbőrét is. Mielőtt azonban lefeküdt volna, még jobb ötlete támadt. Az imént a vacsorát emlegették. Legalább egy órája van már ebben a szobában; nyilván hamarosan behozzák az ételt. Foglyunk egy percet sem akart elvesztegetni; elhatározta, hogy már ma este körülpuhatolódzik, hogy jobban megismerje azok jellemét, akik a várban őrzik.

Fény szűrődött be az ajtó nyílásán; jelezte, hogy ismét közelednek őrei. Milady, aki időközben talpra állt, gyorsan a karosszékbe vetette magát; feje hátrabicsaklott, szép haja kibontva, ziláltan hullott alá, keble félig fedetlen volt a gyűrött csipke alatt, egyik kezét szívén nyugtatta, a másik erőtlenül a földre csüngött.

Félretolták a reteszt, megcsikordult az ajtó sarokvasa, közeledő léptek zaja kopogott végig a szobán.

- Tegyétek ide az asztalt - mondta egy hang. A fogoly ráismert: Felton volt.

Teljesítették a parancsot.

- Hozzatok fáklyát, és szóljatok, hogy váltsák le az őrt - folytatta Felton.

A fiatal hadnagy egymást követő parancsai ugyanannak a néhány embernek szóltak, amiből milady megbizonyosodott, hogy szolgái és őrei ugyanazok: ezek is, azok is katonák.

Felton parancsait egyébként hangtalanul, gyorsan teljesítették, ami arra vallott, hogy vezénylete alatt kitűnő a fegyelem.

Felton mindeddig rá sem nézett miladyre, most feléje fordult.

- Lám, alszik! - szólalt meg - no, jó; majd vacsorázik, ha felébredt.

Megindult, hogy kimenjen a szobából.

- Hadnagy úr kérem - szólalt meg az egyik katona, aki nem volt olyan érzéketlen, mint parancsnoka, s ezért közelebb lépett miladyhez -, ez az asszony nem alszik.

- Nem alszik! - mondta Felton. - Hát mit csinál?

- Elájult; az arca egészen sápadt, és bárhogy is hallgatom, nem hallom a lélegzetét.

- Csakugyan - hagyta helyben Felton, de tapodtat sem mozdult, csak messziről pillantott miladyre -, menjen, jelentse Winter lordnak, hogy a foglya elájult; én nem tudom, mit tegyek, erre nem gondoltunk.

A katona elsietett, hogy teljesítse a tiszt parancsát. Történetesen egy szék állt az ajtó közelében, Felton leült, és némán, mozdulatlanul várakozott. Milady ismerte a nagy titkot, melyet oly sok asszony szeretne elsajátítani: hosszú szempillája alól leste a férfit, de nem látszott rajta, hogy nyitva a szeme. Látta, hogy Felton hátat fordít neki; ő csak nézte tovább legalább tíz percig, de közömbös őre egyetlenegyszer sem pillantott rá a tíz perc alatt.

Már látta, hogy ha Winter lord megjelenik, ez újabb erőt önt őrébe; első próbálkozása tehát megbukott, ezt tudomásul is vette, de arra gondolt, van még bőven asszonyi cselfogás, amit kipróbálhat, felemelte hát a fejét, szemét kinyitotta, és halkan felsóhajtott.

A sóhajtásra végül is feléje fordult a fiatalember.

- No végre, felébredt, asszonyom! - szólalt meg. - Akkor én mehetek! Ha szüksége van valamire, csöngessen.

- Istenem, istenem, micsoda szenvedés! - nyögdécselt milady, és dallamos hangja, akár a hajdani korok vajákos asszonyaié, lenyűgözte azt, akinek vesztére esküdött.

Felült a karosszékben, és még kecsesebben, ingerlőbben helyezkedett el, mint az előbb, amikor aléltan feküdt.

Felton felállt.

- Napjában háromszor fog étkezni, asszonyom - szólalt meg -, reggel kilenckor, délben egykor, és este nyolckor. Ha nem találja jónak így, közölje, milyen más időpontot kíván; mi teljesítjük óhaját.

- Hát mindig egyedül leszek ebben a komor, nagy szobában? - kérdezte milady.

- Már szóltunk egy asszonynak itt a közelben; holnapra bejön a várba, és rendelkezésére áll, valahányszor látni óhajtja.

- Nagyon köszönöm, uram - válaszolt alázatosan a fogoly.

Felton könnyedén meghajolt, s az ajtó felé indult. Amikor éppen átlépte volna a küszöböt, Winter lord jelent meg a folyosón, nyomában a katona, aki hírül vitte milady ájulását. A lord illatszeres üvegcsét tartott a kezében.

- Nos, mi az? Mi van itt? - kérdezte gúnyosan, amikor látta, hogy foglya talpon áll, Felton pedig távozni készül. - Máris feltámadt a halott? Teringettét, Felton fiam, hát nem látod, hogy az orrodnál fogva vezetnek? Ez még csupán a komédia első felvonása; úgy hiszem, hamarosan további bonyodalmain, is derülhetünk!

- Sejtettem én ezt, milord - mondta Felton -, de foglyunk mégiscsak asszony, s úgy gondoltam, mindent megteszek érte, amivel jól nevelt férfi nőnek tartozik, ha nem is a nő, hanem saját maga miatt.

Milady hátán végigfutott a hideg. Tetőtől talpig megdermesztették Felton szavai.

- Tehát - folytatta Winter nevetve -, hiába volt a szakértő kézzel összekuszált haj, a szép fehér bőr, az epedő pillantás, mindez nem fog a te kőszíveden!

- Nem fog, milord - válaszolta szenvtelenül a fiatalember -, kevés ahhoz az asszonyi furfang és kacérság, hogy valaki fölém kerekedjen.

- Akkor hát, vitéz hadnagyom, mondjuk meg miladynek, találjon ki valami mást, és gyerünk vacsorázni; de ne félj semmitől, képzelete nem hagyja cserben; az első felvonást hamar követi a második.

Azzal Winter lord karonfogta Feltont, és kacagva kivezette a szobából.

- És mégis megtalálom, ami neked kell! - sziszegte milady a foga közt. - Szegény kisiklott barát, szegény ájtatos katona, akire pap-szoknyából varrtak uniformist.

- Igaz is - folytatta Winter lord, megállva a küszöbön -, remélem, milady, étvágyának nem árt ez a kudarc. Lásson hozzá, itt a csirke, itt a hal; szavamra mondom, egyik sem mérgezett, próbálja meg. Úgy vélem egész tűrhetően főz a szakácsom; az örökségemhez semmi köze, így hát teljes bizalmam élvezi. Kövesse kegyed is példámat. Isten áldja, drága sógorasszony! Ha megint elájul, hívasson.

Milady ereje fogytán volt: keze görcsösen markolta a karosszéket, foga tompán meg-megcsikordult, szeme az ajtót leste, amint becsukódik Winter lord és Felton mögött, s amikor magára maradt, ismét megrohanta a kétségbeesés: az asztalra pillantott, egy kés villant a szemébe, odaugrott, és felmarkolta, de micsoda kegyetlen csalódás! a kés pengéje hajlékony ezüst volt, a hegye tompa.

Valaki felkacagott a félig zárt ajtó mögött, s az ajtó ismét feltárult.

- Haha! - hahotázott Winter lord. - Hahaha! No mit mondtam, Felton fiam: ezt a kést bizony neked szánták; téged akartak vele megölni; hiába, neki már az a gyengéje, hogy akár így, akár úgy, félreteszi az útból azokat, akik terhére vannak. Ha rád hallgatok, hegyes acélkést kapott volna: akkor pedig Felton már nem is élne, ledöfött volna először téged, utánad meg a többieket. Nézd csak, John, nézd, milyen jól áll a kezében.

Milady valóban még most is görcsösen szorongatta a kést, a vérig sértő szavakra azonban karja elernyedt, elernyedt akarata is, elhagyta minden erő.

A kés a földre hullott.

- Igaza van, milord - mondta Felton, s a hangjából kicsengő mélységes undor szíven találta miladyt -, igaza van; én tévedtem.

És ismét eltávoztak mind a ketten.

Ezúttal azonban milady éberebben figyelt, és megvárta, amíg távolodó lépteik nesze egészen elhal a folyosón.

- Végem van - suttogta -, a bronz vagy a márvány sem ridegebb, mint ez a két ember, s én ezek hatalmában vagyok; a vesémbe látnak, és minden fegyverem kicsorbul páncéljukon... És mégsem az övék lesz az utolsó szó!

Ahogy lezárta töprengéseit, ahogy ösztönszerűen föltámadt benne a remény, mindez arra vallott, hogy a félelem és a gyengeség nem tarthatja sokáig megszállva lelke mélységeit. Milady asztalhoz ült, több fogást elfogyasztott, megivott egy korty spanyol bort, és úgy érezte, minden határozottsága visszatér.

Mielőtt lefeküdt végiggondolta, kihüvelyezte, színéről-fonákáról megforgatta, rendre végiggondolta a két férfi minden szavát, minden lépését, mozdulatát, szemvillanását, sőt hallgatását is, s a mélyreható, ügyes és hozzáértő vizsgálódásból azt az eredményt szűrte le, hogy két rabtartója közül mégiscsak Felton a sebezhetőbb. Különösen egy mondat ragadt meg emlékezetében; Winter lord azt mondta Feltonnak:

- Ha rád hallgatok...

Tehát Felton a pártját fogta, Winter lord pedig nem hallgatott rá.

- Akár gyenge, akár erős - szőtte tovább gondolatait -, mégiscsak lehet a lelkében egy csöppnyi szikrája a szánalomnak; én pedig ebből a szikrából pusztító tüzet szítok!... A másik, az már jobban ismer, fél tőlem, és tudja, mi vár rá, ha valaha is kisiklom a kezéből; rá nem érdemes fáradságot vesztegetni. Felton azonban egészen más: egyszerű, tiszta fiatalember, s amint látom, erényes; ezt még elpusztíthatom.

Ezzel milady le is feküdt, és mosolyogva aludt el; ha valaki most látja, azt hihette volna, ártatlan leányka, és épp arról álmodik, milyen virágot tűzzön a hajába a legközelebbi mulatságon.

Milady azt álmodta, hogy megkaparintotta és végre hóhér kezére adta D'Artagnant: gyűlölt vére kiszökkent a bárd alól, ez csalta ajkára a bűbájos mosolyt.

Úgy aludt, ahogy a fogoly alszik a feltámadó remény ringató karjaiban.

Másnap, amikor szobájába léptek, még ágyban találták. Felton közeledett a folyosón. Magával hozta az asszonyt, akiről az előző nap beszélt; belépett, odament milady ágyához, és felajánlotta szolgálatait.

Milady bőre mindig sápadt volt, sápadtsága könnyen rászedte azt, aki még sohase látta.

- Lázas vagyok - szólalt meg -, szemhunyást nem aludtam egész éjszaka, iszonyatosan szenvedek; remélem, maga emberségesebb lesz, mint ahogyan tegnap bántak velem. Egyébként csupán annyit kérek, hogy ágyban maradhassak.

- Nem akar orvost? - kérdezte az asszony.

Felton szótlanul hallgatta beszélgetésüket.

Milady arra gondolt, hogy minél többen vannak körülötte, annál több szívben kell szánalmat keltenie, és annál jobban szemmel tartja Winter lord; ezenfelül az orvos meg is állapíthatja, hogy csak színleli a betegséget; miladynek elég volt az első vereség, másodszorra már nem akart veszíteni.

- Orvost! - válaszolta. - Ugyan minek! tegnap már kijelentették az urak, hogy csak komédiázom, ma is biztosan ezt kapnám tőlük; tegnap óta igazán találhattak volna már orvost.

- Nos, asszonyom - szólalt meg Felton, aki elvesztette türelmét -, mondja meg saját maga, milyen segítséget óhajt.

- Ó, Istenem, mit tudom én! csak azt érzem, hogy szenvedek, nem érdekel mit adnak, csak adjanak valamit.

- Hívják ide Winter lordot - mondta Felton, ráunva a sopánkodásra.

- Ne, uram, ne! - tiltakozott milady - könyörgök, ne hívják ide, jól vagyok, nem kell semmi, ne hívják ide!

Annyi lenyűgöző szenvedély, annyi igéző ékesszólás volt ebben a tiltakozásban, hogy Feltont nem hagyta érzéketlenül, néhányszor fel s alá sétált a szobában.

- Pedzi már - gondolta milady.

- Ha valóban rosszul érzi magát, asszonyom - mondta Felton -, elhívatjuk az orvost, de ha mégis félrevezet bennünket, magára vessen; minket semmi esetre nem terhelhet semmi mulasztás.

Milady nem válaszolt, csupán párnájára hajtotta szép arcát, hullani kezdett a könnye, és felzokogott.

Felton egy darabig szokása szerint érzéketlenül figyelte, s amikor látta, hogy a roham hosszúnak, ígérkezik, eltávozott. Az asszony követte Winter lord nem volt sehol.

- Most már világosabban látok, azt hiszem - suttogta milady féktelen örömmel, s a takaró alá bújt, hogy senki ne kémlelhesse ki, milyen boldogság költözött szívébe.

Két óra telt el így.

- Elég volt a betegségből - gondolta magában -, talpra hát, és arassuk le már ma az első diadalt; tíz napom van csupán, s a mai estével kettő már elfogyott.

Látogatói a reggelit is behozták szobájába; nyilván hamarosan az asztalt is leszedik, és milady úgy gondolta, ugyanakkor megint találkozik Feltonnal is.

Nem tévedett: Felton ismét megjelent, nem sokat törődött vele, reggelizett-e vagy sem; intett, hogy vigyék ki az asztalt, melyet szokás szerint megterítve hoztak eléje.

Felton maradt utolsónak; egy könyvet tartott a kezében.

Milady egy karosszékben pihent a kandallónál; sápadtan, megadóan, bűbájosan, mint valami kegyes szűz, vértanúhalála előtt.

Felton melléje lépett, és így szólt:

- Winter lord, aki éppúgy katolikus, mint kegyed, asszonyom, arra gondol, rosszul esnék kegyednek, ha megfosztanák vallása gyakorlásától és szertartásaitól, tehát hozzájárult, hogy mindennap elimádkozhassa a kegyed hite szerinti szentmisét; ezt a könyvet küldi kegyednek, megtalálja benne a rituálét.

Volt valami sajátos abban, ahogy Felton letette a könyvet milady elé az asztalkára; ahogy a kegyed hite szerinti misét emlegette, miközben megvetően mosolygott, milady gondolkodóba esett, feltekintett, és figyelmesebben kezdte vizsgálgatni a tisztet.

A férfi dísztelen hajviselete, hivalkodóan egyszerű ruhája, márványsima és éppoly ridegen néma arca mind arra utalt, hogy Felton is azok közé a zord puritánok közé tartozik, akikkel oly gyakran találkozott mind Jakab királynál, mind a francia királyi udvarban, ahol, a Szent Bertalan-éj^[30] emlékét eltemetve, időnként még mindig menedéket kerestek.

S ami csupán egy-egy lángelmével történik meg sorsukat vagy akár életüket eldöntő válságos pillanatokban: miladynek is hirtelen sugallata támadt.

Alig hallotta meg a kegyed hite szerinti mise kifejezést, alig pillantott rá Feltonra, nyomban ráeszmélt, milyen döntő fontosságú lesz az, amit felel.

Jellegzetesen gyors felfogása máris kerek szavakban adta szájába a választ:

- A hitem szerinti misét! - szólalt meg, belesűrítve hangjába ugyanazt a megvetést, melyet az ifjú tiszt hangjában érzett. - Mintha Winter lord; ez a hitvány pápista nem tudná, hogy nem az ő vallásán vagyok! Engem azonban nem fog lépre csalni.

- Hát milyen hiten van, asszonyom? - kérdezte Felton, és minden önuralma ellenére sem leplezhette teljesen csodálkozását.

- Ha már eleget szenvedtem hitemért, majd elárulom! - kiáltott milady megjátszott vallási rajongással.

És Felton pillantásából tüstént láthatta is, mekkora területet hódított meg magának ezzel az egyetlen mondatával.

Mindazonáltal az ifjú tiszt továbbra is csak állt némán, mozdulatlanul, csupán a szeme beszélt.

- Ellenségeim kezére jutottam - folytatta az asszony, mintegy megszállottan, s igyekezett úgy beszélni, mint a puritánok -, de mit bánom én! vagy megszabadít engem az én uram, vagy elpusztulok az én uramért! Ez a válaszom Winter lordnak; kérem, mondja meg neki. Ezt a könyvet pedig - fűzte hozzá, s az imakönyvre mutatott, de nem nyúlt hozzá, mintha attól félne, hogy már az érintése is beszennyezheti - vigye csak vissza, és használja kegyed, mert minden bizonnyal kétszeresen is cinkosa Winter lordnak: cinkosa az üldözésben és cinkosa az eretnekségben.

Felton egy szót sem válaszolt, fogta a könyvet, miközben ismét megjelent vonásain az iménti viszolygás, azután elgondolkozva távozott.

Winter lord délután öt óra körül látogatta meg: miladynek bőven volt ideje egész nap, hogy kidolgozza további haditervét: úgy fogadta a lordot, mint aki ismét fölülkerekedett.

- Ha nem csalódom - mondta a báró, miközben leült miladyvel szemben egy karosszékre, és lábát hanyagul a kandalló rácsára helyezte -, ha nem csalódom, egy kissé megtagadtuk a hitünket!

- Hogy értsem ezt, uram?

- Hát csak úgy, hogy mióta nem láttuk egymást, vallást méltóztatott cserélni; talán bizony harmadik férjet is tetszett szerezni, mégpedig protestáns férfiút?

- Beszéljen világosan, milord - mondta méltóságosan a fogoly nő -, mert érteni értem a szavait, de fel nem foghatom.

- Ezek szerint mindenféle hitet faképnél hagyott? Hát ez még kedvesebb - folytatta Winter lord gúnyosan mosolyogva.

- Mindenesetre éppen lordságod ínyére való - vágott vissza milady jéghidegen.

- Őszintén szólva, nem nagyon érdekel.

- Fölösleges kérkedni ezzel a vallási lanyhasággal; amúgy is rávall feslett élete, rávallanak gazságai, milord.

- Jól áll kegyednek, kedves Messalina, kedves, lady Macbeth, amikor mások feslett életét emlegeti! Ha jól értem, pimaszkodni méltóztatik, az angyalát!

- Csak azért beszél így, uram, mert tudja, hogy mások is hallják szavait - felelte milady hűvösen -, és szeretné ellenem hangolni hóhérait meg börtönőreit.

- Börtönőreimet! Hóhéraimat! Tyűha, szép hölgyem! amint látom, költői húrokat penget, és tragédiára váltja fel a tegnap esti komédiát. No, mindegy, egy hét múlva elfoglalja megillető helyét, s az én feladatom véget ér.

- Gaz feladat! Pogány feladat! - feleselt milady vadul, mint amikor az áldozat ki akarja hozni sodrából a bírót.

- Szavamra, úgy látom meghibbant ez a szajha. No jó, jó, nyugodjon meg, puritán asszonyság, különben még hűvösebb helyre teszem. Teringettét! talán bizony a spanyol borocska szállt a fejébe! No de se baj, ez a mámor nem veszedelmes, és nem lesz utána másnapos.

És Winter lord szitkozódva távozott, ami akkoriban egészen jól megfért az úri modorral.

Felton valóban ott állt az ajtó mögött, s egy szót sem szalasztott el az egész jelenetből.

Milady jól számított.

- Eredj, csak eredj! - mondta magában sógorának. - Majd leszel még másnapos te magad, te fajankó, de akkor már késő lesz a bánat.

Ismét elcsendesült minden, ismét elmúlt két óra; behozták a vacsorát, és látták, hogy milady hangosan imádkozik; második férje vakbuzgó puritán volt, annak öreg szolgájától tanult így imádkozni. Szinte megszállott módjára viselkedett, és színleg ügyet sem vetett rá, mi történik körülötte. Felton intett, hogy ne zavarják, s amikor minden a helyén volt, nesztelenül távozott a katonákkal.

Milady tudta, hogy valószínűleg figyelik, végig imádkozta hát imádságait, és az volt az érzése, hogy az ajtaja előtt őrködő katona halkabban lépdel és hallgatózik.

Egyelőre nem is kívánt többet; felkelt, asztalhoz ült, keveset evett, és csupán vizet ivott.

Egy óra múlva bejöttek az asztalért, és milady megállapította, hogy Felton most nem kísérte a katonákat.

Tehát fél tőle, és nem akarja túl gyakran látni.

Mosolyognia kellett, és a fal felé fordult, mert oly diadalmas volt ez a mosolygás, hogy könnyen leleplezhette volna.

Várt még egy félórát, s amikor az ódon várban minden elcsendesedett, amikor csupán a tengerár soha nem szűnő robaja hallatszott, a végtelen óceán zihálása, milady csengő, dallamos, tiszta hangon énekelni kezdte a puritánok akkoriban legkedveltebb zsoltárának első szakaszát.

Uram, elhagysz magunkra minket,
Hogy erőnket próbára tedd,
De aztán jutalmul fejünket
Győzelmes pálmaággal övezi szent kezed.

Távolról sem volt ragyogó ez a vers, a puritánok azonban, mint jól tudjuk, költészet dolgában nem voltak kényesek.

Milady énekelt, és közben feszülten figyelt; az ajtajában őrködő katona megállt, mintha kővé változott volna. Milady ezen lemérhette a hatást.

Erre kimondhatatlan rajongással és érzéssel énekelt tovább; úgy érezte, a hangok messze szállnak a boltívek alatt, és bűvös varázsuk meglágyítja börtönőreinek a szívét. De az őrszem, aki nyilván buzgó katolikus volt, mégiscsak leküzdötte a dal varázsát, mert bekiáltott az ajtón:

- Hallgasson, asszonyom! oly szomorú az éneke, akár a De profundis;^[31] már az is elég öröm, hogy itt katonáskodom, de ha ráadásul ilyen muzsikát hallgatok, nem bírom itt tovább.

- Hallgass! - szólalt meg ekkor egy komoly hang; milady felismerte, hogy Feltoné. - Mi közöd hozzá, te ostoba! Kitől kaptál parancsot, hogy ne engedd énekelni ezt az asszonyt! Úgy szól a parancs, hogy őrizd jól, és lődd le, ha szökni próbál. Tehát őrizd, és lődd le, ha menekülne, de ne kontárkodj bele a parancsba.

Milady arcáról leírhatatlan öröm sugárzott, vagy inkább csak végigcikázott rajta, mint a villám; jóllehet, egyetlen hangot nem szalasztott el ebből a párbeszédből, úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, és bűvölőn, telten, varázsosan, ahogy csak tudnia adta a sátán, zengte tovább a dalt:

Szüntelen ontom könnyem árját,
Száműzetésben és rabul.
Egy vigaszom van, az imádság,
Egy pártfogóm bajomban, a győzhetetlen Úr.

Bámulatosan telt, szenvedélyes, isteni hangja olyan varázsos erővel ruházta fel e zsoltárok nyers, barbár költészetét, amilyenre a legrajongóbb puritánok is csak nagy ritkán lelnek testvéreik dalaiban, melyek ugyancsak rászorulnak képzeletük mindent megszépítő igyekezetére. Felton úgy érezte magát, mintha azt az angyalt hallaná, aki a három ifjút vigasztalta a lángoló kemencében.

Milady tovább énekelt:

De közeledik örök Isten,
Szabadulásunk napja már,
S ha csalódnánk reménységünkben,
Megváltásunk lesz majd a mártirium s halál.

Az ördöggel cimboráló félelmetes nő szívét-lelkét beleadta dalába, és végképpen felkavarta vele az ifjú tisztet: Felton hirtelen benyitott, és milady látta, hogy most is oly sápadt, mint rendesen, de szeme lángban ég, és egészen zavaros.

- Miért énekel így, asszonyom, és miért ezen a hangon? - kérdezte.

- Bocsásson meg, uram - válaszolt milady szelíden -, megfeledkeztem róla, hogy énekem nem illik ehhez a házhoz. Ha megbántottam volna hitében, nem szándékosan tettem, esküszöm; bocsássa meg hát bűnömet; ha súlyosan vétkeztem is, nem akartam.

Milady most oly gyönyörű volt, látszólagos vallási rajongása úgy átfűtötte arcvonásait, hogy Felton valósággal belévakult; már-már szinte látta is az angyalt, akit az imént csak hallani vélt.

- Igen, asszonyom, igen - mondta miladynek -, kegyed megzavarja, kegyed felzaklatja e vár lakóit.

Szegény tébolyodott észre sem vette, mily badarság, amit beszél, milady azonban szíve mélyébe látott hiúztekintetével.

- Akkor hát jól van, hallgatok - szólt, és lesütötte szemét; oly lágyan zengette hangját, amint csak tudta; oly megadóan viselkedett, amint csak erőitől kitelt.

- Nem, nem, asszonyom - mondta Felton -, csak arra kérem, halkabban énekeljen, különösen éjszaka.

Felton úgy érezte, hamarosan cserbenhagyja szigorúsága, ha tovább is együtt marad a fogollyal, ezért kisietett a szobából.

- Jól tette, hogy bement, hadnagy úr - mondta neki a katona -, egészen felkavarja az embert, ahogy énekel. De aztán mégiscsak megszokja az ember, olyan gyönyörű a hangja!

Felton bejött hát a szobába, de a következő lépés még hátra volt: benn is kellett maradnia, méghozzá egyedül. És milady egyelőre csak félig-meddig sejtette, hogy ezt mi módon érheti el.

Azonban még ez sem elég: szóra is kellett bírni, hogy azután szót értsen, mert milady legfőbb varázsa - s ezt igen jól tudta önmaga is - a hangja volt, mely mesterien szólaltatott meg minden hangnemet az emberi nyelvtől a mennyei zengzetekig.

De mégis, minden bűbájos hatalma ellenére is, kudarcot vallhatott, mert Felton résen állt, készen minden meglepetésre. Így hát az asszony éberen ügyelt minden mozdulatára, minden szavára, minden szemvillanására, moccanására, sőt lélegzetére; mintha egy-egy lélegzetvétele valóságos sóhajnak hatott volna. Egyszóval, mindent úgy kiszámított, mint az ügyes színész, amikor szokatlan, új szerepet kap.

Winter lord már nem volt ilyen kemény dió, ezért milady már a második napon tudta, hogyan bánjon vele. Szótlanul, méltóságosan viselkedik majd, ha a lord benn tartózkodik a szobában, olykor-olykor tüntető gőggel, sértő szóval felbőszíti, hogy fenyegetőzzön, dühöngjön, s így annál jobban érvényesüljön saját megadó viselkedése - ez volt a terve. Felton mindezt látni fogja, ha nem is szól semmit.

Reggel Felton, mint eddig is, ismét megjelent, milady azonban csak nézte, hogyan irányítja a reggeli előkészítését, de nem szólította meg. Egy pillanatra megcsillant előtte a remény, mert amikor a tiszt távozni készült; úgy látta, mondani akar valamit, ám csupán ajka mozgott, de hang nem jött ki a torkán, majd felindulását leküzdve, visszaparancsolta kikívánkozó szavait és eltávozott.

Déltájban Winter lord lépett a szobába.

Elég szép téli nap volt; a sápatag angliai napsütés, mely világít, de nem hevít, áthatolt a börtön rácsain.

Milady kinézett az ablakon, mintha nem hallaná, hogy nyílik az ajtó.

- No, lám csak! - kezdte Winter lord -, tegnapelőtt komédia, tegnap tragédia, ma pedig melankólia.

A fogoly nem felelt.

- Jól van, jól, hiszen értem én - folytatta Winter lord -, szeretne már szabadon sétálgatni a parton; szeretné gyors hajón hasítani a tenger smaragd habjait; akár a szárazföldön, akár az óceánon, szeretné, ha kelepcét állíthatna nekem - nemhiába a cselszövés a kenyere. Türelem! türelem! Négy nap múlva feltárul kegyednek a part, feltárul a tenger, tágasabban is, mint szeretné, és négy nap múlva nem rontja már a levegőt Angliában.

Milady összekulcsolta kezét, és szép szemét az égre emelte.

- Istenem, atyám! - szólt angyalszelíden, édes angyali mozdulattal - bocsáss meg ennek az embernek, ahogyan magam is megbocsátok neki.

- Imádkozz csak, imádkozz, gyalázatos! - rivallt rá a báró - imád igazi nagylelkűségre vall, hisz olyan ember kezébe estél, akitől hiába vársz bocsánatot.

Azzal eltávozott.

Amint kilépett a szobából, fürkésző pillantás siklott be az ajtó nyílásán, és milady észrevette Feltont, aki gyorsan félrehúzódott, hogy az asszony meg ne lássa.

Milady térdre hullt, és így imádkozott:

- Én Istenem! én Istenem! tudod, milyen szent ügyért szenvedek, adj hát erőt a szenvedéshez.

Halkan kinyílt az ajtó; az esengő szépség, mintha nem hallaná a neszt, könnyes hangon folytatta:

- Bosszuló Isten! jó Atyám! eltűröd-e, hogy ez a szörnyeteg valóra váltsa terveit!

És úgy tett, mintha csak most hallaná meg Felton lépteit; villámsebesen felállt, és elpirult, mintha szégyellné, hogy térdelés közben meglepték.

- Nem szívesen zavarok, ha valaki imádkozik, asszonyom - szólalt meg Felton komolyan -, nagyon kérem, folytassa nyugodtan.

- Miből gondolja, hogy imádkoztam, uram? - kérdezte milady zokogástól elcsukló hangon - kegyed téved, nem imádkoztam.

- Csak nem hiszi, asszonyom - válaszolta Felton továbbra is komolyan, de már valamivel kedvesebben -, hogy azt képzelem, jogom van megtiltani a teremtménynek, hogy térdre boruljon teremtője előtt? Isten őrizz? A bűnbánat amúgy is bűnöshöz illő; ha Isten színe előtt térdepel, szememben szent a bűnös, bármily nagy volt is a vétke.

- Vétkem, nekem! - mosolygott milady, és mosolya lefegyverezte volna akár a végítélet angyalát. - Te tudod, istenem, van-e vétkem! Ha úgy tetszik, uram, mondja, hogy elítéltek; bizonnyal tudja, hogy Isten szereti a vértanúkat, s ezért olykor-olykor eltűri, ha ártatlanok fölött mondanak ítéletet.

- Ha csakugyan elítélték, ha csakugyan vértanúság vár kegyedre - felelte Felton -, annál több oka van az imára, és magam is támogatom imádságommal.

- Ó, uram, kegyed igaz ember! - kiáltotta milady, és leborult a férfi előtt. - Kérem hallgasson meg, nem bírom tovább, félek, épp akkor hagy cserben erőm, amikor eljön az idő, hogy szembeszálljak elleneimmel, és megvalljam hitemet; hallgassa meg egy kétségbeesett nő esedezését. Kegyedet félrevezetik, uram, de most ez nem fontos, mert csupán egyetlen kegyet kérek, és ha megadja, legyen áldott e földön s a túlvilágon is.

- A parancsnokkal beszéljen, asszonyom - mondta Felton -, én, szerencsére, sem meg nem büntethetem, sem fel nem oldhatom; ezt a súlyos feladatot Isten más, magasabb kezekbe helyezte.

- Nem, uram, csupán kegyeddel akarok beszélni, senki mással. Hallgasson meg hát, ne siettesse végromlásomat, ne sürgesse gyalázatomat.

- Ha rászolgált a szégyenre, asszonyom, ha fejére idézte ezt a gyalázatot, hozzon áldozatot az Úrnak, és mindent viseljen el.

- Ó, mit beszél, uram! Hát még most sem érti? Azt hiszi, büntetésre, börtönre vagy halálra gondolok, ha gyalázatról beszélek! Adná az ég! Mit számít nekem börtön vagy halál!

- Most már végképp nem értem, asszonyom.

- Vagy úgy tesz, mintha nem értené, uram - válaszolt a fogoly hitetlenül mosolyogva.

- Katonabecsületemre, keresztény hitemre: nem értem, asszonyom!

- Ugyan! hát nem tudja mire készül Winter lord ellenem?

- Nem tudom.

- Lehetetlen, hisz a bizalmasa!

- Nem szoktam hazudni, asszonyom.

- Pedig könnyen kitalálhatja: a lord nem sokat titkolózik.

- Nem kenyerem a találgatás, asszonyom; kivárom, hogy közöljék velem a dolgokat; Winter lord pedig csupán azt közölte velem, amit kegyed is hallhatott.

- Hogyan! - kiáltott milady, és megdöbbentő őszinteség csengett hangjában -, hát kegyed nem cinkosa a lordnak, hát nem tudja, hogy oly förtelmes, oly megszégyenítő tervet forral ellenem, amilyenre még nem volt példa a földön?

- Téved, asszonyom - tiltakozott Felton elvörösödve -, ilyen gazságra Winter lord nem kapható.

- Helyben vagyunk - gondolta magában milady -, azt sem tudja, miről van szó, de már gazságnak nevezi!

Fennhangon pedig így folytatta:

- A becstelennek barátja mindenre kapható.

- Kit nevez becstelennek? - kérdezte Felton.

- Van-e még valaki Angliában, aki így megszolgálta ezt a nevet?

- Georges Villiers, ugye? - kérdezte Felton, s a szeme lángot vetett.

- Akit az istentelen pogányok, a hitetlenek Buckingham hercegnek szólítanak - fűzte hozzá milady -, nem hittem volna, hogy még van olyan angol Angliában, aki ilyen nehezen ismeri fel, hogy kiről beszélek!

- Isten keze máris ránehezedett - mondta Felton -, méltó büntetését nem fogja elkerülni.

Felton csupán azt a gyűlöletet foglalta szavakba, mely valamennyi angolt áthatotta azzal szemben, akit még katolikusok sem neveztek másként, mint népnyúzónak, sikkasztónak, kicsapongónak, a puritánok pedig röviden csak Belzebubnak.

- Én Istenem! én Istenem! - kiáltotta milady. - Te tudod, hogy nem saját bosszúmat követelem, hanem egy egész nép szabadulásáért esengek, amikor arra kérlek, érje utol ezt az embert a méltó büntetés.

- Hát ismeri őt? - kérdezte Felton.

- Végre-valahára kérdezősködik - szólt magában milady, s azt sem tudta, hová legyen örömében a váratlanul nagy eredmény miatt. - Hogy ismerem-e! sajnos, kárhozatomra, örök kárhozatomra, ismerem!

És úgy tördelte kezét, mintha tűrhetetlen kínok gyötörnék. Felton pedig nyilván úgy érezhette, hogy ereje fogyadozóban, mert megindult az ajtó felé; az asszony azonban le nem vette róla a szemét, utána vetette magát és feltartóztatta.

- Uram! - kiáltotta. - Irgalmazzon nekem, legyen jó, hallgassa meg könyörgésemet: a báró kárhozatos óvatossága kicsavarta kezemből a kést, mert sejti, mire készülök, de kérem, hallgasson végig! a kést, kegyelem, irgalom! csupán egy percre adja vissza nekem a kést! s a lába nyomát is megcsókolom; higgye el, rám csukhatja az ajtót, nem forralok én semmit kegyed ellen; hogy is tehetnék ilyet, istenem! éppen azzal, aki egymaga volt hozzám irgalmas, jó és egyenes! Kegyeddel, akinek talán még az életemet köszönhetem! egy percre csupán a kést, egyetlen pillanatra, aztán visszaadom a kisablakon, egy pillanatra csupán. Felton úr, és megmarad a becsületem!

- Megölné magát! - kiáltotta Felton iszonyodva, és arról is megfeledkezett, hogy kiszabadítsa kezét az asszony kezéből - megölné magát!

- Most már tudja, uram - rebegte milady elhaló hangon; miközben aléltan a földre omlott -, most már tudja a titkomat! Tudja egészen! Most már végem van, édes istenem!

Felton csak állt, tétován, mozdulatlanul.

- Még nem hisz egészen - gondolta milady -, nem játszottam elég jól.

Valaki közeledett a folyosón; milady megismerte Winter lord lépteit, de megismerte Felton is, és közelebb húzódott az ajtóhoz.

Milady talpra szökkent.

- Pszt! egy szót se - mondta nyomatékosan -, egy szót se arról, amit beszéltem, különben végem, és erről kegyed...

A lépések egyre közeledtek; erre elhallgatott, nehogy meghallják szavait, és reszketve, rémülten tapasztotta szép kezét Felton ajkára: Felton gyengéden elhárította miladyt, aki lerogyott az egyik kerevetre.

Winter lord tovább ment; hallották távozó léptei hangját.

Felton holtsápadtra válva, feszülten figyelt még néhány pillanatig, majd amikor teljesen elhalt a nesz, felsóhajtott, mint aki álmából ébred, és kirohant a szobából.

- Ah! - szólt milady, és hallgatta, mint távolodik csizmájának kopogása éppen az ellenkező irányban, mint amerre Winter lord távozott. - Most már nem szabadulsz!

De aztán elkomorult az arca.

- Ha csak egy szót is szól a lordnak, végem - mondta magában -, mert az jól tudja, hogy nem ölöm meg magam; Felton szeme láttára kezembe nyomja majd a kést, a fiatalember pedig rájön, hogy csak megjátszottam a kétségbeesést.

A tükör elé állt, és belenézett: még sohasem volt ilyen szép.

- Hát igen! - mondta elmosolyodva. - Csakhogy ő nem fog beszélni.

Este Winter lord is végignézte vacsoráját.

- Uram - mondta neki milady -, vajon az is büntetésemhez tartozik, hogy jelenlétét el kell viselnem? Enyhítené gyötrelmeimet, ha megkímélne látogatásaitól.

- Ejnye-ejnye, kedves sógorasszony! - felelte Winter -, hogy lehet ily kegyetlen hozzám ez a bűbájos pici száj, mely csak nemrégiben közölte velem áradozva, hogy egyes-egyedül azért érkezett Angliába, mert kedvére akar látni! Vagy nem kegyed mondta, hogy annyira nélkülözte élvezetes társaságomat, hogy mindent vállalt a kedvemért; tengeribetegséget, rabságot, vihart! Hát tessék, itt az alkalom! De ma egyéb célja is van látogatásomnak.

Milady megremegett; azt hitte, Felton beszélt a lorddal; életében már tengernyi vad érzelem csapott össze a szívében, de talán még így nem dobogtatta meg soha semmi.

Egy székre ült, Winter lord megfogott egy karosszéket, milady mellé húzta, ő is helyet foglalt, papirost vett ki a zsebéből, és lassan szétnyitotta.

- Az útlevelét akarom megmutatni kegyednek - kezdte -, magam fogalmaztam, ez lesz a kegyed iktatószáma abban az életben, melyet további éveire engedélyezek.

Elfordította miladyról a tekintetét, a papirosra pillantott, és ezt olvasta:

Rendeltetési hely... A helység nevét üresen hagytam - szúrta közbe -, ha erre nézve valami óhaja van közölje: minden óhaja teljesül, bárhová kívánkozik is Londontól ezer mérföldnyire. Tehát folytatom.

- Rendeltetési hely ... Nevezett Charlotte Backson, akit a francia királyi bíróság megbélyegzett, de büntetésének letelte után szabadon bocsátott, vezettessék ...be; hol is tartózkodni köteles, s onnan három mérföldnél messzebb nem távozhatik. Szökési kísérlet esetén halállal büntettetik. Szállás és egyéb ellátás fejében napi öt shillingben részesül.

- Ez a parancs nem rám vonatkozik - mondta milady hidegen -, nem az én nevemre szól.

- Ugyan! hát van neve kegyednek?

- Igen, uraságod bátyjának nevét viselem.

- Tévedni méltóztatik; bátyám csupán második férje kegyednek, s még az első is él. Közölje nevét, és máris beírom a Charlotte Backson név helyébe. Nos?... nem akarja?... hallgat? Rendben van! akkor hát Charlotte Backson néven kerül a rabok jegyzékére.

Milady néma volt, ezúttal azonban nem színészkedett: a rémület némította el; azt hitte, nyomban végre is hajtják a parancsot. Arra gondolt, hogy Winter lord korábban indítja útnak; azt hitte, már este hajóra kísérik. Mindennek vége hát, vélte egy pillanatig, ám hirtelen észrevette, hogy a parancson nincs aláírás.

Úgy megörült ennek a felfedezésnek, hogy nem bírta leplezni örömét.

- No, persze - mondta Winter lord, amikor arcáról leolvasta gondolatát -, látom, az aláírást keresi, és azt mondja; még van remény, még nem írták alá az ítéletet; csak azért mutogatják, hogy megrémítsenek. Tévedni tetszik; holnap elküldjük Buckingham lordnak ezt az iratot, holnapután aláírva, lepecsételve visszakapjuk, és újabb huszonnégy óra múlva folyamatba tesszük végrehajtását, erről én kezeskedem. Isten áldja, asszonyom, csak ennyit akartam mondani.

- Én pedig csak annyit, uram, hogy ez a hatalmaskodás, ez a kitalált névre szóló száműzetés szégyen és gyalázat!

- Jobb volna hát, ha saját nevén kötnék fel, milady? Nem tudja tán, hogy az angol törvény könyörtelenül bünteti a házasságszédelgést? Beszéljen világosan! nem féltem én sem a bátyám nevét, sem a sajátomat, vállalom, ha kell, a nyilvános törvényszéki per skandalumát is, csakhogy kegyedtől egyszer s mindenkorra megszabaduljak.

Milady nem felelt, de sápadtra vált, akár a halott.

- Hm! amint látom, jobban tetszik a külföldi út. Pompás, asszonyom; nagyon jól mondják az öregek: lásson világot a fiatalság. Jól van, igaza van: mégiscsak szép az élet. Ezért sem szeretném, ha megfosztana tőle kegyed. Most már csupán az öt shilling dolgában kell megegyeznünk; no igen, jól tudom én, egy kissé szűkmarkú vagyok, de csak azért, mert nem szeretném, ha megvesztegetné őreit. A szépsége még így is megmarad, lesz mivel levenni őket a lábukról. Vesse hát latba nyugodtan; bár Feltonnal kudarcot vallott, azért ne veszítse el a kedvét, kísérletezzen csak tovább.

- Tehát Felton nem szólt neki - gondolta magában milady -, akkor még van remény.

- Most pedig a viszontlátásra, asszonyom. Holnap megint eljövök, és jelentem, hogy megbízottam útnak indult.

Winter lord felkelt, gúnyosan üdvözölte miladyt és távozott.

Milady fellélegzett; még négy napja van; négy nap bőven elég, ezalatt végképpen leveszi lábáról Feltont.

Ám egy szörnyű gondolat rohanta meg: talán éppen Feltonnal küldi Winter lord Buckinghamhez alá íratni a parancsot, és akkor Felton kisiklik a kezéből. Márpedig Felton fejét csupán akkor csavarhatja el, ha az egy pillanatra sem szakad ki bűvköréből.

De mégiscsak bizakodást merített valamiből: Felton egy szót sem beszélt a lordnak.

Milady nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy hatott rá Winter lord fenyegetése, ezért asztalhoz ült és evett.

Azután, akárcsak tegnap este, letérdepelt és fennhangon imádkozott. A katona, akárcsak tegnap este, ma is megállt az ajtajában és hallgatózott.

Az asszony nemsokára könnyedebb lépteket hallott, mint az őrszem léptei; a folyosó vége felől közeledtek, s ajtajához érve elnémultak.

- Ez ő - mondta magában.

Újból felcsendült ajkán a szent ének, mely tegnap este úgy felkorbácsolta Felton érzelmeit.

De hiába zengett átható, telt, édes hangja szívettépőbben, dallamosabban, mint bármikor, az ajtó zárva maradt. Milady lopva a kukucskáló felé pillantott, és jóllehet felismerni vélte a sűrű rács mögött a fiatalember parázsló tekintetét - maga sem tudta, csakugyan lát-e valamit, vagy csak a szeme káprázik -, ezúttal a férfi erőt vett magán, és nem lépett be a szobába.

De néhány pillanattal azután, hogy dalát befejezte, mintha mély sóhajtást hallott volna, majd ismét felhangzott az ismert léptek kopogása, de most már távolodóban, lassan és mintegy vonakodva.

Amikor Felton másnap belépett a szobába, milady egy széken állt; valami kötélfélét tartott a kezében; a kötelet csíkokra tépett batiszt zsebkendőkből fonta és bogozta össze; amikor Felton kinyitotta az ajtót, könnyedén a földre ugrott a székről, és megpróbálta a háta mögé dugni a maga fonta kötelet.

A fiatalember a szokottnál is sápadtabb volt; álmatlanságtól kivörösödött szeme arra vallott, hogy lázban forgolódva töltötte az éjszakát.

De arcáról oly rideg szigor sugárzott, mint soha eddig.

Lassan miladyhez lépdelt, aki eközben leült a székre; megfogta a halált hozó fonadékot, melynek egyik végét - talán figyelmetlenségből, talán szándékosan - az asszony nem rejtette el egészen, és hidegen ezt kérdezte:

- Mi ez, asszonyom?

- Ez? semmi - felelte milady mosolyogva, s mosolyában olyan fájdalmas vonás jelent meg, melynek egyedül ő tudta a titkát -, a fogoly halálos ellensége az unalom: unatkozom, s megfontam ezt a kötelet, hogy az időt agyonüssem.

Felton a falra nézett, amelyiknél milady az imént állt, most pedig ült a széken, s a feje fölött aranyozott kampót vett észre, melyet valószínűleg azért erősítettek oda, hogy ruhaneműt vagy fegyvert akasszanak rá.

Megremegett, s az asszony látta, hogy megremeg, mert jóllehet lesütötte a szemét, figyelmét semmi nem kerülte el.

- És mit csinált az előbb ezen a széken? - kérdezte a férfi.

- Mi gondja rá? - kérdezte vissza milady.

- Tudni akarom - válaszolta Felton.

- Ne faggasson - felelt a fogoly -, jól tudja, hogy mi, igaz keresztények nem hazudhatunk.

- Nos, megmondom én, mit csinált, azaz mire készült - mondta Felton. - Valóra akarta váltani a végzetes tervet, melyet elméjében forgat, de jusson eszébe, asszonyom, hogy isten nemcsak a hazugságot, hanem az öngyilkosságot is tiltja, sőt még szigorúbban.

- Amikor isten látja, hogy teremtményét igazságtalanul üldözik, és nincs más választása, mint az öngyilkosság vagy a gyalázat - felelte milady mélységes meggyőződéssel - higgye meg, uram, isten megbocsátja az öngyilkosságot, mert ilyenkor az öngyilkosság vértanúhalál.

- Asszonyom, kegyed többet is meg kevesebbet is mond a kelleténél, az istenre kérem, beszéljen világosabban.

- Beszéljek, ugye? Mondjam el balsorsomat? Úgyis ráfogja, hogy dajkamese. Mondjam el terveimet? Hogy nyomban elárulja üldözőimnek? Azt nem, uram; ugyan mit számít kegyednek, hogy él-e vagy meghal egy szerencsétlen halálraítélt! Kegyed csupán a testemért felel, ugyebár? Ha egy hullát mutat nekik, s ők felismerik, hogy én vagyok, akkor már megtette kötelességét, sőt kétszeres jutalmat is kap, úgylehet.

- Én, asszonyom, én! - kiáltotta Felton. - Hát azt hiszi, hogy vérdíjat várok kegyedért! Nem, ezt kegyed maga sem hiheti.

- Hagyjuk ezt, Felton, hagyjuk - mondta milady nekitüzesedve -, hisz mi más a katona célja, mint az előrejutás? - Uraságod most hadnagy, ugyebár? Nos, ha koporsómat kíséri, kapitány lehet.

- De mit vétettem én kegyed ellen - mondta megrendülve Felton -, hogy ezzel a váddal illet Isten s az emberek előtt? Még egy-két nap, s kegyed eltávozik innét, asszonyom, mások kezébe adják életét, s akkor - tette hozzá sóhajtva -, akkor azt teszi vele, amit akar.

- Úgy! - kiáltotta milady, mintha nem bírná féken tartani szent felháborodását. - A kegyes férfiú, az igaz férfiú tehát csupán egyet akar: ne vádolják, ne háborgassák a halálomért!

- Az a kötelességem, asszonyom, hogy vigyázzak az életére, és én vigyázok is.

- Hát nem látja, milyen feladatot bíztak kegyedre? Embertelen az már akkor is, ha bűnös vagyok; ám hogy nevezi kegyed, hogy nevezi majd az Isten, ha ártatlan vagyok!

- Katona vagyok, asszonyom; amit parancsolnak, teljesítem.

- Azt hiszi hát, hogy Isten különválasztja a vak hóhért s a bűnös bírót az utolsó ítéleten? Hogy a testem elpusztítsam, azt nem nézi el, de lelkem gyilkosának a parancsát lesi!

- Ismétlem, asszonyom - folytatta megrendülve Felton -, nem fenyegeti semmi veszély, és Winter lordért éppúgy kezeskedem, akár önmagamért.

- Őrült! - kiáltotta milady. - Szegény őrült! Másokért vállal kezességet, amikor a bölcsek bölcsei, a kiválasztottak önmagukról sem kezeskednek! Ez meg az erősebbhez, a szerencsésebbhez pártol, hogy porba sújtsa a gyengébbet, a boldogtalant!

- Hiába, asszonyom, hiába - mormogta Felton, mert szíve legmélyén érezte, hogy milady érvelése célba talál -, amíg az én foglyom, nem szabadul ki; amíg él, megvédem életét.

- Igen! - kiáltotta milady. - De én hogy védem meg azt, ami drágább az életemnél, Felton, hogy védem meg a becsületemet! Én pedig magát teszem felelőssé szégyenemért és gyalázatomért Isten és az emberek előtt.

Bármily érzéketlen volt is Felton, vagy bármennyire igyekezett is annak látszani, ezúttal hiába hadakozott a fölébe kerekedő titokzatos hatalommal; itt állott előtte ez a bűbájos, hófehér női alak, ez a sugárzó látomás; hol zokogott, hol fenyegetőzött, hol vergődésével, hol szépségével igézte - túl nagy próbatétel volt ez szegény, rajongó lelkének, túl nagy teher eszének, melyet rabláncra vertek az esztelen hit ábrándképei; túl nagy teher volt a szívének, melyet éppúgy marcangoltak az isteni szeretet lángjai, mint az emberek sorvasztó gyűlölete.

Milady észrevette vergődését, ösztönösen megérezte, hogy az összeütköző szenvedélyek heve parázsként izzik az ifjú rajongó ereiben, s mint az ügyes hadvezér, amikor győztes csatakiáltással a meghátráló ellenségre ront, felállt helyéről, s mint valami gyönyörű pogány papnő, mint valami ihletett keresztény szűz, megindult a férfi felé: karját kitárta, nyaka csupasz volt, haja zilált, fél kezével szemérmesen keblére vonta ruháját, szemében megint fellobbant az a láng, amelyik egyszer már annyira felkavarta a puritán ifjú érzéseit; és különben oly lágy hangján, mely alkalomadtán oly rémületesre vált, vadul zengte:

Vesd oda a mártírt Bálnak,
Vértanút az oroszlánnak.
Nyiss forrást a hóhér-szívben,
A mélységből kérlek, Isten...

Feltont megbabonázta a furcsa szózat; mintha gyökeret vert volna lába.

- Kicsoda kegyed, kicsoda? - kiáltotta összekulcsolva kezét -, Isten küldötte vagy a sátán szolgája; angyal vagy ördög; Éloá vagy Astarte?

- Hát nem ismersz, Felton? Nem vagyok én sem angyal, sem ördög; a föld leánya vagyok, testvéred az Úrban, ez vagyok.

- Igen, igen! - szólt Felton. - Ha eddig kételkedtem is, most már hiszek.

- Hiszel, de azért kezére jársz annak a sátánfajzatnak, aki most Winter lord nevére hallgat! Hiszel, de azért ellenségeim kezén hagysz! Szolgálod Anglia ellenségét, az Isten ellenségét! Hiszel, de azért annak kezére adsz, akinek hitetlensége és kicsapongása az egész világot beszennyezi; arról a gyalázatos Szardanapálról beszélek, akit a vakok Buckingham hercegnek, a hívők Antikrisztusnak szólítanak.

- Hogy én kegyedet Buckingham kezére adom! Én! Asszonyom, miket beszél?

- Szemük van a látásra - kiáltotta milady -, de nem látnak; fülük a hallásra, de nem hallanak.

- Igen - mondta Felton, és végigsimította verejtékes homlokát, mintha gyökerestül szakítaná ki elméjéből a kétkedést -, igen, megismerem, ez a hang beszél hozzám álmaimban; igen, megismerem, ez az angyal jelenik meg előttem éjjelente, ez harsogja tele álmatlanul hánykolódó lelkemet: "Sújts le rá, mentsd meg Angliát, mentsd meg önmagadat, hogy el ne érjen a halál, míg le nem veted a gonoszt!" Beszéljen hát! - kiáltotta. - Beszéljen! most már értem!

Az öröm szikrája csapott fel milady szemében, villámgyorsan, mint a gondolat.

Bármily röpke volt is e gyilkos villanás, Felton észrevette, és úgy megremegett, mintha az asszony szívének feneketlen örvényére hullott volna fény.

Hirtelen eszébe jutottak Winter lord intő szavai, eszébe jutott milady érkezése, első csábító kísérletei; fejét lehorgasztva meghátrált, de egyre csak nézte az asszonyt; úgy lenyűgözte e rendkívüli jelenség, hogy tekintetét nem bírta eltépni tekintetétől.

Nem vallott volna rá miladyre, ha nem ismeri fel e tétovázás értelmét. Érzelmei csupán látszólag ragadták el, hidegvére, szenvtelensége egyetlen percre sem hagyta cserben. Nem várta meg Felton válaszát, nem vállalta, hogy tovább folytassa a feszült eszmecserét, amely már-már amúgy is alig volt elviselhető, hanem fáradtan lecsüggesztette karját, mintha asszonyi gyengesége felülkerekedne rajongó lelkesedésén.

- Ó, nem, nem - mondta -, nem leszek Judit, aki ettől a Holofernestől megszabadítja Bethuliát.^[32] Az örökkévaló pallosa túl súlyos az én kezemnek. Hadd meneküljek halálba a gyalázat elől, hadd meneküljek a vértanúságba. Ha bűnös volnék, szabadulásomért könyörögnék; pogány volnék, bosszúért. De én csak egyet szeretnék: a halált. Térden állva esengek: hagyjon meghalni, végső leheletem is áldás lesz szabadítóm fejére.

Az édes, könyörgő hang, a félénk, szomorú pillantás közelebb csalogatta Feltont. A boszorkány észrevétlenül újra magára öltötte bűvös mezét, melyet kénye-kedvére vett fel és dobott le; magára öltötte a szépséget, a bájt, a könnyes arcot és főként a legpusztítóbb gyönyör, a misztikus gyönyör leküzdhetetlen varázserejét.

- Jaj nekem! - mondta Felton. - Én csupán egyet tehetek; sajnálhatom, ha bebizonyítja, hogy ellenségeinek áldozata! Pedig Winter lord kegyedet szörnyű vádakkal illeti. Kegyed keresztény, és testvérem szent hitünkben, én eddig az életben másra sem akadtam, mint árulókra, istentagadókra; én eddig csupán jótevőmet szerettem, de most úgy érzem, valami úgy vonz kegyed felé. Azonban, asszonyom, kegyed, aki valójában oly gyönyörű, látszatra oly makulátlan, mégiscsak nagy bűnöket követhetett el, ha Winter lord így üldözi!

- Szemük van a látásra - ismételte milady, és kimondhatatlan szenvedés csengett szavában -, de nem látnak; fülük a hallásra, de nem hallanak.

- Hát akkor beszéljen - kiáltotta az ifjú tiszt -, beszéljen!

- Feltárjam szégyenemet! - kiáltotta milady, és szemérmes pír lepte meg arcát -, mert ami bűn az egyiknek, nemegyszer szégyen a másiknak. - Asszony létemre feltárjam szégyenemet egy férfi fülének! Jaj! - folytatta szemérmesen, kezébe temetve bájos arcát - nem, soha! soha!

- Hisz a testvére vagyok! - biztatta Felton.

Milady hosszan nézett rá; az ifjú tiszt azt hitte, kételkedik benne, holott csupán figyelte, és inkább rá akarta kényszeríteni akaratát.

Felton összekulcsolta kezét, és most már ő könyörgött.

- Hát jó - mondta milady -, megbízom testvérem szavában; beszélni fogok.

E pillanatban felhangzottak Winter lord léptei, ezúttal azonban milady félelmes rokona nem érte be annyival, hogy mindössze elsétáljon az ajtó előtt, mint tegnap este, hanem megállt, néhány szót váltott az őrszemmel, azután feltárult az ajtó, s a báró belépett.

A kurta szóváltás alatt Felton gyorsan hátrált, s amikor Winter lord megjelent, már nem volt a fogoly közelében.

A báró lassan közeledett, s az asszonytól az ifjú tisztre fordította pillantását.

- Elég régóta vagy itt, John fiam - szólalt meg. - Csak nem gaztetteit mesélte ez a némber? Mert ahhoz valóban kell egy kis idő.

Felton összerezzent, és milady megérezte, hogy sorsa megpecsételődött, ha nem segít az ifjú puritánnak, akinek kicsúszott lába alól a talaj.

- Úgy látom, attól fél, hogy foglya megszökik! - mondta Winter lordnak. - Hát kérdezze csak meg derék porkolábját, milyen kegyet kértem tőle éppen az imént.

- Kegyet kért - ismételte a báró gyanakodva.

- Úgy van, milord - szólt megzavarodva a fiatalember.

- Ugyan miféle kegyet? - kérdezte Winter lord.

- Egy kést; azt mondta, egy szempillantás múlva visszaadja a kémlelő ablakon - válaszolta Felton.

- Talán elbújt valaki idebent, és le akarja döfni, bájos hölgyemény? - kérdezte gúnyosan, megvető hangon a lord.

- Én vagyok az - felelte milady.

- Megmondtam, asszonyom, választhat Amerika és Tyburn között - folytatta Winter lord. - Én Tyburnt ajánlanám: a kötél megbízhatóbb, mint a kés, nekem elhiheti.

Felton elsápadt, és előbbre lépett; eszébe jutott milady kezében a kötél, amikor az imént betoppant hozzá.

- Igaza van, uram - felelt az asszony a lordnak -, már gondoltam rá. - És halkan hozzátette: - És még gondolok is.

Felton úgy érezte, csontja velejéig hatol a rémület, valószínűleg Winter lord is észrevette, hogy megborzongott.

- Vigyázz, fiam John - mondta neki -, vigyázz, barátom, megbíztam benned, légy résen! Jókor figyelmeztettelek! Föl a fejjel, John; három nap múlva már túladunk ezen a némberen, s ahová ezután kerül, ott már nem árthat senkinek.

- Ugye hallod, uram - csattant fel milady hangja. A báró azt hitte, az Istent szólítja, de Felton megértette, hogy neki szólt.

Felton lehorgasztotta fejét, és gondolataiba merült. A báró a tisztbe karolt, és visszafordulva mindaddig a miladyt figyelte, amíg ki nem jutottak a szobából.

- Hát igen - szólt az asszony, amikor az ajtó bezárult -, nagy út áll még előttem. Valami ismeretlen bölcsesség nyomja el Winter szokásos ostobaságát; lám, ez a bosszúvágy: hogy átformálja az embert! Felton pedig ingadozik. Eh! milyen más ez a férfi, mint az az átkozott D'Artagnan. A puritán a szűzlányért rajong, és közben imára kulcsolja a kezét. A testőr az asszonyt szereti, s mindjárt a derekára is fonja a karját.

És milady türelmetlenül várakozott, mert bizonyosra vette, hogy mielőtt elmúlik a nap, viszontlátja Feltont. Végre, egy órával az iménti események után halk beszédet hallott az ajtó előtt, majd hamarosan kinyílt az ajtó, és megpillantotta a tisztet.

A fiatalember besietett a szobába, nyitva hagyta maga után az ajtót, és intett miladynek, hogy hallgasson; arcvonásai lelkitusára vallottak.

- Mit akar? - kérdezte az asszony.

- Figyeljen rám - válaszolta Felton halkan -, elküldtem az őrszemet, ne tudják meg, hogy itt vagyok: beszédem van kegyeddel, nem szeretném; ha meghallanák. A báró szörnyű dolgokat közölt velem.

Milady úgy mosolygott, mint az áldozat, aki megadja magát a sorsnak, és megrázta fejét.

- Vagy maga a sátán kegyed - folytatta Felton -, vagy a báró, aki atyám és jótevőm, szörnyeteg. Kegyedet négy napja ismerem, őt két éve szeretem, tétovázhatom hát kettőjük között. Ne rémüljön meg attól, amit mondok: bizonyságot akarok. Ma éjszaka éjfél után felkeresem, meggyőzhet igazáról.

- Nem, testvérem; nem, Felton - mondta milady -, túl nagy áldozat ez; érzem, hogy terhére van. Nem, nekem végem, ne rohanjon vesztébe velem együtt. Halálom ékesebben szól majd, mint életem; holttestem némasága jobban meggyőzi majd, mint egy rab asszony, szavai.

- Hallgasson, asszonyom! - kiáltotta Felton. - Ne beszéljen így; azért jöttem, hogy becsületszavát vegyem, hogy megeskessem mindarra, ami szent kegyednek: nem emel kezet önmagára.

- Semmit sem ígérhetek - szólt milady -, az esküt nálam senki nem tiszteli, jobban, s bármit ígérnék is, meg kellene tartanom.

- Legalább addig várjon hát - mondta Felton - amíg visszajövök. Ha akkor is megmarad elhatározásánál, nem bánom! tegyen tetszése szerint: magam adom kezébe a fegyvert amelyet kért.

- Jól van! - szólt milady. - Megvárom.

- Esküdjön meg.

- Esküszöm istenünkre. Jól van?

- Jól - mondta Felton -, viszontlátásra ma éjszaka!

Kirohant a szobából, becsukta az ajtót, s odakinn várakozott, felmarkolva az őrszem lándzsáját, mintha ő vette volna át az őrhelyet.

Amint a katona visszatért, Felton visszaadta neki a fegyvert.

Milady a kémlelőnyíláshoz lépett, és látta; hogy a fiatalember rajongva, szinte eszelősen keresztet vet, és örömtől mámorosan távozik a folyosón.

Ő pedig elfoglalta iménti helyét; vad mosoly jelent meg ajkán, és káromolva ismételte isten félelmes nevét, melyre annyiszor esküdött, anélkül hogy valaha is ismerte volna.

- Az én istenem - mondta magában. - Tébolyult rajongó! az én istenem magam vagyok, meg az, aki bosszúmat segíti.

Ha nem is teljesen, milady mégiscsak diadalmaskodott és a siker új erőt adott neki.

Eddig könnyen aratta győzelmeit; a férfinép, akit az udvar léha világa nevelt, gyorsan tőrbe esett, és örömest engedett a csábításnak; milady szépsége könnyűszerrel leküzdötte a test ellenállását, ügyessége pedig sorra döntögette a lélek akadályait.

Most azonban egy vad, ádáz természettel kellett megküzdenie, akit érzéketlenné edzett az önmegtartóztatás; az ima és a vezeklés páncélja megvédte Feltont; akármilyen csábítás nem hatott reá. Lázas fejében oly roppant terveket forgatott, oly vad elképzeléseket, hogy nem fogott rajta a testi szerelem, a futó fellobbanás, mely a tétlenség gyümölcse, s a feslett élet öntözgeti. Milady tehát színlelt erényével ütött hatalmas rést egy olyan férfi nézeteinek várfalán, aki iszonyodva és elfogultan közeledett hozzá; szépsége pedig rabul ejtette egy szűzi, tiszta férfi szívét és érzékeit. Mindeddig maga sem ismerte eléggé képességeit, de most már világosabban látott; felnyitotta szemét ez az erőpróba; a természet és a vallás olyan nehéz feladatot bízott rá, oly nehéz kísérletet, amilyennel eddig soha nem találkozott.

Pedig hányszor adta fel ezen az estén a reményt, hányszor hitte már, hogy elveszett! Istenhez, mint tudjuk, nem fohászkodhatott, de annál jobban hitt a gonoszság szellemében, mely korlátlan hatalommal kormányozza az emberi élet minden mozzanatát, s amelynek, mint az arab mesében, a gránátalmafa magja is elég, hogy egy egész elpusztult világot újjáteremtsen.

Milady biztosra vette, hogy viszontlátja Feltont, s ezért ki is dolgozta másnapi haditervét. Jól tudta, hogy már csak két napja van; ha egyszer Buckingham aláírta a parancsot (s annál is könnyebben aláírja, mert költött névre szól, tehát azt sem tudja, ki az a nő), szóval ha Buckingham aláírta a parancsot, akkor a báró nyomban hajóra kísérteti, és azt is jól tudta, hogy az a nő, akit számkivetésre ítélnek, már csak sokkal gyengébb fegyvereket állíthat az asszonyi csábítás szolgálatába, mint az állítólagos erényes hölgyek, akikre a társaság napfénye ragyog, akiknek hírnevét világgá kürtöli a divat, s az előkelő élet bűvös ragyogásának aranyfényét élvezik. Akit nyomorult és megalázó sínylődésre ítéltek, az még lehet szép, de hatalmat már csak kínos-keservesen szerezhet. Mint minden valamirevaló ember, milady is tudta, milyen környezetet kíván természete, mit kívánnak képességei. Iszonyodott a szegénységtől; a nyomor harmadára apasztotta lehetőségeit. Milady csak királynők között lehetett királynő, uralma a jóllakott gőg gyönyörére szomjúhozott. Úgy érezte, alantas személyeknek parancsolni inkább megaláztatás, mint gyönyörűség.

Száműzetése természetesen nem tarthat örökké, ebben egy pillanatig sem kételkedett; de mégis meddig tarthat? Aki olyan tevékeny és nagyratörő, mint milady, gyásznapot lát minden napban, amikor pályafutása nem fölfelé emelkedik; hát még azt az időt minek érzi, amikor éppen lefelé süllyed! Ha elveszteget egy, két, három évet, az örökkévalóságot vesztegeti el; mire visszatér, D'Artagnan diadalt arat, éli világát, és a királyné jóvoltából barátaival együtt élvezi szolgálatai jól megérdemelt jutalmát; akit olyan fából faragtak, mint miladyt, az nem egykönnyen barátkozik meg ilyen gyötrő gondolatokkal. Szenvedélyeinek vihara egyébiránt csak fokozta erejét, s ha teste csupán egy pillanatra is magára ölthette volna lelke méreteit, leomlottak volna körülötte a börtönfalak.

Valami mindezeken túl is aggasztotta: a bíboros. Mit gondolhat, mit szólhat a bizalmatlan, nyugtalan, gyanakvó hercegérsek, hogy oly rég nem hallotta hírét; mit gondolhat Richelieu, aki nem csupán egyetlen támasza, egyetlen pártfogója a jelenben, hanem eljövendő boldogulásának és bosszúterveinek legfőbb eszköze is? Az asszony jól ismerte Richelieu-t, tudta, hogy ha kudarccal tér haza, hiába emlegeti a börtönt, hiába panaszkodik megkínzatása miatt, a bíboros higgadtan és gúnyosan válaszol, mint afféle hitetlen, aki erejének és lángelméjének tudatából meríti hatalmát: "Miért hagyta, hogy elfogják!"

Milady minden erejét megfeszítette, és lelke legmélyén Felton nevét hajtogatta. Ez volt az egyetlen reménysugár, mely elhatolt hozzá, a kárhozat mélységeibe, s mint a kígyó, ha felgöngyöli, majd ismét kitárja teste gyűrűit, hogy újra meg újra megbizonyosodjon erejéről, ő is már jó előre át- meg átfonta Feltont kifogyhatatlan képzelete ezer bogával.

Közben pedig telt-múlt az idő, a futó órák mintha egyre-másra keltegették volna az alvó harangokat; érc-nyelvük minden ütése szíven találta a fogoly asszonyt. Kilenc órakor szokása szerint felkereste Winter lord, megszemlélte az ablakot meg a rácsot, végigfürkészte a padlót s a falat, megvizsgálta a kandallót és az ajtót, de a hosszúra nyúló és aprólékos ellenőrzés alatt egy szót sem szólt miladyhez, és az sem őhozzá.

Bizonyára mindketten jól tudták, hogy túlságosan is komolyra fordult a helyzet: nem érdemes az időt üres szavakkal, hatástalan fenyegetődzéssel tékozolni.

- Hát igen - szólította meg távozóban a báró -, ma éjszaka sem menekülhet!

Tíz órakor Felton új őrszemet állított; milady ráismert lépéseire. Úgy olvasott a fiatalember lelkében, mint a szerelmes asszony a szerelmes férfiéban, pedig nemcsak utálta, hanem meg is vetette ezt a gyenge jellemet, ezt a rajongót.

Még nem volt itt az idő, Felton nem lépett be hozzá. Két óra múlva, amikor éppen éjfélt ütött az óra, ismét felváltották az őrszemet.

Megbeszélésük éjfélre szólt; e perctől fogva milady türelmetlenül várakozott.

Az új őrszem fel s alá sétálgatott a folyosón.

Tíz perc múlva Felton is megérkezett.

Milady feszülten figyelt.

- Ide figyelj - mondta az őrszemnek a fiatalember -, semmi áron el ne mozdulj az ajtó elől, mert tudod, hogy a múlt éjszaka a milord megfenyített egy katonát, aki egy pillanatra elhagyta őrhelyét, pedig arra a rövid időre magam őrködtem helyette.

- Tudom - szólt a katona.

- Tehát azt ajánlom, tartsd jól nyitva a szemed. Én - fűzte hozzá - benézek ide egy pillanatra, még egyszer ellenőrzöm a szobát, mert félő, hogy végzetes lépésre készül ez a nő, s azt a parancsot kaptam, hogy ügyeljek rá gondosan.

- Hazudik a zord puritán - suttogta milady -, ezt már szeretem!

A katona nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

- Teringettét, hadnagy uram - szólalt meg aztán mégis -, nem is lehet olyan rossz ez a parancs, főleg ha milord felhatalmazta, hogy a hölgy ágyába is betekintsen.

Felton elpirult; más körülmények között sárga földig lehordta volna a katonát a bizalmaskodásért, de most túlságosan is furdalta a lelkiismeret, ezért semmit sem szólt.

- Ha hívlak - mondta rövid szünet után -, gyere be; ha pedig valaki jönne, jelentsd.

- Igenis, hadnagy úr - szólt a katona.

Felton belépett miladyhez. Milady felállt.

- Hát itt van? - kérdezte.

- Megígértem, hogy eljövök - mondta Felton -, el is jöttem.

- Mást is ígért.

- Mást? Jaj Istenem! - szólt a fiatalember, és bármint uralkodott is magán, érezte, hogy remeg a térde és veríték gyöngyözik homlokán.

- Azt ígérte, hogy elhozza a kést, és nálam hagyja beszélgetésünk után.

- Szót se erről, asszonyom - mondta Felton -, nem ismerek olyan helyzetet, olyan szörnyűséget, amely miatt bárki is elvesse életét, a teremtő adományát. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem lehetek bűntársa ebben a vétkes elhatározásban.

- Úgy! Arra a meggyőződésre jutott! - szólt az asszony, és megvetően elmosolyodott, majd visszaült a karosszékbe. - Hát én más meggyőződésre jutottam!

- Mire?

- Hogy semmi beszédem olyan emberrel, aki nem tartja meg a szavát.

- Ó, Istenem! - suttogta Felton.

- Távozhat, uram - mondta milady -, úgysem beszélek.

- Itt van a kés! - szólt Felton, és előhúzta zsebéből a gyilkos szerszámot, melyet ígérete szerint magával hozott, de nem szánta rá magát, hogy átadja a fogolynak.

- Mutassa - mondta milady.

- Mit akar vele?

- Becsületszavamra tüstént visszaadom: aztán az asztalra teheti, és úgy ülhet, hogy ne érjem el.

Felton átnyújtotta miladynek a tőrt, az asszony figyelmesen megvizsgálta az élét, és tenyerén kipróbálta a hegyét.

- Jól van - mondta azután, és visszaadta az ifjú tisztnek a kést -, erős, remek acél; Felton, kegyed igaz barátom.

Felton elvette tőle, s az asztalra helyezte, úgy, ahogyan megállapodott a foglyával. Milady követte szemével, és elégedetten bólintott.

- Most pedig - szólalt meg -, figyeljen.

Fölösleges felszólítás volt; az ifjú tiszt ott állt előtte, és leste minden szavát.

- Felton - kezdte milady, és szomorúan, ünnepélyesen csengett a hangja -, ha tulajdon húga, apjának leánya így szólna kegyedhez: "Sajnos, meglehetősen szép vagyok, máris tőrt vetettek ifjúságomnak, de én ellenálltam; körülvettek százféle cselszövéssel, aljas erőszakkal, de én ellenálltam, káromolták hitemet, káromolták az Istent, akit imádok, mivel Istenemhez és hitemhez folyamodtam segítségért, de ellenálltam, egyre-másra megaláztak, s amikor látták, hogy lelkemet el nem veszíthetik, eltökélték, hogy örök életemre bemocskolják testem, végül..."

Milady elhallgatott, és keserű mosoly játszadozott az ajkán.

- Végül - sürgette Felton -, végül?...

- Végül egy este elvégezték, hogy ha meg nem törhették, hát legalább megbénítják ellenállásomat; egy este altató mákonyt kevertek az ivóvizembe, alig fejeztem be vacsorámat, lassankint ismeretlen kábulatba süllyedtem. Mit sem gyanítottam ugyan, mégis homályos félelem környékezett meg, s megpróbáltam leküzdeni álmosságomat; felkeltem asztalomtól, hogy az ablakhoz rohanjak, segítségért kiáltsak, de lábam felmondta a szolgálatot; mintha fejemre szakadt volna a mennyezet, hogy halálra zúzzon; karom kitártam, beszélni akartam, de csupán értelmetlen hörgés hagyta el ajkamat; leküzdhetetlen kábulat kerített hatalmába, éreztem, hogy leroskadok, egy székbe kapaszkodtam, ám ez a támasz nem sok segítséget nyújtott bénuló karomnak; imádkozni akartam, de nem forgott a nyelvem: bizonyára nem látott meg, nem hallotta meg szavamat az Isten, és elterültem a padlón; halálnál is mélyebb álomba merültem.

Hogy mi történt, amíg aludtam és mennyi ideig voltam öntudatlan, arra nem emlékszem; csupán annyi rémlik, hogy egy fényűzően berendezett, kerek szobában tértem magamhoz, ahová csupán felülről, a mennyezet nyílásán keresztül hatolt be a napvilág. Egyébként úgy látszott, a szobába nincsen bejárás: afféle nagyúri börtönbe kerültem.

Hosszú időbe telt, amíg felismertem, hol is vagyok, és érzékeltem ezeket a részleteket; öntudatom szinte reménytelenül vergődött, hogy levesse magáról a sötét álom ólomsúlyait; volt valami ködös emlékem arról, hogy helyet változtatok, kocsirobogást hall a fülem, s egy szörnyű álom felemészti minden erőmet, mindez azonban oly sötéten, kuszán kavargott tudatomban, mintha nem is velem történne, hanem valaki mással, de azért mégiscsak velem, valami képtelen kettősségbe fonódva.

Egy ideig olyan furcsának találtam állapotomat, hogy azt hittem, csak álmodom. Tántorogva felkeltem, mellettem volt egy széken a ruhám; nem tudtam, mikor vetkőztem le, mikor kerültem ágyba. És most apránkint minden megvilágosodott, mindent visszaidézett rémüldöző szeméremérzetem: nem vagyok abban a házban, ahol lakom; a nap állásából ítélve, délután lehet már! Tegnap este aludtam el, tehát csaknem huszonnégy órán át tartott kábulatom. És mi történt e hosszú álom alatt!

Amily sebesen bírtam, felöltöztem. Elgémberedett tagjaim lassan mozogtak; az altató hatása még nem múlt el tökéletesen. A szobát különben asszonyi használatra rendezték be, s a legdivatosabb kurtizán sem kívánhatna olyasmit, amit meg ne találhatna ott: elég volt egyetlenegyszer végigpillantanom a berendezésen.

Nem kétséges, hogy a fényűző börtön más rabnőket is látott már előttem, de minél szebb volt a börtön, én annál jobban iszonyodtam - ugye megérti, Felton?

Börtönben voltam, igen, mert hiába igyekeztem kijutni. Gondosan végigtapogattam a falakat ajtó után, de mindenütt tömören, tompán hangzott a fal.

Hússzor is körbejárhattam a szobában valamiféle kijáratot keresve, de hiába; a fáradtságtól és iszonyattól összetörve egy karosszékbe omoltam.

Közben gyorsan leszállt az éj, s ez csak fokozta rémületem; azt sem tudtam, megmaradjak-e ott, ahol ülök; úgy éreztem, ismeretlen veszély környékez mindenfelől, és lecsap rám, mihelyt megmozdulok. Már egy napja nem ettem, de a félelem egészen elvette étvágyamat.

Kintről semmi nesz, hogy lemérhettem volna az idő múlását; annyit sejtettem csupán, hogy este hét vagy nyolc óra lehet; októberben jártunk, és már koromsötét éjszaka volt.

Hirtelen megremegtem: valahol ajtó csikordult; a mennyezet üvegezett nyílásában fényes gömb jelent meg, éles fényt vetítve szobámba; iszonyodva, vettem észre, hogy néhány lépésnyire egy férfi áll előttem.

Mintegy varázsütésre, két személyre terített asztal termett a szoba közepén, rajta a kész vacsora.

Ez a férfi üldözött két hosszú éven át, ez esküdött gyalázatomra, és mihelyt megszólalt, első szavából megértettem, hogy az elmúlt éjszaka végre is hajtotta aljas terveit.

- Gyalázatos! - sziszegte Felton.

- Százszor is gyalázatos! - kiáltotta milady, amikor látta, hogy csügg ajkán az ifjú tiszt, és mily kíváncsian figyeli a furcsa történetet. - Ezerszer is gyalázatos! azt hitte: amiért álmomban diadalmaskodott rajtam, mindent elért, és kimondta a végső szót; átestem hát a nagy szégyenen, s ő eljött, remélve, hogy beletörődöm a bukásba; eljött, hogy pénzét kínálja fel szerelmemért.

Ami gőgös megvetés, ami becsmérlő szó egy asszony lelkében megterem, mind a fejére zúdítottam; bizonyára megszokta már az efféle szidalmakat, mert összefonta karját, és nyugodtan, mosolyogva hallgatott, amikor pedig azt hitte, kifogytam a szóból, felém indult; én az asztalhoz ugrottam, kést ragadtam, és magam ellen fordítottam.

- Még egy lépés - mondtam neki -, és akkor halálom is a lelkén szárad, nem csupán gyalázatom!

Pillantásom, beszédem, egész mivoltom, minden mozdulatom, minden hangom, egész viselkedésem azt az őszinteséget sugározhatta, mely ékesen szól a legelfajzottabb lélekhez is, mert a férfi megállt.

- A halála! - szólalt meg. - Ugyan, ugyan! Csak nem hiszi, szép kedvesem, hogy épp most, veszítem el! Hisz még csupán egyetlenegyszer töltötte kedvemet. Ágyő, angyalom! megvárom, amíg jobb hangulatra derül, akkor ismét meglátogatom.

E szókra sípjába fújt; a szobát megvilágító fényes gömb felemelkedett és tovatűnt; ismét sötétben maradtam. Máris megcsikordult a kinyíló, majd bezáruló ajtó, majd ismét aláereszkedett a tüzes gömb; egyedül voltam.

Iszonyatos perc! Ha eddig csak sejtettem balsorsomat, most a kétségbeejtő valóság állt előttem: annak a férfinak hatalmában vagyok, akit nem csupán utálok, de meg is vetek; olyan valakinek a kezében, aki mindenre kapható, és máris gyászos bizonyítékát szolgáltatta hatalmának.

- De ki volt ez a férfi? - kérdezte Felton.

- Egy széken ülve töltöttem az éjszakát, és minden neszre megremegtem, mert éjféltájt kihunyt a lámpa fénye, s én ismét sötétben maradtam. Elmúlt az éjszaka, üldözőm azonban immár békén hagyott; kivilágosodott: az asztal eltűnt a szobából, csupán a kést szorongatta egyre a kezem.

Ez a kés volt minden reményem.

A fáradtság teljesen összetört; álmatlanságtól égett a szemem; egyetlen percet sem aludtam, nem mertem elaludni; a napfény valamelyest megnyugtatott, s az ágyamra vetettem magam, a kést azonban, szabadulásom eszközét, megtartottam, és elrejtettem a párnám alá.

Amikor felébredtem, újból a terített asztalon akadt meg a szemem.

Most már hiába volt rémület és gyanakvás; mardosó éhség gyötört: negyvennyolc órája nem fogyasztottam ételt; megettem hát egy kis kenyeret meg néhány szem gyümölcsöt, majd eszembe jutott, hogy a mákonyt vízben itatták meg velem ezért hozzá sem nyúltam az asztalon álló kancsóhoz, hanem egy márványfolyókánál töltöttem meg poharam; a folyóka pipereasztalom fölött volt beépítve a falba.

Elővigyázatosságom ellenére egy ideig mégiscsak szörnyű félelem martaléka voltam, ezúttal azonban indokolatlan volt aggodalmam; elmúlt az egész nap, ám semmi ijesztő tünet nem mutatkozott rajtam.

Óvatosságból kiöntöttem a kancsóból a víz felét, hogy ne vegyék észre gyanakvásomat.

Leszállt az est meg a sötétség, de most már lassacskán hozzászokott a szemem; megfigyeltem, a vaksötétben hogyan süllyed föld alá az asztal, s hogyan bukkan fel újra negyedóra múlva a vacsorámmal, hamarosan feltűnt a már ismert lámpa, és szobám ismét kivilágosodott.

Eltökéltem, hogy csupán olyan ételt fogyasztok, amelybe nem vegyíthetnek altatót; két tojás meg néhány szem gyümölcs volt az egész vacsorám, azután megtöltöttem poharamat a márvány folyókánál, mely egyszer már megoltalmazott, és felhajtottam a vizet.

Már az első kortyon éreztem, hogy reggel nem ilyen íze volt; nyomban gyanút fogtam, s nem ittam tovább, a víz felét, fél pohárnyit, azonban már így is kiürítettem.

Borzadva löktem félre a maradék folyadékot, majd az iszonyattól gyöngyöző homlokkal várakoztam.

Észrevétlenül bizonyára megfigyelték, hogy a folyókából iszom, és még biztonságérzetem is kihasználták, hogy siettessék hidegen kitervelt bukásomat, melyen oly kegyetlenül munkálkodtak.

Félórába sem telt, máris jelentkeztek a tünetek; mivel azonban most csak fél pohár vizet ittam, vergődésem hosszabbra nyúlt, nem aludtam el egészen, csupán félálomba merültem: mindent felfogtam magam körül, de védekezni, elmenekülni nem volt erőm.

Az ágyamhoz vonszoltam magam, egyetlen védőfegyveremet akartam: megmentőmet, a késemet, ám csak az ágy végéig jutottam, ott térdre rogytam, kezem görcsösen rátapadt az ágy egyik tartóoszlopára; tudtam, hogy végem van.

Felton iszonyúan elsápadt, görcsös reszketés rázta tetőtől talpig.

- És az volt a legszörnyűbb - folytatta milady oly dúltan, mintha most is átélné a félelmes pillanat minden rémületét -, hogy ezúttal tisztán láttam a fenyegető veszélyt; hogy lelkem úgyszólván éberen virrasztott a test dermedt hüvelyében; hogy mindent láttam és hallottam, igaz, szinte csak álomban, s ez még félelmetesebb volt.

Láttam, hogy a lámpa a magasba emelkedik, és lassacskán rám borul a sötétség, majd hallottam az ajtó csikordulását, melyet oly jól ismertem, jóllehet csupán kétszer nyílott rám.

Ösztönöm azt súgta, hogy valaki jön felém; azt mondják, az amerikai sivatagban tévelygő nyomorult utas érzi így a kígyó közeledését.

Összeszedtem erőmet, hogy felsikoltsak; hihetetlen erővel még fel is tápászkodtam, de csakhamar leroskadtam megint... bele, üldözőm karjaiba.

- De mondja hát, ki volt ez az ember? - kiáltotta az ifjú tiszt.

Milady egyetlen pillantással felmérte, mennyire megkínozza Feltont, amikor így részletezi a történetet, ám éppen az volt a célja, hogy minden lehető módon meggyötörje. Minél kegyetlenebbül megtiporja a lelkét, annál biztosabban bosszút áll majd érte. Tovább beszélt hát, mintha meg sem hallotta volna a felkiáltást, vagy azt hinné, hogy még nincs itt a válasz pillanata.

Csakhogy most nem egy tehetetlen, érzéketlen élőhalott volt a kezében a gyalázatosnak. Mondtam már, ha nem is voltam képességeim teljes birtokában, veszélyem tudata bennem élt, tehát minden erőmet latba vetettem, és bármily gyenge voltam is, bizonyára sokáig ellenálltam, mert emlékszem, így kiáltott:

- Átkozott puritán némberek! hogy hóhéraikat kifárasztják, azt már tudom, de azt hittem, a szeretőjükhöz kezesebbek.

Sajnos, nem tarthatott sokáig kétségbeesett viaskodásom; éreztem, hogy erőm alábbhagy, s a hitvány ezúttal ájulásommal élt vissza, nem álmomat használta ki.

Felton már nem is szólt, csak valami rekedt hörgés tört elő a torkán; márványhomlokán patakokban folyt a veríték, és zubbonya alatt körmeivel a keblét marcangolta.

- Amikor magamhoz tértem, első mozdulatommal a párnám alá nyúltam, kerestem a kést, melyet az imént nem érhettem el; ha védelmet nem is adott, megtorlásomnak eszköze lehet.

Csakhogy, Felton, iszonyú gondolat ötlött eszembe, amint megmarkoltam a kést. Megesküdtem, hogy semmit sem hallgatok el, s így is teszek; megígértem, Felton, hogy igazat mondok, és így is lesz, ha belepusztulok is.

- Arra gondolt ugye, hogy bosszút áll? - kérdezte Felton.

- Arra, igen! - mondta milady. - Nem keresztényi gondolat, jól tudom; bizonyára örök Ellenségünk sugallta, az Oroszlán, amely lelkünket szüntelenül körülüvölti. De mit tehettem volna, Felton? - folytatta milady megjátszva a bűnös asszonyt, aki éppen vádolja magát - eszembe ötlött ez a gondolat, és hiába, nem hagyott nyugodni. Éppen most bűnhődöm ezért a gyilkos gondolatért.

- Folytassa, folytassa! - szólt Felton. - A bosszút akarom hallani.

- Hát igen; elhatároztam, hogy szerét is ejtem, minél hamarabb, biztosra vettem, hogy rabtartóm a következő éjszaka megint felkeres. Nappal nem volt mitől tartanom.

Amikor reggelizésre került a sor, habozás nélkül ettem és ittam; eltökéltem azonban, hogy a vacsorát csak színleg fogyasztom el, de valójában egy falatot sem eszem; reggel kell tehát felkészülnöm az esteli böjtölésre.

Egyetlen pohár vizet mindenesetre félretettem a reggelinél, mert a szomjúság gyötört leginkább, amikor negyvennyolc órát étlen-szomjan töltöttem.

Eltelt a nap, s a múló órák mindössze annyit értek el, hogy még jobban megszilárdult bennem az elhatározás. Egyedül arra vigyáztam, hogy vonásaim el ne árulják lelkem indulatait, mert bizonyosra vettem, hogy figyelnek; egyszer-egyszer önkéntelenül mosolyra is húzódott az ajkam. Meg sem merném mondani, Felton min mosolyogtam; félek, megutálna...

- Folytassa, folytassa - mondta Felton -, látja, hogy minden szavát lesem; mindent tudni akarok.

- Beesteledett, megismétlődtek az előző napok eseményei; szokás szerint sötétben szolgálták fel a vacsorát azután kigyúlt a lámpa, én pedig asztalhoz ültem.

Alig néhány szem gyümölcsöt fogyasztottam el; látszat kedvéért a kancsóból töltöttem italt magamnak; meginni azonban a poharamban félretett vizet ittam meg; úgy látszik elég ügyesen hajtottam végre a cserét, mert megfigyelőim, ha csakugyan figyeltek, aligha foghattak gyanút.

Vacsora után úgy tettem, minta ismét erőt venne rajtam a tegnapi kábulat, most azonban mintegy fáradtságtól támolyogva, vagy a veszélybe beletörődve, az ágyam felé vonszoltam magam, ledobtam magamról a ruhát és lefeküdtem.

Ezúttal megtaláltam párnám alatt a kést; alvást színleltem, ám kezem görcsösen tapadt a kés markolatára.

Két óra telt el így, és nem történt semmi; már-már - istenem! ki hitte volna ezt egy nappal ezelőtt! -, attól tartottam, hogy kínzóm nem jön el.

Végre, a lámpát lassan felvonták, s a fény eltűnt a mennyezet üregében; szobámat komor sötétség árasztotta el, én azonban minden erőm megfeszítettem, hogy tekintetem a sötétség mélyére hatoljon.

Tíz-tizenöt perc múlt el, semmit sem hallottam, csupán a szívem dobogását.

Bárcsak jönne már, fohászkodtam magamban.

Végre, meghallottam a feltáruló, majd becsukódó ajtó jól ismert csikordulását; hallottam, mint rezzen meg a vastag szőnyeg alatt is a padló; ágyamhoz egy árnyék közeledett a sötétségben.

- Tovább, tovább! - sürgette Felton. - Mintha forró ólom volna, úgy éget minden szava.

- Akkor - folytatta milady -, akkor minden erőm megfeszítettem, arra gondoltam, ütött a bosszú órája; úgy éreztem, én is Judit vagyok: megmarkoltam a kést, összekuporodtam, s amikor láttam, hogy mellettem áll, és felém, áldozata felé nyújtja karját, kitört belőlem a fájdalom s a kétségbeesés jajkiáltása, és mellébe döftem a kést.

De számított rá a nyomorult! páncéling takarta mellkasát, a kés kicsorbult rajta!

- Hohó! - kiáltotta, miközben elkapta kezemet, és kicsavarta belőle a kést, amely cserbenhagyott - a bájos puritán kisasszony az életemre tör! Hiszen ez már hálátlanság, ez nem is gyűlölet! Nyugalom, kicsikém, nyugalom! Pedig azt hittem, közben megszelídült. Nem vagyok zsarnok, nem akarok rabnőket magam körül; egyetlen hibám az elbizakodottság: most sem hittem el, hogy kegyed nem szeret; jól van no, belátom tévedésemet. Holnap kiszabadul.

Bár csak megölne, esengtem magamban.

- Vigyázzon - mondtam neki -, az én kiszabadulásom a kegyed gyalázata lesz!

- Hogy értsem ezt, gyönyörű szibillám?

- Úgy, hogyha kiszabadultam, mindent elmondok, elmondom, hogy rabságban tartott, és erőszakoskodott velem. Leleplezem a bűnbarlangját, milord; reszkessen! magas rangja sem védheti meg! Kegyelmed fölött még ott a király, a király fölött meg az Isten.

Bármily biztosan állt is lábán a gaz, nem leplezhette, hogy elönti a harag. Nem láthattam arcvonásait, de karomon éreztem, hogy megremegnek ujjai.

- Akkor sose szabadul ki! - mondta.

- Mit bánom én! - kiáltottam. - Itt volt gyalázatom helye, itt szállok sírba is. Itt pusztulok el, és meglátja, mi rettenetesebb: a hazajáró lélek vádló szava, vagy az élő fenyegetése!

- És ha nem jut fegyverhez?

- A kétségbeesett mindig talál fegyvert, ha elég bátor. Halálra éheztetem magam.

- Eh - szólt a nyomorult -, nem többet ér a béke az efféle hadakozásnál? Máris visszanyeri szabadságát világgá kürtölöm szűzi erényét, angol Lukréciának[33] nevezem.

- Én meg kegyedet angol Tarquiniusnak; bevádolom az emberek színe előtt, amint már bevádoltam isten színe előtt is, s ha kell, tulajdon vérem pecsétjét ütöm a vádra, Lukréciaként.

- Vagy úgy! - szólt ellenségem gúnyosan. - Ez már más. No mindegy, jól megvan itt kegyed, semmiben nem szenved hiányt, és ha éhen pusztul, magára vessen.

Azzal eltávozott; hallottam kinyílni s bezárulni ajtót; én pedig ott maradtam megsemmisülten, megvallom, nem is annyira a fájdalomtól, mint szégyenemben, hogy nem álltam rajta bosszút.

Meg is tartotta ígéretét. A következő napon és éjszaka nem mutatkozott. De én is álltam szavamat: nem ittam, nem ettem; amint megmondtam neki: elszántam magam az éhhalálra.

Imádságban töltöttem a nappalt s az éjszakát, mert reméltem, Isten meg fogja bocsátani öngyilkosságomat.

A következő éjjel kinyílt az ajtó; a padlón hevertem, fogytán volt az erőm.

A zajra felkönyököltem.

- Nos! - szólalt meg egy hang, és nagyon is ijesztően csengett ahhoz, hogy rá ne ismerjek. - Megszelídültünk-e már? Megváltjuk-e szabadságunkat egy icipici szóval, némaságot fogadunk-e? Nézze, én nagylelkű vagyok - fűzte hozzá -, nem szeretem ugyan a puritánokat, de elismerem érdemeiket, főleg ha nők és csinosak. No, itt a feszület, szíveskedjék elrebegni azt a kis esküszót; ennyit kérek csupán.

- A feszület! - kiáltottam felegyenesedve, mert a gyűlölt hangra visszatért minden erőm. - A feszület! Semmilyen ígéret, semmilyen fenyegetés, semmi kínzás nem némíthat el, esküszöm! A feszületre esküszöm, hogy bevádolom az egész világ előtt, maga liliomtipró, gyáva gyilkos! A feszületre esküszöm, hogy fejére idézem az emberiség bosszúját, ha valaha is kiteszem innen a lábam!

- Jól vigyázzon! - szólt a hang oly fenyegetően, ahogy még sosem beszélt velem. - Hatalmas fegyver van a kezemben. Végszükség esetén attól sem riadok vissza, hogy lakatot tegyek a szájára, vagy legalábbis hitelét vegyem mindannak, amivel vádolni készül.

Minden erőm megfeszítettem, és a szeme közé kacagtam. Most már látta, hogy életre-halálra folyik köztünk a harc.

- Hát jó - mondta -, gondolja meg, rendelkezésre áll a mai éj s a holnapi nap; ha némaságot ígér, jómódban, megbecsülésben, sőt előkelően élheti le életét; ha beszél, örök gyalázatra ítélem.

- Maga - rivalltam rá -, maga!

- Örök gyalázatra, visszavonhatatlanul!

- Maga! - kiáltottam ismét. - Igen, Felton, azt hittem, egészen megtébolyult!

- Igen, én! - hagyta helyben.

- Hah, hagyjon magamra - mondtam neki -, távozzék, ha nem akarja, hogy a szeme láttára zúzzam szét koponyámat a falon!

- Rendben van - mondta erre -, kegyed akarta így; holnap este találkozunk!

- Holnap este! - válaszoltam leroskadva, s dühömben a szőnyegbe martam...

Felton az egyik bútorba kapaszkodott, milady pedig sátáni örömmel látta rajta, hogy talán a történet végéig sem győzi erővel.

Milady egy pillanatig némán legeltette szemét a hallgató fiatalemberen, majd így folytatta:

- Akkor már talán három napja nem ettem, nem ittam; pokoli kínok marcangoltak; néha szinte ólmos felhők nehezedtek agyamra, szemem elhomályosult; megszállt az önkívület.

Rám esteledett; egyre-másra ájuldoztam a gyengeségtől, és valahányszor elaléltam, hálát rebegtem az Úrnak, mert azt hittem, meghalok.

Ájulásaim közepette hallottam, hogy nyílik az ajtó; eszméletre keltett az iszonyat.

Egy álarcos férfi kíséretében kínzóm jött be, ő is álarcosan, de hiába viselt álarcot, megismertem a járását, a hangját, magabiztos viselkedését, mellyel az emberiség romlására a pokol ruházta fel.

- Nos! - szólt hozzám. - Döntött-e már? Megesküszik-e arra, amire kértem?

- A puritánnak csak egy szava van, éppen maga mondta; én sem másítom meg szavamat: vádat emelek maga ellen a földön az emberek, az égben az Isten ítélőszéke előtt!

- Tehát makacskodik?

- Esküszöm az Istenre, aki minden szavamat hallja; addig harsogom gazságait az emberek fülébe, míg csak bosszulóra nem akadok.

- Várj csak, céda nő! - mennydörögte. - Megkapod amit a rimák érdemelnek. Megbélyegezlek a világ előtt, mellyel fenyegetsz, aztán hitesd el vele, hogy nem vagy bűnös, vagy nem vagy tébolyult!

Kísérőjéhez fordult.

- Hóhér - mondta neki -, végezd kötelességedet!

- Ó, a nevét, a nevét! - kiáltotta Felton. - Tudni akarom a nevét.

- Hiába sikoltoztam, hiába álltam ellen - hisz kezdtem megérteni, hogy a halálnál is nagyobb szörnyűség vár rám -, a hóhér megragadott, a földre tepert, vérem kiserkent durva keze alatt; fulladozva, úgyszólván öntudatlanul zokogtam. Istenhez kiáltva, aki ügyet sem vetett rám, majd egyszerre iszonyatosat ordítottam a szégyentől és a fájdalomtól; izzó, tüzes vas tapadt vállamra: a hóhér bélyege!

Felton felüvöltött.

- Nézze csak - mondta a milady, és felállt, felségesen, mint egy királynő -, nézze csak, Felton, milyen soha nem látott vértanúságot eszeltek ki egy tiszta lány ellen, aki egy galád vadállat martaléka lett. Ismerje meg az emberszívet, s a jövőben ne adja oda magát oly könnyen az igazságtalan bosszú eszközéül.

Milady gyors mozdulattal feltárta ruháját, felhasította keblén a batiszt inget, s a színlelt harag és megjátszott szégyen pírjával arcán, megmutatta gyönyörű vállán a gyalázat lemoshatatlan bélyegét.

- Mi ez! - kiáltott Felton. - Tüzes liliom!

- De hallja csak - folytatta milady -, mi volt a legnagyobb gyalázat. Még ha angol liliom lett volna!... Akkor bizonyítani kell, hogy törvényes ítélet mérte rám a büntetést, én pedig fellebbezhettem volna a királyság valamennyi törvényszékéhez, de francia liliomot sütöttek rám... Igen! s ez a bélyeg, ez valóban a gyalázat bélyege lett.

Felton nem bírta tovább.

Dermedten, sápadtan állt, letaglózta az iszonyú leleplezés, elvakította a nő emberfeletti szépsége, s úgy találta, isteni teremtés, amikor feltárja keblét, holott céda némber volt csupán. Térdre borult az asszony előtt, mint a régi keresztények a szentéletű, vértanú szüzek előtt, akiket a császárok üldözése a csőcselék vérszomjas bujaságának szolgáltatott ki a cirkusz porondján. A bélyeget nem is látta már, csupán a szépség nyűgözte le.

- Bocsásson meg! - kiáltotta Felton - bocsásson meg nekem.

De milady ezt olvasta ki a szeméből: "Szeretem, szeretem!"

- Mit bocsássak meg? - kérdezte.

- Hogy csatlakoztam üldözőihez.

Milady kezét nyújtotta neki.

- Milyen szép, milyen fiatal! - kiáltott Felton, és csókjaival borította az asszony kezét.

Milady olyan pillantást vetett rá, mely a rabszolgát királyi trónra ülteti.

Felton puritán volt; elengedte a nő kezét, s a lábát csókdosta.

Már nem szerette; most már imádta.

Amikor vége volt a rohamnak, és milady visszanyerte el sem veszített hidegvérét; amikor ismét szűzi lepel borult a kincset érő szerelmi portékára, melyet csupán azért fedett fel oly gondosan, hogy a férfi vágyát még jobban felcsigázza, megszólalt Felton:

- Most pedig, most már csupán egyet akarok tudni: igazi hóhérja nevét, mert az én szememben csupán egy hóhérja van, a másik mindössze annak eszköze.

- Ugyan, testvérem! - kiáltotta milady. - Hát nevén kell neveznem! Még mindig nem tudod, ki volt?

- Úristen! - folytatta Felton - szóval ő!... megint ő!... mindig csak ő!... Tehát az igazi vétkes...

- Az igazi vétkes - szólt milady - ő: Anglia megrontója, az igazhivők üldözője, aki sok asszony becsületét rabolta el, aki fajtalan szeszélye miatt éppen most készül eret vágni Anglián, aki ma a protestánsok védelmezője, de holnap árulója lesz...

- Buckingham az! Buckingham! - kiáltotta Felton vadul.

Milady kezébe temette arcát, mintha a név hallatára ismét feltámadt volna elviselhetetlen szégyenérzete.

- Buckingham a hóhéra ennek az angyalnak! - kiáltotta Felton. - Ó, nagy Isten! Miért nem sújtott le rá mennyköved! Mért engeded, hogy mindannyiunk vesztére ma is éljen, tiszteletben, hatalomban!

- Aki megfeledkezett magáról, arról Isten is megfeledkezik - mondta milady.

- Önmaga hívja ki maga ellen a kárhozottakra váró büntetést - folytatta Felton egyre dúltabban -, azt akarja, hogy az emberi bosszú megelőzze az isteni igazságtevést.

- Az emberek félnek tőle, és csínján bánnak vele.

- Hát én majd nem félek - mondta Felton -, én nem bánok csínján vele!...

Milady lelkét pokoli gyönyör hullámai árasztották el.

- De mi köze mindehhez Winter lordnak, védelmezőmnek, atyámnak? - kérdezte Felton.

- Hallgasson rám, Felton - folytatta milady -, szerencsére nagy és nemes jellemek is vannak a földön, nem csupán gyávák, aljasak. Volt egy férfi, a jegyesem: szerettem, ő is szeretett; nemes szív, egyenes férfi, akárcsak kegyed, Felton. Felkerestem, és mindent elmondtam neki; ismert engem, s egy percig sem kételkedett bennem. Igazi úr volt, felért Buckinghammel. Egy szót sem szólt, csupán felkötötte kardját, felvette köpenyét, és elment a Buckingham palotába.

- Értem - mondta Felton -, értem, igen; jóllehet az ilyennek elég a tőr is, kardot nem érdemel.

- Buckingham az előző nap elutazott, nagykövetnek küldték Spanyolországba, az infánsnő kezét kérte meg I. Károly király számára, aki akkor még csak walesi herceg volt. Jegyesem visszatért.

- Elutazott - mondta -, így hát e pillanatban bosszúm nem éri el; mi azonban addig is egybekelünk, régi szándékunk szerint, azután legyen nyugodt: Winter lord megvédi saját maga és felesége becsületét.

- Winter lord! - kiáltotta Felton.

- Igen - szólt milady -, Winter lord; ugye érti már? Buckingham majdnem egy évig tartózkodott külföldön. Egy héttel visszatérése előtt Winter lord hirtelen meghalt, s énrám szállt egész vagyona. Ki küldte ránk a csapást? Isten mindent tud, ezt is tudja bizonyosan, én senkit sem vádolok...

- Borzalom, borzalom! - kiáltotta Felton.

- Winter lord meghalt, öccsének egy szót sem szólt. A szörnyű titok homályban maradt, ám egyszer mégiscsak kipattant, hogy villámként sújtsa porba a gonosztevőt. A kegyed védelmezője rossz szemmel nézte, hogy bátyja szegény lányt vesz feleségül. Éreztem, hogy semmi védelmet nem várhatok attól az embertől, aki immár hiába remélte bátyja örökségét. Átkeltem Franciaországba: úgy döntöttem, ott élem végig életemet. De minden vagyonom itt van Angliában; a háború miatt megszakadt az összeköttetés, fillér nélkül maradtam; kénytelen voltam visszatérni; hat napja szálltam partra Portsmouth-ban.

- Azután? - kérdezte Felton.

- Azután Buckingham bizonyára megtudta, hogy itt vagyok, beszélt Winter lorddal, aki amúgy sem szível, elmondta neki, hogy sógornője megbélyegzett, céda teremtés. Férjem többé nem emelhette fel védelmemre tiszta nemes szavát. Winter lord egy szóig elhitt mindent, annál is könnyebben, mert érdeke úgy kívánta. Elfogatott, ide kísértetett, s a kegyed őrizetére bízott. A többit már tudja; holnapután elhurcoltat, számkivetésbe küld; holnapután már én is becstelen leszek a többi becstelen között. Igen! jól rám vetették a hurkot, mondhatom: ezt jól kifundálták, örökre oda a becsületem. Most már láthatja, Felton, hogy pusztulnom kell; Felton, adja ide a kést!

E szókra, mintha minden ereje cserbenhagyta volna, aléltan hanyatlott az ifjú tiszt karjába, aki soha nem ismert szerelemtől, dühtől és kéjtől részegen, rajongva ölelte át, szívére szorította, és minden porcikája reszketett a gyönyörű ajkak leheletétől, majd eszét vesztette, amint az asszony ziháló keble hozzá tapadt.

- Nem, nem - lihegte -, nem! élni fogsz, tisztán, becsületben, élni fogsz, és porba tiprod ellenségeidet.

Milady szemével csalogatta, kezével pedig lassan eltolta magától a férfit; most már azonban Felton kapaszkodott belé, s úgy esengett hozzá, mint egy istenséghez.

- Ó, ezerszer inkább a halál! - szólt az asszony fátyolos hangon, fátyolos tekintettel - ezerszer inkább a halál, mint a gyalázat; kérve-kérlek, Felton, testvérem!

- Nem! - harsogta Felton. - Nem, élni fogsz, és bosszút állsz ellenségeiden!

- Felton, én romlást hozok mindenkire! Felton, hagyj magamra, Felton, meg akarok halni!

- Akkor együtt halunk meg! - kiáltotta a férfi, s az asszony ajkára tapasztotta ajkát.

Dörömböltek az ajtón, milady most már csakugyan eltaszította magától a hadnagyot.

- Hallod? - mondta neki. - Kihallgattak, jönnek! Vége mindennek, vesztünkbe rohanunk!

- Nem! - szólt Felton - csak az őrszem jelenti, hogy őrjárat közeledik.

- Akkor rohanjon, maga nyisson ajtót.

Felton engedelmeskedett; már minden gondolatát, egész lelkét lenyűgözte ez a nő.

Egy altiszt állt a fiatalember előtt; az ellenőrző járőr parancsnoka volt.

- No, mi az? mi történt? - kérdezte Felton.

- Azt mondta, hadnagy úr, nyissak be, ha segítséget kiáltanak - felelte a katona -, de a kulcsot nem adta ide; kiáltani tetszett, de nem értettem, hogy mit; ki akartam nyitni az ajtót, de belülről zárva volt, akkor idehívtam az őrmester urat.

- Parancsára itt vagyok - szólt az őrmester.

Felton teljesen megzavarodott, egy hangot sem tudott kinyögni, olyan volt, mint a tébolyodott.

Milady látta, hogy át kell vennie a kezdeményezést: az asztalhoz rohant, felragadta a kést, melyet Felton az imént tett oda, és így kiáltott:

- Mi jogon tiltja meg, hogy megöljem magam.

- Jóságos Isten! - ugrott oda Felton, amint a penge felvillant az asszony kezében.

E pillanatban gúnyos kacaj csendült fel a folyosón.

A bárót felverte a zaj: háziköntösben állt a küszöbön, hóna alatt szorongatva a kardját.

- Ohó! - szólalt meg - amint látom, elkövetkezett a tragédia utolsó felvonása; lám, Felton, nem megmondtam, milyen fordulatok követik majd egymást ebben a drámában? Azért ne féljen, nem lesz vérontás.

Milady jól tudta, hogy mindennek vége, és elveszett Felton szemében, ha azonnali, félelmes bizonyítékát nem adja bátorságának.

- Téved, milord, lesz vérontás; bár száradna ez a vér annak a lelkén, aki a vérontást felidézi!

Felton felordított, s az asszonyhoz ugrott, de már későn: milady magába döfte a kést.

Szerencsés - mondhatnám ügyes - módon azonban, a penge beleütközött a fűző acélpántjába, mely ekkoriban páncélként védelmezte az asszonyok keblét; félresiklott, feltépte a ruhát, és ferdén a hús meg a bordák közé hatolt.

Ennek ellenére milady ruháját szempillantás alatt elöntötte a vér.

Milady hanyatt vágódott; úgy látszott, elvesztette eszméletét.

Felton megragadta a kést.

- Íme, uram - mondta sötéten -, az asszony, akit őrizetemre bízott, megölte magát!

- Ne féljen semmit, Felton - szólt Winter lord -, nem halt meg; nem hal meg olyan könnyen a boszorkány; nyugodjon meg; menjen a szobámba, várjon meg ott.

- De milord...

- Menjen, megparancsolom.

Felton teljesítette felettese parancsát, de távozóban keblébe rejtette a kést.

Winter lord pedig csak annyit tett, hogy behívatta az asszonyt, aki miladyt szolgálta, s amikor megérkezett, gondjába ajánlotta a most is ájultan heverő foglyot, azután magára hagyta a két nőt.

A seb mindazonáltal, bármily gyanakvással nézte is a báró, esetleg súlyos is lehet, így hát tüstént lóra ültette, és orvosért szalajtotta egyik emberét.

Winter lord feltevése helyes volt: milady nem sebesült meg súlyosan, s mihelyt magára maradt az asszonnyal, akit a báró előhívatott, s aki azon nyomban levetkőztette, felnyitotta a szemét.

Ám úgy látta jónak, ha tovább játssza a szenvedő beteget; remek színész volt, s ez a szerep nem okozott neki gondot; nem csoda, ha a szegény asszonyt könnyűszerrel orránál fogva vezette, s az minden tiltakozása ellenére mellette virrasztotta át az egész éjszakát.

Az asszony ottléte cseppet sem zavarta miladyt; szakadatlanul gondolkozott.

Feltont rabul ejtette. Felton testestül-lelkestül az övé, efelől semmi kétség; ha az Isten angyala szállna a földre, hogy megvádolja miladyt, a fiatalember jelenlegi lelkiállapotában még őt is a pokol hírnökének tartaná.

Milady elmosolyodott erre a gondolatra, hiszen e perctől fogva Felton volt egyetlen reménye, menekvésének egyetlen eszköze.

Ám lehet, hogy Winter lord gyanúja felébredt; lehet, hogy azóta Feltont is figyeli.

Hajnali négy óra tájt megérkezett az orvos, de időközben a seb már összetapadt, és sem iránya sem mélysége nem volt megállapítható; a beteg pulzusa mindenesetre arra vallott, hogy nem túl súlyos a sérülés.

Milady reggel arra hivatkozott, hogy egész éjszaka nem aludt, és nyugalomra van szüksége, ezért elbocsátotta az asszonyt, aki mellette virrasztott.

Abban reménykedett, hogy reggelinél viszontlátja Feltont, Felton azonban nem mutatkozott.

Bekövetkezett hát, amitől félt? A báró gyanakvása miatt éppen a döntő pillanatban hagyja cserben Felton? Pedig már csak egy napja volt: Winter lord 23-ára tűzte ki a hajóraszállást, és ma már 22-e volt.

Mindezek ellenére elég türelmesen várakozott egészen ebédig.

Jóllehet reggel nem evett, ebédjét a szokásos időben behozták; ekkor állapította meg, hogy az őrtálló katonák egyenruhája megváltozott. Milady megrémült.

Rászánta magát, és megkérdezte, mi van Feltonnal. Azt felelték, egy órája lóhátra szállt és eltávozott.

Megkérdezte, most is a várban van-e a báró; a katona igennel válaszolt; s azt mondta, parancsot kapott, értesítse Winter lordot, ha a fogoly beszélni óhajt vele.

Milady azt válaszolta, hogy pillanatnyilag nagyon gyenge, s egyetlen óhaja, hogy egyedül maradjon.

A katona otthagyta a terített asztalt és kiment.

Feltont eltávolították, a tengerészeket leváltották - tehát már nem bíznak Feltonban.

Ez volt miladynek a kegyelemdöfés.

Amikor magára maradt, felállt; mindeddig azt a látszatot akarta kelteni, hogy súlyosan megsebesült, ezért óvatosságból ágyban maradt, most azonban úgy égette az ágy, mintha izzó parázson feküdnék. Az ajtóra pillantott: a báró beszögeltette a kémlelő ablakot, nyilván attól félt, hogy valami ördögi módon ezen a nyíláson át megint leveszi lábáról őreit.

Milady elmosolyodott örömében: most legalább senki sem látja, hogy háborognak érzelmei; veszettül keringett a szobában, mint a dühöngő őrült vagy a vasketrecbe zárt nőstény oroszlán. Bezzeg, ha nála maradt volna a kés, eszébe sem jutott volna, hogy öngyilkos legyen: most már a bárót ölte volna meg.

Hat órakor belépett Winter lord, állig fegyverben. Milady eddig afféle mulya gentlemannek ismerte a férfit ám az közben bámulatos porkolábbá alakult: úgy látszott, mindent megsejt, mindent előre lát, mindent elhárít.

Alig pillantott miladyre, máris tudta, mi zajlik lelkében.

- No jó - mondta a fogolynak -, azért ma sem ölhet meg; már nincs mivel, s különben is nyitva a szemem. Kezdetnek sikerült megrontania ezt a szegény Feltont: kiterjesztette rá ördögi befolyását, én azonban megszabadítottam ettől, többé sosem látja, mindennek vége. Szedje össze a holmiját, holnap hajóra száll. Huszonnegyedikére tűztem ki az indulást, azonban azt hiszem, annál jobb, minél hamarabb. Holnap délben kézhez veszem a parancsot, Buckingham már aláírta, és száműzik magát. Ha csak egyetlen szót szól valakihez, mielőtt a hajóra lépne, megparancsoltam, hogy őrmesterem loccsantsa ki az agyvelejét; ha a hajón csak egy szót is vált bárkivel a kapitány engedélye nélkül, megállapodtam a kapitánnyal, hogy dobassa a tengerbe. Viszontlátásra! ma csak ezt akartam mondani. Holnap megint eljövök elköszönni!

E szavakkal a báró eltávozott.

Milady csak hallgatta a fenyegető szónoklatot; ajkán gőgös mosoly játszadozott, szívét azonban düh marcangolta.

Felszolgálták a vacsorát; milady úgy érezte, szüksége van minden erejére; ki tudja, mi történik a viharosnak ígérkező éjszakán; máris sűrű felhők hömpölyögnek az égen, és messzi villámok jelzik, hogy zivatar közeledik.

Este tíz óra felé ki is tört a vihar; milady úgy érezte, mintha a természet is osztozna dúlt érzelmeiben, s egészen megvigasztalódott: a mennydörgés úgy zengett a levegőben, mint lelke haragja; a zúgó szél úgy borzolta hajzatát, mint a fák koronáját, melyeknek gallyait tépdesi és lombozatát szaggatja; maga is üvöltött, akár a fergeteg, s hangját elnyelte a természet roppant moraja, mely szinte vele együtt jajgatott-siránkozott.

Hirtelen valami zörejt hallott az ablakon, s a villámfényben egy férfi arcát pillantotta meg a rács mögött.

Az ablakhoz rohant és kinyitotta.

- Felton! - sikoltotta - megmentőm!

- Igen én vagyok - mondta Felton -, de csend! Várja meg, amíg a rácsot elfűrészelem. Csak arra vigyázzon, hogy a kémlelő nyíláson észre ne vegyék.

- Nem! az Isten velünk van, jelt küldött nekünk, Felton - válaszolt milady -, beszögezték a kémlelőt.

- Jól van - mondta Felton -, megzavarta elméjüket az Úr!

- De én mit tegyek? - kérdezte milady.

- Semmit, semmit, csak zárja be az ablakot. Feküdjön le, vagy legalább ruhástul bújjon az ágyba; ha végeztem, megzörgetem az ablakot. De vajon ki bír-e jönni?

- Igen! igen!

- A sebe?

- Fáj, de járni tudok.

- Figyeljen hát az első jeladásra.

Milady bezárta az ablakot, lámpát oltott, s ágyára kuporodott, Felton utasítása szerint. A jajongó zivatar közepette hallotta, mint csikorog a rácson a reszelő, s valahányszor villámlott, láthatta Felton árnyékát az üveg mögött.

Egy órát töltött el így zihálva, lélegzetét is visszafojtva; homlokán patakzott a veríték, s valahányszor neszt hallott a folyosón, iszonyú rémület markolt a szívébe.

Van idő, amikor egyetlen óra mintha egy évig tartana.

Egy óra múlva Felton ismét kopogtatott.

Milady kiugrott az ágyból, és ablakot nyitott. A rács két rúdja hiányzott, nyílásukon átférhetett egy ember.

- Készen van? - kérdezte Felton.

- Készen. Mit vigyek magammal?

- Pénzt, ha van.

- Van; szerencsére nem vették tőlem el.

- Nagyon jó; ami nekem volt, azon bárkát fogadtam.

- Fogja - szólt a milady, s egy zacskó lajosaranyat nyomott Felton kezébe.

Felton elvette a zacskót, s a fal tövébe hajította.

- Most pedig - mondta -, mehetünk?

- Máris jövök.

Milady székre állt, s egész felsőtestét kidugta az ablakon; most látta, hogy az ifjú tiszt kötéllétrán függ a szédítő mélység fölött.

Még sosem félt, most azonban elfogta a borzadály; rádöbbent, hogy mégiscsak asszony.

Iszonyodott a mélységtől.

- Sejtettem - mondta Felton.

- Semmi, semmi - szólt milady -, behunyt szemmel ereszkedem le.

- Megbízik bennem? - kérdezte Felton.

- Még kérdi!

- Tegye össze a két kezét, tegye keresztbe csuklóit; úgy.

Felton megkötötte az asszony kezét a zsebkendőjével, majd a zsebkendő fölött egy kötéllel.

- Mit csinál? - kérdezte milady meglepetten.

- Karolja át a nyakam, és ne féljen.

- Hisz elveszti az egyensúlyát, és mindketten halálra zúzzuk magunkat.

- Legyen nyugodt, tengerész vagyok.

Percet sem veszíthettek; milady Felton nyakára fonta karjait, és lesiklott az ablakból.

Felton lassan, fokonként ereszkedett alá a kötélhágcsón. Bármily súlyos volt is a két test, a vad szél ide-oda lengette őket az űr felett.

Felton hirtelen megállt.

- Mi baj? - kérdezte milady.

- Csitt - szólt Felton -, lépteket hallok.

- Megláttak!

Néhány pillanatra elnémultak.

- Nem, mégsem - mondta Felton -, tévedtem.

- De hát mi ez a lárma?

- A járőr; nemsokára elhalad kiszabott útján.

- Merre?

- Éppen alattunk.

- Akkor észrevesznek.

- Ha nem villámlik, nem vesznek észre.

- Megbotlanak a hágcsó végében.

- Szerencsére hat lábbal a föld felett végződik.

- Már itt is vannak, Istenem!

Mindketten mozdulatlanul függtek húsz lábnyira a földtől; lélegzetüket is visszafojtották, miközben a katonák nevetgélve, tereferélve elvonultak alattuk.

A szökevények iszonyú percet éltek át.

Az őrjárat tovább haladt, hallatszott távolodó lépteik kopogása, beszélgetésük hangja mindjobban elhalkult.

- Megmenekültünk - mondta Felton.

Milady felsóhajtott és elájult.

Felton tovább ereszkedett lefelé. A hágcsó alján, amikor érezte, hogy lába alól kifogy a létra, karján függeszkedett, amikor pedig az utolsó fokhoz ért, lassan kinyújtotta karját, s a földre ugrott. Lehajolt, felvette a zacskó aranyat, s a foga közé szorította.

Azután karjára emelte miladyt, s a járőrrel ellenkező irányban elsietett. Hamarosan letért az őrcsapásról, a sziklákon át ment lefelé, s a tenger partjára érve füttyentett egyet.

Füttyszó válaszolt neki, s öt perc múlva egy bárka bukkant elő; négy ember evezett benne.

A bárka igyekezett minél közelebb kerülni a parthoz, de sekély volt a víz, s így nem köthetett ki; Felton övig gázolt a hullámokban, nem akarta más kezére bízni drága terhét.

Szerencsére csitulóban volt a vihar, ám a tenger tovább háborgott; a lélekvesztő úgy táncolt a habokon, mint a dióhéj.

- A sloophoz - mondta Felton -, evezzetek szaporán.

A négy ember nekifeküdt az evezőknek, a víz azonban túlságosan viharos volt, nem nagyon fogta az evezőlapát.

De mégiscsak távolabb kerültek a vártól, és ez volt a fő. A vaksötét éjszakában alig látták a bárkából a partot; a partról nyilván még ennyire sem láthatták volna a bárkát.

Egy sötét pont táncolt a tengeren.

A sloop.

Miközben a négy matróz teljes erővel húzta az evezőt a vitorlás felé, Felton előbb a kötelet, majd a zsebkendőt oldotta le milady kezéről.

Amikor az asszony kezét felszabadította, vizet merített a tengerből tenyerével, és milady arcába locsolta.

Milady felsóhajtott, és kinyitotta a szemét.

- Hol vagyok? - kérdezte.

- Biztos helyen - felelte az ifjú tiszt.

- Megmenekültem hát! - megmenekültem! - kiáltotta a nő. - Igen, fölöttem az ég, alattam a tenger! Friss levegőt szívok, a szabadság levegőjét. Ó ... köszönöm, köszönöm, Felton, köszönöm!

A fiatalember a karjába zárta.

- Jaj, mi történt a kezemmel? - kérdezte milady - mintha satuban törték volna össze a csuklóm!

Felemelte kezét: csuklója valóban sérülések nyomát viselte.

- Sajnos, mást nem tehettünk! - mondta Felton a fejét csóválva, és elnézte az asszony szép kezét.

- Nem történt semmi, semmi baj! - kiáltotta milady. - Most már emlékszem.

Azután körbejártatta tekintetét.

- Itt van - szólt Felton, és csizmája orrával odább tolta a zacskó aranyat.

Közeledtek a sloophoz. Az őrszem a bárkára kiáltott, a bárkáról visszafeleltek.

- Miféle hajó ez? - kérdezte milady.

- Kegyednek béreltem.

- Hova visz?

- Ahová akarja, feltéve, ha közben engem Portsmouth-ban partra tesz.

- Mi dolga Porthsmouth-ban? - kérdezte milady.

- Winter lord parancsát viszem - szólt Felton sötéten mosolyogva.

- Miféle parancsát? - kérdezte milady.

- Hát nem érti? - mondta Felton.

- Nem, nagyon kérem, magyarázza meg.

- Elvesztettem a bizalmát, ezért személyesen vette át tőlem az őrködést, engem meg Buckinghamhez küldött, hogy írassam alá a kegyed számkivetési parancsát.

- De hogyan bízhatta kegyedre ezt a parancsot, ha már nem élvezi a bizalmát?

- Mit tudhatom én, mit viszek?

- Igaz. Szóval Portsmouth-ba megy?

- Haladéktalanul; holnap 23-a, és Buckingham holnap indul útnak a hajóhaddal.

- Holnap? hová?

- La Rochelle-be.

- Nem indulhat el! - kiáltotta milady, elveszítve megszokott lélekjelenlétét.

- Legyen nyugodt - felelte Felton -, nem is indul el.

Milady megborzongott örömében; bepillantott a fiatalember szívének legmélyebb rejtekébe: Buckingham halálát olvasta ott.

- Felton... - szólalt meg - kegyed oly nagy, mint Júdás Makkabeus!^[34] Ha meghal, én is meghalok; csak ennyit mondhatok.

Valóban odaértek a sloophoz.

- Csend! - mondta Felton. - Itt vagyunk.

Felton lépett fel előbb a hágcsóra, és kezét nyújtotta miladynek, a matrózok pedig segítették az asszonyt, mert egyre hánykolódott a tenger.

Egy perc múlva fenn voltak a fedélzeten.

- Kapitány - szólt Felton -, erről a személyről beszéltem; szállítsa Franciaországba épségben és bántatlanul.

- Ezer aranyért - mondta a kapitány.

- Ötszázat már kapott.

- Nem is tagadom - felelt a kapitány.

- A másik ötszáz meg itt van - mondta neki milady, s a zacskó arany után nyúlt.

- Hagyja - mondta a kapitány -, ennek a férfinak már szavamat adtam és állom is: a másik ötszáz arany csak akkor illet, ha Boulogne-ban kikötöttünk.

- És ki is kötünk Boulogne-ban?

- Épségben, sértetlenül - felelt a kapitány -, úgy legyen Jack Buttler a nevem.

- Nos! - szólt milady. - Ha állja is szavát, nem ötszáz aranyat adok, hanem ezret.

- Sokáig éljen szép asszonyom! - rikkantott a kapitány. - Adja isten, hogy sok ilyen utasom legyen!

- De közben - szólalt meg Felton - engem kitesz a kis *** öbölben; megállapodásunk úgy szól, hogy előbb ott kötünk ki.

A kapitány feleletül szélnek fordította a vitorlást, s a hajócska reggel hét óra tájt horgonyt vetett a megjelölt helyen.

Átkelés közben Felton mindent elmondott miladynek: hogyan fogadta fel a hajócskát, ahelyett hogy Londonba ment volna; hogyan tért vissza; hogyan mászta meg a várfalat, vaskapcsokat szorítva a kövek hasadékaiba, hogy mászás közben legyen hol megvetnie a lábát; s végül hogyan kötötte meg a kötélhágcsót a rácson; a többit már tudta milady.

Az asszony pedig azon volt, hogy Felton eltökéltségét minél jobban megszilárdítsa, ám alig szólt néhány szót, látta, hogy a fiatal megszállottat nem is annyira buzdítani kell, mint inkább csitítani.

Megállapodtak, hogy milady tíz óráig vár Feltonra, s ha a tiszt nem jelentkezik, ő útnak indul.

Ha Feltont el nem fogják, Franciaországban találkoznak majd, Béthune-ben, a karmeliták kolostoránál.

Felton úgy búcsúzott miladytől, ahogyan a húgától búcsúzik az ember, amikor sétára indul: kézcsókkal.

Egész külseje szokásos nyugalmát mutatta, csak a szeme csillogott szokatlanul, mintha lázas volna; homloka sápadtabb volt a megszokottnál is; fogát összeszorította, kurtán, szaggatottan beszélt; mindez arra vallott, hogy valami sötét indulat szállta meg.

A bárka megindult vele a part felé, ő pedig állt a csónakban, miladyn nyugtatva tekintetét; az asszony a fedélzetről nézett utána. Attól nemigen féltek, hogy üldözik őket: milady szobájába soha nem léptek be kilenc óra előtt, a vártól Londonig pedig három óráig tartott az út.

Felton szárazföldet ért, felkúszott a sziklacsúcsra vezető keskeny kőperemen, végső búcsút intett miladynek, s a város felé sietett.

Mintegy száz lépésnyire lejtősödni kezdett a terep, innét már csupán a sloop árboca volt látható.

Tüstént megindult Portsmouth irányába; a reggeli ködben lassan kibontakoztak előtte, mintegy fél mérföldnyire, a város háztetői, tornyai.

Portsmouth-on túl hajóktól volt népes a tenger; árbocuk úgy lengett a szélben, mint kopár nyárfák sora télvíz idején.

Felton szaporázta a lépést, és közben végiggondolt elméjében minden alapos vagy alaptalan vádat, melyekkel VI. Jakab és I. Károly kegyencét illették a puritánok, akik között két hosszú évet töltött ódivatú elmélkedésekbe merülve.

Összehasonlította a miniszter közismert, úgyszólván Európára szóló gazságait a miladytől hallott ismeretlen és titkos gazságokkal, és úgy találta, hogy a két Buckingham közül az a vétkesebb, akinek életéről mit sem tud a nyilvánosság. Mert Felton furcsa, friss, izzó szerelme olyanformán torzította el lady Winter aljas, koholt rágalmait, ahogyan a nagyítóüveg duzzasztja félelmetes szörnyeteggé a hangyánál is apróbb, jelentéktelen parányokat.

Vére még szilajabban száguldott a vad rohanástól; arra gondolt, hogy iszonyatos bosszú árnyékában, egyedül hagyta azt a nőt, akit úgy szeret, sőt imád, mint valami szentet, s ez a gondolat - no meg az átélt izgalmak s a mostani megerőltetés - még jobban felcsigázta, még jobban feldúlta lelkiállapotát.

Reggel nyolc óra tájt érkezett Portsmouth-ba; talpon volt az egész lakosság; az utcákon s a kikötőben pergett a dob, a tengerre szálló csapatok egyre-másra vonultak a kikötő felé.

Felton porlepte ruhában ért a Tengernagyi Palotához; egész testén csorgott a veríték; különben sápadt arca hevülten, indulatban izzott. Az őrszem el akarta utasítani. Felton azonban előhívatta az őrparancsnokot, kivette zsebéből a rábízott levelet, és így szólt:

- Sürgős üzenet Winter lordtól.

Winter lord a kegyelmes úr legbelsőbb baráti köréhez tartozott; amikor az őrparancsnok meghallotta nevét, parancsot adott, hogy bocsássák be Feltont; aki egyébiránt maga is tengerésztiszti egyenruhát viselt.

Felton beszáguldott a palotába.

Éppen az előcsarnokba lépett, amikor vele egy időben egy másik férfi toppant be ugyanoda lélekszakadva, poros ruhában; postalovát kinnhagyta a kapuban; amint leugrott róla, az állat térdre rogyott.

Felton meg a férfi egyszerre szólította meg Patrickot, a herceg bizalmas, belső inasát. Felton Winter báróra hivatkozott, az idegen nem volt hajlandó senkit megnevezni, és kijelentette, hogy csupán a hercegnek fedheti fel kilétét. Mindketten makacskodtak, hogy előbb juthassanak be.

Patrick tudta, hogy Winter lordot nem csupán a szolgálat köti a herceghez, hanem baráti szálak is, ezért azt engedte előre, aki a lord nevére hivatkozott. A másik várakozásra kényszerült; nem nehéz kitalálni, mennyire bosszantotta a késedelem.

Az inas átvezette Feltont egy hatalmas termen, ahol éppen a La Rochelle-i küldöttek várakoztak. Soubise herceg vezetésével, majd benyitott vele egy fülkébe; Buckingham éppen akkor lépett ki fürdőjéből és itt fejezte be öltözködését, melyre ezúttal is éppoly nagy gondot fordított, mint rendesen.

- Felton hadnagy - jelentette Patrick -, Winter lord üzenetével.

- Bocsássa be.

- Winter lord üzenetével! - ismételte Buckingham.

Felton belépett. E pillanatban Buckingham egy kanapéra vetette arannyal áttört, pazar háziköntösét, és gyöngyökkel hímzett, kék bársony ujjast öltött magára.

- Miért nem a báró jött személyesen? - kérdezte Buckingham. - Őt vártam ma reggelire.

- A báró úr azt üzeni, kegyelmes uram - válaszolt Felton -, hogy sajnos nem lehet része ebben a kitüntetésben, mert őrszolgálata a várhoz köti.

- Persze, tudom - szólt Buckingham -, egy nőre vigyáz.

- Én is éppen erről a nőről szeretnék beszélni, kegyelmes uram - mondta Felton.

- Hát beszéljen!

- Mondanivalóm csupán kegyelmedre tartozik, milord.

- Patrick - szólt Buckingham -, hagyjon bennünket magunkra, de ügyeljen a csengetésre; hamarosan szólítom.

Patrick kiment.

- Egyedül vagyunk, uram - mondta Buckingham -, beszéljen.

- Milord - mondta Felton -, Winter báró nemrégiben levélben kérte, kegyeskedjék aláírni egy Charlotte Backson nevezetű fiatalasszony számkivetési parancsát.

- Úgy van, uram; én pedig azt válaszoltam, küldje vagy hozza ide a parancsot: én aláírom.

- Itt a parancs, milord.

- Adja ide - mondta a herceg.

Kivette a papírt Felton kezéből, és gyorsan beletekintett. Amikor látta, hogy erről volt szó, az asztalra tette, és tollat fogott, hogy aláírja.

- Bocsásson meg, milord - mondta Felton félbeszakítva a herceget -, ugyebár tudni kegyeskedik, hogy a fiatalasszonynak tulajdonképpen nem Charlotte Backson a neve.

- Tudom, uram - válaszolt a herceg, s a tintatartóba mártotta a tollat.

- Tehát a valódi nevét is tudja, kegyelmes uram? - kérdezte Felton kurtán.

- Tudom.

A herceg a papírra tette a tollat. Felton elsápadt.

- És akkor is aláírja a parancsot, kegyelmes uram, ha ismeri az asszony igazi nevét? - folytatta Felton.

- Alá - felelte Buckingham -, akár tízszer is.

- Alig hiszem - folytatta Felton, s mind kurtábban, mind szaggatottabban beszélt -, hogy tudni kegyeskedik, miszerint a hölgy lady Winter.

- Sőt, felettébb jól tudom, bár fel nem foghatom, hogy uraságod honnan tudja!

- És lelkifurdalás nélkül aláírja a parancsot, kegyelmes uram?

Buckingham gőgösen mérte végig a fiatalembert.

- Fölöttébb különös kérdések ezek, remélem tudja, uram. Remélem azt is tudja, hogy igen egyszerű rájuk megfelelni?

- Feleljen hát, kegyelmes uram - mondta Felton -, a helyzet talán komolyabb, mint sejteni kegyeskedik.

Buckingham tudta, hogy a fiatalember Winter lord hírvivője; arra gondolt, hogy bizonyára a lord nevében beszél, ezért megszelídült.

- Minden lelkifurdalás nélkül aláírom - válaszolta -, mert a báró éppúgy tudja, mint jómagam, milyen veszedelmes gonosztevő milady Winter, s hogy már az is nagy kegy, ha csupán számkivetés lesz a büntetése.

A herceg ismét a papírra helyezte a tollat.

- Milord, kegyelmed nem írhatja alá ezt a parancsot! - jelentette ki Felton, s a herceghez lépett.

- Nem írhatom alá! - ismételte Buckingham - ugyan miért?

- Mert magába száll kegyelmed, és érdeme szerint bánik miladyvel.

- Akkor bánnék vele érdeme szerint, ha Tyburnbe küldeném - mondta Buckingham. - Milady aljas bűnöző.

- Milady angyal, kegyelmes uram, ezt jól tudja kegyelmed is, én pedig azt kérem, kegyeskedjék szabadon bocsátani.

- Ejnye! - szólt Buckingham. - Elment az esze, hogy így beszél velem?

- Bocsásson meg, milord! Úgy beszélek, ahogy lehet; igazán megválogatom szavaimat. De még egyszer kérem, milord, gondolja meg, mire készül, nehogy olyat tegyen, amit majd meg kell bánnia!

- Tessék?... Uram bocsá! - kiáltotta Buckingham. - Ha jól hallom, ez fenyegetés!

- Nem, milord, nem az; még kérés csupán; azt mondom kegyelmednek: egy csepptől is kicsordul a pohár, egyetlen könnyű vétség kiválthatja a megtorlást, sok megtorlatlanul maradt nagy gaztett után.

- Felton úr - mondta Buckingham -, azonnal távozzék, és kérje letartóztatását.

- Nem, amíg végig nem hallgatott, milord. Kegyelmed elcsábította, megalázta, bemocskolta azt a tiszta lányt; tegye jóvá bűneit, bocsássa szabadon; ez minden követelésem.

- Követelése! - szólt Buckingham; csodálkozva meredt Feltonra, és erősen megnyomva ismételte a szót.

- Milord - folytatta Felton, beszéd közben mindjobban nekitüzesedve -, vigyázzon, egész Anglia torkig van már jogtiprásaival; kegyelmed visszaél a királyi hatalommal, kegyelmed valóságos trónbitorló; kegyelmed személye gyűlöletes isten és ember előtt; isten büntetése még várat magára, de az én büntetésem még ma elérheti.

- Ez már több a soknál! - robbant ki Buckingham, s az ajtóhoz indult.

Felton elállta útját.

- Csak annyit kérek alázatosan - mondta neki -, írja alá lady Winter szabadonbocsátásának rendeletét; ne feledje, kegyelmed vette el a becsületét.

- Távozzék, uram - szólt Buckingham -, különben behívom Patrickot, és vasra veretem.

- Nem hívja be, milord - mondta Felton, és nem hagyta, hogy a herceg felvegye az ezüstveretű asztalkáról a csengőt -, vigyázzon, az Isten kezében van, kegyelmes uram.

- Inkább az ördög kezében! - harsogta Buckingham; nem akart segítségért kiáltani, de az volt a célja, hogy meghallják odakint.

- Írja alá lady Winter szabadonbocsátását milord, írja alá - sürgette Felton, s egy papírt tolt a herceg elé.

- Még mit nem! Ez erőszak! Patrick, ide!

- Írja alá milord!

- Soha!

- Soha!

- Hozzám! - kiáltotta a herceg, és kardot ragadott.

Felton azonban nem várta meg, amíg kirántja a kardot; előhúzta ujjasából a nyitott kést, mellyel milady megsebezte magát, s egyetlen ugrással a herceg előtt állt.

E pillanatban Patrick rohant be a szobába.

- Milord, levél Franciaországból! - kiáltotta.

- Franciaországból! - ismételte Buckingham, s amint arra gondolt, ki küldhette a levelet, mindenről megfeledkezett.

Felton kihasználta a pillanatot, és markolatig döfte oldalába a kést.

- Ó jaj! bitang! - hörögte Buckingham - megöltél...

- Segítség! gyilkos! - üvöltötte Patrick.

Felton menekülést keresve körültekintett, s amikor látta, hogy az ajtó szabad, átrohant a szomszéd szobába, ahol, mint mondottuk, a La Rochelle-i küldöttek várakoztak; keresztülszáguldott közöttük, s a lépcső felé vágtatott, ám alig érte el a lépcsőt, Winter lordba botlott; a lord meglátta sápadt, dúlt, szürke arcát, véres kezét és homlokát, és ordítva csapott le rá.

- Tudtam! éreztem! de mért nem jöttem hamarabb! ó, én szerencsétlen, ó, én nyomorult!

Felton nem állt ellen; Winter lord átadta az őrségnek; a katonák további parancsig egy kis erkélyre kísérték, mely kinyúlt a tenger fölé; a lord pedig Buckingham fülkéjébe rohant.

A férfi, akivel Felton az előszobában találkozott, meghallotta a herceg jaj szavát és Patrick segélykiáltását, s ő is besietett.

A herceg egy szófán feküdt, kezét görcsösen szorította sebére.

- La Porte - szólt elhaló hangon -, ugye tőle jössz, La Porte?

- Igen, kegyelmes uram - válaszolt Ausztriai Anna hű komornyikja -, de talán már későn érkeztem.

- Csendesen, La Porte! meghallhatja valaki; Patrick, nem jöhet be senki! Jaj, már nem tudhatom meg üzenetét! Istenem, meghalok!

S a herceg elájult.

Közben Winter lord, a küldöttek, a hadsereg parancsnokai, a Buckingham ház tisztségviselői egymás hegyén-hátán tódultak a szobába; kétségbeesett jajveszékelés visszhangzott mindenfelől. A hír nyomán először a palotát verte fel panaszos siránkozás, majd a városra is átterjedt a gyászos hangulat.

Ágyú dördült: jelentette a váratlan, nagy fordulatot.

Winter lord a haját tépte.

- Csak egy perccel hamarabb! - kiabálta. - Csak egy perccel! Istenem, Istenem! mekkora csapás!

Igen, reggel hétkor jelentették neki, hogy a vár egyik ablakában kötélhágcsó függ; azonnal berontott miladyhez, a szobát üresen, az ablakot nyitva, a rácsot elfűrészelve találta: nyomban eszébe jutott D'Artagnan küldöttének szóbeli üzenete, megszállta a rémület a herceg miatt, az istállóba rohant, nyergeléssel sem vesztegette az időt, felpattant az első lóra, lélekszakadva idevágtatott, az udvarban leugrott a nyeregből, felszaladt a lépcsőn, s odafenn, mint már leírtuk, Feltonba ütközött.

De a herceg még nem halt meg: eszméletre tért, felnyitotta szemét. Minden szívben új remény ébredezett.

- Uraim - szólalt meg -, hagyjanak magamra Patrickkal és La Porte-tal... Ah, Winter, kegyed az! Ugyan furcsa őrültet szabadított rám ma reggel; nézze csak, mit tett velem!

- Jaj, nekem, milord! - kiáltott a báró. - Sosem bocsátom meg magamnak!

- Rosszul tennéd, jó Winterem - mondta Buckingham, és felé nyújtotta kezét. - Amíg valaki más él, senkit ne sajnálj, nem érdemes. De kérlek, hagyj magunkra.

A báró zokogva ment ki.

Csak a sebesült herceg, La Porte meg Patrick maradt a szobában.

Keresték az orvost de nem találták.

- Nem hal meg, milord, nem hal meg - ismételgette Ausztriai Anna hűséges szolgája, térden állva a szófa mellett.

- Mit ír levelében? - suttogta Buckingham. Sebéből patakzott a vér, de leküzdötte szörnyű fájdalmát, hogy elbeszélgethessen szerelmeséről. - Mit ír? - Olvasd fel a levelét.

- Óh jaj, milord! - nyögte La Porte.

- Fogadj szót, La Porte; hát nem látod, hogy nincs már sok időm?

La Porte feltörte a levél pecsétjét, s a herceg elé tartotta a pergament, de Buckingham hiába igyekezett az írást kibetűzni.

- Olvasd hát - mondta -, olvasd; én már nem látok; no olvasd! Hisz talán hamarosan hallani sem fogok, és meghalok, anélkül hogy megtudtam volna, mit ír.

La Porte nem kérette magát tovább; olvasni kezdett:

Milord,

Mindarra, amit kegyedért és kegyed miatt szenvedtem, mióta ismerem - könyörgök, ha valamit is ad lelki nyugalmamra, hagyja félbe hatalmas fegyverkezését Franciaország ellen, és szüntesse meg azt a háborút, melyről fennhangon azt hirdetik, hogy nyílt oka a hit, titokban pedig azt, hogy leplezett oka kegyed irántam érzett szerelme. Ez a háború nem csupán Franciaországra és Angliára hozhat végromlást, hanem olyan balsorsot idézhet kegyedre is, mely örök szomorúságba döntene.

Milord, az életére törnek, vigyázzon, s az élete, mihelyt azt látom, hogy lordságod nem ellenségem, az élete mindennél kedvesebb nekem.

Igaz híve
Anna

Buckingham megfeszítette minden maradék életerejét, hogy végighallgassa a felolvasást, azután, mintha keserű csalódást okozott volna számára a levél, ezt kérdezte:

- Nincs számomra semmi egyéb, szóbeli üzenete, La Porte?

- De van, kegyelemes uram: a királyné azt üzeni, vigyázzon magára, mert úgy tudja, hogy meg akarják gyilkolni kegyelmedet.

- Ennyi az egész, csak ennyi? - szólt Buckingham türelmetlenül.

- Még azt is üzeni a felséges asszony, hogy még mindig szereti kegyelmedet.

- Hála neked, nagy isten! - mondta Buckingham.

- Akkor hát nem hallja majd közömbösen halálhíremet!...

La Porte szeme könnybe lábadt.

- Patrick - folytatta a herceg -, hozza ide a ládikót, amelyikben a gyémánt zsinórhegyeket őriztem.

Patrick teljesítette a parancsot. La Porte pedig megállapította, hogy a kazetta a királynétól származik.

- Most kérem a fehér selyem tarsolyt, mely nevének gyönggyel hímzett betűit viseli.

Patrick teljesítette ezt a parancsot is.

- Tessék, La Porte - mondta Buckingham -, itt ez az ezüst ládikó, s vele e két levél, ez volt szerelmének minden záloga. Adja vissza őket a felséges asszonynak, és utolsó emlékül... (valami értékes holmit keresgélt maga mellett)... tegye hozzá...

Tovább keresgélt, de haláltusától megtört pillantása csupán a késbe ütközött, mely Felton kezéből esett ki: a saját piros vére gőzölgött most is rajta.

- Tegye hozzá ezt a kést - mondta a herceg, és megszorította La Porte kezét.

Még volt annyi ereje, hogy az ezüstládikóba helyezze a tarsolyt, a kést már csak utána ejtette, ezután jelezte La Porte-nak, hogy már nem tud beszélni, majd vonaglani kezdett, ereje elhagyta, s a szófáról a padlóra zuhant.

Patrick feljajdult.

Buckingham szeretett volna végsőt mosolyogni, a halál azonban meghiúsította szándékát, mely vonásaira dermedt, mint szerelmes búcsúcsók.

E pillanatban érkezett meg rémülten a herceg orvosa; már a vezérhajó fedélzetén tartózkodott, onnan kellett visszahívni.

A herceg mellé lépett, megfogta kezét, egy pillanatig a kezében tartotta, majd elengedte.

- Minden hiába - mondta -, meghalt.

- Meghalt, meghalt! - zokogta Patrick.

A zokogásra az egész sokadalom a terembe tódult; fejvesztett zűrzavar lett úrrá mindenütt. Amint Winter lord látta, hogy Buckingham kiszenvedett, Feltonhoz rohant, akit a katonák még mindig ott őriztek a palota erkélyén.

- Nyomorult! - mondta a fiatalembernek, aki mióta Buckingham meghalt, már visszanyerte nyugalmát és hidegvérét, hogy el ne veszítse többé - nyomorult! mit tettél?

- Megfizettem neki - felelte az.

- Te fizettél! - szólt a báró - mondd, hogy eszköz voltál egy átkozott némber kezében! De esküszöm, ez volt utolsó gazsága életében.

- Nem tudom, mit beszél - szólt Felton nyugodtan -, a nőt sem ismerem, akiről beszél, milord; azért öltem meg Buckingham herceget, mert hiába kértem, hogy léptessen elő kapitánynak, kétszer is megtagadta, éppen lordságod előtt; bosszút álltam a mellőzésért, ennyi az egész.

Winter lord elhűlve figyelte, hogyan kötözik meg Feltont, és nem tudta mire vélni az ifjú tiszt közönyét.

Csak egy valami vetett árnyat Felton arcának tiszta vonásaira. A hiszékeny puritán minden neszben milady hangját, milady lépteinek kopogását ismerte fel; azt várta, hogy az asszony a keblére veti magát, vádat emel önmaga ellen, és vele együtt megy a halálba.

Hirtelen megborzongott; az erkélyről széltében-hosszában belátta a tengert, és pillantása most megakadt valamin: ahol mindenki más csak hullámokon ringó sirályt sejtett volna, sasszeme felismerte a Franciaország partjai felé haladó sloop vitorláit.

Elsápadt, úgy érezte, szíve nyomban megszakad, melléhez kapott, és rájött, hogy rútul becsapták.

- Milord, teljesítené végső - óhajomat? - kérdezte Winter lordtól.

- Mi az? - szólt a báró.

- Csak ennyi: mondja meg, hány óra van?

- Tíz perc múlva kilenc.

Milady tehát másfél órával indult hamarabb útnak; mihelyt meghallotta az ágyúlövést, a végzetes esemény hirdetőjét, parancsot adott, vonják fel a horgonyt.

A bárka messze suhant a parttól, derült, kék ég alatt.

- Legyen meg isten akarata - mondta Felton. Hangjában benne csengett a megszállottak beletörődése, ám szemével egyre a hajón csüggött; talán látta is a fedélzeten annak az asszonynak fehér kísértetét, akiért hamarosan áldozatul esik.

Winter lord követte pillantását, megpróbálta megsejteni, mi bántja, és mindent kitalált.

- Most csak egymagad bűnhődsz, nyomorult - mondotta Feltonnak, aki nem tudta levenni a tengerről tekintetét -, de szeretett öcsém emlékére esküszöm, hogy cinkosod sem menekül.

Felton lehorgasztotta fejét, egy hang nem jött ki a torkán.

Winter lord pedig lesietett a lépcsőn, s a kikötőbe ment.

Amikor I. Károly, angol király értesült a halálesetről, mindenekelőtt az rémítette meg, hogy a szörnyű hír végleg elcsüggeszti a La Rochelle-ieket; azon volt tehát - így olvassuk Richelieu emlékirataiban -, hogy minél tovább eltitkolja előttük. Országszerte lezáratta a kikötőket, és gondosan ügyelt, hogy addig egyetlen hajó ne távozhasson, amíg Buckingham hadserege fel nem kerekedik. Buckingham híján, személyesen magára vállalta a hajóhad kifutásának ellenőrzését.

Annyira komolyan vette ezt az intézkedést, hogy az éppen visszatérni készülő dán küldöttséget is Angliában marasztalta, s ugyanez lett a sorsa a holland követnek, aki azért volt Londonban, hogy Flessingen kikötőjébe kísérje az indiai hajókat, melyeket I. Károly visszaadott az Egyesült Tartományoknak.

Ám ez az intézkedés csupán öt órával az események után, vagyis délután két órakor jutott eszébe, és közben két hajó már kifutott a kikötőből; az egyiken, mint tudjuk, milady távozott. Az asszony már gyanította a történteket, és gyanúja csak megerősödött, amikor látta, hogy a vezérhajó árbocára felvonják a fekete lobogót.

Hogy a második hajó hogyan indulhatott el, és kit vitt fedélzetén, arról majd később beszélünk.

Ezalatt különben a La Rochelle-i táborban eseménytelenül múlt az idő; csak annyi történt, hogy a király, aki most is éppúgy unatkozott, mint mindig, sőt itt a táborban talán még annál is jobban, elhatározta, hogy Szent Lajos napját inkognitóban Saint-Germainben tölti és megkérte a bíborost, bocsásson rendelkezésére legföljebb húsz emberből álló kíséretet. A király unalma olykor-olykori a bíborosra is átragadt, ezért Richelieu örömest szabadságra küldte felséges hadnagyát, aki megígérte, hogy szeptember 15-e körül visszatér.

Őeminenciája közölte a parancsot Tréville úrral, s a kapitány máris málháztatott. Ha nem is firtatta, miért, annyit mindenesetre tudott, hogy barátai módfelett szeretnék viszontlátni Párizst, ahol valami rendkívül fontos dolguk lehet; egészen természetes hát, hogy őket is beosztotta a király kíséretébe. A négy fiatalember negyedóra múlva már tudta is a hírt, mert Tréville úr őket értesítette először, D'Artagnan csak most eszmélt rá, mily nagy kegy volt a bíborostól, hogy a királyi testőrségbe osztotta be; ha most nem volna testőr, cimborái elutaznának, ő meg a táborban ragadna.

Alig várta hát, hogy Párizsba induljanak, mindenek fölött persze azért, mert jól sejtette, mekkora veszély fenyegeti Bonacieux-nét, ha a béthune-i kolostorban összetalálkozik halálos ellenségével, miladyvel. Aramis, mint említettük, nyomban írt is Marie Michonnak, a kis tours-i varrólánynak, akinek oly előkelőek az ismerősei; írt neki, eszközölje ki a királynétól az engedélyt, hogy Bonacieux-né elhagyhassa a kolostort, és vagy Lotharingiában, vagy Belgiumban leljen újabb menedékhelyet. A válasz nem sokáig váratott magára; nyolc-tíz nap múlva ezt a levelet kapta Aramis:

Kedves bátyám,

ezennel küldöm néném jóváhagyását, hogy kis szolgálónk távozhassék a béthune-i zárdából melynek levegője, mint kegyed írja, nem jót tesz neki. Néném örömmel adja beleegyezését, mert igen szereti a leányzót, és reméli hogy később még nagy hasznára lehet.

Szerető húga
Marie Michon

A levéllel együtt megérkezett a jóváhagyás is:

A Béthune-zárda főnökasszonya jelen sorok felmutatójának tartozik gondjaira bízni azt a noviciát, aki ajánlásomra került a zárdába, és pártfogásomat élvezi.

A Louvre-ban, 1628. aug. 10-én.

Anna

Képzelhetjük, mennyire ugratták ifjú barátaink Aramist rokona, a kis varrólány miatt, aki nénjének címezgeti a királynét. Aramis azonban, miután egyszer-kétszer feje búbjáig elpirult Porthos durva tréfáitól, arra kérte barátait, ne feszegessék ezt a kérdést, mert ha csak egy szót is szólnak róla, többé sosem kéri fel unokahúgát efféle közbenjárásra.

A négy testőr elérte hát, amit akart: Bonacieux-né hamarosan kiszabadul a béthune-i karmelitáktól, megvan rá a parancs; így azután nem is firtatták tovább, ki is az a Marie Michon. Igaz, amíg a La Rochelle-i táborban vagy Franciaország túlsó végén lesznek, nem sokra mennek a felséges paranccsal. D'Artagnan ezért elhatározta, hogy kertelés nélkül mindent elmond Tréville úrnak, és fontos ügyben szabadságot kért tőle, illetve éppen szabadságot akart kérni, amikor három bajtársával együtt megtudta, hogy a király húsz testőr kíséretében Párizsba készül, és ők is hozzátartoznak őfelsége kíséretéhez.

Nagy volt az öröm. Az inasokat előreküldték a poggyásszal, és másnap reggel ők is útnak indultak.

A bíboros Surgères-től Mauzéig kísérte őfelségét, azután a király és a miniszter kölcsönösen és látványosan biztosították egymást rokonszenvükről, és elköszöntek egymástól.

A király szórakozásra vágyott, és olyan gyorsan haladt, amint csak tehette, mert szerette volna, ha 23-án Párizsban lehet, de azért egyre-másra megállt útközben, hogy a szarkák röptét figyelje; erre a szórakozásra Luynes kapatta rá hajdanában, és őfelsége a néhai herceget mindig megtartotta jó emlékezetében. Valahányszor felbukkant egy-egy szarka, a húsz testőr közül tizenhat módfelett örült a jó szórakozásnak, csak négyen szitkozódtak pogányul. Különösen D'Artagnannak csengett folyvást a füle, amire Porthos nyomban megadta a magyarázatot:

- Mint egy igen előkelő dámától tudom, ez azt jelenti, hogy valahol nagyon emlegetik.

Végre 23-án éjszaka a kíséret bevonult Párizs városába; a király köszönetet mondott Tréville úrnak, és engedélyt adott neki, hogy négy napra szabadságolja embereit, de kikötötte, hogy amelyik nyilvános helyen mutatkozik, a Bastille-ba kerül.

Talán már gyanítjuk, hogy először is a négy cimbora kapott szabadságot. Sőt Athos még többet ért el: hat napot eszközölt ki Tréville úrtól négy helyett, s még két; éjszakával toldotta meg a hat napot is, mert 24-én este ötkor indultak útnak. Tréville úr pedig, hogy kedvükbe járjon, későbbi dátumot, 25-ének reggelét vezette rá szabadságos levelükre.

- Annyit mondhatok - szólt barátaihoz D'Artagnan; aki, mint tudjuk, mindig tele volt önbizalommal -, ugyancsak nagy feneket kerítünk a dolognak. Én két nap alatt megjárom Béthune-t (azt se bánom, ha két-három ló kidől alattam; egye fene, nem sajnálom a pénzt), átadom a főnökasszonynak a királyné levelét, s ha kezemben van a drága kincs, nem viszem se Lotharingiába, se Belgiumba, hanem Párizsba hozom; sokkal jobban elrejtőzhet ott, különösen, ha a bíboros úr La Rochelle-ben marad. Ha meg aztán a háborúból visszajöttünk, akkor részben nénjének pártfogásával, részben jutalmul mindazért, amit tettünk érte, kieszközöljük a királynétól óhajunk teljesítését. Maradjanak hát Párizsban, ne fáradjanak fölöslegesen; a harci feladat igen egyszerű, egymagam végrehajtom kettesben Planchet-val.

- Nekünk is van pénzünk, mert a gyémánt árát még nem ittam el egészen; Porthos meg Aramis sem ette meg teljesen a maga részét. S ha négy ló dől ki egy helyett, annyi baj legyen. Egyet azonban el ne feledjen, D'Artagnan - tette hozzá sötéten Athos, hogy hangjától megborzongott a fiatalember -, a bíboros Béthune-ben azzal a nővel találkozik, akit mindenüvé nyomon követ a végzet. Ha csak négy férfi volna az ellenfél, egyedül is elengedném, D'Artagnan, azonban ezzel a nővel kerül össze, ezért mind a négyen elmegyünk, s adja isten, hogy elegen legyünk, beleértve inasainkat is!

- Athos, egészen megijeszt! - kiáltotta D'Artagnan - de hát mitől tart?

- Mindentől! - felelte Athos.

D'Artagnan körbejáratta pillantását cimboráinak arcán; valamennyiük vonásain ugyanaz a komoly aggodalom tükröződött.

Hosszú vágtában ügettek hát tovább; többé senki nem beszélt.

Huszonötödikén este, amint Arras-ba értek, és D'Artagnan az Arany Borona fogadó előtt lepattant a nyeregből, hogy lehajtson egy pohár bort, egy lovas kanyarodott ki a postaállomás udvaráról; éppen most váltott lovat, és szélsebesen tovaügetett a párizsi úton. Amikor a kapu alól kiugratott az országútra, a szél félrebillentette köpenyét - jóllehet augusztus volt, az idegen köpenyt viselt -, és lesodorta kalapját; az utas épp az utolsó pillanatban elkapta kezével, és erélyesen a szemébe húzta.

D'Artagnan merően figyelte a férfit, azután elsápadt, és kiejtette kezéből a poharat.

- Mi baj, uram? - kérdezte Planchet - ...Hahó, uraim, segítsenek, rosszul van a gazdám!

A három jó barát odasietett, és megállapította, hogy D'Artagnannak semmi baja, sőt a lovához rohan. Éppen hogy elkapták a kapuban.

- Hé! hova az ördögbe szaladsz? - förmedt rá Athos.

- Ő az! - kiáltotta D'Artagnan verejtékezve, dühtől sápadtan. - Ő az! eresszetek!

- Ki az az ő? - kérdezte Athos.

- Hát ő!

- No, de ki?

- A rossz szellemem, az az átkozott, aki mindig elém bukkan, ha veszély fenyeget; ő kísérte azt a szörnyű nőt, amikor első ízben láttam; őutána rohantam, amikor párbajba keveredtem Athosszal, s akkor is ő jelent meg előttem, amikor Bonacieux-nét elrabolták. Ő az, nem tévedek! Megismertem, amikor a szél félrefújta a köpenyét.

- A fenét! - szólt Athos elgondolkodva.

- Nyeregbe urak, nyeregbe, rohanjunk, utolérjük.

- Kedves barátom - mondta Aramis -, ha nem látná, mi éppen az ellenkező irányba tartunk; az idegen lova friss, a mieink fáradtak, halálra hajszolnánk szegény jószágokat, mégsem érnénk utol. Hagyjuk a férfit, D'Artagnan, szabadítsuk ki a nőt.

- Hé, uram! ez a papír kiesett a kalapjából! Hé, uram! hé! - kiáltozott az istállófiú az idegen után futva.

- Hallod-e, fiú - mondta D'Artagnan -, add ide azt a papírt! fél aranyat kapsz.

- Tessék uram! ezer örömmel!

Az istállófiú örült a talált pénznek, és visszament a fogadó udvarába. D'Artagnan meg kibontotta a papirost.

- Nos? - kérdezték barátai és körülállták.

- Egy szó az egész! - mondta D'Artagnan.

- Úgy van - szólt Aramis -, egy falu vagy város neve.

- "Armentières" - olvasta Porthos. - Hírét sem hallottam soha!

- Saját kezűleg írta fel ezt a város- vagy falunevet - kiáltott fel Athos.

- Na jó - mondta D'Artagnan -, őrizzük meg jól ezt a papirost. Remélem, nemhiába adtam ki az utolsó aranyomat. Lóra, lóra, barátaim!

S a négy jó barát elvágtatott a béthune-i úton.

A nagy gonosztevőket mintha valami titkos elrendelés vezetné: átsegíti őket minden akadályon, megmenti minden veszélytől, míg csak a gondviselés ki nem fogy a béketűrésből, s el nem érkezik a pillanat, amikor gaz életük zátonyra fut.

Ez történt miladyvel is: átsurrant két nemzet őrhajói között, és minden bántódás nélkül megérkezett Boulogne-ba.

Amikor Portsmouth-ban partra szállt, szánalomra méltó angol nő volt, akit a franciák kiüldöztek La Rochelle-ből; Boulogne-ban pedig, kétnapi hajókázás után francia nő lett, akit az angolok Franciaország elleni gyűlöletükben egyre-másra zaklattak Portsmouth-ban.

Milady szépsége, előkelő, modora és bőkezűsége - mert számolatlanul szórta a pénzt - többet ért minden útlevélnél. Az előzékeny, mosolygós boulogne-i kikötőparancsnok régivágású, gáláns úri ember volt, kézcsókkal fogadta miladyt, és megkímélte a szokásos formaságoktól. Az asszony csupán addig tartózkodott a városban, míg az alábbi levelet postára tette:

Richelieu bíboros úr Őeminenciájának a La Rochelle-i táborban.

Kegyelmes uram, most már nyugodt lehet: Buckingham herceg őexcellenciája nem kel át Franciaországba.

Boulogne, 25-én este,

Milady***

Ui. - Eminenciád óhaja szerint Béthune-be megyek, a karmelita kolostorba, ott várom parancsait.

Este milady csakugyan útnak indult; az éjszaka úton érte: megszakította útját, és meghált egy fogadóban, majd reggel öt órakor ismét felkerekedett, és három órával később megérkezett Béthune-be.

Megtudakolta, merre van a karmelita kolostor, és tüstént odahajtatott.

A zárda főnökasszonya fogadta; milady megmutatta a bíboros parancsát, a főnökasszony szobát nyittatott, és reggelit adatott neki.

Az egész múlt feledésbe merült már milady emlékezetében; csupán a jövendőt tartotta szemmel: előre látta, mily nagy jutalmat kap a bíborostól sikeres szolgálataiért, s főleg azért, hogy Richelieu neve nem szövődött bele a véres eseményekbe. Az asszonyt szakadatlanul új meg új szenvedély tüzelte, egész élete olyan volt, mint az égen úszó felhő, mely hol a mennyei kékséget, hol a tűzvész lángját, hol a vihar sötét homályát tükrözi; amerre ez a felhő elhalad, halál, pusztulás marad nyomában.

Reggeli után felkereste a főnökasszony; a zárdában kevés a szórakozás, s a derék teremtés alig várta, hogy közelebbről megismerhesse legújabb védencét.

Milady meg akarta hódítani a főnökasszonyt s mivel magasan fölötte állt, ez gyerekjáték volt neki: elhatározta, hogy udvarias lesz, de bűbájos modora, színes társalgása és lényének kedvessége egészen levette lábáról a jámbor apácát.

A főnökasszony nemesi családból származott, és rajongott az udvari pletykákért; ritka csemege az ilyesmi itt, az Isten háta mögött, s oly nehezen hatol át a zárdák falán, amely át sem engedi a külső világ zűrzavarát.

Milady pedig töviről hegyire ismerte az előkelő társaság minden intrikáját, nemhiába élt bennük már öt-hat éve szakadatlanul; feltálalta hát a kegyes hölgynek a királyi udvar intim apróságait; megemlékezett a király szinte már túlságosan is jámbor életéről, de közbeszőtte az udvari előkelőségek és hölgyeik botránykrónikáját is - a főnökasszony névről egytől egyig jól ismerte a főurakat -, futtában megemlítette a királyné és Buckingham regényét, - vagyis sokat beszélt, hogy ő is megtudjon valamit, bármily keveset is.

Ámde a főnökasszony egy szót sem szólt, csak hallgatta és mosolygott. Milady pedig látta, hogy nagy tetszést arat, és folytatta beszámolóját, most már azonban a bíborosra terelte a szót.

Csakhogy nem volt könnyű dolga: nem tudta, kihez húz a főnökasszony: a királyhoz-e vagy a bíboroshoz; ezért az arany középutat választotta. Ám az apáca még nála is óvatosabbnak mutatkozott: valahányszor vendége megemlítette Őeminenciáját, mélyen fejet hajtott, de ennél többre nem volt kapható.

Milady már-már azt hitte, fölöttébb unalmas lesz neki a zárda, tehát úgy határozott, hogy lesz, ami lesz, tiszta vizet önt a pohárba. Tudni akarta, meddig terjed a jámbor főnökasszony tartózkodása, ezért eleinte leplezetten, később igen aprólékosan kezdte befeketíteni a bíborost; elmondta, milyen nagy szerelemben volt Aiguillon asszonnyal, Marion de Lorme-mal meg több más híres kurtizánnal.

Az apáca figyelmesebben hallgatta, lassanként felengedett, és megint mosolygott.

- Végre - gondolta milady -, úgy veszem észre, ez már jobban érdekli; ha bíboros-párti is, aligha vakbuzgó híve.

Tárgyat változtatott; ecsetelni kezdte, mily kegyetlenül üldözi ellenségeit Richelieu. A főnökasszony keresztet vetett, de semmivel nem mutatta, hogy helyesli vagy elítéli-e a hallottakat.

Ebből még inkább arra következtetett milady, hogy az apáca inkább a királyhoz húz, mint a bíboroshoz. Ezért mind színesebb történetekkel hozakodott elő.

- Minderről én vajmi keveset tudok - nyilatkozott végre az apáca -, de bármily messze is tőlünk az udvar, bármily idegen is tőlünk a földi élet ezernyi gondja, nem egy szomorú példából magunk is jól ismerjük mindazt, amiről beszél, asszonyom; van itt egy novicia, ő is a bíboros úr bosszúját és üldözését szenvedi.

- Itt van a zárdában! - mondta milady. - Ó, Istenem, hogy sajnálom szegény teremtést.

- Sajnálhatja is, asszonyom; van miért; börtön, fenyegetés, bántalmazás: mindenben része volt. Mindazonáltal - fűzte tovább a szót az apáca -, a bíboros úrnak bizonyára minden oka megvolt rá, hogy így bánjon vele; a látszat gyakran csal, és talán a mi noviciánk se szent.

Ejnye, ejnye! - mondta magában milady. - Amilyen szerencsém van, még kiugratom a nyulat a bokorból.

Angyali ártatlanság kifejezését varázsolta vonásaira.

- Igen, sajnos, én is jól tudom! - mondta az apácának - nem mind arany, ami fénylik, de hát minek higgyünk, ha már az emberi arcnak, isten legszebb művének sem hihetünk! Meglehet, hogy számos csalódás ér még életemben, de én mindig megbízom abban, akinek a vonásai rokonszenvesek.

- Asszonyom tehát hajlik rá - kérdezte -, hogy ártatlannak tartsa ezt az ifjú nőt?

- A bíboros úr nem csupán a bűnt üldözi - felelt milady. - Nem egy bűnt kevésbé gyűlöl, mint bizonyos erényeket.

- Ne vegye rossz néven, asszonyom, de meglepetésemet kell nyilvánítanom - szólt a főnökasszony.

- Ugyan miért? - kérdezte milady ártatlanul.

- Iménti szavai miatt.

- Mi van azokban meglepő? - kérdezte milady mosolyogva.

- Kegyed a bíboros barátja, kegyedet Őeminenciája küldte ide, és ennek ellenére...

- És ennek ellenére rosszakat mondok róla - fejezte be milady a főnökasszony mondatát.

- Hát dicsérni éppen nem dicséri.

- Nem csoda: nem annyira barátja, mint inkább áldozata vagyok - sóhajtott fel milady.

- És a bíboros úr ajánlólevele?...

- Tulajdonképpen elfogatóparancs, és börtönömből majd a pribékjeivel hurcoltat el.

- Miért nem szökött meg?

- Hová is mehetnék? Talán van olyan hely a földön, ahová a bíboros keze el nem ér? Csak a kisujját kell megmozdítania! Még ha férfi volnék, akkor talán, de nő vagyok, s egy nő ugyan mit tehet? Az a kis novicia, akit említeni tetszett, az talán megpróbált elmenekülni?

- Nem próbált meg, az igaz, de nála másról van szó: azt hiszem, szerelmes valakibe, ez tartja vissza Franciaországban.

- Ó! - sóhajtott milady. - Ha szerelmes, akkor mégsem egészen boldogtalan.

- Ó - szólt a főnökasszony, s egyre nagyobb érdeklődéssel tekintett miladyre -, tehát kegyed is szegény üldözött?

- Sajnos! - mondta milady.

Az apáca egy percig nyugtalanul vizsgálgatta miladyt; látszott, hogy új gondolat ver gyökeret fejébe.

- Csak nem ellensége kegyed szent hitünknek? - rebegte.

- Én! - kiáltotta milady. - Hogy én protestáns volnék! Ugyan, dehogy! Isten a tanúm, hogy buzgó katolikus vagyok.

- Akkor ne féljen semmitől, asszonyom - szólt mosolyogva az apáca -, e ház, mely befogadta, nem lesz szigorú börtöne, és mi mindent megteszünk, hogy fogságát enyhítsük. Sőt, társasága is lesz: az az ifjú hölgy, akit nyilván valamilyen udvari cselszövés miatt sújt az üldözés. Igen bájos, kedves teremtés.

- Mi a neve?

- Egy igen magas személyiség ajánlotta be nálunk; ő Kettynek nevezte. A másik nevét nem firtattuk.

- Ketty! - kiáltott a milady. - Ketty! Egész bizonyos?...

- Hogy így hívják? Így, asszonyom; talán ismeri, kegyed?

Milady elmosolyodott magában, mert hirtelen az a gondolata támadt, hogy a fiatal nő talán éppen az ő volt szobalánya. Valahányszor eszébe jutott Ketty, nem fojthatta el haragját; most is bosszúvágy dúlta fel vonásait, de csupán egy pillanatra, s az ezerarcú nő megint nyugodtan, jóindulatúan tekintett a főnökasszonyra.

- Máris nagyon rokonszenves nekem az ifjú hölgy. Vajon mikor láthatom? - kérdezte az apácát.

- Még ma - felelt az -, ma este. De épp az imént említette kegyed, hogy négy napot utazott, s ma reggel ötkor már talpon volt; úgy gondolom, ráfér kegyedre a pihenés. Feküdjön le és aludjon; ebédre felkeltjük.

Milady cselszövő lelkét máris felvillanyozta az új kaland reménye, s úgy érezte, semmi szüksége pihenésre, de azért mégiscsak elfogadta a főnökasszony ajánlatát; az elmúlt tíz-tizenöt nap alatt annyiféle izgalmon esett át, hogy ha vasszervezete még állta volna is a fáradalmakat, lelke nyugalomra áhítozott.

Elköszönt hát az apácától és lefeküdt. Ketty neve egy csapásra felszította benne a bosszúvágyat; ez a vágy ringatta el. Arra gondolt, hogy a bíboros csaknem korlátlan hatalmat ígért neki, ha sikeresen teljesíti megbízatását. Sikert aratott, most már az övé D'Artagnan.

De azért mégiscsak aggasztotta valami: férjének, Le Fère grófnak emléke; azt hitte, régen meghalt, vagy legalábbis kivándorolt, és íme, most megint elébe kerül, mint Athos, D'Artagnan legjobb barátja.

Ám ha D'Artagnan barátja, akkor nyilván kivette a részét minden mesterkedésből, melynek révén a királyné keresztülhúzta Őeminenciája terveit; ha D'Artagnan barátja, akkor a bíboros ellensége, s ha ez így van, akkor ő, milady, egyszerre veti mindkettőjük nyakába a hurkot, egyszerre áll bosszút rajta is, az ifjú testőrön is.

Így szövögette milady a remény édes ábrándjait, melyek lassanként álomba ringatták.

Halk beszéd hangja ütötte meg fülét: felébredt. Felnyitotta szemét, és megpillantotta a főnökasszonyt; egy finom bőrű, szőke fiatalasszony volt vele, kíváncsian, jóakaratúan figyelte miladyt.

Milady még sosem látta a fiatalasszonyt. Figyelmesen, aprólékosan szemügyre vették egymást, és közben elmondták az ilyenkor szokásos udvarias szólamokat. Szép volt mind a kettő, de mindegyik a maga módján. Milady el is mosolyodott és megállapította, hogy előkelőségben, úri modorban meg sem közelíti őt a fiatalasszony. Igaz, a szépségük közötti vetélkedésben az apácaruha nem sokat használt ellenfelének.

A főnökasszony bemutatta őket egymásnak, majd e formaság után magukra hagyta a fiatalokat - kötelessége a templomba szólította.

A novicia látta, hogy milady még nem kelt fel, ezért elindult az apáca után, milady azonban nem engedte.

- De asszonyom - mondta neki -, alig láthattam egy pillanatra, és máris megvonja tőlem társaságát, jóllehet nem is tagadom, úgy számítottam, részem lesz benne, amíg itt vagyok.

- Világért sem, asszonyom - felelt a novicia -, csak attól félek, hogy az idő nem éppen megfelelő: kegyed nagyon fáradt, s én álmából vertem föl.

- Ó, Istenem! - szólt milady. - Mi mást kívánhat az, aki alszik, mint jó ébredést. Ebben, kegyed jóvoltából máris részem volt; hadd élvezzem hát még tovább.

Kézen fogta a fiatalasszonyt, s egy székre ültette az ágya mellett.

A novicia leült.

- Jaj Istenem! - szólalt meg. - Olyan boldogtalan vagyok! A hatodik hónapot töltöm itt; majd megölt az unalom; kegyed megérkezik, már azt hiszem, élvezni fogom kedves társaságát és tessék: minden jel arra vall, hogy máról holnapra itt kell hagynom a kolostort!

- Ugyan! - szólt milady. - Máris távozik?

- Legalábbis remélem - mondta a novicia, és eszébe sem jutott, hogy leplezze örömét.

- Ha jól értettem - folytatta milady -, kegyedet a bíboros üldözi: nekem már csak ezért is fölöttébb rokonszenves.

- Igaz tehát, amit a kedvesnővértől hallok, hogy kegyed is e gonosz pap áldozata?

- Pszt! - szólt milady. - Még itt se beszéljünk róla így; egész balsorsom annak köszönhetem, hogy én is ilyesmit mondtam a bíborosról egy asszonynak, akit barátnőmnek véltem, de beárult. Kegyed is efféle csalárdság áldozata?

- Nem - felelt a novicia -, én azért szenvedek, mert hűséges szolgája voltam egy asszonynak, akit szerettem, akiért életemet adtam volna, és akiért most is szívesen meghalnék.

- Ő pedig cserbenhagyta! Ugye, így történt?

- Eleinte magam is azt hittem, én hálátlan, de két-három napja, Istennek hála, beláttam tévedésemet; nagy keserűség lett volna látnom, hogy megfeledkezik rólam. De úgy hiszem, asszonyom - folytatta a novicia -, kegyed szabad, és csupán kegyeden áll, hogy bármikor elmeneküljön.

- Se pénzem, se barátom; Franciaországnak ezen a táján senkit sem ismerek, sosem jártam itt: ugyan hova mehetnék?

- Ó, Istenem! - kiáltott, fel a novicia. - Kegyed oly szép, és olyan jóságos az arca, hogy bármerre jár, bizonyosan mindenütt talál majd barátokat!

- És mégis - válaszolt milady, már nem is édesen, hanem valósággal angyalian mosolyogva -, mégis magányos, üldözött asszony vagyok.

- Higgye el - szólt a novicia -, az Isten jóságában mindig megbízhatunk; eljön az idő, amikor jótetteink pártunkra kelnek Isten előtt; az sem lehetetlen, hogy bármily szerény és gyenge teremtés vagyok, javára válhat kegyednek, hogy velem találkozott, mert ha innét kikerülök, majd csak szerzek egy-két befolyásos barátot, akik kegyedért is síkra szállnak, miután rajtam segítettek.

- Ó, Istenem! ha magányos asszony vagyok is - mondta milady, remélve, hogy ha magáról beszél, megoldódik a novicia nyelve is -, azért még van egy-két rangos ismerősöm, ám ők is egytől egyig reszketnek a bíborostól; még a királyné sem elég erős a félelmes miniszter ellenében; jó helyről tudom, hogy a felséges asszony, jóllehet arany szíve van, nemegyszer feláldozta Őeminenciája haragjának azokat, akik leghűségesebb szolgái voltak.

- Lehet, hogy a királyné színleg feláldozta őket, de a külszín gyakran csalóka, higgye meg, asszonyom; minél jobban üldöznek valakit, a felséges asszony annál többet gondol vele, és gyakran épp akkor adja tanújelét jó emlékezetének, amikor szinte már, elveszett minden remény.

- Ó igen! - szólt milady. - Hiszek kegyednek: a királyné igazán jóságos.

- Tehát kegyed ismeri nemeslelkű, szépséges királynénkat, hogy így beszél róla! - kiáltotta rajongva a novicia.

Milady úgy érezte, sarokba szorítják, ezért így válaszolt:

- Személyesen tulajdonképpen nincs szerencsém ismerhetni, de legbensőbb hívei közül nem egyet ismerek; ismerem Putange urat, Tréville urat; Dujart úrral pedig Angliában, ismerkedtem meg.

- Tréville urat! - kiáltott a novicia. - Ismeri Tréville urat!

- Ismerem bizony, méghozzá nagyon jól.

- A király testőreinek kapitányát?

- A király testőreinek kapitányát.

- Hisz akkor máris régi ismerősök, sőt szinte régi jó barátok vagyunk! - lelkendezett a fiatalasszony. - Nyilván gyakorta megfordult Tréville úrnál, ha ismeri!

- De mennyire! - szólt milady, s amikor látta, hogy hazugságával jó nyomon halad, mindent megtett, hogy a nyomot el ne veszítse.

- Akkor hát királyi testőrökkel is szokott találkozni?

- Valamennyivel, aki bejáratos a kapitányhoz! - felelte milady, és úgy érezte, egyre érdekfeszítőbb a beszélgetés.

- Ha egy-két nevet is megemlítene, meglátná, hogy mindnyájan a barátaim.

- Hát - kezdte milady megzavarodva -, ismerem például Souvigny urat, Courtivron urat meg Férussac urat.

A novicia várt, s mikor látta, hogy milady megakad, megkérdezte:

- Egy Athos nevű nemest nem ismer?

Milady arca fehérebb lett, mint ágyán a lepedő, és bármint uralkodott is önmagán, nem állhatta meg, hogy fel ne sikoltson: megragadta a fiatalasszony kezét, és majd elnyelte szemével.

- Jaj! mi baja? Ó, Istenem, csak nem sértettem meg kegyedet?

- Nem, nem, csak meglepett ez a név, mert én is jól ismerem ezt az urat, és váratlanul ért, hogy olyasvalakire bukkanok, aki szintén jól ismeri.

- De milyen jól! és nem csupán őt, hanem barátait, Porthos és Aramis urakat is!

- Úgy van! én is ismerem őket! - kiáltotta milady, s úgy érezte, megfagy ereiben a vér.

- Ha ismeri őket, biztosan azt is tudja, milyen kedves, derék fiúk; miért nem fordul hozzájuk, ha szüksége van valamire?

- Hogy őszinte legyek - rebegte milady -, nem vagyunk túlságosan bizalmas jó barátok; inkább csak hallomásból ismerem őket; sokat beszélt róluk egyik jó barátjuk, D'Artagnan úr.

- Kegyed ismeri D'Artagnan urat! - kiáltotta a novicia; most ő ragadta meg milady kezét, és ő akarta lenyelni szemével.

Azután feltűnt neki, mily különösen néz az asszony, és megkérdezte:

- Bocsánat, asszonyom, miféle ismeretségben van vele?

- Miféle ismeretségben? - kérdezte milady megzavarodva. - A barátom.

- Ne hazudjon, asszonyom - szólt a novicia -, kegyed a szeretője volt.

- Kegyed volt a szeretője, asszonyom! - emelte fel milady is a hangját.

- Én! - mondta a novicia.

- Igen, kegyed; most már megismerem; kegyed Bonacieux-né.

A fiatalasszony megütközve, rémülten hőkölt vissza.

- Igen! ne is tagadja! feleljen, ha mer! - sürgette milady.

- Hát igen! az vagyok, asszonyom! - szólt a novicia. - Tehát vetélytársak vagyunk?

Milady arcán oly vad szenvedély lángja csapott fel, hogy Bonacieux-né, ha nem így állnak egymással szemben, rémülten futott volna el, most azonban csak a féltékenység szavára hallgatott.

- Ne kerteljen hát, asszonyom - folytatta, és szinte hihetetlen elszántság csengett szavában -, mondja meg őszintén: ugye a szeretője volt? vagy most is az?

- Nem, nem! - kiáltotta milady, és hangja jól mutatta: nem tűri, hogy szavait kétségbe vonják. - Soha! soha!

- Elhiszem - szólt Bonacieux-né -, de miért kiáltott akkorát az imént!?

- Micsoda? hát nem érti! - mondta milady aki már leküzdötte zavarát, és visszanyerte lélekjelenlétét.

- Hogyhogy nem értem? semmiről nem tudok semmit.

- D'Artagnan úr jó barátom volt, és megosztotta velem titkait. Miért ne volna ez érthető?

- Csakugyan!

- Hát nem érti kegyed, hogy mindent tudok? Tudom, hogyan rabolták el kegyedet a Saint-Germain-i nyaralóból, tudom, mennyire kétségbeesett D'Artagnan és három cimborája, s mennyit keresték azóta is hasztalanul! Hogyisne csodálkoznék hát, amikor váratlanul éppen kegyedre bukkanok, akiről oly sokat beszélgettünk, akit D'Artagnan úr tiszta szívéből szeret, s akit velem is megszerettetett, amikor még sohase láttam? ó, drága Constance, csakhogy megtaláltam, csakhogy láthatom végre valahára!

És kitárta karját Bonacieux-né felé, akit máris megigézett szavaival. A fiatalasszony egy perce még vetélytársának hitte, most pedig máris őszinte, megbízható barátot látott benne.

- Jaj, bocsásson meg! Ne haragudjék! - kiáltotta milady keblére borulva - de úgy szeretem!

A két asszony így maradt egy pillanatra, összeölelkezve. Ha milady ereje arányban, állt volna gyűlöletével, Bonacieux-né nem került volna ki élve ebből az ölelésből. De mégsem fojthatta meg, ezért hát rámosolygott.

- Ó, drága angyalom! édes szívem! - mondta. - Mennyire örülök, hogy összetalálkoztunk! Hadd nézzem kegyedet. - És míg így beszélt, kis híján szinte fel is falta tekintetével. - Igen, igen, kegyed az. Igen! visszaemlékszem D'Artagnan minden szavára, ráismerek, hajszálra ráismerek kegyedre.

Szegény fiatalasszony nem is álmodta, milyen gyilkos kegyetlenség rejtőzik milady szeplőtlen álarca mögött; és csillogó szeméből mást sem olvasott ki, csupán érdeklődést és szánakozást.

- Akkor hát azt is tudja, mennyit szenvedtem - mondta Bonacieux-né -, hisz D'Artagnan biztosan elmondta, mennyit szenvedett ő maga. De már az is boldogság, ha érte szenvedhetek.

Milady gépiesen ismételte:

- Boldogság, igen.

De közben másutt járt az esze.

- Meg aztán - folytatta Bonacieux-né - már nem is szenvedek sokáig: holnap vagy talán még ma este viszontlátom, s akkor elfeledem a múltat.

- Holnap? Ma este? - pattant fel milady; felrázták merengéséből ezek a szavak. - Mit beszél? Üzenetet vár tőle?

- Őt várom személyesen.

- Személyesen? Ide várja D'Artagnant!

- Ide. D'Artagnant.

- Nem, ez nem lehet! La Rochelle ostrománál van a bíborossal; akkor térhet csak vissza, ha a várost bevették.

- Ne higgye! Az én D'Artagnanom, a derék, vitéz nemes nem ismer lehetetlent!

- Nem, nem hihetem!

- Nem? Olvassa hát a saját szemével! - mondta a szerencsétlen fiatalasszony. Nem bírta féken tartani büszkeségét és örömét, s egy levelet nyújtott milady felé.

- Chevreuse asszony keze vonása! - mondta magában milady. - Nem tévedtem hát: összejátszanak vele!

Mohón olvasta a levelet:

Álljon készen, kedves gyermekem; barátunkat hamarosan viszontlátja, mégpedig azért, hogy kiszabadítsa kegyedet börtönéből, ahol biztonsága érdekében rejtőzködött; készüljön hát a távozásra, és sose feledje, hogy ránk mindig számíthat.

Kedves gascogne-ink, mint mindig, most is bátornak és hűségesnek bizonyult; mondja meg, hogy valaki nagyon hálás neki a figyelmeztetésért.

- Igen - szólt milady -, igen, a levél egészen világos. Tudja-e, mi volt az a figyelmeztetés?

- Nem tudom. De azt hiszem, megint a bíboros valamilyen cselvetésére figyelmeztette a királynét.

- Úgy van, egészen bizonyosan! - mondta milady. Visszaadta a levelet Bonacieux-nénak, majd elgondolkozva lehajtotta a fejét.

E pillanatban lódobogás hallatszott be a szobába.

- Jaj! - kiáltotta, Bonacieux-né, s az ablakhoz ugrott. - Talán csak nem ő?

Milady ágyban maradt, szinte kővé dermesztette az elképedés; annyi váratlan esemény zúdult rá egyszerre, hogy életében először azt sem tudta, hol áll a feje.

- Ő! ő! - suttogta. - Hát csakugyan ő?

Csak feküdt az ágyban, és mereven nézett maga elé.

- Sajnos, nem ő! - mondta Bonacieux-né. - Valami ismeretlen, de úgy látom, ide jön; igen, most lassít, megáll a kapuban, csönget.

Milady kiugrott az ágyból.

- Biztosan nem ő? - kérdezte.

- Nem ő, egészen bizonyosan.

- De talán rosszul látta!

- A kalapja tolláról, köpenye csücskéről is megismerném!

Milady szaporán öltözködött.

- Annyi baj legyen! Azt mondja, ide jött az idegen?

- Igen, már benn is van a házban.

- Vagy kegyedhez jön, vagy hozzám.

- Jaj Istenem! Miért ily izgatott?

- Izgatott vagyok, nem is tagadom; bizalmatlan vagyok, félek a bíborostól, ő mindenre kapható.

- Csitt! - szólt Bonacieux-né. - Jönnek!

Valóban kinyílt az ajtó, és belépett a főnökasszony.

- Kegyed érkezett Boulogne-ból? - kérdezte miladytől.

- Igen, én - felelt az asszony, és igyekezett uralkodni magán -, ki keres?

- Egy férfi, a nevét nem mondja meg, de a bíborostól jön.

- És velem akar beszélni? - kérdezte milady.

- Azzal a hölggyel, aki Boulogne-ból érkezett.

- Akkor nagyon kérem, asszonyom, vezesse be.

- Jaj Istenem! - szól Bonacieux-né - csak nem valami rossz hír!

- Attól tartok, igen.

- Magára hagyom kegyedet az idegennel, de ha megengedi, nyomban visszajövök, mihelyt eltávozott.

- Természetesen! Nagyon kérem.

A főnökasszony kiment Bonacieux-néval.

Milady egyedül maradt, merőn nézte az ajtót; egy pillanat múlva sarkantyúpengés hallatszott a lépcsőn, a lépések közeledtek, majd feltárult az ajtó, és egy férfi lépett be.

Milady felsikoltott örömében: Rochefort gróf volt, a bíboros rossz szelleme.

- Ah! - kiáltotta egyszerre Rochefort és milady - kegyed az! - Igen, én.

- Honnan jön? - kérdezte milady.

- La Rochelle-ből; hát kegyed?

- Angliából.

- Buckingham?

- Halott, vagy súlyosan megsebesült; dolgom végezetlen kellett volna visszatérnem, amikor egy elvakult puritán ledöfte.

- Ej! - szólt Rochefort elmosolyodva - ritka szerencsés véletlen! tudom, örül majd a bíboros! Értesítette már?

- Írtam neki Boulogne-ból. De kegyed hogy kerül ide?

- Őeminenciája már kezdett nyugtalankodni, és rám parancsolt, kutassam fel kegyedet.

- Csak tegnap érkeztem vissza.

- S azóta mit csinált?

- Nem vesztegettem hiába az időt.

- Azt mindjárt gondoltam!

- Tudja kivel találkoztam itt?

- Nem.

- Találja ki.

- Ugyan miből?...

- Azzal a fiatalasszonnyal, akit a királyné mentett meg a börtöntől.

- D'Artagnan barátunk szeretőjével!

- Úgy van, Bonacieux-néval; a bíboros nem tudta, hol bujkál.

- No! - szólt Rochefort. - Ez is van olyan szerencsés véletlen, mint a másik; a bíboros urat igazán tenyerén hordja a szerencse.

- Képzelheti - folytatta milady -, mennyire meglepődtem, amikor ezzel az asszonnyal összeakadtam!

- Ismeri kegyedet?

- Nem.

- Szóval idegennek hiszi?

Milady elmosolyodott.

- A legjobb barátnője vagyok!

- Szavamra, kedves grófné - mondta Rochefort -, csupán kegyed képes ilyen csodákra.

- S máris javamra vált, kedves lovag - szólt milady -, mert tudja-e, mi újság?

- Nem tudom.

- Holnap vagy holnapután a királyné parancsára Bonacieux-nét elviszik innét.

- Ejnye! és kicsoda?

- D'Artagnan meg a barátai.

- Addig úgysem nyugszanak, míg a Bastille-ba nem dugjuk valamennyit.

- Nem is értem, eddig miért nem került rá a sor?

- Mit tudom én! Érthetetlen, milyen kesztyűs kézzel bánik velük a bíboros úr.

- Csakugyan?

- Csakugyan.

- Nos hát, Rochefort, mondja meg a bíboros úrnak, hogy ez a négy ember kihallgatta beszélgetésünket a Vörös Galambdúc fogadóban; hogy miután a bíboros úr elment, egyikük feljött a szobámba, és erőszakkal kicsikarta tőlem Őeminenciája felhatalmazását; hogy ők értesítették Winter lordot, amikor Angliába mentem; hogy kis híján ezúttal is miattuk vallott kudarcot küldetésem, mint nemrégiben, a zsinórhegyek ügyében; hogy négyőjük közül csupán kettő ad okot félelemre: D'Artagnan és Athos; a harmadik, Aramis, Chevreuse asszony szeretője: ez életben maradhat, titkát ismerjük, s ezért még hasznunkra lehet; a negyedik Porthos, öntelt fajankó, buta, mint a tök, kár volna rá az időt vesztegetni.

- De úgy tudom, e pillanatban mind a négyüknek ott kellene lenniük La Rochelle ostrománál.

- Magam is így hittem, ám Bonacieux-né, elég ostobán, egy levelet mutatott nekem, melyet Chevreuse asszonytól kapott: mint ebből kiderül, a négy testőr éppen azon fáradozik, hogy megszöktesse Bonacieux-nét.

- Teringettét! Most mit tegyünk?

- Mi a szándéka velem a bíborosnak?

- Azt mondta, vegyem át a kegyed írásos vagy szóbeli üzenetét, térjek vissza postakocsin, s ha Őeminenciája már tudja, mit intézett kegyed, akkor értesíti, mi a további teendő.

- Vagyis itt kell maradnom?

- Vagy itt, vagy a közelben.

- Nem mehetek kegyeddel?

- Nem, erről szó sem lehet; a tábor környékén ráismerhetnek kegyedre, s ez, ugye érti, bonyodalmakat okozhat a bíborosnak.

- Hát jó, vagy itt várok, vagy valahol a közelben.

- De azért mindjárt megmondhatja, hol várja a bíboros üzenetét; tudni akarom, hol keressem.

- Csakhogy azt hiszem, aligha maradhatok itt.

- Miért?

- Ne feledje, hogy ellenségeim minden pillanatban ideérhetnek.

- Persze. De akkor a bíboros elszalaszthatja ezt a fiatalasszonyt!

- Ugyan! - mondta milady, és elmosolyodott, úgy, ahogyan csak ő tudott mosolyogni - hát már elfeledte, hogy a legjobb barátnője vagyok?

- Igaz! Megmondhatom tehát a bíborosnak, hogy ami ezt az asszonyt illeti...

- Egészen nyugodt lehet.

- Csak ezt.

- Ő már tudja, hogy ez mit jelent.

- Igen, majd kitalálja. Most pedig arról beszéljünk, mi a dolgom.

- Máris visszafordul; azt hiszem olyan hírt visz, ami megérdemli, hogy siessen.

- De baj van: amint Lilliers-be értem, eltörött a postakocsim kereke.

- Remek.

- Hogy volna remek?

- Úgy, hogy éppen szükségem van a kocsijára.

- Akkor min megyek én?

- Lovon.

- Könnyen beszél kegyed. És a száznyolcvan mérföld?

- Ej, az is valami?

- Hát jó. És aztán?

- Aztán: Lilliers-ből elküldi nekem a kocsiját, és megparancsolja inasának, hogy álljon rendelkezésemre.

- Meglesz.

- Van a kezében parancs a bíborostól?

- Van. Teljes mértékű felhatalmazás.

- Mutassa meg a főnökasszonynak, és mondja neki, hogy ma vagy holnap értem jön valaki, nekem pedig követnem kell azt a személyt, aki kegyed nevében jelentkezik.

- Rendben van!

- El ne feledje: durván beszéljen rólam a főnökasszonnyal.

- Miért?

- A bíboros áldozata vagyok. Meg kell nyernem a szegény kis Bonacieux-né bizalmát.

- Helyes. Ad külön jelentést a történtekről?

- Minek? Már elmondtam mindent, kegyednek jó az emlékezete. Ismételje el, amit hallott, ez elég; a papirost még elveszítené.

- Igaza van. Most már csak abban kell megállapodnunk, hogy hol találok majd kegyedre; nem szeretnék feleslegesen csatangolni a környéken.

- Jól van. Várjon egy kicsit.

- Parancsol térképet?

- Köszönöm; úgy ismerem a vidéket, mint a tenyeremet.

- Ugyan! Mikor járt itt?

- Itt nevelkedtem.

- Csakugyan?

- Amint látja, mindig jó, ha nevelkedik valahol az ember.

- Tehát hol vár rám?

- Hadd gondolkozzam egy pillanatig... No jó! mondjuk: Armentières-ben.

- Mi az az Armentières?

- Kis város a Lys partján; csak átlépek a folyón, és máris idegen földön vagyok.

- Remek! Persze, csak akkor kel át a folyón, ha veszély fenyegeti.

- Természetesen.

- S ha így fordulna, honnan tudom meg, hogy hol keressem?

- Szüksége van az inasára?

- Nincs.

- Megbízható?

- Minden próbát megáll.

- Bocsássa rendelkezésemre; itt senki nem ismeri, megvárja kegyedet ott, ahonnan én elmegyek; ő majd megmondja, hol vagyok.

- Tehát Armentières-ben találkozunk?

- Armentières-ben.

- Írja fel a város nevét egy cédulára, nehogy elfelejtsem. A városnév egymaga nem veszélyes, nem sokat jelent.

- Ki tudja? No mindegy - mondta milady, papírra vetve a város nevét -, nem félek a veszélytől.

- Köszönöm! - szólt Rochefort. Elvette miladytől a cédulát, összehajtogatta, és kalapja bélésébe dugta. - Különben sincs mitől félnie; úgy teszek majd, mint gyerekkoromban; egész úton a város nevét mondogatom, ha mégis elhagynám valahol a papírt. Végeztünk?

- Azt hiszem, igen.

- Tehát: Buckingham meghalt, vagy súlyosan megsebesült; a négy testőr kihallgatta a kegyed beszélgetését a bíborossal; Winter lord megtudta, hogy kegyed Portsmouth-ba érkezett; a Bastille-ba Athosszal és D'Artagnan-nal; Aramis Chevreuse asszony szeretője; Porthos felfújt hólyag; Bonacieux-nét megtaláltuk; minél hamarabb postakocsit küldök kegyedért; inasomat rendelkezésére bocsátom; azt mondom, kegyed a bíboros áldozata; nehogy a főnökasszony gyanút fogjon; találkozunk Armentières-ben, a Lys partján. Jól van?

- Igazán bámulatos a memóriája, kedves lovag. Jaj, valamit el ne feledjen...

- Mit?

- Úgy láttam, az erdő egészen a kolostor kertjéig nyúlik; mondja azt: engedélyt kaptam, hogy az erdőben sétáljak. Ki tudja, hátha úgy fordul a dolog, hogy a hátsó kapun kell elhagynom a kolostort.

- Igazán mindenre kiterjed a figyelme.

- Kegyed pedig megfeledkezik valamiről...

- Éspedig?

- Meg sem kérdezi, nincs-e szükségem pénzre.

- Igaz! Mennyit parancsol?

- Adja ide minden aranyát.

- Ötszáz aranyam lehet.

- Nekem is van ugyanennyi; ezer aranyból mindenre futja; szedje csak elő a zsebéből.

- Tessék.

- Jól van! Mikor utazik?

- Egy óra múlva. Bekapok valamit, és közben postalovat kerítek magamnak.

- Csodás! Isten áldja, lovag!

- Isten áldja, grófnő!

- Üdvözletem a bíborosnak.

- Üdvözletem a pokolnak.

Milady és Rochefort összenevetett, azután elváltak.

Egy óra múlva Rochefort elvágtatott; öt óra múlva Arras-ban járt.

Olvasóink már tudják, hogyan ismerte meg D'Artagnan, és tudják azt is, milyen buzgó sietségre ösztökélte a négy testőrt ez a baljós találkozás.

Rochefort távozása után Bonacieux-né nyomban visszatért. Milady mosolyogva fogadta.

- Szóval megtörtént, amitől félt, asszonyom - mondotta a fiatalasszony -, ma este vagy holnap elviteti kegyedet a bíboros?

- Honnan tudja kicsikém? - kérdezte milady.

- A hírnöktől személyesen.

- Üljön ide mellém - mondta milady.

- Szívesen.

- Várjon; megnézem nem hallgatóznak-e?

- Mire jó ez a nagy óvatosság?

- Mindjárt megtudja.

Milady felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta, kilesett a folyosóra, csak azután ült vissza Bonacieux-né mellé.

- Amint látom - kezdte -, ügyesen játszotta szerepét.

- Kicsoda?

- Az az ember, aki elhitette a főnökasszonnyal, hogy a bíboros megbízottja.

- Hát csak szerepet játszott?

- Igen, kicsikém...

- Hát az a férfi nem...

- Az a férfi - szólt milady suttogva -, a bátyám.

- A kegyed bátyja! - kiáltott fel Bonacieux-né.

- Csitt! Csak kegyed tudja ezt a titkot, kicsikém; el ne árulja senkinek, mert akkor végem, sőt talán vége kegyednek is.

- Jaj, Istenem!

- Figyeljen ide, elmondom, mi történt. A bátyám azért jött, hogy szükség esetén erőszakkal is kiszabadítson, de közben összetalálkozott a bíboros megbízottjával, az is épp engem keresett. A bátyám követte. Egy elhagyatott, néptelen útszakaszon kivonta kardját, és felszólította a hírvivőt, adja át neki az iratait; az ember ellenállt, bátyám megölte.

- Jaj! - kiáltotta rémülten Bonacieux-né.

- Hát igen, mi mást tehetett? Azután úgy határozott, az erőszakról áttér a ravaszkodásra: megszerezte a papírokat, a zárdában azt mondta, hogy ő a bíboros megbízottja, s egy-két óra múlva kocsi jön értem a bíboros parancsa szerint.

- Értem. Tehát most a kegyed bátyja küldi a kocsit.

- Úgy van. De ez még semmi: a kegyed levele, amelyikről azt hiszi, hogy Chevreuse asszony írta...

- Jaj!

- Hamis!

- Micsoda?

- Igen, hamis: így akarják lépre csalni, hogy ne álljon ellen, amikor kegyedért jönnek.

- De hiszen D'Artagnan maga jön értem.

- Ne áltassa magát: D'Artagnan és barátai nem hagyhatják ott La Rochelle ostromát.

- Honnan tudja ezt?

- Bátyám találkozott a bíboros testőrruhát viselő embereivel. Az volt a tervük, hogy kihívják kegyedet mint jó barátai, azután elrabolják, és újra Párizsba viszik.

- Ó, Istenem! Mennyi sötét cselvetés; azt sem tudom, hol áll a fejem. Ha még soká tart - folytatta Bonacieux-né, és homlokára szorította mindkét kezét -, azt hiszem, megőrülök!

- Várjon csak...

- Mire várjak?

- Lódobogást hallok; most vágtat el a bátyám; jöjjön, hadd intek búcsút neki.

Milady kitárta az ablakot, és odahúzta Bonacieux-nét. A fiatalasszony milady mellé állt.

Rochefort ügetett tova az úton.

- Isten vele, kedves bátyám! - kiáltott feléje milady.

A lovas feltekintett, meglátta őket, és barátságosan odaköszönt miladynek.

- Sok szerencsét, kedves Georges-om! - mondta milady, és becsukta az ablakot; arca mélabús volt, mint a jó testvéré, akinek fáj az elválás.

Visszaült előbbi helyére, mintha egészen lekötnék gondolatai.

- Ne haragudjon, hogy zavarom, drága asszonyom - mondta neki Bonacieux-né -, de mit tanácsol, mit tegyek? Ó, Istenem, kegyed olyan tapasztalt, beszéljen hát, beszéljen.

- Tulajdonképpen - szólt milady -, az is lehet, hogy tévedek, és mégiscsak megérkezik a segítség D'Artagnantól és barátaitól.

- Nem! Erről álmodni sem merek! - sikoltott fel Bonacieux-né. - Ekkora boldogságot hiába is remélnék!

- Azt hiszem, érti már, minden az időn múlik; az a kérdés, ki győz a versenyfutásban. Ha a jó barátai érnek ide előbb; akkor megmenekül; ha a bíboros fogdmegei, akkor elveszett.

- Igen, igen! menthetetlenül! Mit tegyek! Jaj, mit tegyek!

- Volna egy igen egyszerű, igen természetes megoldás...

- Micsoda, beszéljen!

- El kellene rejtőznie valahol a környéken, és kideríteni, miféle emberek jöttek kegyedért.

- De hol lehet azt az időt kivárni?

- Ennél mi sem egyszerűbb; magam is itt bújok el a környéken, innét néhány mérföldnyire, úgy várom a bátyámat. Tudja mit! Kegyedet is magammal viszem, elrejtőzünk, és együtt várakozunk.

- De hisz én úgyszólván fogoly vagyok! Engem nem engednek el.

- Rólam mindenki azt hiszi, hogy a bíboros parancsára távozom innét; eszükbe sem jut, hogy kegyed annyira kívánkozik utánam.

- Tehát?

- Tehát: amikor a kocsi a kapuban áll, kegyed odajön, hogy elbúcsúzzék tőlem, feláll a lépcsőre, hogy még egyszer megöleljen; összebeszélünk bátyám inasával, mert ő jön értem; ő jelt ad a kocsisnak, és elrobogunk.

- És mi lesz, ha megérkezik D'Artagnan?

- Arról igazán egyszerűen értesülhetünk!

- Hogyan?

- Mi sem könnyebb annál. Bátyám inasa, mint mondottam, megbízható; visszaküldjük Béthune-be, elváltoztatja külsejét, és megszáll szemközt a kolostor épületével; ha a bíboros emberei érkeznek előbb, veszteg marad; ha D'Artagnan úr és barátai, értünk jön velük.

- Hát ismeri őket?

- Természetesen; eleget látta nálam D'Artagnan urat!

- Úgy van! Igaza van! Úgy megy minden, mint a karikacsapás! De túl messzire mégsem mehetünk.

- Nem is; legföljebb hét-nyolc mérföldnyire. Legjobb talán, ha a határon tartózkodunk, s az első gyanús jelre eltávozunk Franciaországból.

- És addig?

- Várakozunk.

- De ha megérkeznek?

- Bátyám kocsija előbb ér ide.

- És ha nem leszek itt, amikor kegyedet elviszik? Ha például ebéd- vagy vacsoraidőben toppannak be?

- Azon is segíthetünk.

- Hogyan?

- Mondja azt a főnökasszonynak, hogy minden percét velem óhajtja tölteni, és kérjen engedélyt, hogy együtt étkezhessünk.

- Megengedi vajon?

- Miért ne engedné?

- Nagyszerű! Akkor egy percre sem hagyjuk el egymást!

- Menjen is le azonnal, és kérje meg a főnökasszonyt! Én egészen kábult vagyok; addig sétálok egyet a kertben.

- Jó; és hol találkozunk?

- Egy óra múlva itt a szobámban.

- Tehát egy óra múlva itt. Ó, de kedves hozzám, igazán köszönöm.

- Miért is ne viselném szívemen a sorsát? Hiszen oly aranyos, olyan bájos, s ráadásul egyik legjobb barátom a barátja.

- Ó, kedves D'Artagnanom! Milyen hálás lesz kegyednek.

- Remélem is. Tehát mindent megbeszéltünk; mehetünk.

- A kertbe megy?

- A kertbe.

- Ezen a folyosón menjen; innét éppen odavezet egy kis lépcső.

- Pompás! Köszönöm.

A két asszony bájosan összemosolygott, azután elváltak egymástól.

Milady nem hazudott, csakugyan kábult volt; formátlan, kusza tervek serege tolongott a fejében. Egyedül akart maradni, hogy egy kissé rendezze gondolatait. Még csupán homályosan látta a jövőt; csendet, nyugalmat kívánt: világosan, tervszerűen akarta kidolgozni most még nyers ötleteit.

Legsürgősebb tennivalója, hogy elrabolja Bonacieux-nét, biztos helyre vigye, és szükség esetén túszként tartsa a kezében. Milady aggódva várta a félelmes viadal végét; tudta, hogy ellenfelei szívóssága vetekszik a saját könyörtelenségével.

Érezte már, ahogy a zivatart érzi előre az ember, hogy nemsokára véget ér a harc, méghozzá szörnyű véget ér.

Mint említettük, úgy vélte, az a legfontosabb, hogy Bonacieux-nét ki ne eressze karmaiból. D'Artagnannak Bonacieux-né az élete, sőt több, mint az élete, hiszen kedvesünk az életünknél is drágább; ha tehát elpártolna miladytől a szerencse, ezen a réven tárgyalhat D'Artagnannal, sőt kedvező feltételeket érhet el.

Tulajdonképpen már megállapodott Bonacieux-néval; a fiatalasszony gyanútlanul követi; ha pedig egyszer együtt bujkálnak, Armentières-ben könnyen elhiteti majd vele, hogy D'Artagnan nem érkezett meg Béthune-be. Rochefort legkésőbb két hét múlva visszatér; ezalatt milady felkészülhet, hogy bosszút álljon a négy jó baráton. Unatkozni már nem fog, annyi szent; az események a kezére jártak, hogy a jelleméhez legjobban illő módon tölthesse az időt: tökéletesen felkészülhet a derekas bosszúra.

Ezen tűnődött, és közben szüntelenül ide-oda röpdösött tekintete: fejébe véste a kert elhelyezkedését. Milady jó tábornok lett volna: a jó tábornok éppúgy számol a győzelemmel, mint a vereséggel, és készen áll, hogy a hadiszerencséhez képest előretörjön vagy visszavonuljon.

Egy óra múlva egy hang halkan a nevét szólította: Bonacieux-né. A jó főnökasszony természetesen mindenbe beleegyezett: már ma, este együtt vacsorázhatnak.

Amint kiléptek az udvarra, kocsizörgést hallottak: a kocsi ott állt meg a kapu előtt.

Milady figyelt.

- Hallja? - kérdezte.

- Igen, mintha kocsi zörögne.

- A bátyám küldte értünk.

- Jaj istenem!

- Csak bátran!

Csöngettek a kolostor kapuján; milady tehát nem tévedett.

- Menjen fel a szobájába - szólt Bonacieux-néhoz -, biztosan magához akarja venni értékesebb holmijait.

- Az ő leveleit - mondta a fiatalasszony.

- Jól van, menjen értük, azután jöjjön be hozzám; sebtében megvacsorázunk; erőt kell gyűjtenünk - úgy lehet, úton töltjük az éjszaka egy részét.

- Jóságos isten! - mondta Bonacieux-né, és keblére szorította kezét. - Torkomban ver a szívem, a térdem roskadozik.

- Ejnye már, ne legyen ilyen nyúlszívű! Gondoljon, arra, hogy amit tesz, őérte teszi.

- Őérte, úgy van, mindent csak érte! Köszönöm, asszonyom; egyetlen szóval visszaadta bátorságomat; menjen előre, tüstént követem.

Milady felsietett szobájába, ott várta Rochefort inasa; nyomban közölte vele parancsait.

Azt mondta neki, várjon a kapu előtt; ha a testőrök megérkeznének, vágjon a lovak közé, kerülje meg a kertet, és várakozzék az erdőn túli falucskában. Ha így fordulna a dolog, milady a kerten át kiszökik, s a faluba gyalogol; mint említettük, úgy ismerte a vidéket, akár a tenyerét.

Ha a testőrök nem mutatkoznak, akkor úgy lesz minden, ahogyan kitervelték; Bonacieux-né azt mondja majd, hogy el akar tőle búcsúzni, felszáll a kocsira, milady pedig elrabolja.

Bonacieux-né bejött a szobába; milady, hogy minden esetleges gyanúját eloszlassa, most füle hallatára elismételte az inasnak az iménti utasítások második részét.

Azután a kocsiról tudakozódott; megtudta, hogy hármasfogat, postai küldönc vezeti; a kocsi előtt Rochefort inasa üget majd lovasfutárként.

Milady aggodalma fölösleges volt: Bonacieux-né nem fogott gyanút; az ártatlan, tiszta lélek sosem hitte volna, hogy asszonyféle ilyen álnok lehet; Winter grófné nevét különben is csak egyszer hallotta a főnökasszonytól, s fogalma sem volt róla, kicsoda; afelől is teljesen tájékozatlan volt, mily nagy és végzetes szerepet játszott ez a nő az ő életének gyászos fordulataiban.

- Amint látja, megtettünk minden előkészületet - mondta milady amint az inas kiment. - A főnökasszony semmit sem sejt, s azt hiszi, a bíboros kerestet. A végső rendelkezést majd az inas adja. Most arra kérem, egyen egy harapást, igyon egy korty bort, és máris indulhatunk.

- Igen - ismételte Bonacieux-né gépiesen -, indulhatunk.

Milady megvárta, amíg leül, töltött neki egy kis pohár spanyol bort, és tányérjára tett egy csirkemellet.

- Amint látja - mondta Bonacieux-nénak -, minden a kezünkre játszik; hamarosan besötétedik, hajnalra ott leszünk rejtekhelyünkön, és nem is gyanítja senki, hol vagyunk. Ne féljen semmitől, egyék csak.

Bonacieux-né lenyelt néhány falatot, de másutt járt az esze; ajkát éppen csak megnedvesítette a borral.

- Ej, ne kéresse hát magát - biztatta milady, és felemelte a poharát -, igyon velem.

De amint ajkához érintette volna a poharat, keze félúton megállt: mintha távolról ügető lovak, dobogását hallotta volna közeledni, s ugyanakkor már a lovak nyerítése is megütötte fülét.

E hangok hallatára egy szempillantás alatt elszállt a jókedve; úgy érezte magát, mint akit égiháború riaszt fel legszebb álmaiból; elsápadt, az ablakhoz ugrott, miközben Bonacieux-né minden ízében remegve állt fel az asztaltól, s a székbe kapaszkodott, hogy össze ne essen.

Látni még nem láttak semmit, de a lódobogás egyre közeledett.

- Ó istenem! - mondta Bonacieux-né - micsoda zaj ez?

- Majd meglátjuk: vagy barátaink, vagy ellenségeink - válaszolt milady hidegen, félelmetesen -, maradjon csak a helyén, majd én megmondom, kik azok.

Bonacieux-né némán, mozdulatlanul állt az asztalnál; sápadt volt, mint a márványszobor.

Tovább erősödött a zaj: már ötven lépésnyire is alig járhattak a lovak, csupán az útkanyar takarta el őket. De oly tisztán hallatszott patájuk ütemes, dobogása, hogy ebből is ki lehetett következtetni, hányan lehetnek.

Milady feszülten figyelt, majd kinézte a szemét; még elég világos volt, hogy felismerje a közeledő lovasokat!

Hirtelen zsinóros, tollforgós kalpagok csillantak meg az útkanyarban; milady számolt: két, öt, nyolc lovas; az egyik két lóhosszal vágtat a többi előtt.

Milady halkan felnyögött. Megismerte az élen száguldó lovast: D'Artagnan volt.

- Jaj istenem! jaj istenem! - sikoltott fel Bonacieux-né. - Mi lesz velünk?

- A bíboros gárdistái! Jól látom az egyenruhájukat! - kiáltotta milady. - Gyorsan! Gyorsan! meneküljünk!

- Igen, meneküljünk! - ismételte Bonacieux-né, de mozdulni sem bírt: lába földbe gyökerezett a rémülettől.

A lovasok már az ablak alatt robogtak el.

- Mozogjon hát! Jöjjön azonnal! - ripakodott rá milady a fiatalasszonyra, és karon ragadta, hogy elhurcolja. - A kert még a miénk, arra elmenekülhetünk, nálam van a kulcsa, de siessünk, amíg nem késő; még van öt percünk.

Bonacieux-né erőt vett magán, de alig lépett kettőt-hármat, térdre roskadt.

Milady lehajolt, hogy karjára vegye, és úgy cipelje el, de nem győzte erővel.

E pillanatban kocsizörgést hallottak: az inas menekült, mert megismerte a testőröket. Azután két-három lövés dördült.

- Jön vagy nem jön? Utoljára kérdezem! - kiáltotta milady.

- Ó, istenem! hát nem látja, hogy nincs erőm! Hát nem látja, hogy mozdulni sem tudok! Menjen, meneküljön egyedül.

- Egyedül! Most hagyjam itt! Nem, azt már nem! - dühöngött milady.

Megállt, sötét láng villant fel szemében; az asztalhoz szaladt, gyanús sietséggel lecsavarta gyűrűje kövét, és valamit beleszórt Bonacieux-né poharába.

A vörös por szempillantás alatt megfestette a pohár vizet.

Milady szeme se rezdült, felvette az asztalról a poharat, s így szólt a fiatalasszonyhoz:

- Hajtsa föl ezt a bort, gyűjtsön egy kis erőt.

És a poharat Bonacieux-né ajkához emelte, a fiatalasszony pedig öntudatlanul kiitta.

- Nem így képzeltem a bosszút! de bánom is én! - mondta milady; ördögi mosoly ült vonásain. Vissza tette a poharat az asztalra. - No mindegy! megtettem, ami rajtam állt.

Azzal kirohant a szobából.

Bonacieux-né csak nézett utána, de mozdulni nem tudott: úgy érezte magát, mint aki azt álmodja, hogy üldözik, és hiába próbál menekülni.

Néhány perc múlva pokoli dörömbölés verte fel a házat; Bonacieux-né minden pillanatban arra várt, hogy milady visszajön, de az asszony nem mutatkozott.

Bonacieux-né homloka tűzben égett; többször is kiverte a hideg veríték, nyilván a rémülettől.

Végre meghallotta, hogy megcsikordul az ajtó rácsa, csizmakopogás, sarkantyúpengés hallatszott a lépcsőn; emberek közeledtek, összevissza kiabáltak: mintha saját nevét hallotta volna.

Hirtelen nagyot sikoltott örömében, s az ajtóhoz rohant; ráismert D'Artagnan hangjára.

- D'Artagnan! D'Artagnan! - kiáltotta. - Csakhogy megérkezett! Itt vagyok, ide jöjjön!

- Constance! Constance! - válaszolt a fiatalember. - Hol van hát? Édes istenem!

Ugyanakkor nem is annyira kinyitották, mint betaszították a cella ajtaját, több férfi rontott be a szobába; Bonacieux-né egy székbe roskadt, mozdulni sem bírt.

D'Artagnan a földre dobta még füstölgő pisztolyát, és térdre borult kedvese előtt; Athos derékszíjába dugta pisztolya csövét, Porthos és Aramis visszadugta csupasz kardját a hüvelyébe.

- Ó, D'Artagnan! kedves D'Artagnanom! végre itt vagy! Nem csalódtam hát, csakugyan te vagy!

- Én vagyok, Constance, én vagyok! Végre együtt!

- Hát mégsem mondott igazat az a nő; mégiscsak eljöttél, nemhiába reméltem; nem akartam elmenekülni; ó de jól tettem! ó de boldog vagyok!

Athos mindeddig nyugodtan ült egy széken, a nő hallatára azonban felpattant.

- Az a nő! Ki az a nő? - kérdezte D'Artagnan.

- Egy hölgy, aki velem volt itt fogoly, és segíteni akart rajtam; meg akart menteni üldözőimtől. De azt hitte, hogy az urak a bíboros gárdistái, s ezért elmenekült.

- Kegyeddel együtt volt fogoly! - kiáltotta D'Artagnan, s arca fehérebb lett kedvese fehér fátylánál. - De hát kiről beszél?

- Arról az asszonyról, aki azt állította, hogy D'Artagnan a barátja; itt állt a kocsija a kapu előtt; de hiszen kegyed mindent elmondott neki.

- A nevét, a nevét! - sürgette D'Artagnan. - Jaj istenem! Hát nem tudja, hogy hívják?

- De igen, mondták; várjon csak... jaj de furcsa... ó istenem!... oly zavaros a fejem, s szemem elhomályosul.

- Ide, ide, barátaim! Olyan a keze, mint a jég - jajdult fel D'Artagnan. - Rosszul van! Jóságos isten, elveszti eszméletét!

Porthos torka szakadtából segítségért kiáltott. Aramis pedig az asztalhoz ugrott vízért, de megtorpant, amikor meglátta Athos iszonyúan eltorzult arcvonásait. A testőr az asztal előtt állt, a haja égnek meredt, igen, szó szerint égnek meredt, és tekintete dermedten csüngött az egyik poháron: arcára volt írva, hogy egészen felkavarja valami iszonyú gyanú.

- Nem! - szólalt meg - nem! nem hihetem! Ekkora gazságot nem engedhet meg az isten.

- Vizet, vizet! - harsogta D'Artagnan. - Vizet!

- Ó, szegény, szerencsétlen asszony! - suttogta Athos megtörten.

D'Artagnan csókjaira Bonacieux-né ismét felnyitotta szemét.

- Jobban van! - ujjongott a fiatalember. - Köszönöm neked, köszönöm, Istenem!

- Az isten szerelmére, asszonyom - szólt Athos. - Kié ez az üres pohár?

- Az enyém, uram... - rebegte elhaló hangon a fiatalasszony.

- Ki töltötte poharába ezt a bort?

- Az a nő.

- De hát ki az a nő?

- Ó! már emlékszem - nyögte Bonacieux-né -, Winter grófnő...

A négy jó barát egyszerre ordított fel, de Athos hangja túlharsogta valamennyiükét.

E pillanatban Bonacieux-né arca szürkére vált, ledöntötte lábáról az alattomos fájdalom, s a szegény fiatalasszony hörögve omlott Porthos és Aramis karjába.

D'Artagnan rémületét nehéz volna leírni; a fiatalember megragadta Athos kezét.

- Jaj! - nyögte - csak nem hiszed...

A zokogás elnyomta a hangját.

- Róla mindent elhiszek - szólt Athos, véresre harapva ajkát, nehogy ő is elsírja magát.

- D'Artagnan, D'Artagnan! - kiáltotta Bonacieux-né. - Hol vagy hát? Ne hagyj itt! Hát nem látod, hogy meghalok?

D'Artagnan egyre csak Athos kezét szorongatta, most azonban eleresztette, és a fiatalasszonyhoz rohant.

Bonacieux-né bájos vonásait feldúlta a fájdalom; szeme üvegesen, élettelenül meredt maga elé, teste görcsösen remegett, homlokán patakzott a veríték.

- Az ég szerelmére! Rohanjatok, Porthos, Aramis, hozzatok valakit, segítsetek!

- Már késő - szólt Athos -, ahol ő keveri a mérget, ott ellenméreg nem segít.

- Igen - suttogta Bonacieux-né -, segítsenek, segítsenek.

Aztán minden erejét megfeszítve, két kezébe vette a fiatalember fejét, egy pillanatig úgy nézte, hogy egész lelke a pillantásában összpontosult, majd hangosan felzokogott, és ajkára tapasztotta az ajkát.

- Constance! Constance! - kiáltotta D'Artagnan.

Bonacieux-né felsóhajtott, D'Artagnan az ajkán érezte leheletét; egy szerelmes, tiszta nő lelke volt ez a sóhaj, most szállt vissza otthonába, az égbe.

D'Artagnan már csak egy holttestet szorított karjaiba.

Feljajdult, s mintha maga is meghalt volna, sápadtan, dermedten roskadt kedvese mellé.

Porthos sírt, Athos öklét rázta az égre, Aramis keresztet vetett.

Ekkor egy férfi jelent meg a küszöbön; csaknem olyan sápadt volt, mint a többiek odabenn a szobában; körülnézett, és meglátta Bonacieux-nét holtan, D'Artagnant ájultan.

A nagy csapásokat mindenütt kábult percek követik; ő éppilyen percben érkezett meg.

- Úgy látom, jó helyen járok - szólalt meg -, ez az úr itt D'Artagnan úr, mellette pedig három jó barátja, Athos, Porthos és Aramis urak.

A megnevezettek csodálkozva néztek az idegenre; úgy rémlett nekik, ismerik valahonnan.

- Az urak is egy asszonyt keresnek, akárcsak én - folytatta az ismeretlen -, úgy látom, erre járt: ez a hulla legalábbis arra vall!

A három jó barát tovább hallgatott; a hang meg az arc nagyon emlékeztette őket valakire, akit már láttak azelőtt, de sehogy sem jutott eszükbe, mikor és hogyan.

- Ha már az urak nem akarják megismerni azt az embert, aki valószínűleg kétszeresen is az uraknak köszönheti az életét - folytatta az idegen -, akkor ismét bemutatkozom: Winter lord vagyok, annak a nőnek a sógora.

A három jó barát felkiáltott a meglepetéstől.

Athos felkelt, és kezet nyújtott neki.

- Isten hozta, milord, isten hozta kedves barátunk.

- Portsmouth-ból öt órával utána indultam el - mondta Winter lord -, három órával utána érkeztem Boulogne-ba; Saint Omerben húsz perccel előzött meg, Lilliers-ben pedig nyomát vesztettem. Találomra kérdezősködtem felőle, amikor megláttam az urakat tovaszáguldani: megismertem D'Artagnan urat. Hiába kiáltoztam, nem válaszoltak; úgy gondoltam, az urak után rohanok, de lovam nagyon fáradt volt, nem bírta szusszal. És amint látom, kárba veszett minden igyekezetünk: túl későn értek ide!

- Sajnos, így igaz - szólt Athos Winter lordhoz, és Bonacieux-néra mutatott, aki ott feküdt élettelenül, azután D'Artagnanra, akit Porthos meg Aramis igyekezett eszméletre téríteni.

- Mind a ketten meghaltak? - kérdezte Winter lord hidegen.

- Szerencsére nem - válaszolt Athos -, D'Artagnan úr csak elájult.

- Még szerencse! - szólt Winter lord.

D'Artagnan csakugyan éppen felnyitotta szemét.

Kitépte magát Porthos és Aramis karjából, és szinte tébolyultan omlott halott kedvesére.

Athos felállt, lassan, ünnepélyesen odament, gyengéden átölelte a fiatalembert, s amikor az felzokogott, nemes, meggyőző hangján így csitította:

- Légy férfi, kedves fiam; a sírás az asszonyok dolga, a bosszú a férfié.

- Igen! Igen! - mondta D'Artagnan. - A bosszú órájában veled leszek!

Athos látta, hogy a bosszú gondolatára szerencsétlen barátja ismét erőre kap; felhasználta hát azt a pillanatot, és intett Porthosnak meg Aramisnak, kerítsék elő a főnökasszonyt.

A két testőr a folyosón találkozott az apácával; a jámbor lélek még most sem tért magához, még egészen kába volt az eseményektől; odaszólította néhány apácáját; eszébe sem jutott, hogy a rendház szabályaival ellenkezik, hogy öt férfi van az épületben.

- Asszonyom - mondta Athos, miközben D'Artagnan karjába fűzte a karját -, kegyedre bízzuk a szerencsétlen asszony holttestét, legyen rá gondja a kegyes előírások szerint. Angyal volt a földön, az lesz az égben is. Számítsa őt is apácái közé; egyszer még visszatérünk és imádkozunk hamvai fölött.

D'Artagnan Athos keblére borult és felzokogott.

- Zokogj csak, zokogj - szólt Athos -, szerelmes, ifjú, tüzes szív! Bár én tudnék így zokogni!

Úgy dédelgette a fiatalembert, mintha az apja volna - úgy vigasztalta, mint a gyóntatója; magasztos volt, mint aki sokat szenvedett.

Kitámogatta D'Artagnant a kolostorból, azután kantárszáron vezetve lovaikat, nyomukban inasaikkal, megindultak Béthune városa felé. Máris jól láthatták tetőit, tornyait, s hamarosan megálltak a legelső fogadónál.

- Mi ez? - kérdezte D'Artagnan. - Nem üldözzük ezt a nőt?

- Majd később - szólt Athos -, előbb még el kell intéznem valamit.

- Elszalasztjuk, Athos - mondta a fiatalember - el, a te hibádból.

- Vállalom a felelősséget - mondta Athos, D'Artagnan úgy bízott barátja szavában, hogy szótlanul lehajtotta fejét, és belépett a fogadóba.

Porthos és Aramis összenézett; nem tudták mire vélni Athos nagy önbizalmát.

Winter lord azt gondolta, azért beszél így, hogy D'Artagnan gyötrelmét csillapítsa.

- Most pedig, uraim - szólt Athos, amikor megállapította, hogy van mindnyájuk részére üres szoba a fogadóban -, vonuljon ki-ki a szobájába; legjobb, ha D'Artagnan egyedül marad, hogy kisírja és kialudja magát. Bízzanak bennem, én mindennel gondolok.

- Csak annyit szeretnék mondani - szólt Winter lord -, hogyha Winter grófnő, ügyében kell intézkedni, ez elsősorban engem illet: milady a sógornőm.

- Nekem pedig - szólt Athos - a feleségem.

D'Artagnan elmosolyodott: barátja felfedte a nagy titkot, tehát, úgy látszik, bizonyos a bosszú sikerében; Porthos és Aramis sápadtan pillantott egymásra. Winter lord azt hitte, Athos megbolondult.

- Menjenek csak a szobájukba - mondta Athos -, és mindent bízzanak rám. Én vagyok a férje, tehát az ügy rám tartozik. Csak annyit kérek, D'Artagnan, hogy ha nem vesztette el, adja ide azt a cédulát, amelyik annak a férfinak kalapjából esett ki, s rajta van a falu neve...

- Ó! - kiáltott fel D'Artagnan - értem már: ő írta fel azt a falunevet...

- Látod - szólt Athos -, van isten!

Athos kétségbeesését mélységes fájdalom váltotta fel, s ez szinte szárnyakat adott amúgy is ragyogó elméjének.

Egyetlen gondolat rabja volt: ígéretet tett barátainak, felelősséget vállalt magára; utoljára ment be hát szobájába, térképet hozatott a fogadóssal, tanulmányozta ábráit, vonalait, megállapította, hogy Béthune-ből négy út visz Armentières-be, azután beszólította az inasokat.

Planchet, Grimaud, Mousqueton és Bazin belépett a szobába. Tudomásul vették Athos világos, szabatos és súlyos parancsait.

Másnap hajnalban indulnak útnak, és Armentières-be mennek, ki-ki más-más úton. Planchet volt köztük a legértelmesebb; ő azt az utat járja végig, amelyiken a kocsi elrobogott; mint emlékszünk, a kocsit Rochefort inasa kísérte, amikor a négy jó barát utána lőtt.

Athos először az inasokat állította csatasorba, mert amióta őt és cimboráit szolgálták, jól megismerte őket; tudta, melyiknek milyen jó tulajdonsága van.

Továbbá: a járókelők jobban bíznak az inasban, mint a gazdájában, és szívesebbek is hozzá.

Végül: milady nem ismerte az inasokat, ám annál jobban gazdáikat; az inasok pedig nagyon is jól ismerték miladyt.

A további feladat: másnap tizenegy órakor találkozik a négy inas; ha rábukkannak milady búvóhelyére, hárman ott maradnak őrizetül, a negyedik visszasiet Béthune-be, értesíti Athost, s a helyszínre kíséri a négy testőrt.

Az inasok tudomásul vették a tennivalókat, és szétszéledtek.

Ekkor Athos felállt székéből, felkötötte kardját, beburkolódzott köpenyébe, és elhagyta a fogadót; körülbelül tíz óra lehetett. Mint tudjuk, vidéken este tízkor, meglehetősen néptelenek az utcák. Athos viselkedése mégis arra vallott, hogy keres valakit, mert valami kérdeznivalója van. Végre útjába akadt egy elkésett járókelő; Athos megállította, egy-két szót szólt hozzá, mire az ember rémülten visszahőkölt, de azért megadta a felvilágosítást. Athos fél aranyat ígért neki, ha elkíséri, de az ember elutasította.

Athos megindult az utcán a megadott irányban, a keresztútnál ismét megállt, szemlátomást tájékozatlanul. Mivel azonban keresztútnál mégiscsak könnyebben eligazítják az embert, mint egyebütt, úgy döntött, itt várakozik. Néhány perc múlva csakugyan jött is arra egy éjjeliőr. Athos ettől is megkérdezte ugyanazt, amit az előbb a járókelőtől, az éjjeliőr szakasztott ugyanúgy megrémült, ő sem vállalkozott rá, hogy elkísérje, csupán a kezével mutatta, merre menjen.

Athos megindult arrafelé, s egy külvárosba jutott, éppen szemközt azzal a városrésszel, ahol ő maga cimboráival Béthune-be ért. Megint tájékozatlanul és nyugtalanul nézett körül, és harmadszor is megállt.

Szerencséjére arra jött egy koldus, és odalépett hozzá alamizsnáért. Athos egy tallért ígért neki, ha elkíséri. A koldus egy percig tétovázott, de amikor a homályban szemébe villant az ezüstpénz, rászánta magát, és megindult Athos előtt.

Az egyik utcasarkon messziről egy magányos, elhagyatott, szomorú házikóra mutatott. Athos megindult a ház felé, a koldus pedig, miután megkapta jutalmát, úgy elporzott, mintha kergetné valaki.

Athos körbejárta a házat, és csak nagy nehezen találta meg az ajtót a kalyiba vöröses vakolattal borított falában; semmi fény nem szüremlett ki a zsalugáterek résein, semmi nesz nem jelezte, hogy valaki lakik odabenn: komor volt és néma, akár a sír.

Athos háromszor is kopogtatott, de senki sem felelt. Mégis, a harmadik kopogtatásra lépések közeledtek odabentről, majd végre megnyílt az ajtó, s egy magas, halvány képű, fekete hajú, szakállas férfi tűnt elő.

Athos halkan néhány szót váltott vele, majd a magas férfi megengedte, hogy belépjen. Athos nyomban élt is az engedéllyel, s az ajtó bezárult mögötte.

A férfi, akiért oly nagy utat tett meg, míg végre nagy nehezen rátalált, bevezette műhelyébe, ahol éppen azzal foglalatoskodott, hogy egy csontváz zörgő darabjait toldozta-foldozta össze drótdarabokkal. Kis híján készen is volt már vele, csak a koponya feküdt még az asztalon.

Az egész berendezés elárulta, hogy a házigazda a természet kutatója: a polcokon fajták szerint csoportosítva, feliratos üvegek sorakoztak, bennük kígyók; a falakon, nagy, fekete fakeretekben kitömött gyíkok, bőrük metszett smaragd módjára verte vissza a fényt; a szoba sarkaiban pedig illatos, szárított fűcsomók lógtak a mennyezetről, rejtélyes erők hordozói, melyekről mit sem tudnak az avatatlanok.

Családnak, személyzetnek sehol semmi nyoma; a magas férfi egyedül lakta a házat.

Athos hidegen, közönyösen jártatta végig pillantását a tárgyakon, a férfi kérésére széket fogott, s leült melléje.

Elmondta, mi az oka látogatásának, és mit szeretne, ám alighogy kinyilvánította óhaját, az idegen, aki állva hallgatta szavait, rémülten visszahúzódott, és megtagadta a kérést. Ekkor Athos egy papirost húzott elő a zsebéből, rajta, csupán két sor, egy aláírás meg egy pecsét, s a férfi elé tette. Mint kiderült, annak túl korai volt a vonakodása, mert alig olvasta el az írást, alighogy meglátta az aláíró nevét és pecsétjét, meghajolva jelezte: nincs ellenvetése, máris engedelmeskedik.

Athos ezúttal többet nem is kért, felkelt, elköszönt, és eltávozott, majd ugyanazon az úton, amelyiken jött, visszatért a fogadóba, és szobájába zárkózott.

D'Artagnan kora hajnalban bekopogott hozzá, és megkérdezte:

- Most mit csinálunk?

- Várunk - válaszolt Athos.

Nemsokára a zárda főnökasszonya megüzente a testőröknek, hogy Bonacieux-nét délben temetik. Az elvetemült méregkeverőről még mindig semmi hír; csak annyit tudnak, hogy a kerten át menekült: a homokban felismerték a lábnyomát, és zárva találták a kertkaput; a kulcsnak nyoma veszett.

Winter lord és a négy jó barát a jelzett időben a kolostorba ment: szólt minden harang, a kápolna ajtaja tárva-nyitva állt, a szentély rácsa zárva volt. Az áldozat holtteste apácaruhában a szentély közepén volt felravatalozva. A szentély jobb és bal oldalán s a kolostorba nyíló rácsok mögött felsorakozott az egész karmelita zárda; onnan hallgatták a gyászmisét, s együtt énekeltek a papokkal; világi szem nem láthatta őket, ők sem a világi személyeket.

A kápolna ajtajában D'Artagnan úgy érezte, ismét cserbenhagyja lelkiereje; visszafordult Athosért, de Athos nem volt sehol.

Bosszúfogadalma szerint Athos azt kérte, vezessék a kertbe. A homokon nyomon követte az asszony könnyű lépteit, azét az asszonyét, akinek kiomló vér kísérte életútját; elment az erdőbe nyíló kapuhoz, kinyittatta, és nekivágott az erdőnek.

Gyanúja most már végleg megszilárdult: igen, az út, amelyiken a kocsi eltűnt, körbejárta az erdőt. Egy darabig gondosan követte az utat: vércseppek jelezték a porban, hogy valaki megsebesült: vagy a kocsit kísérő lovas, vagy a lova. Mintegy háromnegyed mérföld után, ötven lépésnyire Festubert-től, nagyobb vérnyom tűnt a szemébe: a talajt egészen feltúrta a lovak patája. A gyanús hely és az erdő széle között, nem sokkal innen az össze túrt földdarabon, ismét látható volt a kertből már ismert pici lábnyom: a kocsi nyilván megállt.

Milady itt ért ki az erdőből, itt szállt fel a kocsiba.

Mindez szinte alátámasztotta Athos gyanúját. A testőr elégedetten ment vissza a fogadóba! Planchet már türelmetlenül várta.

Minden úgy történt, ahogy Athos elképzelte.

Planchet is végigment az erdei úton, ő is észrevette a vérnyomokat, ő is rálelt a helyre, ahol a lovak megálltak, csakhogy ő nem fordult vissza, úgyhogy Festubert-ben, a falu kocsmájában poharazgatva, még csak kérdezősködnie sem kellett: megtudta, hogy előző este fél kilenckor éppen itt állt meg egy hölgy; egy sebesült férfi kíséretében jött delizsánszon, s a férfi nem bírta tovább az utat. Azt mondták, tolvajok bántak el velük, azok tartóztatták fel kocsijukat az erdőben. A férfi a faluban maradt, a nő lovat váltott, és folytatta útját.

Planchet körülszimatolt a delizsánszot kísérő lovasküldönc után, és meg is találta. Az ember Fromelles-ig kísérte a hölgyet, aki onnan tovább ment Armentières-be. Planchet torony iránt nekivágott, és reggel hétkor Armentières-be ért.

A városkában csak egy fogadó van: a postafogadó. Planchet azt mondta, állástalan inas, és gazdát keres. Tíz percig sem beszélgetett a fogadó személyzetével, már tudta, hogy tegnap este tizenegykor egy magányos nő érkezett a házba, szobát foglalt, hívatta a fogadóst, és azt mondta neki, egy ideig a környéken akar maradni.

Planchet-nak több sem kellett, megbeszélés szerinti rohant a találkozóra, pontosan helyén találta a három inast, őrségbe állította őket, hogy tartsák szemmel a fogadó valamennyi kijáratát, majd Athoshoz sietett. Éppen végzett jelentésével, amikor a másik három testőr is betoppant.

Arcuk dúlt volt és sötét, még Aramis szelíd arca is.

- Most mit csinálunk? - kérdezte D'Artagnan.

- Várunk - válaszolt Athos.

Ki-ki ismét szobájába tért.

Este nyolckor Athos parancsot adott, nyergeljenek fel, és üzent Winter lordnak meg barátainak, készülődjenek: kezdődik a harc.

Egy pillanat múlva készen álltak mind az öten. Megvizsgálták, megtöltötték fegyvereiket. Athos jött le utoljára; D'Artagnan már nyeregben ült és türelmetlenkedett.

- Türelem - szólt Athos -, még hiányzik valaki. A négy lovas csodálkozva tekintett körül: hiába törték fejüket, fel nem foghatták, vajon ki hiányzik.

Planchet most elő vezette Athos lovát: a testőr nyeregbe szökkent.

- Várjanak - mondta -, mindjárt jövök.

És elvágtatott.

Negyedóra múlva csakugyan visszajött: egy álarcos férfi kísérte, a férfi alakjára bő, vörös köpeny borult.

Winter lord és a három testőr kérdőn egymásra tekintett. De egyik sem világosíthatta fel a többieket, egyikük sem tudta, ki lehet a férfi. Aztán arra gondoltak: jól van, ahogy van, ha egyszer Athos így akarja.

Kilenc órakor útnak indult a kis lovas menet; a kocsi útját követték. Planchet vezette őket.

A hat férfi némán ügetett, ki-ki elmerült gondolataiba. Zordon alakok, akár a kétségbeesés, sötétek, mint a bosszú. Szomorú menet.

Zivataros, komor éjszaka volt, nehéz felhők rohantak az égen, eltakarva a csillagok fényét; a hold majd csupán éjfélkor kel föl.

Néha egy-egy villám lobbant a látóhatáron, ilyenkor fölfehérlett a néptelen út, azután kialudt a fény, és minden sötétbe merült.

D'Artagnan mindegyre az élen lovagolt, Athos nem győzte visszahívogatni; alig bírta rá, hogy elfoglalja helyét a kis csapatban, máris megint előrerúgtatott; egy gondolata volt csupán: menni, menni.

Némán haladtak át Festubert-en, ahol Rochefort inasa feküdt sebesülten, majd a richebourg-i erdő mentén lovagoltak tovább; amikor a Herlier-be értek, Planchet - most is ő vezetett - balra fordult.

Hol Winter lord, hol Porthos, hol Aramis próbálkozott meg időről időre, hogy szóra bírja a vörös köpönyegest, ám az, bár minden egyes kérdésre udvariasan meghajolt, felelni egy szót sem felelt. Az utasok megértették: fontos oka van a hallgatásra, nem is faggatták tovább.

Különben is közeledett a zivatar, villám villámot ért már az ég is dörgött, ítéletidőt hirdetett a szél: süvítve cibálta a lovasok tolldíszét és hajzatát.

Megsarkantyúzták a lovakat.

Valamivel túl Fromelles-en kitört a zivatar; kibontották köpenyüket. Még három mérföld állt előttük: szakadó esőben vágtattak tova.

D'Artagnan levette kalapját, köpenyét nem terítette magára; örömest tűrte, hadd paskolja az eső forró homlokát, lázban remegő testét.

Amint a kis csapat túljutott Goskalon, és már-már elérte a posta épületét, férfialak lépett ki egy fa alól, szinte egyenesen a fa törzséből, annyira elmosta körvonalait a sötétség; kisietett lovasaink elé az út közepére, megállt, és ajkára tette az ujját.

Athos megismerte Grimaud-t.

- Mi történt! - kiáltott fel D'Artagnan - már nincs Armentières-ben?

Grimaud a fejét rázta. D'Artagnan foga megcsikordult.

- Csend legyen, D'Artagnan! - szólt Athos - én vállaltam magamra mindent, én kérdezem ki Grimaud-t.

- Hol van? - kérdezte Grimaud-tól.

Grimaud a Lys felé mutatott.

- Messze? - kérdezte Athos.

Grimaud keresztbe tette két ujját, és felmutatta gazdájának.

- Egyedül? - kérdezte Athos.

Grimaud bólintott.

- Uraim - mondta Athos -, félmérföldnyire van innét a folyónál.

- Jól van, Grimaud - szólt D'Artagnan -, vezess!

Grimaud nekivágott a földeknek, és kalauzolta a lovas menetet.

Vagy ötszáz lépésnyire a patakhoz jutottak; átgázoltak rajta.

Egy villám fényében megpillantották Erquighem falut.

- Itt van, Grimaud? - kérdezte Athos.

Grimaud a fejét rázta.

- Akkor csend! - szólt Athos.

S a csapat folytatta útját.

Megint villámlott; Grimaud felemelte karját, s a villám kacskaringós, kéklő fényében magányos házikót vettek észre a folyóparton, száz lépésnyire a komptól.

Egyik ablakában lámpa égett.

- Itt vagyunk - mondta Athos.

E pillanatban az árokból kibújt valaki; Mousqueton volt; a kivilágított ablakra mutatott.

- Itt van - mondta.

- És Bazin? - kérdezte Athos.

- Én az ablakot őriztem, ő az ajtót.

- Jól van - szólt Athos -, mindnyájan hű szolgák vagytok.

Athos leugrott lováról, Grimaud kezébe nyomta a kantárt, intett a többieknek, kerüljenek az ajtó felé, s ő maga az ablakhoz indult.

A házikót két-három láb magas élősövény vette körül; Athos átugrott a sövényen, s odament az ablakhoz; az ablakon nem volt zsalugáter, de függönyeit gondosan összehúzták.

Felállt a kőpárkányra, hogy átlásson a függöny fölött.

Egy asszonyt pillantott meg a lámpafényben: sötét köpenyben ült a hunyorgó tűz mellett egy zsámolyon; rozoga asztalra támasztotta könyökét; fejét két elefántcsontfehér tenyerébe hajtotta.

Arca nem látszott, Athos ajkán mégis baljós mosoly tűnt fel; igen, ő az, ki más lehetne?

Ebben a pillanatban fölnyerített az egyik ló; milady fölnézett, megpillantotta Athos sápadt arcát az üveg mögött és felsikoltott.

Athos látta, hogy megismerték, térdével, kezével betaszította az ablakot, az üveg betört, az ablak kinyílt.

Athos ott állt a szobában, mint maga a bosszú angyala.

Milady az ajtóhoz rohant, és kinyitotta; ott meg D'Artagnan várta a küszöbön, még sápadtabban, még fenyegetőbben.

Milady sikoltva hátrált. D'Artagnan azt hitte, menekülésre gondol; attól félt, megint kisiklik a kezükből, előhúzta hát derékszíjából pisztolyát, ám Athos tiltóan emelte fel kezét.

- Tedd el a pisztolyt, D'Artagnan - mondta neki -, nem öljük meg ezt az asszonyt, hanem elítéljük. Várj még egy pillanatig, nem lesz okod panaszra. Jöjjenek be, urak.

D'Artagnan engedelmeskedett; Athos hangja oly ünnepélyesen csengett, mozdulata oly hatalmas volt, mintha az Isten küldötte, az Isten bírája volna. D'Artagnan után Porthos, Aramis, Winter lord és a vörös köpenyes férfi is belépett.

A négy inas az ajtóban és az ablaknál őrködött.

Milady egy székbe roskadt, maga elé nyújtotta karját, mintha az iszonyú látomást akarná elhessegetni; amikor megismerte sógorát, rémségeset üvöltött.

- Kit keresnek? - kiáltotta.

- Charlotte Backsont - szólt Athos -, azelőtt La Fère grófnőt, majd lady Wintert, Sheffield bárónőjét.

- Én vagyok! - mondta az asszony elhalóan, iszonyodva. - Mit akarnak?

- El akarjuk ítélni. Rég megszolgálta az ítéletet - felelte Athos. - Szabadon védekezhet, mentse magát, ha tudja. Tessék, D'Artagnan úr, kegyed az első vádló.

D'Artagnan előlépett.

- Isten és emberek előtt - szólt - azzal vádolom ezt a nőt, hogy tegnap este megmérgezte és megölte Constance Bonacieux-t.

Porthos és Aramis felé fordult.

- Tanúsítjuk - mondta egyszerre a két testőr.

D'Artagnan folytatta.

- Isten és emberek előtt vádolom ezt a nőt, hogy engem is meg akart mérgezni; mérgezett bort küldött nevemre, Villeroi-ba, és levelet hamisított barátaim nevében. Engem megmentett az Isten, másvalaki halt meg helyettem: Brisemont.

- Tanúsítjuk - szólt egy emberként Porthos és Aramis.

- Isten és emberek előtt vádolom ezt a nőt, hogy fel akart bujtani: öljem meg Wardest, s mivel senki sincs itt, aki tanúskodjon, ezt magam tanúsítom. Ennyit akartam mondani.

Azzal átment a szoba túlsó felébe Porthos és Aramis mellé.

- Kegyed következik, milord! - szólt Athos.

A báró előlépett.

- Isten és emberek előtt - mondta - vádolom ezt a nőt, hogy megölette Buckingham herceget.

- Buckingham herceget megölték? - néztek egymásra szörnyülködve a jelenlevők.

- Igen - szólt a báró -, megölték! Megkaptam az urak levélbeni figyelmeztetését, és lecsukattam ezt a nőt; egyik hűséges emberem őrizetére bíztam, de megvesztegette, tőrt nyomott a kezébe, meggyilkoltatta vele a herceget; úgy lehet, Felton - így hívják azt az embert - azóta már fejével lakolt e némber vétke miatt.

Az igazságtevők elborzadtak az újabb, eddig nem ismert gazságok hallatára.

- Még nincs vége - folytatta Winter lord. - Bátyámat, aki minden vagyonát kegyedre íratta - fordult miladyhez -, három óra alatt elvitte valami furcsa kór: kék foltok ütköztek ki egész testén. Miben halt meg a férje, asszonyom?

- Iszonyatos! - kiáltotta Porthos és Aramis.

- Megölte Buckinghamet, megölte Feltont, és megölte bátyámat. Igazságot követelek, s ha nem kapok, magam szolgáltatok igazságot magamnak!

És Winter lord is D'Artagnan mellé állt, helyet adva a következő vádlónak.

Milady két kezébe temette arcát, és minden erejét megfeszítette, hogy halálos örvényben kavargó gondolatait rendbeszedje.

- Most én következem - szólalt meg Athos. Egész testében reszketett, mint az oroszlán reszket a kígyó láttán. - Én következem. Amikor fiatal lány volt ez a nő, elvettem feleségül, hiába tiltakozott egész családom; vagyont és nevet adtam neki, s egy napon aztán felfedeztem, hogy bélyeget visel: tüzes liliom nyoma ékteleníti el a bal vállát.

- Hát igen! - pattant fel milady. - De követelem, hogy fedje fel, milyen bíróság szabta ki rám ezt a galád ítéletet. Követelem, hogy állítsák elém azt, aki végrehajtotta az ítéletet.

- Csendet kérek! - szólalt meg egy hang. - Erre majd én válaszolok!

A vörös köpönyegesre került a sor: most ő lépett elő.

- Ki ez az ember? Ki ez? - sikoltotta milady. Szava elcsuklott a rémülettől, haja kibomlott és égnek meredt vértelen homlokán, mintha minden szála külön életet élne.

Valamennyien odafordultak a férfi felé; Athos kivételével senki sem ismerte.

De maga Athos is döbbenve meredt rá, éppúgy, mint a többiek; fel nem foghatta, mi köze lehet az idegennek a szörnyű drámához, mely kifejletéhez közeledik.

A vörös köpenyes lassan, ünnepélyesen milady elé állt úgy, hogy csak az asztal volt kettejük között, azután levette álarcát.

Milady mind rémültebben figyelte a fekete haj és fekete szakáll keretezte sápadt férfiarcot, de jeges közönynél egyebet nem olvashatott le róla. Azután egyszerre felüvöltött, s a falig hátrált:

- Nem! Nem igaz! Pokolbeli látomás, el innét! Nem, ez nem ő! Segítség! Segítség! - jajveszékelt rekedten, s a fal felé fordult, mintha puszta kézzel akarna keresztültörni rajta.

- Ki maga? - kiáltották izgatottan a jelenet szemtanúi.

- Kérdezzék meg ezt az asszonyt - mondta a vörös köpenyes -, amint látják, ő megismer.

- A lille-i hóhér! A lille-i hóhér! - kiáltotta milady tébolyultan az iszonyattól, s hogy le ne roskadjon, mindkét kezével görcsösen tapadt a falhoz.

Mindnyájan visszahőköltek, s a vörös köpenyes egyedül maradt a szoba közepén.

- Jaj! Kegyelem! Irgalom! - kiáltozott a nyomorult nő térdre borulva.

Az idegen megvárta, amíg elcsendesedik.

- Ugye mondtam, hogy ismer! - folytatta aztán. - Igen, Lille város hóhéra vagyok. S hogy mi közöm az itteni eseményekhez? Hallgassák meg történetemet.

Valamennyi tekintet a férfi alakján csüggött; mohón, vacogva várták minden szavát.

- Ez a nő lánykorában éppolyan szép volt, amilyen most. Templemar-i bencés apáca volt. Fejébe vette, hogy elcsavarja a zárda fiatal, tiszta szívű, hivő lelkiatyjának a fejét, és szándékát siker koronázta; kárhozatba vinné a szenteket is.

- Szent, visszavonhatatlan eskü kötötte mindkettőjüket; tudták, mindketten vesztükbe rohannak, ha nem vetnek véget viszonyuknak. Ez a nő rávette a papot, hogy tűnjenek el a vidékről, de hogy eltűnhessenek, hogy együtt menekülhessenek, hogy Franciaország más vidékén háborítatlanul, nyugodtan élhessenek, pénzt kellett szerezniük, de pénze nem volt sem neki, sem a papnak. A pap ellopta és eladta az áldozati edényeket, mikor azonban éppen útra készülődtek, elfogták mind a kettőt.

- Egy hét múlva megszédítette börtönőrének fiát, és elmenekült. A fiatal papot tízévi börtönre és megbélyegzésre ítélték. Én, mint az a nő is mondta, Lille város hóhéra voltam. Az én tisztem volt, hogy a bűnöst megbélyegezzem, a bűnöst, tulajdon testvéremet!

- Megesküdtem, hogy a büntetésben, ha nem is teljesen, osztozni fog ez az asszony is, aki vesztébe vitte a bátyámat, aki nemcsak bűntársa volt, hanem felbujtója is. Gyanítottam, hol bujkál, nyomába szegődtem, utolértem, gúzsba kötöttem, és rásütöttem az ő vállára is a tüzes liliomot.

- Egy napra rá, hogy Lille-ből visszatértem, bátyám is megszökött; rám kenték, hogy összejátszottam vele, és elítéltek: amíg nem jelentkezik, engem ültetnek börtönbe helyette. Szegény bátyám mit sem tudott erről az ítéletről; szaladt ez után a nő után; Berrybe menekültek; ott a bátyám egy kis plébánia papja lett. Elhíresztelték, hogy ez a nő a húga.

- A vidék földesura fölkereste a papot, meglátta állítólagos húgát, és beleszeretett, sőt bejelentette, hogy feleségül veszi. Erre a nő faképnél hagyta azt, akit már tönkretett, hogy tönkretegye újabb áldozatát. Így lett La Fère grófnő a neve...

E név hallatára, mely Athos neve is volt, mindannyian Athosra néztek, az pedig bólintott: mind egy szóig igaz, amit a hóhér beszél.

- Szegény bátyám - folytatta a hóhér - félőrülten, kétségbeesetten visszatért Lille-be; eltökélte, hogy leveti magáról az élet nyűgét, miután ez a nő a becsületét is, boldogságát is elrabolta; a városban megtudta, hogy engem ítéltek el helyette, jelentkezett a börtönben, és még aznap este felakasztotta magát a cellarácsra.

- Az igazság kedvéért meg kell még mondanom, hogy akik elítéltek, állták szavukat: miután a holttest személyazonosságát megállapították, szabadlábra helyeztek.

- Ez hát a bűne ennek a nőnek, ezzel vádolom, ezért viseli a liliom bélyegét.

- D'Artagnan úr - szólt Athos -, mi legyen ennek az asszonynak a büntetése?

- Halál! - felelte D'Artagnan.

- Milord Winter - folytatta Athos -, mi legyen a büntetése?

- Halál! - válaszolta Winter lord.

- Porthos és Aramis urak - folytatta Athos -, legyenek bírái: mi legyen a büntetése?

- Halál! - felelte tompán a két testőr.

Milady torkából iszonyú üvöltés tört elő; térden csúszva közeledett bíráihoz.

Athos felemelte kezét.

- Charlotte Backson, La Fère grófnő, milady Winter - mondta neki -, a föld és az ég, az emberek és az Isten megelégelték bűneit. Ha tud még imát, mondja el, mert kimondták fejére az ítéletet, s ez az ítélet: halál.

E szavak széttépték milady minden reményét; talpra állt, és szólni készült, de ereje cserbenhagyta; érezte, hogy egy erős kéz markol a hajába könyörtelenül, s úgy hurcolja magával, oly menthetetlenül, mint maga a végzet; nem is viaskodott hát tovább, ment kifelé a viskóból.

Winter lord, D'Artagnan, Athos, Porthos és Aramis követte. Az inasok gazdáik után lépkedtek, s a betört ablakú, nyitott ajtajú szoba elnéptelenedett: a kormos lámpa szomorúan pislákolt az asztalon.

Éjfél lehetett; a csorba, fogyó hold az oszladozó vihartól vérvörösen éppen kelt Armentières fölött; fakó fényében kirajzolódtak a városka házainak sötét vonalai és a magas, ösztövér templomtorony áttört kőcsipkézete. Átellenben olvadt ezüstként hömpölyögtek a Lys habjai; a túlsó parton komor lombkoronák derengtek a viharos ég hátterében, melyen vemhes, rőt felhők kergették egymást, mintegy alkonyi félhomályt varázsolva éjnek évadján: a vidékre. Balra elhagyott, ódon malom meregette béna szárnyait, düledező romjai között időről időre bagoly sivított élesen, egyhangúan. A baljós menet útja mellett a lapályon jobbra-balra fel-feltünedezett néhány alacsony, görcsös fatörzs, mint megannyi törpe torzalak, aki a késői utasra leskelődik e gyászos órán.

Időnként villám cikázott végig széles ívben az egész látóhatáron, kígyózva tekergett a lombok sötétlő tengere fölött, s félelmes, görbe kardja kettéhasította a vizet s az eget. Szellő sem rezdült a fülledt levegőben. Halálos némaság nehezedett a természetre; sáros, csuszamlós volt a föld a lehullott esőtől; mindnyájan érezték a friss fű átható illatát.

Miladyt két inas vonszolta, jobbról-balról tartották karjait, mögötte a hóhér haladt; Winter lord, D'Artagnan, Athos, Porthos és Aramis a hóhér után ment.

A sort Planchet és Bazin zárta be.

A két inas a folyó felé vezette miladyt. Az asszony néma volt, csak tekintete szólt olyan ékesen, mint még talán soha, könyörögve pillantott hol egyikükre, hol másikukra.

Egyszer, amikor valamennyivel megelőzték a többieket, megszólította a két inast:

- Ezer aranyat kaptok, ha segíttek a menekülésben; ha meg gazdáitok kezére adtok, drágán fizették hálálomért, mert bosszúállóim itt járnak már a közelben.

Grimaud tétovázott. Mousqueton minden porcikája reszketett.

Athos meghallotta milady hangját, odasietett, Winter lord követte.

- Váltsák le az inasokat - parancsolta -, beszélt velük ez a nő, máris megbízhatatlanok.

Szóltak Planchet-nak és Bazinnek, és azok vették át Grimaud és Mousqueton helyét.

A folyópartra érve a hóhér miladyhez lépett, és kezét-lábát összekötötte.

Erre megszólalt az asszony, és rájuk ripakodott.

- Gyáva, nyomorult gyilkosok, tízen álltok össze egy asszony ellen; tudom, most nincs segítség, de lesz, aki bosszút áll értem, vigyázzatok!

- Maga nem asszony - szólt hidegen Athos -, nem emberi lény, maga pokolfajzat, akit most visszaküldünk a pokolba.

- Ó, a sok tisztes úr! Erény bajnokai! - rikácsolta milady. - Minden hiába: ha csak egy hajam szála is meggörbül, gyilkosok vagytok valamennyien.

- A hóhér nem gyilkos, ha öl is, asszonyom - szólt a vörös köpönyeges, megrázva széles kardját -, a hóhér a legvégső bíró: Nachrichter - ahogy szomszédaink, a németek nevezik.

Közben megkötözte a nőt, aki vadul felüvöltött; hangja furcsán, sötéten szállt tova az éjszakában, és beleveszett az erdő sűrűjébe.

- Ha bűnös vagyok, ha csakugyan elkövettem azt, amivel vádolnak - ordította milady -, állítsanak bíróság elé; maguk nem a bíráim, nem ítélhetnek el!

- Hát Tyburn? Azt hiába javasoltam? Miért nem akarta? - kérdezte Winter lord.

- Mert élni akarok! - kiáltotta dulakodva milady. - Mert nem akarok meghalni! Még olyan fiatal vagyok!

- Az a nő is fiatal volt, aki meghalt Béthune-ben, még fiatalabb is, mint kegyed, mégis megmérgezte, asszonyom - mondta D'Artagnan.

- Kolostorba vonulok, apáca leszek - hajtogatta milady.

- Apáca már volt, és otthagyta a kolostort, hogy a bátyámat tönkretegye - mondta a hóhér.

Milady felsikoltott rémületében, és térdre rogyott.

A hóhér felnyalábolta, hogy a csónak felé vigye.

- Jaj istenem! - kiáltozott az asszony. - Jaj istenem! vízbe fojtanak!

Olyan szívettépően sikoltozott, hogy D'Artagnan, aki a milady üldözésében olyan kérlelhetetlen volt, egy fatönkhöz támaszkodott, lehorgasztotta fejét, és mindkét kezét fülére tapasztotta, ám mégis egyre hallotta az asszony fenyegetőzését, sikoltozását.

D'Artagnan volt a legfiatalabb a férfiak között: meglágyult a szíve.

- Nem! Ez iszonyú! nem nézhetem tovább! Nem lehet, hogy így pusztuljon el ez a nő!

Milady meghallotta szavait; újra felderengett lelkében a remény.

- D'Artagnan! D'Artagnan! - kiáltotta a férfi felé. - Nem felejtheted el, hogy szerettelek!

A fiatalember megindult milady felé.

De Athos felkelt, kivonta kardját, és útjába állt.

- Még egy lépés, D'Artagnan - mondta -, s kardomba ütközöl.

D'Artagnan térdre hullva imádkozott.

- Rajta, hóhér - folytatta Athos -, teljesítsd kötelességedet.

- Örömest, uram - szólt a hóhér -, mert mint jó katolikus szentül hiszem, hogy igaz dolgot cselekszem, ha elbánok ezzel a nővel tisztem szerint.

- Jól van.

Athos milady elé állt.

- Megbocsátok minden gazságodért - mondta neki -, megbocsátom, hogy kettétörted jövőmet, tönkretetted becsületemet, bemocskoltad szerelmemet, mindörökre kiölted szívemben a reményt, és ezzel eljátszottad üdvösségemet. Halj meg békében.

Most Winter lord lépett elő.

- Megbocsátom, hogy megmérgezte a bátyámat, hogy megölette Buckingham herceget; megbocsátom szegény Felton halálát, megbocsátom, hogy az életemre tört. Haljon meg békében.

- Nekem pedig - mondta D'Artagnan -, bocsássa meg, asszonyom, hogy nemeshez méltatlan fondorlattal magamra vontam haragját; viszonzásul én is megbocsátom kegyednek szegény barátnőm halálát, és a kegyed bosszújának könyörtelen cselszövéseit; megbocsátom és megsiratom kegyedet, asszonyom. Haljon meg békében.

- I am lost! - suttogta milady. - I must die![35]

Felegyenesedett, körülhordozta lobogó tekintetét: mintha láng csapott volna ki a szeméből.

De nem látott semmit.

Hallgatózott. Semmi nesz.

Körülötte senki, csak ellenségei.

- Hol fogok meghalni? - kérdezte.

- A túlsó parton - felelt a hóhér.

A bárkához kísérte az asszonyt; amikor maga is beszállni készült, Athos pénzt nyomott a kezébe.

- Íme a bér a kivégzésért - mondta a hóhérnak -, hadd lássák, nem gyilkosok, hanem bírák vagyunk.

- Jól van - szólt a hóhér. - Most pedig ez a nő is tudja meg, hogy amit teszek, nem pénzért teszem, hanem kötelességet teljesítek.

S a folyóba vetette a pénzt.

A csónak megindult a Lys bal partja felé, vitte az ítéletvégrehajtót s az elítéltet; a többiek a jobb parton maradtak; térden állva néztek a csónak után.

A ladik lassan siklott a komp kötele mentén; éppen egy sápadt felhő úszott a víz fölött, az szórta rá derengő fényét.

Látták, amint kiköt a túlsó parton; utasainak körvonala feketén vált ki a rőt háttérből.

Átkelés közben milady észrevétlen kioldotta lábán a kötelet; amint a parthoz értek, kiugrott a csónakból, és futásnak eredt.

De síkos volt a talaj, a part szegélyén megcsúszott, és térdre bukott.

Bizonyára babonás félelem fogta el: megértette, hogy az ég is elpártolt tőle, ott maradt, ahol elesett, lehajtott fejjel, megkötözött kézzel.

A túlsó partról jól látták, amint a hóhér lassan fölemeli karját; a holdsugár megcsillant a széles pengén, a két kar lesújtott; hallották a pallos suhintását, az áldozat jajszavát, majd a csonka törzs földre dőlt a csapás alatt.

A hóhér levetette vörös köpenyét, a földre terítette, rátette a holttestet, mellé dobta a fejét, a köpeny négy sarkát összekötötte, vállára vetette, és megint a csónakba szállt.

A Lys közepén megállította ladikját, a terhet a víz fölé emelte, és nagy hangon így kiáltott:

- Legyen meg az Isten akarata!

S a vízbe dobta a testet, az pedig a mélységbe süllyedt, és elmerült a habokban.

A négy testőr három nap múlva visszaérkezett Párizsba; nem lépték túl szabadságukat, s még akkor este, szokás szerint, jelentkeztek Tréville úrnál.

- Nos, urak! Jól szórakoztak a kiránduláson? - kérdezte a derék testőrkapitány.

- Csodálatosan! - felelte Athos a maga és társai nevében.

A következő hónap hatodik napján a király, amint a bíborosnak megígérte, visszaindult Párizsból La Rochelle-be; még most is hatása alatt volt a megdöbbentő hírnek, hogy Buckinghamet megölték.

A királyné jól tudta ugyan, hogy a férfi, akit annyira szeret, veszélyben forog, mégsem akart hinni a fülének, amikor jelentették neki a halálhírt, sőt meggondolatlanul így kiáltott:

- Nem igaz! Levelet kaptam tőle.

Másnap azonban megbizonyosodott róla, hogy a gyászos hír igaz. La Porte, akit I. Károly parancsa éppúgy visszatartott Angliában, mint minden idegent, végre megérkezett, és átadta a királynénak Buckingham halotti ajándékát.

A király boldog volt, meg sem próbálta leplezni örömét, sőt szinte kérkedett vele a királyné előtt. XIII. Lajos gyenge jellem volt, nem tudta, mi a nagylelkűség.

De jó kedve nem tartott sokáig, ismét nyűgös hangulat telepedett rá; vonásairól hamar lehervadt a vidámság derűje; jól tudta: mihelyt a táborba ér, szolgasor vár rá, és mégis visszament La Rochelle-be.

Maga előtt látta a bíboros dermesztő, óriáskígyó-tekintetét, ő meg, mint a madárka, csak szökdécselt előtte ágról ágra, de hiába, nem menekülhetett.

Nem is volt hát valami nagyon vidám ez a visszatérés La Rochelle-be. Különösen a mi négy cimboránkon csodálkoztak váltig bajtársaik: komoran, lehorgasztott fejjel lovagoltak egymás mellett a sorban. Egyedül Athos emelte fel olykor-olykor széles homlokát; szeme megvillant, ajkán keserű mosoly játszadozott, azután ő is visszasüllyedt gondolataiba, akárcsak három barátja.

Mihelyt a kíséret a városba ért s a királyt szállására vezették, a négy cimbora vagy sátrába tért, vagy meghúzódott egy eldugott csapszékben; de nem kártyáztak, nem ittak, csak halkan beszélgettek, mindegyre figyelve, nem hallja-e szavaikat valaki.

Egy napon, miközben a király megszakította útját, hogy a szarka röpülését figyelje, négy barátunk pedig, szokás szerint, vadászat helyett az egyik útszéli kocsmában üldögélt, egy férfi vágtatott a fogadó elé lóhalálában La Rochelle felől, megállt a kapu előtt, betért egy pohár borra, és körülvizslatott a szobában, ahol a négy testőr iddogált.

- Hohó! D'Artagnan úr! - szólította meg a fiatalembert - ugye nem tévedek, kegyed az?

D'Artagnan odanézett, és nagyot rikkantott örömében. Rossz szellemét látta maga előtt, a meung-i ismeretlent, aki a Sírásók utcájában, majd Arras-ban is kisiklott a kezéből.

D'Artagnan kardot rántott, s az ajtóhoz rohant.

Csakhogy az ismeretlen ezúttal nem menekült el, hanem leszökkent a nyeregből, és D'Artagnan felé sietett.

- No, uram! - szólt a fiatalember. - Most hát helyben vagyunk, most már nem szalasztom el.

- Magam sem szeretném, ha elszalasztana, uram, mert éppen uraságodat keresem: a király nevében letartóztatom. Kérem, ne tiltakozzék, nyújtsa át a kardját; figyelmeztetem, hogy a fejével játszik.

- Kicsoda az úr? - kérdezte D'Artagnan. Leereszteni már leeresztette, de még nem adta át a kardot.

- Rochefort lovag - felelt az ismeretlen -, Richelieu bíboros úr fegyvernöke; parancsom van, hogy vezessem Őeminenciája elé uraságodat.

- Lovag uram - szólalt meg Athos, előrelépve - éppen Őeminenciájához igyekszünk; remélem, beéri annyival, ha D'Artagnan úr szavát adja, hogy egyenest La Rochelle-be siet.

- Az a parancs, hogy adjam át őreinek: azok majd a táborba kísérik.

- Nemesi szavunkat adjuk, uram, hogy magunk leszünk az őrei, de nemesi szavunkat adjuk arra is - fűzte hozzá Athos, összeráncolva szemöldökét -, hogy D'Artagnan úr nem válik meg tőlünk.

Rochefort lovag hátratekintett, és látta, hogy Porthos meg Aramis elállta az ajtót; megértette, hogy ki van szolgáltatva a négy férfinak.

- Uraim - mondta ekkor -, ha D'Artagnan úr átnyújtja kardját, és ő is becsületszavát adja, akkor beérem ígéretükkel, hogy D'Artagnan urat Őeminenciája szállására kísérik.

- Szavamat adom, uram - mondta D'Artagnan -, tessék, itt a kardom.

- Jobb is így - szólt Rochefort -, legalább folytathatom utamat.

- Ha miladyhez indul - mondta hidegen Athos -, úgyis hiába, nem találja meg.

- Mi történt vele? - kérdezte Rochefort, felkapva fejét.

- Jöjjön vissza a táborba, majd megtudja.

Rochefort egy pillanatig tűnődött, azután, minthogy amúgy sem voltak egynapi járásnál messzebb Surgerès-től, ameddig a bíboros a király elé ment, úgy döntött, megfogadja Athos tanácsát - és maga is visszatér velük.

Már csak azért is jobb, ha ezt teszi, mert így szemmel tarthatja a foglyot.

Így hát útnak eredtek.

Másnap délután három órakor értek Surgerès-be. Itt várta a bíboros XIII. Lajost. A miniszter meg a király körüludvarolta egymást, boldogok voltak, hogy ha véletlenül is, de szerencsésen megszabadultak veszélyes ellenfelüktől, aki egész Európát Franciaországra uszította. Rochefort közben már értesítette Richelieu-t, hogy D'Artagnan fogságba került, s mivel a bíboros alig várta, hogy beszéljen vele, elbúcsúzott a királytól, és meghívta, tekintse meg másnap az immár befejezett zárógátat.

Este ért szállására a La Pierre hídhoz; a ház kapujában ott várta D'Artagnan lefegyverezve s a három testőr fegyveresen.

Ezúttal ő volt a nyeregben, zordon pillantást vetett hát a négy cimborára, majd D'Artagnanra tekintett, és intett neki, hogy kövesse.

D'Artagnan engedelmeskedett.

- Megvárunk, D'Artagnan - szólt Athos olyan hangosan, hogy a bíboros is hallja.

Őeminenciája összevonta szemöldökét, egy pillanatra megállt, majd némán folytatta útját.

D'Artagnan belépett a bíboros után, az ajtót pedig nyomban őrség állta el. Őeminenciája bevonult dolgozószobájába, és intett Rochefort-nak, vezesse be az ifjú testőrt.

Rochefort teljesítette a parancsot, azután eltávozott.

D'Artagnan magára maradt, szemtől szembe a bíborossal; most találkozott vele másodízben, és - mint később mondta - mérget vett volna rá, hogy ez lesz utolsó találkozásuk.

Richelieu a kandallóhoz támaszkodott; D'Artagnantól egy asztal választotta el.

- Uraságodat parancsomra tartóztatták le - mondta D'Artagnannak.

- Hallottam, kegyelmes uram.

- Tudja miért?

- Nem, kegyelmes uram; erre csupán egy ok lehet, de ezt még Eminenciád sem ismeri.

Richelieu metsző pillantást vetett a fiatalemberre.

- Ugyan! - mondta. - Hogy értsem ezt?

- Ha kegyeskedik tájékoztatni, mi a vád ellenem, akkor majd én is elmondom, mit követtem el.

- Mi a vád? Olyasmi, aminél jóval kevesebbért is sokan a fejükkel lakoltak, bár magasabb polcon ültek, mint uraságod! - mondta a bíboros.

- Hallgatom, kegyelmes uram! - szólt D'Artagnan olyan nyugodtan, hogy a bíboros szinte hüledezett.

- Az a vád, hogy levelez az ország ellenségeivel, hogy kifürkészi az állam titkait, s hogy megpróbálta meghiúsítani főparancsnoka terveit.

- És ki vádol ezzel, kegyelmes uram? - kérdezte D'Artagnan, mert gyanította, hogy milady keze van a dologban. - Egy asszony, akit megbélyegzett a francia törvény, aki Franciaországban is, Angliában is férjhez ment; aki megmérgezte második férjét és kis híján engem is!

- Hogy értsem ezt, uram! - kiáltotta ámuldozva a bíboros - és miféle asszonyról beszél?

- Milady Winterről - felelte D'Artagnan -, igen, milady Winterről; Eminenciád bizonyára mit sem tudott gazságairól, midőn bizalmával megajándékozta.

- Uram - szólt a bíboros -, ha milady Winter elkövette ezeket a bűnöket, akkor bűnhődni fog.

- Már megbűnhődött, kegyelmes uram.

- Ki büntette meg?

- Mi.

- Milady Winter börtönben van?

- Milady Winter meghalt.

- Meghalt! - ismételte a bíboros, mintha nem hinne fülének - meghalt! azt mondja, meghalt?

- Három ízben akart megölni, s én megbocsátottam neki, de megölte azt az asszonyt, akit szerettem. Akkor elfogtam őt barátaimmal, törvénybe szólítottuk, és halálra ítéltük.

Ezután elmondta, hogyan mérgezte meg Bonacieux-nét milady a béthune-i karmelita zárdában; hogyan ítélték el a magányos házikóban, s hogyan végezték ki a Lys partján.

A bíboros ritkán borzongott, most azonban végigfutott hátán a hideg.

Azután, mintha kimondatlan gondolat kerítené hatalmába, komor vonásai lassanként felderültek, és végül tökéletes derű ömlött el rajtuk.

- Ezek szerint - szólalt meg, és szelíd hangja különös ellentétben állt szigorú szavaival -, az urak saját maguk bíráskodtak saját ügyükben, mintha nem tudnák, hogy aki önkényesen büntet másokat, az gyilkosságot követ el!

- Kegyelmes uram, esküszöm, egy pillanatig sem harcolok az életemért. Ami büntetést rám szab Eminenciád, elviselem. Az életet nem becsülöm sokra, nem félek a haláltól.

- Igen, uram, tudom: uraságod kemény legény - szólt a bíboros csaknem kedvesen -, meg is mondom hát jó előre: bíróság elé kerül, sőt el is ítéljük.

- Bárki más azt mondhatná Eminenciádnak, hogy máris zsebében a felmentés, de én csak annyit mondok: parancsoljon velem, kegyelmes uram, készen állok.

- Micsoda felmentés? - csodálkozott Richelieu.

- Igen, a felmentés, kegyelmes uram - mondta D'Artagnan.

- Ki írta alá? A király?

Valami sajátságos megvetés csengett a bíboros hangjában.

- Nem; Eminenciád személyesen.

- Én? Megbolondult, uram?

- Eminenciád bizonyára megismeri saját keze vonását.

És D'Artagnan átnyújtotta a bíborosnak az értékes papírt, melyet Athos csikart ki miladytől, és D'Artagnannak adott menlevélként.

Richelieu kézbe vette az iratot, és lassan, tagolva olvasta:

Jelen sorok birtokosa parancsom szerint és az állam érdekében tette, amit tett.

1627. december 3.

Richelieu

Azután hosszan, mélyen elgondolkozott, de nem adta vissza D'Artagnannak a papirost.

- Azt latolgatja, milyen kivégzés lesz a legmegfelelőbb - gondolta D'Artagnan -, eh! bánom is én! legalább meglátja, hogyan hal meg egy igazi nemes.

Éppen a legjobb kedvében volt hozzá, hogy hősiesen szembe nézzen bármi halállal.

Richelieu pedig egyre csak tűnődött, és morzsolgatta kezében a papírt. Végre feltekintett, sasszemét a fiatalember egyenes, nyílt, értelmes vonásaira szegezte, egy hosszú hónap szenvedéseit olvasta le könnyszántotta arcáról, és immár harmad- vagy negyedízben ötlött eszébe, milyen szép jövő várhatna a fiúra, hiszen még alig huszonegy éves, és mennyi hasznot hajtana ügyes gazda kezében a tettereje, bátorsága, eleven esze.

Másrészt milady tömérdek gazsága, hatalma, ördögi egyénisége nemegyszer megrémítette már. Titokban szinte örült, hogy örökre megszabadult veszélyes cinkosától.

Lassan darabokra tépte a papírt, melyet D'Artagnan nagylelkűen átadott neki.

- Végem van - gondolta D'Artagnan.

Mélyen meghajolt a bíboros előtt, mintha azt mondaná: "Uram, legyen meg a Te akaratod."

A bíboros az asztalhoz lépett, és csak úgy állva, néhány sort vetett egy csaknem egészen teleírt pergamenre, majd rányomta pecsétjét.

- Most írja alá az ítéletemet - mondta magában D'Artagnan -, megkímél a Bastille-tól s a bírósági huzavonától. Igazán szép tőle.

- Tessék, uram - mondta neki a bíboros -, elvettem uraságodtól az egyik felhatalmazást, másikat adok helyette. Az oklevélen üresen hagytam a név helyét, töltse ki saját maga.

D'Artagnan habozva nyúlt az iratért, és belepillantott.

Testőr hadnagyi kinevezés volt.

Térdre hullott a bíboros előtt.

- Kegyelmedé az életem, Eminenciás uram - rebegte -, parancsoljon velem ezentúl. De, sajnos, nem érdemlek ilyen nagy kegyet: három jó barátom sokkal méltóbb rá, sokkal inkább megszolgálták...

- Derék fickó maga, D'Artagnan - vágott szavába a bíboros, és barátságosan megveregette vállát. Tetszett neki, hogy végre megtörte ezt a szilaj jellemet. - Bánjon tetszése szerint a kinevezéssel. De ne feledje, hogy uraságodnak adtam, ha a név kitöltetlen is.

- Sosem felejtem el - felelte D'Artagnan -, efelől bizonyos lehet, kegyelmes uram.

A bíboros megfordult, és hangosan kiszólt:

- Rochefort!

A lovag nyilván az ajtónál állhatott, mert nyomban betoppant.

- Rochefort - mondta a bíboros -, nézze meg jól D'Artagnan urat. Barátaim sorába fogadom, öleljék hát meg egymást, s akinek kedves az élete, az jól vigyázzon!

Rochefort és D'Artagnan tessék-lássék összeölelkezett, de a bíboros résen állt, rajtuk tartotta éles szemét.

Egyszerre léptek ki a szobából.

- Még találkozunk, uram, igaz-e?

- Amikor óhajtja - felelte D'Artagnan.

- Ami késik, nem múlik - mondta Rochefort.

- Tessék? - szólt közbe Richelieu, kinyitva ajtaját.

A két férfi egymásra mosolygott, kezet szorított, és mélyet bókolt a bíboros felé.

- Már éppen fogytán volt a türelmünk - fogadta Athos D'Artagnant.

- Itt vagyok, barátaim! - felelte D'Artagnan'- szabadon, mint a madár, sőt magas kegyben.

- Remélem, elmondja, hogyan csöppent bele.

- Még ma este.

És valóban, még akkor este megjelent Athos lakásán. Barátja éppen spanyol borocskáját szopogatta, ez volt, számára az esti ájtatosság.

Elmondta neki, mi történt vele a bíborosnál, azután előhúzta zsebéből a kinevezést.

- Tessék, jó Athosom - mondta neki -, ez természetesen kegyedet illeti.

Athos, mint mindig, szelíden, kedvesen mosolygott.

- Athosnak - szólt - túl sok ez, fiacskám; La Fère grófnak meg túl kevés. Tartsa meg azt a kinevezést; sajnos, elég nagy árat fizetett érte.

D'Artagnan elköszönt, és azután Porthosnál kopogtatott.

Barátját a tükör előtt találta. Káprázatos csipkedísszel borított, gyönyörű ruhában páváskodott.

- Á! kegyed az, kedves barátom - fogadta D'Artagnant. - Nos mit szól új ruhámhoz?

- Csodás! - mondta D'Artagnan. - De én még szebb ruhát ajánlok kegyednek.

- Nono! - szólt Porthos.

- Úgy bizony: hadnagyi egyenruhát.

Elmondta Porthosnak találkozását a bíborossal, majd kihúzta zsebéből a kinevezést.

- Tessék, cimbora - mondta neki -, írja rá a nevét, és legyen jó parancsnokom.

Porthos rápillantott a pergamenre, azután D'Artagnan nagy ámulatára visszaadta.

- Hát igen, - szólt -, nagyon jólesne, nem tagadom, de nem sokáig élvezhetném ezt a nagy kegyet. Mialatt Béthune-ben jártunk, meghalt hercegnőm férjura, s az elhunyt úri ember pénzesládája oly hívogatóan tárja felém karját, hogy nem tehetek mást; elveszem az özvegyet. Amint látja, éppen esküvői ruhámat próbálom. Tartsa meg hát magának, kedves barátom, a kinevezést.

És visszaadta D'Artagnannak a pergament.

A fiatalember továbbment Aramishoz.

Aramis egy imazsámolyon térdepelt, előtte kinyitott imakönyve, abba hajtotta homlokát.

Elmondta neki is találkozását a bíborossal, majd harmadízben is előhúzta zsebéből a kinevezést.

- Kedves barátunk, homályba rejtőző vezércsillagunk és támogatónk - mondta neki -, fogadja el ezt a kinevezést. Bármelyikünknél jobban kiérdemelte, hisz mindig üdvös eredmény követte bölcs tanácsait.

- Drága barátom! - szólt Aramis. - Sajnos, legutóbbi kalandjaink folytán végképp megutáltam a világi életet meg a kardot. Végérvényesen kész az elhatározásom: az ostrom után bevonulok a lazaristákhoz. Kedves D'Artagnan, tartsa meg hát a kinevezést; az Isten is katonának teremtette; érdemes, merész kapitány lesz kegyedből.

D'Artagnan szemében a hála s az öröm könnye csillogott. Visszament Athoshoz, aki most is asztala mellett ült, s utolsó pohár malagaborát villogtatta a lámpafényben.

- Hát ők is visszautasították! - mondta neki.

- Nem is méltó rá senki úgy, mint kegyed, fiacskám.

Tollat fogott, ráírta D'Artagnan nevét a kinevezésre, és kezébe nyomta a pergament.

- Nem lesz hát több barátom! - szólt a fiatalember. - Magamra maradok keserű emlékeimmel...

Kezébe hajtotta fejét, és két könnycsepp gördült le arcán.

- Fiatal vagy még, fiam - felelte neki Athos -, s az idő megédesíti majd keserű emlékeidet.

La Rochelle most már hiába várta segítségül az angol hajóhadat és a Buckingham ígérte hadosztályt. A város egy évig tartó ostrom után megadta magát. 1628. október 28-án aláírták a fegyverletételt.

A király ugyanezen év december 23-án ünnepélyesen visszatért Párizsba. Olyan diadalmasan fogadták, mintha nem is franciákon aratott volna győzelmet, hanem idegen ellenségen. A Szent Jakab-városon át vonult be, lombokkal díszített diadalívek alatt.

D'Artagnan felöltötte a hadnagyi ruhát. Porthos kilépett a szolgálatból, s még a következő évben feleségül vette Coquenard-né asszonyt: az áhítozott pénzesláda nyolcszázezer frankot rejtegetett.

Mousqueton káprázatos libériát kapott, s élete legfőbb vágya valóra vált: aranyos hintó hátsó lépcsőjén kocsikázhatott városszerte.

Aramis egyik lotharingiai útján hirtelen eltűnt szem elől, s többé egy sort sem írt barátainak. Később tudták meg - Chevreuse asszony árulta el két-három szeretőjének -, hogy szerzetbe lépett az egyik nancyi kolostorban.

Bazin laikus testvér lett.

Athos egészen 1631-ig D'Artagnan parancsnoksága alatt testőrködött, amikor is, egyik touraine-i utazása után, ő is kilépett a szolgálatból. Arra hivatkozott, hogy kisebbfajta örökségre tett szert Roussillonban.

Grimaud követte Athost.

D'Artagnan háromszor verekedett meg Rochefort-ral, mind a háromszor megsebesítette.

- Legközelebb biztosan megölöm - mondta neki, miközben fölsegítette.

- Kegyednek is, nekem is legjobb lesz talán, ha most már abbahagyjuk - válaszolt a sebesült. - Kutyateremtette! akár hiszi, akár nem, mindig a barátja voltam, hiszen csak egy szavamba került volna a bíborosnál, s a legelső alkalommal kitörte volna a nyakát.

Most már őszintén összeölelkeztek; egyikük sem forgatott hátsó gondolatot a fejében.

Planchet, Rochefort jóvoltából, őrmester lett a gárdisták századában.

Bonacieux úr vígan élt, hírét sem hallotta feleségének soha többé, és - őszintén szólva - rá sem hederített. Egy napon, eléggé oktondin, ismét felhívta magára a bíboros figyelmét, Richelieu pedig azt üzente neki, gondja lesz rá, hogy soha többé ne lásson hiányt semmiben. Így is lett: Bonacieux úr másnap este hétkor elindult a Louvre-ba, és többé színét sem látták a Sírásók utcájában; a jól értesültek szerint, Őeminenciája bőkezű gondoskodása folytán, valahol az egyik királyi kastélyban kapott élethossziglan ellátást és lakást.

Vége

29. Tristan L'Hermite, VII. Károly és XI. Lajos egyik főtisztviselője, aki a százéves háború után meglehetősen erőszakos és gátlástalan eszközökkel igyekezett rendet teremteni Franciaországban. ^[VISSZA]

30. 1672 augusztusában volt Navarrai Henrik, a későbbi IV Henrik király esküvője az uralkodó IX Károly húgával, Margittal. Ennek ünnepségein részt vettek a protestáns hugenotta párt vezetői és velük sok protestáns főúr és nemes; maga Henrik is protestáns volt. Ezeket a Párizsban időző protestánsokat az esküvői ünnepségeket követő éjszakán, augusztus 23-án, Szent Bertalan éjszakáján, illetve hajnalán meglepték és lemészárolták Guise-ek a katolikus párt vezérei s állítólag az anyakirálynő Medici Katalin kezdeményezésére. Ez a Párizsban, de más francia városokban is lefolyt vérengzés a Szent Bertalan-éjszaka. ^[VISSZA]

31. Zsoltár: a mélységből kiáltok hozzád. Temetésen énekelték. ^[VISSZA]

33. Lucretia római hölgy volt, akin Tarquinius Superbus, a rómaiak hetedik, utolsó királyának fia, Sextus erőszakot követett el. Lucretia kétségbeesésében öngyilkos lett. Ez az esemény pattintotta ki Brutus mozgalmát, melynek eredménye i. e. 510-ben a királyság megdöntése és a köztársaság megalapítása lett. Lucretianak az olyan nemes gondolkodású nőt mondják, aki erényét életénél is többre becsüli, s inkább választja a halált, mint a gyalázatot. ^[VISSZA]

34. Makkabeus Júdás zsidó szabadsághős; apjának, Matatiásnak halála után ő állt élére annak a szabadságharcnak, melyet a zsidók függetlenségükért és vallásukért vívtak a szírekkel. Júdás i. e. 160-ban halt hősi halált. Nevét a szabadsághősökre szokták alkalmazni. A Makkabeusok és harcaik történetét a biblia mondja el. (Makkabeusok: 2. könyve.) ^[VISSZA]

35. I am lost, I must die: végem van, meg kell halnom. ^[VISSZA]

---