ELSŐ KÖTET



ELŐSZÓ

melyben megnyugtatjuk a tisztelt olvasót, hogy most következő történetünk hőseinek,
bár nevük végződése -os és -is, semmi közük a mitológiához

Körülbelül egy esztendeje, amikor a Királyi Könyvtárban anyagot gyűjtöttem könyvemhez, XIV. Lajos történetéhez, véletlen D'Artagnan úr emlékirataira, bukkantam; Pierre Rouge-nál nyomták Amsterdamban; így szokták rendszerint e korban a szerzők, ha meg akarták írni az igazságot, de nem ragaszkodtak ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb időt töltsenek a Bastille-ban. A cím csalogató volt. A könyvet - természetesen az igazgató engedélyével - hazavittem, és egy szuszra végigolvastam.

Nem szándékszom itt az érdekes mű elemzésébe bocsátkozni; mindössze figyelmébe ajánlom azoknak az olvasóimnak, akik élvezik a korrajzokat. Mesterien odavetett arcképekre bukkanhatnak benne; és bár e vázlatokat többnyire kaszárnya-bejáratokra és kocsmafalakra firkantotta a szerző, mégis teljes élethűségükben ráismerhetnek XIII. Lajosnak, Ausztriai Annának, Richelieu-nek, Mazarinnek és a kor legtöbb udvaroncának képére; mintha csak Anquetil úr műveiben szerepelnének.

Ám közismert tény, hogy a költő szeszélyes képzeletét nem mindig ugyanaz fogja meg, mint a legtöbb olvasót. Márpedig, jóllehet, mi is éppúgy csodáltuk az említett finomságokat, mint ahogy nyilván csodálni fogják leendő olvasói, mégis, figyelmünket elsősorban olyasvalami vonta magára, amire addig bizonyára ügyet sem vetett senki.

D'Artagnan elmondja, hogy amikor első ízben látogatta meg Tréville urat, a királyi testőrség kapitányát, előszobájában három fiatalemberre bukkant; azok már abban a dicső alakulatokban szolgáltak, ahová bejutni neki is legfőbb becsvágya volt; a fiatalemberek neve: Athos, Porthos és Aramis.

Nem tagadjuk, ugyancsak megakadt a szemünk e három idegenszerű néven; rögtön gyanítani kezdtük, hogy valószínűleg álnevek csupán; talán híres-neves férfiakat álcázott velük D'Artagnan; bár az is lehet, hogy a költött nevek gazdái önként keresztelték el magukat ilyeténképpen egy napon, amikor szeszélyből, elégedetlenségből vagy szorult anyagi helyzetük sürgetésére egyszerű testőrzubbonyt öltöttek.

E szokatlan nevek annyira feltüzelték kíváncsiságunkat, hogy e perctől fogva nem volt többé maradásunk; minden korabeli művet végigfirtattunk, hogy a nevek viselőinek valamiképpen nyomára leljünk.

Egész fejezetet kitöltene, ha csupán a címét sorolnánk fel annak a töméntelen könyvnek, melyeket evégből böngésztünk, s ez talán fölöttébb tanulságos, de minden bizonnyal meglehetősen unalmas lenne olvasóinknak. Ezért csupán annak közlésére szorítkozunk, hogy amikor eredménytelen kutatásaink után már-már feladtunk minden reményt, és abba akartuk hagyni búvárkodásainkat, végül is, nagyhírű és tudós barátunk, Paulin Páris tanácsait követve, a 4772 vagy 4773-as sz. alatt - már nem emlékszünk egészen biztosan -, egy infolio kéziratra akadtunk, mely ezt a címet viselte:

"La Fère gróf úr emlékiratai némely eseményekrol, melyek XIII. Lajos király uralkodásának vége felé és XIV. Lajos király uralkodásának kezdetén történtek Franciaországban."

Ez a kézirat volt végső reményünk, képzelhetik hát, micsoda öröm volt, amikor belelapoztunk, és a huszadik lapon Athos, a huszonhetediken Porthos és a harmincegyediken Aramis nevére bukkantunk.

Úgy éreztük, valóságos csoda történt, hogy korunkban, amikor a történetírás tudománya oly magas fokot ért el, egy teljesen ismeretlen kéziratot sikerült felfedeznünk. Tüstént engedélyért folyamodtunk hát, hogy kinyomassuk; úgy gondoltuk, legalább idegen poggyásszal jussunk be a Történelem és Széptudományi Akadémiára, ha már - mint igen valószínű - a sajátunk nem nyitja meg előttünk a Francia Akadémia kapuit. Mondanunk sem kell, igen könnyen megkaptuk a kegyes hozzájárulást; amit ezennel itt nyomban írásban tanúsítunk; nyilvános cáfolatául egyes rosszhiszemű híresztelésnek, melyek szerint kormányunk meglehetősen félvállról veszi az irodalmárokat.

Most hát ennek az értékes kéziratnak első részét tárjuk olvasóink elé azzal a címmel, amely legjobban illik hozzá, és megígérjük, hogy ha az első rész - amiben percig sem kételkedünk - megérdemelt sikert arat, tüstént közreadjuk a másodikat is.

Még csak ennyit: ha már a keresztapa amúgy is a gyerekek második apja, kérjük az olvasót, mulatságáért, vagy bosszúságáért a felelősséget ránk, ne La Fere grófra hárítsa.

Most pedig lássuk a történetet.

 

IDŐSB D'ARTAGNAN HÁROM AJÁNDÉKA

1625 április havának első hétfőjén Meung neves városa, a Rózsa regénye[1] szerzőjének szülőhelye, olyan tökéletes zűrzavar képét mutatta, mintha a hugenották itt akarnának második La Rochelle-t rendezni. Több polgár, amikor látta, hogy az asszonyok a Fő utca felé menekülnek, és hallotta, hogy a gyerekek a házak ajtóiban óbégatnak, sebtében páncéljába bújt, és muskétával vagy alabárddal megtámogatva meglehetősen ingatag bátorságát, a Szabad Molnár vendégfogadó felé loholt, amely előtt, percről percre dagadozva, sűrű, lármás és kíváncsi tömeg tülekedett.

Ekkoriban igen gyakran szállta meg a lakosságot vakrémület: alig volt nap, hogy hol ebben, hol abban a városban fel ne jegyzett volna efféle eseményt a krónika. Harcoltak egymással a földesurak; harcolt a bíborossal a király; harcolt a királlyal a spanyol. Ezeken a leplezett vagy leplezetlen, titkolt vagy nem is titkolt háborúkon kívül, harcoltak mindenki ellen az útonállók, a koldusok, a hugenották, a farkasok és a lakájok. A polgárok mindig fegyvert fogtak az útonállók, a farkasok, a lakájok ellen - nemegyszer a földesurak és hugenották ellen, néha a király ellen is, de a bíboros és a spanyol ellen: soha. E megrögzött szokás értelmében a felül mondott 1625 április havának első hétfőjén a polgárok, mivel zsivajt hallottak, de sem a sárga-vörös zászlót, sem Richelieu herceg uniformisát nem látták, rohanvást a Szabad Molnár fogadó felé iramodtak.

Ott azután valamennyien szemtől szembe láthatták és megállapíthatták, mi okozta a ribilliót.

Hogy mi? Egy fiatalember... - vessük papírra vázlatos leírását. Ilyen lehetett tizennyolc éves korában Don Quijote - megszokott jelmeze, páncélinge és combvértje nélkül: Don Quijote gyapjúzekében, melynek hajdani kék színe a borvörös és azúrkék leírhatatlan árnyalatává fakult. Arca hosszúkás, barna; pofacsontja kiugró (ravaszság jele); állkapcsának oldalizmai roppantul kidagadnak, és csalhatatlanul jelzik, hogy a fiatalember, ha nem volna is kerek baszk sapka a fején, gascogne-i, no de ráadásul kerek sapkája is van, és rajta - mi tagadás - valami toll; tekintete nyílt és okos; orra horgas, de rajza finom; sihederhez túl nagy, meglett emberhez túl kicsiny. Gyakorlatlan szem utazgató majorosfinak nézhette volna, ha bőrövén hosszú kard nem fityeg, tulajdon lábszárát verdesve amikor gyalog jár, és paripája borzas szőrét, ha lovagol.

Mert az úrfinak paripája is volt, méghozzá olyan feltűnő, hogy mindenki szeme belebotlott: béarni mokány lovacska, alig tizenkét-tizenhárom éves, szalmasárga; farkának szőre mind egy szálig kihullott, a lába viszont annál pókosabb; fejét lelógatja, mélyen a térde alá, s ezért számára teljesen fölösleges a zablaszíj; naponta megjárja a maga nyolc mérföldjét, ha esik, ha fúj. Ez idő tájt mindenki értett a lovakhoz; és amikor az említett paripa megjelent Meung-ben - körülbelül negyedórája kocogott be a beugencyi kapun -, hatalmas szenzációt keltett, és ez nem kis mértékben kihatott lovasára is, mégpedig ugyancsak kedvezőtlenül, mivelhogy a paripa kiváló tulajdonságait remekül leplezte szabálytalan mozgása és furcsa szőrzete.

Ez a szenzáció annál kínosabban érintette az ifjú D'Artagnant - e névre hallgatott e második Rocinante Don Quijoteja -, mivel nem áltatta magát, és tisztán látta, hogy akármilyen kitűnő lovas, paripája nevetségessé teszi; vakarta is a fejét, mikor idősb D'Artagnan úrtól ajándékba kapta. Tudván tudta, hogy az állat legalább húsz frankot ér: az is igaz, hogy a ló átadását kísérő szavak értéke fel sem becsülhető.

- Fiam - szólt hozzá nemes gascogne-i atyja, abban a színtiszta béarni tájszólásban, melyről IV. Henrik soha életében nem bírt leszokni -, fiam, ez a ló atyád házában jött a világra, immáron tizenhárom esztendeje; itt is élt azóta: már csak azért is szeresd. Ne add el soha, várd meg, amíg békességben, tisztességben elviszi a vénség, ha csatába indulsz vele, kíméld: régi cseléd ez. Amikor az udvarba jutsz - folytatta idősb D'Artagnan úr -, ha egyáltalában osztályrészül jut e kitüntetés (bár ősi nemességed erre teljes mértékben feljogosít), viseld becsülettel nemesi neved: becsülettel viselték őseid is ötszáz esztendőn át, érted is, a tiéidért is. Tiéd: a szüleid és jó barátaid. Ne tűrj el soha semmit, csupán a bíboros úrtól és a királytól. Ma nemes ember csupán bátorsággal juthat előre, bátorsággal, semmi egyébbel. Talán épp abban a pillanatban szalasztod el a szerencse horgát, amikor gyáván megremegsz. Fiatal vagy, légy bátor két okból is; először, mert gascogne-i vagy, másodszor, mert a fiam vagy. Ne ijedj meg az alkalomtól; keresd a kalandot. Megtanítottalak a kardforgatásra; inad akár a vas, a csuklód acél; verekedj derűre-borúra; verekedj, már csak azért is, mert a párbaj tilos, tehát kétszeresen bátor, aki verekszik. Nincs egyebem, fiam, csupán ez a tizenöt tallér, ez a ló és tanácsaim; többet nem adhatok. Anyád sem akar puszta kézzel elereszteni; tőle egy sebkötöző balzsam receptjét kapod; egy cigányasszonytól szerezte, csodálatos ereje van: minden sebet meggyógyít, kivéve a szív sérüléseit. Használj mindent egészséggel; élj boldogan és sokáig. - Most pedig búcsúzóul csak ennyit: példaképet állítok elébed, nem a magamét, mert én az udvarig sosem jutottam, csupán a vallásháborúkban verekedtem mint önkéntes; legyen hát példaképed Tréville úr, egykori szomszédom, akit gyermekkorában az a kitüntetés ért, hogy játszótársa volt XIII. Lajos királynak - áldás nevére! Játszadozásuk olykor verekedéssé fajult, és e csetepatékban nem mindig Tréville úr húzta a rövidebbet. Ökölcsapásaival megszerezte a király barátságát és megbecsülését. Később Tréville úr másokkal verekedett első párizsi útján öt ízben; néhai jó királyunk halála és ifjú király urunk nagykorúsága között - háborúságot, ostromokat számba sem véve - hét ízben; attól fogva pedig a mai napig talán száz alkalommal is! Ezért is lett belőle törvények, rendeletek és ítéletek ellenére, testőrkapitány; egy egész sereg ördögnek parancsol, igen nagyra tartja őket a király, és fél tőlük a kardinális úr, pedig az, mindenki tudja, nem ijed meg a saját árnyékától. Mindezen túl Tréville úr tízezer tallért keres évente; szóval igen nagy úr. - Ő is úgy kezdte, mint te; keresd föl hát ezzel a levéllel, őt kövesd, járj az ő nyomdokain.

Azzal D'Artagnan úr fia derekára kötötte saját kardját, gyöngéden megcsókolta mindkét felől, és ráadta atyai áldását.

A fiatalember kilépett apja szobájából; anyja már várta a híres recepttel; gondolhatjuk, hogy elég gyakran lesz rá szükség, ha a fiatalember megfogadja az imént hallott tanácsokat. Ez a búcsúzás hosszabb és gyöngédebb volt, mint az előbbi, nem mintha D'Artagnan úr nem szerette volna a fiát, egyetlen magzatát, D'Artagnan úr azonban fiatalember volt, és úgy érezte volna, férfihoz méltatlan az elérzékenyülés; D'Artagnanné viszont csupán asszony, sőt anya. - Bőven hullatta könnyeit, és ifjabb D'Artagnan úrban, tegyük hozzá, dicséretére, bármint igyekezett is, hogy egy reménybeli testőrhöz méltó szilárdságot tanúsítson, felülkerekedett a természet, derekasan pergett szeméből a könny; alig felét sikerült kínos-keservesen lenyelnie.

A fiatalember még aznap útnak indult, felszerelkezve a három atyai ajándékkal, vagyis, mint említettük, a tizenöt tallérral, a lóval és a Tréville úrnak szóló levéllel; amint helyesen gyanítjuk, a tanácsokat ráadásul kapta.

Ezzel a vade mecummal birtokában D'Artagnan kívül-belül megszólalásig hű hasonmása volt a cervantesi hősnek; nem is volt szerencsétlen ötlet, hogy hozzá hasonlítottuk, amikor történetírói kötelességünk szerint arcképét papírra vetettük. Don Quijotenak óriás volt minden szélmalom, hadsereg minden birkanyáj; ifjabb D'Artagnannak sértés volt minden mosoly, kihívás minden tekintet. Így aztán, mialatt Tarbes-tól Meung-ig ért, egyre-másra ökölbe szorította a kezét, és napjában tízszer is kardjához kapott; ökle mégsem ütközött össze az állkapocsokkal, és kardja sem került elő hüvelyéből. Nem mintha az istenverte sárga ló megjelenése nem ingerelte volna mosolygásra a járókelőket, de odafenn a magasban jókora kard csörömpölt a lovas oldalán, s a kard fölött büszke, sőt vad tekintet villogott - így hát a járókelők elnyomták derültségüket, vagy ha az minden elővigyázatosságuk ellenére mégiscsak előtört, legalább azon fáradoztak, hogy ókori álarcok módjára csupán fél képükkel nevessenek. D'Artagnan érzékenysége és méltósága tehát csorbítatlan maradt, míg csak az átkozott Meung városába nem ért.

Itt azonban, amint éppen lefelé kászálódott lováról a Szabad Molnár kapujában - és bizony sem gazda, sem inas vagy lovász nem sietett elébe, hogy a kengyelből lesegítse -, az egyik földszinti ablak nyílásában arányos termetű, büszke képű nemes urat pillantott meg; a kissé gúnyoros modorú férfi két másik férfival beszélgetett, s azok szemlátomást tisztelettel hallgatták. D'Artagnan, szokása szerint természetesen azt hitte, róla folyik a szó, és hegyezni kezdte a fülét. Ezúttal nem is nagyon tévedett, bár nem róla, hanem lováról csevegtek. A nemes úr a ló tulajdonságait vette sorra hallgatói előtt, és mivel azok, mint már említettem, igen nagy tisztelettel követték előadását, sűrűn félbeszakították kacagásukkal. Már a mosolygásnak az árnyéka is lángra lobbantotta volna a fiatalember dühét; képzelhetjük, milyen hatással volt rá az ilyen zajos derültség.

Mégis, D'Artagnan mindenekelőtt szerette volna alaposabban szemügyre venni az illetőt, aki így pimaszkodni merészel vele. Gőgösen rátekintett az idegenre, majd felnyársalta szemével; negyvenöt éves férfi lehet, szeme fekete, pillantása átható, bőre sápadt, orra erősen rajzolt, hibátlanul vágott fekete bajusza van: lila ujjast és lila szalagos térdnadrágot visel; ujjasának egyetlen dísze a szokásos többszörös hasíték: ingének ujja ezen bújik át. A térdnadrág és az ujjas, jóllehet vadonatúj mind a kettő, gyűrött, mint az úti ruhák, ha sokáig törődtek az utazó kosárban. D'Artagnan gyorsan rendkívül tüzetesen figyelte meg e részleteket; ösztöne kétségkívül azt súgta neki, hogy az ismeretlen férfinak még fontos szerepe lehet életében.

D'Artagnan történetesen épp abban a pillanatban szögezte a lila ujjast viselő nemes úrra tekintetét, amikor az a béarni lovacskáról szóló fejtegetéseinek legtudományosabb és legmélyrehatóbb részletéhez ért; két hallgatója ismét felkacagott, sőt, szokása ellenére, még ő maga is - ha szabad ezt a kifejezést használnunk - halvány tétova mosolyra húzta a száját. Most már semmi kétség: a sértés D'Artagnan ellen irányult. Az, a kézzelfogható bizonyság hatására szemébe húzta baszk sapkáját, és miközben tehetségéhez képest igyekezett úgy mozogni, mint az udvaroncok, akiket nagynéha, ha, Gascogne-ba tévedtek, megfigyelhetett, a csoport felé indult: egyik kezével kardmarkolatát fogta, másikat csípőjén nyugtatta. De sajna, minél közelebb került, annál jobban elvakította a harag, és jóllehet méltóságteljes és dölyfös szavakban készült megfogalmazni kihívását, mindebből csupán faragatlan és személyeskedő kirohanás tolult a nyelvére; dühösen hadonászva robbant ki:

- Hé! uram! - kiáltott fel - uram, maga, aki az ablak mögé, bújik! Igen, maga, mondja csak, mit nevet, hadd nevessek én is magával.

A nemes a paripáról lassan a lovasra emelte szemét, mintha időre volna szüksége, amíg megérti, hogy neki szól ez a furcsa támadás: mikor pedig látta, hogy semmi kétsége nem lehet, kissé összeráncolta szemöldökét, és meglehetősen hosszú szünet után, leírhatatlanul gúnyosan és pimaszul így válaszolt D'Artagnannak:

- Nem magához szóltam, uram.

- De én igen! Én magához szóltam! - kiáltott a fiatalember; megőrjítette, hogy ily szemtelen és megvető, de ugyanakkor illedelmes és jól nevelt modorban beszélnek vele.

Az ismeretlen finom mosollyal figyelte még egy pillanatig, azután hátralépett az ablaktól, lassan kijött a fogadóból, és megállt D'Artagnantól két lépésnyire a ló előtt. Nyugodt viselkedése és gúnyos arckifejezése csak fokozta a másik két férfi jókedvét; azok nem mozdultak el az ablaktól.

D'Artagnan, amint látta, hogy a nemes közeledik, egy lábnyira előhúzta hüvelyéből a kardját.

- Ez a ló kétségkívül olyan sárga, mint a kikirics; azaz hogy sárga volt, míg el nem hullatta csikófogát - folytatta vizsgálódásait most is fennhangon az idegen, és szavait az ablak felé intézte; semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna D'Artagnan bőszült haragját, pedig a fiatalember közte és hallgatói között állt -, a botanikában egészen közismert ez a szín, de lovakon mindeddig elég ritkán fordult elő.

- Aki a gazdától fél, az a lován nevet! - kiáltott fel tajtékozva Tréville tanítványa.

- Nem természetem a nevetés, uram - válaszolt az idegen -, ön is láthatja arcomon; mindazonáltal szeretném fenntartani magamnak a jogot, hogy akkor nevessek, amikor nekem tetszik.

- Én pedig - kiáltott fel D'Artagnan - nem tűröm, hogy nevessenek, ha nekem nem tetszik!

- Valóban, uram? - folytatta az idegen, nyugodtabban, mint valaha - hát jó, igaza van.

Azzal sarkon fordult, hogy visszatérjen a fogadóba a nagykapun át, melynek boltíve alatt D'Artagnan egy felnyergelt lovat vett észre az imént, amikor megérkezett.

D'Artagnant azonban nem olyan fából faragták, hogy elszalasszon valakit, aki ilyen pimaszul kigúnyolta. Kirántotta hüvelyéből a kardját, utána iramodott:

- Forduljon vissza, szellemes úriember! - üvöltötte - amíg hátulról le nem döföm.

- Ledöfni engem! - szólt amaz; sarkon fordult, és csodálkozva, de egyszersmind megvetően mérte végig a fiatalembert. - Ugyan már, fiacskám, maga bolond!

Azután halkan folytatta, mintha csak magában beszélne:

- Teringettét! Hogy örülne Őfelsége, ha ezt látná; tűvé teszi az egész országot, hogy bátor fickókból toborozza össze testőreit.

Még be sem fejezte, amikor D'Artagnan olyan dühödten döfött feléje, hogy ha fürgén hátra nem ugrik, minden valószínűség szerint ez lett volna utolsó tréfája életében. Most már látta, hogy a dolog több mint egyszerű ugratás; kivonta kardját, üdvözölte ellenfelét, és komolyan védő állásba helyezkedett. Ám a jelenet két szemtanúja, a fogadós kíséretében D'Artagnanra rohant, és bottal, tűzilapáttal, piszkavassal püfölni kezdték, ahogy csak erejükből kitellett. Mindez oly gyors és tökéletes fordulatot eredményezett a támadásban, hogy D'Artagnan ellenfele, miközben a fiatalember visszafordult, és igyekezett elhárítani az ütések záporát, nyugodtan hüvelybe dugta kardját; hajszál híján színész lett már, de most ismét nézőként figyelte a csatát, szokott közönyével, és csak hébe-korba dörmögte a foga között:

- Átkozott gascogne-iak! Rakjátok föl a citromsárga lovára, aztán hordja el magát.

- Csak ha megöltelek, gyáva kutya! - kiáltotta D'Artagnan, aki tőle telhetőleg verekedett, és tapodtat sem hátrált, miközben három ellenfele püfölte, ahol érte.

- Újabb gascogne-i hencegés - dörmögte a nemes úr. - Szavamra, ezek a gascogne-iak javíthatatlanok! Hát, ha olyan táncolhatnékja van, csak húzzátok neki a talp alá valót. Majd szól, ha megunta.

Csakhogy az ismeretlen nem tudta, milyen kemény legény az ellenfele; D'Artagnan még senkitől nem kért kegyelmet. Néhány percig tehát még tartott a küzdelem; végül is D'Artagnan kifulladt, kiejtette a kezéből a kardját, melyet egy botütés nyomban kettőbe tört. Egy másik ütés felrepesztette a homlokát, s vértől szennyesen és szinte ájultan földre terítette.

E pillanatban tódult be mindenfelől az előrerohanó tömeg a tett színhelyére. A fogadós félt a botránytól, és legényeivel a konyhába cipelte a sebesültet; ott részesítették elsősegélyben.

A nemes úr eközben ismét elfoglalta helyét az ablak mögött, és meglehetősen türelmetlenül figyelte a sokadalmat; szemlátomást erősen ingerelte a csődület.

- Nos, hogy van az a futóbolond? - kérdezte, amikor megcsikordult az ajtó, és a fogadós belépett, hogy az úr hogyléte felől érdeklődjön.

- Remélem, nem történt baja, excellenciás uram? - kérdezte vissza a fogadós.

- Nem; hajam szála se görbült, fogadós uram; de én szeretném tudni, mi van az úrfival.

- Jobban van - szólt a fogadós -, már egészen elájult.

- Igazán? - szólt a nemes.

- De mielőtt elájult volna, végső erejével excellenciádért kiáltott, hogy párbajra hívja.

- No, ez a fickó maga az ördög! - kiáltott fel az idegen.

- Korántsem, excellenciás uram - folytatta, megvető fintorral az arcán a fogadós -, mert mialatt ájultan feküdt, megmotoztuk, és erszényében mindössze tizenkét tallért, motyójában meg csupán egy szál inget találtunk; mindazonáltal utolsó szavaiban azt közölte velünk, hogy ha ez Párizsban történik, uraságod azonnal megkeserülte volna, de mivel itt történt, csak később fizet.

- Úgy - szólott hidegen az ismeretlen -, akkor hát álruhás királyi herceg.

- Csak azért mondom, nemes uram - folytatta a fogadós -, jó lesz, ha szemmel tartja.

- És dühében senkit nem emlegetett?

- De igen; zsebére ütött, és így beszélt: "Meglátjuk, mit szól majd Tréville úr, ha megtudja, hogyan bánnak védenceivel."

Az idegen felfigyelt.

- Tréville úr? Tréville úr nevét említette és a zsebére ütött?... Mondja csak, fogadós uram, remélem, míg a legényke ájultan feküdt, egy kicsit beleszimatolt a zsebébe? Mit talált benne?

- Egy levelet Tréville úrhoz, a testőrök kapitányához.

- Ejha!

- Úgy igaz, ahogy mondani bátorkodom, excellenciás uram.

A fogadós nem volt nagy lángelme, észre sem vette, milyen kifejezés jelenik meg szavaira az idegen arcán. A nemes már nem támaszkodott könyökével az ablakpárkányra; úgy ráncolta a szemöldökét, mint akit valami nyugtalanít.

- Mi az ördög! - dörmögte a foga közt - Tréville uszította volna rám ezt a gascogne-it? Elég fiatal. De a döfés csak döfés, akárki adja, s ha gyerek, még rosszabb: nem tart tőle az ember; néha nagy tervek omlanak össze hitvány akadályon.

Néhány percen át az idegen hallgatott.

- Ugyan már, fogadós - szólalt meg aztán -, nem tudná félreállítani utamból ezt a vadembert? Nem venném a lelkemre, hogy magam öljem meg; mindazonáltal - fejezte be dermesztő hanghordozással -, mindazonáltal terhemre van. Hol van jelenleg?

- Feleségem szobájában, az első emeleten: ott kötözgetik.

- Tarisznyája, cókmókja vele van? Ujjasát nem vetette le?

- Mindenét lent hagyta a konyhában, uram. De ha annyira a terhére van ez a fiatal féleszű...

- Terhemre bizony. Botrányt csap a fogadóban; kihozza sodrukból a rendes embereket. Menjen kérem, állítsa össze a számlát, és szóljon az inasomnak.

- Uraságod máris távozik?

- Micsoda kérdés? Mit gondol, mért nyergeltettem föl a lovamat? Vagy nem teljesítették a parancsom?

- Igenis, teljesítettük, s amint excellenciád láthatta is, a ló a kapuban áll, felszerszámozva, útrakészen.

- Jól van; tegye hát, amire kértem.

- Nocsak! - tűnődött a fogadós - úgy látszik megijed a sihedertől...

De az idegen parancsoló tekintete egy csapásra véget vetett a jelenetnek. A fogadós alázatosan elköszönt és kiment.

- Milady[2] minden percben ideérhet; tulajdonképpen máris meg kellett volna érkeznie - folytatta az idegen. - Ez a fickó nem kerülhet a szeme elé. Mindenesetre jobb, ha elébe lovagolok... Bár tudnám, mi van a Tréville-nek szóló levélben!

Így morfondírozott az idegen, miközben a konyha felé tartott.

Eközben a fogadós mérget vett volna rá, hogy az idegen a legényke miatt menekül a fogadóból. Felment felesége szobájába, és látta, hogy D'Artagnan végre eszméletre tért. Megmagyarázta neki, hogy meggyűlhet a baja a rendőrséggel, amiért belekötött egy ilyen előkelő uraságba, mert a fogadós véleménye szerint az idegen csakis nagy kutya lehetett; bármily gyenge volt is hát D'Artagnan, rábeszélte, hogy álljon talpra, és induljon tovább. D'Artagnan, jóllehet félig most is kótyagos volt, és a szeme is alig látszott, olyan alaposan összevissza kötözték, föl is kelt, és a fogadós nem éppen gyengéd noszogatása közben, lefelé támolygott a lépcsőn, még az ujjasát sem vette föl. Azonban alig lépett a konyhába, a szeme máris megakadt ellenfelén, aki nyugodtan beszélgetett egy hölggyel; egy nagy, tágas hintó ajtaja előtt állt; a kocsit két nehéz normandiai ló húzta a fogadó elé.

A nő húsz-huszonkét éves lehetett; csak a feje látszott a hintó ablakkeretében. Megjegyeztük már, milyen nyomozói fürgeséggel mért fel D'Artagnan egy-egy arckifejezést; most is első pillantásra megállapította, hogy a nő fiatal és szép. Szépsége annál inkább szemet szúrt neki, mert teljesen szokatlan volt számára; D'Artagnan sohasem látott ilyesmit délvidéki szülőföldjén. A sápadt, szőke hölgy hosszú haja csigákban omlott vállára; sóvárgó, nagy szeme kék; ajka halvány rózsaszín; keze alabástromfehér. Élénk beszélgetésbe merült az idegennel.

- Tehát őeminenciája parancsa... - mondta a hölgy.

- Hogy azonnal forduljon vissza Angliába, és közvetlenül őt értesítse, ha a herceg Londonból eltávozik.

- És a további utasítások? - kérdezte a hintó szép utasa.

- Megtalálja abban a dobozban; de csupán a Csatorna túlsó partján nyithatja ki.

- Helyes; és ön mit csinál?

- Visszatérek Párizsba.

- Meg se fizet annak a szemtelen kölyöknek? - kérdezte a hölgy.

Az idegen felelni készült; de épp amint kinyitotta a száját, D'Artagnan, aki minden szót hallott, máris a kapuban termett.

- A szemtelen kölyök fog megfizetni mindenkinek! - kiáltotta - és nagyon remélem, hogy az, akinek fizetnie kell, nem lóg meg olyan könnyen, mint először.

- Nem lóg meg? - szólalt meg az idegen, és összeráncolta szemöldökét.

- Remélem, egy hölgy jelenlétében nem merészel megfutamodni.

- Legyen észen! - kiáltott milady, látva, hogy a nemes a kardja után kap - minden perc késedelem végzetes lehet.

- Igaza van - kiáltott fel a nemes úr -, menjünk hát utunkra, maga jobbra, én balra.

Üdvözlésül a hölgy felé biccentett, lovára szökkent, a hintó kocsisa pedig vadul a lovak közé csapott. Lóhalálban robogtak végig az utcán, mindketten más-más irányban.

- Hé! A számla! A számla! - üvöltötte a fogadós. Iménti rokonszenve az utas iránt feneketlen megvetéssé változott, amikor látta, hogy fizetés nélkül távozik.

- Fizess, te marha! - kiáltott az utas lakájának, aki két-három ezüstpénzt vetett a fogadós lába elé, ezután tovaügető gazdája után vágtatott.

- Gyáva! Nyomorult! Aljas címbitorló! - harsogta D'Artagnan, és ő is a lakáj után iramodott.

De a sebesült még mindig túl gyenge volt; túl nagy volt neki ez a megrázkódtatás. Alig futott tíz lépést, zúgni kezdett a füle, szeme káprázott, agyát elöntötte a vér, lerogyott az utca közepén, de még akkor is egyre kiabált:

- Gyáva! Gyáva! Gyáva!

- Gyáva bizony - dörmögte a fogadós, és D'Artagnanhoz lépett; gondolta, hízelgéssel környékezi meg szegény fiút, akár a mesében a kócsag az esti csigát.

- Gyáva mint a nyúl - nyögte D'Artagnan -, de a hölgy annál szebb!

- Miféle hölgy? - kérdezte a fogadós.

- Milady - hebegte D'Artagnan.

Azzal másodszor is elájult.

- Annyi baj legyen - mondta a fogadós -, kettő meglógott, de ez itt maradt; biztosan megragad nálam legalább még néhány napig. Az is tizenegy tallér tiszta haszon.

Amint tudjuk, éppen tizenegy tallér lapult még D'Artagnan erszényében.

A fogadós tizenegy nap betegségre számított, napi egy tallérjával; csakhogy az utast kihagyta a számításból. D'Artagnan másnap reggel már ötkor talpon volt, saját lábán ment le a konyhába, és egyéb kellékek között, melyek listája nem jutott el a késő utókorig, bort, olajat, rozmaringot hozatott, és az anyai recept segítségével összekotyvasztotta a csodabalzsamot. Végigkente vele megszámlálhatatlan sebeit, maga cserélgette rajtuk a kötést, orvost látni sem akart. Hála a cigányszer hatóerejének - és talán annak is, hogy orvos nem tette be hozzá lábát -, D'Artagnan már este lábra állt, reggelre pedig úgyszólván egészen felépült.

Azután fizetett: mivel ő maga teljes diétát tartott, a rozmaringon, az olajon és a boron kívül nem is volt semmi fizetnivalója; ám lova, a sárga, háromszor annyit abrakolt mint amennyire józan számítás szerint állapota miatt szüksége volt - legalábbis ezt erősítgette a fogadós.

D'Artagnan tehát a zsebébe nyúlt, ott azonban csupán kopott bársonyerszénykéjét találta meg benne a tizenegy tallért - a Tréville úrhoz szóló levélnek hűlt helye volt.

A fiatalember nagy türelemmel kezdte keresni a levelet; százszor is kiforgatta ruháját és ujjasa valamennyi zsebét; újra meg újra feltúrta útizsákját; százszor is kinyitotta, és megint bezárta az erszényét; amikor azonban megbizonyosodott róla, hogy a levél volt-nincs, elveszett, erőt vett rajta a harmadik dühroham, és kis híján kezdhette elölről a balzsamfőzést borral, rozmaringgal, olajjal; mert amikor látták, hogy ez a gascogne-i falurossza megint felpaprikázódik, és azzal fenyegetőzik, hogy fejükre dönti a kocsmát, ha nem kerül elő a levél, a fogadós máris nyársat ragadott, a felesége seprőnyelet, a pincérek meg felmarkolták a már tegnapelőttről ismert husángokat.

- Az ajánlólevelem! - harsogta D'Artagnan - az ajánlólevelem! vagy kardélre hányom valamennyit, mordizomadta!

Sajnos valami megakadályozta, hogy a fiatalember valóra váltsa fenyegetését: ugyanis kardja, mint említettük, már az első összecsapáskor kettőbe tört, ő azonban erről teljesen megfeledkezett. Így azután, amikor valóban kardot akart rántani, akkor látta, hogy csupán egy nyolc-tíz hüvelyknyi csonkot szorongat a kezében, melyet a fogadós gondosan visszasüllyesztett a kard hüvelyébe. A penge többi részét a vendéglős nagy ügyesen félretette magának; gondolta tűzdelő nyársat csinál belőle.

Ez a kiábrándító felfedezés sem tudta volna azonban vérmes fiatalemberünk lendületét megfékezni, ha a fogadós be nem látja, hogy vendége teljes joggal méltatlankodik.

- Igaz is - mondta, és leeresztette kezében a nyársat -, hová lett az a levél?

- Úgy van, hova lett a levél? - kiáltotta D'Artagnan. - Mindenekelőtt figyelmeztetem: a levél Tréville úrhoz szól, és nem lehet, hogy meg ne kerüljön; vagy, ha meg nem kerül, Tréville úr biztosan előkerítteti, legyen nyugodt!

A fenyegetés hallatára a fogadósnak végképpen inába szállt a bátorsága. A király és a kardinális után talán Tréville úr nevét emlegették legtöbbet a katonák, sőt még a polgárok is. No, meg József atyáét, természetesen; de az ő nevét csupán suttogva ejtették ki, olyan rettegés övezte a Szürke Eminenciást - így emlegették az érsek bizalmasát.

A fogadós nyomban sarokba is vetette nyársát, ráripakodott feleségére és embereire, hogy ők is vágják sutba a söprűnyelet és a husángokat, és maga járt elöl jó példával: mindent tűvé tett, hogy ráakadjon az elveszett levélre.

- Valami értékes dolog volt abban a levélben? - kérdezte rövid, eredménytelen kutatás után.

- Hogy a fenébe! De mennyire! - kiáltotta a gascogne-i legény, hisz erre a levélre alapozta egész karrierjét az udvarban; - benne volt az egész vagyonom.

- Spanyol kincstári papírban? - kérdezte nyugtalanul a fogadós.

- Őfelségének, a királynak magánpénztárát terhelő papírokban - válaszolta D'Artagnan; királyi testőrnek készült, és úgy gondolta, hogy az ajánlólevélre alapítva meglehetősen merész állítását, nem marad egészen hazugságban.

- A keservét! - nyögte ki a fogadós kétségbeesetten.

- Sebaj - folytatta D'Artagnan jellegzetes gascogne-i nagyvonalúsággal -, a pénzt nem bánom; de a levél az minden pénznél értékesebb. Inkább vesztettem volna el ezer aranyat, mint a levelet.

A kockázat akkor se lett volna nagyobb, ha húszezret mond, ettől azonban visszatartotta valami gyermeki szemérem.

Most egyszeriben világosság gyúlt a fogadós koponyájában, aki egyre átkozódott, hogy hiába keresi a levelet.

- Nem is veszett el! - kiáltott hirtelen.

- Hát!- nézett rá D'Artagnan.

- De nem ám; ellopták.

- Ellopták! De ki?

- Az a tegnapi úri ember. Uraságod a konyhában hagyta az ujjasát, ő meg lejött a konyhába. Teljesen egyedül volt. Fogadni mernék, hogy ő lopta el.

- Azt hiszi? - kérdezte tamáskodva D'Artagnan. Mindenkinél jobban tudta, hogy a levél idegen kézben hasznavehetetlen, és senkiben nem kelthet mohó vágyakozást, hisz bármelyik jelenlevő utas vagy szolga kezében értéktelen papírlap volna, semmi más.

- Egyszóval, fogadós uram - folytatta -, azt mondja, hogy gyanús magának az a pimaszkodó úri ember.

- Több mint gyanús - mondta a fogadós -, amikor közöltem vele, hogy uraságod Tréville úr támogatását élvezi, sőt levelet visz a híres-neves úrhoz, nagyon nyugtalannak mutatkozott, megkérdezte, hol az a levél, s azonnal a konyhába ment; tudta, hogy uraságod otthagyta ujjasát.

- Akkor hát ő a tolvaj! - felelte D'Artagnan. - Panaszt teszek ellene Tréville úrnál, Tréville úr pedig a királynál. - Azzal méltóságteljesen zsebébe nyúlt, két tallért vett elő, és átnyújtotta a fogadósnak; az levett kalappal egészen a kapuig kísérte. Itt a fiatalember felpattant citromsárga lovára, és további bonyodalmak nélkül a Szent Antal kapun át Párizsba érkezett; ott három tallérért túladott a lován, ami nagyon is tisztes ár, tekintve, hogy az utolsó útszakasz az érdemes jószágot ugyancsak megviselte. A kupec, aki az imént említett kilenc frankot megadta érte, nem is titkolta D'Artagnan előtt, hogy ezt a csillagászati összeget csupán soha nem látott színéért fizeti.

D'Artagnan gyalog vonult be hát Párizs városába; hóna alatt szerény motyója; s addig talpalt, míg lapos bukszájához illő albérleti szobát nem talált. Mandzárdszoba volt, a Luxembourg palota környékén, a Sírásók utcájában.

Leszurkolta a házmester kezébe a foglalót, és tüstént birtokba vette lakását. A nap hátralevő részét arra szentelte, hogy ujjasára és nadrágjára felvarrta a paszományt; ezt anyjától kapta titokban; idősb D'Artagnan egyik, csaknem egészen új zekéjéről vagdosta le a jó asszony. A fiatalember ezután az ócskapiacon pengét üttetett a kardjába, majd visszatért a Louvre-hoz, és az első útjába kerülő testőrtől megtudakolta, hol találja meg Tréville úr palotáját. A Vieux-Colombier utcában találta meg, vagyis éppen lakásának tőszomszédságában: ezt kedvező előjelnek tekintette; most már csak sikerrel járhat utazása.

Mindezek után elégedetten gondolt vissza a meung-i eseményekre, a történtek miatt nem furdalta a lelkiismeret, bizalommal tekintett a jelenre, reménykedve a jövőre, ágyába bújt, és az igazak álmába merült.

Alvása egyelőre egészen vidékies volt: reggel kilenc óráig tartott, amikor is felkelt, és elindult a híres-nevezetes Tréville úrhoz, aki - az atyai rangbecslés szerint - a királyság harmadik legfontosabb személyisége.

 

TRÉVILLE ÚR VÁRÓSZOBÁJA

Troisville úr - a család neve Gascogne-ban ma is Troisville -, vagy, ahogy párizsi tartózkodása során ezt a nevet saját maga megváltoztatta: Tréville úr valóban ugyanúgy vágott neki az életnek, mint D'Artagnan, vagyis üres zsebbel, de vakmerőségben, szellemességben és értelmességben oly busás fedezettel, ami bármelyik ágrólszakadt gascogne-i kurtanemest a remény sokkal dúsabb kincseivel ruházza fel - ha már az atyai örökségből egyébre nem telik -, mint amennyit a leggazdagabb périgord-i vagy berryi nemes úrfi kaphat csengő aranyban. Pimasz hetykesége és még pimaszabb szerencséje, melynek jó hasznát vette azokban az időkben, amikor minden szíre-szóra fürge táncot járt a bot és a penge, az udvari kegyek meredek létrájának legtetejére emelte; és nem is sokat bajlódott: négyesével szökellt felfelé a létrafokokon.

A király barátja volt, s a király, jól tudja mindenki, nagy tisztelettel adózott atyja, IV. Henrik emlékének. Tréville úr apja oly hűségesen szolgálta a Liga elleni háborúiban, hogy Henrik, készpénz híján - mert annak a béarni egész életében ugyancsak szűkében volt, s ezért megrögzött szokása szerint elmés szavakkal fizette ki adósságait, lévén ez az egyetlen földi vagyon, melyet sohasem kellett kölcsönkérnie -, szóval Henrik, készpénz híján Párizs bevétele után idősb Tréville-nek új címert adományozott, rajta vörös mezőben futó oroszlán, jelmondata: Fidelis et fortis. Ami dicsőségnek nem csekélység, de sajna, pénzben nem túl sokat ér. Mikor a nagy király vitéz fegyvertársa elhalálozott, nem is hagyott egyéb örökséget fiaurára, csupán kardját és jelmondatát. E kettős örökség és a velejáró mocsoktalan név jóvoltából Tréville úr bejáratos lett az ifjú trónörökös házába, és oly mesterien forgatta a kardot, oly hű volt jelmondatához, hogy XIII. Lajos, maga is az ország egyik legjobb kardforgatója, gyakran hangoztatta: Ha valamelyik barátja párbajozni készül, segédül elsősorban önmagát ajánlaná neki, azután Tréville-t, sőt talán elsősorban Tréville-t.

Ilyenformán XIII. Lajos valóban ragaszkodott Tréville-hez; igaz hogy királyi, vagyis önző módon, de mégiscsak ragaszkodott. E boldogtalan időkben sokat ért, ha valaki olyan kemény legényekkel vehette körül magát, mint Tréville. Tréville jelmondatának második fele, az erős jelző, igen sokak jelmondatában megállta volna helyét. De ugyancsak ritka nemes ember tarthatott volna számot a hűségre, a mottó első felére. Tréville ez utóbbiak közé tartozott; különleges alkatú férfi volt: értelme vakon irányítható, mint a vérebé; bátorsága vak; szeme gyors, keze fürge; mintha szemét csak azért kapta volna, hogy megfigyelje, ki nem tetszik a királynak; mintha keze csak arra termett volna, hogy lesújtson az ilyenre, akár Besme, akár Maurevers, akár Poltrot de Méré, akár Vitry a neve. Tréville csupán az alkalomra várt, szüntelenül résen, és feltette magában, hogy ha a keze ügyébe kerül, nyomban üstökön ragadja. Így lett belőle XIII. Lajos testőr kapitánya. Amit ordináriusai jelentettek III. Henriknek, vagy skóciai gárdája XI. Lajosnak, azt jelentették XIII. Lajosnak a testőrei, ragaszkodásuk, sőt inkább fanatizmusuk miatt.

Egyébiránt e téren a bíboros nem maradt adósa a királynak. Amikor látta, milyen félelmetes és válogatott gárdával veszi körül magát XIII. Lajos - a bíboros, Franciaország második, azaz valójában első számú királya elhatározta, hogy ő is gárdát toboroz magának. Neki is lettek hát testőrei, akár csak XIII. Lajosnak, s a két vetélkedő hatalmasság Franciaország-szerte, sőt külországban is igyekezett szolgálatába állítani minden olyan férfit, aki jól forgatta a kardot. Esténként, sakkozás közben gyakran vitába bonyolódott Richelieu és XIII. Lajos, hogy kinek a legényei előbbvalóak. Mindegyik saját embereinek keménységét és bátorságát dicsérte, és - jóllehet a nyilvánosság előtt elítélték a párbajt s a verekedést - titokban mindketten egymás ellen uszították őket, és daliáik vereségét vagy győzelmét valósággal meggyászolták, vagy féktelen örömmel ünnepelték. Így olvassuk legalábbis egy olyan valakinek emlékirataiban, aki néhányszor e vereségek, és igen sokszor e győzelmek részese volt.

Tréville kitapasztalta gazdája gyengéjét, és jó szimatának köszönhette, hogy oly sokáig és tartósan bírta a király kegyét, aki egyébiránt a közvélemény szerint nem sokszor bizonyult hű barátnak. A kapitány sunyi képpel parádéztatta testőreit Armand Duplessis bíboros előtt, és őeminenciája szürke bajusza égnek meredt dühében ekkora szemtelenségtől. Tréville a kor hadakozásának kiváló szakértője volt - ekkoriban a katona, ha nem akadt ellenség, a saját honfitársai bőrét nyúzta -, és katonái valódi fenegyerekek voltak; a fegyelmet, hacsak nem Tréville parancsolt, kutyába sem vették.

A király, vagy helyesebben Tréville úr testőrei lomposan, borgőzösen, sebhelyesen nyüzsögtek a kocsmákban, a sétautakon, az előadásokon, nekieresztették hangjukat, hetykén pödörték bajuszukat, kardjukat csörtették, és szívbéli gyönyörűséggel rúgták össze a port a bíboros úr gárdistáival, ha útjukba akadtak; aztán, csak a tréfa kedvéért, kirántották a kardjukat a nyílt utcán; néha a fűbe haraptak, de biztosra vehették, hogy ilyen esetben nem maradnak gyászolatlanul és bosszulatlanul; gyakran öltek, s akkor biztosra vehették, hogy nem eszi meg őket a börtön penésze: Tréville úr a helyén állt, és helyt is állt értük. Imádták is Tréville urat az emberei; dicshimnuszokat zengtek róla; jóllehet cégéres gazember volt valamennyi, úgy reszkettek előtte, mint a nyárfalevél, egyetlen pisszenésére engedelmeskedtek, és bármikor darabokra vágatták volna magukat, csakhogy bármily csekély mulasztásukat feledtessék.

Tréville úr kormányozta ezt a hatalmas erőt, elsősorban a király és a király barátai érdekében - de magáról és saját barátairól sem felejtkezett meg. Különben, ez az emlékiratokban gazdag kor egyetlen olyan emlékiratot sem hagyott ránk, melyben, akár csak ellenségei részéről is, vád érte volna az érdemes testőrkapitányt, márpedig se szeri, se száma nem volt ellenségeinek, sem a toll-, sem a kardforgatók között; szóval az érdemes testőrkapitányt még csak árnya sem érte a vádnak, hogy hasznot húzott volna fogdmegeinek szolgálataiból. Bár született cselszövő volt, és felvehette volna a versenyt akármelyik ármányos udvaronccal, mégis megmaradt a becsület útján. Sőt, mi több: jóllehet maga is eleget cipelte a csípőt nyomorító nehéz kardot, és bőven kivette részét a gyötrelmes gyakorlatokból, mégis a kor egyik legelegánsabb szépfiúja, egyik legnyalkább széptevője maradt, és betéve tudta a cikornyás szóvirágok egész lexikonát. Tréville hódításait úgy emlegette a fáma, ahogyan húsz évvel azelőtt Bassompierre kalandjait - ami nem csekélység. A testőrkapitányt tehát csodálták, szerették, és féltek tőle: azaz elérte mindazt, amit embernek megadhat a sors.

XIV. Lajos roppant tündöklése elsápasztotta udvarának apróbb csillagzatait; atyja azonban, a pluribus impat[3] nap, tovább sugározta saját ragyogását valamennyi kedvencére, saját erényét valamennyi udvaroncára. A király és a bíboros reggeli fogadásán kívül ekkoriban több mint kétszáz többé-kevésbé látogatott fogadásról tudunk Párizsban, Tréville úré volt az egyik legnépszerűbb a kisebbek között.

Vieux-Colombier utcai palotája nyáron már reggel hattól, télen reggel nyolctól katonai táborra emlékeztetett. Ötven-hatvan testőr, teljes fegyverzetben, szinte ugrásra készen jött-ment az udvarán; úgy látszott, egymást váltják, hogy mindig jelentékeny számban legyenek ott. Az egyik lépcsőfeljárón - mai civilizációnk ekkora épületrész helyén egész házat emelne - nagy volt a sürgésforgás: párizsi kérelmezők loholtak, hogy kieszközöljék egy s más óhajuk teljesülését, vidéki nemesurak törték magukat, hogy a testőrök közé kerülhessenek, és cifra öltözetű, tarka ruhás lakájok követték egymást, hogy átadják Tréville úrnak gazdájuk üzeneteit. A várószobában, hosszú, körívben felállított padokon üldögéltek a kiválasztottak, vagyis azok, akiket berendeltek. Reggeltől estig zsongott az egész helyiség, közben pedig Tréville úr a várócsarnokból nyíló dolgozószobájában fogadta a látogatókat, végighallgatta a panaszosokat, parancsokat osztott, és ha ellenőrizni akarta embereit és fegyverzetüket, csupán az ablakhoz kellett lépnie, s máris mindent láthatott, akárcsak a Louvre erkélyéről a király.

Aznap is igen szépszámú volt a gyülekezet, amikor D'Artagnan megérkezett. Különösen a vidéki szemnek volt mit bámulnia, főleg, ha a vidéki frissen csöppent ide: bár hozzá kell tennünk, hogy ez a vidéki gascogne-i volt, és D'Artagnan földijeinek, kivált ebben a korban, olyan hírük volt, hogy nem egykönnyen inog meg lábuk alatt a talaj. Hát igen: alig lépte át a jövevény a hosszú, kockafejű csapszegekkel kivert, hatalmas kapu küszöbét, egyszeriben az udvarban sürgő-forgó fegyveresek csapatának közepébe került, akik nagyban civakodtak és kötekedtek egymással, és egymás nevét kiabálták. Ha csak nem tiszt, főúr vagy csinos nő a jövevény, legény legyen a talpán, ha keresztülverekszi magát a tömeg kavargó hullámain.

Ebben a tülekedésben és összevisszaságban nyomakodott előre fiatal barátunk: szíve hevesen kalapált, hosszú kardját sovány lábához szorította, másik kezével nemezkalapja karimáját markolta, és félszeg mosolyán messze látszott a vidéki, aki igyekszik zavarát leküzdeni. Amint kijutott egy-egy csoport sűrűjéből, szabadabban lélegzett; de érezte, hogy bámészan megfordulnak utána, és noha mind a mai napig elég jó véleménnyel volt magáról, mégis életében először nevetségesnek érezte magát.

De a neheze csak a lépcsőfeljárónál kezdődött: a lépcső alján négy testőr helyezkedett el, és furcsa társasjátékkal szórakozott; tíz-tizenkét cimborájuk a lépcsőpihenőn várakozott, hogy rájuk kerüljön a sor, és ők is részt vegyenek a játékban.

A furcsa szórakozás pedig ez volt:

Egyikük, egy magasabb lépcsőfokon, kezében csupa kardja, megakadályozta, vagy legalábbis igyekezett megakadályozni, hogy a másik három följebb ne jusson.

Azok hárman ugyancsak fürgén villogtatták vele szemben kardjukat. D'Artagnan először azt hitte, csupán vívótőrrel gyakorolnak, melynek gomb van a végén; de hol itt, hol ott esett egy-egy karcolás, és csakhamar rájött hogy tévedett, mert mindegyik penge oly éles és hegyes, mint annak a rendje; a nézők pedig, sőt a játék résztvevői is harsogva kacagtak, valahányszor kardjuk hegye megkarcolta a bőrüket.

Az a testőr, aki e pillanatban a felső lépcsőfokon állt, bámulatos módon sakkban tartotta ellenfeleit. A nézők kört formáltak körülöttük: az volt a szabály, hogy aki találat ér, az kiesik, és a kihallgatásra várók sorában átadja helyét a győztesnek. Öt perc alatt három találat esett: egyiknek a csuklóján, másiknak az állán, harmadiknak a fülén: de a felül hadakozó egyetlenegyszer sem sérült meg; a kikötött szabályok szerint ügyessége révén három hellyel előbbre került hát.

Ifjú utazónk nem egykönnyen csodálkozott, vagy legalábbis igyekezett nem csodálkozni, ám ez a társasjáték mégis elképesztette; szülőföldjén is elég hamar felforr a legények vére, mindazonáltal némi előkészület szükségeltetik, mielőtt ökölre mennek; ezért úgy érezte, még Gascogne-ban is leeshetne az álla bármelyik gascogne-inak, ha láthatná ennek a négy cimborának több mint gascogne-i hetvenkedését. Már-már azt hitte, az óriásoknak arra a mesés földjére jutott, melyet később Gulliver járt be, ugyancsak szepegve; pedig csak az elején tartott: hátra volt a lépcsőpihenő és a várószoba.

A lépcsőpihenőn nem verekedtek, itt szerelmi pletykákkal, a várószobában pedig udvari pletykákkal ütötték agyon az időt. A lépcsőpihenőn pirult, a várószobában rémüldözött D'Artagnan. Éber és csapongó képzelete jóvoltából Gascogne-ban a fiatal szobalányoknak, sőt nemegyszer fiatal gazdasszonyaiknak is réme volt, de még leglázasabb pillanataiban sem álmodta volna az itt felsorolt szerelmi hőstettek és pikáns csodák felét sem, melyeket a legismertebb nevek és a legszabadszájúbb részletek fűszereztek. De a lépcsőpihenőn csupán erkölcsi érzéke botránkozott meg; a várószobában viszont a bíboros iránti tisztelete szenvedett súlyos sérelmeket. Legnagyobb ámulatára hallania kellett, hogyan bírálják fennhangon annak az embernek a politikáját, akitől egész Európa retteg, s hogyan tárgyalják a bíboros magánéletét, bár nem egy rangos és hatalmas úrnak igen sokba került, hogy bele merészelte ütni az orrát. Idősb D'Artagnan úr bálványának, a nagy embernek rovására nevettek itt Tréville úr testőrei. Kifigurázták csámpás lábát, görbe hátát; némelyik gúnydalt énekelt Aiguillon asszonyról, a szeretőjéről, és Combalet asszonyról, az unokahugáról, mások pedig a hercegérsek apródjai és gárdistái ellen szövetkeztek; mindez isten ellen való vétek volt D'Artagnan szemében.

Hogyha azonban a bíboros ellen irányuló élcelődések közepette egyszer-kétszer váratlanul elhangzott a király neve, egy pillanatra mintha betapasztották volna a gúnyolódás forrását; tétován néztek körül, mintha attól félnének, hogy Tréville úr várószobájában a falnak is füle van; valamilyen célzás azonban hamarosan ismét őeminenciájára terelte a beszélgetést, s máris újra pattogtak az élcek sziporkái, és csöppet sem igyekeztek fátylat borítani viselt dolgaira.

- Ezek sem szaladgálnak túl sokáig szabadon, és egy lyukas garast sem adnék az életükért - gondolta rémülten D'Artagnan -, de a sajátomért sem, mert nyilván azt hiszik majd, hogy cinkostársuk vagyok, hiszen végighallgattam minden szavukat. Szegény apám, mennyire lelkemre kötötte, hogy tiszteljem a bíboros urat; vajon mit szólna, ha tudná, milyen pogányok közé kerültem?

Mondanom sem kell talán, D'Artagnan nem mert belekapcsolódni a beszélgetésbe; de szemét-fülét ugyancsak nyitva tartotta, minden érzékével résen volt, hogy semmit ne mulasszon, és bármennyire bízott is atyja tanácsaiban, ízlése, hajlama szerint inkább helyeselte, mintsem elítélte a szeme előtt lezajló hihetetlen dolgokat.

Mivel azonban teljesen ismeretlen volt Tréville úr udvarának népe közt, és most látták itt első ízben, megkérdezték, mit óhajt. A kérdésre D'Artagnan igen alázatosan bemutatkozott, hivatkozott arra, hogy a testőrkapitány úr földije, és a kérdést feltevő inast megkérte, eszközöljön ki számára Tréville úrnál egy percnyi meghallgatást, amit az inas párfogólag meg is ígért: a kérést átadja a maga helyén és idejében.

D'Artagnan most már magához tért az első meglepetésből, kicsit kényelmesebben tanulmányozhatta az öltözékeket és az arcokat.

A legélénkebb csoport középpontja egy magas termetű testőr volt; általános figyelmet keltett gőgös képe és különc ruházata. A jelen pillanatban nem a testőregyenruha zubbonyát viselte - egyébiránt e kevésbé szabad, de sokkal függetlenebb korban ez nem is volt feltétlenül kötelező -, hanem egy valamelyest megfakult és kopott, égszínkék ujjasban feszített; pompázatos, arannyal hímzett kardkötő simult derekára, úgy csillogott-villogott, ahogy a napsugár táncol déli verőfényben a vízen. Válláról kecses redőkben hosszú, skarlátvörös bársonyköpeny hullott alá, csupán a káprázatos kardkötő villogott ki alóla, azon pedig roppant, egyenes kard függött.

A testőr épp akkor jött őrségből, panaszkodott, hogy, náthát kapott, és időnként tüntetően köhögött. Ezért is vette föl - hangoztatta - a köpenyt s miközben termete magasából szónokolt, gőgösen meg-megpödörve bajszát, mindenki lelkes bámulattal figyelte hímzett kardövét - D'Artagnan sem kevésbé, mint a többiek.

- Hiába - mondta a testőr -, ez lesz az új divat; szamárság, jól tudom, de divat. Meg aztán az atyai örökséget is el kell költeni valahogyan.

- Ugyan, Porthos! - kiáltott fel valaki a hallgatóságból - csak nem akarod azt mondani, hogy azt a kardszíjat az atyai bőkezűségnek köszönheted? Sokkal inkább köszönd talán annak a fátylat viselő hölgynek, akivel múlt vasárnap láttalak a Saint-Honoré kapunál.

- Nem és nem! Úri becsületszavamra: magam vásároltam saját filléreimen - válaszolt az, akit az imént Porthosnak szólítottak.

- Persze, úgy ahogy én vásároltam új erszényt azon a pénzen, amivel a régit kibélelte a szeretőm - szólt közbe egy másik testőr.

- Úgy van, ahogy mondom - vágta el Porthos -, és be is tudom bizonyítani, hogy tizenkét aranyamba került.

Még magasabbra csapott az ámulat, bár a kétségek továbbra sem oszlottak el.

- Igaz, Aramis? - kérdezte Porthos az egyik testőrhöz fordulva.

Ez a testőr minden tekintetben ellentéte volt annak, aki a kérdést hozzá intézte és Aramis néven szólította: alig huszonkét-huszonhárom éves fiatalember, bájos képén gyermeteg vonások, szeme fekete, pillantása szelíd; arca rózsaszín és pihés, mint az érett őszibarack; keskeny bajsza kifogástalan, szabályos vonalban húzódott felső ajka fölött; szinte lerítt róla, hogy nem szívesen lógatja le kezét, nehogy erei megduzzadjanak; időről időre megdörzsölte a fülét, hogy áttetsző, gyengéd bíborszínük meg ne fakuljon. Többnyire keveset és lassan beszélt; folyvást köszöngetett, hangtalanul nevetett, elővillantva szép fogazatát; látszott, hogy gondosan ápolja azt is, akárcsak egész személyét. Barátja kérdésére helyeslő fejbólintással válaszolt.

Ettől a helyesléstől mintha csak még jobban megszilárdultak volna a kardszíjat érintő kételyek; tovább csodálták tehát, de több szót nem ejtettek róla; s a beszélgetés a gondolattársítás gyors fordulatával hirtelen más tárgyra terelődött.

- Hallottátok, mit mesél Chalais istállómestere? Mit szóltok hozzá? - szólalt meg egy másik testőr; kérdése nem szólt személy szerint senkihez; általában fordult a jelenlevőkhöz.

- Miért, mit mesélt - kérdezte nyeglén Porthos.

- Azt, hogy Bruxelles-ben látta Rochefort-t, a bíboros rossz szellemét, kapucinusnak öltözve; s ez a gyalázatos Rochefort, hála jelmezének, ugyancsak lóvátette a szegény ostoba Laigues urat.

- Hát ostobának ostoba - mondta Porthos -, de kérdés, igaz-e a dolog?

- Nekem Aramis mondta el - válaszolta a testőr.

- Igazán?

- Ej, Porthos, hisz nagyon jól tudod - szólt Aramis -, neked is tegnap meséltem el, ne szaporítsuk tovább a szót.

- Ne szaporítsuk a szót, ez a te felfogásod - folytatta Porthos. - Ne szaporítsuk a szót! Az áldóját! De gyorsan áll nálad a döntés. Még mit nem! A bíboros kopókat uszít egy nemesre, egy jellemtelen, bitang csibésszel ellopatja a leveleit, a spionjai és a levelezés révén kitöri a nyakát Chalais-nak, azzal a szemenszedett ürüggyel hogy a király életére tört, és Monsieur-nek szánta a királyné kezét! Az egész sötét dologról senki nem tudott semmit, te közölted közmegelégedésre tegnap valamennyiükkel, és most, amikor fel se ocsúdtunk a meglepetéstől, nyugodtan kijelented: ne szaporítsuk a szót!

- Hát ha annyira akarjátok, szaporítsuk! - szólalt meg türelmesen Aramis.

- Ennek a Rochefort-nak - kiáltott fel Porthos -, ha én volnék a szegény Chalais istállómestere, ugyancsak megcirógatnám az ábrázatát.

- Neked meg a nyakad cirógatná meg a Vörös Herceg[4] - felelte Aramis.

- Haha! A Vörös Herceg! A Vörös Herceg! Remek! - tapsolt Porthos, és helyeslően bólogatott - Igazán kedves ez a Vörös Herceg. Terjeszteni fogom, kedvesem, nyugodt lehetsz. Mindig ilyen szellemes ez az Aramis! Milyen kár, hogy nem követhetted hivatásod szavát, kedvesem! Milyen bűbájos abbé lett volna belőled!

- Az is leszek! - mondta Aramis - csak ideig-óráig tértem le utamról; jól tudod, Porthos, hogy most is folytatom a teológiát.

- Meg is teszi, ha mondja - felelte Porthos. - Előbb-utóbb meg is teszi.

- Előbb - szólt Aramis.

- Csupán egy valamire vár, azután végleg határoz, és megint szoknyába bújik; most is mindig a szekrényében lóg az egyenruhája mögött - szólalt meg az egyik testőr.

- És mi az a valami? - kérdezte egy másik.

- Hogy a királynő trónörökössel ajándékozza meg a francia koronát.

- Itt nincs helye tréfálkozásnak, urak - mondta Porthos -, Istennek hála, a királynő még benne van a korban, megajándékozhatja a koronát.

- Igen, úgy hallom Buckingham úr itt van Franciaországban - szólalt meg Aramis, és sunyi mosolygása meglehetősen botrányos jelentést adott látszólag egészen egyszerű mondatának.

- Aramis barátom - vágott közbe Porthos -, ezúttal helytelenül beszélsz; addig futsz a szellemes ötlet után, míg végül is túllősz a célon; ha Tréville úr hallaná, ugyancsak ráfizetnél.

- Köszönöm a leckéztetést! - fortyant fel Aramis, és mintha, villám lobbant volna fel szelíd tekintetében.

- Az ember vagy testőr, vagy abbé, kedvesem. Vagy ez vagy az; de egyszerre mindkettő úgysem lehetsz - folytatta Porthos. - Nézd, Athos épp a múltkor mondta, hogy minden lovat meglovagolsz. Jó jó! ne berzenkedjünk, nagyon kérlek, teljesen fölösleges, jól tudod, hogyan szól a megállapodás közted, köztem és Athos között. Csak járj el szépen Aiguillon asszonyhoz, és udvarolj neki; csak járj el Bois-Tracy őnagyságához, aki Chevreuse asszony unokahúga, s amint beszélik, igen kegyes hozzád a hölgy - bánom is én! Hát istenem, ne dicsekedj sikereiddel, nem firtatjuk a titkaidat, mindenki tudja, milyen tapintatos vagy. De ha már egyszer ezzel az erénnyel ékeskedel, hát Őfelségétől se tagadd meg, teringettét! Bánom is én, ki hogyan köszörüli a nyelvét a királyon és az érseken; azonban a királynő személye szent, és róla vagy jót, vagy semmit!

- Porthos, vedd tudomásul, olyan nagyképű vagy, akárcsak Narcisse - felelte Aramis -, tudod, hogy ha nem Athos tartja, utálom az erkölcsi prédikációt. Akinek kedvesem, ilyen cifra kardszíja van, az jobb, ha nem nagyon szenteskedik. Abbé leszek, igen, ha kedvem tartja; addig azonban testőr vagyok, s mint ilyen, azt mondom, amit óhajtok, s jelenleg azt óhajtom mondani hogy untatsz.

- Aramis!

- Porthos!

- No de uraim! Uraim! - kiáltoztak körülöttük.

- Tréville úr várja D'Artagnan urat - szólt közbe a lakáj, és kinyitotta a dolgozószoba ajtaját.

A bejelentés idejére tárva maradt az ajtó; mindenki elhallgatott, és a fiatal gascogne-i általános csend közepette haladt végig a várószoba egy részén, belépett a testőrkapitányhoz, és szívből örvendezett magában, hogy éppen jókor sikerült kereket oldania, s otthagyhatta a furcsa civakodást.

 

A KIHALLGATÁS

Tréville úr pillanatnyilag ugyancsak cifra kedvében volt; mindazonáltal udvariasan üdvözölte a földig hajbókoló fiatalembert, és elmosolyodott, amikor bókjain megérezte a hamisítatlan béarni kiejtést; egyszeriben eszébe jutott fiatalsága és szülőföldje, és két ilyen emlék minden korban mosolyt fakaszt az ember ajkán. Azonban szinte átmenet nélkül megindult a várószoba felé; intett D'Artagnannak, mintegy elnézését kérve, hogy előbb a többiekkel végez, és csak azután tér rá az ő ügyére, majd három nevet kiáltott; hangja mindannyiszor erősebben és erősebben zengett, és a parancsoló hangsúlytól a harag dörgéséig a skála valamennyi tónusát befutotta:

- Athos! Porthos! Aramis!

A két testőr, iménti ismerőseink, a két utóbbi név viselői azonnal kiváltak csoportjaikból, és a dolgozószoba felé siettek; mihelyt a küszöböt átlépték, becsukódott mögöttük az ajtó. Viselkedésük nem volt ugyan a legnyugodtabb, de csupa méltóság volt, és tisztelettudó fesztelenségük kivívta D'Artagnan bámulatát, aki félisteneket látott bennük, parancsnokukban pedig magát Jupitert, amint az Olümposzon marokra kapja villámait.

Amikor a két testőr belépett, amikor becsukódott mögöttük az ajtó, amikor újra felmorajlott a várószobában a zaj - mert az előbbi kiáltás nyilván új tápot adott a további szóbeszédnek -, amikor végül Tréville úr, szótlanul és összevont szemöldökkel háromszor-négyszer teljes hosszában végigjárta szobáját, mindannyiszor elhaladva Porthos és Aramis előtt, akik feszesen, némán álltak ott, mint a díszszemlén, a kapitány hirtelen megállt velük szemközt, és tetőtől talpig bosszús pillantással mérte végig őket.

- Ugye tudják, uraim - tört ki dühösen -, mit mondott, épp tegnap este, a király; ugye tudják?

- Nem, uram, nem tudjuk - válaszolt rövid hallgatás után a két testőr.

- De remélem, lesz szerencsénk megtudhatni a kapitány úrtól - tette hozzá Aramis a legudvariasabb tisztelettel.

- Azt mondta, hogy ezentúl a bíboros úr gárdistái közül válogatja össze a testőreit!

- A bíboros úr gárdistái közül! De hát miért? - kérdezte élénken Porthos.

- Mert rájött, hogy vinkója túlságosan hitvány, egy kis aszúborral kell feljavítani.

A két testőr a feje búbjáig elvörösödött. D'Artagnan azt sem tudta, fiú-e vagy lány, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

- Igen, igen - folytatta Tréville úr egyre tüzesebben - és Őfelsége jól is teszi, mert szavamra való igaz, csak rontják az udvar levegőjét a két ballábas testőrei. Nem sok örömem volt abban, amikor tegnap este, sakkozás közben, a bíboros úr a szánakozó részvét hangján előadta hogy tegnapelőtt ezek az átkozott testőrök, ezek a fenegyerekek - olyan gúnyorosan nyomta meg ezt a szót, hogy abban még kevesebb örömöm tellett -, ezek a késdobálók, tette hozzá rám villantva hiúzszemét, egy Férou utcai kocsmában szórakoztak, és gárdistáinak egyik őrjárata - amikor ideért, azt hittem, nyíltan a szemem közé nevet - kénytelen volt letartóztatni a csendháborítókat. A szentségit! És maguk erről semmit sem tudnak! Letartóztatni a testőreimet! Maguk is ott voltak, ne is tagadják, magukra ismertek, és a bíboros a nevüket is megemlítette. No, mindegy, én vagyok a hibás, igen, csakis én; én válogatom össze az embereimet. Mondja csak, Aramis, mi a fene szüksége volt magának testőrzubbonyra, mikor sokkal jobban festene csuhában? És maga, Porthos, mit páváskodik azzal az aranyos kardszíjjal? Ugye, hogy fakard fityeg rajta? És Athos? Sehol se látom! Hol van Athos!

- Uram - felelte búsan Aramis -, beteg, nagyon beteg.

- Beteg, nagyon beteg, azt mondja? És mi baja?

- Félő, uram, hogy bárányhimlője van - szólt közbe Porthos; ő is be akart kapcsolódni a társalgásba -, nagyon kínos volna, mert, sajnos, biztosan megcsúnyul a bőre.

- Bárányhimlője! Dicső históriát akar nekem itt beadni, Porthos! Bárányhimlője, az ő korában? Még mit nem!... biztosan megsebesült, talán meg is ölték. Hej, ha tudnám!... Azt a csillagát! testőrurak! nem tűröm, hogy lebujokba járjanak, nyílt utcán verekedjenek, és az utcasarkon villogtassák a kardjukat. Nem tűröm, hogy kiröhögjenek bennünket a bíboros úr gárdistái, a derék, fegyelmezett, ügyes fiúk, akik sosem adnak rá okot, hogy letartóztassák őket, de különben el se tűrnék az ilyesmit!... erre mérget veszek. Inkább ott vesznének mind egy szálig, mint hogy egy tapodtat is hátráljanak. Menekülni, meglépni, kereket oldani: - ezt csak csinálják a király testőrei!

Porthos és Aramis tajtékzott dühében. Legszívesebben puszta kézzel fojtották volna meg Tréville urat, ha nem érezték volna, hogy csupán azért beszél így velük, mert igazán szereti őket. Tiporták lábukkal a szőnyeget, vérig harapták ajkukat és teljes erővel markolták kardjukat. Odakint, már említettük, mindenki hallotta, hogy Athost, Porthost és Aramist szólították, és Tréville úr hangjából azt is jól sejtették, hogy a kapitány dühöng valamiért. Tíz kíváncsi fül tapadt az ajtó kárpitjára, s az arcokat elsápasztotta a harag, mert a hallgatódzók egy hangot sem szalasztottak el a benti beszélgetésből, s az ajkak pontról pontra továbbadták, végig az előszobán a kapitány sértő kitételeit. A dolgozószoba kapujától ki az utcabejáratig egy pillanat alatt forrpontra jutott a hangulat az egész palotában.

- Ha! A király testőrei megadják magukat a bíboros gárdistáinak - folytatta Tréville úr. Magában éppen úgy ette a méreg, mint katonáit, de szavai keményen pattogtak; mintha valamennyi egy-egy tőrdöfés lett volna, egyenesen hallgatói szívébe.- Igen! Őeminenciája hat gárdistája letartóztatja Őfelsége hat testőrét. A teremtésit! Én már tudom, mit teszek. Nyomban a Louvre-ba megyek, visszaadom a királynak testőrkapitányi megbízatásomat, hadnagyi rangot kérek a bíboros úr gárdistáinál, és ha elutasít, isten úgyse! felcsapok abbénak.

E szavakra odakinn förgeteggé nőtt a moraj: sűrűn záporozott a szitok és káromkodás. Szentségek, istennyavalyák, frászkarikák röpködtek a levegőben. D'Artagnan függönyt keresett, hogy mögé bújjon; alig állta meg, hogy be ne másszon az asztal alá.

- Kérem, kapitány uram! - harsogta Porthos képéből kikelve - való igaz, hogy hatan voltunk hat ellen, de orvul törtek ránk, és mire kardot ránthattunk, két emberünk máris halott volt, Athos súlyos sebet kapott, vele sem értünk sokat. Ismeri Athost, kapitány úr! Nos, kétszer is megpróbált talpra állni, és mind a kétszer leroskadt. De megadni akkor sem adtuk meg magunkat, szavamra, nem! Úgy hurcoltak el erőszakkal. Útközben megszöktünk. Athost meg, mivel azt hittük, meghalt otthagytuk a harc színterén; gondoltuk, nem érdemes vele cipekednünk. Így volt. Az ördögbe is, nem lehet mindig csatát nyerni, kapitány uram! A nagy Pompeius is vesztett Pharsalusnál, I. Ferenc királyunk pedig, amint hallom, ő sem volt nyimnyám legény, Páviánál vesztett ütközetet.

- Én pedig bátorkodom megnyugtatni kapitány uramat, hogy az egyiket saját kardjával döftem át - mondta Aramis -, mert az enyém kettétört az első összecsapásnál. Ledöftem vagy megöltem, uram, ahogy parancsolja.

- Ezt nem tudtam - felelte kissé megenyhülve Tréville úr. - Úgy látom, a bíboros úr túlzott egy kicsit.

- De könyörgök, uram - folytatta Aramis, és most már, látva, hogy kapitánya haragja múlik, elő mert hozakodni kívánságával -, könyörgök, uram, ne terjessze, hogy még Athos is megsebesült; kétségbeesne, ha a hír a király fülébe jutna, és mivel sebe igen súlyos: a vállán át mélyen a mellébe hatolt - attól lehetne tartanunk...

Ebben a pillanatban meglibbent az ajtó függönye, és egy nemes vonású, szép, de iszonyatosan sápadt arc jelent meg a rojtok között.

- Athos! - kiáltotta a két testőr.

- Athos! - visszhangozta Tréville úr.

- Hívatott, uram - szólt Athos elgyengült, de tökéletesen nyugodt hangon Tréville-hez -, bajtársaim jelentették, hogy hívatott; parancsoljon, itt vagyok, mit óhajt, uram?

E szavakkal lépett be a testőr a dolgozószobába, kifogástalan, feszes öltözetben, szokása szerint. Tréville urat szíve mélyéig megindította ez a bátor viselkedés; a testőr elé rohant.

- Éppen arról beszéltem az uraknak - mondta neki -, hogy nem tűröm, hogy testőreim szükségtelenül kockáztassák életüket, mert aki talpig férfi, azt megbecsüli a király, s a király tudja, hogy testőrei mind talpig férfiak. A kezét, Athos.

És meg sem várva, hogy a jövevény viszonozza barátságos közeledését, Tréville úr maga ragadta meg a testőr jobbját, és szívvel-lélekkel megszorongatta; nem vette észre, hogy Athos, bármennyire uralkodik is magán, fájdalmasan megvonaglik, és, ami csaknem a lehetetlenséggel volt határos, még jobban elsápad.

Az ajtó félig tárva maradt, olyan feltűnést keltett Athos megérkezése, mert mindnyájan hallották már, hogy megsebesült, bár senki nem szellőztette a titkot. A kapitány végső szavait elégedett moraj fogadta, és két-három lelkes arc bukkant fel az ajtónyílásban. Tréville úr már éppen azon volt, hogy kemény szavakkal érvényt szerez a házirendnek, amikor Athos keze hirtelen görcsösen ráfonódott a kezére; a testőrre emelte pillantását, és látta, hogy az nyomban elájul. Athos, bár minden erejét megfeszítve igyekezett fájdalmát leküzdeni, a következő pillanatban mégis megtántorodott, és elterült a padlón, mint egy halott.

- Seborvost - kiáltotta Tréville úr. - Az én orvosomat, a királyét, a legügyesebbet! Seborvost! Különben szegény Athosom belehal, az áldóját!

Tréville úr kiáltozására mindenki a dolgozószobába tódult; a kapitánynak eszébe sem jutott, hogy becsapja előttük az ajtót; a sebesült körül sürgölődtek valamennyien. Bármily lelkes volt is azonban a sürgés-forgás, fabatkát sem ért volna, ha történetesen az orvos ott nincs éppen a palotában; áttört a csődületen, a most is ájultan fekvő Athos mellé lépett, és mivel a zaj és tolongás zavarta, mindenekelőtt sürgősen azt követelte, hogy a testőrt vigyék át egy másik szobába. Tréville úr máris ajtót nyitott, intett Porthosnak és Aramisnak, s azok ölükben átvitték bajtársukat. Hármójuk mögött a seborvos lépdelt, mögötte pedig bezárult az ajtó.

Tréville úr különben szent és sérthetetlen dolgozószobája most néhány pillanatra egyszerűen második várószoba lett. Mindenki vitázott, ágált, hangoskodott, szitkozódott, káromkodott, a pokol mélységes fenekére kívánta a bíborost gárdistáival együtt.

Egy perc múlva ismét megjelent Porthos és Aramis csupán a seborvos maradt a sebesült mellett Tréville úrral.

Azután Tréville úr is visszatért. A beteg magához tért; a seborvos közölte, hogy a sebesült testőr barátai megnyugodhatnak: Athos gyengeségét csupán a tetemes vérveszteség okozta.

Tréville úr most intett a kezével, és mindenki távozott, D'Artagnan kivételével; ő közben sem feledte el, hogy kihallgatáson van, és gascogne-i módra nyakasan a helyén maradt.

Amikor a dolgozószoba kiürült, és az ajtó becsukódott, Tréville úr sarkon fordult, és kettesben találta magát a fiatalemberrel. Az iménti esemény egy kissé kizökkentette a kerékvágásból. Újra megkérdezte hát, mit óhajt a lerázhatatlan kérelmező. Akkor D'Artagnan megmondta a nevét, Tréville úrnak meg egy csapásra eszébe jutott minden jelen és múlt emléke, és azon nyomban tudta, mi a teendője.

- Bocsánat, kedves földim, ezer bocsánat - szólalt meg mosolyogva -, én bizony tökéletesen megfeledkeztem magáról. De így van ez: a testőrkapitány is családapa, csakhogy sokkal nagyobb felelősség terheli, mint az átlagos családapát. A katona mind felnőtt gyerek; nekem pedig legfőbb gondom az, hogy a király, de főleg a bíboros úr minden parancsa teljesüljön...

D'Artagnan nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Tréville úr ebből mindjárt látta, hogy a fiatalember nem esett a feje lágyára; cirkalmazás nélkül rátért tehát a tárgyra, és fordított egyet a szón:

- Igen szerettem atyjaurát, fiam - mondta. - Mit tehetnék a fiáért? Siessen, minden percemre számot tartanak.

- Uram - szólalt meg D'Artagnan -, amikor útnak indultam Tarbes-ból, az volt a szándékom, hogy annak a barátságnak nevében, melyet máig is híven őriz emlékezetében, testőrzubbonyért folyamodom kegyelmedhez; de abból, amit alig két óra leforgása alatt láttam és hallottam e helyen, látom, hogy számomra túl nagy ez a kegy, és félek, hogy semmivel nem szolgáltam rá.

- Valóban elég nagy, fiatal barátom - válaszolta Tréville úr -, de mégsem haladja meg annyira az erejét, mint amennyire gondolja, vagy legalábbis gondolni véli. Őfelsége ugyanis kibocsátott egy rendeletet, az önéhez hasonló esetekre; sajnálattal kell közölnöm, hogy senki nem lehet testőr, amíg egy-két hadjáratban, dicső tettekkel, vagy a mi ezredünknél kevésbe kiváltságos alakulatnál eltöltött két évi szolgálatban be nem bizonyítja rátermettségét.

D'Artagnan némán meghajolt. Most már tudta, milyen nehéz testőrzubbonyt szerezni, és még hevesebben égett benne a vágy, hogy megszerezze.

- Mégis - folytatta Tréville, és oly metsző pillantást vetett ifjú földijére, mintha a veséjébe akarna látni -, mégis, atyjaurának, régi bajtársamnak kedvéért, mint már megígértem, szívesen megteszek magának valamit, fiatalember. Nálunk, a béarni földön, sovány az öröksége a nemes úrfiaknak, ha nem elsőszülöttek; alig hiszem, hogy e téren változtak volna a dolgok, mióta szülőfalumból elszakadtam. Gondolom, nem veti fel a hazulról hozott pénz.

D'Artagnan büszkén kidüllesztette a mellét: ezzel jelezte, hogy senkitől nem kér alamizsnát.

- Jól van, fiacskám, jól van - beszélt tovább Tréville -, ismerem én az ilyen kakaskodást; négy tallér szomorkodott az én zsebemben is, amikor Párizsba jöttem, de kardélre hánytam volna, aki azt mondja, hogy nem tudom készpénzben megvenni a király palotáját.

D'Artagnan még jobban kidüllesztette a mellét; neki lova is volt, s miután eladta, négy tallérral gazdagabban kezdte pályafutását, mint annak idején Tréville úr.

- Szóval, azt hiszem, bármennyi pénze van is, nem árt, ha vigyáz rá; persze, az sem árt, ha nem hanyagolja el a nemes emberhez illő gyakorlatokat. Most azonnal írok a Királyi Akadémia igazgatójának; holnaptól kezdve ingyenesen fel is veszik. Ne utasítsa vissza ezt a kis szívességet. Nem egy igen előkelő és igen gazdag nemes folyamodik érte alkalomadtán, és mégsem kapja meg. Az akadémián megtanulja a műlovaglást, a vívást és a táncot, hasznos ismerősöket szerez, és időnként jelentkezik nálam, hogy elmondja, hol tart, s a továbbiakban mivel segíthetem.

D'Artagnan nem sokat értett ugyan az udvari szokásokhoz, mégis észrevette, milyen hidegen bánik vele Tréville úr.

- Sajnos, uram - mondta a kapitánynak -, mindjobban látom, milyen nagy veszteség, hogy nem nyújthatom át uraságodnak atyám ajánló sorait!

- Magam is nagyon furcsállom - válaszolta Tréville úr -, hogy ily módon vágott neki a hosszú útnak, pedig, mi béarniak csupán ezzel az egyetlen, de elmaradhatatlan poggyásszal szoktunk felkerekedni.

- Megvolt az nekem is uram! hálisten egészen forma és regula szerint - kiáltott fel D'Artagnan -, de hiába: aljasul ellopták.

Azzal elmondta meung-i kalandját, aprólékosan leírta az ismeretlen nemesembert; előadásának lendülete, élethűsége egészen levette lábáról Tréville urat.

- Furcsa história - töprengett a kapitány -, szóval maga hangosan emlegette a nevem?

- Igen, uram: nagy hebehurgyaság volt tőlem, ez kétségtelen; de hát uraságod neve volt védőpajzsom utamon: nem gyakran bújtam mögéje, remélem elhiszi!

Igen nagy keletje volt akkoriban a hízelgésnek, és e téren Tréville úr sem maradt el a király vagy a bíboros mögött: szívesen vette a tömjénezést. Nem is állhatta meg, hogy leplezetlen örömmel el ne mosolyodjon, mosolya azonban hamarosan eloszlott; és a kapitány megint csak visszatért a meung-i esetre:

- Mondja csak - folytatta -, nem volt annak a nemesnek egy piciny sebhely az arcán?

- De igen; mintha puskagolyó horzsolta volna.

- Jóképű ember volt?

- Jóképű.

- Magas termetű?

- Magas termetű.

- Sápadt arcú, barna hajú?

- Igen, igen! Hát kegyelmed ismeri azt az embert? Hej! kerüljön csak a kezembe, márpedig én kézre kerítem, ha kell, a pokol fenekén is...

- Egy nőre várt? - folytatta Tréville.

- Mielőtt elvágtatott, mindenesetre beszélt a nővel, akire várt.

- Nem tudja, miről beszéltek?

- A férfi egy ládikát adott át, és azt mondta a hölgynek, benne találja meg a további utasításokat; lelkére kötötte, hogy csak Londonban nyissa ki.

- Angol nő volt?

- A férfi miladynek szólította.

- Ő az! - dörmögte Tréville. - Ő az! pedig azt hittem, még Bruxelles-ben van!

- Uram! Ha tudja, ki ez az ember - robbant ki D'Artagnan -, mondja meg nekem, s azt is, hol találom; ez nekem elég, még ígéretét is visszavonhatja, hogy testőrt csinál belőlem, mert számomra mindennél fontosabb a bosszú.

- Verje ki a fejéből, fiatal barátom - kiáltott fel Tréville -, sőt, ha megpillantja az utcán, térjen ki előle, menjen át a másik oldalra! Sziklafal az; ne rohanjon fejjel a falnak, úgy összeroppan, mint az üvegpohár.

- Márpedig én - mondta D'Artagnan -, ha egyszer kezembe kaparintom...

- Márpedig én - vágott a szavába Tréville -, azt tanácsolom, ne kutasson utána.

A kapitány megtorpant, váratlan kétely támadt fel benne. Miért acsarkodik ilyen vad gyűlölettel az ifjú utazó erre a férfira? Elhihető-e, hogy az csakugyan ellopta apja levelét? Nem valami kelepcét leplez ez a nagy acsarkodás? Talán csak nem Őeminenciája küldte ide a fiatalurat? Nem akarja-e léprecsalni? Talán csak a bíboros ügynöke ez az állítólagos D'Artagnan: így akarják becsempészni a házába, az a feladata, hogy a bizalmába férkőzzön, és később, mint ezer esetben megtörtént, kitörje a nyakát! Még merőbben nézett D'Artagnanra, mint az imént. A fiatalember körmönfont elevensége, túlzó alázata átsütött élénk vonásain; az összkép cseppet sem volt megnyugtató.

- Hogy gascogne-i, azt biztosan tudom - gondolta -, de mért éppen az én gascogne-im? Miért nem a bíborosé? No, tegyük próbára a fiút. - Fiatal barátom - tagolta lassan -, maga mégiscsak hajdani jó barátom gyermeke mert nem kételkedem, hogy amit az ajánlólevél ellopásáról mondott, színtiszta igazság; ezért hát szeretném, ha jóvá tehetném iménti tartózkodásomat, ezért fellebbentem a fátylat a mi politikánkról. A királyt testi-lelki jó barátság köti a bíboroshoz; látszólagos perpatvaraik csupán arra jók, hogy az ostobák szemébe port hintsenek. Nem szeretném, ha derék földim, egy jó kardforgató, szépreményű fiatalember lenyelné ezt a maszlagot, és ostobán bekapná a horgot, mint oly sokan mások, akik meg is lakoltak érte. Tudja meg hát; én e két mindenható úr hűséges, szolgája vagyok; mindannak, amit komolyan, megfontoltan teszek, csupán egyetlen célja van; a király és a bíboros úr szolgálata; s a bíboros úrhoz fogható dicső lángelmét keveset szült Franciaország. Tehát, fiatal barátom, ehhez tartsa magát; ha pedig, akár családja, akár kapcsolatai, akár tulajdon ösztöne azt sugalmazná, hogy valamiképpen szembeforduljon a bíborossal, mint egyik-másik nemesember, akkor fel is út, le is út: isten áldja. Mindent megteszek magáért, amit tehetek, de kérem, kerülje társaságomat. Őszinteségemmel remélem, mindenképpen elnyerem barátságát; mert mind a mai napig nem volt fiatalember, akivel úgy beszéltem volna, mint jelenleg magával.

Befelé pedig így gondolkodott:

Ha a bíboros küldte a nyakamra ezt a rókafit, nyilván fejébe verte (hiszen tudja, mennyire utálom őt), hogy aki kémkedni akar körülöttem, kígyót-békát kiáltson rá, mert ezzel férkőzhet legjobban bizalmamba: most hát a kis ravasz nyilván elsiklik hűségnyilatkozatom felett, és azt fogja válaszolni, hogy szívvel-lélekkel gyűlöli Őeminenciáját.

Tréville úr azonban rosszul számított, mert D'Artagnan nyíltan, egyszerűen így felelt:

- Uram, hajszálra ugyanezzel a szándékkal érkeztem Párizsba. Atyám lelkemre kötötte, hogy senkitől semmit ne tűrjek el, csupán a királytól, a bíboros úrtól és kegyelmedtől: mert, úgymond, ez a három főember Franciaországban.

Tréville úr nevét, mint látjuk, D'Artagnan toldotta a másik kettőhöz; úgy gondolta, az ilyesmi sosem árthat.

- Ennek értelmében minden hódolatom a bíboros úré - folytatta -, és legmélyebb tisztelettel adózom cselekedeteinek. Kétszeres öröm számomra, uram, ha szavai, mint mondja, őszinték, mert így, remélem, kitüntet azzal, hogy méltányolja kettőnk hajlamainak azonosságát; hogyha azonban, ami különben nagyon természetes, nem bízna bennem, akkor őszinte szavaimmal magam alatt vágom a fát; de sebaj, becsülését akkor is elnyerhetem, és szememben ez mindennél többet ér.

Tréville úr azt sem tudta, hová legyen ámulatában. Elnyerte csodálatát ez a nagy éleslátás és őszinteség, kételyeit mégsem oszlatta el egészen; mert minél különb ez a fiatalember a többinél, annál veszélyesebb lehet, ha tévesen ítéli meg. De mégiscsak kezet szorított D'Artagnannal, és így beszélt:

- Maga derék ember, fiacskám, pillanatnyilag azonban csak annyit tehetek, amennyit az imént megígértem. Palotámat mindig nyitva találja. Később majd, mivel akármikor bejuthat hozzám, és így egyetlen alkalmat sem szalaszt el, valószínűleg megkaphatja, amit annyira szeretne.

- Ezt értsem úgy - szólt D'Artagnan -, hogy kapitány úr megvárja, amíg érdemes leszek erre. Nos - tette hozzá gascogne-i fesztelenséggel -, megnyugtatom, nem várakoztatom sokáig.

Köszönt, és távozni készült; a többi most már az ő dolga.

- Hová siet? - tartóztatta fel Tréville úr - és a levél az Akadémia igazgatójához? Hiszen megígértem! Talán sértené a büszkeségét, ha el kellene fogadnia, fiatalúr?

- A világért sem, uram - felelte D'Artagnan -, ez nem jut a másik ajánlólevél sorsára, arról kezeskedem. Vigyázok rá, mint a szemem világára, meg is kapja a címzett, esküszöm, és jaj annak, aki elvenné tőlem!

Tréville úr megmosolyogta az újabb hetvenkedést; az ablakmélyedésből, ahol beszélgettek, asztalához lépett, magára hagyta ifjú honfitársát, és amint ígérte, hozzáfogott az ajánlólevélhez. D'Artagnan eközben jobb híján egy induló ütemét kopogtatta ujjával az ablaküvegen; a testőröket figyelte, mint sorjában eltávoztak, tekintetével kísérte őket, míg csak el nem tűntek az utcasarkon.

Tréville úr befejezte a levelet, lepecsételte, felállt az asztaltól, és a fiatalember felé indult, hogy kezébe adja; de éppen amint D'Artagnan utánanyúlt, Tréville úr ámulva látta, hogy védence nagyot ugrik, fejébe száll a vér, és kiabálva rohan ki a dolgozószobából:

- Hej, az istenfáját! ezúttal nem szalasztom el.

- Ki az? - kérdezte Tréville úr.

- Ő az, a tolvaj! - felelte D'Artagnan. - Hej, te gazember!

S már nem volt sehol.

- Átkozott bolondja! - dörmögte Tréville úr. Majd kisvártatva hozzátette: - Ha csak ez is nem valamilyen ügyes fogás, hogy kereket oldjon, miután látja, hogy kudarcot vallott velem.

 

ATHOS VÁLLA, PORTHOS KARDSZÍJA
ÉS ARAMIS ZSEBKENDŐJE

D'Artagnan dühöngve rohant át a várószobán; három ugrással a lépcsőig jutott; gondolta, négyesével száguld le rajta, ám futása lendületében majd felöklelt egy testőrt, aki épp akkor lépett ki Tréville úrtól egy mellékajtón. Amint homloka a másik vállának ütközött, az felkiáltott, sőt felüvöltött.

- Bocsánat - vetette oda D'Artagnan, és igyekezett tovább rohanni -, bocsánat, nagyon sietek.

Alig jutott azonban az első lépcsőfokig, egy acélos csukló derékon ragadta, és megállította.

- Siet! - kiáltotta a testőr sápadtan, mint a halál. - Ezen a címen nekem ront, azt mondja, "Bocsánat", és azt hiszi, minden rendben? Korántsem, barátocskám. Azt hiszi, amiért az imént végighallgatta, milyen keményen beszél velünk Tréville úr, most már maga is ugyanígy bánhat velünk? Ne áltassa magát, pajtikám; maga nem Tréville úr.

- Esküszöm - felelte D'Artagnan, mert felismerte Athost, aki az orvosi kezelés után hazatérőben volt -, esküszöm, nem készakarva tettem, és éppen azért is kértem bocsánatot. Tehát, úgy hiszem, rendben van a dolog. De újra elismételhetem, s ezúttal, becsületemre, úgy érzem fölöslegesen, hogy sietek, nagyon sietek. Hagyjon hát kérem, hadd menjek utamra.

- Uram - szólt Athos és eleresztette -, uraságod udvariatlan. Látnivaló, hogy messziről jött.

D'Artagnan már három-négy lépcsőfokkal lejjebb járt, de Athos megjegyzésére megtorpant.

- Teringettét, uram! - mondta -, akármilyen messziről jövök, nincs szükségem uraságod illemtani oktatására, erre figyelmeztetem.

- Lehet - mondta Athos.

- Ha nem sietnék annyira - kiáltott fel D'Artagnan - ha nem kergetnék valakit...

- Csupasietség-úr, engem akkor is megtalál, ha nem siet, hallja-e?

- És szabad tudnom, hogy hol?

- A Sarutlan Karmelitáknál.

- Hány órakor?

- Délfelé.

- Rendben van, délfelé ott leszek.

- Nem szeretném, ha megvárakoztatna, mert ha negyedre jön, pörköltet aprítok a füléből.

- Helyes! - vágta oda D'Artagnan - tíz perccel tizenkettő előtt ott leszek.

S azzal nekiiramodott, mintha az ördögök kergetnék; ismeretlen ellenfele oly kényelmesen sétált, hogy még nem járhat messzire; remélte, hamarosan eléri.

Igen ám, de az utcai kapuban Porthos beszélgetett az őrtálló katonával. Kettőjük között éppen hogy egy ember elfért. D'Artagnan úgy becsülte, elég lesz neki a rés, és repült, mint a nyíl, hogy átsuhanjon közöttük. Sajnos, számításából kihagyta, hogy szeles az idő. Már-már túljutott a beszélgetőkön, amikor a szél kifeszítette Porthos hosszú köpenyét, és D'Artagnan egyenest a köpenybe rohant. Porthosnak nyilván ezer oka volt rá, hogy meg ne váljon ettől a lényeges ruhadarabtól; el is engedhette volna köpönyege szárnyát, de épp ellenkezőleg magához húzta, úgyhogy D'Artagnan, Porthos makacs ellenállása következtében a bársony szövetbe gabalyodva többször megpördült a tengelye körül, s végül egészen a köpenybe csavarodott.

D'Artagnan vakon tapogatódzott, és szeretett volna a ruha redői közül előkecmeregni; közben hallotta, hogy a testőr pogányul káromkodik. Fiatal barátunk legfőképpen attól félt, hogy kárt tesz a kardszíjban, melynek vadonatúj frisseségét az imént mi is megcsodáltuk; mikor azonban félénken kinyitotta a szemét, azt látta, hogy pontosan Porthos két válla közé került, vagyis orra hegye csaknem a kardszíjat súrolja.

Sajna! a kardszíj is olyan volt, akárcsak világi dolgaink legjava, melyekről tudjuk, hogy mind egytől egyig csupa hiú látszat: csak elöl ékesítette cifra aranydísz, hátfelőli oldalán csupaszon szerénykedett a bivalybőr. Porthos nemhiába volt ízig-vérig piperkőc; ha már csupa-arany kardszíjat nem szerezhetett, szerzett hát félig aranyozottat; így mindjárt megvilágosodott, mi szüksége volt a nátha mesére és a köpenyre.

- Az istenfáját! - kiáltott Porthos, és minden erejével azon volt, hogy a hátát kaparászó D'Artagnant lerázza a nyakáról - megveszett az úr, hogy így támadja meg az embert!

- Bocsánat - szólt D'Artagnan, és elődugta fejét az óriás testőr hónalja alól -, nagyon sietek, utol kell érnem valakit, és...

- S amikor siet, zsebben hordja a szemét, nemdebár? - kérdezte Porthos.

- Korántsem - pattant fel D'Artagnan -, sőt éppen szememnek köszönhetem, hogy azt is láthatom, amit senki más.

Elértette-e Porthos a célzást, vagy sem, ki tudja - mindenesetre kirobbant:

- Ha uraságodnak szűk a bőre, a testőrök szívesen belerázzák, különösen, ha sokat lábatlankodik.

- Még hogy engem beleráznak! - vágott vissza D'Artagnan - uram, válogassa meg kifejezéseit.

- Miért válogatnám? Megszoktam, hogy farkasszemet nézzek ellenfeleimmel.

- Magam is azt hiszem, hogy nem fordít hátat nekik.

Azzal, tiszta szívből hahotázva gonosz megjegyzésén, a fiatalember sarkon fordult és távozott.

Porthos tajtékzott dühében, és előrelépett, hogy D'Artagnanra vesse magát.

- Később, uram, később! - kiáltott vissza az - majd ha a köpenyét letette.

- Legyen egy órakor a Luxembourgi-palota mögött.

- Nagyon helyes, egy órakor - felelt D'Artagnan, s már el is tűnt az utcasarkon.

Ám hiába fürkészte végig háta mögött az utcát, hiába tekintett előre, nem látott senkit. Bármily kényelmesen sétált is az idegen, előnyt szerzett; az is lehet, hogy betért valamelyik házba. D'Artagnan sorra kérdezte a szembejövőket, lement egészen a kompig, majd visszafelé végigkutatta a Szajna és a Vöröskereszt utcát; de sehol semmi. Loholása azonban egy valamire jó volt: mentől jobban gyöngyözött homlokán az izzadság, annál inkább hüledezett szívében a láng.

Tűnődni kezdett iménti élményein; mind gyászos volt, és nem is kevés; még tizenegy óra sincs, és máris eljátszotta Tréville úr jóindulatát, mert a kapitány kétségkívül túl huszárosnak találta D'Artagnan távozását.

Aztán két derekas párbaj szakadt a nyakába, és két olyan ellenfél, akik közül bármelyik lekaszabolhat három D'Artagnant; sőt, ami ennél is rosszabb: két testőr, márpedig a testőröket mindenkinél többre, becsülte, agyában és szívében bárki más fölé helyezte.

Szomorú kilátások. A fiatalember biztosra vette, hogy Athos megöli; kézenfekvő tehát, hogy Porthos már nem nagyon érdekelte. Mivel azonban a remény mindennél szívósabban gyökerezik az emberi szívben, benne is felmerült annak a reménye, hogy természetesen szörnyen összekaszabolva, mégiscsak túlélheti két párbaját, és arra az esetre, ha túlélné, a jövőbeni miheztartás végett a következő erkölcsi prédikációt intézte önmagához.

- Micsoda tyúkeszű fráter, micsoda faragatlan barom vagyok! Ez a derék, és szerencsétlen Athos megsebesül a vállán, s én mint egy kos, egyenesen a vállába öklelek. Igazán csodálom, hogy azon nyomban ketté nem hasított; megtehette volna teljes joggal; szörnyű fájdalmat okozhattam neki, Porthos meg - hát ami Porthost illeti, az még ennél is cifrább.

Önkéntelenül fel kellett nevetnie; most már azonban körültekintett: nem sérti-e meg ez a saját magának szóló, és avatatlanok szemében oktalan nevetés valamelyik járókelőt.

- Ami Porthost illeti, az még cifrább; de mindegy, azért mégiscsak szánalmas hebehurgyaság. Hát való az: minden figyelmeztetés nélkül rárohanni valakire! Nem és nem! Hát beszimatolni egy köpeny alá, hogy lássam, mi nincs alatta! Biztosan megbocsátott volna; egészen biztosan, ha nem piszkál az ördög, hogy szóba hozzam azt az átkozott kardszíjat, bár csak burkoltan, az igaz; az ám, méghozzá milyen csinos burokban! Hej! átkozott gascogne-i fejem: tán még a kötél végén is szellemeskedni fog! No, barátocskám, D'Artagnan - folytatta magában olyan szívélyesen, amint csak véleménye szerint megérdemelte -, ha ezt megúszod, ami csöppet sem valószínű, legfőbb ideje, hogy megtanuld, mi a kifogástalan udvariasság. Ha példaképre van szükség, mindenki téged idézzen. Az előzékenység és udvariasság még nem gyávaság. Nézd csak, milyen Aramis: maga a földre szállt szelídség és kellem. És ki merészelné Aramist gyávának nevezni? Senki! s a jövőben minden porcikámmal hozzá igazodom. Ejnye, de jó! éppen most kerül utamba.

D'Artagnant elmélkedő sétája az Aiguillon-palota közelébe vezette, s az épület előtt fiatal barátunk Aramist pillantotta meg: vidáman beszélgetett három nemes királyi testőrrel. Aramis is észrevette D'Artagnant, minthogy azonban nem feledte, hogy a gascogne-i jelen volt Tréville úr ma reggeli dühkitörésénél - és miért is látta volna szívesen azt, aki szemtanúja volt a testőrök megleckéztetésének - úgy tett, mintha nem venné észre. D'Artagnan, éppen ellenkezőleg, egészen belemerült friss terveibe: békülékenység és udvariasság mindenek felett; közelebb lépett hát a négy fiatalemberhez, széles mozdulattal üdvözölte őket, és bűbájosan rájuk mosolygott. Aramis megbiccentette a fejét, de a mosolygást nem viszonozta. Egyébiránt ugyanabban a pillanatban mind a négyen félbehagyták a beszélgetést.

D'Artagnan értelmes fickó volt; rögtön észrevette, hogy ő itt csak ötödik kerék; viszont nem volt elég gyakorlata a társasági modorban, és jóllehet tisztán látta, milyen suta helyzet, ha valaki alig ismert társaságba és rá nem tartozó beszélgetésbe csöppen, nem tudta, mi módon állhatna odább ildomosan. Törte hát a fejét, hogy lehetőleg minden félszegség nélkül visszahúzódjon, amikor felfedezte, hogy Aramis leejtette zsebkendőjét, és nyilván figyelmetlenségből rálépett; úgy gondolta, itt az alkalom, és jóvá teheti neveletlenségét; lehajolt és a tőle telhető legkecsesebb mozdulattal előhúzta a zsebkendőt a testőr talpa alól - meg kell mondanunk, Aramis minden erejét megfeszítve igyekezett ebben megakadályozni.

- Azt hiszem, uram - nyújtotta át D'Artagnan a zsebkendőt -, nem szívesen veszítené el.

Csakugyan: a kendőt gazdag hímzés díszítette; egyik sarkában korona és nemes címer. Aramis fülig pirult, és inkább kitépte, mint elvette a zsebkendőt a gascogne-i kezéből.

- Haha! - kiáltotta az egyik testőr - a diszkrét Aramis! Mondod-e még, hogy semmi dolgod Bois-Tracy asszonnyal, amikor a jótékony hölgy oly kedvesen neked kölcsönzi a zsebkendőit!

D'Artagnan megértette Aramis pillantásából, hogy halálos ellenséget szerzett magának; Aramis pedig folytatta éppoly negédesen mint az imént:

- Tévednek az urak, a zsebkendő nem az enyém; nem is tudom, mi ütött az úrba, hogy éppen nekem adta, nem maguknak; szavaim bizonyságául íme a saját zsebkendőm: itt van a zsebemben.

Azzal előhúzta saját, ugyancsak elegáns, finom batisztzsebkendőjét, ez is drága holmi volt, mint minden batisztkelme ekkoriban; azonban se hímzés, se címer nem díszítette; csupán egyetlen betű volt rajta, tulajdonosának névjegye.

Most már D'Artagnan pisszenni sem mert, rájött, hogy baklövést követett el; Aramis barátait azonban csöppet sem győzte meg a tiltakozás, és egyikük megjátszott komolysággal fordult a fiatal testőrhöz:

- Ha igaz, amit beszélsz - mondta -, el kell hogy kérjem tőled, kedves Aramis, hiszen tudod, Bois-Tracy szívbéli jó barátom, és nem szeretném, ha felesége holmija diadalmi zálogként idegen kézbe kerülne.

- Illetéktelen kérés - válaszolt Aramis. - Bár elismerem, hogy követelésed érdem szerint jogos - forma szerint nem az, és ezért megtagadom.

- Tény az - kockáztatta meg D'Artagnan bátortalanul -, hogy nem láttam, amikor a zsebkendő kiesett Aramis úr zsebéből. Csak a lába volt rajta, s én azt hittem, nyilván az övé, ha a lába rajta van.

- Pedig, kedves uram, tévedett - válaszolt hűvösen Aramis; szemlátomást nem nagyon érdekelte a kiigazítás.

Azután megint ahhoz a testőrhöz fordult, aki Bois-Tracy barátjának nevezte magát:

- Különben, kedves uram, Bois-Tracy úr testi-lelki jó barátja, vegyük tekintetbe, hogy engem sem fűz kevésbé gyengéd barátság hozzá, mint téged; így hát mért nem a te zsebedből esett ki a zsebkendő; mért épp az enyémből?

- Azt már nem! szavamra nem! - kiáltott fel Őfelsége testőre.

- Te megesküdtél a szavadra, én megesküszöm a becsületemre. Ki hazudik kettőnk közül? Nézd, Montaran, jobbat mondok: megtartom a felét, tartsd meg te is a felét.

- A zsebkendőnek?

- Igen.

- Csodálatos! - kiáltott fel a két másik testőr. - Salamoni ítélet. Aramis, a bölcsesség kútfeje vagy.

A fiatalemberek jót kacagtak, és mint gondolhatjuk, ezzel be is fejeződött a dolog. Pillanatok alatt véget ért a beszélgetés. Aramis szívélyesen kezet szorított barátaival, azután ment ki-ki a maga útján.

- Most vagy soha - gondolta magában D'Artagnan -, ki kell békülnöm ezzel a kedves fiúval.

Gascogne-i barátunk a beszélgetés vége felé néhány lépéssel távolabb vonult a társaságtól, most azonban, dicséretes felbuzdulásában csatlakozott Aramishoz, aki ment a dolgára, és ügyet sem vetett rá.

- Uram - mondta a testőrnek -, remélem, megbocsát.

- Engedje meg, uram - szakította félbe Aramis -, hogy megjegyezzem: az imént nem úri emberhez illő módon viselkedett.

- Csak nem gondolja uraságod...! - kiáltott fel D'Artagnan.

- Nem gondolom, hogy uraságod ostoba; ezért, ha Gascogne-ból jött is, sejtheti, hogy az ember nem ok nélkül tapos egy zsebkendőre. Vagy azt hiszi, a párizsi utcát batisztszőnyeg fedi?

- Uram, rosszul teszi, ha sérteget - kerekedett föl D'Artagnanban a kötekedő természet, és egyszeriben elnyomta békülékeny szándékait. - Gascogne-ból jöttem, az igaz, és mivel tudja, külön nem is kell mondanom, hogy a gascogne-i nem béketűrő fajta; ha tehát mifelénk valaki egyszer bocsánatot kért, szentül hiszi, hogy jóval messzebb ment a kelleténél, még akkor is, ha igazi ostobaságért kellett bocsánatot kérnie.

- Uram - válaszolta Aramis -, szavaimnak nem az volt a célja, hogy belekössek uraságodba. Hálisten, nem vagyok bérgyilkos, és mivel csak ideiglenesen testőrködöm, csupán akkor verekszem, ha kénytelen vagyok rá, és ilyenkor is viszolygok tőle; ezúttal azonban nem babra megy a játék, mert uraságod egy hölgy becsületébe gázolt.

- Gázoltunk, akarja mondani! - kiáltott fel D'Artagnan.

- Miért volt olyan ügyetlen, hogy visszaadta a zsebkendőt?

- Miért rejtette el?

- Mondtam már, és ismétlem, uram: nem az én zsebemből esett ki.

- Újabb hazugság, mert láttam, amikor kiesett!

- Ah! ez már tőrülmetszett gascogne-i modor! No jó, én majd megtanítom kesztyűbe dudálni.

- Aha, kedves abbém! Ez ám az oltári modor! No, én majd visszakergetem a misére! Elő a kardot, kérem, de azonnal.

- Jó, jó, fiacskám, csakhogy nem itt. Nem látja itt az Aiguillon-palotát? Minden ablakából a bíboros fogdmegjei leskelődnek! Honnan tudhatom, hogy nem Őeminenciája uszítja-e rám uraságodat, mert a fejemre pályázik? Márpedig én, bármily nevetséges is, igen ragaszkodom a fejemhez, mert úgy érzem, egész tűrhetően díszíti vállamat. Szívesen megölöm hát, ne féljen, de szeretem a nyugalmat, a zárt, fedett vidéket, ahol nem henceghet a hullájával senki előtt.

- Ahogy parancsolja, de ne bízza el magát, és ne hagyja otthon a zsebkendőjét, akár uraságodé, akár nem; esetleg szüksége lehet rá.

- Gascogne-i az úr? - kérdezte Aramis.

- Igen. Uraságod, remélem, nem halasztja el találkozónkat merő óvatosságból.

- Az óvatosság, uram, a testőr szemében elég haszontalan erény, ezt jól tudom: egyházi személyek azonban nem nélkülözhetik; én csupán átmenetileg vagyok testőr, ezért inkább óvatos maradok. Legyen szerencsénk két órakor Tréville úr palotájában. Ott megbeszélhetjük az alkalmas helyet.

A két fiatalember elköszönt egymástól, azután Aramis a Luxembourgi-palota felé vezető úton távozott. D'Artagnan pedig látva, hogy az idő sürgeti, megindult a Sarutlan Karmeliták felé, miközben így morfondírozott:

- Mindegy, most már nyakig benne vagyok; de ha megölnek, legalább testőr fog megölni.

 

A KIRÁLY TESTŐREI ÉS A BÍBOROS ÚR GÁRDISTÁI

D'Artagnan nem ismert senkit Párizsban. Párbajsegéd nélkül indult tehát az Athosszal megbeszélt találkozóra: úgy döntött, elfogadja ellenfelének segédeit. Egyébként feltett szándéka volt, hogy a gyengeségnek látszatát is kerülve, minden elégtételt megad a vitéz testőrnek, attól félt ugyanis, hogy mint mindig, ha erős és edzett fiatalember harcol sebesült és gyenge ellenféllel, most is csupán kellemetlensége támadhat az összecsapásból; ha legyőzik, kettős diadal jut ellenfelének, ha ő kerül ki győztesen, rosszhiszeműséggel és olcsó hetvenkedéssel fogják vádolni.

Egyébként, hacsak nem kontár módra vázoltuk fel ifjú kalandorunk jellemét, az olvasó már biztosan észrevette, hogy D'Artagnan nem átlagember. A jelen pillanatban is azt hajtogatta ugyan magában, hogy a halál fia, de esze ágában sem volt szép csendesen beletörődni sorsába, ahogyan mások tették volna, akikben kevesebb a bátorság és a mérséklet. Leendő ellenfeleinek jellemvonásait latolgatta, és egyre világosabban látta saját helyzetét. Athost őszinte bocsánatkéréssel köszönti majd; a testőr nagyúri viselkedése, komoly külseje igen megnyerő; remélte, hogy elnyeri barátságát. Azután abban a hitben ringatózott, hogy Porthost a kardszíjjal fogja sakkban tartani; hiszen, ha a testőr nem öli meg azonnal, ő boldog-boldogtalannak elmondja a titkot, és ha ügyesen kihegyezi a történetet, Porthosnak mindenki a szeme közé nevet, nem lesz maradása; végül, ami a sunyi Aramist illeti, az már igazán nem sok vizet zavar; ha eljut odáig, könnyűszerrel elintézi, vagy legalábbis azt a módszert követve, melyet Ceasar javasolt Pompeius katonái ellen, az arcát sebzi meg, és örök életére elcsúfítja szabályos vonásait, melyekre olyan büszke.

Mindezeken túl D'Artagnan jelleme a rendíthetetlen eltökéltségen nyugodott: atyja tanácsai alapozták ezt meg, nagyjából a következő formában: "Ne tűrj el senkitől semmit, csupán a királytól, a bíborostól és Tréville úrtól." Ezért nem is ment, hanem szinte repült a Sarutlan Karmeliták kolostorához. Az ablaktalan, nagy épületet kopár rét szegélyezte, a Barátok Rétjének mintegy függeléke: itt szoktak találkozni azok, akiknek "sürgős ügyei" nem tűrtek halasztást.

Amikor D'Artagnan megpillantotta a rendház mellett húzódó keskeny üres telket, Athos már öt perce várt rá; éppen akkor ütötte a delet. Szóval pontos volt, a pontosság mintaképe, és a legszőrszálhasogatóbb párbaj szakértő sem vethetett volna semmit a szemére.

Athosnak azóta is szörnyen fájt a sebe, jóllehet Tréville úr seborvosa közben átkötötte; most egy sarokkövön ült, úgy várta ellenfelét; éppoly nyugodt és méltóságteljes volt, mint mindig. D'Artagnan közeledtére felállt, és udvariasan néhány lépést eléje ment. Ellenfele földig emelt kalappal közelített hozzá; tolla a port seperte.

- Uram - szólította meg Athos -, két barátomat kértem fel segédül, de még nem értek ide. Csodálom, hogy késnek; nem szokásuk.

- Nekem nincsenek segédeim, uram - felelt D'Artagnan -, csupán tegnap érkeztem Párizsba, és senkit sem ismerek Tréville úron kívül; atyám ajánlott be hozzá, aki barátságával dicsekedhet ha szabad így mondanom.

Athos tűnődött egy pillanatig.

- Csak Tréville urat ismeri? - kérdezte tőle.

- Igen uram, csak őt ismerem.

- Hm - dörmögte Athos félig magának, félig D'Artagnan felé -, ha megölöm, azt fogják mondani, gyermekgyilkos vagyok!

- Alig hiszem, uram - felelte D'Artagnan, és nem minden méltóság nélkül meghajolt Athos felé -, alig hiszem, mivel sebesülése nyilván súlyosan terhére van.

- Csakugyan meglehetősen terhemre van, és meg kell mondanom, pokolian fájt, amikor beleöklelt; de sebaj, legföljebb bal kézzel vívok: így szoktam hasonló esetekben. Nem azért teszem, hogy előnyhöz juttassam, hiszen egyformán jól vívok mindkét kezemmel; sőt ez inkább hátrányt jelent majd uraságodnak: annak, aki váratlanul akad balkezes ellenfélre, nem könnyű a dolga. Sajnálom, hogy nem állt módomban előre figyelmeztetni.

- Uraságod rendkívül udvarias - szólt D'Artagnan, és ismét meghajolt -, végtelen hálára kötelez.

- Ne hozzon zavarba, uram - felelte Athos szokott nemes modorában -, beszéljünk másról, kérem, hacsak nincs ellenére. Hej, teringettét, hogy belém öklelt! még most is ég a vállam.

- Ha volna szíves megengedni... - kezdte félénken D'Artagnan.

- Mit uram?

- Van egy sebkenőcsöm; csodás hatással gyógyít minden sebet; anyámtól kaptam, magam is próbát tettem vele.

- És?

- Biztosra veszem, hogy három nap alatt rendbehozza uraságodat, és akkor, ha meggyógyult, nos, uram! akkor is nagyon megtisztel, ha kiáll velem.

D'Artagnan közvetlen egyszerűséggel beszélt, s ez udvariasságának ugyancsak becsületére vált, bátorságán azonban semmi csorbát nem ejtett.

- Istenemre, uram - szólt Athos -, ajánlata nagyon tetszik nekem; nem mintha elfogadnám, de messziről látszik, hogy nemes, úri lélek sugallta. Így szóltak, így tettek Nagy Károly alatt a hajdani daliák, minden mai lovag örök mintaképei. Sajnos, a nagy császár ideje rég lejárt. Ma a bíboros az úr, és bármint titkoljuk is, három nap alatt mindenki tud majd lovagias ügyünkről, mindenki, mondom, és meghiúsítják a párbajt. De hol az ördögbe marad ez a két tekergő?

- Ha siet uraságod - szólt Athoshoz D'Artagnan ugyanolyan keresetlenül, ahogy az imént a párbaj elhalasztását felajánlotta -, ha siet, és nyomban végezni akar velem, kérem, ne zavartassa magát.

- Megint jól beszél! - szólt Athos, és barátságosan biccentett D'Artagnan felé - látszik, hogy talpraesett, és minden bizonnyal nem pipogya ember. Kemény fából faragták uraságodat, s én szeretem az ilyen embereket; látom már, hogy igen kellemesen elcsevegünk majd, ha közben meg nem öljük egymást. Várjuk hát meg, kérem, az urakat; van elég idő, és így van rendjén a dolog. Lám! Azt hiszem, jön is az egyik.

A Vaugirard utca sarkán csakugyan éppen a termetes Porthos volt feltünedezőben.

- Ejha! - kiáltott fel D'Artagnan - Porthos úr az első segéde?

- Igen; van talán valami ellenvetése?

- A világért sem.

- Jön a második is.

D'Artagnan odanézett, és ráismert Aramisra.

- Az áldóját! - kiáltotta még jobban elhűlve, mint az előbb - a második segéd Aramis úr?

- Igenis ő. Uraságod nem tudja, hogy sohasem járunk külön, és testőrök, gárdisták, a városi és az udvari nép egyaránt úgy hív bennünket: Athos, Porthos és Aramis, avagy a Három Elválaszthatatlan? De hát, aki gascogne-i és Daxból vagy Pauból érkezik...

- Tarbes-ból, uram - szólt D'Artagnan.

- Az nem tudhat ilyen apróságokat - fejezte be Athos.

- Szavamra - tette hozzá D'Artagnan -, jó nevet választottak az urak, és ha némi port vert föl mai kalandom, annyit majd legalább az is bizonyít, hogy barátságuk nem ellentétekre épül.

Közben odaért Porthos, üdvözlésül Athos felé intett, aztán leesett az álla: ráismert D'Artagnanra.

Jegyezzük meg futólag, hogy másik kardszíjat viselt, és köpeny nélkül jött.

- Ej, hogy az ördög!... Hát ez meg micsoda?

- Az úrral párbajozom - mutatott Athos D'Artagnanra, és egyben üdvözölte.

- Én is - mondta Porthos.

- De csak egy órakor - szólalt meg D'Artagnan.

- Én szintén az úrral párbajozom - szólt Aramis, aki ugyancsak a küzdőtérre ért.

- De csak két órakor - mondta D'Artagnan éppoly nyugodtan.

- Te, Athos, miért párbajozol? - kérdezte Aramis.

- Bizisten, nem is tudom; az úr a vállamba öklelt. Hát te, Porthos?

- Én csak úgy - felelte Porthos és elpirult.

Athos figyelmét semmi sem kerülte el: úgy látta, halvány mosoly fut át a gascogne-i fiú vonásain.

- Összekülönböztünk az úri divaton - mondta a fiatalember.

- Hát te, Aramis? - kérdezte Athos.

- Nekünk teológiai vitánk volt - válaszolt Aramis, és odaintett D'Artagnannak, hogy ne szellőztesse, miért párbajoznak.

Athos ismét észrevette a mosolygást D'Artagnan szája szögletében.

- No persze - mondta.

- Persze hát! Az úr rosszul értelmezi Szent Ágostont - tette hozzá a gascogne-i.

- Igazán talpraesett fickó - dörmögte Athos.

- Nos, uraim, ha már ilyen szépen együtt vagyunk - szólt D'Artagnan -, engedjék meg, hogy bocsánatot kérjek az uraktól.

A bocsánat szóra komorság felhőzte be Athos homlokát, gőgös mosoly játszadozott Porthos vonásain; Aramis pedig elutasító mozdulatot tett.

- Félreértenek, uraim - folytatta D'Artagnan, és felemelte a fejét; e pillanatban aranyos fényt hintett finom, merész vonásaira a nap -, bocsánatot kérek arra az esetre, ha nem tudnám mindhármójuknak visszafizetni tartozásomat; mert életemmel jog szerint Athos úrnak tartozom először, ami Porthos úrnál ugyancsak aláássa hitelemet, Aramis úrnál pedig kishíján a semmivel egyenlővé teszi. Most pedig, urak, ismétlem: bocsássanak meg, de csupán ezért. Elő a karddal!

E szókra D'Artagnan hetykén kardot rántott.

Fejébe szállt a vér, és e pillanatban nemcsak Athost, Porthost és Aramist tudta volna kardhegyre kapni, hanem az egész királyi testőrcsapatot.

Negyed egy volt. Delelőn állt a nap, a párbaj színtere valósággal izzott lángoló sugaraitól.

- Pokoli hőség van - szólalt meg Athos, szintén kivonva kardját -, de, sajnos, nem tehetem le ujjasomat, mert az imént éreztem, hogy vérzik a sebem, és attól tartok, zavarná az urat, ha vérem látná, és tudná, hogy nem ön döfött meg.

- Helyesen mondja, uram - szólt D'Artagnan -, és mindig sajnálom, ha ilyen derék nemesúr vérét kell látnom, akár én döftem meg, akár nem. Akkor hát én is ujjasban verekszem.

- Most már legyen elég az udvariaskodásból - vágott közbe Porthos -, ne feledjék, hogy mi is hátra vagyunk még.

- Beszélj a magad nevében, Porthos, ha ilyen sületlen a mondanivalód - vágott szavába Aramis. - Nekem igen tetszik, ahogy az urak forgatják a szót; aki igazi nemes, így beszél.

- Parancsoljon, uram - szólt Athos, és állásba helyezkedett.

- Parancsoljon velem - válaszolt D'Artagnan, és vasát Athoséhoz érintette.

De alig koccant össze a két penge, a bíboros egyik testőrszakasza bukkant fel a kolostor sarkánál: Jussac úr vezette őket.

- A bíboros gárdistái! - kiáltott fel egy lélegzettel Porthos és Aramis. - Urak, hüvelybe a kardot! hüvelybe!

De már késő volt. A két viaskodó helyzetét és szándékait nem lehetett félreérteni.

- Hohó! - kiáltott Jussac, mind közelebb lépve, és intett embereinek, hogy kövessék - hohó! párbajozunk, testőr urak? És a rendelet, arra fütyülünk?

- Igen kegyesek a gárdista urak - szólalt meg Athos epésen, mert két nappal azelőtt Jussac is támadói között volt. - Ha mi kapnánk párbajozáson a gárdistákat, eszünkbe sem jutna, hogy közbelépjünk, afelől kezeskedem. Hagyjanak hát békén; csak javukra válhat, és a fejük se fog fájni.

- A legnagyobb sajnálattal kell bejelentenem, uraim - mondta Jussac -, hogy ez lehetetlen. Nekünk első a kötelesség. Tehát le a kardot, kérem, és kövessenek.

- Kész örömmel teljesítenénk becses felszólítását uram - utánozta Jussacot gúnyosan Aramis -, ha rajtunk állana; azonban, sajnos, lehetetlen: szigorúan megtiltotta Tréville úr. Menjenek hát a dolgukra, az lesz a legjobb.

A gúnyolódás kihozta sodrából Jussacot.

- Ha nem engedelmeskednek, támadunk - felelte.

- Öten vannak - mondta Athos halkan -, mi meg csak hárman; megint alul maradunk, s ezúttal itt hagyjuk a fogunkat, mert én újabb vereség után nem kerülök a kapitány szeme elé, annyi szent.

Athos, Porthos és Aramis azonnal egy csoportba tömörült; Jussac ezalatt felállította katonáit.

Egy pillanat műve volt az egész, és D'Artagnan máris tudta, mit tegyen; egész életében döntő fontosságú lesz ez a pillanat: választania kell a király és a bíboros között; és ha választott, aszerint kell cselekednie. Párbajozik, vagyis megszegi a törvényt, vagyis kockára teszi a fejét, vagyis egy csapásra ellenséget szerez magának a miniszter-bíborosban, aki a királynál is hatalmasabb: ez futott át egyetlen szempillantás alatt a fiatalember agyán, és, mondjuk meg dicséretére, mégsem habozott. E szókkal fordult Athos és barátai felé.

- Uraim, ha megengedik, helyesbítenem kell szavaikat. Azt mondták, hogy csak hárman vannak; szerintem négyen vagyunk.

- De az úr nem a mi emberünk - szólt Porthos.

- Ruha szerint nem, az igaz, de szívben annál inkább - válaszolt D'Artagnan. - A szívem azt mondja, hogy testőr vagyok, és engem ez kötelez.

- Félre, fiatalember! - kiáltotta Jussac, mert D'Artagnan mozdulatából és arcvonásaiból kitalálta szándékait. - Még visszaléphet, megengedjük. Mentse az irháját, de gyorsan.

D'Artagnan meg se moccant.

- Igazán kedves fiú - mondta Athos, és megszorította a fiatalember kezét.

- Rajta! Rajta, urak: mi lesz? - sürgette őket Jussac.

- Csakugyan - mondta Porthos és Aramis -, mire várunk?

- Igazán nagylelkű az úr - szólt Athos.

De magukban mind a hárman D'Artagnan fiatalságát latolgatták, és attól féltek, hogy túl tapasztalatlan.

- Összesen hárman leszünk, egy azok közül is sebesült, s itt van még a nyakunkon ez a gyerek - folytatta Athos -, mégis mindenki azt mondja majd, hogy négyen voltunk.

- Meg csak nem hátrálhatunk! - ellenkezett Porthos.

- Nehéz dió - szólt Athos.

D'Artagnan megértette, hogy haboznak.

- Uraim - szólalt meg -, tegyenek próbát velem; esküszöm a becsületemre, ha legyőznek, én is itt maradok.

- Mi a neve, derék fiam? - kérdezte Athos.

- D'Artagnan, uram.

- Hát akkor: Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan előre! - kiáltott Athos.

- Nos, urak, eldöntötték már, mit döntenek? - kiáltott oda Jussac harmadszor is.

- El, urak - felelte Athos.

- Mégpedig? - kérdezte Jussac.

- Bátorkodunk megkezdeni a harcot - felelte Aramis, miközben egyik kezével kalapot emelt, másikkal meg kivonta kardját.

- Micsoda? ellenszegülnek! - kiáltott Jussac.

- Ej, a teremburáját! talán csodálkozik?

Azzal a kilenc fegyveres ádázul, de mégis bizonyos rendben, egymásra rontott.

Athos ellenfele a bíboros egyik kegyence lett: név szerint Cahusac; Porthosra Bicarat jutott. Aramis egyszerre két támadóval nézett farkasszemet.

Úgy fordult a sor, hogy D'Artagnan éppen Jussackal szemközt találta magát.

A fiatal gascogne-i szíve majd kiugrott a helyéből, úgy kalapált; de istennek hála, nem a félelem táncoltatta, hisz azt hírből sem ismerte, hanem a becsvágy; úgy harcolt, akár a dühödt oroszlán, tízszer is megkerülte ellenfelét, hússzor váltott fogást és küzdőteret. Jussac, ahogy akkoriban mondták, a penge ínyence volt, és óriási gyakorlat állt a háta mögött, mégis ugyancsak meggyűlt a baja ellenfelével. A fiatalember fürgén szökdécselt, pillanatonként fittyet hányt a műszabályoknak, egyszerre támadott mindenfelől, de egyben úgy védekezett, mint akinek mód felett drága a bőre.

Jussac végül is megunta ezt a harcot: kifogyott a béketűrésből. Őrjöngött dühében, hogy tejfelesszájúnak nézte ellenfelét, és az így sarokba szorítja; elvesztette a fejét, és hibát hibára ejtett. D'Artagnan mélyen átgondolt elmélettel pótolta a gyakorlat hiányát és szinte szárnyakat kapott. Jussac végezni akart vele, és szörnyű döfést irányzott feléje; de az prímmel védett, és miközben Jussac felegyenesedett, kígyósimasággal siklott el kardja alatt, és kardjával keresztüldöfte. Jussac elterült, mint a zsák.

Ekkor D'Artagnan nyugtalan, gyors pillantást vetett a harcmezőre.

Aramis megölte egyik ellenfelét, de a másik annál kutyábbul szorongatta. Mégis Aramis kezében volt a kezdeményezés, és még jól tartotta magát.

Bicarat és Porthos megsebezték egymást. Porthosnak a karját járta át a, penge, Bicarat-nak a combját. De egyik sem volt súlyos sérülés, s a két ellenfél csak annál dühösebben vagdalkozott.

Cahusac újabb sebet ejtett Athoson, aki szemlátomást mind sápadtabb lett, de tapodtat sem hátrált; csupán kezet cserélt, és most bal kézzel vívott.

A kor párbajszabályai szerint D'Artagnan bárkinek segíthetett. Miközben azt fürkészte, melyik cimborája áll legrosszabbul, Athos rápillantott; észre kellett vennie. Isteni, ékesszóló pillantás! Athos akkor sem kért volna segítséget, ha belehal, de nézni még tudott, és szemével kért támogatást. D'Artagnan megértette, hatalmasat ugrott, és oldalba kapta Cahusacot:

- Ide, gárdista úr; most megölöm!

Cahusac feléje fordult; éppen ideje volt. Athost már csupán hallatlan bátorsága tartotta talpon; térdre roskadt.

- Az áldóját, fiatalember - kiáltott oda D'Artagnannak -, nagyon kérem, ne ölje meg! Régen tartozom neki; ha meggyógyultam, leszámolok vele. Fegyverezze le, üsse ki kezéből a kardját. Ez az! Nagyon jó! Remek!

Athos kiáltása Cahusac kardjának szólt; a kard húsz lépésnyire tőle hullott a földre. D'Artagnan és Cahusac egyszerre ugrott utána; az egyik hogy elkapja, a másik hogy visszaszerezze; D'Artagnan azonban fürgébb volt, előbb érkezett és rátette a talpát.

Cahusac odafutott a halott gárdistához, akit Aramis ölt meg; megragadta a kardját és D'Artagnan felé indult, de Athos feltartóztatta. A sebesült testőr kihasználta, hogy D'Artagnan pillanatnyi pihenőt biztosított neki, kifújta magát, és nehogy D'Artagnan megölje az ő ellenfelét, folytatni készült a harcot.

D'Artagnan látta, hogy megsértené Athost, ha közbelépne. Csakugyan, Cahusac néhány másodperc múlva a földön hevert: a nyakát kard döfte át.

Aramis ugyanebben a pillanatban szegezte kardja hegyét leterített ellenfele szívének, és rákényszerítette, hogy kegyelmet kérjen.

Porthos és Bicarat még harcolt. Porthos kifogyhatatlan volt a hencegésben: az időt kérdezte Bicarat-tól, gratulált neki, hogy a bátyja századparancsnok lett a navarrai ezredben - de hiába nyelvelt, nem győzött, Bicarat csupa-acél ember volt; csak akkor esik el, ha meghal.

Pedig már jó lett volna befejezni. Bármikor megérkezhet az őrség, és elviheti a verekedőket, akár sebesültek, akár nem; akár a király, akár az érsek emberei. Athos, Aramis és D'Artagnan körülfogta Bicarat-t, adja meg magát. Bicarat egymaga maradt szemben összes ellenfelével, combját kard járta át, mégis kitartott; Jussac azonban felkönyökölt; és odakiáltott neki, hagyja abba. Akárcsak D'Artagnan, Bicarat is gascogne-i volt; süketnek tette magát, nem is válaszolt, csak nevetett, és két védőfogás között arra használta az időt, hogy kardja hegyével kört rajzolt a földre:

- Itt hal meg Bicarat, egymaga mind közül, kik véle voltanak - forgatta ki a biblia egyik idézetét.

- De négyen vannak ellened; hagyd abba, ez a parancs.

- Az más! a parancs parancs - szólt Bicarat -, te vagy a brigadérosom, te parancsolsz, én engedelmeskedem.

Azzal hátraugrott, térdén szétpattintotta kardját, hogy el ne vegyék; a törött pengét a kerítésen át bedobta a kolostor kertjébe, majd a bíboros gárdistáinak egy nótáját fütyörészve összefonta mellén a karját.

A bátorság mindig tiszteletet kelt; az ellenség bátorsága is. A testőrök üdvözlésre emelték kardjukat Bicarat felé, majd hüvelybe dugták a pengét. Ugyanígy D'Artagnan is. Azután Bicarat segítségével - egyedül ő állott talpon - a kolostor kapuboltja alá vitte Jussacot, Cahusacot és Aramis ellenfélét, aki megsérült, de életben maradt. A negyedik, mint említettük, meghalt. Azután meghúzták a csengőt, és a négy épségben maradt kardot összeszedve örömittasan indultak Tréville úr palotája felé.

Egymás derekára fonták karjukat, teljes szélességében elfoglalták az utcát, megszólítottak minden testőrt, aki csak útjukba akadt, és felvonulásuk végül is igazi diadalmenet lett. D'Artagnan szíve megrészegülten dobogott; Athos és Porthos között haladt, és rajongva ölelte át őket.

- Ha testőr még nem is vagyok - szólt új barátaihoz, amint beléptek a Tréville-palota kapuján -, inasnak azért már jó leszek, nem igaz?

 

ŐFELSÉGE XIII. LAJOS KIRÁLY

Az esemény nagy port vert föl. Tréville úr szemtől szembe lehordta, a hátuk mögött megdicsérte testőreit; mivel azonban percet sem veszíthetett, és nyomban értesítenie kellett a királyt, halogatás nélkül a Louvre-ba ment. De túl későn érkezett, a király már bezárkózott a bíborossal; Tréville úrral közölték hogy XIII. Lajos dolgozik, és pillanatnyilag senkit nem fogad. Este újabb kísérletet tett: kártyaparti közben kereste fel a királyt. Őfelsége éppen nyerésben volt, s ez igen jólesett kapzsi természetének: madarat lehetett volna fogatni vele. Alighogy megpillantotta Tréville urat, tüstént feléje kiáltott:

- Jöjjön csak, jöjjön, kapitány uram: hadd mossam meg a fejét. Bizonyára tudja már, hogy Őeminenciája bepanaszolta a testőreit, méghozzá oly elkeseredetten, hogy szinte beteg tőle. Teringettét! szép kis fenegyerekek az úr testőrei; mind egy szálig kötnivaló gazember!

- A világért sem, felség - felelte Tréville, mert az első szempillantásra fölmérte, milyen fordulatot vesz a dolog -, világért sem; sőt ellenkezőleg: mind olyan, akár egy falat kenyér; mind csupa ma született bárány, és a fejem teszem rá, hogy egyetlen kívánságuk van csupán: felségedet szolgálni, valahányszor kardot rántanak. De sajna, mindig beléjük kötnek a bíboros úr gárdistái, és ők, szegények, már csak a zászló becsületéért is kénytelenek védekezni.

- Figyeljék csak, figyeljék, mit mond a derék Tréville! - szólt a király -; azt hihetné az ember, hogy valamelyik apácakolostorról beszél! Szavamra, kapitány, nem is tudom, miért nem kérem vissza a megbízatását: legszívesebben átadnám Chemerault kisasszonynak: úgyis éppen most kérte, hogy zárdafőnöknő lehessen. De téved, ha azt hiszi, hogy minden szavát elhiszem. Tudja, Tréville úr, hogy Igazságos Lajos a nevem; várjon csak, mindjárt minden kiderül.

- Éppen Felséged igazságérzetébe vetem minden bizalmam, épp ezért türelmesen és nyugodtan várom Felséged döntését: tegyen tetszése szerint.

- Helyes, uram, csak várja - mondta a király -, nem váratom sokáig.

Épp akkor fordult a kártyaszerencse, és minthogy a király iménti nyeresége egyre fogyott, jó kifogás volt neki Tréville úr érkezése, és azon nyomban - ha szabad egy kártyás szakkifejezéssel élnem, melynek, bevallom, nem ismerem az eredetét - Nagy Károlyt játszott, vagyis kisvártatva felállt az asztaltól, zsebébe söpörte az előtte heverő pénzt, melynek javarészét a bíborostól nyerte, és így szólt:

- La Vieuville, kérem; vegye át a helyem, fontos beszédem van Tréville úrral. Persze, persze!... nyolcvan arannyal léptem ki, tegyen be ugyanennyit, hogy a vesztesnek ne legyen oka panaszra. Első az igazság.

Azután Tréville úr felé fordult, és félrevonta az egyik ablakmélyedésbe:

- Szóval azt mondja uraságod - szólalt meg -, hogy Őeminenciája gárdistái kötöttek bele a testőreibe?

- Igen, Felség, akárcsak máskor is.

- De hogyan kezdődött a dolog? Mert tudja, kapitány uram, a bírónak az a dolga, hogy meghallgassa mindkét felet.

- Hogy kezdődött? Egészen egyszerű és természetes módon. Három legjobb katonám, Felséged ismeri is mind a hármat név szerint, és nemegyszer méltányolta már lelkes hűségüket - mert nyugodtan mondhatom, szívük egyetlen vágya, hogy a királyt szolgálják; - szóval három legjobb katonám Athos, Porthos és Aramis mulatni indultak egy gascogne-i nemesúrfival, akit épp aznap mutattam be nekik. Ha jól tudom, Saint-Germainba lett volna kirándulás, és ők a Sarutlan Karmelitáknál beszéltek meg találkát, amikor megzavarták őket Jussac, Cahusac és Bicarat urak meg két másik gárdista; nyilván nem azért jelentek meg ott ily népes társaságban, hogy a párbajrendeletek csorbítatlanságát védelmezzék.

- No lám csak! nem is olyan valószínűtlen - mondta a király -, minden bizonnyal párbajozni akartak.

- Ezt nem mondom, Felség; Felséged úgyis sejtheti, mit keres öt fegyveres ember a karmeliták kolostorának néptelen vidékén.

- Valóban, Tréville, tökéletesen igaza van.

- Amint megpillantották testőreimet, gondoltak egyet, a csapatok közti gyűlölet elfeledtette velük egymás közötti gyűlöletüket, mert Felséged bizonyára jól tudja, hogy a testőrök mint a király, és csakis a király emberei, természettől fogva utálják a gárdistákat, a bíboros úr híveit.

- Igaza van, Tréville, igaza van - szólt mélabúsan a király -, higgye el, igazán szomorú, hogy Franciaország két pártra szakad, két feje van; de higgye el, Tréville, ez nem tart sokáig. Szóval, azt mondja, hogy a gárdisták kötöttek bele a testőrökbe?

- Azt mondom, valószínűleg így történtek a dolgok, meg azonban nem esküszöm, Felség. Felséged tudja, mily nehezen deríthető ki az igazság, és akiből hiányzik az a csodás ösztön, mely XIII. Lajosra ruházza az Igazságos nevet...

- No, jól van, Tréville; de testőrei, ugye nem voltak egyedül: egy gyerek is volt velük?

- Igen Felség, sőt egyikük sebesülten ment oda, és a király három testőre, köztük egy sebesült meg egy gyerek, nem csupán megállta a sarat a bíboros úr öt legfélelmetesebb gárdistájával szemben, hanem az ötből négyet le is terített.

- Hisz ez valódi győzelem! - kiáltott fel örömtől ragyogva a király - teljes győzelem!

- Úgy van, Felség, olyan, amilyet a céi hídnál arattunk.

- Azt mondja, négy ember, köztük egy sebesült meg egy gyerek?

- Még legénynek sem egészen nevezhető; és oly példásan viselkedett ez alkalommal, hogy bátorkodom Felséged figyelmébe ajánlani.

- Mi a neve?

- D'Artagnan, Felség. Egyik legrégibb barátom fia; apja Felséged dicső emlékezetű atyjával harcolt a vallásháborúkban.

- És azt mondja, hogy a fiatalember derekasan viselkedett? Mesélje csak el, Tréville; tudja mennyire szeretem a háborús históriákat, a csetepatékat.

Azzal XIII. Lajos király csípőre tette a kezét, és büszkén megpödörte a bajszát.

- Felség - folytatta Tréville -, mint már említettem D'Artagnan úr szinte még gyerek, és mivel nem részesülhetett abban a kitüntetésben, hogy testőr legyen, polgári ruhát viselt. A bíboros úr gárdistái látták milyen fiatal, látták, hogy nem tartozik a csapathoz, ezért felszólították, vonuljon vissza még a támadás előtt.

- Szóval maga is látja, Tréville - szakította félbe a király -, hogy ők voltak a támadók.

- Tökéletesen igaz, Felség; semmi kétség nem fér hozzá; tehát felszólították, hogy távozzon; ő azonban azt felelte, hogy szíve szerint testőr; élete és vére Felségedé, tehát a testőr urak mellett marad.

- Derék fiú! - dörmögte a király.

- És velük is maradt. Felséged pedig oly keménykötésű lovagot szerzett személyében, hogy azt a szörnyű vágást, mely annyira kihozza sodrából a bíboros urat, éppen neki köszönheti Jussac úr.

- Ő sebezte meg Jussacot? - kiáltott fel a király. - Ez a gyerek! Hihetetlen, Tréville.

- Úgy igaz, ahogy mondani bátorkodom.

- Jussacot, a királyság egyik legjobb kardforgatóját!

- Bizony, Felség, ez egyszer emberére talált.

- Látnom kell azt a fiút, Tréville, feltétlenül, és ha szerét ejthetem, foglalkozom majd a dologgal.

- Mikor kegyeskedik fogadni Felséged?

- Holnap délben, Tréville.

- Egyedül őt hozzam ide?

- Nem, hozza magával mind a négyüket. Egyszerre mondok nekik köszönetet; a hűség ma ritka madár, Tréville, és a hűség jutalmat érdemel.

- Délben, Felség, a Louvre-ban leszünk.

- Pszt! a hátsó lépcsőn, Tréville, a hátsó lépcsőn. Nem fontos, hogy a bíboros megtudja...

- Igenis, Felség.

- A rendelet mégiscsak rendelet, Tréville, ugyebár; és a párbaj tulajdonképpen tilalmas.

- Azonban ez az összecsapás, Felség, sehogyan sem fér el a szokásos párbajok keretei közt; ez valódi rajtaütés, amit az is bizonyít, hogy a bíboros öt gárdistája állott szemben három testőrömmel és D'Artagnan úrral.

- Való igaz, Tréville - szólt a király -, azért mégiscsak a hátsó lépcsőn jöjjenek.

Tréville elmosolyodott. De már az sem volt csekélység, amit eddig elért: a növendék fellázadt nevelője ellen; tisztelettel üdvözölte hát a királyt, és engedelmével távozott.

A három testőr még az este megtudta, milyen kitüntetés vár rájuk. Régóta ismerték a királyt, meglehetősen hidegen is hagyta őket az ügy: D'Artagnan gascogne-i képzelete azonban lángra lobbant: egész éjszaka ragyogó álmokat szőtt, és biztosra vette, hogy kezében a szerencse. Reggel nyolckor már Athos lakásán volt.

Felöltözve, és indulásra készen találta a testőrt. Csak délre szólt a meghívás a királyhoz, ezért Athos megbeszélte Porthosszal és Aramisszal, hogy labdáznak egyet a Luxembourg-palota istállói közelében, egy kocsmaudvaron. Athos D'Artagnant is meginvitálta, ő pedig, bár nem is konyított hozzá, és még sosem játszott, elfogadta a meghívást; még kilenc óra sem volt; délig amúgy sem tudott volna mihez kezdeni az idejével.

A két testőr már ott volt, és javában röpítette a labdát. Athos mestere volt minden gyakorlatnak; D'Artagnannal együtt elfoglalta a túlsó oldalt, és mérkőzésre hívta barátait. Azonban, jóllehet bal kézzel játszott, az első mozdulatra megérezte, hogy sebe még túl friss az ilyen testmozgáshoz. Így D'Artagnan egyedül maradt, és mivel közölte, hogy nem érzi magát elég ügyesnek, s ezért szabályszerű mérkőzést nem is játszhat, csupán ide-oda hajigálták a labdát, de nem számolták a pontokat. Porthos herkulesi tenyere eközben egyszer túl közel repítette el D'Artagnan arca mellett a labdát; a fiatalembernek átvillant az agyán, hogy ha kevesebb szerencséje van, és a labda eltalálja, minden bizonnyal füstbe ment volna a kihallgatása, olyan állapotban nem mutatkozhatott volna a király előtt. Pedig gascogne-i képzelete nagyban dolgozott: úgy gondolta, egész jövője e kihallgatáson áll vagy bukik, így hát udvariasan megköszönte Porthosnak és Aramisnak a játékot, azzal, hogy akkor folytatja, ha elég erős ellenfelük lehet; azzal helyet foglalt a körfolyosón, a kötél mögött.

A nézők sorában az Eminenciás Úr egyik gárdistája is jelen volt, s ez sajnálatos következményekkel járt D'Artagnanra. A gárdista epéje még egyre forrt bajtársainak tegnapi veresége miatt, és megfogadta, hogy mihelyt teheti, bosszút áll. Úgy érezte, most jött el az alkalom, és e szókkal fordult szomszédjához:

- Nem csoda, hogy megijedt a labdától a fiú; biztosan testőrinas.

D'Artagnan visszafordult, mintha kígyó marta volna meg, és merőn ránézett a szemtelenkedő gárdistára.

- Felőlem ugyan a szemét is kinézheti, fiacskám - mondta erre a gárdista, és pimaszul megpödörte a bajuszát -, amit mondtam, megmondtam.

- Méghozzá nagyon világosan; fölösleges minden további magyarázat - felelte halkan D'Artagnan -, kérem hát, kövessen.

- Mikor? - kérdezte éppoly gúnyosan a gárdista.

- Szíveskedjék azonnal.

- Remélem, tudja, ki vagyok?

- Sejtelmem sincs róla, de nem is érdekel.

- Öreg hiba, mert ha tudná a nevem, talán nem sietne úgy.

- Hogy hívják?

- Szolgálatára: Bernajoux.

- Nos, Bernajoux úr - mondta nyugodtan D'Artagnan - jöjjön, várom a kapuban.

- Tessék, uram, követem.

- Ne nagyon siessen, uram, ne vegyék észre, hogy együtt távozunk; abban, amire készülünk, csak zavarna a túl nagy nézőközönség, ugye tudja?

- Tudom - válaszolt a gárdista csodálkozva, hogy neve csöppet sem hatja meg a fiatalembert.

Pedig, talán egyedül D'Artagnan kivételével, mindenki ismerte a Bernajoux nevet; ő is majd mindennapos résztvevője volt a sok csetepaténak, melyeket a király és a bíboros száz rendelete sem fékezhetett meg.

Porthos és Aramis annyira belemerült a játékba, Athos meg oly figyelmesen nézte őket, hogy észre sem vették, amikor fiatal cimborájuk eltávozott. D'Artagnan, amint Őeminenciája gárdistájával megbeszélte, a kapuban várt; egy perc múlva ellenfele is csatlakozott hozzá. D'Artagnannak minden perce drága volt, hiszen délben kezdődött a királynál a kihallgatás; körülnézett tehát, látta, hogy az utca néptelen.

- Szavamra - mondta ellenfelének -, örülhet, hogy ha Bernajoux is a neve, csupán egy testőrinassal gyűlt meg a baja; de ne féljen, én is megteszem, ami tőlem telik. Elő a kardot!

- Azt hiszem, nem a legjobban választjuk ki a helyet - válaszolt D'Artagnan kihívására a másik -, sokkal jobb volna a Saint-Germain apátság mögött vagy a Barátok Rétjén.

- Ezt én is bölcsen tudom - felelte D'Artagnan -, de, sajnos, kevés az időm; délben várnak valahol. Kardra hát, gárdista úr, kardra!

Bernaioux-t nem olyan fából faragták, hogy megvárja, amíg megismétlik neki a bókot. Már meg is villant kezében a kardja, ellenfelére sújtott, és remélte, hogy megfélemlíti, hisz oly fiatal a legényke.

D'Artagnan azonban már tegnap átesett a tűzkeresztségen; vadonatúj győzelmét élvezte és előre sütkérezve a királyi kegyben, feltette magában, hogy tapodtat sem hátrál; a két penge tehát markolatig összefonódott, mivel D'Artagnan szilárdan állt a sarkán, ellenfele lépett hátra. D'Artagnan azonban felhasználta a pillanatot, amikor Bernajoux elmozdult, és kardja kitért a vonalból: kitépte magát, vágott, és vállon találta ellenfelét. Ugyanebben a pillanatban most már D'Artagnan lépett hátra, és felemelte a kardját, Bernajoux azonban odakiáltott, hogy nem történt semmi; vakon feléje sújtott, és D'Artagnan pengéjébe rohant. De el sem esett, fel sem adta a harcot, hanem La Trémouille úr palotája felé hátrált, ahol egyik rokona teljesített szolgálatot. D'Artagnan pedig, mivel maga sem tudta, milyen súlyos ellenfele második sérülése, fürgén követte, és harmadik döfése minden bizonnyal végzett volna vele, ha az utcáról felharsanó kiáltozás le nem jut a labdaházig. Meghallotta ezt a gárdista két cimborája, akik az imént tanúi voltak az összeszólalkozásnak D'Artagnan és a gárdista között, majd azt is látták, hogy a szóváltás után eltávozik; ezek most kivont karddal előrerohantak a kocsma udvarából, és a győztesre támadtak. De máris ott termett Athos, Porthos és Aramis, és amikor a két gárdista szorongatni kezdte fiatal bajtársukat, visszavonulásra kényszerítették őket. E pillanatban Bernajoux összeesett, a gárdisták pedig, mivel négy ellen csupán ketten maradtak, segítségért kiáltottak: "Ide a Trémouille-ból!" A kiáltozásra minden épkézláb ember kitódult a palotából, a négy cimborára rontott, mire azok is kiabálni kezdtek: "Ide testőrök!"

Ez a segélykiáltás rendszerint nem maradt eredménytelen; mindenki tudta, hogy a testőrök a bíboros ellenségei, és mindenkinek tetszett, hogy utálják a bíborost. Ezért valamennyi alakulat gárdistái, ha csak, amint Aramis nevezte, nem a Vörös Herceg parancsolt nekik, többnyire a király testőrei mellé álltak az efféle csetepatékban.

Éppen arra járt három királyi gárdista Des Essarts úr századából, ketten máris a négy cimbora segítségére siettek, a harmadik pedig Tréville úr palotája felé rohant, kiáltozva: "Ide, testőrök, ide!" Tréville úr palotájában, mint mindig, most is nagy volt a nyüzsgés: azonnal rohant mindenki, hogy bajtársaiknak segítsenek: a tusa mind nagyobb méreteket öltött, de a testőrök oldalán volt az erő; a bíboros gárdistái és La Tremouille úr emberei a palotába kényszerültek, és még elég jókor bezárták a kapukat, nehogy ellenségeik velük együtt betörjenek az épületbe. A sebesültet már ezt megelőzően odavitték, méghozzá, mint említettük, igen gyatra állapotban.

A testőrök és szövetségeseik között forrpontra jutott a hangulat; már azon tanakodtak, mivel torolják meg La Trémouille úr inasainak pimaszságát, amiért rátámadtak a király testőreire; legjobb volna, javasolták egyesek, a palotát felgyújtani. A lelkes javaslat lelkes visszhangra talált, amikor szerencsére tizenegyet ütött az óra; D'Artagnan és cimborái hirtelen észbe kaptak, hogy közeledik a kihallgatás; sajnálták volna, ha a jó tréfából kimaradnak, ezért lehűtötték a felhevült kedélyeket. Mindössze néhány követ hajítottak a kapukra, de eredménytelenül; akkor elunták; közben azok, akiket vezetőszerep illetett volna meg a támadásban, amúgy is otthagyták a csődületet, és Tréville úr palotája felé siettek; a kapitány már tudott az újabb zenebonáról; éppen várta őket.

- Azonnal a Louvre-ba - mondta -, azonnal; percet sem veszíthetünk; jó volna, ha tüstént beszélhetnénk a királlyal, mielőtt a bíboros beszámol neki a történtekről; azt kell mondanunk, hogy a mai eset a tegnapi következménye, s akkor mindkettőt el is intéztük egy füst alatt.

Tréville úr négy embere kíséretében a Louvre felé haladt hát, ott azonban, legnagyobb ámulatára közölték vele, hogy a király szarvasvadászatra ment a Saint-Germain-i erdőbe. Tréville úr kétszer is elmondatta magának a hírt, s amint kísérői látták, arca mindjobban elkomorult.

- Már tegnap is tudta őfelsége, hogy ma vadászat lesz? - kérdezte.

- Még nem, Excellenciás uram - felelte az inas; - reggel jelentette a fővadászmester, hogy az éjszaka sikerült Őfelsége számára egy szarvast felhajtani. Őfelsége először azt felelte, nem megy, de azután nem tudta megtagadni magától a várható szórakozást, és reggeli után útnak indult.

- Találkozott őfelsége a bíborossal? - kérdezte Tréville úr.

- Több mint valószínű - válaszolta az inas -, mert reggel befogták a lovakat Őeminenciája hintójába, s amikor megkérdeztem, hová megy, azt válaszolták: Saint-Germainbe.

- Megelőzött - mondta Tréville úr. - Uraim, este keresem fel a királyt, de nem ajánlom, hogy a látogatással az urak is megpróbálkozzanak.

Bölcs tanács volt, főképpen, mert olyasvalakitől származott, aki nagyon is ismerte a királyt; a négy fiatalember nem is próbált ellentmondani. Tréville úr felkérte őket, térjenek haza, és várjanak, majd értesíti őket.

Tréville úr visszament palotájába, és arra gondolt, előnyt kell nyernie; ezért legjobb, ha ő nyújtja be a vádat. Egyik szolgájával levelet küldött La Trémouille úrhoz, és megkérte a herceget, adja ki a bíboros úr gárdistáját, és dorgálja meg embereit vakmerőségük miatt, amiért megtámadták a testőröket. Csakhogy La Trémouille úr mindent tudott már istállómesterétől, aki, mint említettük, Bernajoux rokona volt; azt üzente hát az inassal, hogy jog szerint sem Tréville úr nem panaszkodhat, sem testőrei, hanem csakis ő, La Trémouille, hiszen az ő embereit rohanták meg a testőrök, és az ő palotáját akarták felgyújtani. Se vége, se hossza nem lett volna a két úr között a vitatkozásnak, hiszen mindkettő megmakacsolhatta volna magát: ezért Tréville úr kiutat keresett, hogy pontot tegyen az ügy után: személyesen fölkereste La Trémouille urat.

El is ment palotájába, és bejelentette magát.

A két nemesúr udvariasan üdvözölte egymást, mert mindegyik nagyrabecsüléssel, ha nem is barátsággal tekintett a másikra. Jellemes, bátor ember volt mind a kettő, és minthogy La Trémouille úr protestáns ember lévén, nem nagyon érintkezett a királlyal, nem is tartozott semmilyen párthoz, és ezért társadalmi kapcsolataiban többnyire igen elfogulatlan volt. De bármilyen udvariasan fogadta is vendégét, ezúttal hűvösebben bánt vele a szokottnál.

- Uram - kezdte Tréville úr -, mindketten úgy érezzük, hogy panaszunk van egymásra, ezért személyesen jöttem ide, hogy közösen tisztázzuk ügyünket.

- Kész örömmel - felelte La Trémouille úr; - de figyelmeztetem, hogy pontosan tájékoztattak, és uraságod testőrei a hibásak.

- Uraságod sokkal igazságosabb és higgadtabb - szólt Tréville úr -, mint hogy el ne fogadná azt, amit javasolni akarok.

- Uram, várom javaslatát.

- Hogy van uraságod istállómesterének rokona, Bernajoux úr?

- Köszönöm, rosszul, uram. Nem csupán a karján érte döfés - ez nem különösebben veszélyes -, hanem egy másik szúrás a tüdejét járta át, és az orvos azt mondja, minden rosszra felkészülhetünk.

- Eszméletén van a beteg?

- Teljes mértékben.

- Beszélni tud?

- Nehezen, de tud.

- Nos, uram! menjünk be hozzá; kérjük meg Isten szent nevére, hisz talán nemsokára ítélőszéke elé kerül, mondja el őszintén, mi az igazság. Legyen ő a bíró saját ügyében; amit ő vall, uram, egy szóig elhiszem.

La Trémouille úr gondolkodott egy pillanatig; azután beleegyezett; nehezen várhatott volna ennél ésszerűbb javaslatot.

Mindketten lementek a sebesült szobájába. Amikor a gárdista meglátta, hogy két ilyen előkelő úr jön hozzá látogatóba, megpróbált feltápászkodni, azonban túl gyenge volt, kimerítette az erőfeszítés, és csaknem eszméletlenül hanyatlott vissza.

La Trémouille úr melléje lépett, illatszeres üvegcsét szagoltatott vele, és ez magához térítette. Tréville úr most La Trémouille urat kérte meg, hallgassa ki a beteget; nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha személye befolyásolhatná a sebesültet.

Tréville úr számítása bevált. Bernajoux élet-halál közt ingadozott, és eszébe sem jutott, hogy bármit is elhallgasson az igazságból; a valóságnak megfelelően elmondotta a két úrnak a dolgot, úgy ahogy történt.

Tréville úr csupán ennyit akart; gyors felépülést kívánt Bernajoux-nak, elköszönt La Trémouille úrtól, palotájába tért, és azonnal üzent négy barátjának, hogy várja őket ebédre.

Tréville úr mindig igen jó társaságban ebédelt, de vendégei közt senki nem szerette a bíborost. Képzelhető, hogy étkezés közben semmi egyébről nem volt szó, mint Őeminenciája gárdistáinak két legutóbbi vereségéről. Persze D'Artagnan volt a nap hőse: csak úgy záporoztak rá a szerencsekívánatok, és Athos, Porthos meg Aramis készséggel lemondott az őket megillető részről, nemcsak cimboraságból, hanem azért is, mert bőven volt már részük az ilyesmiben, gondolták, most D'Artagnanra kerülhet a sor.

Hat óra körül Tréville úr bejelentette, hogy a Louvre-ba kell indulnia; a reggelre tervezett királyi kihallgatás ideje rég lejárt, ezért nem is a hátsó lépcsőnél kért bebocsátást, hanem négy fiatal barátjával együtt a várócsarnokba ment. Őfelsége még nem tért vissza a vadászatról. Ifjú barátaink alig vártak félórát, az udvaroncok sokadalmába keveredve, amikor feltárult mindkét ajtó, és a királyt jelentették.

A bejelentés hallatára D'Artagnan úgy érezte, megáll a szívverése. A most következő pillanat valószínűleg eldönti egész pályafutását. Szemét aggódva függesztette az ajtóra: várta a királyt.

XIII. Lajos lépett be elsőnek; porlepte vadászruhát, hatalmas csizmát viselt, kezében lovaglóostora. D'Artagnan egyetlen szempillantással felmérte, hogy a király zivataros kedvében van.

Bármennyire szemet szúrt is mindenkinek Őfelsége hangulata, az udvaroncok felsorakoztak előtte: a király előszobáiban az is többet ér, ha dühösen lát valakit az uralkodó, mint ha egyáltalában nem látja. A három testőr sem tétovázott, és előrelépett, D'Artagnan viszont meghúzódott mögöttük. A király azonban, jóllehet személyesen ismerte Athost, Porthost és Aramist, elvonult előttük, tekintetre sem méltatta őket, egy szót sem szólt, mintha sosem látta volna a három cimborát. Amikor a szeme egy pillanatra megakadt Tréville úron, az oly szilárdan állta pillantását, hogy a király fordította el tekintetét; ezután őfelsége dohogva vonult be lakosztályába.

- Rosszul állunk - szólt Athos mosolyogva -, ezúttal nem fognak bennünket pajzsra emelni.

- Várjanak rám tíz percig - mondta Tréville úr -, s ha tíz perc múlva nem jövök vissza, menjenek a palotámba: tovább várni nem érdemes.

A négy fiatalember várt tíz percet, tizenöt percet, húsz percet. Tréville úr csak nem jött: eltávoztak, és izgatottan várták, mi lesz. Tréville úr merészen belépett a király dolgozószobájába, és látta, hogy Őfelsége igen harapós kedvében üldögél egy karosszékben, és lovaglóostora nyelével csizmáját verdesi; de ez egy csöppet sem zavarta: rendületlenül megkérdezte, hogy szolgál az egészsége.

- Rosszul, uram, rosszul - felelt a király -, unatkozom.

Igen, az unalom volt XIII. Lajos leggyötrelmesebb betegsége; a király nemegyszer karonfogta valamelyik udvaroncát, behúzta egy ablakmélyedésbe, és így szólt hozzá: "Hogyishívják úr, unatkozzon velem!"

- Hogyan! Felséged unatkozik! - szólt Tréville úr. - Hát a vadászat!? Már az sem mulattatja, a régi, kedves szórakozása?

- Szép kis szórakozás, uram! Szavamra, már semmi sem a régi; nem is tudom, mi a baj; vagy a vad nem hagy csapást, vagy a falka veszti el a szimatot. Javában űzünk egy hétéves szarvast, hat órán át szorongatjuk, s amikor éppen puskavégre kapnánk, amikor Saint-Simon szájához emeli a kürtöt, hogy megfújja a hallalit, püff, a kutyák nyomot tévesztenek, s egy kétéves dámvad után iramodnak. A solymászatról már lemondtam, meglátja, nemsokára a falkavadászattal is felhagyok. Eh! Szerencsétlen egy király vagyok, Tréville uram! Egyetlen sólymom maradt csak, és tegnapelőtt az is elpusztult.

- Csakugyan megértem Felséged kétségbeesését: nagy csapás az ilyesmi; de ha nem tévedek, maradt még Felséged madarászainál sólyom, vércse és karvaly bőviben.

- De ki fogja őket betanítani? Solymászaim elhagynak, rajtam kívül már senki sem ért a vadászat művészetéhez. Magammal viszem a sírba, azután már csak léppel, csapdával, kelepcével vadásznak. Hej, ha volna még időm tanítványokat nevelni! de nem! nyakamon van a bíboros úr, percnyi pihenőt nem ad, Spanyolországgal, Ausztriával, Angliával tömi a fejem! A bíborosról jut eszembe, Tréville úr, panaszom van magára.

Tréville úr előre tudta, hogy a király ide fog kilyukadni. Régóta ismeri az uralkodót: tudta, hogy egy-egy ilyen panaszkodás csupán bevezetés: ezzel rázza fel, bátorítja saját magát; most érkezett el igazi mondanivalójához.

- Mit követtem el, hogy sajnálatos módon magamra vontam Felséged bírálatát? - kérdezte Tréville úr, s úgy tett, mint aki mélységesen csodálkozik.

- Hát így látja el uraságod a feladatát? - folytatta a király, és nem felelt egyenesen Tréville úr kérdésére.

- Azért neveztem ki testőrkapitánnyá, hogy az én testőreim embert öljenek, egy egész utcasort fejtetőre állítsanak, és kishíján felgyújtsák Párizst, miközben kapitányuk egy mukkot sem szól az egészről? De remélem - folytatta a király -, remélem, hogy elkéstem a panasszal, s a bűnösök azóta börtönben vannak, és testőrkapitányom azt készül jelenteni, hogy megbüntette a vétkeseket.

- Éppen ellenkezőleg, Felség - válaszolta nyugodtan Tréville úr -, én szeretném ezt kérni Felségedtől.

- Miért tőlem? És kit büntessek meg én? - kiáltott fel a király.

- A rágalmazókat - felelte Tréville úr.

- Ez aztán meglepetés! - folytatta a király. - Tagadja talán, hogy Athos, Porthos és Aramis, ez a három ördög, és velük az a híres béarni fiatalúr, mint a veszett kutyák megrohanták szegény Bernajoux-t, és úgy helybenhagyták, hogy e pillanatban már búcsúzik is az árnyékvilágtól! Tagadja talán, hogy ezek után megostromolták, és fel akarták gyújtani La Trémouille herceg palotáját! Nem mondom, háború idején nem volna érte nagy kár: úgyis hugenották fészke; de békeidőben nem a legpéldásabb az ilyen rendzavarás. Beszéljen! remélem nem tagadja!

- Kitől hallotta Felséged ezt a bájos történetet? - kérdezte nyugodtan Tréville úr.

- Kitől hallottam, uram! Hát ki mástól, mint attól, aki virraszt, amikor alszom; dolgozik, amikor szórakozom; s aki itthon és külföldön, Franciaországban és Európában mindent egymaga irányít?

- Úgy vélem, Felséged az Istenről beszél - mondta Tréville úr -, tudomásom szerint csupán az Isten áll ennyivel Felséged fölött.

- Nem uram; arról beszélek, aki az állam, támasza, egyetlen hű szolgám, egyetlen barátom; a bíboros úrról.

- A bíboros úr nem a Szentatya, Felség.

- Hogy értsem ezt, uram?

- Úgy, hogy csupán a pápa tévedhetetlen, s a tévedhetetlenségben nem osztoznak a bíborosok.

- Vagyis a bíboros félrevezet és megcsal engem. Tehát vádolja Őeminenciáját. Vallja csak be nyíltan, hogy ezzel vádolja.

- Nem, Felség; csak azt mondom, hogy ő is téved; azt mondom, hogy helytelenül tájékoztatták; azt mondom, hogy elhamarkodva emelt vádat Felséged testőreire, mert igazságtalan velük szemben, és értesüléseit nem tiszta forrásból meríti.

- A vád magától La Trémouille hercegtől származik. Hát erre mit felel?

- Azt felelhetném, Felséged, hogy túlságosan érdekelt a dologban, ezért: nem lehet pártatlan tanú; én azonban jellemes úri embernek ismerem a herceget, és nemhogy ezzel vádolnám, hanem habozás nélkül kezébe teszem a sorsom, csupán egyetlen feltételt szabok.

- Éspedig?

- Személy szerint Felséged idézi be: személyesen, négyszemközt, tanúk nélkül hallgatja ki, én pedig mihelyt a herceg eltávozott, tüstént viszontláthatom Felségedet.

- Rendben van! - mondta a király. - Szóval minden tekintetben elfogadja La Trémouille úr vallomását?

- Elfogadom, Felség.

- Ítéletét is?

- Habozás nélkül.

- Kártérítési követeléseit is?

- Természetesen.

- La Chesnaye! - kiáltott a király. - La Chesnaye!

XIII. Lajos szobainasa és meghitt bizalmasa, aki mindig az ajtónál állt, belépett.

- La Chesnaye - szólt a király -, nyomban keressétek fel La Trémouille urat; ma este beszédem van vele.

- Felséged szavát adja, hogy La Trémouille úr között és köztem senkit sem fogad?

- Senkit, nemesi szavamra.

- Így hát, Felség, a holnapi viszontlátásra.

- Viszontlátásra, uram.

- Hány órára parancsolja Felséged?

- Amikor akarja.

- De ha túl korán jövök, félek, felébresztem Felségedet.

- Felébreszt engem? Hát alszom én? Én már nem alszom, uram; csupán álmodom olykor. Jöjjön hát oly korán, amint csak akar; mondjuk hét órakor; de jaj, ha bűnösek a testőrei.

- Ha bűnösek a testőreim, Felség, a bűnösöket Felséged kezére adom; bánjon velük tetszése szerint. Ha ennél többet kívánna Felséged, szóljon, készséggel engedelmeskedem.

- Nem, uram, elég; nemhiába hívnak Igazságos Lajosnak. Tehát a holnapi viszontlátásra.

- Isten óvja addig is Felségedet!

A király rossz alvó volt. Tréville úr azonban még nála is rosszabbul aludt; még az este üzent három testőrének és cimborájuknak, hogy reggel fél hétkor jelentkezzenek. Magával vitte mindnyájukat, semmit nem mondott, semmit nem ígért, nem is titkolta, hogy egy hajszálon függ, megtartják-e, vagy elvesztik a király jóindulatát.

A hátsó lépcső feljáratánál elköszönt tőlük. Ha a király még mindig haragszik, eltávozhatnak, senki sem látta érkezésüket; ha a király szóba állt velük, akkor csupán ki kell szólni értük.

Amikor Tréville úr belépett a király külön várószobájába, La Chesnaye közölte vele, hogy tegnap este nem találták otthon La Trémouille herceget, aki oly későn tért haza, hogy már nem jelenhetett meg a Louvre-ban, csak az imént lépett be a királyhoz és jelenleg is nála tartózkodik.

Tréville úr igen örült a fordulatnak; ily módon bizonyosra vehette, hogy semmiféle idegen befolyás nem érheti Őfelségét La Trémouille úr vallomása és az ő megjelenése között.

Valóban, tíz percbe is alig telt, feltárult a király dolgozószobája, kilépett La Trémouille herceg, odasietett a testőrkapitányhoz, és így szólt:

- Tréville úr, őfelsége hívatott, hogy megtudja, hogyan zajlottak le palotámban a tegnap reggeli események. Elmondtam az igazságot, elmondtam, hogy embereim hibásak, és ezért készséggel megkövetem uraságodat. Ha már összetalálkoztunk, kérem, bocsásson meg, és számítson mindig barátai közé.

- Herceg úr - mondta Tréville -, oly szilárd bizalommal építettem kegyelmed tiszta jellemére, hogy úgy éreztem, jobb védelmezőm nem is lehetne Őfelsége előtt. Amint látom, nem tévedtem: köszönöm, hercegem, hogy még van olyan ember Franciaországban, akire tévedés nélkül ráillik az, amit elmondhattam kegyedről.

- Úgy van, úgy van! - szólt közbe a király, mert a két ajtó között végighallgatta a két úr kölcsönös bókjait - de azt is mondja meg a hercegnek Tréville, ha már ilyen barátkozó, hogy magam is szeretném, ha barátja lehetnék, ám, sajnos, engem elhanyagol; kis híján három esztendeje színét sem láttam, és csupán akkor jön, amikor hívatom. Mondja el neki mindezt nevemben; a király ilyesmit nem mondhat el személyesen.

- Köszönöm, Felség, köszönöm - felelte a herceg -, ám kérem Felségedet - de Tréville úr igazán ne vegye magára -, higgye el, hogy nem azok leghűbb alattvalói, akik reggeltől estig szeme előtt forgolódnak.

- Úgy! szóval meghallotta, amit mondtam; annál jobb, herceg, annál jobb - szólt a király, s egész a küszöbig jött előre. - Csak egyedül, Tréville? Hol vannak a testőrei? Megmondtam tegnapelőtt, hogy hozza el őket, miért nincsenek itt?

- Lent várakoznak, Felség; engedelmével La Chesnaye majd felhívja őket.

- Igen, jöjjenek azonnal; mindjárt nyolc óra van, kilencre várok valakit. Isten áldja, herceg úr, és ne sokat kéresse magát. Jöjjön, Tréville.

A herceg meghajolt és távozott. Amint kitárta az ajtót, már meg is jelent fenn a lépcsőn a három testőr és D'Artagnan; La Chesnaye vezette őket.

- Jöjjenek csak, jöjjenek, vitéz urak - szólt a király -, hadd mosom meg a fejüket.

A testőrök bókoltak, és közelebb léptek: D'Artagnan mögöttük lépkedett.

- A négy eleven ördög! - folytatta a király - a bíboros hét gárdistáját tették harcképtelenné két nap alatt! De uraim, ez több a soknál. Ha így folytatják, Őeminenciája arra kényszerül, hogy három hét múlva egészen új testőrszázadot toborozzon, én meg, hogy teljes szigorában alkalmazzam a törvényt. Mert, mondjuk, egy ember nem a világ; de hetet két nap alatt, ismétlem, ez sok: és a sok a jóból is megárt.

- Amint látja Felséged, szánják-bánják bűnüket, és megtörve esedezik bocsánatát.

- Hm! - szólt a király - bánat és bocsánat! Nem valami bizalomgerjesztő az álszent ábrázatuk; főleg ott hátul, az a gascogne-i képű. Jöjjön csak ide, uram.

D'Artagnan kitalálta, hogy neki szól a bók; igyekezett minél savanyúbb képet vágni, és előrelépett.

- Ejha! Hogy mondhatta, Tréville úr, hogy gascogne-i barátunk fiatalember? Gyerek ez, uram, igazi gyerek! És ő szabta ki olyan szépen Jussacot?

- Meg Bernajoux-t, két mestervágással.

- Ez igen!

- Arról nem is beszélve - szólt Athos -, hogy ha engem ki nem szabadít Bicarat karmaiból, a jelen pillanatban minden bizonnyal nem volnék abban a megtisztelő helyzetben, hogy Felségednek hódolatomat jelentsem.

- De hisz akkor ez a béarni talán személyesen az ördög unokája, Tréville úr? Hej, a rézangyalát, mondta volna boldogult királyatyám. Csakhogy ebben a szakmában tömérdek ujjas szakad, és kard törik. Pedig, ugye, a gascogne-iak ma is szegények?

- Felség, meg kell mondanom, hogy a mai napig sem találtak aranyat hegyeikben, jóllehet isten csodát tehetne velük, jutalmul, hogy oly hű támaszai voltak Felséged atyjaurának.

- Vagyis, Tréville, ezek szerint a királyságot magam is a gascogne-iaknak köszönhetem, ha már egyszer az apám fia vagyok? Nos, helyes, nincs is miért tagadnom. La Chesnaye menjen, forgassa ki minden zsebem, talán csak összeszed negyven aranyat; ha sikerült, hozza ide. Most pedig, fiatalember, igaz lelkére mondja el, hogy történtek a dolgok?

D'Artagnan apróra elmondta előző napi kalandját: örömében, hogy őfelségét színről színre láthatja, aludni sem tudott, s ezért három órával a kihallgatás előtt megjelent barátainál; elmondta, hogyan mentek együtt a labdaházba, és hogyan kötött bele gúnyos szavakkal Bernajoux, amikor látta, hogy nem szeretné, ha a labda arcon találná; elmondta, hogyan került ez majdnem életébe a sértegetőnek, és palotájába La Trémouille úrnak, aki úgy csöppent az egészbe, mint Pilátus a krédóba.

- Úgy van - szólt halkan a király -, pontosan így mondta el a herceg is. Szegény bíboros! hét embere két nap alatt, s hogy szerette mindegyiket! Most már azonban elég, urak, értsék meg: elég! A Férou utcai támadásért kamatostul fizettek; érjék be ennyivel.

- Ha Felséged beéri - mondta Tréville -, mi beérjük.

- Akkor rendben van - fejezte be a király, miközben egy marok aranyat vett át La Chesnaye kezéből, és D'Artagnan markába nyomta. - Íme, a bizonyíték, hogy beérem az eddigiekkel.

Napjaink kényes felfogása a büszkeségről ekkoriban még nem volt divat. Ha valamelyik nemes pénzt kapott a királytól, átvette, és cseppet sem tartotta megalázónak, ha tulajdon, puszta kezével veszi át. D'Artagnan is minden teketória nélkül zsebre vágta a negyven aranyat, sőt még hálás köszönetet is mondott a királynak.

- Most pedig - szólt a király, és a faliórára tekintett -, éppen fel kilenc, kérem távozzanak; mint mondottam, kilencre várok valakit. Köszönöm buzgalmukat, urak. Ugye számíthatok rá?

- Darabokra vágatjuk magunkat Felségedért! - kiáltotta egy emberként a négy cimbora.

- Nagyon köszönöm, de jobb, ha egészben maradnak: több hasznukat veszem. Tréville - tette hozzá halkan a király, miközben a testőrök távoztak -, a testőrségben most nincs szabad hely, és különben is úgy szól a határozat, hogy senkit nem veszünk fel, amíg le nem szolgálta újoncidejét - ezért addig is helyezze el a fiatalembert sógorának, Des Essarts úrnak gárdistái között. Istenemre, Tréville, előre örülök, milyen csúnya képet vág majd a bíboros: megpukkad dühében, de ennyit sem érdekel; mellettem van az igazság.

Azzal a király búcsút intett Tréville-nek, aki eltávozott, és csakhamar utolérte a testőröket: éppen a negyven aranyon osztozkodtak D'Artagnannal.

A bíboros pedig, amint Őfelsége előrelátta, kis híján valóban megpukkadt dühében, sőt egy hétig mellőzte az esti kártyacsatát is a királlyal; de a király csak annál szívélyesebben bánt vele, s valahányszor látta, soha el nem mulasztotta megkérdezni fölöttébb nyájasan:

- Nos, bíboros úr, hogy van kedves barátja, a szegény Bernajoux, és hogy van a szegény Jussac úr?

 

TESTŐRÖK OTTHON

Amikor D'Artagnan eltávozott a palotából és tanácsot kért barátaitól, mire használja a maga részét a negyven aranyból, Athos azt javasolta, csapjon jókora lakmározást a Fenyőtobozban, Porthos azt ajánlotta, fogadjon inast, Aramis pedig, hogy tegyen szert jóképű szeretőre.

A lakmározásra még aznap sort kerítettek: inas hordta fel az ételt. A vacsorát Athos rendelte, az inast Porthos kölcsönözte. Picardiai legény volt; a nagyvonalú testőr aznap fogadta fel erre az egy alkalomra; a tournelle-i hídon akadt rá, ahonnét a vízbe köpködött, és figyelte a víztükrön a karikákat.

Porthos azt állította, hogy ez a tevékenység megfontolt, szemlélődő alkatra vall, és minden további ajánlás nélkül magával hozta. A nemesúr előkelő fellépése teljesen levette a lábáról a picardiai legényt, akit Planchet-nak hívtak; azt hitte, Porthos fogadja fel, és nem minden csalódás nélkül vette tudomásul, hogy a remélt helyet egy Mousqueton nevű szaktársa tölti be; Porthos még azt is közölte vele, hogy nagy házat visz ugyan, de két inast mégsem bír el, és D'Artagnan szolgálatába kell szegődnie. Mikor azonban Planchet részt vett a vacsorán, melyen gazdája volt a vendéglátó, és látta, hogy a testőr egész marék aranyat húz elő fizetéskor a zsebéből, azt hitte, most már végleg rámosolygott a szerencse, és hálát adott az égnek, hogy ilyen Krőzus fogadta fel. Meg is maradt ebben a hiszemben egészen a lakoma végezetéig, melynek maradványaiból hosszú böjtölésért kárpótolta magát. Mikor azonban este ágyat vetett urának, szertefoszlottak ábrándképei. Mindössze egyetlen ágy volt az előszobából és hálószobából álló lakosztályban. Planchet az előszobában feküdt le, mégpedig egy takaróra: D'Artagnan a tulajdon ágyáról szedte le, s a továbbiakban le is mondott róla.

Athosnak is volt inasa; különleges módszerrel tanította be magának; a legény Grimaud névre hallgatott. Felettébb hallgatag természetű volt az érdemes úriember. Mármint hogy Athos, természetesen. Öt vagy hat éve élt a legbizalmasabb barátságban cimboráival, Porthosszal és Aramisszal; barátai, ha visszagondoltak erre az időre, gyakran látták mosolyogni, nevetni azonban sose hallották. Röviden, szemléletesen beszélt, csak annyit mondott, amennyit mondania kell; cikornyát, szóvirágot, cicomát nem ismert. Előadása csupa tény, volt, semmi epizód.

Athos még harminc esztendős se volt, testben, lélekben igazi férfiszépség, de hogy szeretője lett volna, arról senki nem tudott. Nőkről sosem beszélt. Épp hogy eltűrte, hogy erről a témáról társaságában beszéljenek, bár mindenki láthatta, hogy ez a tárgy rendkívül kínosan érinti; ha beleszólt, mindig beérte egy-egy keserű megjegyzéssel, vagy kiábrándult észrevétellel. Tartózkodása, zord némasága tekintetében aggastyánnak is beillett volna. Hogy bevett szokásait semmi ne zavarja, Grimaud-t tökéletesen megnevelte; az inas egyetlen intésére, vagy ajkának szótlan mozdulatára engedelmeskedett. Csupán akkor szólt hozzá, ha végképp elkerülhetetlen volt.

Grimaud úgy félt gazdájától, akár a tűztől, mindamellett szinte csüggött rajta, és igen tisztelte jellemét; olykor azt hitte, tökéletesen érti, mit kíván, ugrott, hogy teljesítse a parancsot, és épp az ellenkezőjét csinálta. Ilyenkor Athos vállat vont, és minden ingerültség nélkül jól elpáholta Grimaud-t. Ilyen alkalmakkor néhány szót is ejtett.

Porthos jelleme, mint láthattuk, Athosénak szöges ellentéte volt, nemcsak sokat, hanem mindig hangosan is beszélt; ám, igaz, ami igaz, nem nagyon érdekelte, meghallgatják-e, vagy sem; beszélt, mert szeretett beszélni, és szerette hallani a hangját. Mindenről beszélt, csupán tudós tárgyról nem; arra hivatkozott, hogy kora gyermeksége óta megrögzött gyűlölettel gyűlöli a tudósokat. Fellépése nem volt oly előkelő, mint Athosé; érezte is e téren alsóbbrendűségét, és ismeretségük kezdetén emiatt gyakran igazságtalan volt hozzá, és káprázatos ruházkodással igyekezett túlszárnyalni. Athos azonban, ahogy egyszerű testőrzubbonyát viselte, ahogy hátravetette a fejét, vagy előre tette a lábát, egy szempillantás alatt kivívta magának az őt megillető helyet, és a második vonalba utasította Porthost, bárhogy is páváskodott az. Porthos azzal vigasztalódott, hogy Tréville úr várószobáját és a Louvre gárdistáinak őrhelyeit telekürtölte hódításaival, amiről Athos mindig hallgatott; miután pedig Porthos a hivatali nemesség soraiból átlépett a kardforgató nemesek sorába, és bírónék helyett bárónék szoknyája körül legyeskedett, mindenki tudta, hogy most már csak külföldi hercegnőket tüntet ki kegyeivel, de csak akkor, ha fülig szerelmes belé a hölgy - ennél alább igazán nem adja.

Van egy régi közmondás: "Amilyen az úr, olyan a szolgája." Térjünk is át Athos inasáról Porthos inasára, Grimaud-ról Mousquetonra.

Mousqueton normandiai volt; eredetileg Boniface-nak hívták, de gazdája a sokkal hangzatosabb Mousquetonra változtatta ezt a békésen hangzó nevet. Amikor Porthos szolgálatába állt, csupán azt kötötte ki, hogy ruhát és lakást kap, de fejedelmit; mindössze napi két óra szabad időre tartott igényt: ezalatt másfajta elfoglaltsággal egyéb úton-módon szerzi meg megélhetési költségeit. Porthos ráállt az alkura: jobbat nem is álmodhatott. Elhordott ruháiból és tartalék köpenyeiből szabatott ujjasokat Mousquetonnak; volt egy igen ügyes szabója, akinek feleségéről egyébiránt azt rebesgette a fáma, hogy minden úton-módon igyekszik leszoktatni Porthost arisztokratikus igényeiről; a szabó kezében szinte életre támadtak régi göncei, és Mousqueton egészen előkelő jelenségnek hatott gazdája mellett.

Aramis - akinek jellemét, úgy hisszük, eléggé részletesen ecseteltük, és fejlődését, csakúgy, mint barátaiét, történetünkben pontról pontra nyomon követhetjük -, Aramis inasát Bazinnek hívták. Gazdája folyvást remélte, hogy végül is az egyházi rendbe lép, és ezért az inas, egyházi férfiú szolgájához illő módon, állandóan feketében járt. Berry volt a hazája; harmincöt-negyvenéves, szelíd, békés, kövérkés férfi volt; szabad idejében vallásos könyveket olvasott, s ha nem volt más kiút, mértékletes, de kitűnő ebédet főzött kettejüknek. Egyébiránt vak, néma és süket, és hűsége minden próbát megállt.

Most már, ha felszínesen is, ismerjük az urakat és szolgáikat; vegyük hát sorra otthonukat.

Athos a Férou utcában lakott, egy ugrásnyira a Luxembourg-palotától: lakása két kicsiny, igen csinosan bútorozott szobából állt; lakásadónője, egyben a bérház tulajdonosa, még fiatal, és ugyancsak szemrevaló menyecske, hasztalan ostromolta epekedő pillantásaival. A szerény lakás falain imitt-amott felcsillantak egy hajdani, fényes idő emléktárgyai: mint például, egy gazdagon aranyozott kard, amely, formája szerint, I. Ferenc korából származhatott, és drágakövekkel kirakott markolata egymaga megérhetett kétszáz aranyat; ennek ellenére Athos még legszűkösebb napjaiban sem volt hajlandó zálogba tenni vagy eladni. Ez a kard sokáig Porthos vágyálmainak középpontja volt. Tíz évet adott volna az életéből, ha a kardot megszerezheti.

Egy alkalommal légyottja volt egy hercegnővel; megkísérelte, hogy kölcsönkérje Athostól a kardot. Athos egy szót sem szólt, kiforgatta minden zsebét, egy halomba rakta minden ékszerét, aranyzsinórját, aranyláncát, tetejébe az erszényét, és mindenestől felajánlotta Porthosnak; de a kard, mondta neki, hozzánőtt a falhoz, és csupán akkor kerül le róla, ha gazdája is lakást cserél. A kardon kívül egy arckép is díszítette a szobát: fényűző öltözetű, a Szent Lélek renddel díszelgő nemesurat ábrázolt III. Henrik idejéből; az arckép némely vonása, mintegy családi hasonlatossága, nagyon emlékeztetett Athosra, és elárulta, hogy a magasrangú úr, a királyi kitüntetést hordó lovag az ő ősapja volt.

Végül a kandalló előtt egy láda állt, az ötvösművészet remeke, ugyanazt a címert viselte, mint a kard és az arckép: hajmeresztően elütött a berendezés többi részétől. Athos mindig magával hordta a láda kulcsát. Egyszer, egyetlenegyszer kinyitotta Porthos előtt, és az meggyőződhetett róla, hogy csupán levelek és iratok vannak benne: minden bizonnyal szerelmeslevelek és családi iratok.

Porthos igen tágas, és szemre fölöttébb fényűző lakosztállyal rendelkezett a Vieux-Colombier utcában. Ha egy-egy barátjával elsétált előtte, valamelyik ablakban teljes parádéban mindig ott feszített Mousqueton, Porthos pedig felemelte fejét, odamutatott, és soha nem mulasztotta el megjegyezni: Íme, otthonom! Otthon azonban sohasem tartózkodott, nem invitált fel soha senkit, és senki sem mondhatta volna meg, van-e valódi kincs a fényes külszín mögött.

Aramis parányi lakása öltözőfülkéből, ebédlőből és hálószobából állt; az utóbbi, akárcsak földszinti lakosztályának többi helyisége, hűvös, zöldellő, árnyas kertecskére nézett: a lombok megvédték a szomszédság pillantásaitól.

Hogy D'Artagnan hol, s hogyan lakott, arról már értesültünk; ismeretséget kötöttünk inasával, Planchet mesterrel is.

D'Artagnan, mint általában azok az emberek, akik ármányos természetűek, igen kíváncsiskodó volt, és nem sajnálta a fáradságot, hogy megtudja, ki is tulajdonképpen Athos, Porthos és Aramis. Mert a három fiatalember katonaneve egy-egy nemesi nevet leplezett, elsősorban Athosé, akinek nagyúri külseje messziről szemet szúrt. D'Artagnan ezért Porthosnál érdeklődött Athos és Aramis felől, Porthosról pedig Aramist próbálta kifaggatni.

Sajnos azonban, Porthos maga sem tudott többet hallgatag bajtársáról, mint bizonytalan mendemondákat. Azt beszélték, hogy nagy szerelmi csalódást leplezget, és valamilyen aljas hűtlenség végleg feldúlta e derék férfi életét. Miféle hűtlenség? Senki sem tudott róla semmit. Porthos életébe viszont könnyű volt belelátni; csupán igazi neve maradt titok, ezt egyedül Tréville úr ismerte, éppúgy, mint két bajtársa valódi nevét. A hiú és kérkedő testőr olyan áttetsző volt, akár az üveg. Egyetlen dolog vezethette volna tévútra a kíváncsiskodót: ha készpénznek veszi Porthos kifogyhatatlan kérkedéseit.

Aramist, bár színleg nem volt benne semmi rejtelmes, valójában a titokzatosság fátyla vette körül; ha a többiekről érdeklődtek nála, szűkszavúan felelt, s ha felőle érdeklődtek, kitérő választ adott. D'Artagnan egyszer hosszasan faggatta Porthosról, s amikor megtudta, milyen sikereket ért el állítólag a testőr egy hercegnőnél, szeretett volna valamelyest tájékozódni Aramis gáláns kalandjairól is.

- Hát kegyed, kedves cimborám - tette fel a kérdést -, mindig csak a mások bárónőjéről, grófnőjéről és hercegnőjéről beszél?

- Bocsánat - szakította félbe Aramis -, azért beszélek, mert Porthos is beszél róla, és mindig orromra köti bájos történeteit. Azonban, kedves D'Artagnan uram, higgye meg: ha más forrásból tudnám, vagy titok pecsétje alatt bízta volna rám, gyóntatója sem tartaná meg jobban a titkot, mint magam.

- Ebben nem kételkedem - folytatta D'Artagnan -, mégis úgy sejtem, kegyed is elég otthonosan mozog a heraldikában, mint egy bizonyos hímzett zsebkendő bizonyítja, melynek ismeretségünket is köszönhetem.

Ezúttal Aramis nem sértődött meg, sőt a legszerényebben és igen szeretetre méltóan válaszolt.

- Ne feledje, kedvesem, hogy papi hivatást érzek, és kerülöm a világi eseményeket. A zsebkendőt, melyet nálam látott, nem én kaptam: egyik barátom felejtette nálam. Kénytelen voltam felvenni, nehogy kínos helyzetbe hozzam őt meg a hölgyet, akit szeret. Nekem nincs kedvesem, és nem is akarok; ebben Athos józan példáját követem, aki éppen olyan jól megvan szerető nélkül, mint én.

- Ej, mi az ördög! hiszen még nem abbé, hanem testőr.

- Csak ideig-óráig, kedves barátom, hogy a bíborost idézzem: botcsinálta testőr vagyok: szívem szerint máris egyházi férfiú, higgyen nekem. Athos és Porthos jóvoltából csöppentem ide; ezzel akartak lekötni: ugyanis, éppen felszentelésem előtt nézeteltérésem támadt... De nem untatom: nem szeretném pocsékolni a drága idejét.

- Cseppet sem untat, és van időm! - kiáltott fel D'Artagnan - amúgy sincs semmi dolgom.

- Nekem viszont még hátra van a mai breviárium[5]; azonfelül Aiguillon asszony verset kért tőlem, ezt is meg kell csinálnom; azután át kell ugranom a Saint-Honoré utcába, hogy Chevreuse asszonynak pirosítót vásároljak; szóval, kedves barátom, ha kegyednek nincs is, nekem rengeteg a sürgős dolgom.

Azzal Aramis kedvesen kezet nyújtott ifjú cimborájának, és elköszönt tőle.

Bármennyit törte is magát D'Artagnan, nem sikerült többet megtudnia három új barátjáról. Beletörődött hát, hogy pillanatnyilag készpénznek veszi mindazt, amit a múltjukról hallott; remélte, hogy a jövőre nézve majd biztosabb és részletesebb értesüléseket szerez. Addig is, úgy tekintette, hogy Athos maga Achilles, Porthos a nagy Ajax, Aramis pedig a szűzi Hippolytos.

A négy fiatalember egyébiránt vígan élte világát; Athos kártyázott, de állandó balszerencse üldözte. Mégsem kért soha egy fillért sem barátaitól, jóllehet az ő erszénye mindig rendelkezésükre állt; ha pedig becsületszóra játszott, már reggel hatkor felverte hitelezőjét, hogy esti adósságát kifizesse.

Porthosnak voltak "vad napjai": ha ilyenkor nyert, hetyke volt és szórta a pénzt; ha vesztett, napokig színét sem látták, s amikor megjelent, sápadt és nyúzott volt a képe, de pénz csörgött a zsebében.

Aramis soha nem kártyázott. A rossz testőr és az elviselhetetlen "szesztestvér" eszményképe volt. Szenvedett, ha nem dolgozhatott. Egyszer-másszor lakmározásaik kellős közepén, amikor a bor már a cimborák fejébe szállt, és mindenki úgy belemerült a beszélgetésbe, mintha hosszú órákat készülne még az asztalnál tölteni, Aramis az órájára pillantott, bájosan mosolyogva fölkelt, és elköszönt a társaságtól: bocsánatot kért: találkája van egy kazuistával[6]; fontos lelkiismereti kérdésben várja tanácsát. Máskor azért hagyta őket faképnél, mert dolgozatot kellett írnia; kérte barátait, ne zavarják.

Athos minderre csak mosolygott kedves, nemes vonásaihoz oly jól illő mélabús mosolyával, Porthos pedig nagyot kortyintott, és szidta Aramist, hogy falusi plébánosságnál soha nem viszi többre.

Planchet, D'Artagnan inasa előkelően élte a jólét napjait; harminc sou-t kapott naponta, egy hónapig vígan járt haza, madárfogó jókedvében volt, és tűzbe ment volna gazdájáért. Amint azonban a balsors szele besüvített a Sírásók utcájának legénylakásába, vagyis magyarán felélték, vagy kis híján felélték XIII. Lajos király negyven aranyát, zsörtölődni kezdett: Athos ezt émelyítőnek, Porthos szemérmetlennek, Aramis pedig nevetségesnek találta. Athos tehát azt tanácsolta D'Artagnannak, dobja ki a fickót. Porthos helyesnek tartotta volna, ha előbb ki is porolja, Aramis pedig kijelentette, hogy a jó gazda füle csak azt hallja meg, ha dicsérik.

- Könnyen beszélnek az urak - mondta erre D'Artagnan -, Athos úr szót sem vált Grimaud-val, aki meg sem mukkanhat a házban, s ezért egy rossz szót sem ejthetnek egymás között; Porthos úr fényben, pompában él, nem is gazdája, hanem istene Mousquetonnak; Aramis úr pedig - fordult a néven nevezetthez - egyre a teológiát bújja, s ezzel kivívja szelíd és vallásos szolgájának, Bazinnek hódoló tiszteletét; nekem azonban se kitartásom, se pénzem, s nemhogy testőr, de gárdista sem vagyok; mivel váltsam ki hát Planchet vonzalmát, félelmét vagy tiszteletét?

- Fogas kérdés - válaszolt a három cimbora -, igazi családi ügy, az inas éppolyan, mint az asszony; legjobb azonnal ráncba szedni, akkor legkevesebb vele a baj. Törje hát rajta a fejét.

D'Artagnan törte a fejét, és úgy döntött, hogy mindenesetre jól elagyabugyálja inasát; meg is tette alaposan, mert minden tekintetben alapos ember volt; miután pedig jól eltángálta, megtiltotta, hogy engedélye nélkül kilépjen szolgálatából, mert - magyarázta neki - a jövő az enyém, jobb napokat látok még, ez kétségtelen. Ha velem maradsz, fényes jövő vár, s ha elbocsátanálak, tönkretenném a szerencséd, ezt azonban ne várd, ehhez túl jó vagyok.

Ez az elintézés igen nagy tiszteletet keltett a testőrökben D'Artagnan politikája iránt. Planchet maga sem tudott hová lenni bámulatában, s többé egy szóval sem említette, hogy távozni akar.

A négy fiatalember sülve-főve együtt volt; D'Artagnan, aki azon frissiben érkezett vidékről, s így minden új volt körülötte, saját életmódja nem lévén, a magáét azonnal cimborái életmódjához igazította.

Télen nyolc óra tájt, nyáron hat óra körül keltek, s először is Tréville úrnál jelentkeztek a jelszóért, s körülszimatoltak, mi újság. D'Artagnan nem volt ugyan testőr, mégis megható pontossággal látta el a szolgálatot; mindig őrségen volt, mert mindig elkísérte három cimborája közül azt, amelyik éppen őrségen állt. Mindenki ismerte a testőrpalotában, és jó bajtársnak tartották valamennyien; Tréville úr első pillantásra a szívébe látott, őszintén megszerette, és minduntalan felhívta rá a király figyelmét. A három testőr is nagyon kedvelte ifjú cimboráját. A négy férfit szoros barátság szálai fűzték össze, napjában háromszor-négyszer is keresték egymást, akár párbaj, akár anyagi ügyek, akár szórakozás volt az ok: úgy jártak mindig egymás nyomában, mint az árnyék, és a Luxembourg-palotától a Saint-Sulpice térig, vagy Vieux-Colombier utcától a Luxembourg-palotáig folyvást kergette egymást a négy elválhatatlan.

Tréville úr ígéretei ezalatt csendesen érlelődtek. Egy napon a király megparancsolta Des Essarts lovagnak, vegye fel századába gárdistakadétnak D'Artagnant. D'Artagnan sóhajtva öltötte fel a Des Essarts egyenruhát: tíz évet adott volna életéből, ha testőrzubbonyra cserélheti. Tréville úr azonban megnyugtatta, hogy két évi újonckodás után ezt a kegyet is elnyeri majd: az újoncidő egyébiránt meg is rövidülhet, ha alkalom kínálkozik rá, D'Artagnan szolgálatot tegyen a királynak, vagy jeles tettel bizonyítja rátermettségét. D'Artagnan ezzel az ígérettel távozott, és másnap megkezdte szolgálatát.

Most azután Athoson, Porthoson és Aramison volt a sor, hogy D'Artagnannal együtt őrt álljanak. Így Des Essarts lovag százada, amikor D'Artagnan a soraiba lépett, egy ember helyett néggyel szaporodott.

 

UDVARI CSELSZÖVÉS

Eközben XIII. Lajos király aranyai, miként a földi dolgok általában, miután megszülettek, el is enyésztek, és enyészetükkel szűkös napok virradtak a négy cimborára. Először Athos tartotta fenn egy darabig a társulatot, saját fillérein. Utána Porthos következett; szokott módján segített rajtuk, eltűnt egy időre, majd visszatért, és mintegy két hétig szárnyai alá vette a társaságot; végül Aramisra került a sor, s ő készségesen helyt is állt; sikerült eladnia - jelentette ki - teológiai könyveit, így jutott néhány aranyhoz.

Ezután, szokás szerint, Tréville úrhoz folyamodtak, és kaptak is a zsoldjukra némi előleget; ez a pénz sem tartotta azonban sokáig a víz felett a három testőrt, mert tömérdek lejárt számla húzta a zsebüket, de nem sokat segített az újdonsült gárdistán sem, jóllehet annak zsebét egyelőre még adósságlevél se nyomta.

Amikor végtére belátták, hogy a hullámok összecsapnak fejük fölött, vért izzadva összekapartak nyolc-tíz aranyat, és Porthosnak adták: kártyázzon. Sajnos, nem szegődött hozzá a szerencse: vesztett, sőt huszonöt arannyal még adós is maradt becsületszóra.

Most már a pénzzavart sötét nyomor követte: korgó gyomorral szaladgáltak a Szajna-parton és az őrhelyeken, nyomukban inasaik; amennyi ebédet csak bírtak, mind felhajtották városi barátaiknál; mert, hirdette Aramis: számolatlanul, két kézzel szórd az ebéd vetését, ha jól megy sorod, hogy arass egy-két morzsát, ha bajba jutsz.

Athos négy meghívást szerzett, és mindannyiszor magával vitte barátait és inasaikat. Porthos hat ízben talált vendéglátóra, és barátait is részeltette a konyhai örömökben; Aramis nyolcig vitte. Már nyilván észrevehettük, hogy Aramis az az ember, aki nem sokat beszél, de annál többet cselekszik.

D'Artagnan még senkit sem ismert a fővárosban, ezért mindössze egy reggelit szerzett egyik földijénél, egy papnál: egy-egy csésze csokoládét valamennyiüknek: ehhez járult még egy ebéd a gárdisták zászlósánál. Egész siserahadát a pap nyakára szabadította, fel is falták két hónapi elemózsiáját; ami a zászlóst illeti, az igazán kivágta a rezet, azonban sajnos, mint Planchet mondta: csak egyszer eszik az ember, ha sokat is.

D'Artagnan tehát úgy érezte, szinte gyalázat, hogy csupán másfél fejadagot tudott előteremteni, mert a pap reggelije csupán egy felet ért, s az egész ugyancsak sovány viszonzás a dáridókért, melyeket Athos, Porthos és Aramisnak köszönhetett. Úgy érezte, kölönc a társaság nyakán, és ifjonti jóhiszeműségében eszébe sem jutott, hogy egy teljes hónapig egymaga élelmezte mindannyiukat. Mély gondba merült hát, s a gond serény munkára sarkallta elméjét. Arra a meggondolásra jutott, hogy szövetségüknek, mely négy fiatal, bátor, vállalkozó szellemű és tettre kész fiatalembert tömörít, nem lehet egyetlen célja, hogy végkimerülésig tartó sétákban koptassák a kövezetet, vívóleckékkel és többé-kevésbé szellemes heccelődéssel lopják az időt.

Négy ilyen ember, akiknek egymás iránti ragaszkodása nem csupán életre halálra, hanem erszényre szóló is volt, akik jóban-rosszban támogatták egymást, soha meg nem hátráltak, s akár együtt, akár külön-külön mindig elérték közösen kitűzött céljukat; négy acélos kar, mely ha kell a négy égtáj felé, ha kell egyetlen pont felé suhint, valóban és feltétlenül arra volt hivatva, hogy bármily tilalmas vagy távoli cél felé utat vágjon magának, akár nyíltan, akár titokban, akár csellel, akár erővel, akár a föld alatt, akár lövészárokban verekedve. D'Artagnan csupán azon csodálkozott, hogy mindez meg sem fordult cimborái fejében.

Bezzeg megfordult az övében, mégpedig ugyancsak komolyan; egyre azon morfondírozott, milyen irányt kellene szabni ennek az egységes, de négyszeres hatóerőnek és percig sem kételkedett, hogy a világot is kiforgatnák sarkából, mint Archimédesz az emelőjével, melyen oly sokat töprengett; közben azonban halkan kopogtattak az ajtaján. D'Artagnan felébresztette Planchet-t és ráparancsolt, nyisson ajtót.

Abból, hogy D'Artagnan felébresztette Planchet-t, ne vonjon le téves következtetést az olvasó; ne higgye, hogy éjszaka volt, vagy még nem jött el a reggel. Korántsem! Éppen akkor ütötte a négyet. Két órája sincs, hogy Planchet ebédet kért gazdájától, és csupán ezt a közmondást kapta: "Aki alszik, ebédel." Planchet tehát elaludt és ebédelt.

Elég egyszerű, polgárkülsejű férfi lépett be.

Planchet ebéd utáni csemegének örömest végigélvezte volna a beszélgetést; a polgár azonban közölte D'Artagnannal, hogy fontos és bizalmas mondanivalója van, és négyszemközt kíván maradni vele.

D'Artagnan kiküldte Planchet-t, és leültette látogatóját.

Rövid szünet következett, miközben a két férfi, mintegy előzetes megismerkedésül szemügyre vette egymást; ezek után D'Artagnan meghajolt, és jelezte, hogy figyel.

- Amint hallom, D'Artagnan úr igen bátor fiatalember - szólalt meg a polgár -, úgy érzem, rászolgált hírnevére, s ezért úgy határoztam, megosztom kegyeddel titkomat.

- Beszéljen, uram, beszéljen - mondta D'Artagnan, és szimata azt súgta, hogy pénz áll a házhoz.

A polgár ismét szünetet tartott, aztán folytatta:

- Uram, a feleségem varrónő a királynénál; értelmes, csinos teremtés, nem panaszkodhatom. Idestova három esztendeje, hogy feleségül adták hozzám, jóllehet csaknem vagyontalan, azonban La Porte úr, a királyné uszályhordozója a keresztapja és támogatója.

- Értem, uram. Tehát? - kérdezte D'Artagnan.

- Tehát! - folytatta a polgár - tehát, uram, tegnap reggel, mikor a feleségem kilépett a varrószobából, elrabolták.

- És ki rabolta el?

- Semmi biztosat nem tudok, uram, de gyanakszom valakire.

- És kire gyanakszik?

- Valakire, aki régóta üldözi.

- A fenét!

- Azonban, uram, ha őszinte lehetek - folytatta a polgár - szentül hiszem, hogy inkább politika, mint szerelem van a dologban.

- Inkább politika, mint szerelem - ismételte tűnődve D'Artagnan -, és mire gyanakszik?

- Nem is tudom, megmondhatom-e, mire gyanakszom...

- Ha szabad megjegyeznem, én egy szóval sem kérdeztem uraságodat. Uraságod jött hozzám. Volt szíves közölni velem, hogy szeretne titkába beavatni. Tegyen hát tetszése szerint; még nem késő, visszaléphet.

- Nem uram, nem; úgy látom, uraságod tisztességes, rendes ember, méltó a bizalomra. Szóval azt hiszem, nem saját szívügyei miatt rabolták el a feleségemet, hanem egy magasabb rangú hölgy szerelmi bonyodalmai miatt.

- Ejha! Talán Bois-Tracy asszony szívügye van a háttérben? - kérdezte D'Artagnan, mert szerette volna, ha a derék polgár azt hiszi róla, hogy otthonosan mozog az udvari intrikákban.

- Följebb, uram, följebb.

- Aiguillon asszony?

- Még följebb.

- Chevreuse asszony?

- Sokkal, de sokkal följebb.

- Csak nem a királyn...? - D'Artagnannak torkán akadt a szó.

- De igen uram - felelte a rémült polgár; oly halkan beszélt, hogy hallani is alig lehetett.

- És a széptevő?

- Ki más lehetne, ha nem a ... herceg, no tudja.

- A ... herceg.

- Úgy van, uram! - felelte a polgár, és még tompábban zümmögött a hangja.

- De hogy értesült minderről uraságod?

- Hogy én hogy értesültem?

- Igen, honnan tudja? Jobb ha nem kertel, különben... érti.

- A feleségemtől, uram, a feleségemtől személyesen.

- Ő pedig... nos, ő honnan tudta meg?

- Ő La Porte úrtól. Ugye mondtam, hogy a feleségem La Porte úrnak, a királyné bizalmas emberének keresztlánya? La Porte úr pedig épp ezért helyezte el nejemet Őfelsége mellett, hogy legyen körülötte legalább egy megbízható személy, mert a király elhanyagolja a királynét, a bíboros spionokat küld a nyakára és csupa áruló veszi körül.

- Aha! kezdem kapiskálni - szólt D'Artagnan.

- Szóval, uram, a feleségem négy nappal ezelőtt volt otthon; mert a szerződés úgy szól, hogy heti két alkalommal felkereshet; ugyanis, mint már bátorkodtam említeni, a feleségem nagyon szeret, ezért hazajött, és megsúgta, hogy a királyné pillanatnyilag nagy félelemben él.

- Valóban?

- Valóban. Úgy látszik, a bíboros úr még sosem zaklatta és üldözte ennyire. Nem tudja neki megbocsátani a múltkori ramazurit. Ugye uraságod is hallotta a ramazurit?

- Meghiszem azt! - felelte D'Artagnan; mert jóllehet sejtelme sem volt az egészről, a jólértesültet akarta játszani.

- Így aztán most már nem is a gyűlölet, hanem bosszúszomj hajtja.

- Csakugyan?

- S a királyné azt hiszi...

- No, mondja csak, mit hisz a királyné?

- Azt hiszi, hogy Buckingham hercegnek levelet írtak a nevében.

- A királyné nevében?

- Úgy van, mégpedig hogy Párizsba csalogassák és ha Párizsba jött, tőrbe ejtsék.

- Ezer ördög! De, mondja csak kedves uram, mi köze mindehhez a feleségének?

- Mindenki tudja, milyen buzgón szolgálja a királynét, és vagy el akarják szakítani tőle, vagy meg akarják félemlíteni, hogy kicsalják belőle Őfelsége titkait, vagy meg akarják vesztegetni, hogy kémkedjen a felséges asszonyra.

- Igen valószínű - szólt D'Artagnan -, de ismeri-e azt, aki elrabolta?

- Mint említettem, azt hiszem, ismerem.

- A neve?

- A nevét nem tudom; mindössze annyit tudok, hogy a bíboros egyik fogdmege, sőt rossz szelleme.

- Látta már valaha?

- Láttam, egyszer megmutatta a feleségem.

- Van valami feltűnő ismertetőjele?

- Van: dölyfös viselkedésű nemes úr, haja fekete, arcszíne sötét, pillantása metsző, a foga fehér, és sebhely van a halántékán.

- Sebhely a halántékán! - pattant fel D'Artagnan - s azt mondja, a foga fehér, pillantása metsző, arcszíne sötét, haja fekete, és dölyfös a viselkedése! Hisz ez az én meung-i emberem!

- Uraságod embere?

- Igen, igen, de ez nem tartozik ide. Azaz hogyne tartozna! Sőt ellenkezőleg, ha uraságod embere, egyúttal az enyém is, ez nagyon egyszerűsíti a dolgot: két legyet ütök egy csapásra, ennyi az egész. De hol találom meg ezt az embert?

- Fogalmam sincs róla.

- Még csak nem is sejti, hol lakik?

- Nem; amikor egy ízben visszakísértem feleségem a Louvre-ba, az illető éppen kilépett az ajtón, akkor mutatta meg az asszony.

- Az ördög vigye el! - dörmögte D'Artagnan - ezzel nem sokra megyünk. És ki mondta meg, hogy elrabolták a feleségét?

- La Porte úr.

- Mindent elmondott pontosan?

- Semmi pontosat nem tudott.

- Mástól nem kapott hírt?

- De igen, kaptam...

- Mégpedig?

- De... nem tudom, nem túl nagy oktalanság-e...?

- Lám, újra kezdi; most már azonban felhívom a figyelmét, hogy kissé későn volna visszakozni.

- Ej a keservét! dehogyis visszakozom - szitkozódott a polgár, hogy fellovalja magát. - Ne hívjanak Bonacieux-nek...

- Szóval Bonacieux-nek hívják? - vágott a szavába D'Artagnan.

- Úgy van, ez a nevem.

- Szóval Bonacieux! Bocsásson meg, hogy közbeszóltam; de úgy rémlik, hallottam már, a nevét.

- Nem lehetetlen, uram, én vagyok a ház tulajdonosa.

- Ah, úgy! - szólt D'Artagnan, miközben kissé felállt a székről, és meghajolt - uraságod a házigazdám?

- Úgy van, uram, az vagyok. És mivel uraságod három hónapja lakik nálam, s ezóta nyilván egyéb fontos elfoglaltsága miatt, megfeledkezett a házbérről; mivel, ha szabad megjegyeznem, soha nem akadékoskodtam, úgy vélem, méltányolja majd tapintatos magatartásomat.

- Ó, drága jó Bonacieux uram - felelte D'Artagnan -, igazán szívből köszönöm nemes viselkedését; említettem már, hogy ha valamiben segítségére lehetek...

- Kérem, kérem, uram; éppen mondani akartam, ne hívjanak Bonacieux-nek, ha nem bízom uraságodban.

- Fejezze hát be, amit elkezdett.

A polgár papírlapot húzott elő a zsebéből, és odanyújtotta D'Artagnannak.

- Levél! - szólt a fiatalember.

- Ma reggel kaptam.

D'Artagnan felbontotta a levelet, és mivel alkonyodott, az ablakhoz lépett. A polgár a nyomában.

Ne kutasson a felesége után - olvasta D'Artagnan -, ha nem lesz rá szükség, úgyis visszatér. Ha csak a kisujját is megmozdítja érte, halál fia.

- Világosabb nem is lehetne - fűzte hozzá D'Artagnan -, de végül is nem egyéb, mint üres fenyegetés.

- Igen ám, de rémítő, uram; én pedig kardot sose lássak, meg a Bastille-t is szeretném elkerülni.

- Nono! - szólt D'Artagnan; - a Bastille éppen engem sem érdekel. Ha csupán egy kis kardvillogtatásról volna szó, isten neki.

- Pedig én azt hittem, számíthatok uraságodra ebben a dologban!

- Azt?

- Gyakorta láttam uraságodat délceg testőrbarátai kíséretében; megtudtam, hogy mindannyian Tréville úr testőrei, tehát a bíboros ellenségei, ezért úgy gondoltam, uraságod és barátai szolgálatot tehetnének szegény királynénknak, sőt abban az örömben részesülnének, hogy borsot törhetnek Őeminenciája orra alá.

- No persze.

- Meg azt is, hogy soha egy szóval nem említettem három hónapi házbérhátralékát.

- Jó, jó, ezt az érvet már hallottam; valóban kitűnő.

- Azzal tetézve, hogy amíg uraságod megtiszteli szerény hajlékomat, a jövőben sem emlegetem soha a házbért...

- Remek.

- Sőt, szükség esetén, arra is kész vagyok, hogy ötven-hatvan aranyat felkínáljak uraságodnak, ha esetleg pillanatnyi pénzzavarban volna, ami teljesen valószínűtlen.

- Isteni! Hiszen akkor uraságodat felveti a pénz, kedves Bonacieux!

- Hogy őszinte legyek, uram, nem panaszkodhatom; rőfös üzletem évi két-háromezer tallért jövedelmez, és különösen szépen hoz a tőkém, melyet a híres hajóskapitánynak, Jean Mocquet-nak legutóbbi vállalkozásába fektettem; szóval, hogy úgy mondjam, uram... Hohó! de hisz... - kiáltott fel a polgár.

- Mi az? - Kérdezte D'Artagnan.

- Kit látok!

- Hol?

- Az utcán, szemben az ablakunkkal ott a kapuhajlatban: egy férfi, összehúzza magán a köpenyét.

- Ő az! - kiáltott fel egyszerre D'Artagnan és a polgár, amikor mindketten ugyanegy pillanatban ráismertek az ő emberükre.

- Hej, de most! - kiáltott fel D'Artagnan, és kardja után kapott - most nem menekül.

Azzal kivonta kardját, és kirohant a szobából.

A lépcsőn Athosszal és Porthosszal találkozott; épp őt keresték. Helyet adtak D'Artagnannak, aki elsuhant köztük, mint a nyíl.

- Hohó! hova rohansz? - kiáltott egyszerre a két testőr.

- A meung-i ember! - válaszolta D'Artagnan, és már el is tűnt.

D'Artagnan nemegyszer elmesélte barátainak kalandját az ismeretlennel, és azt is, hogyan jelent meg a fogadóban hintón a szépasszony, akinek a férfi levelet, nyilván fontos levelet adott át.

Athos úgy vélte, D'Artagnan levele a csetepaté közben veszett el. Véleménye szerint igazi nemesember, márpedig az ismeretlen, amint D'Artagnan lefestette, kizárólag nemesúr lehetett, nem kapható arra az aljasságra, hogy ellopja bárki levelét.

Porthos szerelmi légyottnak tekintette az egész epizódot egy úr és hölgye, vagy a hölgy s lovagja között; őket zavarhatta meg D'Artagnan, amikor citromsárga lován megjelent.

Aramis kijelentette, van valami titokzatos az egész históriában, ezért hát legjobb, ha nem is firtatják.

D'Artagnan sebtében odavetett szavaiból tüstént megértették, miről van szó; úgy gondolták, akár utoléri, akár elszalasztja emberét D'Artagnan, végezetül mindenképp visszatér, ezért folytatták útjukat.

Midőn beléptek D'Artagnanhoz, szobáját üresnek találták: a háziúr percig sem kételkedett, hogy fiatal lakója és az idegen alaposan összerúgja a port, ezért részint a következményektől félve, részint az önmagáról adott jellemrajz értelmében legbölcsebbnek találta, ha kereket old.

 

D'ARTAGNAN ÉLRE TÖR

Athos és Porthos jól számított: D'Artagnan negyedóra múlva visszatért. Persze most is elszalasztotta emberét, aki úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. D'Artagnan kivont karddal loholt fel s alá a környék összes utcáiban, de senkit sem talált, aki távolról is hasonlított volna az idegenhez; végül jutott csak eszébe az, amivel kezdenie kellett volna, hogy bekopogtat a kapun, melynek bejáratában megpillantotta emberét; tíz-tizenkétszer is megdöngette az ajtót a kopogtatóval, de senki sem felelt. A szomszédokat előcsalogatta a zaj, kiálltak házuk küszöbére, vagy kidugták orrukat az ablakon, és biztosították D'Artagnant, hogy a ház fél éve teljesen lakatlan; különben is zárva minden ajtaja-ablaka.

Miközben D'Artagnan az utcákon rohangált, és sorra dörömbölt minden kapun. Aramis is csatlakozott cimboráihoz, s amikor D'Artagnan hazatért, teljes létszámban együtt találta a gyülekezetet.

- Nos? - szólalt meg egyszerre a három testőr, amint megpillantották D'Artagnant, akinek homlokán izzadság gyöngyözött, és arcvonásait feldúlta az indulat.

- Nos! - kiáltott fel, és kardját az ágyra dobta -, ez az ember maga az eleven ördög; úgy eltűnt, mint az árnyék, mint egy szellem vagy kísértet.

- Hisz a jelenésekben? - kérdezte Porthostól Athos.

- Én csak azt hiszem amit látok, jelenést pedig sosem láttam, tehát nem is hiszek benne.

- Pedig a biblia ezt parancsolja - szólt közbe Aramis -, Sámuel árnya megjelent Saulnak, Porthos; s én igen nehezményezném, ha kétségbe vonná hitünknek ezt a tételét.

- Ember vagy ördög; test vagy árny, képzelgés vagy valóság, egyre megy: ha a pokolba jutok, mindenképp ennek az embernek köszönhetem, mert egy remek üzletet ütött ki a kezünkből, amikor elillant; mert bizony, uraim, legalább száz, vagy annál is több aranyat húzott ki a zsebünkből.

- Hogyhogy? - kérdezte egyszerre Porthos és Aramis.

Athos, akinek a némaság elve volt, mindössze kérdő pillantást vetett D'Artagnanra.

- Planchet - szólt D'Artagnan inasához, aki éppen bedugta fejét az ajtónyíláson, hogy ha lehet, csipegessen a társalgás elhullott morzsáiból -, eredj le Bonacieux úrhoz, a házigazdámhoz, és mondd neki, küldjön fel öt-hat palack beaugencyi bort: én azt szeretem.

- Ejha! Korlátlan hitelt élvez háziuránál? - kérdezte Porthos.

- Mától fogva igen - felelte D'Artagnan -, és ha a bora vinko, fogadom, hogy visszaküldetem.

- Éljünk vele, de vissza ne éljünk - bölcselkedett Aramis.

- Mindig mondtam, hogy D'Artagnan a társaság esze - szólalt meg Athos, majd miután véleményt nyilvánított, és fogadta D'Artagnan köszönő bókjait, tüstént megszokott hallgatásába merült.

- De bökje már ki, mi történt! - sürgette Porthos.

- Úgy van - szólt Aramis -, tüntessen ki bizalmával, kedves barátunk, feltéve ha bizalmas közlése nem érinti valamely hölgy becsületét, mert ez esetben jobb, ha megtartja magának a titkot.

- Nyugtalanságra semmi ok - válaszolta D'Artagnan -, senki becsületén nem esik csorba attól, amit el akarok mondani.

Azzal szóról szóra elmondta barátainak, mi történt közte és házigazdája között, s hogy ugyanaz az ember rabolta el érdemes házigazdája feleségét, akivel összerúgta a port a Szabad Molnár vendégfogadóban.

- Uraságod üzlete nem is rossz - szólt Athos, miután szakértelemmel megízlelte a bort, s fejét megbiccentve jelezte, hogy jónak találja; - ki is szedünk ötven-hatvan aranyat a derék fiúból. Most már csupán az a kérdés, érdemes-e kockára tenni négyünk fejét ötven-hatvan aranyért.

- Az ám! - kiáltott fel D'Artagnan - csakhogy asszony van az üzlet mögött: elrabolták, minden bizonnyal életére törnek, talán meg is kínozzák, s mindezt azért, mert hűségesen szolgálja úrnőjét!

- Vigyázzon, D'Artagnan, vigyázzon - intette Aramis -, úgy látom, a kelleténél jobban izgatja Bonacieux-né sorsa. A nő romlásunkra teremtetett, minden nyomorúságunk tőle származik.

Athos, amint meghallotta Aramis intelmét, összevonta szemöldökét, és ajkába harapott.

- Bonacieux-né ennyit sem érdekel - kiáltott fel D'Artagnan -, hanem a királyné sorsa annál inkább: elhanyagolja a király, üldözi a bíboros, és hovatovább valamennyi barátja a fejével lakol.

- Mert azokat szeretik, akiket legjobban gyűlölünk: a spanyolokat s az angolokat.

- Spanyolország a hazája - felelte D'Artagnan -, s nagyon természetes, ha szereti a spanyolokat; egy föld szülöttei. Ami pedig a további szemrehányást illeti, én úgy hallom, nem az angolokat szereti, hanem egy bizonyos angolt.

- Szavamra! - szólalt meg Athos - az a bizonyos angol nagyon is rászolgál, hogy szeressék, annyi szent. Soha sem láttam nemesebb megjelenésű urat.

- Arról nem is beszélve, hogy öltözködésben senki sem éri utol - mondotta Porthos. - Ott voltam a Louvre-ban, amikor gyöngyöt szórt a jelenlevők közé, és istenúgyse, két szemet vágtam zsebre; tíz aranyával adtam el darabját. Ismered te is, Aramis?

- Akárcsak az urak, mert ott voltam az amiens-i kertben, amikor elfogtuk; Putange úr engedett be, a királyné istállómestere. Akkoriban szeminarista voltam; az volt a véleményem, hogy a kaland igen kínos a királyra.

- Mindezek ellenére - mondta D'Artagnan -, percig sem haboznék kézen fogni Buckingham hercegét, ha tudnám, hol van, és a királynéhoz vezetni, már csak azért is, hogy a bíboros urat a méreg egye: mert igazi, egyetlen örök ellenségünk csupán a bíboros, uraim, senki más, és ha szerét ejthetnénk, hogy valami gyilkos tréfát eszeljünk ki ellene, szavamra, szívesen vásárra vinném a bőröm.

- Szóval - folytatta Athos, és D'Artagnanhoz fordult -, a rőfös azt mondja, hogy a királyné szerint Buckinghamet csellel csalogatták ide?

- Igen, ettől fél a királyné.

- Várjunk csak - szólt Aramis.

- Mire? - kérdezte Porthos.

- De nem, folytassák, szeretnék egyet-mást emlékezetembe idézni.

- Nekem pedig szilárd meggyőződésem - mondta D'Artagnan -, hogy a királyné varrónőjének elrablása összefügg az eseményekkel, melyekről épp most beszélgetünk, sőt talán azzal is, hogy Buckingham úr Párizsban van.

- Ötletes ez a gascogne-i - mondta elismerően Porthos.

- Szeretem, ahogy beszél - szólt Athos -, olyan kedves a tájszólása.

- Uraim - folytatta Aramis -, figyeljenek csak rám.

- Halljuk Aramist - mondta a három cimbora.

- Tegnap egy tudós teológusnál voltam látogatóban; néha-néha felkeresem, hogy tanulmányaimról beszélgessek vele...

Athos elmosolyodott.

- Elhagyott helyen lakik - folytatta Aramis -, így kívánja hajlama, hivatása. Szóval, amikor kiléptem házából...

Aramis megakadt.

- Szóval? - kérdezték hallgatói - amikor kilépett házából...

Aramis szemlátomást küszködött, mint amikor valaki hazugságba bonyolódik, és váratlan akadályba botlik; három cimborája azonban merően figyelte, fülük mohón leste minden szavát, nem hátrálhatott meg.

- A tudós férfiúnak van egy unokahúga - folytatta Aramis.

- Áh! unokahúga! - szólt közbe Porthos.

- Tisztes korú hölgy - szólt Aramis.

A három cimbora fölnevetett.

- Jó! Ha nevetnek, vagy kételkednek - mondta Aramis -, nem mondok semmit.

- Hiszünk, mint egy muzulmán, és hallgatunk, mint a sír - mondta Athos.

- Akkor folytatom - így Aramis. - A tudós doktor unokahúga olykor meglátogatta bácsikáját; tegnap történetesen velem egy időben kereste fel, és a jómodor úgy kívánta, hogy hintójához kísérjem.

- Ejha! hintója is van a húgocskának? - szólt közbe Porthos, akinek többek között az is hibája volt, hogy nem tudta féken tartani a nyelvét; - nos, barátom, bájos ismeretség.

- Porthos - válaszolt Aramis - nem egy alkalommal szóvá tettem már, hogy tapintatlan, s ez nem válik javára hölgytársaságban.

- Uraim, uraim! - kiáltott fel D'Artagnan, mert sejtette már mit leplez Aramis kalandja -, komoly a dolog; ha megtehetjük, ne tréfáljunk vele. Nagyon kérem folytassa, Aramis.

- Váratlanul egy magas, barna férfi, úri modorú... szóval olyasféle mint D'Artagnan embere...

- Lehet, hogy ugyanaz - szólt közbe a gascogne-i.

- Lehet - folytatta Aramis... -, hozzám lépett, nyomában, vagy tíz lépésnyire, öt-hat más alak. Aztán kifogástalanul udvariasan megszólított: "Herceg úr," - majd a hölgyhöz fordult, aki belém karolt - "és kegyed is, asszonyom..."

- A teológus unokahúgához?

- Csend legyen, Porthos! - mondta Athos - ez már igazán több a soknál.

- "Szíveskedjenek beszállni ebbe a hintóba, kérem, ne tiltakozzanak, ne üssenek zajt."

- Buckinghamnek nézte Aramist! - kiáltott D'Artagnan.

- Én is azt hiszem - válaszolt Aramis.

- És a hölgyet? - kérdezte Porthos.

- Azt meg a királynénak! - mondta D'Artagnan.

- Úgy van - tette hozzá Aramis.

- Ördöngős gascogne-i! - kiáltott fel Athos - mindenre kiterjed a figyelme.

- Szó ami szó - mondta Porthos -, Aramis termetre, viselkedésre meglehetősen hasonlít a délceg hercegre; ámbátor a testőregyenruha, azt hiszem...

- Felleghajtó, nagy köpönyeg volt rajtam - szólt Aramis.

- A fenét, júliusban! - mondta Porthos; - talán attól fél a teológus, hogy rád ismer valaki?

- Azt még csak értem - szólt Athos -, hogy a kémet megtévesztette a viselkedésed; de az arc...

- Nagy kalap volt a fejemen - mondta Aramis.

- Ejha! - kiáltott fel Porthos - jókora óvatosság kell a teológiához!

- Uraim, uraim! - szólt közbe D'Artagnan - ne pazaroljuk csipkelődésre az időt; széledjünk szét, keressük meg a rőfös feleségét, nála a kulcsa az egész rejtelemnek.

- De amikor olyan alantas helyzetű nőszemély! Hogy gondol ilyet, D'Artagnan? - mondta Porthos, és megvetően elfintorította az arcát.

- La Porte úr keresztlánya, és La Porte a királyné bizalmas embere. Azt hiszem, uraim, ezt már említettem. Különben is, úgy lehet, Őfelsége ezúttal szántszándékkal keresett magának támaszt ily alanti körökben. Aki magas polcon ül, messziről szemet szúr, a bíborosnak pedig sasszeme van.

- Hát jó! - mondta Porthos - csináljuk meg a rőfösnek a költségvetést, de jó borsosat.

- Szükségtelen - mondta D'Artagnan -, mert ha ő nem is fizet, majd megfizetnek másfelől.

E pillanatban rohanó léptek dobogása verte fel a lépcsőházat, nagy robajjal kivágódott az ajtó, és a szerencsétlen rőfös rontott be a szobába, a tanácskozó cimborák közé.

- Az istenért, uraim! mentsenek meg, mentsenek meg! Négy ember üldöz, el akarnak fogni; segítsenek, segítsenek!

Porthos és Aramis felállt.

- Türelem! - kiáltotta D'Artagnan, és intett, hogy dugják vissza a hüvelybe félig kivont kardjukat. - Türelem, most nem a bátorság a fontos, hanem az óvatosság.

- Talán csak nem hagyjuk!... - kiáltott fel Porthos.

- Hagyjuk D'Artagnanra a dolgot - szólalt meg Athos -, mondtam már, hogy ő a társaság esze: én, ismétlem, neki engedelmeskedem. D'Artagnan, tégy amit akarsz.

E pillanatban négy gárdista jelent meg az előszoba ajtajában; mikor meglátták a velük szemben álló testőröket és oldalukon, a kardot, megtorpantak.

- Tessék, urak, tessék! - kiáltott D'Artagnan; - itt én vagyok a gazda, valamennyien a király és a bíboros hű szolgái vagyunk.

- Tehát nem ellenzik az urak, hogy végrehajtsuk a parancsot? - kérdezte az a gárdista, aki a szakasz parancsnoka lehetett.

- Sőt ellenkezőleg, uraim, karhatalommal is támogatjuk az urakat, ha kell.

- Miket beszél ez? - dörmögte Porthos.

- Hallgass, te fajankó! - mondta Athos.

- De uram, hisz megígérte... - súgta oda a szerencsétlen rőfös.

- Csak akkor segíthetünk, ha szabadon maradunk - vetette oda halkan, gyorsan D'Artagnan -, ha védelmére kelünk, magával együtt lefognak.

- De mégis, azt hiszem...

- Jöjjenek urak, jöjjenek - mondta D'Artagnan jó hangosan -, semmi okom, hogy az urat védelmembe vegyem. Ma láttam először életemben, s ma is miért? kérdezzék meg tőle magától: a házbérét követelte. Így van, Bonacieux úr? Feleljen!

- Így uram, így! - kiáltott fel a rőfös - de arról mért nem beszél...

- Szót se rólam, barátaimról, de főleg a királynéról, különben mindnyájan elveszünk, és maga sem menekül. Tessék, tessék, urak, vigyék ezt az embert.

És D'Artagnan az elképedt rőföst a gárdistákhoz taszigálta.

- Micsoda modortalanság, kedvesem - korholta -, pénzt kérni tőlem! egy testőrtől! Börtönbe vele! Vigyék csak a dutyiba urak, és tartsák minél tovább lakat alatt, annál később kérheti majd a bért.

A fogdmegek azt sem tudták, hogyan köszönjék, és elcipelték zsákmányukat.

Amikor éppen kiléptek volna az ajtón, D'Artagnan a parancsnok vállára ütött:

- Igazán megihatnánk egymás egészségére egy pohárral! - szólt, s máris megtöltött két poharat a Bonacieux úr bőkezűségét dicsérő beaugencyi borral.

- Nagyon megtisztel az úr - mondta a fogdmegek parancsnoka -, köszönettel veszem.

- Egészségére hát... hogy hívják az urat?

- Boisrenard.

- Boisrenard úr!

- Egészségére, nemes uram; megkérdezhetném én is becses nevét?

- D'Artagnan.

- Egészségére uram!

- És mindenek fölött - kiáltott fel D'Artagnan, mintha nem tudná tovább féken tartani lelkesedését - a király és a bíboros egészségére!

Meglehet, hogy a fogdmegek parancsnoka nem vette volna készpénznek D'Artagnan őszinteségét, ha rossz a bor; a bor azonban jó volt, s ez ékesen beszélt.

- Hogy az ördögbe követhetett el ilyen aljasságot? - szólalt meg Porthos, mikor a főporoszló eltűnt embereivel, s a négy jó barát egyedül maradt. - Piha! itt ül négy testőr, és elnézi, hogyan hurcolnak el szemük láttára egy szerencsétlent, aki segítségért kiált! S egy testőr még koccint is a porkolábbal.

- Porthos - szólt Aramis -, Athos már figyelmeztetett, hogy fajankó vagy, és véleményéhez én is csatlakozom. Nagy ember vagy, D'Artagnan; majd ha Tréville úr helyére kerülsz, kérlek, légy pártfogóm, hogy apátságot szerezzek.

- Kukkot sem értek az egészből - mondta Porthos -, szóval helyeslik, amit D'Artagnan csinált?

- Hogy az istennyilába ne helyeselnénk! - szólt Athos - sőt nem csupán helyeslem, hanem gratulálok is hozzá.

- Most pedig, urak - szólt D'Artagnan, anélkül hogy eljárását hajlandó lett volna Porthosnak megindokolni -, mindenki egyért, egy mindenkiért: ugye, ez a jelmondatunk?

- De... - szólt megint Porthos.

- Kezet a szívre, és esküdj! - kiáltott egyszerre Athos és Aramis.

A példa hatott, Porthos, bár magában dohogott - szívére tette a kezét, a négy barát egyszerre ismételte D'Artagnan után az eskümintát:

"Mindenki egyért, egy mindenkiért."

- Rendben van, most pedig mindenki haza - szólt D'Artagnan, mintha eddig is csak parancsolgatott volna egész életében -, és jól vigyázzunk, mert e percben nagy fába vágtuk a fejszét; a bíboros az ellenfelünk.

 

EGY TIZENHETEDIK SZÁZADI PATKÁNYFOGÓ

A patkányfogó nem újkeletű találmány; mihelyt a kialakuló társadalom rendőrséget szervezett, a rendőrség feltalálta a patkányfogót.

Úgy lehet, olvasóink még nem mozognak elég otthonosan a Jeruzsálem utcai tolvajnyelvben, ezért hát, no meg azért is, mert jóllehet már tizenöt esztendeje forgatjuk a tollat, még egyszer sem használtuk ezt a szót erre a fogalomra, ezért meg kell magyaráznunk, mi a patkányfogó.

Amikor ebben vagy abban a házban lefülelnek valakit, mert bűnténnyel gyanúsítják, nem verik dobra, hogy letartóztatták; négy-öt embert lesbe állítanak az előszobában, ajtót nyitnak minden kopogtatónak, majd rájuk csukják az ajtót, és elfogják őket; ilyeténképpen két-három nap alatt úgyszólván mindenkit összeszednek, aki bejáratos a lakásba.

Ezt hívják patkányfogónak.

Bonacieux mester lakásából is így lett patkányfogó; aki csak bekopogtatott, nyakon csípték, és kivallatták a bíboros emberei. D'Artagnan első emeleti lakásának külön utcabejárója volt, ezért magától értetődő, hogy azok, akik hozzá jártak, megmenekültek minden háborgatástól.

Különben is csak a három testőr járt hozzá; külön-külön körülszimatoltak, de semmit sem találtak, semmi feltűnőt. Athos még attól sem riadt vissza, hogy megkérdezze Tréville, urat: a kapitány jól ismerte Athos közmondásos szűkszavúságát, és nem tudott hová lenni ámulatában. Ám Tréville úr maga sem tudott semmit; mindössze annyit, hogy amikor a legutóbb találkozott a bíborossal, a királlyal és a királynéval, úgy látta, a bíboros nagy gondban van, a király nyugtalan, a királyné szeme pedig arra vallott, hogy a felséges asszony vagy sírt, vagy nem aludt. Ez utóbbi tény azonban nem tűnt fel neki különösebben, mivel a királyné házassága óta sokat sírt, és sokszor nem aludt.

Tréville úr mindenesetre lelkére kötötte Athosnak, hogy továbbra is szolgálja hűségesen a királyt, és főként a királynét; arra is megkérte, hogy buzdítsa ugyanerre testőrbajtársait.

D'Artagnan pedig eközben ki sem dugta hazulról az orrát. Szobájában megfigyelőállást létesített. Ablakából szemmel tartotta azokat, akik besétáltak a patkányfogóba: majd, miután felszedte a padló kőlapját, és úgy kivájta a födémet, hogy csupán egyetlen vékony mennyezet választotta el a lenti szobától, a kihallgatások színterétől, mindent végighallgatott, ami csak történt a fogdmegek és a vádlottak között.

A kihallgatásokat a lefogottak alapos, gondos személyi motozása előzte meg, és csaknem mindig a következőképpen folytak le:

- Kapott-e valamit Bonacieux-nétől, hogy férjéhez vagy másvalakihez továbbítsa?

- Kapott-e valamit Bonacieux úrtól, hogy feleségéhez vagy másvalakihez továbbítsa?

- Kapott-e valamilyen szóbeli, bizalmas közlést valamelyiktől?

Nem kérdezősködnének így, ha bármit is tudnának, okoskodott magában D'Artagnan. Mire kíváncsiak hát? Arra, nincs-e Párizsban Buckingham herceg, és nem találkozott-e, vagy nem akar-e találkozni a királynéval.

Erre a feltevésre jutott D'Artagnan; azok után, amit végighallgatott, ennek meg is volt a valószínűsége.

A patkányfogó pedig állandóan készenlétben állt, de készenlétben állt D'Artagnan is: éberen fülelt.

A szegény Bonacieux nyakoncsípését követő este Athos éppen eltávozott D'Artagnantól, hogy Tréville úrhoz menjen; már elütötte a kilencet, és Planchet, mivel még nem ágyazott meg, éppen munkához látott, amikor kopogtatás hallatszott az utcai főkapun; a kapu nyomban kinyílt, majd bezárult; valakit elnyelt a patkányfogó.

D'Artagnan egyetlen ugrással a padló résénél termett, hasra vetette magát, és hallgatódzott.

Hamarosan éles kiáltozás ütötte meg fülét, majd jajgatás, melyet igyekeztek elfojtani. Kihallgatás ezúttal nem volt.

- Mi az ördög! - gondolta D'Artagnan - talán csak nem egy nő? Meg akarják motozni, ellenszegül, a nyomorultak meg erőszakoskodnak vele!

És minden óvatossága ellenére alig állta meg, hogy be ne avatkozzon a lenti szobában lejátszódó eseményekbe.

- De uraim, én vagyok itt a háziasszony, ha mondom; higgyék el, hogy Bonacieux-né vagyok; higgyék el, hogy a királynénál dolgozom! - kiabált a szerencsétlen teremtés.

- Bonacieux-né! - dörmögte D'Artagnan - mindenki nyomoz utána, én meg rábukkanok; micsoda szerencse!

- Éppen magára vártunk - felelték a nyomozók.

A nő hangja jobban kifulladt; a dulakodás zajától szinte zengett a padló. Az áldozat ellenállt, már amennyire egy asszony ellenállhat négy férfinak.

- Bocsánat, uraim, bo... - rimánkodott a hang, aztán csak érthetetlen nyöszörgést lehetett hallani.

- Betömik a száját, és elhurcolják! - kiáltott fel D'Artagnan, és felpattant, mintha keze, lába rugóra járna. - A kardomat, itt van, helyes. Planchet!

- Uram?

- Fuss, kerítsd elő Athost, Porthost és Aramist. Hármójuk közül egyiket biztosan otthon találod, az is lehet, hogy már mindnyájan hazatértek. Fogjanak kardot, jöjjenek, rohanjanak. Ah! most jut eszembe: Athos Tréville úrhoz ment.

- És D'Artagnan úr hova rohan, az istenért?

- Kilépek az ablakon - kiáltott fel D'Artagnan -, nagyon sietek; te rakd vissza helyére a padlót, söpörj fel, és máris lódulj, ahová mondtam, de az ajtón.

- Jaj! uram, uram! a nyakát szegi - óbégatott Planchet.

- Hallgass, hülye - mondta D'Artagnan.

Azzal az ablakpárkányra kapaszkodva leugrott az első emeletről; szerencsére nem túl magasról, s a haja szála sem görbült.

Egyenest az ajtóhoz sietett, bekopogott, és így dohogott.

- Én is besétálok a patkányfogóba; de most az egyszer a patkány eszi meg a macskát.

Alig dördült meg a fiatalember kezében a kopogtató, a dulakodás félbeszakadt, léptek dobogása közelített, kinyílt az ajtó és D'Artagnan, kezében csupasz pengéje, berontott Bonacieux mester lakására; az ajtót nyilván rugó mozgatta, mert magától becsapódott utána.

Most azután üvöltözést, lábdobogást, pengék csattogását, bútordarabok szüntelen recsegését-ropogását hallották azok, akik még a boldogtalan Bonacieux-ház lakói voltak, no meg a közvetlen tőszomszédai.

Akiknek meglepetés volt a zaj, és kinéztek az ablakon, hogy megtudják, honnan ered, kisvártatva láthatták, amint kinyílik az ajtó, és négy fekete ruhás alak rohan, vagy inkább repül ki rajta, mint négy megriadt holló, a földre s a bútorok sarkára hullatva szárnyuk tollait, vagyis ruhájuk rongyait, köpönyegük cafatait.

D'Artagnan könnyűszerrel győzött, ne is tagadjuk, mert csak az egyik rendőrnél volt fegyver, és az is csak tessék-lássék védekezett. Az is igaz, hogy a három másik, székkel, zsámollyal, korsóval-mivel igyekezett a fiatalembert leütni, de miután a gascogne-i hosszú kardja két-három helyen beléjük szaladt, inukba szállt a bátorság. Tíz percbe sem telt, vereséget szenvedtek, s a csatatéren D'Artagnan lett az úr.

Ebben az időben Párizs lakói hozzáedződtek a szakadatlan verekedésekhez és csetepatékhoz, s amilyen hidegvérrel nyitottak ablakot az előbb, éppen úgy be is zárták, amikor látták, hogy a négy fekete férfi elrohan: ösztönük azt súgta nekik, hogy egyelőre vége az előadásnak.

Amúgy is későre járt, és akárcsak mainapság, akkoriban is korán fekvő népség lakott a Luxembourg-palota körül.

Amikor D'Artagnan magára maradt Bonacieux-nével, feléje fordult: szegény nő félig aléltan hevert egy karosszékben. D'Artagnan gyorsan végigfürkészte pillantásával.

Bájos, huszonöt-huszonhat éves fiatalasszony volt; haja barna, szeme kék; egy kissé fitos orrú; foga gyönyörű, arca rózsás, áttetsző, halványkék erekkel. De ha tovább vizsgálta az ember, láthatta, hogy mégsem lehet összetéveszteni valami úrinővel. Keze fehér volt, de közönséges; lába sem vallott kékvérű hölgyre. D'Artagnan szerencsére még nem jutott odáig, hogy ezekre az apróságokra is kiterjedjen figyelme.

Miközben D'Artagnan ilyen módon tetőtől talpig végigvizsgálta Bonacieux-nét, és mint említettük, éppen a talpához ért, finom batiszt zsebkendőt pillantott meg a földön; szokása szerint fölvette, és egyik sarkában ugyanazt a monogramot ismerte fel, amelyik miatt annak idején Aramis kis híján elmetszette a torkát.

D'Artagnan azóta is óvakodott a címeres zsebkendőktől, szót sem szólt tehát, hanem visszadugta a zsebkendőt Bonacieux-né zsebébe.

Bonacieux-né épp abban a pillanatban tért eszméletre. Kinyitotta szemét, iszonyodva tekintett körül, látta, hogy a lakás üres, és egyedül van megmentőjével. Azonnal mosolyogva nyújtott neki kezet. Senki a világon nem tud ilyen bájosan mosolyogni.

- Ó uram! - szólalt meg - az életem köszönhetem kegyelmednek, engedje meg, hogy meg is köszönjem.

- Asszonyom - felelte D'Artagnan -, nem illet köszönet; minden nemes ugyanígy cselekedett volna helyemben.

- De igen, uram, igen, remélem, bebizonyíthatom, hogy jóságát nem hálátlanra pazarolta. De mit akarhatott ez a négy ember? Először azt gondoltam, betörők. És miért nincs itthon Bonacieux úr?

- Asszonyom, ez a négy ember veszélyesebb, mint a betörők, mert a bíboros úr fogdmegjei. Férjura pedig, Bonacieux úr azért nincs itt, mert tegnap elfogták, s a Bastille-ba csukták.

- A Bastille-ba a férjemet! - kiáltott fel Bonacieux-né - jaj istenem! mit követett el? Szegény, drága uram! hisz az a légynek sem árt!

És közben mintha mosoly derengett volna fel a fiatalasszony vonásain, melyekről még el sem tűnt a rémület.

- Mit követett el, asszonyom? - felelte D'Artagnan. - Azt hiszem, mindössze az a bűne, s egyben szerencséje és szerencsétlensége, hogy a kegyed férje.

- Jaj, tehát uraságod tudja...

- Tudom, hogy kegyedet elrabolták, asszonyom.

- De ki? Azt is tudja? Ha tudja, mondja meg, esedezem!

- Egy negyven-negyvenöt éves férfi, haja fekete, bőre barna; bal halántékán forradás.

- Úgy van, ő az; de mi a neve?

- A neve! azt nem tudom.

- És tudja a férjem, hogy elraboltak?

- Levélben értesítették; az írta saját kezűleg, aki kegyedet elrabolta.

- Azt is gyanítja - kérdezte zavartan Bonacieux-né -, miért raboltak el?

- Úgy hiszem, politikai okra vezeti vissza.

- Én eleinte nem hittem, de most már én is egyetértek az urammal. Akkor hát az én kedves Bonacieux-m egy percig sem gondolt arra, hogy...

- Távol álljon tőle, asszonyom; tudta, hogy büszke lehet kegyedre, amilyen okos, és amilyen hű.

Újra mosoly suhant át a szép fiatal nő rózsás ajkain, szinte alig észrevehetően.

- De hogyan szökött meg? - folytatta D'Artagnan.

- Ma reggel megtudtam, miért raboltak el; egy pillanatra magamra hagytak, s én éltem az alkalommal; a lepedőmön leereszkedtem az ablakomból, s mivel úgy gondoltam, hogy férjemet itthon találom, ide menekültem.

- Tőle remélt védelmet?

- Ó, nem; szegény, drága uram, tudom, hogy tőle védelmet hiába várok; azért akartam értesíteni, mert más szolgálatot akarunk kérni tőle.

- Mégpedig?

- Sajnos, nem mondhatom meg, nem az én személyes titkom.

- Egyébként, asszonyom - mondta D'Artagnan - (ne vegye rossznéven, ha gárdista létemre én intem óvatosságra), egyébként azt hiszem, ez nem a legjobb hely a bizalmas beszélgetésre. Támadóit elkergettem ugyan, de hamarosan karhatalommal térhetnek vissza; ha itt találnak, végünk. Üzentem ugyan három jó barátomért, de ki tudja, otthon vannak-e!

- Igaz! igaza van! - kiáltott fel Bonacieux-né megrémülve - fussunk el innen, meneküljünk.

Azzal D'Artagnanba karolt, és fürgén kivezette a házból.

- De hová fussunk? - kérdezte D'Artagnan - hova meneküljünk?

- Először is minél messzebb ettől a háztól; azután meglátjuk.

És a fiatalasszony és ifjú lovagja azzal sem vesztegették az időt, hogy bezárják maguk után az ajtót; végigsiettek a Sírásók utcáján, bekanyarodtak a Herceg Árka utcába, és csupán a Saint-Sulpice utcában álltak meg.

- Most aztán mitévők legyünk, és hová kísérjem kegyedet? - kérdezte D'Artagnan.

- Be kell vallanom, kérdése ugyancsak zavarba ejt - szólt Bonacieux-né -, azt gondoltam, férjem révén megkérem La Porte urat, tájékoztasson bennünket, mi történt a három nap alatt a palotában, és nem rohanok-e vesztembe, ha visszatérek.

- De hisz én értesíthetem La Porte urat - mondta D'Artagnan.

- Igaz; csak egy a baj; Bonacieux urat ismerik a Louvre-ban, és beengedik; uraságodat azonban nem ismerik, és becsapják orra előtt az ajtót.

- Eh! - szólt D'Artagnan - bizonyosan van valami megbízható ajtónálló a Louvre egyik kukucskálója mögött, és ha a jelszót tudom...

Bonacieux-né merőn pillantott a fiatalemberre.

- És ha megadom a jelszót - szólalt meg -, ígéri-e, hogy miután felhasználta, tüstént el is felejti?

- Nemesi szavamra! - felelte D'Artagnan, és hangjában valódi őszinteség csengett.

- Hát jó, elhiszem; úgy látom, uraságod derék ember; különben, úgy lehet, éppen mostani buzgalma veti meg szerencséje alapját.

- Ígéret nélkül is megteszem, lelkiismeretem szavára, mind azt, amivel a királyt szolgálhatom, és a királyné kedvében járhatok - felelte D'Artagnan. - Parancsoljon hát velem, mint igazi jó baráttal.

- És engem hol helyez biztonságba ezalatt?

- Nincs olyan ismerőse, akinél La Porte úr felkeresheti?

- Nem, nem bízhatom meg senkiben.

- Várjunk csak - mondta D'Artagnan. - Athos nem messze lakik. Úgy van, nagyon jó.

- Ki az az Athos?

- Jó barátom.

- De ha otthon van és észrevesz?

- Nincs otthon, és miután felkísértem kegyedet a lakásba, magammal viszem a kulcsot.

- És ha hazajön?

- Nem jön haza; különben is megtudja majd, hogy egy hölgyet vittem fel hozzá, s a hölgy most is nála tartózkodik.

- Tudja-e uram, hogy ez engem igen rossz hírbe hoz!

- Hát aztán! Itt kegyedet nem ismerik; jelenlegi helyzetünkben különben se latolgathatjuk sokat, mi illik, mi nem.

- Akkor hát induljunk. Hol lakik a barátja?

- A Ferou utcában, egy ugrásnyira.

- Gyerünk.

Azzal tovább siettek. D'Artagnan nem tévedett. Athos nem volt otthon, mivel D'Artagnan bejáratos volt a házba, elkérte, és szokás szerint meg is kapta a kulcsot, felsietett a lépcsőn, és bevezette Bonacieux-nét a kis lakásba, melyet már ismerünk.

- Érezze otthon magát - mondta neki. - Várjon itt, zárja magára az ajtót, és csupán akkor nyissa ki, ha hármat kopognak, így.

Hármat kopogtatott: kettőt elég erősen egymás után, utána halkabban, hosszabb idő múlva a harmadikat.

- Rendben van - felelte Bonacieux-né. - Most rajtam a sor, hogy tájékoztassam uraságodat.

- Hallgatom.

- Menjen a Louvre Lajtorja utcai kapujához; kérje a kukucskálónál Germaint.

- Helyes. És aztán?

- Ha Germaine megkérdezi, mit akar, két szót feleljen neki "Tours és Bruxelles". Erre azonnal rendelkezésre áll.

- És hogyan rendelkezzem?

- Kihívatja La Porte urat, a királyné szobainasát.

- És ha kihívattam, és La Porte úr megjelenik?

- Ide küldi hozzám.

- Helyes, de kegyedet hol és hogyan láthatom viszont?

- Olyan fontosnak tartja ezt?

- Olyan fontosnak.

- Nos, erre majd én gondolok; legyen nyugodt.

- Számítok adott szavára.

- Számíthat.

D'Artagnan elköszönt Bonacieux-nétól, és tekintete annyi szerelmet sugárzott rá, amennyit csak bájos, csöppnyi személye felfoghatott. Miközben lefelé szaladt a lépcsőn, hallotta, hogy háta mögött az ajtóra kétszer ráfordítják a kulcsot. Két ugrással a Louvre-ban volt; tízet ütött, amikor a Lajtorja utcai kapu kukucskálójához ért. Félórát vett igénybe mindaz, amiről eddig beszámoltunk.

Minden úgy történt, amint Bonacieux-né megmondta. A jelszó hallatára Germain udvariasan meghajolt, tíz perc múlva La Porte megjelent a kapusfülkében: D'Artagnan sebtében tájékoztatta, és megmondta neki, hol van Bonacieux-né. La Porte kétszer elmondatta a címet, hogy el ne tévessze, s már futott is. De tíz lépésnyire sem jutott, amikor visszafordult.

- Fiatalember - szólt D'Artagnanhoz -, volna egy jó tanácsom.

- Parancsoljon.

- Könnyen meggyűlhet a baja a történtek miatt.

- Azt hiszi?

- Azt. Van egy barátja, akinek késik az órája?

- Miért?

- Azonnal siessen hozzá; szüksége van egy tanúra, aki tudja, hogy fél tízkor uraságod nála volt. Jogászi nyelven ezt hívják alibinek.

D'Artagnan is bölcsnek találta a tanácsot, nyakába szedte a lábát, és meg sem állt Tréville úrig, azonban nem a szokott módon kereste fel a szalonban, hanem engedélyt kért, hogy beléphessen dolgozószobájába. D'Artagnan a palota egyik állandó vendége volt, ezért kérését ellenvetés nélkül teljesítették; bejelentették Tréville úrnak, hogy ifjú honfitársa magánkihallgatást kér; fontos mondanivalója van. Öt perccel később Tréville úr megkérdezte D'Artagnant, miben állhat szolgálatára, és minek köszönheti, hogy ilyen későn kereste fel.

- Bocsásson meg, uram! - felelte D'Artagnan, aki élt az alkalommal, és miközben egy pillanatra magára maradt a szobában, háromnegyed órával visszaigazította a faliórát. - Azt hittem, jelentkezhetem uraságodnál; még csak kilenc óra huszonöt van.

- Kilenc óra huszonöt! - kiáltott fel Tréville úr, és az órára pillantott. - Lehetetlen!

- Tessék uram - mutatott az órára D'Artagnan -, íme a bizonyíték.

- Csakugyan - felelte Tréville úr -, megesküdtem volna, hogy későbbre jár. No tessék, mit akar?

Erre D'Artagnan valami hosszú történetet adott elő Tréville úrnak a királynéról. Kifejtette, mennyire nyugtalanítja a felséges asszony helyzete; elmondta, milyen hírek keringenek a bíborosnak Buckingham herceggel kapcsolatos terveiről; oly nyugodtan, olyan rendületlenül beszélt, hogy Tréville úr egész egyszerűen lépre ment, annál is inkább, mert amint említettük, maga is észrevett valami szokatlant a bíboros, a király és a királyné viszonyában.

D'Artagnan pontban tíz órakor távozott Tréville úrtól, aki megköszönte a tájékoztatást, lelkére kötötte, hogy mindig szolgálja hűségesen a királyt és a királynét, azután visszatért a szalonba. De a lépcső alján D'Artagnan arra eszmélt, hogy odafent hagyta a pálcáját. Következésképp nagy sietve visszarohant, belépett a dolgozóba, egyetlen mozdulattal visszatolta a falióra mutatóját, hogy másnap nyoma se maradjon mesterkedésének. Azután lesétált a lépcsőn, és hamarosan az utcán járt; most már biztosra vette, hogy lesz tanúja; megvan az alibi.

 

TOVÁBBI BONYODALMAK

D'Artagnan tehát meglátogatta Tréville urat, és most mély gondolatokba merülve, nagy kerülővel bandukolt hazafelé.

Vajon mi járt az eszében, hogy így letért szokott útvonaláról; mért tekingetett, hol sóhajtva, hol mosolyogva a csillagokra?

Bonacieux-né járt az eszében. A fiatalasszony valósággal az eszményi szerelmet jelentette efféle testőrinasnak. Csinos volt, titokzatos, közelről ismerte, szinte kivétel nélkül az udvar titkait, s ez valami bájos komolyságot hintett kecses vonásaira: feltehetőleg nem volt kőszívű, ami ellenállhatatlanul vonzza a szerelem újoncait; s mindenek tetejében D'Artagnan mentette meg galád kínzóitól, akik meg akarták motozni, és bántalmazni akarták; ez a jelentős szolgálat olyan kapcsolatot teremtett közte és az asszony között, az érzelmek olyan kapcsolatát, mely igen gyakran fordul még bizalmasabbra, még édesebbre.

Az ábrándok gyorsan szállnak a képzelet szárnyain; D'Artagnan máris látta lelki szemével, hogyan szólítja meg a fiatalasszony hírvivője, és találkára hívó levelet, aranyláncot vagy gyémántot ad át neki. Már beszéltünk róla, hogy az ifjú lovagokat nem feszélyezte álszemérem; királyuk kezéből maguk vették át jutalmukat; tegyük hozzá, hogy a könnyű erkölcsnek ebben a korában akkor sem pironkodtak jobban, ha szeretőjükről volt szó: a hölgyek majd mindig értékes, életreszóló emléktárgyakkal lepték meg őket, mintha időt álló ajándékokkal akarnák megelőzni ingatag érzelmeiket.

Akkor nem volt szégyen, ha valakinek az útját asszonyok egyengetik. Ha csupán szép volt a nő, szépségét adta oda; minden bizonnyal innét ered a mondás, hogy bármily szép is a lány, többet nem adhat, mint amennyije van. A gazdagabbja pénzt is áldozott, és név szerint is felsorolhatnánk nem egy hőst e lovagi-érzelmes időkből, aki sem előbb sarkantyút, sem később csatát nem nyert volna, ha szeretője többé-kevésbé jól bélelt bukszája ott nem fityeg a nyeregkápán.

D'Artagnannak nem volt semmije; vidékies bizonytalansága megszűnt, ahogyan lepattogzik a lakk, lehull a virág, ahogyan a gyümölcs elveszti hamvát; mindennek vége volt; mint a forgószél söpörték félre három testőrbarátjának kevéssé szokványos tanácsait. D'Artagnan a kor furcsa szokását követve azt vallotta, hogy aki Párizsba jut, ütközetbe jut, majdnem ugyanúgy, mintha Flandriában volna: ott a spanyolok az ellenség, itt a nő. Itt is, ott is verekedni, sarcolni kell.

Mégis mondjuk ki nyíltan, D'Artagnant egyelőre nemesebb, önzetlenebb érzelem vezette. A rőfös elmondta, hogy gazdag: a fiatalember könnyen kitalálta, hogy az ügyefogyott Bonacieux házában az asszony hordja a kalapot. Mindez azonban csöppet sem befolyásolta érzelmeit, melyeket Bonacieux-né megjelenése váltott ki benne, és a találkozásból fakadó szerelmi fellobbanásban az érdek szinte semmi szerepet nem kapott. Igen, szinte semmit, mert az a tudat, hogy a hölgy fiatal, szép, bájos, szellemes és egyben gazdag is, szemernyit sem fékezi, sőt inkább magasabbra szítja a szerelem első fellángolását.

A jómód egy sereg apró gondot, szeszélyt szül, a szépség dísze valamennyi. A finom, fehér harisnya, a selyemruha, a csipke ingmell, csinos cipőcske a lábon, a vidám szalag a hajban nem szépíti meg a csúnya nőt, de a csinos asszonyt valódi szépséggé varázsolja; s hogy a kéz mit nyer a jómódtól, arról ne is beszéljünk; a női kéz csak akkor lehet szép, ha munkátlan.

Jól tudja az olvasó - hiszen eddig sem hagytuk homályban hősünk anyagi állapotát: D'Artagnan nem volt milliomos; nagyon remélte, hogy ennek is eljön az ideje, ám elég távoli határidőt szabott ennek a boldogító fordulatnak. Addig azonban igazi szívbéli keserűség látni, hogy a nő, akit szeretünk, ezernyi ezer apró semmiségre vágyik, mert az asszonyi boldogság ilyen csacskaságokból szövődik, de hiába! nem tudjuk előteremteni ezeket az apró csacskaságokat. Amikor a nő gazdag, szerelmese meg szegény, az asszony legalább meglepheti saját magát azzal, amit kedvesétől hiába vár; és jóllehet ezt a gyönyörűséget rendszerint a férje pénzén szerzi meg, ritkán fordul elő, hogy a férjnek hálálja meg.

D'Artagnan máris eltökélte, hogy olyan gyengéd szerelmes lesz, mint még soha senki; addig is beérte a hűséges barát szerepével. Szőtte-szövögette szerelmi terveit a rőfös felesége körül, de jó barátairól sem feledkezett meg. Bonacieux-né csinos asszony; az Isten is arra teremtette, hogy a Saint-Denis réten vagy a Saint-Germain-i vásáron lejtsen vele Athos, Porthos és Aramis társaságában; úgy érezte, büszke lehet előttük hódítására. Később, hosszú séta után az étvágy is jelentkezik; egy idő óta D'Artagnannak ez volt a tapasztalata. Megkezdődik a barátságos falatozás; jobbról cimboránk könyökének feszül könyökünk, balról a lábunk kedvesünk lábához ér. Azután szűkös pillanatokban, szorult helyzetben D'Artagnan húzza ki majd a pácból barátait.

Hát a derék Bonacieux, akit D'Artagnan fennen megtagadott, akit a fogdmegek kezére játszott, holott a fülébe súgta, hogy megvédelmezi? Valljuk be, kedves olvasónk, hogy D'Artagnan álmában sem gondolt rá, vagy ha gondolt, legföljebb annyit, hogy jó helyen van, bárhová is kerül. Nincs önzőbb szenvedély a szerelemnél.

Mindazonáltal megnyugtatjuk az olvasót: ha D'Artagnan elfeledte is háziurát, vagy úgy tesz, mintha elfeledte volna, és azzal csitítja lelkiismeretét, hogy amúgy sem tudja hova vitték, mi nem feledjük el, és tudjuk hol van. Egyelőre azonban kövessük mi is a szerelmes gascogne-i példáját. Az érdemes rőfösre majd visszatérünk alkalomadtán.

D'Artagnannak egyre csak az járt az eszében, milyen is lesz ez a szerelem; az éjszakának tett vallomást, rámosolygott a csillagokra, és közben a Cherche-Midi, vagy akkori nevén Chasse-Midi utcát rótta. Ezen a tájon lakott Aramis, ezért az az ötlete támadt, hogy bekukkant barátjához, és néhány szóban megmagyarázza, miért küldte hozzá Planchet-t, és miért kérte, hogy azonnal siessen a patkányfogóba. Hogyha Aramis otthon volt, amikor Planchet kereste, nyilván tüstént a Sírásók utcájába rohant, ahol két cimboráján kívül feltehetően senkit sem talált. Persze, így aztán egyikük sem tudhatta, mit akarhatott D'Artagnan. Igen, mondta ki hangosan a gondolatát, így lehetett; magyarázattal tartozom, hogy miért háborgattam őket.

De belül, lelke mélyén az járt a fejében, hogy szerét ejti és elcseveg a bájos kicsi asszonyról, ha szívébe nem is fészkelődött be egészen, gondolatait máris egészen lekötötte. Ne követeljünk titkolózást az első szerelemről. Az első szerelem a legnagyobb boldogság; ez a boldogság felszínre törekszik, szinte fojtogatja a szerelmest.

Párizs városában már két órája sötét volt; hovatovább egészen elnéptelenedett az utca. A Saint-Germain város templomtornyaiban tizenegyet ütöttek az órák; kellemes, enyhe volt az idő. D'Artagnan az egyik utcácskában andalgott a mai Assas utca táján; a szellő balzsamos illatokat sodort feléje a Vaugirard utca felől és a kertekből, melyeket friss harmattal, szellővel üdített fel az éj. A távolban, a lapály eldugott kis kocsmáiból, iddogáló cimborák énekszava zengett, bárhogyan tompították is a zárt zsalugáterek. D'Artagnan az utca végére ért, és balra fordult. Aramis háza a Cassette és Servandoni utca között volt.

D'Artagnan éppen elhagyta a Cassette utcát, s a szikomorfák sűrűjében, klematiszok dús, buja indái alatt ráismert cimborája házának kapujára, amikor az volt az érzése, mintha árnyék suhanna elő a Servandoni utcából. A bizonytalan árny talán köpenyt viselt; D'Artagnan először az hitte, hogy férfi, de alacsony termetéről, tétovázásáról, zavart tipegéséről csakhamar felismerte, hogy, asszony. Sőt! az asszony mintha nem tudná egész biztosan, melyik házat is keresi voltaképpen, fürkészőn magasba emelte pillantását, megállt, megindult visszafelé, majd ismét visszafordult. D'Artagnan kíváncsisága nőttön nőtt.

- Talán segíthetnék neki! - gondolta magában. - Külsejéből úgy látom, fiatal lehet; talán csinos is. De mennyire! Ilyenkor azonban csak olyan asszony kószál az utcán, aki a kedveséhez siet. Teringettét! Találkát megzavarni; hogyisne! Dobbal verebet.

A fiatal nő eközben ismét tovább haladt; a házakat és ablakokat kutatta. Egyébiránt nem volt nehéz dolga, nem rabolta el sok idejét. Mindössze három palota állt az utcának ezen a részén, és két ablak nyílott az utcára; az egyik egy kerti lak ablaka, Aramis lakásával párhuzamosan; a másik meg éppen Aramis lakása.

- Hűha! - gondolta D'Artagnan, és egyszeribe eszébe jutott a teológusprofesszor unokahúga - talán csak nem a mi kedves barátunk házát keresi ez az elkésett éji madárka. Pedig, istenúgyse, aligha tévedek. No, kedves barátom, Aramis, ezúttal tiszta vizet öntünk a pohárba.

D'Artagnan igyekezett annyira meglapulni, amennyire csak tőle tellett: az utca legsötétebb pontján, egy falmélyedésben álló pad mögött húzódott meg.

A fiatal nő tovább haladt; s ha az imént csak könnyű léptei árulták el, most még köhintett is egyet, s ebből kiderült, milyen üde a hangja. A köhögés a jel, gondolta D'Artagnan.

Akár megfelelő jelzés válaszolt a köhintésre, véget vetve az éjben fürkésző hölgy habozásának, akár idegen segítség nélkül, saját magától állapította meg, hogy útja végéhez ért, a nő közben határozottan Aramis ablakának zsalujához lépett, és ujját meggörbítve, szabályos időközben háromszor kopogott.

- Igen, Aramis ablaka - dörmögte D'Artagnan. - Hohó! az ájtatos manó! Így foglalkozik az úrfi teológiával!

Alig hangzott el a három kopogtatás, kinyílt a belső ablakszárny, és világosság jelent meg az ablaküveg mögött.

- Nocsak! - mondta barátunk, aki most nem ajtón, hanem ablak alatt hallgatódzott - szóval várták a látogatást. No persze, azonnal nyílik az ablak, s a hölgy bemászik. Bravó!

Ám, az ablak, D'Artagnan legnagyobb ámulatára zárva maradt. Sőt a világosság is csupán egy pillanatra lobbant fel, aztán mindenre ismét homály borult.

D'Artagnan úgy gondolta, hogy a dolog nem maradhat ennyiben, majd kinézte hát a szemét, és hegyezte a fülét derekasan.

Jól is tette: néhány pillanat múlva két éles koppanás hallatszott belülről.

A fiatal nő egyetlen koppanással válaszolt odakintről, s az ablak kitárult.

Képzelhető, milyen mohón figyelte és hallgatódzott D'Artagnan.

Sajnos a lámpát átvitték a szomszéd helyiségbe. De a fiatalember szeme már hozzászokott a sötéthez. Egyébiránt mindenki azt mondja, hogy a gascogne-i olyan, mint a macska: sötétben is lát.

Így látta hát meg D'Artagnan, hogy a nő egy fehér valamit húz elő a zsebéből, sebtében szétteríti: egy zsebkendő! Miután kibontotta a kendőt, egyik sarkát megmutatta annak, akivel beszélgetett.

D'Artagnannak eszébe jutott a zsebkendő, amelyiket Bonacieux-né ejtett le, arról meg eszébe jutott a másik, amelyiket Aramis talpa alól húzott elő.

Mi az ördögöt jelent ez a zsebkendő?

D'Artagnan nem láthatta Aramis arcát megfigyelőhelyéről - pillanatig sem hitte ugyanis, hogy nem a barátja társalog bentről a kívül álló hölggyel; kíváncsisága felülkerekedett hát óvatosságán, kihasználta a pillanatot, mialatt a két beszélgető teljesen elmerülve vizsgálgatta a zsebkendőt, kiosont rejtekhelyéről, és gyorsan, mint a villám, de ugyanakkor egészen nesztelenül a fal egyik szögletéhez tapadt, ahonnan tökéletesen szemmel tarthatta Aramis lakásának belsejét.

Alig helyezkedett el D'Artagnan, kis híján felkiáltott a meglepetéstől: a késői látogatóval egy nő beszélgetett, nem Aramis. D'Artagnan világosan megfigyelhette öltözékét, vonásait azonban nem ismerhette fel.

Abban a pillanatban a lakásban álló nő is zsebkendőt húzott ki a zsebéből, és kicserélte azzal amelyet kívülről mutattak elő. Azután néhány szót váltott a két asszony. Végül becsukódott az ablak; a kívül álló nő megfordult, és miközben arcába húzta köpenye csuklyáját, elhaladt D'Artagnan előtt. Azonban későn óvatoskodott; D'Artagnan már felismerte hogy Bonacieux-né.

Bonacieux-né! Rögtön gyanította, hogy ő, amikor az asszony elővette a zsebéből a kendőt; de hihető-e, hogy Bonacieux-né először elhívatja La Porte urat, hogy az visszavigye a Louvre-ba, aztán éjjel fél tizenkettőkor egyedül bolyong a párizsi utcán, leszámolva annak kockázatával, hogy másodszor is elrabolják?

Valami igen fontos dolog rejtőzik itt; s egy huszonöt éves fiatalasszonynak mi a legfontosabb? A szerelem.

De vajon saját magáért, vagy másvalakiért vállal ekkora kockázatot? Ezen tépelődött magában a fiatalember, és máris úgy marcangolta szívét a féltékenység ördöge, mintha régi szeretője volna az asszony.

Egyébiránt igen egyszerűen kiderítheti, hová tart Bonacieux-né: nyomon követi. D'Artagnan természetszerűen, ösztönösen ezt az egyszerű megoldást választotta.

Alig látta meg azonban Bonacieux-né, hogy a fiatalember, akár a fülkéje mélyéből kilépő kőszobor elválik a faltól, alig hallotta meg nyomában a léptek dobogását, halkan felsikoltott, és futni kezdett.

D'Artagnan a nyomában. A nőt akadályozta a mozgásban köpönyege; nem volt nehéz utolérnie. Utol is érte, még harmadát sem tette meg az utcának, amelyikbe befordult. A szerencsétlen asszonyt minden ereje elhagyta, nem a fáradtságtól, hanem a rémülettől, s amikor D'Artagnan a vállára tette kezét, fél térdre hullott, és fulladozva így kiáltott:

- Öljön meg, ha akar; semmit sem mondok el.

D'Artagnan átkarolta a derekát és fölemelte, azonban a kicsi test súlyától megérezte, hogy a nőt rosszullét környékezi, ezért gyorsan, nyomatékosan biztosította jóindulatáról, hogy megnyugodjon. De Bonacieux-né fülében üres fecsegés volt az ilyen beszéd, hiszen a szép szó gyakran sötét szándékokat takar. Azonban a hang! A fiatalasszonynak úgy rémlett, ismeri a csengését, felnyitotta a szemét, rápillantott, a férfira, aki úgy megrémítette, s amikor megismerte D'Artagnant, felsikoltott örömében.

- Maga az! Maga! - szólalt meg. - Köszönöm neked, Istenem!

- Igen, én vagyok - szólt D'Artagnan. - Isten küldött, hogy vigyázzak kegyedre.

- Ezért járt a nyomomban? - kérdezte kacér mosollyal a fiatal nő, mert megint fölülkerekedett kissé gúnyoros természete, és minden félelme elillant, mihelyt felismerte, hogy nem ellenség van mellette, hanem jó barát.

- Bevallom, nem - felelte D'Artagnan. - A véletlen vezetett a nyomára; láttam, hogy egy asszony kopogtat egyik barátom ablakán...

- Egyik barátja ablakán? - vágott a szavába Bonacieux-né.

- Természetesen, egyik legjobb barátom: Aramis.

- Aramis! az meg kicsoda?

- Ej! mintha nem ismerné Aramist!

- Életemben most hallom először a nevét.

- Szóval most járt először ebben a házban?

- Most.

- Azt sem tudta, hogy egy fiatalember lakik itt?

- Nem.

- Egy testőr.

- Nem én.

- Nem is hozzá jött látogatóba?

- Világért sem. Különben láthatta, hogy egy nővel beszéltem.

- Ez igaz, de a hölgy Aramis egyik ismerőse.

- Lehet.

- Nála is lakik.

- Ez nem tartozik rám.

- Ki az a hölgy?

- Titok! De nem az én titkom.

- Édes asszonyom, kegyed elbűvölő és egyben a legtitokzatosabb teremtés...

- És, ez rosszul áll nekem?

- Dehogy! Sőt, imádni kell.

- Akkor kérem a karját.

- Ezer örömmel. Most pedig?

- Most pedig vezessen.

- Hová?

- Ahová megyek.

- De hová megy?

- Meglátja, ha a kapuban elköszön.

- Megvárjam, amíg visszatér?

- Fölösleges.

- Szóval egyedül tér vissza?

- Talán igen, talán nem.

- Férfi vagy nő lesz a kísérője?

- Még nem tudom.

- Akkor megtudom én!

- Hogyhogy?

- Megvárom, amíg visszajön.

- Akkor isten áldja!

- Hogyhogy?

- Nincs szükségem magára.

- De hisz épp az imént kért...

- Igen, segítséget egy úriembertől, nem pedig leskelődést egy spiontól.

- Ej, de goromba!

- Hogy hívják azt, aki kéretlenül sompolyog mások után?

- Kíváncsi.

- Ej, de finom!

- Hát jó, asszonyom, látom már, akármit kíván, teljesítenem kell.

- Nem lett volna jobb, ha nyomban szót fogad, és így szerez érdemet?

- A megbánás semmit sem ér?

- Csakugyan megbánta?

- Magam sem tudom. Csak annyit tudok, hogy ha végig elkísérhetem, ígérem, megteszem, bármit is kíván.

- Aztán elmegy?

- El.

- Nem is les rám, ha visszajövök?

- Nem.

- Becsületszavára?

- Nemesi szavamra!

- Indulhatunk. Kérem a karját.

D'Artagnan a karját nyújtotta, Bonacieux-né pedig félig mosolygósan, félig remegve belécsimpaszkodott, aztán mindketten felsétáltak a Hárfa utca kaptatóján. Amikor megérkeztek, a fiatal nő ismét ugyanúgy tétovázott, mint az előbb a Vaugirard utcában. De valamiről mégiscsak felismerte az egyik kaput: ismét megindult, és így szólt:

- Megérkeztünk, uram, itt van dolgom; ezer köszönet a lovagias kíséretért; ha egyedül jövök, minden sarkon veszélyben forgott volna az életem. De ideje, hogy teljesítse ígéretét: én célhoz értem.

- Visszafelé már nem kell félnie semmitől?

- Legfeljebb útonállóktól.

- Az semmi?

- Mit féltsek tőlük? Egy fillér sincs nálam.

- És a szép címeres, hímzett zsebkendő?

- Miféle zsebkendő?

- Amelyiket a lába előtt találtam, és visszatettem a zsebébe.

- Hallgasson, szerencsétlen, hallgasson! - kiáltott fel a fiatalasszony. - Végem van, ha meghallják.

- Szóval mégsem múlt el a veszély, ha egy elejtett szótól így megriad, és bevallja, hogy a halál fia, ha valaki meghallja, mit beszélek. Könyörgöm! drága hölgyem! - kiáltott fel D'Artagnan, miközben megragadta a nő kezét, és szenvedélyes, lángoló pillantást vetett rá - könyörgöm, ne legyen ilyen kegyetlen, bízzon bennem; hát nem olvassa ki a szememből, hogy szívem csordultig van hűséggel, vonzalommal!

- De igen - válaszolta Bonacieux-né -, s ha kérdez, semmit sem titkolok el; de ami a mások titka, arról nem szólhatok.

- Rendben van - mondta D'Artagnan -, majd kifürkészem én; ezek is szerepet játszanak az életében, kötelességem tudni róluk.

- Eszébe ne jusson! - kiáltott fel a fiatal nő, és hangja komolyságától D'Artagnan önkéntelenül is megremegett. - Ne szóljon bele semmibe, ami rám tartozik, ne is próbáljon segíteni feladataimban. Én is, vonzódom magához, tudom, mit köszönhetek magának, és soha nem felejtem el; nos, mindezekre kérem, ne avatkozzon ügyeimbe; jobb ha hisz nekem. Ne törődjön tovább velem, már nem is létezem; vegye úgy, mintha sosem látott volna.

- Aramisnak is szól ugyanez, asszonyom? - fortyant fel D'Artagnan.

- Most már talán harmadszor emlegeti ezt a nevet, uram; pedig mondtam, hogy nem ismerem.

- Bekopogtat egy férfi ablakán, és nem ismeri. Ugyan, asszonyom! azt hiszi, én is mindent elhiszek!

- Ismerje be, hogy ki akar faggatni, ezért találta ki ezt a férfit, s az egész történetet.

- Nem találtam ki semmit asszonyom, nem költök semmit; amit beszélek, színtiszta igazság.

- S azt mondja, egyik barátja lakik abban a házban?

- Azt, harmadszor is; abban a házban lakik a barátom, név szerint Aramis.

- Később majd minden kiderül - suttogta a fiatal nő -, most pedig egy szót sem, uram.

- Ha beleláthatna a szívembe - szólt D'Artagnan -, annyi kíváncsiságot látna benne, hogy nyomban megszánna, és annyi szerelmet, hogy tüstént kielégítené kíváncsiságomat. Nincs mit félni attól, akit szeretünk.

- Túl hamar beszél szerelemről, uram! - felelte a fiatal asszony, és megcsóválta a fejét.

- Túl hamar ejtett rabul a szerelem, az első szerelem; még húszéves sem vagyok.

A fiatal nő lopva rápillantott.

- Hallgasson meg - mondta D'Artagnan -, már nyomon vagyok. Három hónappal ezelőtt, kis híján párbajra került a sor köztem és Aramis között egy ugyanolyan zsebkendő miatt, amilyet kegyed mutatott a másik hölgynek Aramis lakásán; esküszöm, hogy a zsebkendő ugyanazt a monogramot viselte.

- Uram - mondta a fiatalasszony -, szavamra, terhemre van a faggatása.

- De kegyed, asszonyom, ha olyan óvatos, gondolt-e rá, mi történik, ha elfogják ezzel a kendővel a zsebében? Nem kerül-e kínos helyzetbe, ha megtalálják kegyednél?

- Miért kerülnék? Saját nevem kezdőbetűi vannak a kendőn; C. B.: Constance Bonacieux.

- Vagy Camille de Bois-Tracy.

- Hallgasson, uram, mondtam már hallgasson! Ha már a rám leselkedő veszélyt nem riasztja el, gondolja meg, hogy saját maga is vesztébe rohan!

- Én?

- Igen, maga. Börtön, halál fenyegeti ismerőseimet.

- Annál kevésbé hagyom egyedül.

- Uram - esdekelt összetett kézzel a fiatalasszony -, Isten szent nevére, katonai becsületszavára, nemesi tapintatára kérem, távozzék; amúgy is éppen most üti az éjfelet; éppen mostanra várnak.

- Asszonyom - szólt a fiatalember, és meghajolt -, ha így kérnek, nem tudok semmit megtagadni; legyen hát kedvére, távozom.

- De ugye nem követ, nem les utánam?

- Egyenest hazatérek.

- Ah! tudtam én nagyon jól, hogy rendes fiú! - kiáltott fel Bonacieux-né, s egyik kezét D'Artagnan felé nyújtotta, másikkal meg a falból nyíló kiskapu kopogtatója után nyúlt.

A fiatalember megragadta, és forrón megcsókolta az asszony kezét.

- Ó, bár sose ismertem volna meg! - kiáltott fel D'Artagnan, Bonacieux-né pedig, mint általában az asszonyok, többre becsülte őszinte nyerseségét, mintha cikornyás udvariassággal fizette volna ki, mert az őszinteség leplezetlenül feltárja a lelket, és annak jele, hogy a józanságot legyűrte a szenvedély.

- Nos! - felelt Bonacieux-né, és szinte simogatón csengett a hangja, miközben megszorította D'Artagnannak még egyre kezére fonódó ujjait - nos! én nem beszélek így: amit a jelen pillanat megtagad, meghozhatja a jövő. Ki tudja, majd ha egyszer adott szavamtól felmentenek, nem tudom-e kielégíteni a kíváncsiságát?

- És szerelmemet? Arra nem tesz ígéretet? - kiáltott fel D'Artagnan boldogan.

- Erre nézve nem kötöm le magam; meglátjuk, megnyeri-e tetszésemet.

- Így hát, ma még...

- Ma még, uram, csupán a háláig jutottam.

- Igazán bájos kegyed - mondta D'Artagnan búbánatosan -, de kihasználja, hogy szeretem.

- Tévedés: felhasználom, hogy nemeslelkű: ennyi az egész. Azonban vannak emberek, akikre mindig számíthatunk, higgyen nekem.

- Ó, asszonyom, boldoggá tesz minden szava. Ne feledje a mai estét, ne feledje, hogy mit ígért.

- Ne aggódjék: adott helyen, adott időben, minden eszembe jut. Most pedig menjen, menjen hát, az istenért! Pontban éjfélre várnak, máris késve érkezem.

- Öt perccel.

- Jó; de néha öt perc ötszáz évet jelent.

- Annak, aki szerelmes.

- Ej, hát ki mondta, hogy nem egy szerelmes férfi vár?

- Férfi vár kegyedre? - kiáltott fel D'Artagnan - férfi!

- No tessék, megint vitatkozik - felelte Bonacieux-né, s egy kissé elmosolyodott, de mosolya nem volt egészen híján a bosszúságnak.

- Nem, dehogy; máris indulok, megyek; bízom kegyedben, és el akarom nyerni bizalmam jutalmát, ha ostobaság is ez a bizalom. Isten áldja asszonyom, agyő!

Azzal, mintha csak erőszakkal bírna elszakadni a kéztől, melyet kezében tartott, futásnak eredt, Bonacieux-né pedig, akár az imént az ablakon, itt az ajtón kopogtatott háromszor, lassan, szabályosan. Amint a férfi az utcasarokra ért, visszafordult: a kapu kinyílt és bezárult; a csinos rőfösné eltűnt szeme elől.

D'Artagnan ment tovább, szavát adta, hogy nem leskelődik Bonacieux-né után, és ha élete függött volna is rajta, hogy megtudja, hova megy az asszony, vagy ki lesz a kísérője, D'Artagnan akkor is hazatért volna, hiszen megígérte. Öt perc múlva otthon is volt, a Sírásók utcájában.

- Szegény Athos - morfondírozott -, fel nem foghatja, mi történt. Azóta is vár, talán el is aludt közben, vagy hazament, s otthon azzal fogadták, hogy egy hölgy járt a lakásán. Athos és a nők! - Bár - folytatta D'Artagnan - Aramisnál is szoknyába botlottam. Mindez igen érdekes, s ugyancsak szeretném tudni, hogyan végződik az egész.

- Rosszul, uram, rosszul - felelte egy hang, s a fiatalember rájött hogy Planchet szól hozzá; mert, miként gyakran megesik, ha mély gondba merült valaki, ő is fennhangon beszélt, s észre sem vette, hogy máris a kapubejáróba jutott, ahonnan a lépcső vezet szobájához.

- Micsoda? Rosszul? Miket beszélsz, fajankó? - kérdezte D'Artagnan - mi történt?

- Nyakig vagyunk a pácban.

- Hogyhogy?

- Először is: Athos urat lefogták.

- Lefogták! Athost lefogták! De hát miért?

- Itt találták a lakásban, s elvitték uraságod helyett.

- És ki fogta le?

- A négy fekete alak, akiket ki tetszett dobni, nyakunkra hozta a gárdistákat.

- Miért nem mondta meg a nevét? Miért nem mondta, hogy semmi köze a dologhoz?

- Isten ments, uram; sőt odahúzott magához, s a fülembe súgta: "Most az a fontos, hogy a gazdád maradjon szabad, ne én; ő mindent tud, én meg semmit. Azt hiszik majd, hogy lefogták, s ezzel időt nyer; három nap múlva elárulom, ki vagyok, s akkor nem tehetnek mást, mint hogy szabadon bocsátanak."

- Brávó, Athos! - dörmögte D'Artagnan - ráismerek nemes szívére! És mit csináltak a fogdmegek?

- Négyen vele mentek a Bastille-ba vagy a For-l'Évêque-börtönbe; ketten itt maradtak a feketékkel, azok meg mindent fejtetőre állítottak, s magukkal vittek minden irkafirkát. Munka közben ez a kettő az ajtónál őrködött; amikor mindennel végeztek, eltűntek, tárva-nyitva, kifosztva hagyták itt a lakást.

- Hát Porthos meg Aramis?

- Nem találtam meg őket, nem jöttek el.

- De bármelyik pillanatban jöhetnek, hisz megüzented, hogy várom őket?

- Úgy van, uram.

- Jó! Most itt maradsz; ha megérkeznek, mondd el nekik mi történt, s mondd, hogy várjanak meg a Fenyőtobozban; itt túl nagy a veszély, talán figyelik is a házat. Én rohanok Tréville úrhoz, mindent jelentek neki, aztán a kocsmában találkozunk.

- Rendben van, uram - felelte Planchet.

- Te meg itt maradsz, és nem ijedezel! - mondta visszafordulva D'Artagnan, hogy bátorságra buzdítsa inasát.

- Ne aggódjék, uram - mondta Planchet -, még nem tetszik ismerni; bátor vagyok én, ha egyszer nekifogok; csak akarni kell, és ez a nehéz; különben is Picardia a hazám.

- Szóval megegyeztünk - szólt D'Artagnan -, meghalsz, de őrhelyed el nem hagyod.

- Igenis, uram; mindent megteszek, hogy bebizonyítsam ragaszkodásomat.

- Helyes - mondta magában D'Artagnan -, úgy látszik, jól tettem, hogy a múltkor beszéltem a fickó fejével: alkalomadtán ezt megismételjük.

Azzal, bár az egész napi lótás-futás meglehetősen próbára tette a lábát, D'Artagnan szinte repült a Galambház utca felé.

Tréville urat nem lelte palotájában; a testőrszázad őrt állt a Louvre-ban, és ő elkísérte embereit.

Törik-szakad, meg kell találnia Tréville urat; mindennél fontosabb, hogy megtudja, mi történt. D'Artagnan úgy döntött, megpróbál bejutni a Louvre-ba, talán a Des Essarts gárdisták egyenruhája megnyitja számára az utat.

Lesietett hát a Kis-Augusztiniusok utcáján, majd felkapaszkodott a Szajna-partra, hogy átmenjen az Új Hídon. Egy pillanatra eszébe villant, hogy kompon kel át, de amint a folyó partjára ért, gépiesen zsebébe nyúlt, és észrevette, hogy nincs nála pénz, nem tudja kifizetni a révészt.

A Guénégaud utcánál egy két személyből álló csoporton akadt meg a szeme; épp akkor fordultak ki a Dauphine utcából; viselkedésük felkeltette a figyelmét.

A két személyből álló csoport egyik tagja férfi volt, a másik nő.

A nő külseje Bonacieux-néra emlékeztetett, a férfi megszólalásig hasonlított Aramisra.

A nő továbbá ugyanazt a fekete köpenyt viselte, melynek körvonalát D'Artagnan szinte most is kirajzolódni látta a Vaugirard utcai ház ablakán és a Hárfa utcai kapun.

S mi több: a férfi testőrruhában feszített.

A nő szemébe húzta köpenye csuklyáját, a férfi zsebkendőt tartott arca elé; amint a kettős óvatosság jelezte, mindkettőjüknek igen fontos lehetett, hogy rájuk ne ismerjenek.

Megindultak a hídon; épp arra tartott D'Artagnan is, mivelhogy D'Artagnan a Louvre-ba igyekezett, tehát követte őket.

Még húszat sem lépett, gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy a nő nem más mint Bonacieux-né, a férfi pedig Aramis.

Érezte is azonnal, hogy a féltékenység és a gyanakvás ágaskodni kezd a szívében.

Tehát ketten is elárulják: egyfelől a barátja, másfelől az az asszony, akit máris úgy szeret, mint szívbéli kedvesét. Bonacieux-né égre-földre megesküdött, hogy nem ismeri Aramist, és alig negyedórával később esküvése után D'Artagnan Aramis karján látja viszont.

Az ifjú embernek eszébe sem jutott, hogy talán ha három órája ismeri a csinos rőfösnét, aki legföljebb némi hálával tartozik neki, amiért megakadályozta, hogy a négy fekete köpönyeges elrabolja, de végtére Bonacieux-né semmit sem ígért neki. Úgy érezte magát, mint a szerelmes, akit megsértenek, megcsalnak, felszarvaznak; forrt benne a düh, fejébe szállt a vér. Eltökélte, hogy tiszta helyzetet teremt.

A fiatal férfi és a fiatal nő észrevette, hogy nyomon követik őket, és szaporázni kezdték a lépést. D'Artagnan nekiiramodott, elébük került, és szembefordult velük, éppen, amikor a Szivattyúház elé jutottak; a hídnak erre a részére egy utcai lámpa vetett világot az épület faláról.

D'Artagnan megállt előttük, s azok is őelőtte.

- Mit óhajt, uram? - szólalt meg a testőr, miközben hátralépett. Idegenszerű kiejtéssel beszélt, és D'Artagnan látta, hogy elképzelései részben alaptalanok.

- Ez nem Aramis! - kiáltott fel.

- Nem uram, nem Aramis, de szavaiból megértem, hogy összetéveszt valakivel, s ezért megbocsátok.

- Megbocsát! - kiáltott ismét D'Artagnan.

- Meg - válaszolt az idegen. - Amúgy sincs velem semmi dolga, engedjen hát utamra.

- Igaza van, uram - szólt D'Artagnan -, uraságoddal semmi dolgom, de annál inkább a hölggyel.

- A hölggyel! hisz nem is ismeri - mondta az idegen.

- Téved, uram, ismerem.

- Ej uram! - szólalt meg Bonacieux-né szemrehányóan - katonaesküjére, nemesi szavára fogadkozott; azt hittem, számíthatok rá.

- Kegyed meg, asszonyom - mondta D'Artagnan - azt ígérte...

- Nyújtsa a karját, asszonyom - szólt az idegen -, és menjünk tovább.

D'Artagnan azonban elhűlve, kábán, szinte összetörve az események súlya alatt csak állt, összefont karral a testőr és Bonacieux-né előtt.

A testőr kettőt lépett, és félretolta D'Artagnant a kezével.

D'Artagnan hátraugrott, és kirántotta kardját.

Ugyanebben a pillanatban az idegen is villámgyorsan kirántotta a sajátját.

- Az isten szerelmére, milord! - kiáltott fel Bonacieux-né miközben a küzdők közé vetette magát, és mindkét kezével megragadta pengéiket.

- Milord! - kiáltott fel D'Artagnan, mert hirtelen világosság támadt a fejében - milord! Bocsásson meg, uram; talán éppen méltóságod...

- Buckingham hercege - fejezte be halkan Bonacieux-né. - Most pedig, ha bajba jutunk, igen megköszönjük az úrnak.

- Bocsánat, milord, ezer bocsánat asszonyom; de én szeretem a hölgyet, milord és féltékeny vagyok; milord jól tudja, mi a szerelem; bocsásson meg hát, könyörgök; csak egy szóval mondja, és életemet adom kegyelmedért.

- Derék ember az úr - szólt Buckingham, és D'Artagnan fele nyújtotta kezét. A fiatalember tisztelettel kezet szorított vele. - Ha már felajánlotta, elfogadom szolgálatát; kövessen bennünket húsz lépés távolságban a Louvre-ig, és döfje le, ha valaki leselkedik ránk!

D'Artagnan hóna alá vette csupasz kardját, húsz lépésnyi előnyt adott Bonacieux-nénak és a hercegnek, majd megindult nyomukban; készen állt, hogy betű szerint végrehajtsa I. Károly nemes és elegáns miniszterének parancsát.

Szerencsére azonban nem adódott alkalom rá, hogy az ifjú janicsár ily módon bizonyítsa be ragaszkodását a herceg iránt, s a fiatal hölgy meg a délceg testőr a Lajtorja utcai kapun be is jutott a Louvre-ba, háborítatlanul.

D'Artagnan pedig nyomban a Fenyőtobozba sietett; Porthos és Aramis már várta.

Arról, hogy miért zavarta őket, egy szót sem beszélt; azt mondta, egymaga járt végére a dolognak, bár eleinte azt hitte, szüksége lehet közreműködésükre.

Most pedig vessük magunkat elbeszélésünk sodrába, hagyjuk, hadd érjen haza három barátunk, ki-ki a maga tanyájára, és kövessük Buckingham herceget meg vezetőjét a Louvre útvesztőjében.

 

GEORGES VILLIERS, BUCKINGHAM HERCEGE

Bonacieux-né meg a herceg könnyűszerrel bejutott a Louvre-ba; Bonacieux-nét ismerték, és tudták, hogy a királynénak dolgozik; a herceg Tréville úr testőreinek egyenruháját viselte, s a testőrök, mint említettük, ma este éppen őrséget adtak. Germain különben is a királyné embere volt, s ha valami közbejött volna, mindent rákentek volna Bonacieux-néra, azzal, hogy megpróbálta becsempészni a Louvre-ba szerelmesét; az asszony felkészült rá, hogy magára vállalja a vétséget, ami nyilván jó hírébe kerülhetett, de mit számít a jó társaságban egy kis rőfösné jó híre?

Miután a herceg és a fiatalasszony bejutott az udvarba, mintegy huszonöt lépésnyit haladtak előre a fal tövében, azután Bonacieux-né benyitott egy kis személyzeti ajtón, mely nappal nyitva állt, éjszakára azonban rendszerint zárva volt; most kinyílott, mindketten beléptek, vaksötét vette őket körül, Bonacieux-né azonban e részen a Louvre-ban ismert minden zegzugot, mert itt lakott a személyzet. Bezárta maguk mögött az ajtót, kézen fogta a herceget, néhány lépésnyire előre tapogatózott, megkapaszkodott egy korlátban, lábával megkeresett egy lépcsőt, és megindult felfelé: a herceg magában számolt: két emelet. Akkor az asszony jobbra tért, megindult egy hosszú folyosón, lement az első emeletre, néhány lépéssel ismét továbbhaladt, kulcsot dugott egy zárba, kinyitott egy ajtót, és a herceget előretolta egy szobába, melyben mindössze egyetlen mécses pislákolt. "Mindjárt jönnek, milord - mondta a hercegnek -, kegyeskedjék itt várakozni." Majd eltávozott ugyanazon az ajtón, ráfordította a kulcsot, s a herceg a szó legszorosabb értelmében fogoly volt.

Azonban meg kell mondanunk, bármily egyedül volt is Buckingham herceg, pillanatnyi félelmet sem érzett; mindig kereste a kalandot, kereste a regényes helyzeteket: ilyen természete volt. Merész, sőt vakmerő és vállalkozó szellemű férfi lévén, nem első ízben tette kockára életét efféle kalanddal; megtudta, hogy az állítólagos üzenet Ausztriai Annától, amely miatt Párizsba jött nem egyéb, mint kelepce, ha már azonban így alakult a helyzet, rögtön kiaknázta, és nem tért vissza Angliába, hanem értésére adta a királynénak, hogy nem távozik, amíg nem láthatja. A királyné először határozottan visszautasította, de később megriadt, hogy a herceg elkeseredésében valami őrültséget csinál. Ezért úgy döntött, találkozik vele, és könyörgéssel rábírja, hogy tüstént távozzék. De éppen azon az estén, amidőn így határozott, elrabolták Bonacieux-nét, kinek az volt a feladata, hogy keresse fel, és vezesse a Louvre-ba a herceget. Két napig nem is sejtette senki, mi lesz vele, s a terv félbemaradt. Alig szabadult ki azonban az asszony, s alighogy újra felvette La Porte-tal az összeköttetést, folytatódtak az események, s a fiatalasszony végrehajtotta a veszélyes vállalkozást, melynek, ha közben el nem hurcolják, három nappal azelőtt kellett volna lezajlania.

Amikor Buckingham magára maradt, egy tükör elé állt. Pompásan feszült rajta a testőr egyenruha.

Harmincöt éves volt akkoriban, és méltán nevezték a legszebb nemes úrnak, a legválasztékosabb lovagnak egész Franciaországban és Angliában.

Két király kegyelte; maga sem tudta, hány milliója van; minden hatalom az ő kezében volt Angliában és úri szeszélye hol felkavarta, hol megfékezte a királyságot, Buckingham hercege olyan mesébe illő pályán haladt felfelé, melyet évszázadok távlatából is ámulva csodál az utókor.

Vakon bízott magában rendületlenül hitt hatalmában, és meggyőződése volt, hogy a többi embert kormányzó törvény rá nem vonatkozik; ezért egyenesen tört kitűzött célja felé, semmit sem talált elég magasnak, elég dicsőnek. Más azt hitte volna, már az is őrültség, hogy ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében. Így érte el azt is, hogy a szép dölyfös Ausztriai Anna közelébe férkőzhetett; először elkápráztatta, majd szerelemre lobbantotta.

Georges de Villiers tehát, mint említettük, egy tükör elé állt, szép szőke hajzatán felborzolta a hullámokat, melyeket kalapja lesimított; megpödörte bajuszát; szíve majd kiugrott a helyéről örömében; boldog volt és büszke, hogy előtte áll a régóta várva várt pillanat, s büszkén, reménykedően képmására mosolygott.

E pillanatban feltárult egy rejtett tapétaajtó, s egy asszony lépett be. Buckingham a tükörből pillantotta meg a jelenést; felkiáltott: a királyné!

Ausztriai Anna akkoriban huszonhat-huszonhét éves lehetett; szépsége delén állt.

Királynői, sőt istennői jelenség; hibátlan metszésű szeme smaragd fényben ragyogott, és szelíden, fenségesen tekintett körül.

Szája kicsiny volt és vérpiros, és jóllehet alsó ajka, mint a Habsburg királyi hercegeké általában, enyhén előrenyúlt, fölöttébb kedvesen tudott mosolyogni, de ha felingerült, mélységes megvetéssel biggyedt le.

Selymes, finom bőre közbeszéd tárgya volt; kezének, karjának szépsége mindenkit lenyűgözött; a kor valamennyi költője megénekelte páratlan szépségüket.

Hajának ifjonti szőkesége időközben barnára fordult; hajzatát világosra bodorítva, erősen rizsporozva viselte, és fürtjei csodás keretbe foglalták arcát, melyre a legszigorúbb hibakereső is legfeljebb annyit mondhatott volna, hogy kissé pirosabb a kelleténél; s a legigényesebb szobrász talán csak annyit kívánhatott volna, hogy az orr finomabb metszésű legyen.

Buckingham egy pillanatig szinte elvakulva állt; nem volt még bál, ünnepség, lovasjáték, amikor oly szépnek látta volna Ausztriai Annát, mint e percben, ahogy belépett egyszerű, fehér selyemruhában, nyomában doña Estefania, egyetlen spanyol udvarhölgye, akit nem üldözött el a király féltékenysége és Richelieu zaklatása.

Ausztriai Anna két lépést tett előre; Buckingham a lába elé borult, s mielőtt a királyné bármit tehetett volna, megcsókolta ruhája szegélyét.

- Tudja már, ugye herceg, hogy nem én írattam azt a levelet!

- Ó igen! asszonyom! igen, felség! - kiáltott fel a herceg. - Jól tudom, hogy tébolyult vagyok; esztelenség azt hinnem, hogy a jég átforrósodik, a márvány életre kél; de mit tegyek? Aki szerelmes, könnyen hisz a szerelemben; egyébiránt utazásom nem vész kárba egészen, hiszen láthatom Felségedet.

- Igen - felelte Anna -, de tudja miért, és hogyan került elém; bármily érzéketlen is szenvedéseim iránt, nem hagyom, hogy konoksága miatt városunkban maradjon, ahol kockára teszi életét, és kockára az én tisztességemet; csak azért került elém, hogy a szemébe mondjam: minden elválásunkon dolgozik, a tenger mélységei, királyságaink háborúsága és szentelt esküvéseink. Aki mindennel szembeszáll, milord, az Istent kísérti. Csupán azért került elém, hogy megmondhassam: kerüljön el.

- Beszéljen, asszonyom, beszéljen, királyném - szólt Buckingham. - Édes hangja feledteti, mily kemény minden szava. Azt mondja, istenkísértés! de kicsoda istenkísértő, ha nem az, aki el akar választani két szívet, melyet az isten egymásnak teremtett!

- Milord! - kiáltott fel a királyné - elfelejti, hogy soha nem mondtam, hogy szeretem.

- De azt sem mondta soha, hogy nem szeret, és rút hálátlanság volna felségedtől, ha szájából e szókat kellene hallanom. Mert mondja meg, esedezem, hol látott az enyémhez fogható szerelmet, melyet sem az idő, sem a távolság, sem a kétség ki nem olthat; melynek elég egy elvesztett szalag, egy óvatlan pillantás, egy elejtett szó?

Három esztendeje láttam először, asszonyom; három esztendeje szeretem így.

Mondjam el milyen ruhát viselt, amikor először láttam? Soroljam fel apróra öltözetének díszeit? Hát jó; most is tisztán látom: spanyol módra, szögletes kispárnán ült, arannyal, ezüsttel hímzett zöld selyemruhát viselt, bő ruhaujját nagy gyémántkapcsok szorították elbűvölő, gyönyörű karjaira; nyakára zárt, fodros gallér simult, piciny sapka volt a fején, színe ugyanaz, mint a ruháé, és kócsagtoll ékesítette.

Igen, igen most is látom, milyen volt akkor, csak be kell hunynom a szemem; és ha kinyitom, látom milyen ebben a pillanatban: százszor, ezerszer gyönyörűbb!

- Őrült! - suttogta Ausztriai Anna, és nem bírt haragudni a hercegre, amiért ennyire szívébe zárta képét. - Őrült, aki ilyen emlékekkel táplálja reménytelen szerelmét!

- De mikor ez tart életben, ez éltet! Nekem nincs más, csak az emlékeim. Ez a boldogságom, kincsem, reményem. Új meg új gyöngyszemet rejtek szívem kincsei közé, valahányszor láthatom felségedet. Ma hullatta elém asszonyom a negyediket, s én boldogan veszem föl; hiszen mindössze négyszer láthattam három év alatt; először úgy, ahogy az imént elmondtam, másodszor Chevreuse asszonynál, harmadszor a parkban, Amiens-ben.

- Herceg - szólt a királyné, és elpirult -, ne beszéljen többé erről az esetről.

- De beszéljünk, asszonyom, nagyon is beszéljünk; életem legboldogabb, legdicsőbb estéje volt az. Emlékszik, milyen szép volt az éjszaka, milyen enyhe, balzsamos a lég, mint ragyogtak a csillagok, milyen kék volt az ég! Ekkor sikerült egyetlen pillanatra kettesben maradnom felségeddel; ez a perc már-már megoldotta a nyelvét, hogy mindent elébem tárjon: élete magányát, szíve gyötrelmeit. Karomra támaszkodott, igen ide. Ha oldalt hajtottam a fejem, szép haja megsimította arcomat, és tetőtől talpig beleremegtem, valahányszor arcomhoz ért. Ó, királyném, királyném! nem is tudja, mennyi égi boldogság, paradicsomi gyönyör van egy ilyen pillanatban. Itt van mindenem, vagyonom, dicsőségem, itt az életem, lába élé teszem azért a pillanatért, azért az éjszakáért! mert akkor éjszaka, megesküszöm, akkor éjszaka szeretett engem, asszonyom.

- Igen, milord, meglehet, hogy a hely hangulata, a szép este varázsa, pillantásának lenyűgöző ereje, s ezer egyéb körülmény, mely néha összefog, hogy romlásba döntsön egy szegény nőt - mindez ellenem esküdött azon a végzetes éjszakán; de milord, láthatta, hogy a királyné segítséget nyújtott a már-már megtántorodó asszonynak: az első vakmerő szó hallatára, az első, válaszra váró merész követelésre előszólítottam embereimet.

- Ó igen, igen egy szóig így igaz; s e próbán, az enyémen kívül, zátonyra futott volna minden más szerelem; az én szerelmem lángját azonban mindez olthatatlanul, örökre felszította. Azt hitte felséged, hogy ha Párizsba jön, akkor elmenekülhet; azt hitte, nem merem otthagyni a kincseket, melyeknek gondját rám bízta királyom. Ej! mit bánom én a világ minden kincsét, a föld királyait! Egy hét múlva ismét a nyomában jártam, asszonyom. Akkor nem volt már semmi mondanivalója: helyzetemet, életemet kockáztattam, hogy láthassam, csupán egy pillanatig; még csak meg sem fogtam a kezét, és felséged, amikor látta, mily engedelmes, mily bűnbánó vagyok, megbocsátott.

- Igen, így történt, és jóllehet az egész esztelenségben semmi részem sem volt, jól tudja, milord, milyen fegyvert kovácsolt belőle a rágalom. A bíboros úr feltüzelte a királyt, s ő rettentő botrányt rendezett: Vernet asszonyt elkergették, Putange-ot száműzték, Chevreuse asszony kiesett a király kegyéből, s amikor lordságod nagyköveti megbízással vissza akart térni Franciaországba, maga a király tiltakozott ellene, ugye emlékszik még, milord?

- Emlékszem, és Franciaország háborúval fizet majd ezért a királyi tiltakozásért. Hát jó, ha már nem láthatom felségedet, rajta leszek, hogy naponta halljon rólam!

Mit gondol, miért indítottam támadást Ré szigete ellen, miért tervezek szövetséget a La Rochelle-i protestánsokkal? Mert látni akarom!

Hogy fegyverben jussak el Párizsig, azt jól tudom, nem remélhetem; ám a háború meghozza majd a békét, a béke a tárgyalásokat, s a tárgyalásokat én vezetem. Akkor merjenek tiltakozni személyem ellen! Akkor visszatérek majd Párizsba, viszontlátom felségedet, s egy pillanatig megint boldog leszek. Igaz, hogy addig ezren meg ezren életükkel fizetnek boldogságomért, de engem ez sem érdekel, ha viszontláthatom felségedet! Lehet, hogy mindez esztelenség, lehet, hogy őrület, de mondja meg, volt-e már asszonynak nálam rajongóbb szerelmese? Szolgáltak-e királynőt izzóbb szenvedéllyel?

- Milord, milord, újabb meg újabb vád minden szava, mellyel védekezni kíván; szinte gonosztett mindaz, amivel be akarja bizonyítani szerelmét.

- De csak azért, mert nem szeret, asszonyom; más szemmel nézné mindezt, ha szeretne; mert ha szeretne, igen, ha szeretne, az olyan boldogság volna, hogy el se viselném, elveszteném a józan eszem. Igen! Az imént Chevreuse asszonyról beszélt, nos, ő sem volt olyan szívtelen, mint felséged: Holland szerette, és ő viszonozta szerelmét.

- Chevreuse asszony nem volt francia királyné - suttogta Ausztriai Anna, mert önkéntelenül is megrendítette ez a mélységes szerelem.

- Hát szeretne, asszonyom, ha nem volna királyné? Szeretne? Gondolhatom hát, hogy csupán rangja, méltósága miatt bánik szívtelenül velem? És ha Chevreuse asszony volna felséged, remélhetne a szegény Buckingham? Köszönöm édes szavait, szépséges királyném, százszor is köszönöm.

- Ó, milord! félreért, kiforgatja szavaimat; nem azt mondom...

- Elég! elég! - vágott közbe a herceg. - Boldogít ez a tévedés, ne fosszon meg tőle kegyetlenül. Felséged maga mondta, hogy tőrbe csalnak. Úgy lehet, életem az ár, mert egy ideje az a furcsa előérzetem van, hogy hamarosan meghalok. - Azzal a herceg bánatosan s egyben kedvesen elmosolyodott.

- Jaj, istenem! - kiáltott fel Ausztriai Anna, s rémült hangja elárulta, hogy sokkal jobban érdekli a herceg sorsa, mint mutatja.

- Nem szeretném, ha szavaim megrémítenék, asszonyom; nevetséges, hogy így beszélek; ügyet sem vetek efféle álmokra, higgye meg. De azért, amit az előbb mondott, azért, hogy szinte reményt csöpögtetett belém, semmi sem túl nagy ár, még az életem sem.

- Herceg! - szólt Ausztriai Anna - engem is furcsa előérzet kísért, olykor én is álmodom. Azt álmodtam, hogy vérébe fagyva, megsebezve feküdt előttem.

- Ugye késsel szúrtak meg, a bal oldalamon? - vágott közbe Buckingham.

- Úgy van, milord! Késsel szúrták meg a bal oldalán. Kitől hallhatta ezt az álmomat? Csak imáimban, istennek mondtam el.

- Nekem ennyi elég; boldog vagyok, hogy szeret asszonyom.

- Én szeretem?

- Szeret. Hogyan küldené isten felségednek is ugyanazt a látomást, mint nekem, ha nem szeretne? Ha létünket nem a szív kapcsa vonná egybe, lehetne-e azonos előérzetünk? Ugye szeret? Királynőm? Ugye megsirat?

- Ó, istenem! istenem! - kiáltott fel Ausztriai Anna - nem bírom tovább. Könyörgök herceg, az Isten nevére kérem, távozzék, menjen, nem tudom: szeretem, nem szeretem; egyet tudok csupán: eskümhöz hű maradok. Szánjon meg, és menjen. Jaj, ha itt döfik le Franciaországban, ha itt hal meg Franciaországban, ha arra kell gondolnom, hogy halálát irántam érzett szerelme okozta, számomra nem lesz vigasz, megtébolyodom. Menjen hát, kérve kérem, menjen.

- Ó de szép most! de szeretem! - szólt Buckingham.

- Menjen! menjen! könyörgök, és térjen vissza később, térjen vissza, mint nagykövet, vagy mint miniszter; hozza magával testőreit, hogy ne legyen védtelen, szolgáit, akik vigyáznak, és akkor nem reszketek majd az életéért, akkor boldog leszek, ha viszontláthatom.

- Ó, valóság ez, hogy így beszél?

- Igen...

- Akkor hát kérem zálogát kegyes indulatának, kérek valamit felséged kezéből, amiből tudjam, hogy nem álmodom; valamit, amit magán viselt, s ezentúl én hordhatok: gyűrűt, láncot, gyöngyfüzért.

- És elmegy-e végre, ha megkapja, amit kért?

- El.

- Azonnal?

- Azonnal.

- Távozik Franciaországból, és visszatér Angliába?

- Vissza, esküszöm!

- Akkor hát várjon egy kicsit.

Ausztriai Anna visszavonult lakosztályába, és kisvártatva ismét megjelent; kezében kicsiny rózsafa ládikó, rajta arannyal kirakott névbetűi.

- Fogja, hercegem, fogja, milord - szólalt meg -, és tartson meg emlékezetében.

Buckingham elvette a ládikót, és megint letérdelt.

- Azt ígérte, hogy távozik - szólt a királyné.

- Meg is tartom ígéretem. A kezét, asszonyom, a kezét, és máris indulok.

Ausztriai Anna kezet nyújtott neki, szemét lehunyta, és másik kezével Estefaniára támaszkodott, mert úgy érezte, ereje cserbenhagyja.

Buckingham ajkát forrón, szenvedélyesen rátapasztotta a szép kézre, azután felkelt, és így beszélt:

- Ha meg nem halok, asszonyom, fél éven belül ismét találkozunk, ha a fél világot kell is romba döntenem e találkozóért.

Azzal ígéretéhez híven, kisietett a szobából.

A folyosón Bonacieux-né várta, és kivezette a Louvre-ból, ugyanolyan óvatosan és szerencsésen mint, ahogy bejutottak.

 

BONACIEUX ÚR

Amint láttuk, az eddigi eseményekben szerepelt egy személy, akinek sorsa, bármily kétesre is fordult, nem keltett túl nagy érdeklődést: a szegény Bonacieux, jobb sorsra érdemes vértanú a sok politikai és szerelmi cselszövény közepette, melyek kibogozhatatlan szövedékbe fonódtak e fölöttébb hősi és gáláns időkben.

Szerencsére, akár emlékszik rá az olvasó, akár nem, szerencsére megígértük, hogy Bonacieux-t nem tévesztjük szem elől.

Miután a fegyveresek elhurcolták, egyenest a Bastille-ba cipelték, ahol is remegő inakkal sétált végig egy szakasz katona előtt, akik éppen a fegyverüket töltötték.

Onnan lekísérték valami alagsorba, és cerberusai igazán nem takarékoskodtak sem a mocskos szavakkal, sem az ütlegekkel: mind ennek ő volt a célpontja. A fogdmegek látták, hogy foglyuk közrendű ember, s úgy bántak vele, mint valami sült paraszttal.

Úgy félóra múlva megjelent egy írnok, és ha izgalmainak nem is, gyötrelmeinek véget vetett; megparancsolta, hogy vezessék Bonacieux urat a vallató szobába. A foglyokat rendszerint saját lakásukon vallatták. Bonacieux úrral azonban nem sokat teketóriáztak.

Két őr galléron ragadta a rőföst, végigcipelték egy udvaron, betuszkolták egy folyosóra, ahol három őrszem ácsorgott, kinyitottak egy ajtót, majd belökték egy alacsony szobába; egy asztal, egy szék, és egy vallató biztos volt a szoba egész berendezése. A biztos a széken ült, és az asztalra könyökölve írt.

A két őr az asztalhoz vezette a foglyot, és a biztos intésére hallótávolon kívül helyezkedtek el.

A biztos mindeddig föl sem tekintett papírjai közül, most azonban felpillantott, hogy lássa, kit hoztak elé. A törvény embere mogorva képű férfiú volt, orra hegyes, arcbőre sárga, pofacsontja kiugró; szeme kicsiny, de fürgén, áthatóan vizslat, arckifejezése egy kicsit menyétre, egy kicsit rókára emlékeztet. Feje mozgékony, hosszú nyakon emelkedett ki a bő, fekete talárból; majdnem úgy ingott jobbra-balra, mint a teknősbékáé, amikor az páncéljából elődugja a fejét.

Mindenekelőtt nevét, keresztnevét, életkorát, foglalkozását és lakáscímét kérdezte meg Bonacieux úrtól.

A vádlott azt felelte, hogy neve Jacques-Michel Bonacieux, ötvenegy esztendős, hajdani rőfös, lakáscíme: Sírásók utcája 11. sz.

Ezután a biztos nem folytatta a kihallgatást, hanem formás szónoklatot tartott neki, hogy milyen veszedelmes, ha egy jámbor polgár belekontárkodik a köz dolgaiba.

A bevezetőt hosszas fejtegetéssel toldotta meg; elmondta, milyen hatalmas a bíboros úr, milyen messzire elér a keze, nincs a földön hozzáfogható más miniszter, mind homályba meríti a múlt minisztereit, és példaképe lesz majd minden leendő minisztereknek: senki nem ússza meg szárazon, hogyha hatalmának és tetteinek útjába áll.

A szónoklat második része után a biztos vércsepillantással sújtotta porba szegény Bonacieux-t, majd felszólította, vegye fontolóra súlyos helyzetét.

A rőfös már réges-rég egyebet sem fontolgatott: pokolba kívánta még a napot is, amikor La Porte úr fejében megfogant a képtelen gondolat, hogy elvétesse vele a keresztlányát, de mindenekfölött megátkozta azt a pillanatot, amikor nevezett keresztlányt felvették a királynő varrónői közé.

Bonacieux mester jellemének talpköve a mélységes önzés volt, erre támaszkodott piszkos fukarsága, s az egész építményt feneketlen gyávaság ékesítette. Ifjú hitvese iránti szerelme egészen mellékes szerepet játszott, és nem mérkőzhetett imént felsorolt, alapvető jellemvonásaival.

Bonacieux valóban elgondolkozott a biztos szavain.

- Kérem, biztos úr - szólalt meg aztán hidegen -, higgye el, hogy nálam jobban senki nem ismeri, és nem becsüli Őeminenciáját, akinek páratlan uralma alatt élni szerencsénk lehetett; nálam senki nem ismeri jobban érdemeit.

- Igazán? - kérdezte hitetlenkedve a biztos. - Csakhogy, ha ez igaz, mit keres akkor most a Bastille-ban az úr?

- Mit keresek, vagy helyesebben miért vagyok itt - válaszolta Bonacieux úr -, ha agyonüt sem mondhatom meg, mert nem tudom; egy azonban szent: nem követtem el semmit a bíboros úr ellen, legalábbis tudva és akarva nem.

- Márpedig valami bűnt nyilván elkövetett, mert jelenleg felségárulás vádja alatt áll.

- Felségárulás! - kiáltott rémülten Bonacieux - felségárulás! Egy szegény rőfös és felségárulás! Hiszen tiszta szívből utálom a hugenottákat, és gyűlölöm a spanyolokat! Gondolja meg, uram, a dolog fizikailag lehetetlen.

- Bonacieux úr - szólt a biztos, és úgy pillantott a vádlottra, mintha apró szeme a vesékbe látna - Bonacieux úr, van felesége?

- Van, uram - válaszolt reszketve a rőfös, mert érezte, hogy most kezd inogni a lába alatt a talaj - van, azaz, hogy volt.

- Mi az, hogy volt! Miért nincs? Mit csinált vele?

- Elrabolták, uram.

- Elrabolták! - mondta a biztos. - Ejha!

Az "ejha!" hallatára Bonacieux úgy érezte, hogy még jobban táncol lába alatt föld.

- Elrabolták! - folytatta a biztos - és tudja-e, ki rabolta el?

- Azt hiszem, ismerem az illetőt.

- Ki az?

- Kérem, uram, én senkit nem vádolok, csupán gyanakszom valakire.

- Kire gyanakszik? Ne féljen, mondja meg őszintén.

Bonacieux úr teljes tanácstalanságba süllyedt; letagadjon mindent, vagy bevalljon mindent? Ha tagad még azt hiszik, túl sokat tud, azért nem beszél; ha mindent bevall, bebizonyítja jóindulatát. Tehát úgy döntött, hogy mindent bevall.

- Akire gyanakszom - szólalt meg -, magas barna férfi, büszke viselkedésén messziről látszik, hogy nemes úr; ha nem tévedek, több ízben nyomon követett bennünket, amikor a Louvre előtt vártam a kiskapunál a feleségemet, hogy hazakísérjem.

A biztos nem leplezhette, hogy nyugtalanítja valami.

- A neve? - kérdezte.

- Hát... hogy mi a neve, azt nem tudom, de kerüljön csak a szemem elé, tudom istenem, tüstént ezer közül is megismerem.

A biztos arca elkomorult.

- Szóval ezer közül is megismeri? - folytatta...

- Izé - szólt Bonacieux, mert látta, hogy rossz nyomon jár -, azaz...

- Azt mondta, hogy megismeri - mondta a biztos -, hát jó, ez elég is mára; mielőtt folytatnánk, tudtára kell adnunk valakinek, hogy ismeri azt, aki a feleségét elrabolta.

- De egy szóval sem mondtam, hogy ismerem! - kiáltott fel Bonacieux kétségbeesve - sőt, épp ellenkezőleg, azt mondtam...

- Vezessék el a foglyot - mondta a biztos a két őrnek.

- Hová vezessük? - kérdezte az írnok.

- Magánzárkába.

- Melyikbe?

- Eh! az istenért, akármelyikbe, csak jó legyen rajta a lakat - válaszolta a biztos olyan közönyösen, hogy szegény Bonacieux ereiben megfagyott a vér.

- Ó, jaj! - sopánkodott magában - üldöz a sors; biztosan valami szörnyű gazságot művelt a feleségem; azt hiszik, a cinkosa vagyok, és most együtt lakolok vele; biztosan eljárt a szája, azt vallotta, hogy mindenről tudok; az asszony gyenge virágszál! Magánzárka, akármelyik! no tessék! egy szempillantás az éjszaka, azután holnap vár a kötél, a kerék! Ó, Istenem, Istenem, könyörülj rajtam!

A két őr ügyet sem vetett Bonacieux mester sirámaira - különben is régóta megszokhatták az ilyesmit -, karonragadták foglyukat, és elhurcolták, miközben a biztos nagy sietve levelet írt; írnoka várta, hogy befejezze.

Bonacieux le sem hunyta a szemét, nem mintha tűrhetetlen lett volna a zárka, hanem ébren tartotta az izgalom. Ott gunnyasztott a priccsen egész éjszaka, és bármi neszt hallott, megremegett; amint az első napsugár szobájába szűrődött, úgy érezte, gyászos fényben virrad rá a hajnal.

Hirtelen meghallotta, hogy megcsikordul a zár, és iszonyodva felugrott. Azt hitte, most jönnek érte, hogy vérpadra vigyék, s amikor meglátta, hogy a hóhér helyett mindössze csupán a tegnapi biztos és az írnok jön érte, kis híján a nyakukba ugrott örömében.

- Tegnap este óta az ügye, jóember tovább bonyolódott - szólt hozzá a biztos -, és nagyon ajánlom, mondjon el mindent őszintén, mert csupán akkor menekülhet a bíboros úr haragjától, ha megbánja bűneit.

- De hisz elmondok én mindent, csak kérdezzenek! - kiáltott fel Bonacieux -, legalábbis mindazt, amit tudok. Kérdezzenek hát, kérdezzenek.

- Először is: hol van a felesége?

- Hiszen mondtam már, hogy elrabolták.

- Igen ám, csakhogy tegnap délután öt órakor megszökött, és erről maga tehet.

- Megszökött! - kiáltott fel Bonacieux. - Ó, a nyomorult! Uraim, ha megszökött, esküszöm, nem az én hibám.

- Akkor mit keresett szomszédjánál, D'Artagnan úrnál, kedves Bonacieux? Miről társalgott egész nap oly hosszasan vele?

- Ó, igen, biztos úr, ez csakugyan igaz, és bevallom, hibás vagyok. Fenn voltam D'Artagnan úrnál.

- Mi célból látogatta meg?

- Arra kértem, legyen segítségemre, hogy megtaláljam a feleségemet. Úgy gondoltam, jogom van utánajárni; de, amint látom, tévedtem, s nagyon kérem, ne haragudjanak.

- És D'Artagnan úr mit felelt?

- D'Artagnan úr megígérte, hogy segít, de hamarosan bebizonyult, hogy nem tartotta meg szavát.

- Ne vezesse félre az igazságszolgáltatást! D'Artagnan úr összeszűrte magával a levet, és ennek következtében szétkergette a rendbiztosokat, akik letartóztatták a feleségét; azután pedig elbújtatta, ismeretlen helyen.

- D'Artagnan rabolta el a feleségem! De uram, miket beszél?

- Szerencsére D'Artagnan urat kézrekerítettük, és most szembesítjük kettőjüket.

- Hála Isten! Igazán örülök! - kiáltott fel Bonacieux - alig várom, hogy ismerős arcot lássak.

- Vezessék be D'Artagnan urat - szólt a két őrhöz a biztos.

- D'Artagnan úr - fordult Athoshoz a biztos - nyilatkozzék, mi történt uraságod és az itt álló úr között.

- De hisz ez nem D'Artagnan úr! - kiáltott Bonacieux - mért hozták ide?

- Micsoda! Nem D'Artagnan úr? - kiáltott fel a biztos.

- Sohasem is volt - válaszolt Bonacieux.

- Hát akkor hogy hívják az urat? - kérdezte a biztos.

- Honnan tudjam? Nem ismerem.

- Tessék! Nem ismeri?

- Nem én.

- Sose látta?

- Látni láttam, de nem tudom, hogy hívják.

- Szabad a nevét? - kérdezte a biztos.

- Athos - válaszolta a testőr.

- De hisz ez egy hegy neve; embert nem hívnak így! - tört ki szegény vallató, mert már azt sem tudta, hol áll a feje.

- Ez a nevem - ismételte Athos nyugodtan.

- Hiszen azt mondta, hogy D'Artagnannak hívják.

- Én?

- Igen, maga.

- Azaz, hogy megkérdezték tőlem: "Uraságod D'Artagnan úr?" Én meg azt feleltem: "Azt hiszik?" A gárdisták azt felelték, hogy biztosan az vagyok. Nem akartam velük feleselni. Különben ember vagyok, én is tévedhetek.

- Uram, uraságod a törvény méltóságába gázol.

- Eszembe sincs - szólt Athos nyugodtan.

- Uraságod D'Artagnan úr.

- Látja, megint uraságod mondja, nem én.

- De biztos úr! - robbant ki most már Bonacieux is - higgye el, ha mondom, hogy minden kétkedés fölösleges. D'Artagnan úr nálam lakik, következésképp, jóllehet egy fillér házbért sem fizet, sőt éppen ezért, én igazán jól ismerem. D'Artagnan úr fiatalember, tizenkilenc-húszéves, ha lehet; az úr pedig legalább harminc. D'Artagnan úr gárdista Des Essarts úr századában, az úr pedig Tréville úr testőreihez tartozik: nézze csak meg kérem, biztos úr, az uniformisát.

- Ej, az angyalát! - dünnyögött a biztos - igaza van.

E pillanatban kivágódott az ajtó, a Bastille egyik kapuőre egy küldöncöt vezetett be, s az levelet adott át a biztosnak.

- Átkozott nőszemély! - kiáltott fel a biztos.

- Tessék? Mit mond? Kiről beszél? Remélem nem a feleségemről!

- De mennyire, hogy róla. Szép kis ügy ez a magáé, mondhatom.

- Ej, a mindenit! - fakadt ki a rőfös nekivadulva - legyen szíves, árulja el uram, mit árthat a feleségem az ügynek azzal, amit aközben tesz, amíg én a börtönben vagyok!

- Mert mindaz, amit tesz, a kettőjük előre kigondolt, pokoli tervéhez igazodik!

- Esküszöm, biztos úr, hogy minden szava tévedés; az égvilágon semmit sem tudok arról, mit tesz a feleségem, nincs is hozzá semmi közöm, és ha ostobaságot csinál, megtagadom, meghazudtolom, kiátkozom.

- Kérem!- szólt a biztoshoz Athos - ha tovább nincs rám szüksége, vitessen innét valahová, Bonacieux urat már unom.

- Kísérjék vissza a zárkába a foglyokat - szólt a biztos, és egyszerre intett Athos és Bonacieux felé -, őrizzék őket szigorúan, igen szigorúan.

- Megjegyzem - szólt Athos a maga szokásos nyugodt hangján -, hogyha D'Artagnan úrral van dolguk, nem nagyon értem, miért kell őt helyettesítenem.

- Teljesítsék a parancsot! - kiáltott fel a biztos - s egy szót sem az egészről! Megértették?

Athos vállat vont, és követte az őröket, Bonacieux úr meg oly keservesen óbégatott, hogy a kősziklát is meglágyíthatta volna.

A rőföst ugyanabba a zárkába vitték, ahol az éjszakát töltötte; otthagyták egész napon át. Bonacieux egész nap zokogott, nemhiába volt rőfös, maga is megmondta; hogy nem kenyere a kardforgatás.

Este kilenc óra tájt már éppen rászánta magát, hogy lefekszik, amikor lépteket hallott a folyosón. A léptek mind közelebb jöttek a zárkához, az ajtó feltárult, és őrök léptek be rajta.

Egy őrmester volt két őr kíséretében.

- Kövessen! - szólt Bonacieux-höz.

- Kövessen! - kiáltott fel Bonacieux - kövessen, ily késő éjszaka! az Isten szerelmére, hová kövessem?

- Ahová a parancs szól.

- Micsoda felelet!

- Más feleletet nem adhatunk.

- Jaj, istenem, istenem - sopánkodott a szegény rőfös -, most már igazán befellegzett!

Gépiesen, tiltakozás nélkül követte az őröket.

Ismét végighaladt a már ismert folyosón, áthaladt egy udvaron, majd egy másik laktanyaépület előtt ment végig, aztán az első udvar kapujában egy kocsit pillantott meg, körülötte négy őr lóháton. Felparancsolták a kocsiba, az őrmester melléje ült, kulcsra zárták az ajtót, és mindketten a gördülő börtön foglyai lettek.

A kocsi lassan, mintha temetésre menne, megindult. A lelakatolt rácson keresztül a fogoly csupán a házfalakat és a kövezetet láthatta, de vérbeli párizsi lévén, minden utcát megismert a sarokkövekről, a cégtáblákról, a lámpavasakról. Amint Saint-Paulhoz értek - ide hozzák a Bastille-ból kivégzésre a halálraítélteket -, ájulás környékezte: kétszer keresztet vetett. Azt hitte, itt áll meg velük a kocsi. A kocsi azonban tovább haladt.

Amint tovább jutottak, még nagyobb rémület lett úrrá rajta: a Szent János temető mellett haladtak el: ide temetik a politikai bűnösöket. Mégis nyugalmat merített valamiből: akit eltemetnek, annak rendszerint először lenyisszantják a fejét, az ő feje pedig most is a helyén van. Mégis, amikor meglátta, hogy a kocsi a Grève tér felé kanyarodik, amikor megpillantotta a városháza csúcsos tornyait, és kocsijuk a boltív-sor alá ért, azt hitte, vége mindennek, meg akart gyónni az őrmesternek, s amikor az szóba sem állt vele, oly keserves siránkozásba tört ki, hogy az őrmester megfenyegette: betömi a száját, ha továbbra is azon mesterkedik, hogy megsüketítse.

Erre a fenyegetésre Bonacieux kissé megnyugodott; ha ki akarnák végezni a Grève téren, nem volna érdemes betömetni a száját, hiszen néhány lépés csupán, és máris odaérnek a kivégzések színterére. És íme: a kocsi megállás nélkül kocogott át a borzalmas téren. Most már csak egy félelme volt Bonacieux-nek; a Croix-du-Trahoir; csakugyan épp arra fordult a kocsi.

Igen, semmi kétség: a Croix-de-Trahoir következik; itt végzik ki a harmadrendű bűnözőket. Bonacieux nagyzolt tehát, amikor azt hitte, hogy kiérdemelte a Saint-Pault vagy a Greve teret; a Croix-du-Trahoiron fejeződik be útja és földi pályafutása. Látni még nem láthatta a baljós keresztet, de szinte az volt az érzése, mintha az magától jönne elébe. Amikor tizenöt-húsz lépésnyire megközelítették, zsivajt hallott, s a kocsi megállt. Ez már több volt a soknál; szegény Bonacieux-t annyira összetörték az átélt sorozatos megrázkódtatások, hogy halkan felnyögött - ilyen a haldokló végső sóhaja -, és elvesztette eszméletét.

 

A MEUNG-I EMBER

A csődület nem akasztásra várt, hanem egy akasztott körül bámészkodott.

A kocsi is csak egy pillanatra állt meg, majd tovább haladt, áttört a tömegen, folytatta útját, végigment a Saint-Honoré utcán, befordult a Jó Fiúk utcájába, és megállt egy alacsony kapu előtt.

A kapu kinyílt, két őr vette ölébe Bonacieux-t, akit az őrmester támogatott; talpra állították, végigtaszigálták a kapubejárón, felcipelték egy lépcsőn, s egy előszobában letették.

A rőfös gépies mozdulatokkal engedelmeskedett.

Úgy mozgott, mint az alvajáró; ködfátyolon át látta a tárgyakat; füle hangokat hallott, de nem fogta fel értelmüket; ki is végezhették volna, egy mozdulatot sem tett volna védekezésül, meg se mukkant volna, hogy irgalmat könyörögjön.

Háttal a falnak dőlve, erőtlenül lógó karral ült a kis padon úgy, ahogy őrei otthagyták.

Amikor azonban körülhordozta tekintetét, nem látott sehol semmi fenyegetőt, semmi jelét nem vette észre nyilvánvaló veszélynek; a padnak puhán kárpitozott, jó ülőkéje volt, a falat szép kordovai bőrtapéta fedte, s az ablak előtt aranyszalaggal összefogott nagy, vörös-damaszt függönyök libegtek - így hát lassankint rájött, hogy túlságos félelemre semmi oka, és lassan jobbra-balra, meg fel-le kezdte csóválni a fejét.

Mozgolódása ellen senki nem emelt kifogást, mire valamelyest nekibátorodott, és nagy merészen maga alá húzta először egyik, majd másik lábát; végül két kezére támaszkodva felegyenesedett, és talpra állt.

E pillanatban egy jó megjelenésű katonatiszt nyitott be egy ajtón, szólt még néhány szót valakihez, aki a szomszéd szobában tartózkodott, aztán a fogolyhoz fordult:

- Maga az a Bonacieux? - szólalt meg.

- Igen, tiszt uram - hebegett a rőfös, és inkább halott volt, mint eleven -, én vagyok, szolgálatára.

- Lépjen be - mondta a tiszt.

Azzal oldalt lépett, és előre engedte a rőföst. Az ellenvetés nélkül engedelmeskedett, és bement a szobába, ahol a jelek szerint már várták.

Nagy szobába jutott: támadó- és védőfegyverek díszítették a falakat, zárt és fülledt volt a levegő. Jóllehet még csak szeptember vége felé jártak, a kandallóban már tűz lobogott. A helyiség közepén négyszögletes asztal, roskadásig rakva könyvekkel, papírokkal; rajtuk kiterítve La Rochelle városának óriási térképe.

A kandalló előtt középtermetű férfi állt, arca gőgös, előkelő, szeme átható, homloka széles; sovány arca még hosszabbnak hatott, mert bajusza alatt kecskeszakállat viselt. A férfi alig harminchat-harminchét éves lehetett, haja, bajusza, és kecskeszakálla azonban máris deresedett. Ha kard van az oldalán, azt hihette volna a szemlélő, hogy katonaféle; bivalybőr csizmája kissé még mindig poros volt, jelezte, hogy a nap folyamán lóháton ült.

A férfi Armand-Jean Duplessis, Richelieu bíboros volt, és csöppet sem hasonlított ahhoz a megtört aggastyánhoz, ahogyan ábrázolják, nem volt ő az a szenvedő, rozzant testű mártír, akinek hangja megfakult, és úgy ül a nagy karszékben, mint síremléke előcsarnokában, miközben csupán a lángelme ereje tartja benne a lelket, és fáradhatatlan, tevékeny elméje vezeti egész Európa ellen a harcot; ilyen volt, valódi mivoltában ekkoriban: ügyes, hódító gavallér, s ha teste már gyengébb is valamivel, olyan erkölcsi erő fűti, amely minden idők egyik legrendkívülibb emberévé tette; most, miután megsegítette Nevers herceget a mantuai hercegségben, miután elfoglalta Nimes-et, Castres-ot és Uzès-t, javában szőtte újabb terveit, hogy az angolokat kiűzze Ré szigetéről, és megostromolja La Rochelle-t.

Első pillantásra semmi jel nem mutatta, hogy ő a bíboros, és ha arcról nem ismerte valaki, ugyan nem mondta volna meg, ki áll előtte.

A szegény rőfös megállt az ajtóban, a férfi pedig, akit most mutattunk be, rámeredt szemével, mintha a múlt mélyéig akarna hatolni.

- Ez az a Bonacieux? - szólalt meg aztán, pillanatnyi hallgatás után.

- Igen kegyelmes uram - felelte a tiszt.

- Helyes, adja ide az iratokat, és hagyjon magunkra.

A tiszt felvette az asztalról a kért papírokat, átnyújtotta a férfinak, földig hajolt és kiment.

Bonacieux ráismert a papírokra: a jegyzőkönyvre a Bastille-beli kihallgatásról. A férfi a kandalló előtt fel-felpillantott az iratokból, s ilyenkor pillantása tőrként hatolt a boldogtalan rőfös szívébe.

A bíboros tíz percig olvasott, tíz másodpercig Bonacieux-t fürkészte szemével, és máris tudta, honnan fúj a szél.

- Ilyen ábrázattal nem lehet senki összeesküvő - dörmögte -, de annyi baj, lássuk csak közelebbről.

- Maga ellen felségárulás a vád - szólalt meg lassan a bíboros.

- Hallottam, kegyelmes uram! - kiáltott fel Bonacieux, és úgy szólította vallatóját, ahogy az imént hallotta a tiszttől -, de esküszöm, azt sem tudom, miért.

A bíboros leküzdötte derültségét.

- Összeesküvést szőtt a feleségével, Chevreuse asszonnyal és milord Buckinghammel.

- Valóban hallottam már a nevüket a feleségemtől, kegyelmes uram - válaszolta a rőfös.

- Mit beszélt róluk?

- Azt mondta, Richelieu bíboros Párizsba csalogatta Buckingham herceget, hogy tönkretegye, és a királynét is vele.

- Ezt merte mondani! - tört ki indulatosan a bíboros.

- Igen, kegyelmes uram; de én azt mondtam neki, ne beszéljen így, mert Őeminenciája nem tehet...

- Hallgasson, tökéletlen - vágott közbe a bíboros.

- Szóról szóra ezt felelte a feleségem is, kegyelmes uram.

- Tudja-e, ki rabolta el a feleségét?

- Nem, kegyelmes uram.

- De azért csak gyanakszik valakire?

- Igenis, kegyelmes uram; úgy láttam azonban, hogy a biztos úr haragszik rám, mert gyanakszom; azért már nem is gyanakszom.

- Tudja-e, hogy megszökött a felesége?

- Nem, kegyelmes uram, erről csak a börtönben értesültem a biztos úr jóvoltából; igazán kedves ember!

A bíboros másodszor is elnyomta derültségét.

- Szóval azt sem tudja, mi történt feleségével azóta, hogy megszökött?

- Sejtelmem sincs róla, kegyelmes uram; de gondolom, visszatért a Louvre-ba.

- Éjfél után egy órakor még nem tért vissza.

- Jaj istenem! Vajon mi történt vele?

- Legyen nyugodt, majd kiderül; a bíboros előtt nem maradhat titokban; a bíboros mindent tud.

- Akkor hát úgy gondolja, kegyelmes uram, hogy a bíboros kegyeskedik majd tudatni velem, mi történt a feleségemmel?

- Meglehet; legfontosabb azonban az, hogy őszintén elmondja, milyen kapcsolatban volt Chevreuse asszonnyal a felesége.

- De ha fogalmam nincs róla, kegyelmes uram; sohase láttam a hölgyet.

- Amikor a felesége elé ment a Louvre-ba, egyenesen hazament a felesége?

- Szinte soha! kelmeárusokhoz tért be, és én is elkísértem.

- Hány ilyen kelmeárus volt?

- Kettő, kegyelmes uram.

- Hol laknak?

- Az egyik a Vaugirard utcában, a másik a Hárfa utcában.

- Maga is bement feleségével a boltba?

- Nem, kegyelmes uram, soha; a kapuban vártam meg.

- És mivel magyarázta, hogy egyedül jár hozzájuk?

- Semmivel; azt mondta, várjak, én pedig vártam.

- Ugyancsak előzékeny férj maga, Bonacieux uram! - mondta a bíboros.

- Azt mondja, kedves uram! - mondta magában a rőfös. - Mi a fene! nem is állok hát olyan rosszul.

- Megismerné a házakat?

- Meg.

- A kapuszámot tudja-e?

- Tudom.

- No mondja.

- Vaugirard utca 25, Hárfa utca 75.

- Jól van - szólt a bíboros.

Azzal egy ezüstcsengettyű után nyúlt, és csengetett. Belépett a tiszt.

- Keresse meg Rochefort-t - szólt halkan -, azonnal jöjjön hozzám, ha visszatért.

- A gróf éppen itt van - felelt a tiszt -, sürgősen beszélni óhajt Eminenciáddal!

- Jöjjön hát, jöjjön azonnal! - mondta élénken Richelieu.

A tiszt kipattant a szobából oly villámsebesen, ahogyan általában szolgái engedelmeskedtek a bíborosnak.

- Eminenciáddal! - motyogta Bonacieux, és szeme is kifordult a megdöbbenéstől.

Öt perc sem múlt el a tiszt távozása után, nyílott az ajtó, és új szereplő jelent meg a színen.

- Ez ő! - kiáltott fel Bonacieux.

- Ki az az ő? - kérdezte a bíboros.

- Aki elrabolta a feleségem.

A bíboros ismét csengetett; belépett a tiszt.

- Adja át ezt az embert őreinek; várjon, amíg újra be nem hívom.

- Nem, kegyelmes uram! nem ő az! - kiabált Bonacieux -, tévedtem, nem ő; egészen más, nem is hasonlít hozzá! Ez az úr rendes ember.

- Vigyék már ezt a marhát! - mondta a bíboros.

A tiszt karon ragadta Bonacieux-t, és visszakísérte az előszobába, ahol már várta a két őr.

Az imént belépett új szereplő türelmetlenül követte Bonacieux-t tekintetével, míg csak ki nem lépett a szobából, s alig csukódott be mögötte az ajtó, megszólalt:

- Találkoztak - mondta a bíborosnak, miközben élénken feléje lépett.

- Kik találkoztak? - kérdezte Őeminenciája.

- Ők ketten.

- A királyné és a herceg! - kiáltott fel Richelieu.

- Igen!

- Hol?

- A Louvre-ban.

- Biztos ebben?

- Tökéletesen.

- Kitől tudja?

- Lannoy asszonytól, aki, mint tudni kegyeskedik, megbízható híve Eminenciádnak.

- És mért nem mondta előbb?

- Vagy a véletlen hozta úgy, vagy bizalmatlan volt a királyné, Surgis asszonyt éjszakára nem engedte eltávozni szobájából, és egész nap magánál tartotta.

- Helyes, kikaptunk. Majd azon leszünk, hogy visszaüssünk.

- Biztos lehet, kegyelmes uram, hogy szívvel-lélekkel segítségére leszek.

- És hogy történt a dolog?

- Fél egykor éjfél után a királyné együtt volt hölgyeivel...

- Hol?

- Hálószobájában...

- Helyes.

- Amikor egy zsebkendőt nyújtottak át neki azzal, hogy varrónője küldi...

- Aztán?

- A királynét igen felkavarta a dolog, és a vastag pirosító alatt is látszott, hogy belesápad.

- És aztán? És aztán?

- Fölkelt székéről, és remegő hangon így szólt: "Hölgyeim, várjanak, tíz perc múlva visszajövök." Kinyitotta hálófülkéje ajtaját, és távozott.

- Miért nem küldött Lannoy asszony nyomban értesítést?

- Semmit sem lehetett tudni bizonyosan; a királyné különben is azt mondta: "Hölgyeim, várjanak" - ő pedig nem merte megszegni a királyné parancsát.

- És mennyi ideig volt szobáján kívül a királyné?

- Háromnegyed óráig.

- Egyik hölgye sem kísérte el?

- Csak doña Estefana.

- Azután visszatért?

- Visszatért, de magához vett egy névbetűit viselő piciny rózsafa-kazettát, és tüstént újra kiment.

- S amikor később visszatért, visszahozta a kazettát?

- Nem.

- Tudja-e Lannoy asszony, mi van a kazettában?

- Igen: gyémánt zsinórhegyek, őfelségétől kapta a királyné.

- S a királyné nem hozta vissza a kazettát?

- Nem.

- Lannoy asszony azt hiszi, hogy Buckinghamnek adta át?

- Bizonyos benne.

- Hogyhogy?

- Lannoy asszony mint a királyné udvarhölgye, napközben keresni kezdte a kazettát; nyugtalanságot színlelt, hogy nem találja, és végül is megkérdezte a királynét.

- És a királyné?...

- A királyné egészen elpirult, és azt felelte, hogy az este eltörte az egyik zsinórhegyet, és elküldte ékszerészéhez megjavítani.

- Menjen máris az ékszerészhez, és tudja meg, igaz-e vagy nem.

- Már voltam ott.

- Nos, mit mond az ékszerész?

- Színét sem látta az eltört zsinórhegynek.

- Remek! Rochefort, még nincs veszve minden, sőt, talán... talán jobbat nem is kívánhatunk!

- Igenis; percig sem kétlem, hogy Eminenciád lángelméje...

- Jóváteszi ügynökének ostobaságait? - igaz?

- A számból vette ki Eminenciád, nem hagyta végigmondani.

- No most, tudja-e, hol bujkált Chevreuse hercegnő és Buckingham herceg?

- Nem tudom, kegyelmes uram, erről semmit nem sikerült megtudnom az embereimtől.

- Mert én tudom.

- Eminenciád tudja?

- Tudom, vagy legalábbis gyanítom. Egyik a Vaugirard utca 25, másik a Hárfa utca 75. alatt.

- Óhajtja Eminenciád, hogy letartóztassam őket?

- Azt hiszem késő, már kereket oldottak.

- Azért legjobb, ha utánanézünk.

- Vigye magával tíz gárdistámat, és kutassák át a két házat.

- Máris, kegyelmes uram.

Azzal Rochefort el is tűnt a szobából. A bíboros magára maradt, egy pillanatig tűnődött, és harmadszor is csengetett.

Belépett ugyanaz a tiszt.

- Vezessék be a foglyot - szólt a bíboros.

Bonacieux mestert ismét elővezették, a tiszt pedig a bíboros intésére eltávozott.

- Maga hazudott - szólalt meg szigorúan a bíboros.

- Hogy én hazudtam Eminenciádnak! - kiáltott fel Bonacieux.

- A felesége nem kelmeárusokhoz járt a Vaugirard és a Hárfa utcában.

- Jóságos Isten, hát hova járt?

- Chevreuse hercegnőhöz és Buckingham herceghez.

- Úgy van - felelte Bonacieux, s közben igyekezett felidézni emlékeit -, úgy van, igaza van, Eminenciás uram. Mondtam is én, nemegyszer a feleségemnek, furcsa, hogy kelmeárusok lakjanak ilyen helyen, ahol cégér sincs a kapun; a feleségem meg csak nevetett Ó, kegyelmes uram - folytatta Bonacieux, és Őeminenciája lába elé vetette magát -, ó! mégiscsak Eminenciád a bíboros, a nagy bíboros, a hatalmas lángész, akinek hódol az egész világ.

Bármily silány győzelmet aratott is Bonacieux-n, ezen a semmiemberen a bíboros, egy pillanatra mégis boldog volt; azután mintha új ötlet fogant volna meg agyában, szinte azonnal mosolyra húzódott ajka. A rőfös felé nyújtotta kezét:

- Keljen föl, barátom - szólt hozzá -, derék ember maga.

- A bíboros kezet nyújt! Ez a kéz fogta a nagy ember kezét! - ujjongott Bonacieux - a nagy ember barátjának nevezett!

- Igen barátom, igen! - szólt a bíboros atyai hangon, mert ehhez is értett alkalomadtán, de csupán azok mentek lépre, akik nem ismerték - és mivel igazságtalanul gyanakodtak magára, méltó a kárpótlásra: tessék! magáé ez a zacskó, száz arany van benne; ne haragudjék rám.

- Ne haragudjak, kegyelmes uram! - mondta Bonacieux, és nem is mert a zacskó után nyúlni, mert nyilván attól tartott, hogy csupán tréfa az állítólagos ajándék. - De hisz, ha akar lefogathat, kínpadra vihet, felköttethet: Eminenciád az úr, nekem szavam sem lehet. Én ne haragudjak, kegyelmes uram! De kérem, hogy gondol ilyet!

- Kedves, jó Bonacieux uram! Látom, milyen nagylelkű, és nagyon köszönöm. Most pedig, ugye zsebre teszi ezt a csekélységet, és remélem, nem válunk el haraggal?

- Sőt végtelenül boldog vagyok, kegyelmes uram.

- Akkor hát isten áldja, azaz hogy a viszontlátásra, mert remélem, még látjuk egymást.

- Amikor csak óhajtja; parancsoljon velem, Eminenciás uram.

- Bőven lesz rá alkalom, ne féljen, rendkívüli élvezet számomra, ha magával társalkodhatom.

- Igazán, kegyelmes uram!...

- Viszontlátásra, Bonacieux úr, viszontlátásra.

A bíboros búcsút intett, Bonacieux pedig válaszul földig hajolt, azután hátrálva távozott, és amikor az előszobába ért, a bíboros hallotta, hogy nem tudja magába fojtani boldogságát, és torka szakadtából kiabál: "Éljen Őeminenciája! Éljen a kegyelmes úr! Éljen a nagy bíboros." A bíboros mosolyogva hallgatta Bonacieux mester rajongásának lelkendező megnyilatkozását, s amint a rőfös ordibálása mindinkább eltávolodott, megszólalt:

- Nos, most már ez is életre-halálra az én emberem.

Majd a legnagyobb figyelemmel tanulmányozni kezdte La Rochelle térképét, mely, amint említettük, íróasztalán volt kiteregetve; vonalat húzott rajta ceruzával; itt húzódik majd a híres gát, másfél év múlva ez zárja majd el az ostromlott város kikötőjét.

Egészen elmélyedt stratégiai elképzeléseibe, midőn kinyílt az ajtó, és belépett Rochefort.

- Nos? - szólt hozzá élénken a bíboros, és oly fürgén tekintett fel, hogy látnivaló volt, mily fontosnak tartja a grófra bízott feladatot.

- Nos! - mondta amaz - Eminenciád jó nyomon járt; abban a házban csakugyan lakott egy huszonhat-huszonnyolc éves fiatal nő, meg egy harmincöt-negyvenéves férfi, az egyik négy, a másik öt napig, de már eltávoztak mind a ketten; a nő az éjszaka, a férfi reggel.

- Ők voltak! - kiáltott fel a bíboros, és az órára pillantott. - Most már azonban - folytatta - túl késő, hogy utánuk szalajtsunk; a hercegnő régen Tours-ban van, a herceg Boulogne-ban. Londonban kell őket megkerítenünk.

- Mik Eminenciád további utasításai?

- Egy szót sem arról, ami történt: fontos, hogy a királyné tökéletes biztonságban érezze magát; ne is sejthesse meg, hogy ismerjük a titkát; higgye azt, hogy valamilyen összeesküvés után szimatolunk. Küldje hozzám Séguier urat, a kincstárnokot.

- Mit csinál Eminenciád ezzel az alakkal?

- Miféle alakkal? - kérdezte a bíboros.

- Ezzel a Bonacieux-vel?

- Amit egyáltalában csinálhatok. A felesége spionja lesz.

Rochefort gróf úgy hajolt meg, mint aki elismeri gazdája fölényét, azzal távozott.

Mihelyt a bíboros magára maradt, ismét leült, levelet írt, rányomta magánpecsétjét, majd csengetett. Negyedszer is belépett a tiszt.

- Kéretem Vitray-t - szólt a bíboros -, mondja meg neki, hogy útnak indul.

Egy pillanat múlva, csizmásan, sarkantyúsan előtte állt az ember, akit hivatott.

- Vitray - szólt hozzá -, lóhalálában Londonba megy. Percet sem veszteget az úton. Átadja ezt a levelet miladynak. Itt ez az utalvány kétszáz aranyról, menjen a kincstárnokomhoz, vegye fel. Ugyanennyi üti a markát, ha jól végzi megbízatását, és hat napon belül visszatér.

A hírnök némán meghajolt, átvette a levelet, az utalványt a kétszáz aranyról, és távozott.

Ez állt a levélben:

Milady!

Legyen ott az első bálon, melyen Buckingham herceg is megjelenik. Tizenkét gyémánt zsinórhegy lesz az ujjasán; közelítse meg, és vágjon le kettőt.

Mihelyt a zsinórhegyeket megszerezte, azonnal értesítsen.

 

TOLLFORGATÓK ÉS KARDFORGATÓK

Amikor Athos két nappal a most elmondottak után sem jelentkezett, D'Artagnan és Porthos értesítette eltűnéséről Tréville urat.

Ami Aramist illeti, ő öt nap szabadságot kért, és Rouenben tartózkodott, állítólag családi ügyben.

Tréville úr apja volt katonáinak. Aki egyszer magára öltötte százada egyenruháját, nem lehetett oly jelentéktelen és ismeretlen, hogy meg ne bízhatott volna segítségében és támaszában, mintha csak édes testvére lett volna.

Tréville úr tehát nyomban a rendőrkapitányhoz sietett. Az magához rendelte a tisztet, aki a Vörös Kereszt őrhelyének parancsnoka volt; tájékoztatásából apránként kiderült, hogy Athos jelenleg a For-l'Évêque-ben található.

Athos is, éppúgy, mint Bonacieux úr, átesett több különféle próbatételen.

A két fogoly szembesítési jelenetét már ismerjük. Athos mindaddig egy szót sem szólt, nehogy D'Artagnannak is bonyodalmat okozzon, és az kifogyjon az időből; most már azonban kijelentette, hogy Athos a neve, nem pedig D'Artagnan.

Elmondta még, hogy sem Bonacieux urat, sem feleségét nem ismeri, hírüket sem hallotta soha; este tíz óra tájban látogatóba ment barátjához, D'Artagnan úrhoz, ezelőtt pedig Tréville úrnál tartózkodott, és ott vacsorázott; erre tette hozzá, húsz tanúja van, ha kell, s mindjárt meg is nevezett több előkelő nemes urat, így például La Trémouille herceget is.

A testőr egyszerű és határozott vallomása a második számú vallatót is ugyanúgy megzavarta, mint az elsőt, jóllehet sokért nem adta volna, ha vérbeli tollforgató módjára, borsot törhet egy kardforgató orra alá; azonban Tréville úr és La Trémouille herceg neve gondolkodóba ejtette.

Athost is elvitték a bíboroshoz, de az, sajnos, a királynál volt a Louvre-ban.

Tréville úr éppen ekkor távozott el a rendőrkapitánytól és a For-l'Évêque parancsnokától; Athost nem sikerült megtalálnia; úgy döntött, hogy őfelségéhez siet.

Tréville úrnak, mint testőrkapitánynak bármikor szabad bejárása volt a királyhoz.

Jól tudjuk, milyen gyanakodva figyelte a király a királynét, s hogy a bíboros ügyesen, szakadatlanul élesztgette ezt a gyanakvást, mert ha cselszövésre akadt, az asszonyokkal szemben ezerszer bizalmatlanabb volt, mint a férfiakkal. A király gyanakvásának egyik fő oka Ausztriai Anna vonzalma volt Chevreuse asszony irányt. A két nő több gondot okozott a királynak, mint a spanyol háborúk, a súrlódások Angliával és a zilált pénzügyek. Úgy látta, sőt szent meggyőződése, volt, hogy Chevreuse asszony nem csupán politikai, hanem szerelmi fondorlataiban is kiszolgálja a királynét, ami sokkal nagyobb gyötrelme volt.

Alig kezdte a kardinális szellőztetni, hogy Chevreuse asszony, jóllehet a közhit szerint Tours-ban tölti számkivetését, Párizsba szökött, és öt napig bujkált a fővárosban, kijátszva a rendőrség figyelmét, a király egy szempillantás alatt őrjöngő haragra lobbant. A csapodár és szeszélyes uralkodó egyik nagy becsvágya volt, hogy az Igazságos Lajos és az Erényes Lajos nevet kiérdemelje. Az utókor nehezen értheti meg az ilyen jellemet, a történelem pedig csak tényekkel adhat rá magyarázatot, nem okoskodással.

Mikor aztán a bíboros azt is elmondta, hogy Chevreuse asszony nem csupán eljött Párizsba, hanem titkos kapcsolatot is létesített, vagy ahogyan akkoriban nevezték, ármányt is szőtt a királynéval; amikor kijelentette, hogy ő, a bíboros, már-már ennek a cselszövésnek legtitkosabb fonalait is kibogozta, de midőn in flagranti,[7] terhelő bizonyítékok közepette éppen tetten érte volna a királyné megbízottját, aki fenntartotta a kapcsolatot a számkivetett hercegnővel, egy testőr vakmerően és erőszakos módon gáncsot vetett a törvényes eljárásnak, és fegyverrel támadt a törvény derék szolgáira, akik pártatlanul ki akarták vizsgálni az ügyet, hogy a király elé terjesszék - XIII. Lajos nem türtőztette magát tovább, megindult a királyné lakosztálya felé, sápadtan, néma felháborodással; s ha ez a felháborodás kirobbant, gyakran hideg kegyetlenségre ösztönözte az uralkodót.

Pedig a bíboros mindeddig egyetlen szóval sem említette Buckingham herceg nevét.

Ebben a pillanatban lépett be Tréville úr hidegen, udvariasan, kifogástalan öltözékben.

A bíboros ottléte, a király feldúlt arckifejezése elárulta neki, mi történhetett, és most oly erősnek érezte magát, mint Sámson a filiszteusok között.

XIII. Lajos már az ajtó gombja után nyúlt; amikor Tréville úr belépett, lépteinek zajára visszafordult.

- Éppen jókor jön, uram - szólalt meg a király, és most sem tudott színlelni, mint általában, ha indulatai túlontúl elragadták -, mondhatom, szépeket hallok a testőreiről.

- Én pedig - szólt hidegen Tréville úr -, szépeket mondhatnék Felségednek a tollforgatóiról.

- Méltóztatik? - vágott vissza dölyfösen a király.

- Bátorkodom felségeddel közölni - folytatta Tréville úr, és hangja szikrát sem változott -, hogy ügyészek, biztosok és rendőrök, egyébiránt fölöttébb tiszteletre méltó, de hacsak nem tévedek, egyenruhánk ellen módfelett acsarkodó szövetsége arra ragadtatta magát, hogy egy lakásban letartóztassa, a nyílt utcán végighurcolja, és a For-l'Évêque-ben börtönbe vesse, állítólagos parancsra -, de ebbe a parancsba beletekintenem mind e pillanatig nem sikerült -, szóval börtönbe vesse egyik testőrömet, jobban mondva Felséged egyik testőrét, akinek példás magatartása közismert, és nevét úgyszólván dicsőség övezi, s akit Felséged is előnyös oldaláról ismer - Athos urat.

- Athos - mondta a király gépiesen -, igen, persze, ismerem ezt a nevet.

- Ha szabad emlékeztetnem Felségedet - szólt Tréville úr -, Athos úr az a testőr, aki a múltkori sajnálatos párbaj során, fájdalom, súlyosan megsebezte Cahusac urat. Igaz is, Eminenciás uram - folytatta Tréville, és a bíboroshoz fordult -, Cahusac úr azóta teljesen fölépült, ugyebár?

- Fel, igazán kedves! - szólt a bíboros, és dühösen összeszorította az ajkát.

- Tehát Athos úr látogatóban járt egyik barátjánál, aki éppen nem tartózkodott otthon - folytatta Tréville úr -, Felséged gárdistája, a fiatalember, Des Essarts úr századában, egyébiránt Béarnba valósi; azonban alig hogy Athos kényelembe helyezte magát barátjánál, és várakozás közben, egy könyvben lapozgatott, katonák és fogdmegek sáskahada rontott a házra, több kaput betört...

A bíboros figyelmeztetésül a király felé intett: "Épp erről az ügyről beszéltem az imént."

- Tudunk róla - szólt közbe a király -, a mi érdekünkben történt.

- Akkor hát - szólt Tréville - szintén Felséged érdekében fogták el egyik ártatlan testőrömet, Felséged érdekében kísérték végig az utcán két fegyveres őr között, mint egy gonosztevőt; Felséged érdekében hurcolták meg az orcátlan csőcselék előtt ezt a derék urat, aki tízszer ontotta vérét Felségedért, és bármikor készen áll ugyanerre.

- Ej! - szólt a király most már tétovábban - így történt volna a dolog?

- Tréville úr elhallgatja - szólalt meg a bíboros teljesen szenvtelenül -, hogy ártatlan testőre, az érdemes úri ember, egy órával azelőtt végigkardlapozott négy nyomozóbiztost, akiket magam bíztam meg, hogy egy különlegesen fontos ügyet kivizsgáljanak.

- Ezt, Eminenciás uram, be is kell bizonyítani! - robbant ki Tréville úrból a gascogne-i szókimondás, s a katonás nyerseség -, mert egy órával azelőtt volt szerencsém vacsorán vendégül látnom Athos urat, aki, és erről Felségednek bármikor kezeskedem - érdemes, sőt felettébb érdemes úri ember. Vacsora után La Trémouille herceggel és Chalus gróf úrral társalgott a szalonomban, mert ők is jelen voltak.

A király a bíborosra tekintett.

- A jegyzőkönyv elég bizonyíték - felelte a bíboros fennhangon a király néma kérdésére -, máris bátorkodom átnyújtani Felségednek: azok állították össze, akik a bántalmazás szenvedő alanyai voltak.

- Szeretném tudni, mi ér többet: tollforgatók irkafirkája, vagy kardforgatók becsületszava? - vágta rá büszkén Tréville úr.

- Nono, hallgasson csak, Tréville - mondta a király.

- Hogyha Eminenciád valamelyik testőrömet gyanúsítja - szólt Tréville -, megbízom közismert igazságérzetében, és magam kérem, indítson vizsgálatot.

- Ha nem tévedek, abban a házban, mely a bírósági kiszállás színhelye volt, egy béarni fiatalember lakik, az említett testőr barátja - folytatta közönyös hangon a bíboros.

- D'Artagnan úrra gondol Eminenciád?

- Arra a fiatalemberre gondolok, aki a pártfogását élvezi, Tréville úr.

- Akkor ő az, Eminenciás uram.

- Nem tételezi fel, hogy a fiatalember rossz tanácsot adhatott...

- Athos úrnak, aki az apja lehetne? - vágott közbe Tréville úr -, nem, bíboros úr, ezt nem hiszem. Különben D'Artagnan úr nálam töltötte az estét.

- Ejha! - mondotta a bíboros - hát mindenki uraságodnál töltötte az estét?

- Eminenciás uram talán kétségbe vonja szavaimat? - szólt Tréville, és a harag arcába kergette a vért.

- Isten mentsen, kapitány uram! - mondta a bíboros -, de mégis, hány órakor volt uraságodnál?

- Ezt egészen pontosan megmondhatom, mert éppen megfigyeltem, hogy amikor belépett, fél tizet mutatott a fali óra, jóllehet azt hittem, későbbre jár.

- És hánykor távozott a palotából?

- Fél tizenegykor; egy órával a történtek után.

- Mégis - válaszolt a bíboros, mert egy pillanatra sem kételkedett Tréville egyenességében, és azt is érezte, hogy kisiklik kezéből a diadal -, mégis abban a házban fogták el Athost, a Sírásók utcájában.

- Talán nem látogathatja meg egymást két jó barát? Nem barátkozhat századom egyik testőre Des Essarts úr századának egyik gárdistájával?

- Ha gyanús házban barátkoznak, nem.

- Igen, Tréville - szólt a király -, az a ház gyanús.

- Valóban nem tudtam, Felség. De ha egyebütt bármily gyanús, az a része, melyben D'Artagnan úr lakik, gyanú fölött áll, erre mérget veszek; mert arról kezeskedem, Felség, hogy, amint D'Artagnan úr hangoztatja, nála hűségesebb szolgája nincs Felségednek, őszintébb tisztelője nincs a bíboros úrnak.

- Nem ez a D'Artagnan sebezte meg egyszer Jussacot abban a kellemetlen összecsapásban, a Sarutlan Karmeliták kolostoránál? - kérdezte a király, és a bíborosra pillantott, aki elpirult dühében.

- De igen, és másnap Bernajoux-t. Igen, nagyon jól emlékszik Felséged.

- Mit határozunk tehát? - kérdezte a király.

- Ez nem annyira rajtam, mint Felségeden áll - felelt a bíboros -, én inkább a bűnösségre szavazok.

- Én pedig ellene - szólt Tréville. - Azonban Őfelségének vannak bírái, döntsenek azok.

- Úgy van - mondta a király -, terjesszük az ügyet a bíróság elé: mondjanak ítéletet, az a dolguk.

- Csakhogy igen szomorú - mondta Tréville -, hogy a mai sötét napokban a legtisztább élet s a makulátlan erény sem óvja meg az embert a gyalázattól és az üldöztetéstől. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy a hadsereg igen rossz néven veszi, ha rendőri ügyek miatt ilyen kurtán-furcsán bánnak el vele.

A kifejezés túlságosan elevenbe talált, de Tréville úrnak éppen ez volt a célja; jól tudta, mit akar. Robbanást akart, mert ha az akna robban, villanása szétoszlatja a sötétet.

- Rendőri ügyek! - kiáltott fel a király Tréville úr kifejezésén lovagolva - rendőri ügyek! Hogy érti ezt, uram? Törődjön csak a testőreivel, ne üsse bele mindenbe az orrát. Ha készpénznek venné valaki, amit beszél, azt hihetné, Franciaország léte forog kockán, ha egy testőrt véletlenül lecsuknak! Lecsukatok én tizet is, a keservét! százat is; ha kell az egész századot! és egy pisszenést sem akarok!

- Ha testőreim gyanúsak Felségednek - szólalt meg Tréville -, akkor bűnösek; én pedig készségesen máris visszaadom Felséged kezébe a kardom, mert percig sem kétséges, hogy a bíboros úr katonáim után ellenem is csakhamar vádat emel, akkor pedig jobb, ha önként bevonulok a börtönbe Athos úrhoz, akit már lecsukattak, és D'Artagnan úrhoz, akit nemsokára nyilván éppen úgy lecsuknak.

- Gascogne-i róka, elhallgat-e már? - kérdezte a király.

- Felség - válaszolta Tréville semmivel sem kevésbé emelt hangon -, kérem kegyes intézkedését, hogy vagy bocsássák szabadon, vagy állítsák bíróság elé a testőrömet.

- Bíróság elé kerül - szólt a bíboros.

- Nagyon helyes! Akkor legalább engedélyt kérhetek Őfelségétől, hogy a perben védője lehessek.

A király el akarta kerülni a botrányt.

- Feltéve, hogy Őeminenciájának nincsenek különleges, személyi természetű ellenvetései.

A bíboros látta, merrefelé tart a király, tehát önként megelőzte:

- Bocsánat, felség - mondta -, ha Felséged azt hiszi, hogy elfogult bíró vagyok, én visszalépek.

- Szóval - folytatta a király -, megesküszik-e atyámra, hogy Athos úr a palotájában volt a történtek alatt, és semmi szerepet nem játszott a dologban?

- Felséged dicső emlékezetű atyjára és Felségedre, akinél senkit a világon jobban nem szeretek és nem tisztelek, megesküszöm!

- Kérem Felségedet - szólalt meg a bíboros -, kegyeskedjék fontolóra venni, hogy soha nem deríthetjük ki, mi az igazság, ha ilyen könnyen szabadon eresztjük a foglyot.

- Athos úr mindig rendelkezésünkre áll - mondta Tréville úr -, és válaszol a tollforgatók kérdéseire. Bíboros úr nyugodt lehet, nem szökik meg; azért én kezeskedem.

- Persze hogy nem - szólt a király -, ahogy Tréville úr mondja, mindig rendelkezésünkre áll. Egyébiránt - tette hozzá halkabbra fogva a hangját, és kérlelő pillantást vetve Őeminenciájára -, jobb, ha azt hiszik, hogy biztonságban vannak: ez a helyes politika.

XIII. Lajos és a politika - gondolta Richelieu, és elmosolyodott.

- Intézkedjék, Felség - szólalt meg aztán -, a kegyelmezés joga Felségedé.

- Megkegyelmezni csak a bűnösnek lehet - vitázott Tréville, mert azt akarta, hogy az utolsó szó az övé legyen -, az én testőröm pedig ártatlan. Tehát nem kegyelmet, hanem igazságot kérek Felségedtől.

- Azt mondják, a For-l'Évêque-ben van? - kérdezte a király.

- Úgy van, Felség, titokban hurcolták oda, magánzárkában tartják, mint egy utolsó gonosztevőt.

- Ej, ördög vigye el! - dörmögött a király - mit tegyünk?

- Hagyjuk jóvá a szabadonbocsátást, és érjük be ennyivel - válaszolt a bíboros -, Felségeddel együtt én is azt hiszem, hogy Tréville úr kezessége bőségesen elegendő.

Tréville tisztelettel meghajolt, öröme azonban nem volt teljesen híján a félelemnek; jobb szerette volna, ha a bíboros konokul ellenkezik, mint hogy ilyen hirtelen beadja a derekát.

A király aláírta a parancsot a szabadlábra helyezésről, Tréville pedig tüstént magával vitte.

Amidőn éppen kilépett az ajtón, a bíboros barátságosan rámosolygott, és így szólt a királyhoz:

- Tökéletes a megértés a testőrségben a parancsnokok és a legénység közt, Felség; a szolgálatnak ez igen hasznos, nekünk pedig mindnyájunknak igen megtisztelő.

- Ez az ember sosem fogy ki a fondorkodásból - gondolta Tréville -: az utolsó szó mindig az övé. Azonban jó lesz sietni, mert a király a következő pillanatban mást gondolhat; és alapjában véve sokkal nehezebb visszacsukni a Bastille-ba vagy a For-l'Évêque-be azt, aki egyszer kiszabadult, mint lakat alatt tartani azt, akit egyszer becsuktak.

Tréville úr diadalmasan vonult be a For-l'Évêque-be, és kiszabadította testőrét, akit egy percre sem hagyott cserbe közönyös nyugalma.

D'Artagnant pedig, amikor első ízben viszontlátta, így szólította meg:

- Ezt jól megúszta, most kapta vissza a kölcsönt, amiért megdöfte Jussacot. És amíg Bernajoux-ért tartozik, nem is alhat nyugodtan.

Tréville úrnak egyébként minden oka megvolt rá, hogy tartson a bíborostól és várja a folytatást, mert alig húzta be maga után az ajtót, Őeminenciája a következőképpen fordult a királyhoz:

- Most pedig, ha Felségednek is úgy tetszik, komolyabban beszélgethetünk; most már négyszemközt vagyunk. Felség, Buckingham herceg Párizsban töltött öt napot, csupán ma reggel távozott.

 

SÉGUIER FŐPECSÉTŐR, AKÁRCSAK HAJDANÁN,
TÖBB ÍZBEN A HARANGKÖTÉL UTÁN NYÚL

E néhány szó leírhatatlan hatást váltott ki a királyban. Hol elsápadt, hol nekivörösödött, a bíboros pedig egyetlen pillantással fölmérhette, hogy egy csapásra visszahódította az imént feladott területet.

- Buckingham herceg Párizsban! - kiáltott fel. - Mit keresett itt?

- Minden bizonnyal szövetkezni jött Felséged ellenségeivel, a hugenottákkal meg a spanyolokkal.

- Nem, istenemre nem! Azért jött, hogy Chevreuse és Longueville asszonnyal meg a Condékkal ármányt szőjön a becsületem ellen.

- Ó, Felség, micsoda gondolat, a királyné igazán erényes, és főként fölöttébb szereti Felségedet.

- Az asszony gyenge nádszál, bíboros úr - szólt a király -, és hogy mennyire szeret, arról megvan a véleményem.

- Én mégis úgy hiszem - mondta a bíboros -, hogy Buckingham herceget kizárólag politikai tervei vezették Párizsba.

- Én pedig bizonyosra veszem, hogy másvalami vezette, bíboros úr; a királyné pedig reszkessen, ha vétkezett!

- Tulajdonképpen - felelt a bíboros -, jóllehet fölöttébb ellenemre van, hogy a hitvesi hűtlenség gondolata megforduljon fejemben, Felséged mégis gondolkodóba ejt: Felséged parancsa szerint több ízben kihallgattam Lannoy asszonyt, és tőle tudom, hogy tegnap éjszaka a Felséges asszony igen sokáig virrasztott, ma reggel sokáig sírt, és egész napját írással töltötte.

- Igen - mondta a király -, minden bizonnyal neki írt. Bíboros úr, látni akarom a királyné papírjait.

- De hogyan vegyük el tőle, Felség? Úgy hiszem, sem Felséged, sem én nem vállalkozhatunk erre a feladatra.

- Ej, hát Ancre marsall feleségével hogyan csináltuk? - kiáltott fel a király féktelen haragjában - átkutattuk a szekrényeit, s a végén őt magát is megmotoztuk.

- Ancre marsallné csupán egy firenzei szédelgő volt, semmi más, Felséges magasztos hitvese pedig Ausztriai Anna, Franciaország királynéja, a világ egyik leghatalmasabb fejedelemasszonya.

- Annyival is bűnösebb, bíboros úr! Minél jobban megfeledkezik magas helyzetéről, annál mélyebbre süllyed. Különben is rég elhatároztam, hogy véget vetek ennek a sok apró-cseprő politikai és szerelmi intrikának. Egy bizonyos La Porte is van a királyné környezetében...

- Őszintén be kell vallanom, úgy hiszem, ő a főkolompos - mondta a bíboros.

- Szóval, Eminenciád is azt hiszi, akár csak én, hogy megcsal a királyné? - kérdezte a király.

- Ismételni szeretném Felségednek: azt hiszem, a királyné ármányt sző királyának hatalma ellen, de hogy becsületére törne, azt egy szóval se mondanám.

- Higgye el, mindkettő kockán forog; a királyné nem szeret, azt mondom; mást szeret, azt mondom; ezt a gyalázatos Buckinghamet szereti! Miért nem fogatta el, amíg Párizsban volt?

- Elfogatni a herceget! Elfogatni I. Károly főminiszterét! Felség, hova gondol! Micsoda botrány! Micsoda szörnyű botrány, ha közben, amiben rendületlenül kételkedem, kiderült volna, hogy Felséged gyanakvása nem egészen alaptalan! Micsoda jóvátehetetlen botrány!

- Nem ártott volna neki, ha egyszer ilyen csavargó, martalóc módon...

XIII. Lajos elhallgatott; maga is megrémült attól, ami kis híján kiszaladt a száján; Richelieu pedig hiába leste-várta a szót, mellyel a király adós maradt.

- Nem ártott volna?...

- Semmi, semmi - mondta a király. - Remélem, mialatt Párizsban volt, percre sem vesztette szem elől?

- Nem, Felség.

- Hol lakott?

- A Hárfa utca 75. sz. alatt.

- Hol van az?

- A Luxembourg palota mellett.

- És bizonyos abban, hogy nem találkozott a királynéval?

- Azt hiszem Felség, a királyné nem szegi meg hitvesi kötelességeit.

- De kapcsolatban voltak egymással; a királyné neki írt egész nap; bíboros úr, szükségem van azokra a levelekre!

- Csakhogy, Felség...

- Bíboros úr, akarom, bármi áron!

- Legyen szabad mindazonáltal megjegyeznem...

- Szóval most már cserbenhagy a bíborosom is; folytonosan keresztezi minden szándékomat! Szóval Eminenciád is egy húron pendül a spanyolokkal és angolokkal, a királynéval meg Chevreuse asszonnyal?

- Felség - sóhajtott fel a bíboros -, úgy véltem, nem férhet hozzám efféle gyanú.

- Bíboros úr, amit mondtam, megmondtam: látni akarom a leveleket.

- Csak egy módon lehet.

- Mégpedig?

- Séguier főpecsétőr urat kell megbízni a feladattal. Az ügy teljes egészében az ő hatáskörébe tartozik.

- Küldjenek érte azonnal!

- Azt hiszem Felség, éppen nálam van; üzentem érte, hogy nézzen be hozzám, s amikor idejöttem a Louvre-ba, intézkedtem, várjon rám, ha közben megérkezik.

- Hívassák ide azonnal.

- Felséged parancsát máris teljesítjük; de...

- De?

- De a királyné megtagadhatja a parancs teljesítését.

- Nekem?

- Igen, ha nem tudja, hogy a parancs a királytól származik.

- Nos, magam közlöm vele, hogy ne legyenek kétségei.

- Kérem Felségedet, ne feledje, hogy megtettem, ami rajtam állt, hogy a szakításnak elejét vegyem.

- Rendben van bíboros, tudom, hogy igen engedékeny, talán a kelleténél is engedékenyebb a királyné iránt; erről még beszélgetünk adandó alkalommal, előre figyelmeztetem.

- Amikor csak Felséged óhajtja; én mindig büszke és boldog leszek, hogy feláldozhatom magam, mert mindennél fontosabbnak tartom a megértést Felséged és a királyné között.

- Helyes, Eminenciás uram, helyes; de addig is kéretem a főpecsétőrt: én meg megyek a királynéhoz.

Azzal XIII. Lajos kinyitotta a közbülső ajtót, és megindult a folyosón, mely lakosztályából Ausztriai Annához vezetett.

A királyné szobájában volt, körülötte udvarhölgyei, Guitaut, Sablé, Montbazon és Guéménée asszony. Spanyol komornája, doña Estefana, aki Madridból jött vele, az egyik sarokban tartózkodott. Guéménée asszony felolvasott, és mindenki figyelmesen hallgatta, kivéve a királynét; ő éppen azért rendezte ezt a felolvasást, hogy a hallgatás leplébe burkolózva, annál nyugodtabban szőhesse gondolatait.

Szomorkás gondolatok voltak, jóllehet a távozó szerelem kihunyó fénye derengett rajtuk aranyos sugárral. Ausztriai Anna rég elvesztette férje bizalmát, a bíboros gyűlöletétől nem volt maradása; Richelieu soha nem bocsátotta meg, hogy elhárította gyengéd próbálkozását; az anyakirályné példája lebegett szeme előtt: őt is egy életen át gyötörte ez a gyűlölet, ámbátor, ha a kor emlékiratainak hihetünk, Medici Mária már-már hajlott rá, hogy olyan érzelmekkel forduljon a bíboros felé, amit az Ausztriai Annától végül is mindegyre hiába várt. Ausztriai Anna végignézte, mint hullanak el körülötte leghűbb emberei, legközelebbi hívei, legkedvesebb pártfogoltjai. Olyan volt, mint némely boldogtalanok, a végzet hordozói; ha megérintett valamit, annak pusztulás lett a sorsa; barátsága baljós jeladás volt, üldözés járt érte. Chevreuse asszonyt és Vernet asszonyt száműzték, és La Porte sem titkolhatta úrnője előtt, hogy bármely pillanatban fogságba vethetik.

Egészen elmerült sötét gondolatainak feneketlen mélységeibe, amikor feltárult szobájának ajtaja, és belépett a király.

A felolvasó hölgy rögtön elhallgatott, valamennyien felálltak; mélységes csönd támadt.

A király ügyet sem vetett az udvariasság előírásaira; minden teketória nélkül megállt a királyné előtt.

- Asszonyom - szólalt meg feldúltan -, hamarosan felkeresi a főpecsétőr, és közli kegyeddel utasításaimat.

A szerencsétlen királynét, amúgy is folyvást válással, számkivetéssel, sőt bírói hercehurcával fenyegették; most elsápadt pirosítója alatt, és nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

- Mit keres nálam a főpecsétőr, Felség? Mi lehet a mondanivalója, hogy nem hallhatom Felségedtől személyesen?

A király válasz nélkül sarkon fordult, és Guitaut úr, a gárdakapitány csaknem azonnal jelentette is a főpecsétőr érkezését.

Mire a főpecsétőr megjelent, a király egy másik ajtón már eltávozott.

A főpecsétőr mosolyogva-pironkodva lépett be. Valószínűleg találkozunk még vele történetünkben, tehát nem árt, ha olvasóink most nyomban megismerik.

A főpecsétőr mulatságos férfiú volt. Des Ruches le Masle, a Notre-Dame székesegyház kanonokja, azelőtt a bíboros titkára ajánlotta be Őeminenciája bizalmába. A bíboros meg is ajándékozta bizalmával, és nem bánta meg.

Sok história keringett róla; lássuk az egyiket.

Zivataros ifjúság után bevonult az egyik kolostorba, hogy legalább némi kis időre vezekeljen ifjúkori túlkapásaiért.

De alig vonult be szegény vezeklő a megszentelt falak közé, alig csapódott be mögötte a kapu, máris nyomon követték szenvedélyei; hiába menekült; egyre-másra ostromolták. Erre megvallotta nyomorúságát a perjelnek, és az, hogy tőle telhetőleg menedéket nyújtson neki, azt tanácsolta, markolja meg a harangkötelet, valahányszor rátámad a sátán, a kísértő, és húzza, kongassa teljes erejéből. A harangzúgás jelzi majd a barátoknak, hogy a kísértő szorongatja egyik testvérüket, s az egész kolostor imádkozni fog érte.

A leendő főpecsétőrnek tetszett a tanács. A barátok imádságainak légióját fordította szembe a gonosszal, az ördögöt azonban nem gyerekjáték kipenderíteni onnan, ahová egyszer befészkelődött: minél sűrűbben hullott tehát fejére az átok, annál sűrűbben záporozta ő is a kisértést, így aztán éjjel-nappal zengett-zúgott a harang, egyre hirdetve, milyen lángoló vággyal áhítozza a vezeklő, hogy teste dölyfét megalázzák.

Szegény barátoknak pillanatra sem volt maradásuk. Egyebet sem tettek egész nap, mint fel-le sétáltak a kápolnába vezető lépcsőn; éjszaka nem volt elég a kompletórium, hajnalban a matutinum; ezen túl is legalább tízszer ugráltak ki ágyukból, és cellájuk kövére borulva imádkoztak.

Arról hallgat a fáma, ki unt rá előbb, az ördög-e vagy a barátok; elég az hozzá, hogy a vezeklő három hónap múlva ismét kinn járt a világban, azt rebesgették, nála veszettebb ördögöt nem hordott még hátán a föld.

Midőn a kolostorból eltávozott, jogi pályára lépett: bírósági tanácselnök lett nagybátyja helyén, beállt a bíboros hívei közé - ez is mutatja, hogy ugyancsak volt sütnivalója -, szívvel-lélekkel kiszolgálta, a bíboros gyűlöletét az anyakirályné ellen, bosszúhadjáratát Ausztriai Anna ellen; könyörtelenségre biztatta a Chalais-ügy bíráit, támogatta Laffemas úrnak, Franciaország főkincstárnokának próbálkozásait, végül pedig a bíboros jól megszolgált bizalmának maradéktalan birtokában neki jutott osztályrészül az a sajátos megbízatás, amelynek végrehajtására most a királyné szobájában megjelent.

A királyné még előbbi helyén állt, mikor a főpecsétőr belépett, alig pillantotta meg azonban Ausztriai Anna, nyomban visszaült karosszékébe, intett udvarhölgyeinek, foglaljanak helyet párnáikon és zsámolyaikon, majd fejedelmi gőggel megszólalt:

- Mit óhajt, uram, mi célból jelent meg itt?

- A király nevében és a Felségedet megillető legteljesebb tisztelettel tüzetesen át kell vizsgálnom Felséged papírjait.

- Hogyan uram! Átvizsgálni az én papírjaimat... ez méltatlan dolog!

- Bocsánatért esedezem, felséges asszonyom, de a jelen pillanatban csupán a király eszköze vagyok. Nem épp az imént távozott innen Őfelsége, és nem ő maga kérte-e Felségedet, szíveskedjék fogadni engem?

- Akkor hát kutasson, uram; úgy látszik, bűnös személy vagyok; Estefana, adja oda asztalaim és fiókjaim kulcsait.

A főpecsétőr a forma kedvéért átvizsgálta a bútorokat, de jól tudta, hogy a királyné nem rejtegetheti ilyen helyen a nap folyamán írt fontos levelet.

Midőn már hússzor kinyitotta és becsukta a szekrény fiókjait, nem tehetett mást, bármennyire habozott is, igen, nem tehetett mást, mint hogy levonja a tanulságokat, és megmotozza a királynét. Odalépett hát Ausztriai Annához, és habozva, ugyancsak nagy zavarban kijelentette:

- Most pedig, nincs más hátra, rá kell térnem a legfőbb motozásra.

- Éspedig? - kérdezte a királyné, mert nem értette, jobban mondva nem akarta megérteni, miről van szó.

- Őfelsége biztosra veszi, hogy Felséged a mai napon levelet írt; tudja, hogy a levelet még nem küldték el. Sem Felséged asztalában, sem szekrényében nem találtam rá, márpedig ez a levél itt van valahol.

- Királynéjára merészel kezet emelni? - szólt Ausztriai Anna, és termete egész magasában kiegyenesedett, miközben szinte fenyegető pillantást vetett a főpecsétőrre.

- Királyom hű alattvalója vagyok, asszonyom, teljesíteni fogom, amit Őfelsége parancsol.

- Persze! - válaszolt Ausztriai Anna. - Jól kiszolgálják Őfelségét a bíboros úr spionjai. Igen, ma levelet írtam, s a levél még nem ment el. Itt van a levél.

Azzal szép kezét ingvállához emelte.

- Adja hát ide a levelet, felséges asszonyom - mondta a főpecsétőr.

- Csupán a királynak adom át, uram - szólt Anna.

- Ha a király azt óhajtotta volna, hogy személyesen kapja meg a levelet, asszonyom, saját maga kérte volna. Azonban, ismétlem, engem bízott meg azzal, hogy elkérjem, és ha nem adja ide, asszonyom...

- Ha nem adom?

- Akkor magam veszem el, erre is van felhatalmazásom.

- Micsoda, mit jelentsen ez?

- Hogy megbízatásom igen széleskörű, asszonyom, és módomban áll, hogy ha kell, a gyanús papírokat Felséged személyén is felkutassam.

- Gyalázat! - kiáltott fel a királyné.

- Tehát, asszonyom, kérem, kegyeskedjék megkönnyíteni feladatomat.

- Aljas erőszak amit csinál, remélem tudja, uram?

- Bocsásson meg, asszonyom, ez a király parancsa.

- Nem tűrhetem, nem, nem! Inkább meghalok! - kiáltotta a királyné, mert lázadozott benne a spanyol és osztrák szenvedély.

A főpecsétőr mélyen meghajolt; félreismerhetetlen eltökéltségén látszott, hogy tapodtat sem kíván hátrálni, és végrehajtja feladatát, mintha csak hóhérlegény volna a kínzókamrában; azután odalépett Ausztriai Annához, akinek szeméből nyomban kiperdült a könny, a tehetetlen harag könnye.

A királyné, mint mondottuk, igen szép asszony volt.

Igen kényes feladat állt tehát a főpecsétőr előtt, mert a királyt oly messzire ragadta a féltékenység Buckinghammel szemben, hogy már senkire nem volt féltékeny.

Séguier főpecsétőr feltehetőleg ugyancsak szívesen nyúlt volna e pillanatban a vészharang kötele után, de nem találta; nem habozott hát tovább, s mivel a királyné bevallotta, hová rejtette a papírt, kinyújtotta érte a kezét.

Ausztriai Anna elsápadt, mint a halál és hátralépett; hogy össze ne roskadjon, bal kezével a háta mögött levő asztalra támaszkodott, jobbjával pedig előhúzott a kebeléből egy papírlapot, és átnyújtotta a főpecsétőrnek.

- Fogja uram, ez az a levél - kiáltott fel remegő, meg-megcsukló hangon -, vigye hát, és ne lássam gyűlölt személyét.

A főpecsétőr szinte remegett izgalmában, ami egészen érthető; átvette a levelet, földig bókolt és eltávozott.

Alig zárult be mögötte az ajtó, a királyné félájultan omlott hölgyei karjába.

A főpecsétőr a királyhoz sietett a levéllel, egy szót sem olvasott el belőle. A király reszkető kézzel nyúlt utána, címzést keresett, de nem talált, lassan kibontotta, s amikor az első szavakból megértette, hogy a spanyol királyhoz szól, rohanvást végigolvasta.

A bíboros elleni támadás terve volt az egész. A királyné arra biztatta bátyját és az osztrák császárt, akiket sértett Richelieu politikája - hisz a bíboros szüntelen azon mesterkedett, hogy az Ausztriai Házat aláaknázza -, színleg üzenjenek hadat Franciaországnak, és a bíboros menesztését tűzzék ki a béke feltételéül; szerelemről azonban egyetlen szó sem volt a levélben.

A király egészen felderült, és megkérdezte, a Louvre-ban van-e még a bíboros. Azt a választ kapta, hogy Őeminenciája a dolgozószobában várja őfelsége parancsát.

A király nyomban felkereste.

- Nos, herceg - szólította meg -, igaza volt, én tévedtem; csupa politika az egész cselszövés; itt van a levél, tessék: egyetlen szó sincs benne szerelemről. Viszont Eminenciád személyéről annál inkább.

A bíboros átvette a levelet, és a legnagyobb figyelemmel végigolvasta; amikor a végére ért, újra elolvasta.

- Lám Felség! - mondta - most legalább látja, meddig jutottak ellenségeim; két háborúval fenyegetik Felségedet, ha engem el nem bocsát. Felséged helyében - őszintén beszélek - meghátrálnék ily hatalmas nyomás előtt, magam pedig igazán boldog volnék, ha visszavonulhatnék az államügyektől.

- Ugyan, herceg, miket beszél?

- Azt, Felség, hogy felőrli egészségemet a kimerítő küzdelem és a szüntelen résen állás. Azt, hogy minden valószínűség szerint nem győzöm majd erővel La Rochelle ostromának fáradalmait, és jobb, ha Felséged Condé vagy Bassompierre úrra bízza ezt a feladatot; csinálják ők, vagy bárki más vitéz kapitány, és nem én, aki egyházi ember vagyok, és folytonosan cserben kell hagynom hivatásomat, hogy olyasmivel foglalkozzam, amihez szikrát sem értek. Felséged is jobban járna így idebenn, hírneve is jobban öregbedne a külországok előtt.

- Bíboros úr - szólt a király -, ne féljen, nagyon jól megértem a gondjait. Aki benne van ebben a levélben, mind meglakol érdeme szerint: a királyné sem kivétel.

- Egy szót sem erről, Felség! Ments isten, hogy miattam bármi kellemetlenség érje a királynét! Mindig ellenségei közé számított, holott Felséged a megmondhatója, hogy mindig szívvel-lélekkel az ő pártján álltam, még Felséged ellenében is. Persze ha Felséged becsületén ejtene csorbát, akkor, nem tagadom, én mondanám ki először a szót: "Nincs kegyelem, Felség, a bűnért bűnhődnie kell!" De szerencsére erre semmi ok, Felséged épp most bizonyosodott meg róla újólag.

- Úgy van, bíboros úr - felelt a király -, mint mindig, most is igaza van, ámde a királyné mégiscsak rászolgált haragomra.

- Inkább Felséged szolgált rá az övére, és nagyon megérteném, ha mélyen sértve érezné magát: Felséged túl szigorú volt vele szemben!...

- Ezután is mindig így bánok ellenségeimmel, herceg, és Eminenciád ellenségeivel is; nem riadok meg a rangjuktól, és nem félek, hogy keménységem veszélybe sodor.

- A királyné az én ellenségem, de nem Felségedé; sőt éppen ellenkezőleg: hűséges, engedelmes kifogástalan hitves; engedje meg hát Felséged, hogy pártjára keljek.

- Nem bánom, ha megalázkodik előttem, és ő kezdi a közeledést.

- Éppen ellenkezőleg, Felséged járjon elöl jó példával; Felséged követte el a hibát, amikor meggyanúsította a királynét.

- Hogy én közeledjem először! - szólt a király - soha!

- Kérve kérem Felségedet.

- De mi módon kezdhetem én a közeledést!

- Olyas valamivel, ami a királynénak örömet szerez.

- Mégpedig?

- Adjon bált Felséged; Felséged tudja, mennyire szeret táncolni a királyné; mérget veszek rá, hogy ilyen figyelmességtől menten elfelejti haragját.

- Jól tudja bíboros úr, nem kedvelek minden társas szórakozást.

- Annyival is hálásabb lesz a királyné, mert tudja, hogy Felséged nem szenvedheti ezt a szórakozást; az alkalom különben arra is jó lesz, hogy a Felséges asszony viselhesse a gyémánt zsinórhegyeket, melyeket névnapjára kapott Felségedtől, s eddig még egyszer sem használhatott.

- Meglátjuk, bíboros úr, meglátjuk - válaszolt a király, mert alig várta, hogy összebékülhessen hitvesével; egészen felderítette, hogy a királyné olyasmiben vétkes, amitől neki a feje sem fáj, és ártatlan abban, aminél jobban semmitől sem félt. - Meglátjuk, de szavamra, Eminenciád túlságosan is nagylelkű.

- Felség - szólt a bíboros -, a szigorúság a miniszterek dolga, a nagylelkűség királyi erény: éljen vele Felség, meglátja javára válik.

És a bíboros mélyen meghajolt - hallotta, hogy éppen tizenegyet üt a falióra -, engedelmet kért a királytól a távozásra, és azt kérte, békítse meg a királynéval.

Ausztriai Anna szemrehányásokra számított a levél elkobzása után, és ugyancsak elcsodálkozott, amikor másnap azt tapasztalta, hogy a király közeledni igyekszik. Első indulatában elzárkózott; asszonyi önérzetét és királynői méltóságát oly kegyetlenül megtiporták, hogy nem térhetett magához egykönnyen az első megrázkódtatásból; udvarhölgyei tanácsára azonban végül is úgy tett, mint aki már kezd felejteni. A király felhasználta az engedékenység pillanatát, és közölte vele, hogy hamarosan estélyt rendez.

Szegény Ausztriai Annának oly ritkán volt része efféle mulatságban, hogy amint hírét vette, a sértődésnek árnyéka sem maradt meg, ha nem is szívében, legalábbis viselkedésén; a bíboros tehát jól számított. Ausztriai Anna megkérdezte, melyik napon lesz a mulatság, a király azonban azzal válaszolt, ezt még meg kell beszélnie a bíborossal.

Napról napra faggatta is Richelieu-t, mikor lesz a mulatság, a bíboros pedig húzta-halasztotta a határozott választ; mindig talált valami ürügyet.

Tíz nap múlt el így.

Nyolc nappal az imént ábrázolt jelenet után a bíboros Londonból keltezett levelet kapott; néhány sor volt mindössze az egész:

Megszereztem, de nincs pénzem, s így Londont nem hagyhatom el; küldjön utánam ötszáz aranyat; ha megkaptam, négy-öt nap múlva Párizsban leszek.

A király aznap is előállt szokott kérdésével, amikor a bíboros megkapta a levelet.

Richelieu az ujján számolt, és halkan így dörmögött:

- Négy-öt nappal a pénz vétele után megérkezik, azt mondja; négy-öt nap kell a pénznek, hogy odaérjen, négy-öt nap neki, hogy Párizsba jöjjön; ez összesen tíz nap; számítsuk hozzá a kedvezőtlen szelet, a véletlenek szeszélyét, a női gyengeséget, és mondjuk, hogy tizenkét nap.

- Nos, hercegem! - kérdezte a király - végzett a számítgatással?

- Végeztem, Felség; ma szeptember huszadika: városatyáink október harmadikán mulatságot rendeznek. Ez éppen jó lesz nekünk, mert Felséged nem kelti azt a látszatot, hogy megalázkodik a királyné előtt.

Aztán hozzátette:

- Igaz is, Felség: ne feledjen szólni a Felséges asszonynak egy nappal a mulatság előtt, hogy szeretné látni ujjasának zsinórjain a gyémánt zsinórhegyeket.

 

BONACIEUX ÚR ÉS NEJE

A bíboros másodízben emlegette a királynak a gyémánt zsinórhegyeket. XIII. Lajosnak szöget ütött a fejébe ez a nyomatékos beszéd, és valami rejtélyt kezdett gyanítani a kérdés mögött.

A bíboros rendőrsége még nem mérkőzhetett tökéletességében a modern rendőrséggel, bár csakugyan kitűnő volt; a király nemegyszer szinte megalázónak érezte, hogy Richelieu még nála is jobban tudja, mi történik az ő háza táján. Abban reménykedett hát, hogy ha elbeszélget Ausztriai Annával, némileg tisztábban láthat egy s más dologban és olyan titokról értesül, amely akár tud róla a bíboros, akár nem, tetemesen megnöveli tekintélyét minisztere szemében.

Felkereste hát a királynét, és szokása szerint most is környezete ellen fordult fenyegetéseivel. Ausztriai Anna lehorgasztotta fejét, szótlanul várta, hogy elvonuljon a zivatar, s remélte, majd csak vége szakad a szóáradatnak; XIII. Lajos azonban nem így képzelte; vitát akart, hogy kipattanjon egy fényt adó szikra, mert szentül hitte, hogy a bíboros valamilyen hátsó gondolatot rejteget, és szokása szerint valami iszonyú meglepetést tartogat. Szívós vádaskodása el is érte célját.

- De Felség! - fakadt ki Ausztriai Anna, amikor már torkig volt a homályos támadásokkal - mért nem mondja meg nyíltan, mi nyomja a szívét! Mit követtem el? Mondja hát, mit vétettem én? Lehetetlen, hogy csupán bátyámhoz írt levelem váltja ki ezt a hangoskodást.

A nyílt támadásra a király nem tudott mit válaszolni; úgy gondolta, itt az alkalom: előadja kérdését, bár csak a mulatság előtti napon kellett volna megemlítenie.

- Asszonyom - szólt felségesen -, hamarosan bál lesz a városházán; azt akarom, derék városatyáink iránti tiszteletből öltse fel ünnepi öltözékét, és legfőbb ékessége a tizenkét gyémánt zsinórhegy legyen, melyeket névnapjára kapott tőlem. Ez a válaszom.

Iszonyú válasz. Ausztriai Anna azt hitte, XIII. Lajos mindent tud, és hosszú, hét-nyolcnapos színlelésére a bíboros vette rá - úgysem volt idegen tőle az ilyesmi. Arca falfehér lett, csodás szépségű karjával, mely most mintha viaszból lett volna, egy konzolra támaszkodott, rémült pillantással meredt a királyra, és egy hangot sem válaszolt.

- Megértette, asszonyom? - kérdezte a király, és az utolsó cseppig kiélvezte a királyné rémületének gyönyörűségét, bár nem sejtette az okát.

- Megértettem, Felség - hebegte a királyné.

- Eljön a bálra?

- El.

- A gyémánt zsinórhegyekkel?

- Igen.

Ha lehet, a királyné még jobban elsápadt; a király észrevette, és jellegzetes gonosz, hideg kegyetlenséggel élvezte.

- Akkor meg is egyeztünk - szólalt meg aztán -, csak ennyit akartam mondani.

- De melyik napon lesz a bál? - kérdezte Ausztriai Anna.

XIII. Lajos ösztönösen megérezte, hogy nem felelhet a kérdésre; a királynő elhaló hangja felkeltette figyelmét.

- Hamarosan, asszonyom - felelte -, a dátumra azonban nem emlékszem, majd megkérdezem a bíborostól.

- Szóval a bíborostól származik a mulatság gondolata? - kiáltott fel a királyné.

- Tőle, asszonyom - felelt csodálkozva a király -, de miért?

- Ő kérte meg Felségedet, hogy a gyémánt zsinórhegyekkel hívjon meg a bálra?

- Azaz, hogy...

- Ő volt, Felség, igen ő!

- Ej, mit számít, hogy ő vagy én? Vagy halálos bűn ez a meghívás?

- Nem, Felség.

- Tehát eljön?

- El, Felség.

- Rendben van - szólt távozóban a király - rendben van, számítok rá.

A királyné térdet hajtott, nem annyira az etikett szerint, hanem úgy érezte, megcsuklik a térde. A király remek kedvében volt.

- Végem van - suttogta a királyné -, végem, mert a bíboros mindent tud, ő tartja kezében a királyt, a király még semmit sem tud, de hamarosan minden kiderül. Végem van! Istenem! Istenem! Istenem!

Egy párnára térdepelt, vonagló karjait homlokára fonta és imádkozott.

Csakugyan, kétségbeejtő volt a helyzet. Buckingham Londonban, Chevreuse asszony Tours-ban. A királynét sokkal jobban szemmel tartották, mint valaha, és úgy érezte, udvarhölgyei közt van az áruló, csak azt nem tudja, ki. La Porte a lábát sem tehette ki a Louvre-ból; szegény nő a világon senkiben nem bízhatott.

Farkasszemet nézett a veszéllyel, átérezte nagy magányát, és zokogott.

- Hát én már semmit nem tehetek Felségedért? - szólalt meg hirtelen egy hang; csupa szelídség volt, csupa szánalom.

A királyné villámgyorsan hátrafordult, mert a hang csengését nem lehetett félreérteni: ilyen hangon csak jó barát beszél.

Csakugyan: a csinos Bonacieux-né jelent meg a királyné lakosztályának egyik ajtajában; egy fülkében rakosgatta a ruhát és fehérneműt, amikor a király belépett; már nem távozhatott, s így mindent végighallgatott.

Amikor a királyné észrevette, hogy meglesték, éleset sikoltott, mert zavarában nem ismerte fel azonnal, hogy az a fiatalasszony áll előtte, akit La Porte ajánlott bizalmába.

- Nincs mitől félnie, asszonyom - szólt a fiatal nő, és maga is sírt, és kezét tördelte: annyira átérezte a királyné izgalmait -, szívvel-lélekkel Felségedé vagyok, és bármily távol esem is Felségedtől, bármily alantas is a helyzetem, azt hiszem, módját lelem, hogy eloszlassam Felséged aggodalmait.

- Maga! Nagy Isten! Maga! - kiáltott fel a királyné - nézzen hát rám, nézzen a szemembe. Árulók vesznek körül; megbízhatom-e magában?

- Ó, asszonyom! - kiáltott fel a fiatal nő, és térdre hullott - lelkem üdvösségére; örömest meghalnék Felségedért!

A szív legmélyéből fakadt ez a hang is, akárcsak az előbbi; nem, ez nem lehet tévedés.

- Igen - folytatta Bonacieux-né -, igen sok itt az áruló, de a Szűzanya szent nevére esküszöm, nincs nálam őszintébb híve Felségednek. Hallottam, hogy a király a gyémánt zsinórhegyeket kéri; ugye Buckingham hercegnek adta, asszonyom? Kis rózsafa kazettában voltak, nemde? A hóna alatt tartotta a herceg? Vagy tévedek? Nem az volt?

- Jaj, Istenem! Istenem! - sírdogált a királyné, és foga is vacogott rémületében.

- Nos, asszonyom! - folytatta Bonacieux-né - vissza kell szerezni a zsinórhegyeket.

- Vissza, vissza! - kiáltott fel a királyné - de hogyan? Mit tegyünk?

- El kell küldenünk a herceghez valakit.

- De kit?... kit?... hát megbízhatok én valakiben?

- Bízzék bennem, asszonyom; tüntessen ki bizalmával királyném, én majd találok hírvivőt!

- De írni kell neki!

- Igen, igen! Írni kell. Egy sor Felségedtől, és rajta: Felséged magánpecsétje.

- De halálos ítéletem az az egy sor; az az egy sor a válás, a számkivetés!

- Ha aljas kézbe kerül, igen! Én azonban jótállok, érte, hogy az az egy sor a kellő helyre jut.

- Jaj Istenem! Kezébe kell adnom az életemet, tisztességemet, becsületemet, mást nem tehetek!

- Igen, asszonyom, igen! Mást nem tehet; és én úgy megőrzöm, mint a szemem világát!

- De hogyan? Legalább azt mondja meg.

- Férjemet két-három nappal ezelőtt szabadlábra helyezték; még eddig nem is találkoztam vele. Derék, becsületes ember, nem gyűlöl, nem szeret senkit. Ő megteszi, amire kérem: ha azt mondom neki, utazzon el, ő nekivág az útnak; nem kérdezi, mit visz, átadja Felséged levelét, azt sem tudja majd, hogy Felséged írta; elviszi a megadott címre.

A királyné szenvedélyesen, hevesen mindkét kezével megragadta a fiatalasszony kezét, szemébe nézett, mintha a szíve mélyén akarna olvasni, s amikor látta, hogy a szép szeme csupa őszinteség, gyengéden megcsókolta.

- Tedd meg - kiáltott fel -, és megmented az életemet, a becsületemet!

- Felséged túloz, hiszen boldog vagyok, hogy szolgálhatom; Felséged nem szorul rá, hogy megmentsem életét és becsületét: hiszen csupán álnok cselszövők áldozata.

- Igaz gyermekem - igaz - szól a királyné -, helyesen beszélsz.

- Kérem hát azt a levelet, asszonyom, sürget az idő.

A királyné egy kis asztalkához sietett, tintát, papírt és tollat talált rajta; írt két sort, pecsétjével lezárta a levelet, és átadta Bonacieux-nénak.

- Azonban - mondta azután -, ne feledkezzünk meg egy fontos dologról.

- Mi az, asszonyom?

- A pénz.

Bonacieux-né elpirult.

- Persze, igaz - szólalt meg -, bevallom Felségednek, a férjemnek...

- A férjednek nincsen pénze, azt akarod mondani.

- De igen, pénze van, csakhogy igen fukar, ez az egy hibája. Ez azonban ne aggassza Felségedet, megtaláljuk a módját.

- Őszintén szólva nekem sincs - folytatta a királyné (s akik Motteville asszony emlékiratait olvasták, nem is furcsállják válaszát) -, de várj.

Ausztriai Anna ékszeres ládikójához sietett.

- Tessék - szólt a fiatalasszonyhoz -, itt ez a gyűrű; azt mondják, igen sokat ér; bátyám adta, a spanyol király; személyes tulajdonom, szabadon rendelkezem vele. Tedd el, tedd pénzzé, a férjed pedig azonnal induljon.

- Egy órán belül teljesül parancsa, asszonyom.

- Ugye látod, mi a címzés? - tette hozzá a királyné, és oly halkan beszélt, hogy alig lehetett szavait megérteni. - Buckingham herceg őlordsága, London.

- Saját kezébe jut el a levél.

- Köszönöm, gyermekem, köszönöm nemes szív! - kiáltott fel Ausztriai Anna.

Bonacieux-né megcsókolta a királyné kezét, fűzőjébe dugta a papirost, és elsuhant, mint egy könnyű röptű kismadár.

Tíz perc múlva otthon volt; ahogyan a királynénak említette, mióta kiszabadult, nem látta férjét; nem tudta, mennyire megváltozott Bonacieux felfogása a bíborosról. Azóta még tovább fejlesztette ezt a változást Rochefort gróf, aki két-három ízben is meglátogatta a rőföst, és a legmelegebb barátságba keveredett vele; nem sok fáradságába került, hogy elhitesse Bonacieux-vel: felesége elrablásának nem volt semmi bűnös indoka, csupán a politikai előrelátás követelte így.

Az asszony egyedül találta Bonacieux urat; szegény ember nagy kínnal-keservvel éppen akkor szedegette rendbe lakását; csaknem valamennyi bútorát összetörték, kis híján minden szekrényét kiürítették, mert az igazságszolgáltatás nem tartozik ama három dolog közé, amely Salamon király szerint csöndben távozik, és nem hagy nyomot maga után. Még a szolgáló is elmenekült a házból, amikor gazdáját elfogták. A szegény leányzót úgy elfogta a rémület, hogy meg sem állt, míg Párizsból szülőföldjére, Burgundiába nem érkezett.

Alighogy hazatért, a derék rőfös nyomban elmondta feleségének szerencsés kiszabadulását; az asszony viszonzásképpen kijelentette, hogy nagyon örül neki, és mihelyt egy szabad félórácskát elcsíphet szolgálatából, ezt teljes egészében arra fordítja, hogy felkeresi férjét otthonában. A félórácska öt napig váratott magára, s ezt egyéb körülmények között kissé sokallta volna Bonacieux mester, ám amióta látogatóban volt a bíborosnál, s amióta Rochefort gróf őhozzá járt látogatóba, ugyancsak volt min elmélkednie. Amint tudjuk, semmi nem tölti ki úgy az időt, mint az elmélkedés.

Tegyük még hozzá, hogy Bonacieux elmélkedései során felettébb rózsás színben látta a világot. Rochefort "kedves Bonacieux barátomnak" szólította, és folyton azt húzta a fülébe, hogy a bíboros rendkívül nagyra becsüli. A rőfös máris úgy érezte, elindult a nagyság és gazdagság felé.

Persze Bonacieux-né sem fecsérelte idejét, ő azonban, valljuk meg, nem szőtt nagyravágyó terveket; gondolatai akarva, akaratlan egyre csak azt a csinos és vakmerő fiatalembert rajzották körül, aki oly lángoló szerelmesnek mutatkozott, Bonacieux-né tizennyolc esztendős volt, amikor férjhez adták; férje baráti körén kívül nem volt más társasága, Bonacieux urat pedig az Isten sem arra teremtette, hogy ábrándjaikba foglalják az asszonyok, főként, ha érzelmeik túlemelkednek társadalmi helyzetükön. Bonacieux-nén nem fogott az alantas csábítás, ám a nemesi cím varázsa, főképp ebben az időben, szinte ellenállhatatlan volt a polgárságra, D'Artagnan pedig nem csupán nemesi címet, hanem gárdista zubbonyt is viselt, s a hölgyek ennél csupán a testőruniformist értékelték magasabbra. Igen, amint mondtuk, D'Artagnan szép volt, fiatal, kalandvágyó; ha udvarolt, látszott rajta, hogy szerelmes, és szomjazik a szerelemre. Ennyi varázserő szinte sok is, félannyi is elég lett volna, hogy egy huszonhárom éves fiatalasszony fejét elcsavarja, Bonacieux-né pedig épp ekkoriban töltötte életének e boldog esztendejét.

A két házastárs több mint egy hete nem találkozott; közben igen jelentős események zajlottak le életükben, most azonban mégis meglehetősen gondterhelten látták viszont egymást; persze Bonacieux úr ennek ellenére igaz örömet mutatott, és tárt karokkal fogadta feleségét.

Bonacieux-né csókra tartotta homlokát.

- Beszélgessünk egy kicsit - szólt urához.

- Tessék? - ámuldozott Bonacieux.

- Jól hallotta, rendkívül fontos mondanivalóm van.

- Hát jó, nekem is van egy-két fontos kérdeznivalóm. Hogy is állunk például azzal a megszöktetéssel?

- E pillanatban nem ez a legfontosabb - felelte Bonacieux-né.

- Hát mi? Talán az én elfogatásom?

- Arról még aznap értesültem; azonban, kedves uram, tudtam, hogy ártatlan, hogy nem kapható semmiféle cselszövésre, és nem tud semmiről, ami kínos helyzetbe hozhatná, sem saját magát, sem bárki mást, ezért nem tulajdonítottam nagyobb fontosságot a dolognak.

- Igazán kedves, hogy nem vette szívére, asszonyom - felelte Bonacieux, és megsértődött, amiért felesége ily közönyös. - Azt is tudja talán, hogy a Bastille egyik zárkájában sínylődtem egy teljes napot és egy éjszakát?

- Egy nap és egy éj nem a világ; ne vesztegessük hát a szót fogságára, beszéljünk most arról, mi a célja jövetelemnek.

- Úgy! Mi a célja jövetelének. Talán csak nem az, hogy látni kívánja az urát, akivel egy hete nem találkozhatott? - kérdezte vérig sértve a rőfös.

- De igen az is, meg egyéb is.

- Beszéljen!

- Rendkívül fontos dologban jöttem: egész jövendő helyzetünk ettől függ, úgy lehet.

- Kedves Bonacieux-né asszony, amióta nem találkoztunk, helyzetünk ugyancsak megváltozott; azt sem csodálnám, ha néhány hónap múlva sokan irigyelnének bennünket.

- Én is így gondolom, főképpen ha teljesíti, amire utasítani akarom.

- Engem?

- Igen, magát. Szent és jó cselekedet vár magára, uram, ami egyben nem kevés pénzt is hoz a házhoz.

Bonacieux-né tudta, hogy férje gyengéjére tapint, ha pénzt emleget.

De aki egyszer tíz percet beszélt Richelieu bíborossal, gyökerestül megváltozik, ha százszor rőfös is.

- Nem kevés pénzt! - ismételte Bonacieux, és lebiggyesztette ajkát.

- Bizony!

- Mégis, körülbelül mennyit?

- Talán ezer aranyat is.

- Szóval amire kér, igen komoly dolog?

- Igen komoly.

- Éspedig?

- Azonnal útnak indul; egy papírt kap tőlem, semmi áron ki nem adja a kezéből, és személyesen a címzettnek adja át.

- Hová kell mennem?

- Londonba.

- Nekem! Londonba! Ej, asszonyom, ne bolondozzon: semmi dolgom Londonban.

- De valakinek fontos, hogy odamenjen.

- Ki az a valaki? Figyelmeztetem, hogy nem ugrom vakon a kútba, és nemcsak arra vagyok kíváncsi, mire vállalkozom, hanem arra is, kinek a kedvéért.

- Egy magas személyiség küldöttje lesz, egy másik magas személyiség várja; s a jutalom minden várakozást felülmúl; ennél többet nem ígérhetek.

- Cselszövés! Megint újabb cselszövés! Köszönöm, most már nem csal tőrbe, a bíboros úr felnyitotta a szemem.

- A bíboros - kiáltott fel Bonacieux-né -, maga látta a bíborost?

- Ő hivatott - felelte büszkén a rőfös.

- És maga engedelmeskedett! Ó, meggondolatlanság!

- Megvallom, jobbról-balról egy-egy őr fogott közre, nem sok választásom volt, megyek, vagy nem megyek. Az is igaz, hogy akkoriban még nem ismertem Őeminenciáját, s ezért őszintén örültem volna, ha mellőzhetem ezt a látogatást.

- Csak nem bántalmazta? Megfenyegette?

- Nem; kezet nyújtott és barátjának nevezett... Barátjának! Érti, asszonyom?... Velem barátkozik a nagy bíboros!

- A nagy bíboros!

- Nem illeti meg talán ez a cím?

- Felőlem megilletheti, egy azonban bizonyos: a miniszterek dicsősége múlandó, s aki eladja magát egy miniszternek, az esztelen; az ő hatalma fölött magasabb hatalom áll, s ez nem egy-egy ember szeszélye, hanem az eseményeknek ilyen vagy olyan kimenetelére támaszkodik: az ilyen hatalmat kell szolgálni.

- Asszonyom, nagyon fájlalom, én azonban más hatalmat nem ismerek, csupán a nagy emberét, akit szolgálni szerencsés lehetek.

- Maga a bíborost szolgálja?

- Úgy van, asszonyom, és mivel szolgálom, nem tűrhetem, hogy kegyed az állam biztonságát veszélyeztető cselszövényekbe keveredjen, és összeszűrje a levet egy olyan asszonnyal, aki nem francia, s akiben spanyol szív dobog. Szerencsére helyén áll a nagy bíboros, tekintete éberen figyel, és a szívek mélyére lát.

Bonacieux szó szerint idézte Rochefort gróf egyik mondatát, a szegény asszony azonban, aki számított férjére, és ebben a reményben kezeskedett érte a királynénak, most mégis megborzongott; megdöbbenve eszmélt rá, micsoda veszedelem torkából menekült meg, és mennyire tehetetlen.

De jól ismerte férje gyengeségét, és főként kapzsiságát, s ezért nem adta fel a reményt, hogy megnyerje céljainak.

- Úgy! Szóval bíborospárti az úr! - kiáltott fel - úgy! Azoknak a pártjára áll, akik bántalmazzák feleségét, és sértegetik a királynét!

- Az egyén érdeke eltörpül a közérdek előtt. Én azok pártján vagyok, akik oltalmazzák az államot! - szavalta Bonacieux.

Ezt a mondatot is Rochefort gróftól leste el, és élt az alkalommal, hogy feltálalja.

- Állam! Állam! Tudja is maga, mi az! - szólt Bonacieux-né, és vállat vont. - Maradjon meg egyszerű polgárnak, ne agyaskodjon, arra tartson, amerről a legtöbb hasznot remélheti.

- Haha! - mondta Bonacieux, s egy degeszre tömött zacskót fricskázott meg az ujjával; a zacskó tartama ezüstös csengést hallatott - hát ehhez mit szól, nyelvelő asszonyság?

- Honnan származik ez a pénz?

- Nem sejti?

- A bíborostól?

- Tőle és barátomtól, Rochefort gróftól.

- Rochefort gróf! De hisz ő rabolt el!

- Meglehet.

- És maga pénzt fogad el tőle?

- Nem maga mondta, kedvesem, hogy csak politika volt az a szöktetés?

- De azért raboltak el, hogy eláruljam úrnőmet, hogy kínzásokkal olyan vallomást csikarjanak ki belőlem, mely felséges királyném becsületét, sőt talán életét is kockára tehette volna.

- A maga felséges királynéja álnok spanyol nő, asszonyom - folytatta Bonacieux -, s a bíboros nagyon helyesen cselekszik.

- Uram - szólt a fiatalasszony -, tudtam, hogy gyáva, fösvény és idétlen, de nem tudtam, hogy becstelen is!

- De asszonyom - felelt Bonacieux, aki még sosem látta dühösnek a feleségét és visszarettent a hitvesi kirobbanástól -, asszonyom, miket beszél?

- Azt, hogy maga gyalázatos! - folytatta Bonacieux-né, midőn látta, hogy ismét egy kissé férje fölé kerekedik. - Fuj! Maga politizál, maga! És ráadásul a bíboros oldalán! Fuj! Testét-lelkét az ördögnek adja, hogy pénzt szerezzen.

- Nem az ördögnek, a bíborosnak.

- Mindegy! - kiáltott fel a fiatalasszony. - Richelieu maga a sátán.

- Hallgasson asszonyom, hallgasson, nehogy meghallja valaki!

- Helyes, igaza van; kisül a szemem a gyávasága miatt.

- De mondja meg hát végre, mit akar tőlem?

- Mondtam már: induljon útnak azonnal, és teljesítse becsülettel a megbízatást, mellyel kitüntetem. Ha megteszi, megbocsátok, mindent elfelejtek, sőt - azzal kezét nyújtotta - ismét elnyeri barátságomat.

Bonacieux fösvény volt és gyáva féreg, feleségét azonban szerette: egészen elérzékenyült. Ötvenéves férfi nem duzzog sokáig huszonhárom éves asszonyra. Bonacieux-né észrevette, hogy férje habozik.

- Nos, hogyan határoz? - kérdezte.

- De gondolja meg, hogy mit kíván tőlem, édes angyalom! London messze van Párizstól, igen messze, a megbízatás pedig talán nem is veszélytelen.

- Annyi baj legyen; kerülje a veszélyt!

- Hát jó, kedves Bonacieux-né - szólt a rőfös -, kimondom kereken: félek a cselszövéstől, nem vállalom. Én már tudom, mi az a Bastille. Brrr! Rémséges! Ha csak rágondolok is, borsódzik a hátam. Kínpaddal fenyegettek. Tudja, mi a kínpad? Faéket vernek a lába húsába, míg el nem törik a csontja! Nem és nem! Nem, megyek. Hej! Az áldóját! miért nem megy maga? Most látom, hogy mind mai napig megtévesztett a viselkedése: maga nem asszony, maga férfi, megveszekedett fenegyerek!

- Maga meg vénasszony, nyavalyás banya, tökkelütött fajankó. Maga gyáva nyúl. Hát csak annyit mondok: ha nem indul tüstént, a királyné parancsára lefogatom, és hiába fél a Bastille-tól, oda csukatom.

Bonacieux egészen elmerült gondolataiba: fontolgatta-latolgatta magában, ki rettentőbb, ha haragszik a bíboros vagy a királyné. De erősen a bíboros haragja felé billent a mérleg.

- Hát csak csukasson le a királyné - szólalt meg -, én majd őeminenciájához folyamodom.

Bonacieux-né menten belátta, hogy messzibb ment a kelleténél, és megdöbbent, hogy így kiadta magát. Egy pillanatig iszonyodva jártatta szemét a férfi korlátolt ábrázatán: könyörtelen elszánás tükröződött azon, az ostobák gyávasága.

- Hát rendben van! - szólalt meg az asszony. - Lehet, hogy végeredményben igaza van: a férfiak mégiscsak jobban értenek a politikához, maga pedig különösen, hisz már a bíborossal is beszélgetett. De azért mégiscsak szomorú - tette hozzá -, hogy azt hittem, a férjem szeret, és számíthatok rá, ő pedig ilyen szívtelen hozzám, és nem teljesíti pillanatnyi szeszélyemet.

- Az ám, de ki tudja, mire vezet az ilyen szeszély - mondta Bonacieux úr diadalmasan -, én pedig lépre nem megyek!

- Hát jó, nem is kérem tovább - sóhajtott fel a fiatalasszony -, ne beszéljünk többet erről.

- Legalább annyit mondana meg, mi dolgom volna Londonban - folytatta Bonacieux, mert ha későn is, eszébe jutott Rochefort figyelmeztetése: igyekezzen kiszedni feleségéből a titkait.

- Nem lényeges - mondta a fiatalasszony, és most ösztönös bizalmatlanság fogta el -, semmiség az egész, asszonyi szeszély, valami bevásárlás. De sokat lehetett volna keresni rajta.

Minél jobban védekezett azonban a fiatalasszony, annál inkább gyökeret vert Bonacieux fejében a gondolat, hogy felesége fontos titkot rejteget előle. El is határozta, hogy nyomban Rochefort grófhoz siet, és elmondja, hogy a királyné hírvivőt akar küldeni Londonba.

- Bocsásson meg, kedves Bonacieux-né, ha, itt hagyom - mondta -, nem tudtam, hogy meglátogat, és megbeszéltem egyik barátommal, hogy találkozunk; de hamarosan visszajövök, s ha van fél perc ideje, várjon meg, kérem; nem sok időt töltök a barátommal, máris itt vagyok, és elkísérem a Louvre-ba; amúgy is későre jár.

- Köszönöm, uram - válaszolt Bonacieux-né -, aki nem talpig férfi, attól nem fogadok el semmiféle szolgálatot; visszatalálok én a Louvre-ba egyedül is.

- Ahogy parancsolja, asszonyom - felelt a kiérdemesült rőfös. - Remélem, hamarosan láthatom.

- Hamarosan; remélem, a jövő héten lesz némi szabad időm; ránk is fér; dolgainkat meglehetősen összekavarták, legfőbb ideje, hogy rendet teremtsünk.

- Nagyon helyes; várni fogom. Azért nem haragszik?

- Ugyan! Egy csöppet sem.

- Szóval a viszontlátásra?

- Hamarosan.

Bonacieux kezet csókolt feleségének, aztán elsietett.

- Hát - mondta Bonacieux-né, amint férje becsapta a kaput, és ő magára maradt -, egyéb sem hiányzott, mint hogy "megbíborosodjon" ez az ökör! Én meg felelősséget vállaltam érte, ígéretet tettem drága jó királynémnak... Jaj, istenem, istenem! Azt hiszi majd, én is csak spion vagyok! No, Bonacieux uram! Valami nagyon sose szerettem, de most már egyenesen gyűlölöm. Megkeserüli ezt még, tudom istenem!

Alig ejtette ki e szavakat, koppantást hallott feje fölött a mennyezeten. Föltekintett: egy hang kiáltott le hozzá a padlón keresztül:

- Édes asszonyom, nyissa ki a bejáró kiskapuját, azonnal ott leszek.


Jegyzetek

1. A Rózsa regénye a franciák leghíresebb középkori regénye. Szerzője Guillaume de Lorris, 1236 körül írta művét. Ezt, a regény első felét, 1275 körül szatirikusabb társadalombíráló hangon folytatta a Meung városából való Jean Clopinel: a Rózsa regénye második felének írójára céloz Dumas. [VISSZA]

2. Amint tudjuk, a milady kifejezés csak a családnévvel együtt, és ezt követően használatos. Mi azonban úgy találtuk a kéziratban, és nem érezzük magunkat feljogosítva, hogy eltérjünk tőle (Dumas jegyzete.) [VISSZA]

3. Mindenkinél gyengébb. [VISSZA]

4. A francia királyság idején a hóhér csuklyás, álarcos, földig érő talárt viselt. (A ford.) [VISSZA]

5. Papi zsolozsmakönyv, amelyből naponta előírt imádságokat kell elmondaniuk. [VISSZA]

6. Kazuista az olyan teológus, aki az erkölcstan egyes kérdéseivel (casus) foglalkozik. [VISSZA]

7. A tett elkövetése közben rajtakapni. [VISSZA]




Kezdőlap Előre