Madách Imre
(1823. jan. 21. - 1864. okt. 5.)

Madách Imre fotója

A származás

Madách Imre Alsósztregován született 1823. január 21-én. (ma: Dolná Strehová, Szlovákia) Itt írta Az ember tragédiáját 1859. február 17. és 1860. március 26. között. Majd 1864. október 5-én itt halt meg.

"Alsó- és Felsősztregova, tót falu Nógrád vármegyében, egy völgyben, 60 házzal, 314 evangélikus, 76 katolikus, 4 református, 3 zsidó lakos, régi nagyszerű [nagyméretű] evangélikus és újabb katolikus templommal. Határa 3007 hold; földje agyagos, néhol köves, néhol vadvizes, hegyes és vízmosásos. Legjobban termi a rozsot, zabot, burgonyát, veres lóherét, rétjei néhol háromszor kaszálhatók; a juhtenyésztés virágzó. A határt és az egész völgyet a Sztregova patakja hasítja, mely itt 2 malmot forgat. Nevezetes itt egy régi erősség, mely a Madách nemzetség ősi laka. Bírja a falut a Madách család, kinek itt szép laka, alatta nagy kertje, gyümölcsöse és üvegháza van."

(Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára,
Pest 1851)

A Madách-család a XII. századig tudta visszavezetni a családfáját; volt rajta középkori vitéz, törökverő hős, kuruc főtiszt. De számon tartottak költőt is: Madách Gáspárt a 17. századból. A rokoni kapcsolatok Zrínyi Miklósig terjedtek.

A liberális ifjú

1834-ben Madách Imréné Majthényi Anna özvegyen maradt öt gyermekével és négy vármegyében fekvő, kb. 6000 holdas birtokával. Fiait előbb otthon, majd Pesten iskoláztatta. A legidősebbtől, Imrétől várta el, hogy királyi hivatalnoki vagy vármegyei karriert fusson be családja javára.

1837-ben Madách Imre meg is kezdi egyetemi tanulmányait.

Anyjához írott levelei tanúsítják, hogy szinte szülői felelősséggel ügyel még két öccsére is. Az anyai szigor dacára előfizetője lett a legjelentősebb liberális folyóiratnak, az Athenaeumnak. Megismerkedett a radikális fiatalok nézeteivel. Lónyay Etelka volt Madách első múzsája. Szerelmes versei 1840-ben Lant-virágok címen jelentek meg kötetben.

Alsósztregova látképe Balogh Károly akvarellje

Pesti egyetemi éveinek romló egészsége vetett véget: Madách 1840 őszén már nem tért vissza az egyetemre, záróvizsgáit Alsósztregováról felutazva tette le, ügyvédi oklevelét 1842 őszén kapta meg. Előbb aljegyző, majd táblabíró lett, de mindenképpen érzi, hogy Pesten szerzett jogi ismeretei és liberális szemlélete ütközik a vármegye feudális elmaradottságával.

Válságán: betegségén, újabb szerelmi bánatán és kétségein felülemelkedve, megyei politikussá vált. Barátjával, Szontagh Pállal együtt a modern polgári közigazgatás híve volt. Rokonszenvezett Eötvös és Szalay centralista körével. A fiatal Madách részt vett a megyei közéletben, felszólalt a megyegyűléseken. Timon álnéven "törvényhatósági dolgokról" írt a Pesti Hírlapban. Sajtóvitákban vett részt, Kossuthtal szimpatizált Széchenyivel szemben, és felkereste a pozsonyi országgyűlést is.

1844-ben a megyeszékhelyhez, Balassagyarmathoz közelebb eső kisebb családi birtokra, Csesztvére költözött át. Ide vitte 1845-ben feleségét, Fráter Erzsébetet is. (A kúria ma Irodalmi Emlékmúzeum, Magyarország egyetlen Madách-emlékhelye.)

A csesztvei kúria, a házasévek helyszíne (1845-1853)

Anyai és baráti intés ellenére nősült, talán lázadásképpen a konzervatív szemlélet ellen, mindazonáltal nincs okunk kételkedni az első házasévek boldogságában. Családjának élt, de továbbra is közéleti ember maradt. 

A forradalomban és a szabadságharcban

A csesztvei udvarházban gyűltek össze a szabadelvű ellenzék tagjai. A gyakran betegeskedő Madách Imrét a megye 1846-ban megválasztotta főbiztosává. A tisztséget hajdan apja is viselte. Feladata békeidőben a megyében állomásozó katonaság ellátása volt. 1848-tól ennél lényegesen több, a nemzetőrség felszerelése és ellátása. Ezt a funkciót lényegében a szabadságharc bukásáig ellátta. Visszautasította az összbirodalmi gondolatot, a függetlenség tekintetében radikális volt. 1847-ben így írt Szonthágh Pálnak: "Mindinkább erősödöm hitemben, hogy csak véres út vezetne a boldogsághoz, és a francia forradalom alatt is azok voltak a legbecsületesebb emberek, kik legtöbb vért ontottak."

Madách Imre nem mondható "a visszavonult remetének": betegsége ellenére részt vett a forradalomban és a szabadságharcban. Márciusban választmányi tag, júniusban választási biztos, 1848 júliusában pedig főbiztos, "beteges állapota mellett is magát elmenetelre felajánlván" a nógrádi nemzetőrséggel; a fegyveres szolgálat alól a vármegye mentette föl. Ősszel tagja volt az újoncozó bizottmánynak is. Szervező munkájával segítette a honvédek harcát. Míg 1849 februárjában a megyei tisztikar kényszeresküt tett Ferenc Józsefre, Madách Imre 1849 júniusában a cári intervenció ellen szervezte a népfelkelést.

Nógrád nemzetőrsége az orosz átvonulás után 1849. szeptember 29-én oszlatta fel önmagát. Fegyvereiket Madách sztregovai birtokán rejtették el.

Felgyülemlő élményanyag

A nemzet bukása mellett a családi tragédiák csak tovább növelték fájdalmát. 1849 augusztusában menekülés közben román parasztok verték agyon nővérét, Madách Máriát, unokaöccsét és sógorát, a sebesült honvédőrnagyot. 1849. szeptember 30-án Alsósztregován tüdőgyulladásban meghalt Pál öccse, haláláig Kossuth szolgálatában működött, mint futár.

Fráter Erzsébet (1827-1875)

Barátja, Szontágh Pál forradalmi szereplése miatt a bukás után kétévi várfogságot kapott. 1852-ben pedig Madách Imrét tartóztatták le, mert birtokán rejtegette Kossuth titkárát, Rákóczy Jánost. A pozsonyi börtönben elszenvedett büntetés és pesti internálás után egy évre térhetett haza Csesztvére. Az eljárást ellene 1854-ben szüntették meg, de 1857-ig csendőri megfigyelés alatt állt. Birtoka jövedelmét lefoglalták. Szenvedését csak tetézte házassági válsága. A hazatérő költő hű hitves helyett egy kacér és részben beteg idegzetű asszonyt talált otthonában. Elhidegültek egymástól Fráter Erzsébettel, és 1854 júliusában elváltak. Anyja átvette a gyermekei nevelését és a háztartás irányítását Alsósztregován.

Miközben élte a különcködő magányos vidéki földbirtokos életét, az önkényuralom éveiben is legközelebb Madáchhoz változatlanul Szontagh Pál állott, Horpács földesura.

A Tragédiát létrehozó első töprengés nyomait is barátjához írott levelei között leljük meg. 1857. február 7-i levél fogalmazványára írta: "... az emberi természet sohasem tagadta meg magát, és Ádám a teremtés óta folyvást más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad a még gyarlóbb Évával oldalán."

Az egyéni élet kudarca és a nemzet sorsában is megélt keserű tapasztalat, a liberalizmus Európa-szerte tapasztalható teljes csődje a személyes keserűségen messze túlmutatva pár év alatt írói élményanyaggá sűrűsödik benne. 1859. február 17-én egy drámai költemény megírásához fog, amelyben - szinte lehetetlen írói feladatként - egyszerre szeretné bonckés alá venni a férfi és nő, a politikai eszmék és megvalósíthatóságuk viszonyát, mégpedig mindezt az egész emberiség történelmi útjának kozmikussá növelt távlataiba helyezve. S megszületik Az ember tragédiája.