XXI. FEJEZET.
Belső fejlődés.

Általános észrevételek. – A román országok. – Nagy-Britannia és Irország. – Németország. – Ausztria. – Magyarország. – Oroszország. – Észak-Amerika. – Khina.

Általános észrevételek.

A classikus felfogás a hajózásban, a távol eső vidékek lakóinak érintkezésében, terményeik kicserélésében, az ez által fejlesztett fényűzésben, élvvágyban és kincsszomjban látja az emberiségre zúduló bajoknak főforrását. «Mióta az indus az Araxes vizét issza, a perzsa a Rajnáét és Elbáét, a világ kizökkent régi kerékvágásából és mi sem maradt régi helyén». Hiába választotta el a bölcs istenség óczeánokkal a földrészeket, «a thessaliai fenyőfa egyesíti azokat és már a távoli tengereket is aggódva kell néznünk».³⁷⁹

Az aranygyapjú mondájának ez a költői és általánosító felfogása még inkább helyén van korunkban. A világforgalom nemcsak a legtávolabbi vidéket köti össze, hanem átalakította az egész emberiség belső életét. Az anyagi és szellemi közlekedésnek oly eszközei állanak rendelkezésére, minőkről még a római császárság kora sem álmodhatott. Nemcsak az áruk teszik meg a gőz és villám segítségével a föld körüli utat, hanem az eszmék is.

Legmagasabb szempontból tekintve az egyes államok viszonya ezen világforgalomhoz, belémerülésük és visszahatásuk, védekezésük és reá való hatásuk, korunknak történetileg legkiválóbb uralkodó vonása.

A mint a létért való küzdelem, a világpolitikának annyi technikai és hadi eszköz által kiélesített modern formája, úgy kell minden államnak a saját tűzhelyénél megvívnia a küzdelmet anyagi és szellemi munkája érvényesítéseért, történetileg megalakult erkölcse, műveltsége, egész egyénisége fenntartásáért, a kívülről minden felől rázúduló befolyások ellen.

Ezen befolyások közt különösen négy olyan, mely egyetemességével megbontja a nemzetek egységes belső szerkezetét, más czélokat jelölve ki, általánosabbakat a nemzetieknél: a világtermelés, melynek a nemzetközi tőke szolgál alapjául és ennek ellensúlya, a szintén nemzetközi munkásszervezet; a katholikus egyháznak, a pápaságnak megújuló világuralmi törekvése és vele szemben az encyklopédisták iskolájából fejlődött és a természettudományok roppant fellendítése által tudományosan is nagyra nőtt materialismus. A pénz és a munka új viszonyok közt végbemenő küzdelme mintegy kiegészíti a szélső hit és a szélső hitetlenség harczát.

Ezekből következik, hogy a középső árnyalatok elhalványulnak. Nagy tömegek mindig csak a szélsőségek után indulhatnak; a történetileg létrejött compromissumok megértéséhez műveltség is szükséges. Már pedig a világforgalom mindig maga után vonja a demokratiát, a sokaságnak a közéletbe való bevonását.

A román országok.

Francziaország története az, melyet e nemzetnek rationalistikus, a radikális megoldásokat követelő szelleme e korban is legdramatikusabbá, legáltalánosabb érdekűvé tett.

Párisban már az ostrom idején is nagy mértékű volt a proletariatus izgatottsága, melyet Trochu csak fegyveres hatalommal tartott féken. A nemzetőrség nagy része szélső republikánus érzelmű volt és 1871 márczius 15-én külön központi tanácsot alkotott, ellentétben a nemzetgyűlés többségével, melynek monarchista érzülete ismeretes volt. A nemzetgyűlés nagy többségében vidéki, «paraszt parlament», le akarja rázni a főváros uralmát, szerinte minden baj kútfejét és épen nem méltányolja a párisi népnek csak az imént tanúsított hős önfeláldozását. Hogy tőle függetlenül munkálhasson, Versaillesba tette át székhelyét. Ez pedig nemcsak büszkeségét sértette Párisnak, hanem érdekét is. Ehhez járult, hogy a nemzetőrség zsoldja megszűnt, a nemzetgyűlés pedig nem egyezett belé a tartozások és lakbérek fizetésének további halasztásába. A népesség nagy része így nyomorba jutva, kész zsákmánya lett az izgatásnak.

Midőn a kormány látva a veszélyt, el akarta vétetni a nemzetőrség ágyúját, a nép ellenállott és a katonákat visszaszorította, Thomas tábornokot megölte. Sok katona is hozzájuk állván, a felkelők elfoglalták a városházát és birtokba vették az egész várost. A kormány minden tisztviselőjével Versaillesba vonult vissza (1871 márcz. 18.).

Eddig mindig Páris és a városháza birtoka döntött Francziaország sorsa fölött. Thiers elhatározta, hogy nem enged. Azt a tervet akarta keresztülvinni, melyet 1848 februárban Lajos Fülöpnek ajánlott: Versaillesből akarta ostromolni és bevenni Párist.

A városházán megalakult a magát jakobinusnak nevező kormány. Ez a márczius 26-iki választással egészíti ki magát, a mely természetesen még szélsőbb elemek előtt nyitotta meg a városházát. Tagjai közt a régi, 48-iki forradalmárok mellett már az Internationale több tagja is helyet foglalt, köztük az óbudai Frankl Leo. A békítő kisérletek nem sikerültek. A jakobinusoknak kisérletei, hogy a többi nagy városban is hasonló mozgalmakat támaszszanak, kudarczot vallottak és így Thiers nem akart alkuba bocsátkozni a magára maradt, lázadó Párissal. Ez pedig épen a legfontosabb pontban eltért az igazi jakobinus hagyománytól. A rémuralom borzasztót mívelt, de legalább egyesítette a nemzetet a forradalom ellenségei ellen vitt borzasztó küzdelemben és benn az országban is fenntartotta és megerősitette az egységet. A communardok ellenben igy nevezték őket akkor szítanak polgárháborút, mikor a levert országnak legnagyobb szüksége van nyugalomra és mikor a porosz még ott áll Páris előtt és elfoglalva tartja annak keleti erősítéseit. Egyetlen alkotmányszervezete pedig (1871. ápril 20.) egész Francziaország feldarabolását javasolja, a mennyiben minden község autonom és csak a községek foederatiója alkotja az országot.

Páris készen állott; a commune minden állami készletre rátette kezét és behozta az általános katonakötelezettséget. Így már április 2-án támadásra mehetett át, midőn Thiersnek még alig volt serege. De a porosz fogságból visszatérő csapatokból csakhamar új sereg alakult, mely Mac Mahon vezetése alatt, Mont Valérien nagy erősségére támaszkodva, erélyesen folytatta a harczot. A commune túszok gyanánt elfogatja mindazokat, a kikről fel lehet tenni, hogy a «törvénytelen» versaillesi kormánynyal egyetértenek, papokat, tisztviselőket stb. és kijelenti, hogy hármat lövet közülök agyon minden egyes párisiért, kit az ellenség halálra itél. Thiers házát lerontatja s egyik tagjának, Courbet festőnek indítványára lerombolja a franczia gloire híres emlékét, Napoleon szobrát a Vendome terén. Alkotásra nem igen kerül a sor. A magánvagyont nem támadják meg, még a franczia bank 3 milliárdnyi kincsét sem foglalják le, csak megsarczolják. Ellenben a család törvényességét nem ismerik el.

Gambetta.
Healy festménye után

Midőn a kormány serege elfoglalta az issy-i erődöt és így közelinek látszott már a bukása, a commune többsége 1793-iki minta szerint «jólétbizottságot» választott és azt korlátlan hatalommal ruházta fel. A hatalom így Delescluze kezébe jutott, ki a végsőig vitt ellenállásnak volt előharczosa. «Páris az övék legyen, vagy ne legyen» volt jelszavuk. Máj. 21-től 28-ig tartott az utczai harcz, a felkelés teljes leveréséig. A communardok felgyújtották városuk legszebb emlékeit: a Tuileriákat, a városházát, a törvényszék palotáját; így valósítva meg rettenetes fenyegetésöket. A harcz közepett pedig Raoul Rigault főügyész sorban agyonlövette a túszokat, köztük az érseket. Nero szörnyűségeit még felülmulta a világ első városának félrevezetett csőcseléke.

Borzasztó, de érthető volt a győztes sereg bosszúállása is. A fegyverrel ellenállókat, vagy «petroleur»-öket, gyújtogatókat, azonnal agyonlőtték. A többi fölött haditörvényszék itélt. Nem úgy bántak a communardokkal mint politikai ellenféllel, hanem mint rablókkal. Még kegyelemszámba ment, hogy közülök vagy kilenczezret Új-Caledoniába deportáltak.

Ez volt a nemzeti reconstructió munkájának borzasztó bevezetése. De a nemzetet most is megmenti szorgalma és műveltsége, és Thiersben oly vezetőre talál, ki legalkalmasabb a «borzasztó év» nyomainak elenyésztetésére. A közhitel nem rendült meg, Thiers pénzt talált az 5 milliárdnyi hadi kárpótlás kifizetésére és így a német occupatió mindig kisebb területre szorult. 1873 nyarán «a haza földje szabad volt». Igaz, hogy körülbelül évi 800.000,000 franckal kellett évenkint emelni az adókat. Még a gyufát és a papirost is megadóztatták.

Mindez azonban nagy rázkódások közt ment végbe, melyeket a végleges kormányforma kérdése okozott. Thiers, maga régi orléanista, leginkább a mérsékelt köztársaság felé hajlik, de régi előszeretetét nem tagadja meg. 1872-ben az Orleans család visszakapja javait: kétszeres ajándék akkor, midőn a milliárdok fizetése oly nagy terhet zúdított az államra. A republikánusok, Gambetta vezetése alatt, szükségesnek tartották ugyan Thiers kormányát átmenetül, de nem biztak benne teljesen és külön politikát űztek. 1871. aug. 31-én Thierst a köztársaság elnökének czímével ruházták föl, de a kormány tényeiért nemcsak az elnöktől kinevezett ministereket tették felelőssé, hanem magát az elnököt is. Thiers leginkább a két középpárttal, a mérsékelt orléanistákkal és a hozzá hasonló mérsékelt republikánusokkal kormányzott és kijelentette, hogy a köztársaság conservativ lesz, vagy nem lesz.

A pénzügyi reformokon kivül a hadsereget is új alapokra helyezte. Most már elfogadták az általános védkötelezettséget. Az önkormányzat fejlesztése czéljából 1871-ben megadták az összes községeknek, a kerületi székhelyeket kivéve, a maire választásának jogát. A départementokban pedig választott tanácsot rendeztek be, hogy a helyi hatóságokba bevigyék az autonomiát.

A köztársasági elv gyors terjedése azzal a veszélylyel fenyegette a monarchistákat, hogy többségük a pótválasztások által csakhamar kisebbséggé válik. Hogy uralmukat az ország ellenére is állandósítsák, Thierst el kellett tenniök útjokból. Már 1872-ben kimondták, hogy az elnök maga is képviselő, nem vehet részt a vitában, így akarván csökkenteni személyes befolyását. 1873 elején megbuktatták a képviselőház republicanus elnökét, Grévyt, és Buffet-t választották helyébe, 1873 május 23-án Broglie herczeg indítványt tett, hogy a kormánynak határozottan conservativ politikája legyen. Még az este elfogadták Thiérs lemondását és Mac Mahon tábornagyot választották meg elnöknek.

A reactio diadalát nyomban követte a királyság visszaállításának kisérlete. A többség megvolt, hogy király is lehessen, a párisi gróf, Lajos Fülöp unokája, meglátogatta a chambordi grófot Frohsdorfban. X. Károly unokája lesz V. Henrik név alatt király és utóda nem lévén, az Orléansok követik. A király majd alkotmányt ad, körülbelől az 1814-ki Charte szellemében. Párisban már király fogadására készültek, midőn az öreg chambordi gróf elvhűsége véget vetett az egész cselszövénynek. 1873 okt. 27-ki levelében kijelentette, hogy nem válhat meg a fehér zászlótól, nagyatyja szentelt örökségétől és nem fogadhatja el a tricolort, a forradalom jelvényét. A forradalmat pedig még az orléanisták sem tagadhatták meg.

Így más megoldást kellett keresni. Mac Mahon egészen azonosította magát a conservativ érdekkel. Hogy uralmát állandósitsák, 1873 nov. 20-án a gyűlés hét évre kezébe adta a végrehajtó hatalmat. Egyuttal bizottságot küldött ki az alkotmányos törvények megvizsgálására. A kormány Broglie herczeggel az élén most már nyiltan reactionarius. A nagy város mind ostromállapotban van, szintúgy a départementok fele. A köztársasági érzelmű tisztviselőket elbocsátották és helyökbe a papok pártfogoltjai léptek.

A köztársasági párt most már egységesen veszi fel a küzdelmet és a választásoknál győzelmet arat. Gambetta lemondván szélső irányáról, Thiershez közeledik és az egész ország benne látja jövendő vezérét. Az alkotmányozó bizottság, noha alig volt benne republikánus, nem térhetett ki a szükség elől; mégis csak foglalkoznia kellett az alkotmány tervezetével. Ebben azonban kerüli a köztársaságnak még nevét is. De a nemzetgyűlés a conservativ Wallon indítványára 1875 elején egy szótöbbséggel a köztársaság elnökének nevezte az államfőt. Ezután elfogadták az egész alkotmányt, a mely szerint az elnökön kívül két kamara: a senatus és a képviselőház, kormányozza az államot. A monarchisták ellenében megszavazták az általános szavazó jogot is.

Broglie harczias kormánya megbukott. Mac Mahon a mérsékeltekkel próbált kormányozni. 1875 decz. 31-én széjjel ment a nemzetgyűlés; a következő választás a képviselőházban biztosította a republikánusok többségét, míg a senatusban egyensúlyban állott a két párt. A kormányt is mérsékelt republikánusok Dufaure és Jules Simon vezették. De 1877 május 16-án Mac Mahon egy Jules Simonhoz intézett levelében rosszallotta, hogy ministeriuma a képviselőházban nem ellenezte az oly törvények elfogadását, melyekért ő, az elnök, nem vállalhat felelősséget. A képviselőház bizalmat szavazott Jules Simonnak, de az mégis lemondott és az elnök még az nap ismét Broglie herczegre bizta a kormány vezetését.

Broglie herczeg.

Jules Simon.
Roll festménye után.

Még egy kisérletet tett tehát a reactio, hogy ha már elkerülhetetlen a köztársaság, legalább a monarchisták és papok uralkodjanak benne. A próbált választási eszközök alkalmazása után 1877 nyarán feloszlatták a képviselőházat, de a köztársaságiak egysége most is megtörte az ármányt. Noha Mac Mahon személyesen is beavatkozott a választási küzdelembe, hivatalos jelölteket is állított, a republikánusok okt. 11-én teljes diadalt arattak. A képviselőházba 336-an jutottak 208 conservativ ellen. Az elnök ragaszkodott Broglie kormányához, de midőn a képviselőház vizsgálatot indított ellene, el kellett őt bocsátani. Mivel másként az 1878-ik évi budgetet nem szavazták volna meg, az elnök utoljára is engedett, és kijelentette, hogy fenn fogja tartani az 1875-ben alapított parlamentáris respublicát. Csakugyan köztársasági ministerium alakult Dufaure alatt, de midőn az hozzálátott a tisztviselői kar «tisztításához», republikánus értelemben, az elnök ellenszegült és inkább lemondott (1879 jan. 30). Utódjául Grévyt választották meg.

Ekkor már nem csak a képviselőház köztársasági, hanem a senatus és a megyegyűlések többsége is. Napoleon Lajos herczegnek ezen időben történt halála utolsó reményétől is megfosztotta a Mac Mahon alatt nagyon előtérbe lépő bonapartista pártot.

1879 óta csakis a köztársasági pártokból veszi az elnök a kormányokat. Gambetta, mint a kamara elnöke, nagy befolyást gyakorol, noha csak 1881-ben alakít kormányt. Időközben már 1879-ben a nemzetgyűlés visszatér Párisba és amnestiát ad az elitélt communisták egy részének. Jules Ferry kormánya alatt megadta a gyülekezés jogát és felszabaditotta a sajtót. Az 1881-iki választás még erősebb többséget biztosított a köztársaságiaknak. Egyuttal azonban erőre kap köztük a radikális irány és a senatus eltörlését, a progressiv jövedelmi adó behozását, és az egyház elválasztását az államtól tüzi ki czéljául. Gambetta «nagy ministeriuma» csak néhány hónapig állott fenn. A hagyományos republikánus irigység csakhamar megbuktatta. A negyvennégy éves férfiu 1882 novemberben igazi franczia módon egy asszony miatt, vagy általa, megsebesült és decz. 31-én meghalt.

Örökségéért utódai, az opportunisták, harczoltak a radikálisok ellen, kik közt Clémenceau tünt ki ékesszólása s elvhűsége által. Az előbbiek közt különösen Jules Ferry vált ki, kinek 1883–85. két éven át sikerült kormányon maradnia és ki keményen fellépett a radikálisok ellen. Minthogy azonban az 1885-iki választásnál nagyon megerősödött a conservativ párt, republikánusok ismét egyesültek és a radikálisok Freycinet vezetése alatt együtt kormányoztak a mérsékeltekkel. Időközben Grévyt másodszor is megválasztották elnöknek, de midőn kitünt, hogy veje, Wilson képviselő közben járt a becsületrend eladásának üzletében, az ősz elnöknek, ki meg akarta menteni Wilsont, le kellett mondania (1887. nov. 30.). Utódja Ferry ellenében a komoly, becsületes, de jelentéktelen Sadi Carnot lett, a nagy Carnot unokája.

Mihelyt veszélye megszünt és uralomra jutott, a republikánus párt megszünt hódítani eszméivel. A köztársaság institutioi fennállanak, de a franczia nép előkelő társadalma szokásaiban mai napig is monarchikus, mivé hosszú története tette. A hadsereg, a nemzeti boszú reménye, minden párt beczézett kedvencze, de polgári elnöktől függ és a parlamenti pártviszályok rá sem maradhatnak hatás nélkül. Már pedig a parlamenti pálya sok emberre nézve nem hivatás, hanem kereset: érvényesülni akar benne, befolyáshoz, ha lehet, magas hivatalhoz jutni segítségével. Innen a sok cselszövés, a kormányok sűrű változása, a tekintélyek gyors lejáratása. A nagy európai politikában nem igen vett részt az ország: a revanche-háborúra tartotta erejét, a gyarmatháborúk pedig, bármennyi veszélylyel és fáradsággal jártak, csak kevés embert érdekeltek. Így, nem nyervén kielégítést sem a dicsőség vágya, sem a személybálványozás ösztöne «Francziaország unatkozott». Sok művelt embert conservativvá tett a politikai malom üres őrlésének szemlélése, sok óvatos tőkepénzest megijesztett a radikálisok előnyomulása. Végre, a mi tán legnyomósabb volt, a köztársaság határozottan egyházellenes politikája ellenzővé tette a papságot és a hivők nagy seregét, különösen a nőket. A conservativ párt megerősödése, melyet az 1885-iki választások bizonyítottak, ezen okokra vezethetők vissza.

Mindjárt fel is támadt a királyság vagy császárság restauratiójának reménye. Ezért 1886 juniusban törvényt hoznak, mely száműzi a valaha uralkodott családok fejeit és azok elsőszülött fiait. Egyelőre nem lehet szó monarchiáról, hanem az orleánisták egy férfiú népszerűségét és az által elérhető dictaturáját akarják felhasználni czéljaik elérésére. Boulanger tábornok, a revanche szószólója, mikor a radikálisok segítségével hadügyminiszter lesz, kijelenti, hogy a republikánus szellemet egyedül uralkodóvá teszi a seregben és oly populáritásra jut, hogy bármennyi kormány bukik, ő megtartja tárczáját. Később mint képviselő az alkotmány revisioját követeli, úgy, hogy az elnöknek az a hatalma legyen, melyet az 1848-iki alkotmány adott Napoleon Lajosnak. A conservativok természetesen melléje állanak és midőn Párisban felépett, meg is választották. Már attól tartottak, hogy a sereg segítségével államcsinyre vetemedik. De Tirard kormánya 1889 elején őt, főpárthiveivel együtt, a senatus elé idézte összeesküvés vádja alatt. Boulanger megszökött és Brüsselben később öngyilkos lett. A boulangismus mesterségesen csinált és egy ideig még is oly hatalmas mozgalma egyszerre összeomlott.

Az 1889 őszén végbement választás a mérsékelt republikánusokat erősítette meg. Oly kevés volt már a köztársaság megbuktatásának reménye, hogy az ultramontánok egy része, XIII. Leo pápa egyenes jóváhagyásával, azt elismerte. Másrészt az 1893-iki választásnál nagyon megerősödött a radikális párt, azonkivül pedig körülbelül 50 sociálista jutott be a kamrába. Hanem az 1893–94-ben mind gyakrabban ismétlődő anarchista attentatumok a mérsékelt pártok kezébe juttatták a hatalmat. A mérsékelt republikánusoknak, hogy kormányt alakíthassanak, szövetkezniök kellett az új köztársaságiakkal, sőt gyakran a jobboldallal is a radikálisok és socialisták ellenében. Maga Sadi Carnot elnök 1894 jun. 24-én Lyonban áldozatul esett egy Caserio nevű olasz anarchista attentatumának. Még a képviselőházba is vetettek bombát, a mikor csak Dupuy elnök lélekjelenléte mentette meg a nemzetgyűlést a legnagyobb zürzavartól. Ezen események hatása alatt igen szigorú törvényeket hoztak az anarchisták ellen, melyek nemsokára véget is vetettek vészes működésöknek. Hanem a pártviszonyok a régiek maradtak és midőn Carnot halála után megválasztott Casimir Périer 1895 januárban hirtelen lemondott, a mérsékeltek jelöltje, Faure Felix lett a köztársaság elnöke. Az ekkor szorosabbá és nyilvánossá vált orosz szövetség természetesen még jobban megerősítette a conservativ áramlatot. Annál is inkább, mert e szövetséggel kapcsolatban sokkal erősebben léphetett föl a már egynegyed századja halasztott, annyira népszerű revanche gondolata. E viszonyok hatása alatt sikerült Melinenek több mint két éven át tartó kormányt alakítani.

Mióta a kormány formája biztosítva van, mindig a reactio és ennek igazi magva, az ultramontán párt ellen folyó küzdelem Francziaország legfontosabb belügye.

Gambetta a modern Francziaország fejlődésének lényegét e szavakkal fejezte ki: «más népek nagy katasztrofák után a templomba mentek, mi az iskolába». Az állam és egyház közötti küzdelemnek az iskola, a jövő nemzedék, a legfőbb és legméltóbb tárgya.

Grévy.
Bonnat Léon festménye után.

Thiers kormánya nem nyúlt e kényes kérdéshez. Mihelyt Mac Mahon jutott uralomra, a királyság visszaállítása mellett a pápaság világi hatalmának visszaállítása is főczélja lett a győztes pártnak. A nemzetgyűlés elhatározta egy engesztelő templom építését Jézus szent szíve tiszteletére a Montmartreon, Loyola egy fogadalma teljesítésére. A restauratio meghiúsulta után is nagyon előtérbe lépett a kormány katholikus irányzata. A nagy zarándoklásokat, különösen a lourdesit, nemzetieknek szerették feltüntetni. A választásoknál a papság volt a kormány legfőbb támasza. A mi mindennél fontosabb, Wallon törvénye megengedte a szabad, azaz katholikus egyetemek fölállítását és így rést ütött a felső oktatásnak addig tisztán állami rendszerén. Nem csuda, ha Gambetta, midőn a pápa világi hatalmáról volt szó, 1877 májusban kimondta: a klerikalismus az ellenség.

A harczot Jules Ferry kezdte meg, mint közoktatásügyi minister 1879-ben. Az új törvény a közoktatási tanácsból kirekeszti a papokat és kimondja, hogy csak az állami egyetemek adhatnak tudományos gradusokat. Azt a czikkelyt, hogy csak befogadott congregatiók tagjai taníthatnak, nem fogadta el a senatus, hanem a képviselőház megbízta a kormányt a be nem fogadott congregatiók ellen hozott régibb törvények végrehajtásával. Ez a jezsuitáknak szólt, kiknek fel kellett oszlatniok intézeteiket. Igaz, hogy aztán más alakban ismét fölállították azokat «és tanítványaik száma azon arányban nőtt, a mint a republikánus bourgeoisie átvette a conservativ nemesség szokásait».³⁸⁰ 1880-ban már kötelezővé teszik az iskolalátogatást és gondoskodnak a leányok felső oktatásáról világiak által. 1886-ban az állam világiak kezébe adja az egész elemi oktatást, kimondván, hogy legfölebb három év alatt minden szerzetesnek ki kell lépnie a népiskolából. Már előbb, 1884-ben a katonai törvény revisiójánál nagy sérelmet ejtettek a papságon: megszüntették hadmentességét. Azóta e reformok szüneteltek, egyrészt a megváltozott pártviszonyok, másrészt a pápaság megváltozott politikája miatt. XIII. Leo ugyanis Francziaországra akarván támaszkodni a hármas szövetség és különösen Itália ellenében, igen előzékenynek mutatkozott a köztársasággal szemben és hiveit is felszólította, hogy ismerjék el a respublicát. Az volt a szándéka, hogy ezáltal a papi befolyást tegye túlnyomóvá Francziaországban. Csak Waldeck-Rousseau kormánya alatt tört ki ismét a harcz. Az 1901-ki törvény föloszlatja mindazon congregatiókat, melyeket az állam nem fogadott be.

Gazdasági tekintetben a köztársaságnak a háború és a commune következtében kezdetben igen nagy nehézséggel kellett megküzdenie. Az évi budget, mely 1870-ben két milliárdot tett ki, 1873-ban már három milliárdra emelkedett, mely összegből 11/4 milliárdot nyelt el az államadósság kamata és egy milliárdot a hadsereg és a hajóhad költsége. Az állam jövedelmeinek növelése czéljából már Thiers megkezdte a vámtételek fölemelését. 1881-ben újra fölemelték a vámot, 1885-ben a gabonabehozatal és az élő állatok behozatala ellen védvámokkal kezdtek védekezni. 1892-ben már teljes diadalt ül a védvámos politika. Ezt nálunk különösen az addig nagyon élénk ürükivitel sínylette meg. A franczia nép többsége még mindig földművelő s az ipar és kereskedése mellett a köztársaság annak érdekeit sem mellőzheti. Az ipar terén különösen a szövőipar és a kohászat vannak emelkedőben.

Gambetta már 1872-ben kimondta, hogy az új államba új társadalmi réteg vonult be és az is részt követel a respublicában. Kellett, hogy az igazi demokratia elsőrangú fontosságot tulajdonítson a munkások ügyének. 1884-ben megengedték a munkás társulatok szervezését és ezeknek tagjai 1900-ig 450,000-re szaporodtak. 1892-ben törvényt hoztak a munkaadók és munkások viszályának kiegyenlítésére.

Már előbb, 1891-ben, állami hatóságot állítottak föl a munkások ügyeinek előmozdítására. A nők és gyermekek gyári munkájának idejét megszorították. A balesetek áldozatairól gondoskodtak és az 1893-ki törvény ingyen orvosságot rendel a szegények részére. Társadalmilag igen csekély már a különbség a munkás, a kis iparos és a kis földbirtokos között. A köztársaságnak, még inkább a köztársasági érzületnek ez a hármas nagy réteg a szilárd alapja.

A mai Francziaország eszméit a nagy forradalomtól vette, berendezését Napoleontól. Mivel pedig eredményében egyik sem elégíti ki a legmagasabb követeléseket a nemzet szellemi és erkölcsi nevelése iránt, épen a legműveltebb elmék állást foglalnak az egész rendszer ellen. Taine nagy munkája a mai Francziaország eredeteiről ennek a gondolkodásnak legkiválóbb eredménye.

Sokan vannak, a kik ezen mélyreható kórtünetekből Francziaország hanyatlására, erkölcsi züllésére következtetnek. Még franczia is sok van, a ki félig gúnyosan, félig keserűen decadensnek nevezi nemzetét. Mi máskép vélekedünk. Az a nemzet, mely ily nagy kóranyagot, minőt a Panama- és a Deryfus-pör mutattak, magából törvényesen eltávolítani képes, lényegében kell, hogy egészséges legyen és meg nem dönthető bizonyságát adta ép életerejének.

Umberto olasz király.
Piccini festménye után.

Spanyolországban, hol a nemzetnek századokon át mesterségesen fejlesztett egyoldalúsága miatt nincs sem erős polgári osztály, sem nagy tőke, sem önálló szellemi műveltség; hol a középkori gondolkodás átmenet nélkül ütközik a modern kor szabadabb intézményeibe, természetesen még sokkal erősebb az ellentétek küzdelme.

Amadeus lemondása után kimondták a köztársaságot. Ennek azonban csak elnökének, Castelarnak ékesszólása és jelleme adott valamelyes erőt. Nemcsak a carlisták mozogtak az északi tartományokban, hanem a szélső, a socialismushoz hajló köztársaságiak is fölizgatták Andalusia és Catalonia városait. Ezeknek 1874. elején sikerült Castelar megbuktatása. Most az egész ország egyik végétől a másikig borzasztó polgárháború színhelye lőn, minden rend fölbomlott és a békés tartományokban is számos rablóbanda garázdálkodott büntetlenül. Hogy ezen reménytelen állapotnak véget vessen, Martines Campos tábornok 1874. december 26-án XII. Alfonzt, Izabella fiát, ki Bécsben a Theresianumban nevelkedett, kiáltatta ki királynak. Alfonz jó spanyolnak, jó katholikusnak és liberalisnak vallotta magát és az ország legnagyobb része örvendett természetes kormányformája és törvényes dynastiája visszaállításának. Ministere, a tudós Canovas de Castillo, noha lényegében conservativ, mégis meg tudott alkudni minden párttal és nem kimélte a megvesztegetésnek Spanyolországban annyira hatalmas eszközét sem. Így már 1876. elején sikerült mindenütt helyreállítani a békét; még Cuba is lecsendesedett. Az új alkotmány a katholikust ismerte el államvallásnak és megtiltotta más vallásnak nyilvános gyakorlását. Eleinte conservativ volt a kormány irányzata, csak 1881 óta, midőn Sagasta lett minister, érvényesült inkább a liberalis szellem. Általában azonban az ország nyugodt volt és emelkedett. Különösen a catalán ipar lendült föl. Alfonz kora halálával (1885 november 25) özvegyére, Mária Krisztina főherczegnőre szállott az uralom; csak 1886 május 17-én született posthumus fia, XIII. Alfonz. A regensné komolyan, lelkiismeretesen teljesítette nehéz feladatát, a belső békét is föntartotta, de új életet ebbe a korhadt testbe nem lehelhetett.

Olaszország büszkén lép e korszakba, megnyerve rég áhított fővárosának, Rómának birtokát. A pápa függetlenségét, souverainitását, palotáját külön garantia-törvény biztosítja. Elvett országáért évi 3 millió franc kárpótlást szavaztak meg neki, de a Vatikán ezt ép oly kevéssé fogadta el, mint a garantiát. IX. Pius mindig fogolynak vallotta magát, mint ilyen tüzelte föl hiveinek rajongását, föntartotta a bitorló király kiátkozását és a non possumus elvét. Halála után (1878. február 7.) utóda, XIII. Leo, nagyobb diplomatiával és mérséklettel, de alapjában hasonló határozottsággal folytatta a világi uralom elvi föntartásának politikáját. Ez a politika több izben új bonyodalmakkal is fenyegette az új államot. 1873–77-ig, mint láttuk, a kormányra jutott franczia klerikálisok gondoltak Róma megszállására, később pedig, mikor a köztársaság elejtette ezt az eszmét, Bismarck karolta azt föl, Fuldát ajánlva a pápának székhelyül. A Vatikán és Quirinal közti harcz fontos eleme az európai politikának. Az tartja vissza uralkodónkat attól, hogy Rómában viszonozva az olasz király látogatását, még jobban megerősítse a hármas szövetséget. A belső ügyekben pedig még mindig akadálya a királyság teljes megszilárdulásának. A pápa eltiltotta híveit a tőle el nem ismert állam közügyeiben való részvételtől.

XIII. Leó pápa.
Fénykép után.

A parlamenti élet sivárságában, még jobban hasonlít a spanyolhoz, mint a francziához. 1873-ban sikerült Minghetti kormánya alatt Sella pénzügyministernek nagyon terhes és népszerűtlen adók árán helyreállítani a pénzügyi egyensúlyt. Ezzel egyúttal megszünt a régi piemonti Consorteria, a jobboldal uralkodásának szüksége; a modern Itáliában az inkább a déli tartományokból kikerülő baloldal ragadta magához a vezetést. Vezérei közt Crispi, ki nagyon is megtagadta forradalmi hagyományait, tünt ki szivós energiájával épúgy, mint kiméletlen önzésével. A baloldal elhagyta a Consorteria conservativ hagyományait, oly vidékeket képviselt, melyeknek műveletlensége megengedte a nagy szavakkal való játszást, melyek szenvedélyessége megkövetelte a fényt és a látszatot a politikában is. A választói jog kiterjesztése 1882-ben már csak a legszegényebb osztályt zárta ki az alkotmányból és így nagy teret engedett a demagogiának. Az állam pénzügyeivel is könnyelműen gazdálkodtak; mindenféle, különösen vasúti befektetéseket eszközöltek; a költséget mégis a gazdagabb északiak viselik. Crispi volt a hármas szövetség igazi fentartója, ő a gyarmatpolitika megteremtője. Az erythreai vállalat kudarcza nemcsak Crispi népszerűségének és kormányának vetett véget, hanem a financiákat is a legnagyobb zavarba döntötte és az új, annyi költséggel felállított nagy hadsereg iránt való bizalmat nagyon megrendítette.

Chrispi.

Eddig is inkább személyek harczoltak, mint pártok; most a nemzeti szerencsétlenség teljesen elenyésztette a pártkülönbségeket. Rudini kormányában jobb- és baloldaliak vettek részt és egyaránt törekedtek a pénzügyek javítására. Ez sikerült is, miben az annyira fellendülő idegenforgalomnak is nagy a része. A gyarmati nagy politikát abban hagyták, a külső politikában is kerültek minden bonyodalmat. Noha a hármas szövetséget fenntartották, a viszony Francziaországgal, mely Crispi idejében nagyon feszült volt, lényegesen megjavult. Viktor Emánuel trónörökös házassága Helena montenegrói herczegnővel nemcsak Montenegrót, hanem a czárt is közelebb hozta az olasz dynastiához. Azóta az olasz aspiratiók a Balkán-félszigeten, különösen Albaniában, egyre határozottabban tűnnek elő. Az erőgyűjtés korát rettenetes epizód szakítja félbe. Umberto király, ki 1878 elején követte atyját, II. Viktor Emánuelt és mindig példásan viselte magas tisztjét, 1899 julius 31-én, Monzában, Bresci anarchista pisztolya által vérzett el.

Itália kifelé egységes ország, sőt kevés olasz nem táplálja lelkében azt az óhajtást, hogy «hazájának nagyobbnak kell lennie.» De belső szerkezete nagyon laza. Csak a művelt osztály olasz, a nép még mindig elsősorban nápolyinak, toscanainak, lombardnak stb. tartja magát. Az egyetlen igazi egyesítő a katonai szolgálat, melynek itt annál nagyobb a jelentősége, mert az összeolvadás másik nagy tényezője, a népnevelés, még nagyon hátramaradt. Különösen feltünő a műveltségi különbség egyrészt Lombardia, Piemont és Toscana régi culturállamai, másrészt az egyházi állam és a félsziget déli részeinek elmaradt társadalma közt. Az olasz kormánynak csak nagy bajjal sikerült itt leverni a hazafias hagyománynyá vált zsiványságot és mai napig is kétes sikerrel küzd a nem is politikai, hanem magánczélokat követő összeesküvések, a maffiák és camorrák ellen. Csak ha erkölcsi nevelés és fölvilágosítás által sikerül majd elenyésztetni a zsarnoki és szerzetesi uralom szomorú nyomait, válik Itália népessége szabad és hatalmas nemzetté. Gazdasági tekintetben is sok nehézséggel kell megküzdenie az új nagyhatalomnak. Az állam financiáit sikerült ugyan rendbe hozni, de a még nagyjában középkori társadalom csak végső erőfeszítéssel birja el a modern állam terhét. Csak kevés helyütt van nagyipar, a kis parasztbirtok is ritka; Itália lakosságának igen jelentékeny része colonus, ki a földesurak latifundiumát műveli megélhetés fejében. Különösen szomorúak e viszonyok Siciliában, hol néhány nagy földbirtokos földjein százezrek nyomorognak. A kormánynak 1896-ban külön bizottságot kellett kiküldenie a sziget sociális viszonyainak orvoslására, de valami nagy eredményt nagy áldozat nélkül nem lehet elérni. Nem csoda, ha a kivándorlás roppant nagy és évről-évre növekedő.

Ez az állapot nagyon kedvezett a socialismus elterjedésének. A socialisták 1886 óta szerepelnek mint külön párt és a nagy városok proletariatusán kívül egész tartományok földművelő népe is hozzájuk csatlakozott. A nemzeti hagyománynak megfelelőleg itt különösen virágzik «a tett propagandája».

Nagy-Britannia és Irország.

Ez a birodalom fejlett és egységes társadalmával e korban is meg tudta egyeztetni a történeti hagyományok tiszteletét a folytonos haladás szükségével. Beaconsfield lord az angol állam lényegét azzal a tacitusi mondással fejezte ki, hogy az uralmat megegyezteti a szabadsággal. A nagy czélt a két párt váltógazdaságával éri el: az uralmat a conservativ párt terjeszti, mely épen Beaconsfield által imperialistikussá vált; a haladás munkáján inkább a liberalis párt fárad.

Disraeli, lord Beaconsfield.

A nagy liberális ministerium bukását 1874-ben főkép az idézte elő, hogy külső politikáját a nemzet nem tartotta elég erélyesnek. Disraeli, ki 1876-ban nyerte a lord Beaconsfield czímet, e pontban ugyancsak kielégítette nemzetét. A suezi csatorna, azután Cyprus megszerzése, végre az orosz hódítás megállítása, a berlini congressuson mind az ő kormányzatának voltak eredményei. De másrészt Gladstone a bolgár mészárlásokra hivatkozva fáradhatatlanul izgatott a törökbarát kormány ellen, a harczias politika az adók emelését vonta maga után, az ipar pangott és a rossz termés még fokozta az elégedetlenséget. Így 1880-ban fényes diadalt vívott ki a liberális párt és a kormányon Gladstone váltotta föl régi ellenfelét. Majdnem egész kormányát, 1880/85 az irek elleni parlamenti harcz töltötte be. A protestáns, skót származású Parnell oly hatalmas pártvezérré nőtte ki magát, mint egy félszázaddal előbb O’Connel volt. Otthon megalapítja a Föld-ligát, melynek czélja az ír föld birtokát az ireknek biztosítani. Ennek megvalósulásához azonban szükséges Irország alkotmányos különállása, külön kormánya, a home rule. Ezért küzd a választásoknál, ezért a londoni parlamentben. Soha pártvezér többet nem élt és nem élt vissza az obstructióval czéljai elérésére, mint ő. Mivel Irországban az agrarius bűntettek száma nőttön-nőtt, a bojkottálás ez a kifejezés ekkor jött divatba szinte általánossá vált, a kormány 1882 elején végre is behozta a klotürt a parlamentbe és azt nagy küzdelem után keresztül is vitte.³⁸¹ A Föld-ligát föloszlatta, Irországot ostromállapotba helyezte, Parnellt pedig több társával együtt becsukatta. A nyugalom azonban nem állt helyre és így a kormány kénytelen volt megegyezni «Irország koronátlan királyával» és őt szabadon bocsátani. Csakhogy a megegyezésnek hamar véget vetett a helytartó titkárának meggyilkoltatása Dublinban egy titkos összeesküvő-társaság megbizottja által. Ezt számos más attentatum követte, melyekkel a tett pártja Parnell ellenére meg akarta rémíteni az angol kormányt és közvéleményt. Ezen harcz csak egy lényeges reformot engedett meg. 1885-ben a választási reform csaknem megkétszerezte a választók számát és valóban demokratikussá tette ezt az alkotmányos jogot, egyúttal pedig a követek számát is megszaporította.

Midőn Gladstone 1885 végén meg akarta újíttatni az ir kivételes törvényeket, Parnell híveivel a torykhoz csatlakozott és megbuktatta a liberálisokat. Salisbury mint ministerelnök megegyezésre jutott vele, de ő aztán teljes home rulet követelt. 1886 elején ismét Gladstone nyerte el a választáson a többséget. De mivel már ő is a home rulehoz szegődött, pártja nagy része elhagyta őt és Chamberlain vezetése alatt a torykhoz csatlakozott. Ez a szövetség 1886 juniusban leszavazta a most már Parnelltől is támogatott Gladstonet. A választás a toryk és a liberalis unionisták nagy győzelmével végződött. Salisbury lord most már tartós kormányt alakíthatott. Gladstone ugyan állhatatosan tovább küzdött a home rule mellett, de az ír párt sokat vesztett erejéből Parnell bukása által. 1890-ben az ír vezért elitélték házasságtörés miatt, ezáltal politikailag lehetetlenné vált és már 1891-ben meg is halt. A conservativ kormány fényes külügyi politikája mellett még belső reformokhoz is foghatott. Ezek közt a megyei és a községi igazgatásnak demokratikus alapra helyezése a legfontosabb.

1892-ben Anglia többnyire torykat és unionistákat választott, de a melléktartományokban a home rule hívei győztek. Ismét Gladstone kezébe jutott a kormány. A 83 éves államférfiú fiatal lelkesedéssel, fáradhatatlan erővel vette munkába az ír önkormányzat megvalósítását. A birodalmi és tartományi gyűlések hatáskörének megállapításánál körülbelül a magyar-horvát viszony lebegett szeme előtt. Irországnak azonban lett volna autonom pénzügye, csak a vámok jövedelmének legnagyobb részét engedte volna át Angliának. Hosszú és szenvedélyes vita után, melyben egész ékesszólását kifejtette, az alsóház elfogadta a javaslatot. De a felső-ház, ez egyszer az angol közvélemény hű kifejezője, nagy többséggel visszavetette. Anglia mégsem egyezhetett birodalma szétszakításába, míg az irek teljes hűségéről biztosítva nem volt; Gladstone radikális megoldással fenyegetőzött, már is azt hitték, hogy véget akar vetni a lordok házának, de végre engedett és teljesen visszavonult a politikától. Utódja, Roseberry lord szintén hiába küzdött a felsőházzal, mely minden reformjavaslatát megbuktatta. A közvélemény mindinkább elfordult a liberalisoktól, kik Gladstone utolsó ministeriuma idejében már egészen radikális elveket vallottak. Salisbury kormánya 1895-ben igen nagy többséget nyert és azóta szakadatlanul a liberalis unionistákkal egyesült conservativ párt kormányozza Angliát. Ennek is sokat kellett küzdenie az irek ellen, kik nem mondtak le a home rule elvéről, de az 1896-ban megkezdett és azóta folytatott reform, mely lehetővé teszi a parasztnak földje megvásárlását és annak későbbi kiegészítéseit, melyek a bérrendszert igazságosabbá teszik, sokban enyhítik az ellentétet és teljes megegyezést helyeznek kilátásba.

Anglia hatalmának és szabadságának titka az államnak és a társadalomnak külön és mégís egybevágó működése. Az 1868. és még inkább az 1885-i választási törvény demokratikussá tette az alkotmányt, a mennyiben több millió polgárt ruházott fel a törvényhozás megalkotásában való részvét jogával. Ez máshol is megtörtént, de mindenhol nagy bajok származtak szegény és műveletlen tömegeknek döntő tényezővé való emelkedéséből. A vesztegetés és izgatás veszélye ellen Angliát nemcsak szigorú törvény védi, hanem mindenekfölött a polgárainak anyagi függetlenségéről s szellemi és erkölcsi neveléséről való gondoskodás. A nagy földbirtok a históriai nemességé maradt, az ipar és kereskedés roppant tőkéket halmozott fel egyes családokban, de a kormánynak gondja volt arra, hogy ezekkel szemben a középbirtokú polgár és a szorgalmas munkás is szabad és önálló polgár lehessen. Különösen Gladstone érdeme a nemzet alsóbb rétegeinek ez a politikai nevelése. Csak ez magyarázza meg, hogy az új néprétegek teljesen átvették a régi vezető osztályok politikai hagyományait és hogy itt a demokratia nem vezetett sem radikalismushoz, sem felforgatáshoz, sem reactióhoz.

Különösen a gazdasági és socialis kérdés tárgyalása mutatja az angol nemzet erkölcsi egységét és felsőségét a föladatok gyakorlati megoldásában. A mezőgazdasági kisbérlők és munkások javára törvényt hoztak, mely megengedi, hogy a községek apró telkeket vehessenek, melyeket aztán az egyes munkáscsaládoknak eladhatnak, hogy azoknak kertjük legyen. Az 1892-iki törvény pedig megengedi a megyéknek területek vásárlását, hogy azokat aztán paraszttelkekre oszszák föl. Szabad parasztosztály teremtése ép olyan természetes követelése a mai Angliának, mint a régi Romának volt. Magok a mezei munkások Josef Arch vezetése alatt egyesületet alkottak és nagy agitatiót fejtettek ki, hogy földbirtokot nyerhessenek, sőt már igen komoly férfiak is fölkarolták az egész földbirtok államosítását a birtokosok kárpótlásával, hogy Anglia ismét erős és szabad földmíves osztályt táplálhasson.

A mezőgazdaság terén inkább az állam a kezdeményező; a mezőgazdasági munkások politikai nevelése és szervezése csak ekkor veszi kezdetét. A városi munkás-proletariatus ellenben már kész organisatiónak örvend, mely e korban még inkább terjedt és megerősödött. A szakmunkások egyesületei oly társadalmi hatalmat alkotnak, melylyel minden angol államférfiúnak számolnia kell. A trade unionok tagjai polgárok akarnak lenni, nem proletárok; föl akarnak emelkedni, nem másokat magukhoz lerántani. Ezért mindeddig a nemzetközi socialdemokratia nem igen gyakorolt rájuk hatást.

Teljesen szervezetlen volt még az ötödik rend, a napszámosok; midőn a londoni kikötő százezernyi zsákhordója és rakodója beszüntette a munkát, kitünt, minő veszély az ily szervezetlen tömeg a világforgalom központjára nézve. Ez volt az első eset, hogy a társadalom a sztrájkolók mellett foglalt állást. A legelőkelőbb férfiak jártak közbe a munkaadók és munkások közt és segítették a napszámos-egyesületek megalakulását. Különösen szép szerepet játszanak e téren a régi nagy egyetemek. Az oxfordi és cambridgei University extension nem a középosztály mulattatására van számítva, hanem a porletariatus komoly tanítására. Még a nagyvárosoknak, különösen Londonnak nagyszámú éhenhaló vagy lopásból élő csőcseléke sem kerülte ki a figyelmet. Deákok telepedtek közéjök; nagy házakat (Toynbee-Hall) építettek, hol szíves fogadást, tanítást, szórakozást találnak a társadalom számkivetettjei és hol munkához szoktatják gyermekeiket. Mert ők is emberek, ők is angolok.

Ha nagy az angol nemzet, noha a két sziget kisebb Magyarországnál, világhódító, noha nincs állandó serege, ezt nem ravaszságának, vagy pénzének köszöni. Köszöni annak, hogy nála a hazafiság és az idealismus nem annyira szavakban, mint inkább tettekben nyilvánul.

Németország.

XIV. Lajos versaillesi palotájának nagytermében fogadta I. Vilmos porosz király a német fejedelmeket és a szabad városok követeit, kik őt mint német császárt üdvözölték. Százhetven évvel az első porosz király koronáztatása után, szeme előtt az éhenhaló, vonagló Páris: úgy lett Hohenzollern Vilmos, Bismarck és Moltke által a német nemzet feje (1871. jan. 18.).

I. Vilmos német császár.
Fénykép után.

A nagyhatalmak siettek az elismeréssel. Még IX. Pius pápa is szerencsét kivánt Vilmos császárnak (1871. márczius 6.).

A közösen ontott vér egy időre elmosta a századokon át oly hatalmas törzsi és felekezeti ellentéteket, az egész nemzet örvend győzelmének, melynek a császárság és birodalmi gyűlés összeülése Berlinben volt élő kifejezése. A birodalmi alkotmány a régi északnémet alkotmány alapján állott, megfelelő hatáskört biztosított ugyan a kanczellárnak, de a nemzet képviseletét, a parlamentet is, melyet általános szavazással választottak, döntő tényezővé tette a törvényhozásban. A fejedelmek is beletörődtek a dolgok új rendjébe. Bajorország és Württemberg külön jogokat is kikötöttek maguknak, de a többinek, valamint a birodalmi városoknak befolyását is biztosította részvételük a szövetségtanácsban. Maga Bismarck meg volt arról győződve, hogy a német fejedelmek, kik bizony nem szivesen hódoltak Hohenzollernnek, mégis jobban hozzájárultak a birodalom megszilárdításához, mint a pártok és felekezetek.

Ezek természetesen eszköznek nézik az új birodalmat és annak hatalmát saját czéljaik keresztülvitelére. A császár protestáns, de a császárság fölújítja az épen német földön oly hatalmas középkori katholikus hagyományokat. A német katholikusok mindjárt a béke után, melyet Frankfurtban kötöttek meg május 20-án, fölkérték Vilmost a pápa világi hatalmának helyreállítására. A katholikus követek pártja, a centrum, ugyanazon követeléssel lépett fel a birodalmi gyűlésen, hanem a kormány és a többség egyértelmű válasza, hogy a független Németországnak nem lehet föladata más független nemzetek ügyeibe avatkozni, továbbá az ó-katholikusok elismerése és pártolása véget vetett a klerikalis reményeknek. Ezóta a centrum heves ellenzéke volt Bismarcknak. A párt sajtója és a papság állandóan izgatta a hivő népet. Hasonló volt a helyzet Bajorországban, hol Lutz ministernek ugyancsak meggyült a baja az ott igen hatalmas és a nép poroszellenes érzületét is kifejező papi párttal. Ezzel az erős ellenzékkel szemben a porosz kormány sem maradhatott meg azon engedékeny eljárás mellett, melyet eddig tanúsított. Vilmos császár már 1871. okt. 18-án a kölni érsekhez küldött rendeletében erősebb intézkedéseket helyezett kilátásba az izgatás és ellenszegüléssel szemben. A nagyon is engedékeny Mühler megbukott; utódja Falk, porosz vallás- és közoktatásügyi minister, a jogász egész élességét és következetességét vitte a küzdelembe. Az 1873 elején hozott iskolatörvény az összes iskolákat kivonta a felekezetek kezéből, azoknak csak a vallásoktatásra engedett befolyást és így egységes állami alapra helyezte a népnevelést. E törvény keresztülvitelében a centrum és a protestáns conservativok egyesült ellenzéke ellen az összes liberalis pártok segítették a kormányt. Ez pedig a küzdelmet nemcsak politikainak tekintette, hanem culturharcznak, melynek szükséges eredménye a német nemzeti szellem teljes fölszabadítása a felekezetiség nyűge alól.

Midőn a pápa nem fogadta el Hohenlohe bibornokot a német birodalom követéül, a viszály még jobban elmérgesedett. Bismarck kijelentette, hogy a katholikus egyház újabb dogmái óta minden concordatum csak elhalványulása lehet az államhatalomnak. Ezt a német birodalom nem fogadhatja el. «Legyenek bizonyosak a felől, Canossába nem megyünk sem testileg, sem lelkileg.» A jezsuitákat, kiknek legnagyobb részt tulajdonítottak a birodalom nyugalmát zavaró izgatásokban, a velök rokon congregatiókkal együtt törvénynyel kizárták a német birodalomból. IX. Pius őrült üldözésnek nevezte ez eljárást és remélte, «hogy nemsokára leesik a magasból az a kavics, mely szétzúzza a colossus lábát». A püspökök a pápa mellé állottak, csak igen kelletlenül hódoltak a törvénynek és tőlük lehetőleg szították az izgatást. Ellenállásuk megtörésére hozták az ú. n. májusi törvényeket (1873. május). Ezek a papi nevelésre is kiterjesztették az állami felügyeletet, hogy ezentúl ne viselhessen papi hivatalt, a ki nem részesült kellő nemzeti előkészültségben. A püspökök kötelessége a tőlük kinevezett plebánosokat az állami hatóságnak bejelenteni. Külön intézkedésekkel akarták meggátolni, hogy az egyházi fegyelem a polgárok jogait ne sértse. Ha az egyházi hatóságok megtagadják az engedelmességet, külön e czélra rendelt törvényszék itél. Csak Bismarck erélyes föllépése birta legyőzni a porosz felsőház többségének ellenzékét e törvényekkel szemben. Ennek az ellenzéknek, melyet az udvari körök is támogattak, kettős következése volt a belső politikára. A kanczellár a liberálisokhoz csatlakozott, kik e nagy harczban őszintén támogatták, a Junkerek pedig, kik oly soká büszkeségüket, reménységüket látták benne, teljesen elszakadtak tőla és ellene fordították a cselszövésnek és gyanusításnak fegyvereit.

A császárválasztás Versaillesban.
A helyszinen készült vázlatok után rajzolta Werner.

Az öreg Vilmos király, gyakran nagyon is meggyőződése ellen, de hűségesen kitartott e nagy harczban próbált tanácsosa mellett, kit 1871-ben herczegi méltóságra emelt. A porosz felsőházba 1872-ben egyszerre 25 új tagot nevezett ki a reformtörvények biztosítására, azután pedig a kanczellár javaslatára, nagynehezen, még a kötelező polgári házasság törvénybe iktatásába is beleegyezett. Viszont a püspökök nem jelentették be a lelkészeket, mire a hatóságok ellenök és a be nem jelentett káplánok és plebánosok ellen a törvényes büntetést alkalmazták. Mindez csak növelte a katholikusok izgatottságát, kik magukat legszentebb jogaikban sértve találták és az állapotot a Diocletian keresztyénüldözéséhez hasonlították. A pápa egész energiával lépett fel mellettük. Figyelmezteti a császárt, hogy kormányának szigorú eljárása az egyház ellen, megrendítheti trónját. Kötelessége igazat mondani vele szemben is, «mert mindenki, a kit megkereszteltek, valami módon a pápához tartozik». Vilmos visszautasítja ezt az igényt, «mert az evangelikus hit, melyhez alattvalóim többségével együtt tartozom, nem engedi meg Istenhez való viszonyunkban más közvetítőnek, mint Krisztusnak elfogadását» (1873. szeptember 3.). A levélváltás csak fokozta az izgatottságot és még élesebbé tette az ellentétet.

Az 1874 elején megejtett választások hű tükrét mutatják az akkori érzületnek. A centrum megnövekedett, de még jobban szaporodtak a liberálisok. A conservativ párt, melyet addig a kormány támogatása növesztett nagyra, szétmállott. Ez által úgy a birodalmi, mint a porosz kormány szabadabb kezet nyert.

Alig volt eset, hogy nem forradalmi állam valaha oly következetesen keresztül vitte volna azt az elvet, hogy az egyház minden világi érintkezésében a polgári törvények alá van vetve, mint akkor a német birodalom. Falk véget akart vetni annak az állapotnak, «hogy a porosz püspökök kevesebbre becsüljék hazájuk törvényeit, mint egy hazájukon kívül álló férfiúnak intését» (1873. deczember 10.). Bismarck általános politikai szempontból itélte meg a küzdelmet.

Látta, hogy a német nép oly jelentékeny részében mélyen gyökerező katholikus vallásos érzület módot nyújt arra, hogy a vallás örve alatt minden birodalomellenes tényező érvényesülhessen. Welfek, lengyelek, elsassiak, particularisták mind a centrummal egyesültek vagy fegyverbarátságra léptek, Francziaország pedig, melyben épen akkor győz a klerikalis reactio, természetes szövetségese mindazon elemeknek, melyek a birodalom szétmállására számítanak. A kormány sajtója már birodalmi ellenségnek nevezi a katholikus pártot. Egy katholikus legényegylet tagja 1874 nyarán gyilkossági kisérletet követett el Bismarck ellen. Megtorlásul elvben kimondják, hogy minden felekezet belső ügyeinek igazgatására nézve az állami törvény irányadó; a katholikus községek vagyonának kezelését választott férfiakra bizták állami és püspöki felügyelet alatt; a püspöki jövedelmeket zár alá vetették mindaddig, míg nem nyilvánítják hódolatukat az állami törvény iránt. Csak IX. Pius halálával enyhül némileg a harcz. Utóda XIII. Leo alatt pedig, mint látni fogjuk, oly irány emelkedett túlsúlyra, mely a centrumot döntő tényezővé tette Németország belügyeiben.

A «Culturkampf» csak nevét adja a korszaknak, de nem igazi tartalmát. Inkább védekezés, mint alkotás. A lényeg a német birodalomnak, mely csak mint politikai szervezet állott fenn, igazán nemzetivé tétele. A szellemekben a sajtó, az iskola, a katonaság teremtette meg az egységet. Bár a dynastiák megmaradnak, a régi, századokon át a birtokaikon ápolt különbségek mindinkább elhalványodnak mindenütt, hol idegen nemzetiség nem állja a német szellem terjedésének útját. Legnehezebb volt annak az államnak beolvasztása, mely történeténél és hatalmánál fogva méltán föntarthatta külön érzését. «Poroszországnak is belé kell olvadnia Németországba, bármily vastag», mondá Bismarck. Ezt az egységes, a kihivásig büszke nemzeti érzést a birodalmi kanczellár hatalmas egyénisége személyesíti. A küzdelmek közepette nemcsak Európa első államférfiává nőtt, hanem mindjobban kivetkeződött régi felekezeti, osztály- és tartományi előitéleteiből, hogy az egész nemzetnek lehessen igaz képviselője.

Gazdasági tekintetben ezt az egységet szolgálja a régi ezerféle pénz, pénzláb és mérték megszünése, a birodalmi bank fölállítása, a kizárólagos arany valutának behozása. Ennek keresztülvitelében Bamberger képviselőnek volt nagy része.³⁸² Törvény dolgában a birodalmi kereskedelmi főtörvényszéknek, majd a birodalmi törvényszéknek fölállítása, a kereskedelmi-, büntető-, végre a magánjognak is egységes codificatiója fejezte ki az egységet. Közoktatás tekintetében az iskola-törvényeken kívül a birodalmi egyetem felállítása Strassburgban fejezte ki, hogy nemcsak a német fegyver hódított, hanem a német tudomány is.

Legerősebb tényezője azonban az egységnek és hatalomnak a hadsereg marad. Németországnak jó karban, készen kellett tartani a katonaságát, hogy esetleg coalitióval is szembe szállhasson. A franczia hadi sarczból 120 millió márkát aranyban letettek birodalmi kincsül, hogy alkotmányos tárgyalás nélkül is fedezhessék egy esetleg szükséges mobilisatio költségeit. A birodalmi gyűlés 1871-ben minden katonára 225 tallér (675 márka) költséget szavazott meg. 401,659-nyi békelétszámot véve alapul. A kormány oda törekszik, hogy egyszer s mindenkorra, vagy legalább hosszú időre előre megszavazza a parlament a katonai budgetet. 1874-ben ez a terv, mely valójában a parlamenti ellenőrzés gyöngítése, nagy ellenzésre talált, de a közvélemény engedésre birta a követeket. Végre hét évre elfogadták a hadi létszámot, de kikötve, hogy azért minden év költségvetésébe befoglalják a katonai kiadásokat is. Nagy költséggel megvetették egy hatalmas pánczélflottának alapjait is, régi vágyát teljesítve így a német nemzetnek. Ez a flotta szolgált aztán a nemsokára foganatba vett gyarmatosítás hatalmi alapjául.

Francziaország gyors helyreállása és az ott soha el nem tagadott revanche vágya mindig ébren tartotta a német diplomatiát. A berlini congressus után, melyből Oroszország elégületlenül távozott, még feszültebbé vált a viszony. Már kialakult az a politikai helyzet, mely a hármas és a kettős szövetség megkötéséhez vezetett, és Németországra a béke föntartásának súlyos föladatát hárítja.

Ez a feszült helyzet szükségkép elsősorban a diplomatiára és a hadügyre fordította a kormány figyelmét és kellett, hogy elvonja a belső reformok folytatásától. De meggyengült az a hatalmas liberális áramlat is, melynek Bismarck oly nagy hasznát vette a birodalom megalapításában és megszilárdításában. Ennek pedig főkép gazdasági volt az oka. Midőn a franczia öt milliárd beözönlött, nagy lendület volt érezhető a gazdasági élet minden terén. A «Gründer»-ek aranykorukat élték, egymást érték a vasúti, bánya-, ipar- és kereskedelmi részvénytársulatok alapításai.

Bismarck herczeg.
Begas Reinhold márványszobra. Berlinben, a Nemzeti Muzeumban.

Az a birodalom, melyet Vilmos király «az Isten félelme és a jámbor erkölcs országának» nevezett, csak oly kevéssé birt ellenállani a tőzsdével összefüggő corruptiónak, mint akár a franczia. A legmagasabb körökhöz tartozók sem átallottak ily vállalatok pártfogása vagy igazgatóságukba lépése által gyorsan meggazdagodni.³⁸³ Lasker 1873 elején a porosz képviselőházban is szóba hozta a vasúti concessiókkal űzött visszaéléseket. A kormány vizsgáló-bizottságot küldött ki. E vizsgálat eredménye legjobban Wagenert, a conservativ párt főemberét, a Kreuz-Zeitung volt tulajdonosát sújtotta, ki kénytelen volt mandátumáról lemondani. De a megingott hitel nem állott helyre, minek nem a túlságos speculatio volt az oka, hanem az a tény, hogy a német nemzet gazdasági fejlődése nem tartott lépést a politikai téren elért roppant eredményekkel. Francziaország financiális tekintetben ez években ugyancsak fényes revanchet vett legyőzőjén. Nagy megdöbbenést keltett, midőn az 1876-iki philadelphiai világkiállítás német biztosa, Reuleaux, jelentésében azt fejtette ki, hogy a német ipar nem versenyezhet a nyugati népekével, mert jelszava az olcsó, de rossz termelés. A szabad kereskedelmi elv elfogadása az 1871-iki franczia kereskedelmi szerződésben a tökéletesebb franczia és angol árúknak biztosította a német piaczot. De a német földmívelés és állattenyésztés sem birta el a magyar, az orosz és a mind hatalmasabbá fejlődő amerikai versenyt.

Bismarck levonta e helyzet következményeit. Egész energiával a gazdasági kérdés tanulmányára vetette magát és már 1878-ban az állam oltalmát helyezte kilátásba a nemzeti termelés minden ága részére. Ezáltal a maga részére nyerte a földbirtokosokat (agráriusokat) és a nagyiparosokat, de elidegenítette magától az olcsó gabonát és húst követelő városi polgárságot és a proletariatust. Ennek természetes következése, hogy a kormány ismét a conservativokhoz közeledett, mert csak azok segítségével győzhette le a liberalis és socialdemokrata városi képviselők parlamentaris ellenállását. Még a nagyrészt conservativ centrumra is rászorult és így a culturharcznak természetesen vége szakadt. Így a felekezeti küzdelem megenyhült ugyan, de helyébe elkeseredett osztályharcz lépett. Látjuk, minő könnyűséggel változtatta Bismarck eszközeit, de a czélt, Németország hatalmát nem tévesztette szem elől. A nagy kanczellár ép oly kíméletlen volt személye, mint nemzete ellenségeivel szemben. Számtalan pört indított «kanczellársértés» miatt. Falk elbocsátása mutatta, hogy ügyét egészen elválasztotta a liberalisoktól és hogy a centrum támogatását megnyerendő, kész engedményeket tenni a Vaticánnak. Nem lehet tagadni, hogy ez eljárásának kárát vallotta a birodalmi eszme is. Már nem lehetett szó parlamentaris birodalmi ministeriumról, sem egységes birodalmi adóról. Financialis alapul a közvetett adót választotta, de a birodalmi dohánymonopolium a parlamentben nem volt keresztülvihető. Így csak a vámok emelése maradt eszközül a birodalmi pénzügynek az egyes államoktól való függetlenségének biztositására. A vám felemelését nagy viták után keresztül is vitte. De már a vasútakat nem sikerült központosítani, sem az egységes tarifát megszabni. Az egyes országok maguk államosították vasútaikat, miben természetesen a leggazdagabb, Poroszország, jutott legelőbbre. A birodalmi postát Stephan államtitkár emelte világszerte mintaszerű intézetté.

A gazdasági és osztályellentét kiélesedésével együtt járt a socialdemokratia roppant fellendülése. Lassalle nemzeti iránya mindjobban elhalványodott, a munkásosztály egészen a Marx által vezetett Internationale befolyása alá jutott s Bebelben és Liebknechtben ékesszóló vezérekre talált. Az általános szavazat megnyitotta előttük a parlament kapuit, a szász iparos kerületek, majd Berlin is socialdemokrata képviselőket választottak. Mind több nemzetgazdasági tanár legalább elvben, helyeselte rendszerüket (Kathedersocialisten) úgy, hogy annak a művelt osztályban is sok hive akadt. A sokféle izgatás, az általa keltett meggyőződés, hogy csak a munkásoké a jövő és hogy csak a kormányok és a birtokos osztályok önzése tartja őket távol az igéret földjétől, szükségkép megbontotta sok rajongónak elméjét. Az ősz német császár ellen Berlin utczáin egymásután két attentatumot követtek el, az utóbbinak majdnem áldozatul esett a 81 éves császár (1878 jul.).

I. Vilmos császár kezeirása.
A nürnbergi germán Nemzeti Muzeumban őrzött emlékkönyvben: «GEDENKBUCH DES KRIEGES 1870–71 UND DER AUFRICHTUNG DES DEUTSCHEN REICHES.»

Nobiling attentatuma egyszerre föltárta azt az örvényt, mely a külsőleg oly hatalmas birodalom alatt tátongott. A socialistákat előbb szinte törvényen kívül helyezték. De a fogság és a gyülekezési jog felfüggesztése a munkások bámulatos szervezetével és összetartásával szemben nem vezetett czélhoz. Midőn Bismarck behozta az általános szavazó jogot, kétségtelenül a műveletlen tömegek felhasználása a haladó párti polgárság ellen lebegett szeme előtt. Nem sejtette, hogy ezt a tömeget mások fogják nevelni és azon állam ellen fordítani, mely csak eszközt lát bennök. Így ha nem akartak veszedelmes osztályharczot, alkotmányos módon kellett velök megegyezésre jutni. A császár 1881-ki trónbeszédében kötelességének mondotta államilag gondoskodni a munkásosztály jogos igényeinek kielégítéséről. Bismarck is belátta, «hogy az állam masináját egy csöpp socialistikus olajjal kell megkenni».

Liebknecht.

A birodalom megalkotása után a parlamentben a liberális pártok birták a többséget. Vezetői Bennigsen és Lasker a nemzeti eszme ápolása mellett nagy munkásságot fejtettek ki az alkotmányos szabadság megszilárdítása érdekében. Midőn 1878-ban a liberálisok haladottabb része tiltakozott a socialdemokraták ellen hozandó kivételes törvények ellen, a közvélemény elfordult tőlük. Azóta a conservativok a centrum és az ú. n. nemzeti szabadelvűek kartellje alkotja a kormányt támogató többséget. A szabadelvüek, kiktől a nagy városokat elfoglalják a socialdemokraták, a falusi kerületeket pedig a conservativ pártok, egyre fogynak. A szélsőségek vad küzdelmében nem marad hely a közvetítő, történeti alapon álló irányzatnak.

Bismarck ezen a nagy válságon is diadalmaskodott. Teljes biztossággal vezette az állam hajóját ismét a conservativ vizekre. Meg tudott alkudni minden párttal, hogy a többséget biztosítsa magának. Mindig állott rendelkezésére egy szó, mely egészen megvilágítja a helyzetet, mely megújítja a nemzet rajongó lelkesedését iránta. Így 1875-ben midőn a keleti zavarok kezdeténél kijelentette, hogy az a kicsi Hercegovina nem éri meg, hogy egy pomerán muskétásnak baja essék miatta, így 1888-ban, mikor egy nagy beszédben fejtegetve az orosz háborús politika veszélyeit e szavakkal végzi: «Mi németek félünk istentől, de más senkitől» (febr. 6.).

Ezalatt a birodalom megszilárdulása folyton haladt. Elsassban haladt a németség, a schleswigi dán kerületek pedig 1878 óta, midőn Ausztria lemondott a prágai békének reájuk vonatkozó pontjairól, biztos tulajdonná váltak. Csak a lengyelek ereje nem volt megtörve.

Ellenök két nagy eszközt foganatosított a porosz kormány: a népiskola germanisatióját és a birtok kisajátítását. Mindegyikét eddig csekély eredménynyel.

Nagyon haladt ellenben a birodalom vagyonosodása, teljesen igazolván a kanczellárnak annyira megostromlott vámpolitikáját. Politikai s szellemi tekintetben azonban nincs haladás. Bismarck vaskeze annyira felhasználta és szétzúzta a pártokat, hogy parlamentáris kormányról nem igen lehet szó.

III. Frigyes német császár.
Angeli festménye Boroszlóban.

Vilmos császárnak 1888 márcziusban történt halála nem igen változtatott a viszonyokon. Utódja, III. Fridrik császár, régi ellenfele, hosszas betegsége által már megtört, mire a trónra jutott. Az osztrák és franczia háborúk fényes hadvezére már évek óta halálos beteg, orvosainak harcza, kik közt a németek a gégerák operatióját követelik, az angol pedig, nejének bizalmasa, azt ellenzi, már előre hirdeti kora végét. 100 napos uralma alatt Bismarck megtartotta állását, sőt fiát, Herbertet is kinevezték ministernek. Az új, akkor 29 éves császár, II. Vilmos, Bismarck rajongó híve, de tehetsége tudatában el van határozva arra, hogy mint császárhoz illik, maga kormányoz. I. Vilmos állami ügyekben meghajolt kanczellárja tekintélye előtt, unokája erre nem volt hajlandó. A politika legfőbb kérdéseire nézve megszünt köztük az egyetértés. Bismarck 1885-ben a hármasszövetség háta mögött Oroszországgal is kötött titkos szövetséget; a császár nem akarta azt megújítani. A császár internationalis tanácskozást akart összehívni a munkásviszonyok rendezésére; a kanczellár nem helyeselte. Még azt is rossz néven vette tőle Vilmos, hogy tudta nélkül tárgyalt Windhorsttal. A lényeg mégis az volt, hogy a birodalom megalkotásával és megerősítésével be volt fejezve a nagy államférfiú történeti feladata. Új programm már nem tellett tőle. Midőn Bismarck még sem adta be lemondását, a császár azt 1890 márcz. 20-án egyenesen követelte tőle. Bismarck sohasem tudta megbocsátani bukását, ellensége maradt mindhalálig az «új iránynak», melyet a császár megindított és még az sem engesztelte őt ki, hogy Vilmos őt személyesen is fölkereste friedrichsruhei magányában és uralkodóhoz illő tisztelettel fogadta aztán Berlinben. Nemcsak az uralkodók hálátlanok, a parlamentek is azok. A német birodalmi gyűlés 1895 márcz. 23-án nagy többséggel elvetette az indítványt, hogy 80 éves születésnapja alkalmával üdvözölje a herczeget. De a nemzet hálás; Bismarck mindig bálványa marad. 1898 jul. 30-án halt meg az a férfiú, ki nemcsak megalkotója volt a német birodalomnak, hanem nagyjában jövő politikájának alapjait is lerakta és mindenek fölött a hazafias erő ideálját hagyta nemzetére. Míg kormányoz, úgy tünik elő, mint a zord Hagen Gunther király mellett; minden ereje és büszkesége mellett urának tisztelő, kézcsókoló szolgája. Bukása óta azt akarta megmutatni, hogy ő mint a nemzet képviselője szemben is állhat az uralkodóval, ki csak a dynastia képviselője.

I. Vilmos császár utolsó aláirása.
Eredeti nagyság.

Utódai, Caprivi, Hohenlohe és Bülow mellett még nagyobbnak tűnik fel egyénisége. A császárnak különösen hatalmas flotta és gyarmatbirodalom szerzésére van gondja, különben sem a külső, sem a belső politikában nem történt lényeges változás. A kartell-pártok uralkodása szintúgy tart, mint a sociáldemokratiának minden választásnál előtünő megdöbbentő terjedése. A törvényhozás legfontosabb munkája a magánjog befejezése. A sociális törvényhozás is egyre haladt, 1883-ban meghozták azt a törvényt, mely a munkást betegsége esetén biztosítja, a következő évben azt, mely biztosítja megélhetését, ha baleset éri, végre 1889-ben az elöregedett és munkaképtelenné vált munkásokról is gondoskodott a törvény. Noha a sociáldemokraták mindebben nem látnak igazi elvi eredményt, csak alamizsnát, mégis bizonyos, hogy az összes polgárairól való gondoskodás kötelessége, az állami socializmus elve ez intézkedések által helyet foglalt a német birodalom erkölcsi alapjai közt.

Ausztria.

A kiegyezés után, annak szellemében, liberális német kormány vezette Ausztria ügyeit. Ennek sikerült a concordátum felbontása, az állami iskola szervezése és a pénzügyek rendezése. Nem sikerült ellenben a csehek kibékítése, kik távol maradtak a Reichsrathtól. 1869-ben a cattaroi öböl melletti Krivoscie lakói a sorozás miatt fellázadtak és oly ellenállást fejtettek ki, hogy Rodich dalmácziai helytartónak meg kellett alkudni velök. Ez nagyon rontotta a kormány tekintélyét, melynek tagjai különben sem értettek egyet. A többség a régi centralista irányt akarta folytatni, a kisebbség nagyobb teret akart engedni a tartományok autonomiájának. Hosszas tanácskozások után a császár a kisebbség mellett döntött; gróf Potocky Alfréd, volt minister lett a ministerelnök (1870 január). De a Reichsrath német többsége nem bízott benne, úgy, hogy a császár őt már 1870 nov.-ben elbocsátotta. Helyébe gróf Hohenwart lépett, ki a nemzetiségek és a klerikális párt segítségével készült megdönteni a német túlsúlyt és Ausztriát a foederativ alapra helyezni. Schffle tübingai tanár, egyike a legkiválóbb német «kathedersocialistáknak», volt cabinetjének kereskedelmi ministere.³⁸⁴ A csehek kibékítése végett egy leiratban elismerte a cseh közjog alapjait és Ferencz József császár megkoronáztatását cseh királylyá helyezte kilátásba. A németek teljes erővel ellenállottak; Beust is támogatta őket, tekintettel a külügyi helyzetre, de még az orosz politika sem látta szívesen Ausztriának ezt a kezdődő felbomlását. A döntést azonban gr. Andrássy magyar ministerelnök idézte elő, ki a koronatanácsban kifejtette, hogy a foederalismus, de különösen Csehország különállása, végét jelenti a dualismusnak, és így a kiegyezésnek. A császár 1871 okt. 26-án elbocsátotta Hohenwartot, nemsokára Beustot is. Ausztria ministerelnöke gr. Auersperg Adolf lett, a külügyek vezetését gr. Andrássy Gyula vette át.

Auersperg ministeriuma, melynek Lasser belügyminister volt a lelke, a német szabadelvű pártra támaszkodva, erélyesen kormányzott. Hogy a csehek ellenállását megtörje, törvényt hozott, mely szerint, ha valamely tartományi gyülés megtagadja a Reichsrathba választást, a kerületek közvetlenül válaszszák képviselőiket. Még fontosabb volt a választási reform (1873), mely a képviselők számát 353-ra emelte és behozta a közvetlen választást a tartománygyűlések kikerülésével. Csak a régi Schmerling-féle választási rendet tartotta meg, mert a német túlsúly azon alapult. Egyházi tekintetben is haladt a reform. Itt is törvény intézkedett az egyház belső ügyeiben, csakhogy természetesen itt sokkal enyhébben kezelték, mint Poroszországban. De a nagy «krach» 1873 május 9, mely villámcsapás gyanánt véget vetett a «közgazdasági lendület aerájának», a nyomában leleplezett szédelgés, több botrányos per, mint p. o. Ofenheimé, itt is nagyon ártott a liberális ügynek. Midőn aztán a «német alkotmányos párt», tekintettel a pénzügyekre és hogy a különben is oly számos szláv elem erősödését megakadályozza, ellenezte a bosnyák okkupácziót, az udvar elfordult tőle és az 1879-iki választás véget vetett többségének. Gr. Taaffe Richard, a császár bizalmasa vezette most a kormányt tizenöt éven keresztül (1878–93).

Ezóta alkotmányos uralomról Ausztriában többé nem lehet szó. A németek politikai hibáik által vesztették el domináló állásukat maga Bismarck hangsúlyozta ezt legerősebben. A magyarok most nem siettek segítségökre. Andrássy 1879 októberben, mindjárt a német szövetség megkötése után visszalépett. A kiegyezés fennmaradt, de már nem működhetett, alkotói szellemében. Ausztriában sem a németek, sem a szlávok magukban nem tarthattak már fenn kormányt, a kormány folytonos alkura volt utalva az egyes pártokkal, kénytelen volt nagy engedményekkel megvásárolni támogatásukat s mint Taaffe mondta: «Megbizható párt és többség hiján csak tengette napjait».³⁸⁵ Voltakép a szláv csoportok segítségével kormányzott a lengyelek nagy financiális engedmények fejében készek voltak bármely kormány támogatására, a csehek pedig beléptek a Reichsrathba. Az alpesi tartományok német klerikális követei, mint harmadik elem, csakhamar oly jelentőségre jutottak a «kartel»-ben, mint Németországban a centrum. Így valamivel mérsékeltebb alakban, Hohenwart kísérletét ujították meg, nagy ügyességgel és kitartással. De ez a mérséklet nem elégítette ki a cseheket, az «új csehek» radikális pártja Gregr alatt sorban elhódította a kerületeket Rieger ó-csehjeitől és a cseh kiegyezés, mely a császárnak annyira szívén feküldt, még sem volt megköthető. A németek pedig sehogy sem bírtak belenyugodni uralkodó állásuk elvesztésébe. A mérsékelt alkotmányos párt szintén sok kerületet vesztett, a vélt elnyomás a német nemzeti párt malmára hajtotta a vizet. Sokan, mivel itt nem uralkodhattak, Németország felé kezdtek kacsintani. Egyikök Ausztriát «a hajléktalan nemzetiségek menhelyének» mondta, a másik «Szegény Ausztria!» szóval jellemezte az egész állapotot. A bomlás annyira általánossá vált, hogy még gr. Kálnoky Gusztáv külügyminister is, ki különben a feudális és klerikális párthoz hajlott, kénytelen volt szavát latba vetni ezen Ausztria belső szerkezetét teljesen meglazító politika ellen. Taaffe nagy tettel, az általános szavazati joghoz közeledő választási reformmal akarta betetőzni rendszerét, de javaslata még a többség pártjainak sem tetszett. 1893 októberben visszalépett.

Kormánya alatt a csehek kielégítésére két rendelet által is elősegítette a cseh nyelv alkalmazását a cseh közigazgatásban, 1882-ben pedig megalapította a cseh nyelvü egyetemet Prágában. Klerikális pártfogói unszolására az új iskolai törvény 1883-ban hat évre szállította le az addig nyolcz éves iskolakötelezettséget és elvben elismerte a felekezeti iskolát. Ennek felállítását azonban 1888-ban mégis megakadályozta az összes liberálisok egyesülése. Így az osztrák kormány maga rendítette meg a különben is oly nehezen kormányozható birodalomnak két erős alapját: az egységes, német közigazgatást és az egységes állami iskolát, Mária Terézia hagyományát.

Luitpold, Bajorország regense.
Fénykép után.

A bomlás átment a társadalomra is. Mint Németországban, itt is a városi művelt polgárság sínylette meg a liberális eszme lejáratását és a gazdasági válságot. Csakhogy itt sokkal többet vesztett, mert az osztrák polgárság sem erőre, sem önállóságra nem volt hasonlítható a némethez. A nemzeti ellentétek, különösen Csehországban, szinte két ellenséges táborra osztották a népességet, de aztán az olaszokkal és szlovénekkel szemben szintén nagyon kiélesedtek. Egyrészt a feudális és klerikális reactio, másrészt a sociáldemokratia mind jobban felemeli fejét. «A kis polgárság, melyet a papság és a főnemesség szerveztek és vezetnek, kétségbeesetten harczol antiszemita zászló alatt társadalmi rangja fenntartására, hogy egészen proletárrá ne váljék.»³⁸⁶ Nagy diadala volt a keresztyén socialistáknak, kik nemzeti kérdésekben hol a szlávokkal, hol a németekkel tartanak, de igazi czéljukat, a 48 év előtti nagy osztrák császárságot sohasem tévesztik szem elől, hogy Bécs városa 1894-ben vezéröket, Lueger Károlyt megválasztotta polgármesterének és egy év mulva keresztül vitte megerősítését is.

Taaffe kormányát Windisch-Grtz herczeg ministeriuma követte, melyet a klerikálisok, a német alkotmánypárt és a lengyeleknek szövetsége támogatott. Az összes mérsékelt, a birodalom megerősödését óhajtó pártok egyesülése a szélső németek és csehek ellen magában véve helyes lett volna, csakhogy a coalitió pártjai is annyira eltértek egymástól, hogy közösen alig alkothattak valamit. Ezért a ministerium csak addig állhatott fenn, míg semmi kényesebb fontos ügy fel nem merült. Egy szlovén gimnázium felállítása Cilliben elég ok volt arra, hogy a németek kilépjenek a többségből (1895 tavaszán). Egy rövid hivatalnokministerium után (gr. Kielmannsegg), gróf Badeni, Galiczia volt helytartója, alakított nem parlamentáris kormányt, melynek egyetlen követ sem volt tagja. Badeni voltakép Taaffe örökébe lépett, a koronát képviselte, de nem oly körültekintéssel, mint elődje. Programmja: a nemzetiségi jogok tiszteletben tartása, a német történeti elsőségének elismerésével.

Oly nagy volt már a ziláltság, hogy az összes mérsékelt pártok belényugodtak volna egy erős kormányba, mely első sorban az egész állam érdekeire van tekintettel. A választási reform, mely egy ötödik kuria felállítása által a munkások, a sociáldemokraták előtt is megnyitotta a Reichsrathot, törvénynyé válván, 1896-ban már annak alapján választottak. Az alkotmányhű párt szétfoszlott; a szélső nemzetiek, klerikálisok és keresztény socialisták megszaporodtak, 14 sociáldemokrata nyert mandátumot. Az ilyen testülettel lehetetlen volt a törvényhozás. Badeni 1897 tavaszán a cseh nyelvrendeletek által akarta megnyerni a szláv többséget. Ezekben a cseh és morva tisztviselőktől megköveteli az országos két nyelv ismeretét. Már pedig, mivel a cseh tisztviselők úgy is tudtak németől, a németekre pedig a cseh nyelv megtanulása műveltség dolgában nem járt valami nagy haszonnal, az utóbbiak méltán látták a rendeletben a cseh nyelv uralkodóvá tételének első kisérletét. A cseh németség, mely úgyis nehezen tűrte kisebbségét a tartományi gyülésben és kiszorítását Prága városából, a legerélyesebb ellenállást fejtette ki. Követeik, a többi német követ támogatásával, megkezdték a Reichsrathban az obstructiót. Heteken át a legvadabb szenvedélyesség uralkodott az előbb oly nyugodalmas testületben, a pártok csakhamar tettel váltották fel a szót és a törvényhozás termét verekedés mocskolta be. Badeni, hogy a német nemzetiekkel végezzen, Abrahamowitz elnökkel kimondotta a vita bezárását, a Falkenhain-féle új házszabály elfogadását, az ellenkező Wolf képviselőt pedig rendőrökkel kivezettette. Ez még a nyugalmas Bécsnek is sok volt. A socialisták a közszabadság védelmére a kormány ellen foglaltak állást, a diákok rázendítették a «Wacht am Rhein» nagynémet nótáját; még Lueger is kénytelen volt németnek mutatkozni. A császár lemondott a tervről, hogy erőszakkal vessen véget a németek parlamentáris ellenállásának és 1897 végén elbocsátotta Badenit.

Nem enyhítette a viszályt sem Erzsébet császárné tragikus sorsa, kit 1898 szept. 10-én a Genfi tónál halálra sebzett Luccheni anarchista tőre, sem a sokat próbált uralkodónak 1898 decz. 2-án megült félszázados uralkodói jubileuma. A vad pártküzdelem már Ausztria igazi alapját, a dynastikus érzést is megtámadta.

A Reichsrath munkátlansága okozta, hogy a kormány az alkotmány 14. §-a alkalmazásával rendelkezik. Rendelkezik a kiegyezés ügyében is, hol a magyar törvény szerint Magyarország csak az alkotmányos Ausztriával érintkezhetik. Így az osztrák törvénytelen állapot csakhamar maga után vonta hazánk nagy parlamentáris válságát is.

Ő felsége I. Ferencz József.
1892-ben készült fénykép után.

Magyarország.

Az 1869-i választásból kikerült országgyűlés folytatta az állam berendezésének nagy művét. Ekkor történt a közigazgatás elválasztása az igazságszolgáltatástól és a törvénykezés új berendezése, miben Horváth Boldizsárnak volt legnagyobb része. A vármegyei biráskodás megszüntetése, a botbüntetés eltörlése sokat megszüntetett a régi Magyarország patriarchalis formáiból, de ezért teljes kárpótlást nyújtott a nagyrészt képzett birói és ügyészi kar és az igazságszolgáltatás határozott javulása. Több jó termés egymásután, nagy gabonaárak; az ország gazdagnak vélve magát, nagy kölcsönöket vett fel vasutépítésre és a főváros szépítésére. A nagy franczia-porosz háború alkalmával az ország közvéleménye a francziák mellett foglalt állást, de a kormány és a balközép egyetértett a béke föntartását illetőleg és Andrássy ez irányban érvényesítette befolyását Bécsben. 1871-ben érezhető volt már a klerikális-szláv irány ausztriai uralmának visszahatása. A tótok közt cseh emissariusok izgattak, a horvát végvidéken pedig fegyveres lázadás tört ki, melyet azonban rögtön elnyomtak. Így Andrássy kétségtelenül szolgálatot tett hazájának, midőn Hohenwartnak és irányának bukásához hozzájárult.

Midőn Andrássy Bécsbe távozott, gróf Lónyai Menyhért lett a kormány elnöke; a többség vezére Deák maradt. A kormány különben is sokat vesztett báró Eötvös József halála és Horváth Boldizsár kilépése által és Lónyai épen nem osztozott Andrássy nagy népszerűségében. Az egyetlen nagyobb reformot, a választásit, az országgyűlés végén, 1872 tavaszán megakadályozta a baloldal «agyonbeszélése». Megtorlásul Lónyai a választásoknál nagy hivatalos pressiót és vesztegetést alkalmazott, Budapestről egészen kiszorítván az ellenzéket. Nagy többséget nyert, de mindjárt az országgyűlés összeülésekor Csernátony őt oly élesen megtámadta, hogy bár a többség hű maradt hozzá, állása nem volt föntartható. Utóda, Szlávy József alatt történt Pest törvényes egyesítése Budával és Ó-Budával egy fővárossá. A párton és az egész országon csüggedés vesz erőt, a reformkedv egészen ellankadt, csak Deák Ferencz nagy beszéde az állam és egyház viszonyáról, melyben a szabad egyház mellett tört lándzsát, mutatta, hogy az ideák cultusa nem halt ki a nemzetből (1873 jun. 28).

A csüggedést főkép a gazdasági bajokkal kapcsolatos financiális zavar okozta. Minden új állam drágán szokta megfizetni első berendezését, nálunk még az a baj is járult hozzá, hogy a hagyományos pénzzel nem törődést, takarékossághoz nem értést, a magángazdaságból átvitték az államiba is. A mellett természetesen a magánérdekek is kielégítést követeltek és a protectiót és befolyást nem egyszer drágán fizette meg az ország. Eleinte legalább olcsó volt a hitel, de az 1873-i «krach» után csak magas kamatra lehetett szerezni pénzt, pedig a szükség egyre nagyobbodott. Több rossz termés következett és az adó-nem-fizetésnek előbb hazafias szokása, sajnos, megmaradt akkor is, mikor már nemzeti volt a kormány. Sok millióra ment az adóhátralék. Volt idő, mikor a Lánczhid bevétele volt az egyetlen biztos jövedelem. Sokan már kétségbeestek azon, hogy Magyarország föntarthassa magát. Szlávy utóda, Bittó István alatt sem fordultak jobbra az ügyek. Deák betegeskedése az előbb oly egységes, hatalmas pártot kiszolgáltatta az egyesek ambitióinak és intrikáinak. Ekkor az örökké töprengő Ghyczy Kálmán elhagyván az ellenzéket, elvállalta a pénzügyministeriumot, hogy nagy lelkiismeretességével és fáradhatatlan munkájával rendet teremtsen. Ő luxus-adókkal akart segíteni, de a csupa úrból álló Ház azokat el nem fogadta és így ismét a kölcsön megszokott eszközéhez kellett nyulnia. 1875 február 3-án Tisza Kálmán is követi volt bajtársa példáját. Kijelentette, hogy a jelen nehéz helyzetben ha nem nagyravágyásból «hanem aggógó hazaszeretettel lép elveinek elhagyásával a működés terére», ez nemes áldozat. Elfogadja a kiegyezést és nem reformot követel, hanem a régi itélkező megye visszaállítását. Szavainak hatása alatt létrejött pártjának fusiója a Deák-párttal és azóta (1875 febr. 21.) szabadelvű párt volt a többség neve. Bittó helyébe báró Wenckheim Béla lépett, belügyministere Tisza Kálmán lett. A választásnál óriási többséget nyert a szabadelvű párt, csak a szélsőbal maradt meg ellenzéknek, jobbról pedig több conservativ férfiú vált ki a pártból, báró Sennyey Pál vezetése alatt. Ezek a közigazgatás államosításával akartak «az ázsiai állapotokon» segíteni, a kiadások csökkentésére pedig készek voltak a honvédséget megszüntetni. A választás után Tisza már mint ministerelnök vezette a pártot. A bizalom iránta mindjobban megerősödött, az udvarnál is, hol eleinte nagyon idegenkedtek tőle. A kiegyezést teljesen fenntartotta; a legcsekélyebb változtatásában is koczkáztatását látta Deák művének. Deák halála óta (1876 jan. 28.) nem volt senki, ki tekintélyével szembeszállhatott volna. A Balkán félszigeten akkor kitörő zavarok és azok következései szükségessé tették az erős kormányt. Az állapotok mindinkább megszilárdultak, a pénzügy is javult. Midőn Tisza a kiegyezési alkudozások folyamán, 1877-ben lemondott, a király nem fogadta el lemondását.

Tisza Kálmán.

Nemsokára a bosnyák occupatio tette kemény próbára kormányát és tehetségét. Az ország törökbarát volt, szivesen látta volna az orosz háborút és nem akart a bukott testvér martalékán osztozni. Midőn mégis elhatározták az occupatiót és a delegatiók megszavazták a hitelt, a szabadelvű-párt egy része kivált és a Sennyey-párttal egyesülve «mérsékelt ellenzéket» alkottak. E pártnak gróf Apponyi Albert és Szilágyi Dezső voltak népszerű és ékesszóló vezérei. A választáson, melyet épen akkor ejtettek meg, mikor a huszárok magláji meglepetésének és lemészárlásának híre érkezett, maga Tisza Debreczenben megbukott és azóta Nagy-Váradot képviselte. A szélsőbal, melyet Irányi Dániel és Simonyi Ernő volt emigránsok vezettek, nagyon megerősödött. Széll Kálmán pénzügyminister visszavonult azon félelmében, hogy a hadi költség újra megrendíti az oly nehezen helyreállított államhitelt. A képviselőházban alig néhány szónyi többséggel rendelkezett a kormány. De Tisza szivóssága mindezt legyőzte. Fáradhatatlan volt a munkában, a vitában és pártja összetartásában egyaránt. A hivatalos hatalomnak, a személyes érdekeknek és az őszinte hazafiságnak ügyes felhasználásával oly hatalmas pártot tudott alkotni, minőt a parlamentaris történet alig ismer. E párttal aztán, mint «generalis» szinte korlátlanul rendelkezik.

Nemzetiségi tekintetben Tisza hű multjához, nem követi Deák és Eötvös mérsékelt eljárását. Megszünteti a szász autonomiát, az egyetemet és a megyék új beosztásánál megyékre osztja a régi Királyföldet is. Mileticset, a szerbek vezérét, pörbe fogatja és elitélteti. Megszünteti a szerb omladinát és bezáratja a magyarellenes tót iskolákat. Ez a magyarosítási törekvése volt kétségtelenül népszerűségének legbiztosabb alapja.

Társadalmi tekintetben még nagyobb változást jelöl Tisza kormánya. Előbb a liberális főnemesség uralkodik, mely bátran kaczérkodhatik a demokratiával. Még él az elnyomatás korának egyesítő befolyása és mivel a nemzet udvari, feudális és klerikalis befolyások ellenében vívta ki igazát, voltakép még él az ezek ellen megszokott gyűlölet is. Az egész társadalom körülbelül a XVIII. századi felvilágosodás alapján áll; szinte megvetik az egyházat, különösen a katholikust, semmibe veszik a czimet és rangot. Most mindez megváltozik. A gentry, mely Tiszában látja igazi vezérét, szinte ideális megtestesítőjét, sokkal zárkózottabbnak mutatkozik az aristokratiánál. A nemesség cultusa, a praedicatumok fölélednek. A végzett földbirtokosok és ivadékaik töltik meg a hivatalokat, a családi összeköttetés és a protectio döntő factorrá válik a legtöbb sorsára nézve. Kétségtelenül magyarabb volt ez az irány az előbbinél; megszünt a külföldi intézmények és eszmék bálványozása és birálat nélkül való átvétele. De világos az is, hogy a nemzetet voltakép a 48 előtti állapotra viszi társadalmilag vissza.

A magyarhoz a nemzetiségek közül csak a magyarországi németek nagy része ragaszkodott igazán. Túlnyomó részben magyarok lettek a polgárjogot nyert zsidók is. Ezek már előbb is birták a kereskedést, most földbirtokot is szerezhettek, gyárakat alapíthattak, sőt a közéletben is szerepelhettek. Bár ismeretes a zsidóság legnagyobb részének földhöz ragadt szegénysége, néhánynak, a ki gyorsan nagy vagyonra tett szert, gazdagsága szemet szurt. Végre a nagyon elterjedt uzsora bizonyos erkölcsi alapot adott az antisemitaságnak, noha épen nem kizárólag zsidók voltak a pénzkölcsönzők és földszerzők. 1875 óta fáradhatatlanul terjesztették nálunk az antisemita tanokat, nemsokára a képviselőházba is bejutottak követőik. Ebből a lelkiállapotból következett a hirhedt tisza-eszlári pör. a középkori vérvádnak, ugyanannak, melyet a rómaiak a keresztyének ellen emeltek, megujítása modern törvényszék előtt. Noha már Bethlen Gábor megmondta, hogy egy zsidó bűnéért sohse lehet felelőssé tenni a többit, mégis egy állítólag elkövetett bűntett miatt az egész zsidóságot akarták felelősségre vonni. A magyarság legnagyobb része a sajtó minden izgatása ellenére is, megtartotta nyugalmát, a kormányban egyedül Pauler igazságügyi minister hajlott az antisemitákhoz.

Vele szembe Kozma Sándor főügyész mentette meg e boszorkánypörben a magyar igazságügy jó hirét. A fölementő itélet után a nyugalom csakhamar helyreállott. (1883.)

Ugyanazon időben Horvátországgal gyűlt meg a kormány baja. Ott már 1873-ban megbukott az unionista-párt és a többségre jutott nemzeti párt máris több bővítését eszközölte ki horvát érdekben az 1868-i egyezségnek. Emellett pedig a kormány nagyon is elnézte a magyarok elleni gyűlölet szítását, miben, mint 1848 előtt, a papság járt elől. 1883 nyarán a föllázított tömeg megsértette a közhivatalokon alkalmazott magyar czimert. A rendet a katonaságnak kellett helyreállítani, csak gróf Khuen-Héderváry Károly bán állította ismét vissza nagy viták után a kormány tekintélyét.

Mindamellett virult, gazdagodott az ország. A keserves tapasztalat a magyart is megtanította a gazdálkodásra. Baross közlekedési minister a vasutak államosítása, a zóna-rendszer behozása által szerzett érdemet és az állam mindent megtett, hogy versenyképes honi ipart segítsen létrehozni. Az 1885-i országos kiállítás mutatta, mennyire haladt az ország minden téren. Kétségtelen, minden hibája mellett is komolyabbá lett a magyar; a vallás már nem volt gúnytárgya, sőt már hypokrisis is észlelhető. A tudomány előmozdítása országos ügy, noha a Nyugattól, különösen a némettől való függés gyakran szembetünő. Ezt a békés haladó állapotot a katonai kérdés zavarja meg. Janszky tábornok 1886 máj. 21-én beszédet tartott Hentzi sírjánál és rosszalólag szólt a magyar szabadságharczról. Tisza a képviselőházban rögtön elitélte eljárását. Ezt rossz néven vették tőle az udvari és katonai körök, úgy, hogy az a kormány, melyet ellenségei Bécs kész eszközének neveztek, majdnem belébukott elnökének hazafias beszédébe. Végre a király egy nyilatkozata intézte el a hosszú viszályt. Az uralkodó kijelenti, hogy Magyarország alkotmányos királyának hadserege csakis az ő érzületét követheti.

Mind e sok munka és küzdelem nem fárasztotta ki Tisza aczéltermészetét. Kezdettől fogva belügyminister volt, hogy a megyéket és választásokat kezében tarthassa; hatalma tetőpontján átvette a pénzügyet is. A deficit még állandó volt, noha már egységes a magyar államadósság, új meg új kölcsönöket kellett kötni. Az egyensúly helyreállítására szolgált 1887-ben a kiegyezés megújítása, mely Magyarországnak nagyobb jogokat biztosított az osztrák-magyar bankkal szemben és paritásossá tette ez intézetet; az adók emelése; a regale jogának megváltása és államosítása, végre a dohánymonopolium szigorúbb kezelése, mely véget vetett az ősi szűz dohánynak. E munkájában államtitkára, Wekerle Sándor, volt jobbkeze. A pénzügyi egyensúly helyreállítása is sikerült és éveken át jelentékeny többletet mutat föl a folyton növekedő magyar budget.

Ennyi eredmény után rendületlennek, szinte szükségszerünek lehetett tartani Tisza kormányának állandóságát. De a nemzet folytonos megerősödése sokak előtt már szűknek mutatta azt a keretet, melyet a kiegyezés kiszabott és Tisza föntartott. A mérsékelt ellenzék a kiegyezés fejlesztését nemzeti értelemben írta zászlajára. Apponyi a resignatio politikájának nevezte a kiegyezésnek eddigi értelmében való keresztülvitelét. Mialatt Ausztria a magyar túlsúly ellen panaszkodik, nálunk az ellenzék még mindig a régi egységes birodalom ellen küzd.

Deák halála óta egyre növekedőben volt Kossuth nimbusa, a legtöbb megye és város megválasztotta őt díszpolgárának, az ifjúságnak ő a bálványa. Sokan gondoltak a forradalom dicsőségére, kevesen az azt követő katasztrófára. A véderő-törvény megújításánál, 1889. elején igen sokan, köztük még gr. Andrássy Gyula is, sérelmesnek találták a javaslat 14. §-át, melyet úgy lehetett értelmezni, mintha tíz évre előre megállapítaná a hadsereg létszámát, a német septennatus módjára. Sérelmes volt a 25. § is, mely 2 évi szolgálatot követel az önkéntesektől, ha a tiszti vizsgán meg nem feleltek. Az ellenzék és az utcza ostromának engedni kellett. A folytonos tüntetéseknek borzasztó esemény vetett véget: a méltán népszerű Rudolf trónörökösnek 1889 január 30-ikán Mayerlingban történt halála.

Rezső trónörökös.
1889-iki fénykép után.

Az új honossági törvény értelmében Kossuth akkor elvesztette volna állampolgárságát. A szélsőbal külön kivételes törvényt követelt a nagy számüzött javára. Tisza kijelentette, hogy annyi törvényhatóság díszpolgára eo ipso magyar polgár. Ministertársai, kik közé 1889 április óta Szilágyi Dezsőt is fölvette, nem értenek egyet e magyarázattal. Az ősz államférfiúnak látnia kell, hogy tekintélye napról-napra csökken, hogy az ellenzék kiméletlenül támadja személyét és egyre megújítja ellene a corruptio súlyos vádját. A parlamenti kormány szinte megköveteli, hogy ne csak az országos érdekeket ápolja, hanem párthiveinek magánérdekeit is. Mindig az illető ország erkölcsi fokától függ ennek a pártolásnak mértéke és mibenléte. Világos, hogy Angliában csekélyebb, mint Görögországban, vagy a délamerikai államokban. Párt és teljes igazság, önzetlenség össze nem férő fogalom. «A cselekvő mindig erkölcstelen, csak a szemlélő lehet erkölcsös» (Hegel). A személyére nézve puritanus egyszerüségű Tiszának épúgy, mint annak idején Walpolenak, csakugyan szemére lehetett vetni hiveinek pártolását. Ez nemcsak barátokat szerzett neki, hanem ellenségeket is. 1890 márczius 15-én lemondott.

Tisza a fejlődés folytonosságát biztosította, tekintélyt szerzett az országnak kifelé is, de megelégedett a hatalmi tényezőknek felhasználásával és erősítésével és a kényes kérdések elől kitért. Különösen az egyház és állam viszonyát illetőleg járt el nagy tartózkodással; a papságnak fontos szerep jutott politikájának, pártjának előmozdításában. A főrendiház reformját munkába vette ugyan, de az aristokratia előtt csakhamar meghátrált és csak annyiban változtatott, hogy behozta a főnemes családok censusát. Ötven kinevezett főrend volt az 1885-i reform egyetlen eredménye. Minden egyéb a régiben maradt. Az új önbizalomra serkent nemzet már többet követelt. Apponyi az ellenzék élén mind több reformot sürgetett. Tetterőtől duzzadtak azok a férfiak is, kiket Tisza maga mellé emelt: Baross, gr. Csáky Albin, Szilágyi Dezső, Wekerle Sándor. Tisza utóda, gr. Szapáry Gyula ugyan nem volt a szélső elhatározások embere, de a közvélemény és ministertársai őt is előre szorították. A mérsékelt ellenzéknek (nemzeti párt) régi követelése volt a közigazgatás államosítása és Szapáry ezt bevette programmjába. De az ellenzék obstructiója 1891 nyarán lehetetlenné tette a javaslat keresztülvitelét. Megelégedtek azzal, hogy az elvet iktatták törvénybe.

Nagy bajnak kell itélnünk, hogy épen az a reform nem sikerült, mely legjobban kifejezésre juttatta volna a magyar állam erejét úgy a nemzetiségekkel, mint osztályokkal és felekezetekkel szemben. Igy egy más kérdés lépett előtérbe, az állam és egyház viszonyának rendezése. Szokássá vált, hogy a katholikus papok az 1868: LIII. t.-cz. ellenére protestáns gyermeket saját egyházukba vettek fel elkereszteltek. Gr. Csáky egy 1890 február 26-án kiadott rendeletében nemcsak tiltakozott ez ellen, mit elődje, Trefort is megtett, hanem pénzbirsággal is sújtotta a törvény megsértőit, De a katholikus alsó papság tovább is megmaradt gyakorlata mellett és üldözésnek tekintette a rendeletet. A bajnak előbb részleges orvoslását keresték: Csáky polgári anyakönyvet akart felállítani a vegyes házasságból származó gyermekek részére. De ez a kedélyek akkori izgatottsága közepett már nem elégített ki senkit. A szélsőbal addig is követelte a vallásszabadságot és Irányi Dániel évről-évre megújította annak követelését. A képviselőház hiven a 48-iki traditióhoz el is fogadta az elvet, de kivitelében annyi nehézség között senki sem hitt. Csak Apponyinak 1892 május 27-én tartott beszéde mutatta meg a megoldásnak egész rendszerét. A Tisza sajtója által mindig ultramontánnak gúnyolt államférfiú a házassági jog egységes rendezésén kívül követeli a kath. autonomiát, a protestáns egyházak segélyezését, a zsidó vallás receptióját. Véget akar vetni annak az állapotnak, melyben Magyarország, hol némely felekezet nagyon is könnyen hajtja végre az elválást, egész Európa erkölcsi szemetének lerakodóhelye. E beszéddel magával ragadta az egész közvéleményt és így határozott tettre késztette a kormányt is. A ministerek mind elfogadták a radikális megoldást és hozzáfogtak a javaslatok szerkesztéséhez, csak Szapáry vonakodott a kötelező polgári házasságtól, noha még Fejérváry honvédelmi minister is cserben hagyta, kíről tudták, hogy a király különös bizalmának örvend. De a ministerelnök állását már megrendítette a közigazgatási javaslat bukása, még jobban azon tervének kudarcza, hogy Hentzi szobrát a honvédekkel, az elesett honvédekét még a közös hadsereggel koszorúztassa meg. Igy elvi eltérés származván közte és társai közt, 1892 november 9-én lemondott. A kormány élére Wekerle Sándor lépett, kinek programmjában az egyházpolitikai viszonyok rendezése volt a főpont.

Kossuth utolsó arczképe.

Mindnyájan emlékezünk még arra a nagy dramatikus küzdelemre, melyet e kérdés megoldása előidézett. A szélsőbal támogatta a kormányt, Apponyi némi ingadozás után ellene fordult, mert a polgári házasságot nem tartotta helyesnek. Az udvar, a főpapság, a főnemesség nagy része, a nemzetiségek mind a reform ellen fordultak. Békés módon mintegy 1848 képe újult meg. Ezzel szemben egységessé vált a magyarság. A még élő és buzdító Kossuth lelke és befolyása ez egy esetben összeolvadt a Deákéval. A képviselőház nagy többséggel elfogadta a javaslatokat, a főrendiház elvetette azokat. Mikor Wekerle nem birta elérni új főrendek kinevezését liberális többség alkotására, 1894. juliusban lemondott. De kijelölt utódját, gróf Khuen Héderváry Károlyt nem fogadta el a szabadelvü párt és így ismét Wekerle került a kormány élére. Ismételt és végleges lemondása (1895. január) és b. Bánffy Dezső kormányra jutása nem akasztotta meg a reform művét. A magyar nemzet akarata érvényesült a főrendiházéval szemben. A polgári házasság, a polgári anyakönyv, a zsidók receptiója és nagy ellenállás után a vallásszabadság is törvénybe iktattattak. Sőt Bánffy még egy újabb diadallal is tetézte a magyar nemzeti eszme ezen lendületes harczát. Agliardi pápai nuncius 1895. áprilisban Magyarországon utazva, az egyházpolitikai reformok ellen beszélt. Bánffy a képviselőházban illetéktelen beavatkozásnak mondta a nuncius eljárását, mely ellen a közös külügyminister útján Rómában is panaszt emelt. Gr. Kálnoky külügyminister, ki mindig a reform ellenségének mutatkozott, tiltakozott Bánffy e fölfogása ellen. Az uralkodónak kellett dönteni és mindenki Bánffy elbocsátását várta. De Ferencz József a magyar államjog alapjára állva, elbocsátotta Kálnokyt és gr. Goluchovskyt nevezte ki külügyministernek (1895. május 15.).

A küzdelem által előidézett és fokozott nemzeti egység nagyszerüen nyilatkozott meg Kossuth halálakor (1894. márczius 20.) és temetésén (április 1.). A reform és a forradalom dicső korszakai az ő személyében a legbelsőbb összeköttetésbe léptek a nemzet jelen szabadsági törekvéseivel. Jókai remek beszéde kifejezte és a nemzet átérezte, hogy hódolata a nagy halott emléke iránt nem irányulhat azon uralkodó ellen, ki magát azokkal annyira azonosította.

Ennek az egységnek és lendületnek kifejezést adott az 1896-i kiállítás, melyet a honfoglalás ezredéves emlékével való összeköttetés igazán nemzetivé avatott. A király junius 8-án az országgyülés hódolatának válaszául e szavakat mondta: «A magyar nemzet lángoló haza- és szabadságszeretete, harczi vitézsége s a balsorsban tanúsított szivós kitartása az Isteni Gondviselés segélyével mindig leküzdötte a veszélyeket.»

Bánffy állása nagyon megerősödött. Az 1896-i októberi választásnál biztos volt nagy többsége. Nem szorult volna azon még nálunk is páratlan választási hadjáratra, melyben egyaránt müködött a vesztegetés, a hivatalos pressio és erőszak. Mint maga mondta nekem, a néppárttól való tulságos aggodalma vitte őt e lépésekre. Az egyházpolitikai törvényeknek ugyanis minden érdemük mellett megvolt az a rossz következésük is, hogy szították a felekezeti szellemet. Mint Ausztriában Lueger pártja, úgy nálunk is néhány főúr és az alsó papság egy részének befolyása alatt jött létre a keresztyén socialista néppárt: első pártunk, mely Ausztriával közös. Ez is kaczérkodott a nemzetiségekkel, kik 1894-ben, midőn ellentétet láttak az udvar és a nemzet közt, megint fölemelték fejöket. Nemcsak az oláhok memorandumukban, a szászok is a császárhoz fordultak a magyar király kormánya ellen.

Socialis tekintetben nagy bajok jelentkeztek. A socialdemokratia behatolt nagy városainkba s a sokkal erősebb tényező: az agrár-socialismus, a földosztás vágya erőt vett alföldi népünk lelkén. Hogy itt a latifundiumok következtében súlyos az állapot, mindennél jobban mutatja a kivándorlásnak évről-évre való növekedése. Ezen korlátozó törvények nem segíthetnek, csak józan és erősen keresztülvitt adóreform s nemzeti birtokpolitika.

A kiegyezés megkötése idejében a monarchia egységét inkább Ausztria képviselte Magyarország ellenében. Mióta a németek uralmának kora lejárt, ez a viszony szinte megváltozott.

Brandes már 1885-ben észrevette: hogy Ausztria gazdag ország aránylag nyugodt fölbomlási állapotban, melyben mindenféle ember található, csak osztrák nem. Azóta ez a processus, mint föntebb láttuk, még haladt. Ausztriában mind csekélyebb azok száma, kik őszintén buzognak a monarchia fönnállásáért. Az osztrák ziláltság hatása alatt pedig nálunk is nagyon megnehezült azok föladata, kik fenn akarják tartani Deák művét. A közjogi kapcsolat és mindaz, mi összefügg vele, csak nagy bajjal tartható fönn.

Ha ennek a psychologiai változásnak kulcsát keressük, tán legjobban a következőben találjuk meg. A két állam egyesülése a nagyhatalom fentartása végett történt. Ausztria-Magyarország Beust és Andrássy idejében valóban az. Érdekeit a Keleten biztosítja, Európa nagy ügyeiben nyomatékos a szava. Ezt az állását az orosz ellenében Haymerle és Kálnoky külügyministerek is föntartották. De mióta 1897 tavaszán megegyezés történt az oroszszal, külügyi politikánknak voltaképen nincs czélja. A hadügy és tengerészet nagy költségei meddőknek látszanak és ha a közös vámterület is megszünik, a közös diplomatiának nem marad már feladata. Szembetünő, hogy az összetartozás meglazulása mennyire összeesik az osztrák-magyar politika teljes abdicatiójával. Csak oly határozott és eredményes politika, mely valóban nagy érdekeket tart szem előtt, biztosíthatja újra a két államban az összetartozásnak erkölcsi alapját.

Oroszország.

A hatalmas czárt a pánszláv párt vitte akarata ellenére a török háborúba. II. Sándor jól tudta, mennyire alá van aknázva birodalma, de nem volt energiája, hogy akár határozott reactió, akár alkotmány megadása által kielégítse, vagy lefegyverezze a pártokat. A nihilisták a háború idején sem nyugodtak. «Uj föld» volt nekik hazájuk, százával mentek előkelő származásu férfiak és nők a nép közé, hogy tanaiknak híveket szerezzenek. A rendőrség üldözése csak növelte a forradalmárok fanatismusát, a nyilvános tárgyalások pedig alkalmat nyujtottak elveik hangos hirdetésére és terjesztésére. Midőn egyszerre 133-at helyeztek vád alá, 1878. január 24-én, pisztolylövéssel megsebesitette a pétervári rendőrfőnököt, Trepoff tábornokot egy fiatal leány, Szaszulics Vera. Az esküdtszék felmentette, mert kimutatta Trepoff kegyetlenségét és visszaéléseit. Fölmentése után a rendőrség újra el akarta fogni, de a nép pártjára kelt és elősegítette menekvését. Most is él Svájczban. A kormány nem a visszaéléseket szüntette meg, hanem az esküdtszék hatásköre alól kivonta az attentatumokat. A vádlottak fölött ezentul haditörvényszék itélt. Ez sem törte meg a forradalmi végrehajtó bizottság energiáját és hiveinek semmitől vissza nem rettenő lelkesedését. Nemsokára megölik a titkos rendőrség főnökét, majd más főtisztviselőket is, 1879. április 15-én a czár ellen is követett el Szolovjev attentatumot, de nem találta. Minthogy ennek következtében egyre vadabbá vált az üldözés és rémuralommal viszonozták az összeesküvők rémtetteit, a végrehajtó bizottság 1879. augusztusban halálra itélte a czárt. Katonák, nyilvános és titkos rendőrök roppant sokasága őrködött az uralkodó élete fölött, de nem akadályozhatta meg, hogy 1879. decz. 1-én föl ne robbantsák azt a vonatot, melyen az összeesküvők véleménye szerint a czár Moszkvába utazott. A jövő év elején a bizottság kijelentette, hogy kegyelmet ad a czárnak, ha megadja a lelkiismereti, a sajtószabadságot és a képviseleti alkotmányt. Midőn erre nem jött válasz, 1880. febr. 17-én egy asztalos dinámittal fölrobbantotta a téli palotát. A czár véletlenségből ismét megmenekült. Az előkelő társaság nagy része nem helyeselte ugyan az attentatumokat, de mivel máskép szabadságot nyerni nem lehetett, végső czéljukkal egyetértett. Bámulatos és szinte páratlan az a szivósság, erő és áldozatkészség, melyet az összeesküvők borzasztó művükben kifejtettek. De tán bámulatosabb még, hogy fönnállhat olyan ország, mely annyi nemes tulajdonnal ékeskedő fiait és lányait ilyen szörnyü irányba kényszeríti.

III. Sándor orosz czár.
Fénykép után.

A czár a szabadelvüek titkos és az összeesküvők nyilvános forradalma ellen dictaturát létesít. Az örmény eredetű Lorisz Melikoff tábornokra bizta a végrehajtó hatalmat. Melikoff inkább engesztelni akart, mint üldözni. Sok száműzöttet haza hívott Szibériából, újra megnyitotta az egyetemeket, föloszlatta a titkos rendőrséget és végre lemondva a teljhatalomról, megelégedett a belügyministerséggel. Egy ideig nyugalom volt, de midőn Lorisz Melikoff mégsem dolgozta ki a várt alkotmányt, hanem csak a notableok összehívását javasolta a czárnak, az összeesküvők újra hozzáfogtak munkájukhoz. Márczius 2-án kellett volna megjelennie az alkotmánynak és a tábornok kérte a czárt, hogy addig ne távozzék a palotából. De II. Sándor előtte való nap katonai szemlére ment és visszajövet bomba-attentatum áldozata lőn.

II. Sándor még liberalis volt, minden izében európai; fia és utóda, III. Sándor már kora fiatalsága óta a legridegebb orthodoxia és a legkizárólagosabb ó-orosz iránynak befolyása alá jutott, melyet Pobjedonoszoff képviselt. Alkotmányról hallani sem akart. A Miklós-féle korlátlan egyeduralom, az egyházi és nemzeti reactio teljes érvényesítése volt kezdettől fogva uralmának főczélja. A ki csak némileg is hajlott a reformokhoz, vagy a nyugati műveltséghez, elvesztette hivatalát. Ignatiev, a panszláv párt feje, osztozott Pobjedonoszoffal a hatalomban. Ennek a rendszernek, mely működését II. Sándor gyilkosainak kivégeztetésével kezdte meg, megvolt az a hatása, hogy az attentatumok egy időre megszüntek. Különben is csekély volt az összeesküvők száma hisz különben nem szorultak volna ily végső eszközökre. A közoktatást, különösen az egyetemeket a legszigorúbb ellenőrzés alá helyezték, a sajtó és az irodalom teljesen a rendőrségtől függött. Hogy mégis legyen támasza a vakhit és erőszak ezen uralmának, egyrészt a parasztokat lázitotta az értelmiség és a zsidók ellen, másrészt a nemességet kiváltságokkal akarta kárpótolni annak a csekély autonomiának is elvesztéseért, melyet 1858 óta élvezett.

Lorisz Melikoff.

Ideál nélkül egy nemzet sem élhet meg, az orosz sem. Mint I. Miklós tette, ez a kormány is a hódítást, az elnyomást tette nemzeti ideállá. Ha már rabszolga az orosz, találja boldogságát abban, hogy más népek meg az ő rabszolgái. Különben is nem kötelessége-e minden alattvalónak ura nemzetéhez és vallásához tartozni? Az oroszositásnak és az orthodox hitre való erőszakos téritésnek nem emelt gátat sem a balti tartományok német lakosságának kiváltsága, sem magasabb műveltsége, sem próbált hűsége. Dorpát régi német egyeteme orosz lett, még a város nevét is oroszosították. Nem védte meg a lengyelt régi történeti nagysága és szívóssága. A zsidóknak megtiltották a földbirtok szerzését, megállapították, hogy minden város deákságának hány százaléka lehet zsidó és a hol lehetett, százával agyonüttették őket a fanatikus rabló parasztokkal. Finnországnak külön alkotmánya volt, a régi czárok mind megtartották, ez is megigérte 1881. márczius 12-én megőrzését. De azért ott is alapítottak orosz iskolákat, ott is be akarják hozni az orosz hivatalos nyelvet, behozzák a mindig értéktelenebbé váló papirrubelt és megkezdik a beolvasztás azon művét, mely azóta Pobjedonoszoff vészes befolyása alatt folyton tart. Az az uralkodó pedig, kinek nevében mindez megtörténik, folytonos rettegésben tölti napjait, magányosan elzárkózva, mint valami gonosztevő. Csak igy élhetett és uralkodhatott 13 éven át. Meghalt 1894-ben.

III. Sándor testileg erős, és ha nem is nagy szellemű, határozott, egységes jellem. Fia, II. Miklós, beteges, hajlékony, állása és hagyományainak követelései és jó szívének ösztönei közt örökké ingadozó. De bár az ifjú czár igy tán jobban hasonlít II. Sándorhoz, már oly erős és kizárólagos a reactionarius párt uralma, hogy a legjobb akarattal sem térhetne el tőle. A lengyelekkel valamivel enyhébben bánnak ugyan azokat Németország ellen akarják fordítani, mely szintén üldözi őket, de a zsidók szorongatása és tömeges lemészárlása tovább tart és megkezdődik a finn alkotmány nyilt megszegése. A nagyfejedelemségnek addig külön katonasága volt; 1898 óta a czár orosz őrségekbe küldi a finn ezredeket. Mi több, már 1895-ben kijelentette, hogy a törvényhozás joga épúgy megilleti őt Finnországban, mint más országaiban. Azóta csak kegytől vagy czélszerűségtől függ a finn szabadság foszlányainak továbbtengése.

Reformokról, alkotmányról természetesen nincs szó. A czár máskép talál módot humanitása világgá kürtölésére. 1898 augusztus 29-én felszólítja az összes udvarokat hadseregeik leszerelésére és a népek jólétén rágódó hadi költségek leszállitására. 1899 elején elhatározzák, hogy az erre vonatkozó nemzetközi értekezlet Hágában gyűl össze. Több mint két hónapi tanácskozás után (1899 május–julius) megállapítják, hogy a nemzetközi viszályokat ezentúl lehetőleg békés úton, választott birákkal fogják elintézni. Hogy épen az az állam járt ebben elől, mely egy század óta állandóan fenyegeti szomszédjai nyugalmát és a mely ugyanekkor, mikor megbizottjai tárgyaltak, nem átallotta folytatni a ragadozás hagyományos munkáját, mindenesetre ennek a hypokrita századvégnek is leginkább világraszóló szenteskedése volt.

Pedig otthon ugyancsak bő tere nyilt volna az igazi humanismus gyakorlatának. A jobbágyok felszabadítása óta a gazdasági állapotok még rosszabbá váltak. A paraszt nem birt élni szabadságával, a nemes nem birta kiadásait, életmódját az új viszonyokhoz alkalmazni. Azonkivül a hivatalnokok kapzsisága és erőszakossága egyaránt nehezedett minden osztályra. Az állami jövedelmek közül csak egy növekedik állandóan, felét hozván az összes bevételeknek: a pálinkamonopolium. A fölszabadítás után az első években alig akart dolgozni valaki, a földek nagy része műveletlen maradt. A napszám roppant magasra emelkedett. «Az egész lakosság csaknem állandóan részeg és italra tékozolja könnyen szerzett keresetét. Csak akkor kezd ismét dolgozni, ha már mindenét elitta».³⁸⁷ A paraszt különben is még félnomád, hisz tulajdona nincs, csak a földesúr vagy a község földjét műveli és így minden rosz esztendő roppant változásokat idéz elő az egyes vidékek lakosságában. Épen 1898-ban és 1899-ben százezrek pusztultak el éhségtől és éhtifusztól. Nem csoda, ha már ebbe a nyomorult, elmaradt népbe is befészkeli magát a socialismus.

Mindamellett nagy ennek az igénytelen, szapora népnek életereje. A nagy ázsiai hódítást, elsősorban Szibériát az orosz parasztnak letelepedése tette igazán muszkává. Szibéria déli termékenyebb részének nagy területei eke alá kerültek és a muszka gyarmatosítás nemcsak a Kaukázus vidékét borítja el, hanem Közép-Ázsiába is behatol. Ennek az előnyomulásnak felel meg a szibériai vasút fokozatos kiépitése egész a Csendes-oczeánig. Hogy pedig megfelelő végállomást nyerjen, az orosz kormány kierőszakolja Khinától a mandzsúriai vasút építését és Port-Arturnak átengedését «25 évi bérletre». Az egész békekomédiának alig volt más czélja, mint Európában békét szerezni addig, míg Ázsiában háboríttatlan el nem érte czéljait. Mialatt a féltékeny Anglia a búrokkal van elfoglalva, az oroszok 1900-ban ráteszik kezöket Mandzsuriára, nagyszámú sereget telepítenek oda és békés kinaiak tömeges lemészárlása után elfoglalják Mukdent, a kinai császárok ősi fészkét és temetkező helyét.

Észak-Amerika.

A nagy tengerentúli köztársaság legújabb történetét nem annyira egyes események teszik érdekessé, mint inkább a népességnek és jólétének gyors emelkedése, a demokratiának teljes és következetes érvényesítése. Grant után egyforma erővel állott szemben a demokrata párt a republikánussal. A congressusnak kellett dönteni és az a republikánus jelölt, Hayes elnökségét fogadta el. Tényleg már a demokraták voltak többségben és miután Hayes utódát, Garfieldet már 1881-ben megölték, 1885-ben jelöltjük, Cleveland lett az elnök. Utána ismét a republikánusok győztek és az imperialismus, melynek Mac Kinley elnök volt legkiválóbb képviselője, úgy látszik, hosszabb időre biztosítja uralmukat.

Hayes.

Gazdasági tekintetben különösen két kérdés foglalkoztatta az Uniót. Az egyik a polgárháború által megrongált pénzügyek és a valuta helyreállítása. A republikánus párt, kereskedők, iparosok, az arany valuta mellett foglal állást, és azt is vitte keresztül, a demokraták, földbirtokosok és munkások, meg szeretnék akadályozni az ezüst elértéktelenedését, melyet oly nagy mennyiségben termel a köztársaság. Világos, hogy épen ez a túltermelés állja útját a fehér fém szilárd alapul vételének és igazolja a republikánusok eljárását. A másik a védvámok kérdése, mely szintén elválasztja a pártokat. A gyáros és iparos Észak védekezni akar az európai verseny ellen, a földművelő Dél szabad kereskedésért küzd, hogy termékeinek piaczot biztosítson az iparos államokban. Mivel azonban az amerikai mezőgazdasági termékeknek tömegük és olcsóságuk biztosítja piaczát; mivel a túlnépes Nyugat-Európa úgysem lehet el az amerikai gabona és hús nélkül: a republikánus pártnak e pontban is kedvezőbb az állása.

Mac Kinley alatt lényegesen fölemelték az ipari vámokat, de azért a gabona, hús és gyapotkivitel épen nem csökkent. Az újonnan szerzett gyarmatok az Unió gyári termékeinek biztos vevői lettek, sőt az amerikai gépipar a nép nagy találékonysága következtében (Edison) már is erős versenytársa az angolnak és németnek.

Cleveland.

A munkások itt is szervezkedtek és az Internationale ide tette át székhelyét. De a hol oly sok még a szűz vagy olcsó föld, oly magas a munkabér, oly könnyű a megélhetés és családalapítás, a socialismus nem mutatkozhatik oly veszélyesnek, mint Európa régi államaiban. A munkásszövetkezetek leginkább az idegen munkások versenye ellen irányulnak, mert a kinai, de a magyar bevándorló is, igénytelenebb létére sokkal olcsóbban dolgozhatik az angolnál vagy németnél. A sztrájk itt is használatos fegyver, de folytonos új munkaerőknek bevándorlása nagyon csorbítja élét. A munkások egyesületeivel szemben, sőt még nagyobb mértékben, fejlődtek a munkaadók szövetkezetei. Ezek is érzik a verseny súlyát és kölcsönös megegyezés útján megszabván termékek vagy gyártmányok árát, növelik hasznukat. A trustök, kartellek stb. sehol nem jutottak oly nagy jelentőségre, mint a szabad verseny országában. A legnagyobb magánvagyonok egyes termelési ágak, vagy közlekedési vonalak ily lefoglalásának köszönik létrejöttöket.

Kifelé az unio kimélet nélkül érvényesítette nemcsak Monroe tanát, hanem azt a felfogást is, hogy a felszabadult Amerika csak republikánus lehet. Láttuk már, hogy az unio vetoja vetett véget Miksa mexikoi császárságának. Benito Juarez elnök agyonlövette a szerencsétlen főherczeget. Neje, Charlotte, I. Leopold belga király leánya azóta elmebetegen éli napjait honában. Braziliára is hatott az északi példa. II. Don Pedro, a tudos s liberális császár, 1884 elején egy katonai összeesküvés elől ellenállás nélkül lemondott s Európába költözött. Azóta ez a nagy birodalom is köztársaság.

Benito Juarez.

Anyagilag, politikailag biztosnak látszik az Unio fejlődése, a világbirodalmak közt helyet foglalása. De a nagy jövőre hivatott állam szerepe mégis attól függ, mennyire érvényesül majd benne a pénz mellett az erkölcs, a szabadság mellett a fegyelem, a természetes ész és leleményesség mellett a régi államok müveltsége.

Khina.

A Japán ellen viselt szerencsétlen háború kétségtelen jele volt a mennyei birodalom belső gyöngeségének, bomlásának. A nagyhatalmak összegyültek a prédára. Mivel Khina integritásának fönntartása kimondott elv, csak «bérbe vesznek egyes területeket». Az orosz bérletről és Mandzsuria megszállásáról már szóltunk. Németország mielőbb megszállja és 99 évre bérbe veszi Kiaucsaut, a Pecsili öbölnél. Néhány német missionarius lemészárlása szolgált a foglalás ürügyéül. Mivel az orosz megszállotta Port-Arthurt, Anglia szemben vele Vejhajvei várát alakította át hadi kikötőjévé. A francziák tonkingi birtokuk közelében szereztek bérletet. Csak az olaszok hasonló kivánságát utasította vissza a khinai kormány.

Angolok, amerikaiak, németek egyaránt biztosítják magoknak a szabad kereskedést, különösen a nagy folyamokon befelé. Hozzájuk csatlakoznak a japánok is, kikre e szempontból is nagyon sérelmes Mandzsuria orosz megszállása. Azonkívül egyes államok versenyeznek a vasutak építéseért, minden egyes vonal az illető ország befolyása körének terjedését jelölvén. Láttuk, hogy e pontban is az oroszok jártak el legügyesebben.

Eddig a világ hasonlíthatatlanul első népének tartotta magát a khinai: most tehetetlenül kellett eltűrnie a vörös barbárok dölyfét és kapzsiságát. A feltámadó nemzeti érzés Cze-hi özvegy császárnőben ügyes vezetésre talált. 1898 őszén elzáratta a császárt s maga vette kezébe a kormányt. Az egész országban mindenfelé nagy társulatok létesültek az idegenek, a keresztények ellen. A leghatalmasabbnak a nagy kard volt a jelvénye: az európaiak «boxer»-nek nevezték. Tagjai vallásos rajongással fogtak feladatokhoz; vezéreik elhitették velök, hogy kellő ima és áhitat után nem fog rajtuk a golyó. 1900 tavaszán megkezdik az európaiak megtámadását. Birtokukba ejtik a peking-tienczini vasutat és így a fővárost és a benne levő európai követségeket elszigetelik. A csőcselék egyre ostromolja a követségeket, néha a sereg is támogatja. Báró Ketteler német követet megölik, mikor a czungli jamenbe megy; megölik a japán követség titkárát is, az elfoglalt követségeket felgyujtják, köztül az osztrák-magyart is. A megmaradt európaiak a khinai keresztyénekkel együtt az angol követségbe vonulnak vissza és itt két hónapon át védekeznek. Elvágva a világtól, hol barátságos üzenetet véve a khinai kormánytól, hol kitéve a legerősebb golyózápornak, mégis átélik a nagy veszedelmet. Európában mindenki elveszettnek tartotta őket. De Tienczin felől már megindulnak a felmentő csapatok: a német császár, kit méltán felingerelt követének álnok megöletése, felszólítja katonáit, hogy oly rettegetté tegyék magokat, mint Attila hunnjai. A német hiúságnak nagy elégtételül szolgált, hogy az egyesült seregnek Gr. Waldersee volt a vezére, a «világtábornagy». A mi katonáink és tengerészek kis csapata is nagyon kitüntette magát, de a vitézség babérját mégis mindnyájan a japánoknak itélték oda. Fegyelmök által nagyon kitüntek, holott a német csapat, az amerikaiak gyilkolással, rablással szennyezték be diadalukat.

A boxerlázadás mindenesetre erő jele volt és Európában keletet szerzett a «sárga veszély» jelszavának. Voltakép azonban igen gyönge Khina; nagy hadisarczczal kellett megváltania magát és erős őrséget türnie fővárosában. Bármennyire tiltakoztak ellene: szétdarabolását is megkezdték. Mandzsúria elszakítása volt erre a jelszó.

Ily drágán fizette meg Khina a világforgalomba való bevonását, majd pedig nemzeti ellenállását.

Ha pedig legmélyebb okát kutatjuk annak: miért jutott Khina más sorsra, mint a törzsrokon Japán, megtalálhatjuk abban, hogy a japán nép lényegében lovag, melyet a becsület köt a hagyományhoz, de a mely egyebekben egészen szabad; a khinai ellenben irástudó. A reform tehát a hagyománynyal együtt felsőségének, erkölcsi alapjának vetne véget.

*

Eljutottunk munkánk végéhez. Az olvasó itélje meg, mit felelnek a tények a lépten-nyomon elénk toluló történetphilosophiai kérdésekre. Van-e haladás? jobbá, bölcsebbé vált-e az emberiség? Az érdekek vad versenye, a szélsőségek diadala, az osztályharczok minő kilátást nyujtanak a jövőre?

Mi az egyén és nemzet; mi a nemzet és az emberiség viszonya?

Bizonyos, hogy korunk sok illusiót szétrombolt. A XIX. század oly gyökeresen végzett a kormányformák elsőségéről szóló theoriákkal, mint a XVIII. század a vallások viszályával. A nemzetek értékét nem forma állapítja meg. A mi állandó, az csak anyagi, szellemi és mindenekfölött erkölcsi erő lehet.

Még a szabadság is csak ott válik a nemzetnek igazán javára, hol erős, hagyományos erkölcs támogatja. Hol az hiányzik, nem erőre, hanem züllésre vezet.

Az egyén joga és kötelessége az érvényesülés. A társadalom kötelessége arra ügyelni, hogy mennél erősebb az individualitás, annál kizárólagosabban a köznek szentelhesse magát. A nemzeti nevelésnek ez a történeti jelentősége. Mert ha a földön nincs is magasztosabb az egész emberiségnél, tudnunk kell, hogy azt is csak úgy szolgáljuk, ha azt a szervezett nemzetet, azt az államot, melyhez tartozunk, emeljük magasabb fokra.

A világverseny nagyszerűsége, a világforgalom megdöbbentő, egyaránt romboló és alkotó hatásai sokat tán Seneca gondolkodására, a haladás elvetésére, a régi egyszerűség vélt boldogságának áhitozására vezetnek. Mi máskép gondolkozunk. Sophoklessel értünk egyet:

Sok nagyszerű van e földön, Köztük az ember a legnagyobb. Átkel a komor tengereken Haragos habok között. Az örök istenáldta Gaea Neki termi gyümölcseit éven át. A beszédet, a gondolatot Neki adta a sors egyedül, Törvényeket ő hoz a földön, Esze mindent kitud, S készen éri mindig a jövő. Keze műveiben ügyes és finom. Hajolva a rossz vagy a jó után. Ki honát s az Isten örök Jogát híven tiszteli, Áldva legyen. Áldva legyen.

* * *

379. Seneca: Medea 385–88.^[VISSZA]
380. Seignobos: La troisiéme République, 40. l. ^[VISSZA]
381. Kropf Lajos. Budapesti Szemle 1905 jan. ^[VISSZA]
382. Reichsgold czímű tanulmányában. ^[VISSZA]
383. Bernhardi ezt már 1862-ben megrójja. ^[VISSZA]
384. Schffle: Aus meinem Leben. 1904. 2. kötet. ^[VISSZA]
385. Fortwursteln. ^[VISSZA]
386. Eisenmann: L’ Autriche-Hongrie depuis 1871. 200. l. ^[VISSZA]
387. Bernhardi V. k.^[VISSZA]