II. Oszkár, svéd király.
Fénykép után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
III. RÉSZ.
AZ UTOLSÓ ÉVTIZEDEK.
XX. FEJEZET.
Külső történet.374
A berlini congressus után az orosz közvélemény fenyegető magatartása szoros szövetkezésre birta a német császárságot az osztrák-magyar monarchiával (Bécs 1879 okt. 7.). Bismarck legszívesebben fenntartotta volna a három császár szövetségét, de az orosz elbizakodottság, a mely már 1876-ban azon kérdés elé állította: semleges marad-e, ha a czár megtámadja monarchiánkat és a folytonos fegyverkezés a határon arra késztette, hogy «barátjával», Andrássyval keresse a megegyezést. A szerződés annyiban volt kedvező monarchiánkra nézve, a mennyiben Németországot segítségre kötelezte azon esetre; ha az orosz minket megtámad, mi akkor nagyon valószinűnek látszott, de nem kötelezett bennünket hasonló szolgálatra, ha más hatalom, pl. Francziaország támadja meg a német birodalmat.
Tunis kérdése ujabb szövetséget szerzett a középeurópai frigynek. A porta legkisebb, de legvirágzóbb afrikai hűbérállama kész zsákmánynak látszott, mióta a török hatalom elhanyatlott s flottája értéktelennek bizonyult. Francziaország legközelebb állott hozzá Algirban, de Olaszországot is sok érdeke és erős telepe vonta oda. Azonkívül az olasz megszokta 1859 óta, hogy minden európai bonyodalomból hasznot húz, még ha megverik is, a terjeszkedés szinte nemzeti követeléssé vált és a közvélemény nem birt belenyugodni abba, hogy épen Olaszország ne kapjon részt a zsákmányból. A francziák azonban megelőzték az olaszokat. Egy tunisi törzsnek, a khrumiroknak betörése Algirba, alkalmat szolgáltatott Francziaországnak arra, hogy Tunisba bevonuljanak és a beyt felsőségük elismerésére kényszerítsék (1880. máj. 12.).375 Európa helybenhagyta ezt a megoldást; Itália magára hagyatva, nem tehetett ellene semmit. De az olasz közvélemény, mely eddig határozottan francziabarát és osztrákellenes volt, úgy hogy Kállay Béni, akkor a külügyminister osztályfőnöke, még háborúval is fenyegetődzött, most teljesen megfordult és egész indulattal a francziák ellen foglalt állást. 1883-ban Itália is belépett a szövetségbe. A hármas szövetségnek, melyet azóta mindig megujítottak (utoljára 1902-ben), volt köszönhető elsősorban az európai béke fönntartása.
De természetes, shogy ez a szövetség viszont csatlakozásra birta azon hatalmakat, melyek ellen irányult. Francziaországban 1871 óta soha sem szünt meg a «revanche» gondolata; a muszkát pedig mélyen sértette Bismarck politikája. Így már 1878 óta létrejött a két nemzet belső rokonszenve. III. Sándorra már egész erejében hatott a nemzeti érzület, melynek különösen Skobeljeff tábornok volt lelkes kifejezője. Gorcsakov utóda, Giers, békét igért ugyan, de folytatta elődje eljárását. A két állam a legfőbb kérdésekben egyetértőleg járt el és a muszka a jó viszonyt különösen arra használta fel, hogy nagy kölcsönöket vegyen fel Párisban.
Még mindig nehéznek, szinte lehetetlennek látszott egy radicalis köztársaság szövetkezése a legridegebb absolutismussal. De mint annyiszor, most is a külső politikai közös érdek győzött a belső nagy ellentétek elválasztó ereje fölött. 1891-ben a franczia flotta látogatást tett Kronstadtban, és ott fényes fogadtatásra talált. Úgy látszik, nem sokára létre is jött a szerződés. 1893-ban a muszka flotta visszaadta a látogatást és a francziák teljes rajongással fogadták régi barátaik, a lengyelek leigázóit. 1895-ben már orosz szövetségről szólt Hanotaux franczia külügyminiszter. Azóta ezt a szövetséget többször is megpecsételte Faure franczia elnök utazása Pétervárba és a czár utazása Francziaországba.
Az osztrák-magyar-német szövetség szövegét egyszerre közölték a budapesti, bécsi és berlini hivatalos lapok akkor, mikor legnagyobbnak látszott az orosz támadás veszedelme és ily határozott intésre volt szükség a béke fenntartására (1887. febr. 7.). Az orosz-franczia szerződés sohasem látott napvilágot. Nyilvánosan mindig a béke fenntartását mondták czéljának, de bizonyos, hogy nemcsak ez a szándéka, hanem a hármasszövetség katonai ereje maradt a békének az igazi biztosítója. 1878 óta, bár bonyodalom volt elegendő, nem volt európai háború.
Csak a Balkán félszigeten tart tovább és válik szinte örökössé a nyugtalanság, mely minduntalan kitöréssel fenyeget. A nagyhatalmak versenye európai területen voltakép most csak itt nyilvánul, az ottani államocskák minden mozdulata csak symboluma annak a küzdelemnek, mely a kanczelláriák közt folyik. De mivel ott már a török hatalom visszaállítása nem lehetséges, az orosz és osztrák-magyar birodalom pedig kölcsönösen megakadályozza egymás terjeszkedését: biztosságnak örvendenek és annak a kiváltságnak, hogy csintalan játékokkal minduntalan büntetlenül európai vihart idézhetnek elő. Kivált Bolgárország vette ki bőven részét ebből a szerepből.
A berlini szerződés értelmében 1879-ben megszünvén a fejedelemségben az orosz occupatió, nemzetgyűlés ült össze Tirnovóban, a bolgár czárok ősi városában, alkotmányt hozott és fejedelmül megválasztotta Battenberg Sándor herczeget, a hesseni család egy ivadékát, ki szintén német katonatiszt volt, mint romániai Károly. Uralma alatt az ország nagyon megerősödött. Egyaránt pártolták őt a felszabadító czár és az angol királynő, kinek rokona volt. Így országa természetes vonzóerőt gyakorolt a Balkántól délre eső Kelet-Rumélia bolgár lakosságára. Ez igazi hazafiságát azzal tanusította, hogy meg is adóztatta magát a testvérország javára. 1885 szeptember 17-én Filippopolyban forradalom tört ki. A lakosság a török kormányzót elkisérte a határig, aztán kikiáltotta Sándor herczeget fejedelmének. Az unió így békén végbement. De a nagyhatalmak nem ismerték el a berlini szerződésnek ezt az önkényes megszegését. A porta ugyan mit sem tett ellene, de sem Ausztria-Magyarország, sem Oroszország nem adták beleegyezésöket.
Az orosz ugyanis méltán elégedetlen volt a fejedelemmel. Bulgária a czár alkotása volt, s az oroszok úgy fogták fel a helyzetet, hogy Szófiában a török helyett ők lesznek az urak. Az ő befolyásuk alatt hoztak olyan alkotmányt, mely szinte semmivé teszi a fejedelmi hatalmat. Sándor azonban komolyan vette feladatát, 1881-ben felfüggesztette az alkotmányt és a szobranje elhatározásából hét évre dictatori hatalmat nyert. Az orosz tábornokokkal, kik mint ministerek ott maradtak és a bolgár sereget egészen muszkává iparkodtak tenni, szintén röviden végzett. Az orosz önkény minden pártot egyesített ellenök és így a tábornokok még 1881-ben kénytelenek voltak távozni Szófiából. Utoljára megegyezés jött létre, mely szerint még három évig orosz katona lesz a hadügyminister. Sándor népe ragaszkodását megjutalmazta; 1884-ben visszaállította az alkotmányt oly módosításokkal, melyek nagyobb teret engedtek a fejedelmi hatalomnak. Sándor ez erélyes eljárása okozta, hogy az orosz ellensége lett a tőle magát emancipáló Bulgária nagyobbodásának.
De ez a nagyobbodás a Balkán-félsziget államainak egyensúlyát is felforgatta. Ezért Milán szerb király 1882-ben vette fel ezt a czímet mindjárt novemberben háborút indított Bulgária ellen. Gyorsan hatolt előre. Szófia közelébe jutott, mikor Sándor körülbelül 15,000 emberrel Szlivniczánál útját állotta és nagy hősiességgel és vezéri tehetséggel vissza is verte. Most a bolgárok viszont Szerbiába törtek be, de útjokat állotta Ausztria-Magyarország, mely kijelentette, hogy további előnyomulásuk katonai beavatkozását vonná maga után (1885. nov. 28.). Így Sándor kénytelen volt a békébe beleegyezni, minden nyereség nélkül. De győzelmével azt érte el, hogy most már a hatalmak nem ellenezték Kelet-Rumélia egyesítését. Ennek módja pedig az volt, hogy a porta Sándort nevezi ott ki kormányzónak és így a két ország, a porta fennhatóságának elismerése mellett, egymással personalis unióba lép.
Csak Oroszország duzzogott tovább. 1886 májusban az orosz katonai megbizott tudtával több tiszt összeesküdött Sándor ellen, elfogták és Oroszországba vitték. A metropolita és az orosz párt vezére, Czankov, vették kezökbe a kormányt. De ez ellen feltámadt a nép lelkiismerete. Egy hősük volt, azt is elpusztította a muszka ármány. Mutkurov a keletruméliai honvédséggel bevonult Szófiába, az összeesküvőket elfogatja és hazafias kormányt alakít Stambulov-val és Karavelov-val. Ez visszahívja Sándort, ki el is jő, de belátva helyzete tarthatatlanságát, a czárnak kijelenti, hogy kész lemondani koronájáról, melyet úgy is Oroszországnak köszön. A czár azt válaszolta, hogy visszajövetelétől mi jót sem vár, mire Sándor szept. 7-én ismét eltávozik az országból. Németországban halt meg fiatalon.
Most már nem a fejedelem, hanem a bolgár nemzet áll szemben a muszkával. Sándor távozásakor azokra a férfiakra bizta a kormányt, kik visszahívták. Velök szemben az orosz megbizott, Kaulbars tábornok akart dictaturát gyakorolni. A bolgárok nem sértették sem a czárt, sem a tábornokot, de egészen saját belátásuk szerint jártak el, és keményen megbüntették az ellenök összeesküvő orosz párt vezéreit. Stambulov rendíthetetlen energiával vezette az ügyeket, összehívta a szobranjet és fejedelemnek választatta Waldemár dán herczeget. Midőn ez azt el nem fogadta és az orosz dictatura veszélye újra fenyegetett, Ausztria-Magyarország avatkozott be. Erős hadi készületek folytak; az egész télen át minden perczben várható volt a nagy háború kitörése. Végre Oroszország engedett: Kaulbars visszahivatott. Hogy az állapotok ismét megszilárduljanak, a bolgárok nagy követséget küldtek Nyugotra fejedelem keresésére. Ez Bécsben Ferdinánd koburgi herczeggel egyezett meg, kit 1887 julius 7-én a szobranje meg is választott fejedelemnek. Uralmában az osztrák-magyar diplomatia diadalát látták az oroszok és ezért kezdetben nem is ismerték el, megakadályozták beiktatását is a porta részéről. Stambulov azonban tovább is vaskézzel vezette a kormányt és nem tűrt muszka beavatkozást. Az ország alatta megerősödött; kétségtelenül itt volt legnagyobb a haladás az egész félszigeten. Lassankint a fejedelem sokallotta hatalmát, maga akarta kezébe venni a kormányt és 1894-ben elbocsátotta azt a férfiút, kinek trónját köszönheti. Ismét az orosz párt kerekedett felül, Stambulov 1895 juliusban orgyilkosság áldozata lett, melynek szálai elnyúltak az udvarig.
Ferdinánd anyai ágon való ősét, IV. Henrik franczia királyt, kihez külsejében is hasonlít, választotta mintaképéül. Midőn nejétől, Bourbon Lujzától első fia született, ezt görög szertartás szerint kereszteltette meg; a czár volt keresztapja. Ilyen zálog adása után nem késhetett az elismerés és azóta Bulgária ismét az orosz befolyás köréhez tartozik.
Bolgár befolyásnak tulajdonítható Macedoniának azóta folyton tartó lázongása. Csakis a nagyhatalmaknak és különösen Ausztria-Magyarország határozott föllépésének köszönhető, hogy ott azóta nyiltan meg nem szegték a békét. 1897 tavaszán Ferencz József Pétervárott megegyezésre lépett II. Miklós czárral, a melynek értrelmében a két versenyző nagyhatalom egyaránt kötelezi magát a status quo fenntartására a Balkán félszigeten.
Görögországot nem kötötte ez a megállapodás. Ez az állam már 1885-ben Bulgária egyesülése alkalmával nagy hadi készületeket tett, hogy szintén részesüljön a zsákmányban. Akkor azonban a hatalmak visszatartották. 1896-ban Kréta fölkelése új kilátást nyitott a helléneknek. A görögök már hadüzenet nélkül is segítették testvéreiket, midőn a nagyhatalmak közbeléptek és blokád alá vetvén a sziget kikötőit, kizárták onnét a görögöket. De a «Hellén nemzeti társaság» annyira fokozta már a nép harczi kedvét, hogy a háború nem volt kikerülhető. A törökök azonban könnyű szerrel legyőzték a helléneknek őseikhez csak pártoskodásban hasonló ivadékait. Betörtek Thessaliába, elfoglalták fővárosát, Larissát, és mivel a hatalmak nem engedték, hogy ez az ország ismét török uralom alá kerüljön, legalább határkiigazításra és hadi kárpótlásra kényszerítették Hellast, Krétában azonban a felkelés diadalmaskodott (1897). Végre is a porta kénytelen volt széleskörű autonomiát engedni a szigetnek és orosz ajánlatra György herczeget, a görög király ifjabb fiát nevezte ki oda főkormányzónak.
Törökország a nagy háború csapásai után aránylag gyorsan összeszedte magát. Reformokról már nem igen volt szó; a szultán tekintélyének fönntartására és a hadsereg erősítésére irányult minden törekvés. Mivel pedig a szultán már nem bizhatott sem a bécsi, sem a londoni udvarban, régi pártfogóiban, a Balkánon legkevésbbé érdekelt hatalom, Németország lett természetes szövetségese, pártfogója. A török sereget német tisztek gyakorolták be, a kisázsiai vasutakat németek építették s a barátság megszilárdítására II. Vilmos császár 1898 okt.-ben Konstantinápolyban meglátogatta II. Abdul Hamid szultánt.
Románia, melynek fejedelme 1881-ben fölvette a királyi czimet, nem igen avatkozott a Balkán-félsziget ügyeibe. Egész erejét és gondját társadalmi állapotainak és gazdaságának javítására és seregének erősítésére fordította. Midőn azonban világossá lőn, hogy Bulgária Ferdinánd alatt ismét orosz befolyás alá jutott és így az ország kétfelől is ki volt téve az orosz támadásnak, kormánya a középeurópai nagyhatalmaknál keresett támaszt. 1894 óta Románia is a hármas szövetséghez csatlakozott.
Ha a többi Európában nem is volt háború, a nemzetek terjeszkedési vágya és versenye koránt sem szünt meg. Részben a nemzetiségi eszme, részben történeti emlékek idézik elő azokat a mozgalmakat, melyek, ha eddig nem is birtak fegyveresen érvényesülni, mégis hathatós tényezői az illető nemzetek közéletének és külső politikájának.
Ezek közt az a mozgalom, mely a XIX. század közepe felé a legveszedelmesebbnek látszott, a panslavismus, a nagy keleti háború óta sokat vesztett félelmességéből.
II. Oszkár, svéd király.
Fénykép után.
Kitünt, hogy Oroszország mégsem olyan hatalmas, hogy valamely elsőrendű európai birodalmat a siker reményével megtámadhasson. A mi még fontosabb, kitünt az is, hogy azok az orthodox vallású népek, melyeket Oroszország szabadított fel, még ha szlávok is, nem hajlandók a török járom helyett cserében az orosz igát venni a nyakukba. Ezt már előbb bebizonyította Görögország és Románia. Legfényesebben igazolta Bolgárország. Szerbia kezdettől fogva ingadozott Bécs és Pétervár közt s csak Milán király könnyelmüsége, pazarlása és erőszakossága hajlította a szerb nép zömét, a radikális pártot, ismét Oroszország felé. Az osztrák és magyar uralom alatt élő szláv törzsek kaczérkodása a szent Moszkvával nem szünt meg. De most már nagyon valószinű, hogy azok igen is szeretik a muszka befolyást saját érvényesülésükre felhasználni, de épen nem hajlandók arra, hogy annak föláldozzák önállóságukat és culturájukat.
Másrészt a német birodalom megalalkulása és ereje politikai alapot nyujt az előbb csak nyelvi és műveltségi alapokon nyugvó pangermanismusnak. Az «alldeutsch»-ok térképein Calaistól Rigáig és a Belttől Triestig nyúlik el a jövő egységes nagy német birodalma, melynek Magyarország csak hűbére, az erdélyi szász Markgrafschaft pedig keleti előőrse. A berlini kormány mindig megtagadta a közösséget ezen törekvésekkel. Mindamellett bizonyos, hogy ez a párt már is számottevő tényező Ausztria belső életében.
Olaszország 1866-iki veresége után nem mondott le Ausztria olasz nyelvű területeinek, különösen Trientnek (Trentino) és Triesztnek megszerzéséről. Cairoli kormánya alatt 1879–81. az «Itália irradenta» hivatalos támogatásban is részesült. Annak főfészke azonban mai napig is Ausztriában keresendő, az olaszok csak párteszköznek használják a népies szenvedély szítására a kormány ellen, különösen mióta létrejött a hármas szövetség.
Bosznia occupatiója és még inkább Szerbia belső elzüllése hosszú időre semmivé tették a nagy szerb ábrándot, mely Obrenovics Mihály idejében oly erővel tört megvalósulásra. Ellenben Románia belső megszilárdulása, királyságának megalapítása és a nagy háborúban tanusított katonai ereje hathatós politikai tényezővé tette a dákoromán eszmét. Ez már 1848-ban is szerepelt osztrák érdekben, most azonban erdélyi hívei már Bukarest felé tekintenek. Hohenzollern Károly trónralépése után Bratiano kormánya a szerbekkel szövetségben igyekezett ezt az eszmét megvalósítani. Andrássynak azonban, kit e pontban Bismarck is erélyesen támogatott, sikerült meggyőzni a fejedelmet arról, hogy Románia érdeke Magyarország barátságát követeli, mert csak együtt vonhatnak gátat az orosz árnak. Hanem a mozgalom azért nem szünt meg, noha leginkább csak az erdélyi bevándorlók ápolták. Az 1891-ben létrejött román iskola-liga erős szervezetet adott ezeknek a törekvéseknek és hatása azóta, különösen Erdélyben, nagyon is érezhető. A kormány itt is, mint Olaszországban, ellene van az irredentának, különösen mióta szövetségre lépett monarchiánkkal és Németországgal. Károly király Bécsben igyekezett Ferencz Józsefet meggyőzni arról, «hogy lehetetlen politikai álmokat kiszakítani egy nép szívéből, de hogy sem ő, sem államférfiai nem vették soha a nagy román eszmét politikai számításaik alapjául.»376 Mégis maga kénytelen hozzátenni, hogy Magyarország barátságtalan eljárása bizonyára akadálya a két nép loyalis barátságának és nagy a «hegyentúli testvérek» száma, kik évenként a román királyságban keresnek biztonságot.
Látnivaló, hogy mindezek a törekvések egyelőre csak a nemzetiségi eszme túlhajtott ápolásából eredő ábrándok. A hármas szövetség és ennek ellensúlya, a kettős szövetség egyaránt megakadályozzák őket abban, hogy a fennálló hatalmi viszonyokat megváltoztassák.
De azért az európai államok ereje folyton keresi új meg új terét az érvényesülésnek. A vasút és a gőzhajó lehetővé teszi nagy hadi erőknek központosítását a legtávolabbi területeken is. A technika haladása által napról-napra fejlődő gyáripar mohón néz új piaczok után. Civilisálni kell tehát a még vad népeket; azaz szükségletökké tenni az európai kelmék és árúk fogyasztását. Ehhez járul még az is, hogy egyik állam sem veszti el szivesen lakosságának fölöslegét kivándorlás által. Gondoskodni kell arról, hogy a távolban is megmaradhasson az emigrans nemzete tagjának, polgárának.
Eddig Európa felosztása követelt annyi vért és áldozatot; most a föld felosztása kerül sorra.
Ebben is Anglia járt elől. Az európai ügyektől már előbb visszavonult, egész erejét világbirodalma fönntartására fordítva. Most Disraeli az imperialista politika megalkotása által a szünet nélkül való kiméletlen terjeszkedést tette népe ideáljává.
Midőn Törökország összeomlása elkerülhetetlennek látszott, Angliára nézve életbevágó érdekké lőn az Indiába vezető utaknak teljes biztosítása. A suezi csatornát francziák építették és míg a franczia császárság fönnállott, a franczia befolyás volt túlnyomó Egyiptomban. Izmael khidiv (alkirály) oktalan tékozlása csakhamar alkalmat adott Angliának arra, hogy a világforgalom ez elsőrangú pontján lábát megvethesse. Pénzügyi zavarában az alkirály 1875 végén 177.000 részvényét 4.000,000 fontért eladta az angol kormánynak. Így Nagy-Britannia mint főrészvényes valóban ura lett a legfontosabb Indiába vezető útnak. De mivel a pénzügyi zavar ezután sem szünt meg, az alkirálynak belé kellett egyeznie abba, hogy nemzetközi felügyelőbizottság ellenőrizze financziáit hitelezői érdekében. Így Egyiptom franczia és angol befolyás alá került. Az új rendszer azonban igen nyomasztó volt a népességre nézve. A mindinkább nyilvánuló elégedetlenség azon követelésre birta a bizottságot, hogy az 50,000-nyi sereget 15,000-re szállítsák le. Ez az intézkedés természetesen az idegenek gyülőlőjévé tette a katonákat is. Arabi bej ezredes kiadta a jelszót: Egyiptom az egyiptomiaké legyen. A khidiv, Izmael utóda, kénytelen volt engedni és az összehivott nemzetgyűlés kimondta, hogy beleegyezése nélkül új adót kiírni nem lehet. Arabi egy ideig mint hadügyminister tényleg ura volt az országnak. A két legközelebb érdekelt nagyhatalom, a franczia és az angol semmikép sem birt megegyezni a beavatkozás módja felől. Törvényesen csak a szultán csinálhatott volna rendet és Bismarck ezt ajánlotta, de világos, hogy az a saját birodalmában nem volt hajlandó mint Európa megbizottja eljárni. Alexandriában 1882 jun. 11-én a csőcselék megtámadta az európaiakat, sokat megölt közülök, a többit pedig kivándorlásra kényszerítette. Miután a többi nagyhatalom most sem akart vele együtt eljárni, sőt Francziaország ezt egyenesen visszautasította, Anglia maga vette kezébe az egyiptomi ügyek rendezését.
Már egy hónappal az alexandriai zendülés után megkezdte az angol hajóhad a város bombázását. Wolseley tábornok pedig Indiából 30,000-nyi sereget hozott, megszállotta a suezi csatorna mellékét és Tell el Kebirnél szuronytámadással szétverte Arabi rendetlen csapatait. Így angol kézre jutott az ország. Francziaország szerette volna ezt megakadályozni, de szövetséges hiján nem tehetett semmit. A többi hatalom csak azt követelte, hogy ezentúl is legyen része a financiák ellenőrzésében. A khidiv uralma megmaradt, de a kormány egészen az angol biztos vezetése alá jutott, az országot pedig angol katonaság tartja megszállva. Bárminő közjogi lehetetlenségnek látszik, hogy egy olyan ország, melynek a szultán a jogos souverainje, melynek a mellett törvényesen öröklő dynastiája van, valósággal angol uralom alatt álljon, ez miben sem gátolta az angolok megmaradását és befolyásuknak folytonos erősödését. Annál kevésbbé, mert az ország kormányuk alatt szembetünően felvirágzik.
Cyprus megszerzése 1878-ban még szilárdabbá tette Anglia positióját a Földközi-tenger keleti részében. A sziget átengedése fejében évi tributumon kívül Törökország ázsiai birtokainak garantiáját is elvállalta az angol. Ezáltal nemcsak az orosz terjeszkedésnek vet gátat, hanem a szultán hozzájárulását is kieszközli egyiptomi politikájához.
Livingstone.
(Fénykép után.)
Angol fölfedezők, Grant és Baker, már 1862-ben eljutottak a nagy tavakhoz, a Fehér-Nilus forrásai vidékéhez. Egyiptom megszállása után az angol kormány arra használta föl a tiszjei által ujonnan szervezett egyiptomi sereget, hogy a Nilus kataraktáitól a tavakig elterülő roppant területet meghódítsa. Gordon basa, kit már ismerünk Khinából, el is jutott Khartum városáig, a két Nilus összefolyásáig. Az angol-egyiptomi uralom így Mehemed Ali örökébe lépett és Gordon basa egyik fő feladatának tartotta a rabszolgakereskedés megszüntetését. De az idegenek megjelenése ezen a területen, a hol századokon át egyedül uralkodott az iszlám, hatalmas föllobbanását idézte elő a mohammedán fanatismusnak. Muhamed Ahmet mint a próféta követője, mahdi, lépett fel és az összes szudáni törzsek zászlaja körül csoportosultak. Rohamának Gordon nem birt ellentállni. Khartum bevételénél maga is elesett. Gladstone, az akkori ministerelnök mitsem tett fölmentésére és így méltán őt okolták az angol uralom és a civilisatió bajnokának elveszéseért. Csak sokkal később sikerült Kitchenernek a máhdi legyőzése, Szudán visszafoglalása és biztosítása.377
Stanley.
(Fénykép után.)
Egyáltalában Afrikánák még szűz belseje ezen évtizedek alatt az európai és különösen az angol terjeszkedésnek legfőbb czélpontja. Északkeleten maga az állam intézkedik, délen a magánvállalkozás készíti elő az annexiót. Előbb csak felfedező térítők (Livingstone) nyitnak utat ez ismeretlen világba, nyomukba már nagy eszközökkel rendelkező hadviselő kalandorok lépnek, Stanley, Emin basa. Így már 1891-ben megnyilt a legsötétebb Afrika a maga őserdeivel és letelepedett, de a törzsek harczai és rabszolgakereskedők embertelen portyázásai által örökké zaklatott néger lakosságával. Nyugot felől elősegítette megközelítését a szabad és semleges Kongó állam alapítása a nagy folyam torkolata vidékén, II. Leopold belga király felsősége alatt. Dél felől az arany- és gyémántmezők felfedezése vonta előre a brit telepedést. Cecil Rhodes, a gyémántkirály, mondta ki először, hogy az angol uralomnak egész Afrikán át kell terjednie, a Jóremény-fokától Alexandriáig.
Természetes, hogy ezen bámulatos terv végrehajtása roppant nehézségekbe ütközött. Transvaal még vad paraszt állam, eleinte még aranybányáit sem akarta művelni, hogy idegenek ne telepedjenek oda. 1872-ben először építtetett elnöke, Burgers, vasutat a Delagoa-öbölhöz; ezért megbuktatták. Az e miatt támadt zavarok alkalmat adtak az angoloknak a beavatkozásra; a zulukafferek ellen, a közelben táborozó seregök engedékenységre birta a burgereket. 1877 tavaszán kimondták az annexiót és angol kormányt rendeztek be Pretóriában, noha a lakosság nem egyezett belé. Aztán megkezdték a háborút a zulukafferek ellen, kiknek királya, Csetevajo, hatalmas birodalmat alapított Transvaaltól északra, az indiai óczeán partján. A zuluk keményen ellenállottak, Isandala mellett, 1879 elején megsemmisítettek egy angol csapatot és csak juliusban sikerült Wolseleynek győznie és Csetevajot elfognia. E harczban esett el Napoleon Lajos herczeg, «Lulu», III. Napoleon fia és egykor császári trónjának örököse. A tartomány egyelőre még kaffer főnökök alatt maradt; csak 1897-ben egyesítették az angolok Natallal.
Mihelyt az angol sereg elvonult, a burgerek Krüger és Joubert vezetése alatt fellázadtak. Az angolok kis sereget küldtek ellenök, ezt Majuba halmánál 1881 elején teljesen szétverték. Gladstone, ki akkor ismét kormányra jutott és csak Egyiptomban folytatott imperialistikus politikát, nem is tett több kisérletet a tartomány alávetésére. A békében Transvaal visszanyerte teljes függetlenségét; az angol felsőséget csak annyiban ismerte el, a mennyiben nem köthet szerződést külföldi hatalommal az angol kormány beleegyezése nélkül.
Most az angolok törekvése főkép arra irányult, hogy Transvaalt mindenfelé birtokaikkal körülvéve, elzárják a tengertől és gátolják terjeszkedését. Mafeking már 1884-ben angol, a Zambesi folyóig elterjedő terület aranymezőit a «kiváltságos társaság» (chartered company) igazgatta, melynek Rhodes volt a lelke. Rhodes azonnal a Zambesitől északra eső területre is reá tette kezét; előbb barátságosan egyezkedve az ott lakó matebele törzszsel, aztán pedig, midőn azok mégis ellenállottak, irtó háborút viselve ellenök. Méltán nevezik ezt a tartományt Rhodesiának.
A megtelepítés és a harcz nagy munkája összetartást követelt. Ezért Rhodesnek eleinte az volt a törekvése, hogy az angolokat kibékítse a hollandus telepesekkel. A hollandusok 1880-ban afrikanderbontot, szövetséget alapítottak, melynek czélja Dél-Afrika szövetkezése és önállósága, angol felsőség alatt. A Kapgyarmatban kivívták a teljes egyenjogúságot; a parlamentben a saját nyelvükön szólhattak és hatalmas pártot alkottak. Így nem csuda, ha Oranje búr köztársasága is hozzájuk csatlakozott és kész volt az angol felsőség elismerésére. Csak Transvaal állott ellen; erélyes elnöke, Krüger, ki 1883-ban Európát is beutazta, inkább azon volt, hogy teljesen elszakadjon Angliától. Ezt azonban lehetetlenné tette a Transvaalban megtelepedő angolok nagy száma. Ezek főkép az ujonnan felfedezett aranymezők közelében telepedtek meg; a bányakerület főhelye, Johannesburg, néhány év alatt 100,000-nyi lakosú, virágzó szép várossá emelkedett. Krüger örvendett az onnan a kincstárba özönlő jövedelemnek, de nem volt hajlandó a bevándorlóknak megadni a polgárjogot. Még azt sem engedték meg, hogy angol iskolát nyissanak. Nem csoda, ha a telepesek mikor már a főburgherek megvesztegetése sem használt felkelésre szánták el magukat. Rhodes nyiltan támogatta őket. Egyik híve, dr. Jameson, ki nagyon kitüntette magát a matebelek elleni harczban, néhány száz fegyveres önkéntessel betört a köztársaság területére. A burok csakhamar körülvették és elfogták (1896 jan. 2.), de aztán kiszolgáltatták az angoloknak. A johannesburgi felkelők vezéreit halálra itélték, de ezután megkegyelmeztek nekik. Rhodes, akkor a Kaptartomány ministerelnöke, kénytelen volt visszalépni, a gyarmati parlamentben is a hollandusok kerekedtek fölül. De noha Anglia kormánya kijelentette, hogy semmi része nem volt a támadásban, mégis több mint egy millió font kárpótlást követelt tőle a köztársaság. Ez pedig figyelmessé lőn arra a veszélyre, mely őt az angolok részéről fenyegeti, nagy hadikészületeket tesz és különösen tüzérségét szaporítja. Az Oranje köztársasággal ekkor kötött szövetség még jobban megszilárdította a burok helyzetét.378
A bennszülötteken és hollandusokon kívül azonban meg kellett küzdeni más európai hatalmak hasonló irányú törekvéseivel is. Úgy Németország-, mint Francziaországgal szemben Anglia szerződések útján, kölcsönösség alapján akarta biztosítani érdekkörét.
Németországgal 1890 juniusban egyezett meg oly módon, hogy a német birtok a nagy tavak vidékén átszeli az angol vonalat, de az angolok ott is szabad átkelést biztosítottak maguknak. Németország beleegyezik abba, hogy Anglia gyakorolja a fönnhatóságot Zanzibar szigete fölött. Ennek fejében Anglia átengedi Németországnak Helgoland szigetét. Ugyanakkor Francziaországgal is kötött szerződést, melynek értelmében a Niger és Bénue folyók melléke egészen a Csad tóig angol befolyás alá jut.
Amerikában nem terjedt az angol birtok, hanem központosult. Az összes északamerikai birtokok, Új-Fundland kivételével mind Canadával egyesültek.
Ausztráliában 1878-ban a termékeny Fidzsi szigetek kerültek angol uralom alá. Az ausztráliak kivánságára angol terület lett Új-Guinea délkeleti része is. Az Új-Hebridák szigetcsoportjának protecturátusában a francziákkal, a Tonga és Szamoa szigetek fönnhatóságában a németekkel és az északamerikaiakkal osztoztak meg az angolok.
A legnagyobb változás azonban abban állott, hogy az egyes ausztráliai gyarmatok hosszas tanácskozások után, szövetségre lépve, népszavazás alapján egyesültek és 1901 január elsején megalakult Ausztrália állama (Australian Commonwealth).
Indiában az oroszok közeledése szükségessé tette az északi határ megerősítését, és az azon túl eső határterületeknek angol uralom alá vonását. Ezek közt Afghanisztán volt helyzeténél és erejénél fogva a legfontosabb. Sir Ali khán, Doszt Mohamed fia, 1878-ban szivesen fogadott egy orosz követséget; az angolt ellenben nem akarta fogadni. Ezért az angolok sereget küldtek oda, mely Roberts vezetése alatt teljes sikert ért el.
Nagyobb nehézségbe került az oroszok távol tartása. Az oroszok nem sokat törődtek a szerződésekkel: mint egy angol államférfiú mondta, előmenetelöket meggátolni olyan, mint egy lavinát feltartóztatni. Midőn 1885-ben az oroszok megszállották Pendzset, Merv és Herát közt, csaknem háborúra került a dolog, de ebben az esetben az angolok engedtek. A Pamir fennsíkján is találkozott a két nemzet, itt azonban békén megállapították a határt. Mindamellett ez a határ maradt a birodalomnak legérzékenyebb, legkönnyebben sebezhető pontja. Semminő szerződés nem biztosíthatja az afghánok hűségét, még kevésbbé az oroszok távolmaradását.
Maga lord Salisbury kifejtette, minő nehéz ennek a világbirodalomnak fenntartása és megvédése. A föld felosztásánál eddig a brit birodalom biztosította magának az elsőszülött részét.
De a többi nagyhatalom sem maradt hátra. III. Napoleon már a hadi szellem ápolása és dicsőség-szerzés végett is nagy súlyt helyezett a gyarmati politikára. Alatta kezdődött Algéria a Szahara felé való előhatolás, melynek Laghuat oázisa szolgált alapjául. A kabyl törzseket is ekkor vetették alá a franczia uralomnak. Faidherbe megkezdte a Senegal torkolata felől az egész partvidéknek és a belföldnek meghódítását és Senegambia ő általa lett nagy kiterjedésű gyarmattá.
Lord Salisbury.
(Fénykép után.)
Még fontosabb volt a hátsó ázsiai vállalat. Az annami császár üldözte a missionariusokat, és ez alkalmat szolgáltatott birodalma megtámadására. A francziák elfoglalták Szaigon városát és midőn a khinai háború megszünt (1860), nagyobb erő állván rendelkezésökre, tovább is folytatták hódításaikat. Cochinchina franczia tartomány lett. Kambodzsa franczia hűbéres állam és a Mékong nagy folyama megnyilt a kereskedés előtt.
Ausztráliában, a szárazföldtől keletre, Új-Caledonia nagy szigetét szállották meg a francziák, mely, mint büntető telepjök szomorú hírre tett szert.
Mindezen eredmények mellett sem volt még a gyarmati politika igazán népszerű. Sokba került, igazi szükségnek még nem felelt meg, mert a franczia fajt szaporátlansága képtelenné tette az igazi gyarmatosításra. Az a vezető szerep, melyet Francziaország akkor Európában játszott, teljesen kielégítette a nemzet ambitióját és az annyi bajjal és költséggel járó mexikói vállalat rossz hirbe hozta a többit is.
Megváltozott a helyzet, midőn az 1870–71-iki nagy kudarcz a franczia politikát egy időre európai ügyekben tétlenségre kárhoztatta és a többi nemzet iparának emelkedése új piaczok szerzésére tüzelte a francziát is. Mindjárt a nagy háború után fölkelés tört ki Algeriában, mely oda vonta a közfigyelmet. A provisorius kormány mindjárt azzal kezdte, hogy polgári kormányt hozott be a katonai helyett, és a zsidóknak megadta a polgárjogot, mit a mohamedánusoktól megtagadott. Csak 1874-ben sikerült végkép elnyomni a kabyl felkelést. Azóta a gyarmat nyugodt; a polgári kormány bevált. Tunis elfoglalását már említettük. Ez kárpótolta Francziaországot egyiptomi befolyásának elvesztéseért. A francziák így urai lettek a Földközi-tenger déli mellékének és Marokkónak még független császársága mindinkább befolyásuk alá jutott.
Senegambiából kiindulva és mindinkább terjed a franczia birtok. Egyrészt a Niger felé, másrészt a Szahara felé. Az utóbbi irányban 1894-ben eljutottak Timbuktuba, az egész vidék főhelyére, melyet meg is szállottak. A Niger felől a Csad taváig nyomultak előre, Guineából pedig elfoglalták Dahomé hatalmas néger királyságát. Tovább délre, a Gabun és a Kongo torkolata vidékén szintén nagy birtokokat szereztek. Északnyugoti Afrika most már nagyjában franczia területnek mondható.
Még nagyobb eredményt ért el a köztársaság Madagaszkárban. Ez a roppant sziget, maga egy földrész, már a XVIII. század vége felé magára vonta a francziák figyelmét és gr. Benyovszky Móricz mint a franczia uralom előharczosa jutott oda és lelte ott halálát. III. Napoleon idejében több franczia jutott a királyi udvarhoz és II. Radama király (1861–63) vezetésük alatt egészen európaivá akarta tenni országát. De ebben oly buzgalommal és oly kevés meggondolással járt el, nem kimélve a régi kiváltságokat és a nép szokásait, hogy a papok ellene lázították a népet és a király összeesküvésnek lett áldozata. Francziaország később elismerte II. Ranavalo királynét az egész sziget urául, lemondott régi telepeiről és igényeiről, csak azt kötve ki, hogy polgárai szabadon kereskedhessenek és téríthessenek (1868). Midőn 1881-ben a bennszülöttek több francziát megöltek, a köztársaság nem nyert semmi elégtételt. A madagaszkari udvar bizott a többi nagy tengeri hatalom féltékenységében és azt hitte, büntetlenül daczolhat. De a francziák több tengeri várost elpusztítottak és 1885-ben arra kényszerítették IV. Ranavalo királynőt: ismerje el országuk fönhatóságát.
Hanem a szerződésből nem sok haszna volt a francziáknak; az udvar nem sokat törődött velük, és midőn követelésekkel léptek fel, a nép haragja ellenök fordult. Ezért 1895-ben a franczia kormány elhatározta nagy sereg odaszállítását. Ez megindult a fensikon fekvő főváros, Tananarivo ellen, maga előtt űzte a vitézül küzdő hovákat és noha a roppant fáradalmak és nélkülözések következtében 15,000-ből csak 4000-en érkeztek oda, el is foglalta azt. Most már a királynőnek el kellett fogadnia e protectoratus minden következését. Az egész külügy a franczia megbizott ellenőrzése alatt állott, ki a közigazgatást is ellenőrizte és a szükséges reformok behozására felügyelt. A szigeten jelentékeny franczia őrség ütött tábort. De már következő évben fellázadt a lakosság, úgy hogy csak a nagyobb városokban, hol franczia katonaság állott, voltak biztonságban az európaiak. Ezért a köztársaság megtette a végső lépést is: birtokba vette az egész szigetet. A királyság ugyan megmarad, de a hovák kiváltságos, harczos osztálya, mely addig elnyomta a többi lakosságot, elvesztette uralkodó állását. A franczia uralom felszabadított jobbágyokra és rabszolgákra támaszkodik.
Hátsó-Indiában is, nagy és nehéz küzdelmek után, fényes sikert vivott ki a köztársaság. Az annami császár Khina szövetségét kereste, hogy birodalmát megtarthassa; a francziák nem ismerték el a khinai császár jogát, 1883-ban arra kényszerítették Annamot, ismerje el protecturátusukat leggazdagabb tartománya, a Khina szomszédságában elterülő Tonkin fölött. De a lakosság ellenállott, a felkelők, «a fekete zászlósok» guerilla harczot folytattak a franczia katonák ellen és Khinától is kaptak segítséget. A khinai udvar megigérte csapatai visszavonását, de nem teljesítette igéretét. Ezért a francziák most már egyenesen Khinát támadták meg és Fucseu bombázása, Formosa szigete egy részének megszállása s kereskedelme meggátlása által békére is kényszerítették. Most a magára maradt Annam kénytelen volt meghódolni. A császár franczia hűbéres lett, Tonkin franczia tartomány. Nemsokára annyira megszilárdult itt a franczia uralom, hogy Algéria példájára itt is polgári kormányzók léptek a katonaiak helyébe. Most már a hátso-indiai nagy államok közt csak Sziam tartotta meg függetlenségét. Mivel csak ez választja el az angol birtokokat a francziáktól, mindkét nagyhatalom érdekében áll függetlenségének fenntartása. Még Ausztráliában sem szűnt meg a terjeszkedés. A Tahiti szigetek, előbb hűbéres tartományai, 1879-ben közvetlen birtokává váltak. Szintúgy a Gambier szigetcsoport is.
Francziaország a XVIII. század első felében még küzdött Angliával a tengeri hegemoniáért. Egy századon át kétségtelen volt Nagy-Britannia elsősége, de mint látjuk, az utolsó évtizedekben vetélytársa ugyancsak igyekszik mulasztásainak pótlására.
Ettől a nagy terület- és embervadászattól nem maradhatott soká távol Németország sem, mely időközben Európa első szárazföldi hatalmasságává küzdötte fel magát. Eddig a németeknek egy talpalatnyi földjük sem volt más világrészben, noha a német kereskedelem és ipar már régóta elsőrendű szerepet játszott a világpiaczon. Épen a nagy hamburgi és brémai kereskedők és kereskedő társaságok igyekeztek legjobban, hogy vállalataiknak megnyerjék a birodalmi hatalomnak politikai és katonai támogatását. Bismarck eleinte hallani sem akart az állam erejének ilyen szétforgácsolásáról, de a német nagyravágyás csakhamar őt is megnyerte a coloniális politika pártfogójául.
Az angol gyarmatok eredetökben kereskedelmi telepek: a franczák államiak, katonaiak. A német a két módszer egyesítése. A kereskedő jár elől, földet szerez, aztán az állam segítségét sürgeti és nyeri el, hogy azt más hatalmaknak, különösen Angliának rosszakarata ellen megvédhesse.
Természetes, hogy Németországnak azzal kellett megelégednie, mi a régebbi nagy tengeri hatalmaknak nem kellett; mi tehát a nemzetgazdaság tanai szerint kisebb értékű. Afrika partjain még volt uratlan terület: a német arra sietett rátenni a kezét. 1884-ben a Zanzibarral szemben levő partvidéket szerezték meg a németek és megalapították a keletafrikai német társaságot. A benszülöttek támadásai katonai beavatkozást tettek szükségessé és a birodalom már 1889-ben birtokába vette ezt a területet. Láttuk, hogy az 1890-iki szerződés Angliával biztosította ezen jelentékeny gyarmatnak fennállását és kiterjedését. Ugyancsak 1884-ben szállották meg a németek Afrika délnyugoti partvidékét, az Orange folyó torkolatától északra egész Angoláig, a portugallok birtokáig. Végre a Guineai öböl északi mellékén, Kamerunban, Togoban is gyarmatot alapított a német kormány. Mindezek közt azonban még csak Togonak van némi értéke; a többiben sok bajjal kell a telepeseknek megküzdeni. Egyáltalában, az eddigi tapasztalások szerint a németek a gyarmatalapítás művészetében épen nem versenyezhetnek az angolokkal.
Ausztráliában is volt még uratlan föld: Új-Guinea nagy szigetének északi része. Ezt a Bismarck után nevezett szigetcsoporttal szintén 1884-ben foglalták el. Csakhamar odacsatolták a Marshal szigeteket is. A Carolina szigetcsoport birtokáért viszály támadt Spanyolországgal, melyben XIII. Leó pápa, mint itélő biró, a spanyolok jogát erősítette meg. Később azonban 1899-ben a spanyolok polynesiai birtokukat pénzen átengedték a németeknek.
Máig körülbelül 3.000,000 négyszögkilométer a német gyarmatbirtok, több mint ötször nagyobb az anyaországnál. De a németek ezt csak kezdetnek nézik. A folyton megújuló tervek flottájuk erősítésére, az a nem szünő gond, melyet a mostani császár hajóhadának szentel, mind erre a törekvésre vezetendő vissza. Mint Bülow kanczellár kimondotta a birodalmi gyűlésen: Németország is helyet követel a napon; világpolitikát űz. Meddig teheti ezt a nélkül, hogy a régibb birtokosokkal, most már versenytársaival összeütközésbe ne jusson, csak a jövő mutatja meg.
Olaszországot nem annyira kereskedésének fejlődése, mint népességének szaporodása, mely igen erős kivándorlást von maga után, késztette tengerentúli birtokok szerzésére. Az ifjú állam sóvár szemmel nézte mindazon területeket, melyeket egykor a kereskedelem vagy a politika fűzött Velenczéhez vagy Genuához. A Trentino és Triest megszerzése ép úgy helyet foglalt combinatióiban, mint Nizza és Savoya visszaszerzése. A nagy keleti háborúból nem volt semmi haszna, sőt Bosznia és Herczegovina occupatiója nagyon meggyöngítette adriai positióját. Épen örökös nyugtalankodása okozta, hogy Francziaország egész Európa helyeslésével elszedte előle Tunist. Tripolist sem volt hajlandó átengedni a porta. Így messzebb földet kellett keresnie hódító vágyának kielégítésére.
Ezt a területet a Vörös-tenger délnyugoti partvidékén, Abyssinia közelében találta meg. Már előbb elfoglalta ott egy hajóstársaság az aszabi öböl mellékét, aztán átvette az állam és Masszaua megszállásával megalapította az erythraei gyarmatot. A világ legforróbb vidéke jutott így olasz kézre. Értéke a pusztaságnak csak úgy lehetett, ha elfoglalják a mögötte elterülő hegyes-völgyes, termékeny területet is. E czél elérésében Anglia barátságos közreműködésére számitott az olasz kormány, mely épen akkor folytatott háborút a Nilus völgyében a mahdi és dervisei ellen. Viszont számolnia kellett Abyssinia négusának, a hegyes vidék urának vagy főhűbéreseinek határozott ellenállásával is. Abyssinia ellen már 1868-ban háborút viselt Anglia. Indus csapatokat hozott oda, Napier lord behatolt a hegységek közé, győzött és Theodor négus öngyilkossága urává tette őt az országnak. De az angolok, miután elégtételt nyertek, visszavonultak. Abyssinia most ismét két nagy régi alkotórészre oszlott. Tigrére, hol János király uralkodott és a belföldi Soára, hol Menelik volt a király. A tigréiek már 1887-ben megsemmisítettek egy olasz hadosztályt, aztán ostromzár alatt tartották Masszauát és csak akkor vonultak el onnét, mikor a dervisek megrohanták az országot. János király legyőzte őket, de elesett a csatában. Így zavar állott be országában, mit az olaszok arra használtak fel, hogy elismervén Meneliket egész Etiopia királyának, egyúttal valamikép elfogadtatták vele védnökségöket. Területet azonban csak keveset nyertek Masszaua körül (Ukiali szerződés 1889). Minden további előretörést megakadályozott az abyssiniaiak egyetértése. A nagy hűbéresek (rasz), különösen a tigréi, ebben a nemzeti kérdésben teljesen egyetértettek Menelikkel. Az olasz gyarmat helyzete még válságosabb lett, midőn Menelik 1893-ban felmondta az öt évre kötött ukiali szerződést, mert még szinét sem akarta tűrni annak, hogy olasz védnökség alatt áll.
Menelik ezt az időt országa egyesítésére és katonasága erősítésére fordította. Az olasz terjeszkedésre féltékeny francziák szivesen gyámolították és seregében több franczia és svájczi tiszt szolgált. Dzsibuti, a határon levő kikötőjük szolgált a negus részére szükséges hadiszerek állomásául. A czár barátságba lépett «János pap» utódjával. Viszont a többi európai hatalom elismerte Itália felsőségi jogát. Ezt érvényesíteni akarván, nagy sereget küld Erytreába, Baratieri tábornok alatt. 1895-ben Baratieri el is foglalta Tigre fővárosait, de Menelik nagy hadi ereje előtt kénytelen visszavonulni. Macallé várát is elfoglalták az abyssiniaiak. Baratieri erősítést kap, újra támad, de Aduánál teljes vereséget szenved és serege csak vad futással bir menekülni (1896. márcz. l.). Még azon évben békét kötött a négus az olaszokkal, mely szerint csak a parti terület marad birtokukban. Habes független hatalmas ország maradt, az olaszoknak pedig elment a kedvök a további merész vállalkozásoktól.
Az egyetlen nagyhatalom, mely nem vett részt a versenyben: Ausztria-Magyarország. Annak elég bajt és gondot szerzett a bosnyák occupatio és még azt sem érte el, hogy a kivándorlásnak jelentékeny része a megszállott tartományok fel özönlött volna. Különben az a körülbelül 50 hektárnyi terület, melyet Tienczinben «bérbe» vett Khinától, egyetlen része a martalékban.
Oroszország terjeszkedéséről belső fejlődésénél kell szólnunk, mert sehol sem annyira szerves kiegészítése az új terület a réginek, mint ennél a világbirodalomnál.
A technikai és hadi tudományok fejlődése megengedte, hogy két Európán kívüli állam is mint komoly vetéltársa lépett fel az európaiaknak. Az egyik az ifjú óriás: az amerikai unió; a másik a kezdeteit a mythosi korba visszavezető Japán.
Láttuk már, hogy az Egyesült-Államoknak Japán megnyitása volt első nagy külpolitikai sikere. California kedvező helyzete, a Csendes-óczeán partjának gyors megtelepítése, a Pacific vasutak kiépítése az egész continensen át San Franciscoig, csakhamar tényezővé emelték a köztársaságot földünk legnagyobb vízterületének mellékein.
A Kelet-Ázsia felé vezető út főállomása, a termékeny, vulkanikus Havai szigetcsoport előbb felsőségük alá jutott, aztán közvetlen birtokukká vált.
De még sokkal nagyobb érdekek vonták őket a délkeleti partjaik előtt elterülő Antillák fel. A spanyol kormányzat visszaélései és ezekből következő népszerűtlensége kész zsákmánynak mutatták a gazdag Cubát; a néger és mulatt kormányok romlottsága San Domingo szigetét tűntette fel könnyen elérhetőnek. Cubában már 1840 óta szinte folytonos volt a lázadás. A benszülött fehér emberek, a kreolok, ép oly kevéssé birták tűrni a spanyol tisztek és hivatalnokok gőgjét és kapzsiságát, mint szárazföldi testvéreik, kik már 1820 körül felszabadultak. Ezeket a mozgalmakat mindig szították az Egyesült-Államokból, különösen a rabszolgatartók közül odajövő kalandorok. A köztársaság még nem gondolhatott arra, hogy egy európai hatalmat megtámadjon; legszivesebben pénzen vásárolta volna meg a szigetet, mint a hogy pénzen vette meg a század elején Louisianát Francziaországtól, Floridát a spanyoloktól, később pedig Arizona déli részét Mexikótól, Aljaszkát meg az oroszoktól. 1850-ben ajánlatot is tett erre, de a spanyol büszkeség nem engedte annak tárgyalását sem. 1895-ben azonban már nemcsak Cuba lázadt fel, hanem a spanyolok nagy ázsiai gyarmata is, Magellán öröksége, a Filippi-szigetcsoport. Cubában ismét a katonai elnyomás volt az ok, a Filippineken inkább a szerzetesi uralom zsarnoksága. Hosszú harczok után már-már sikerült a spanyoloknak e felkelések leverése, midőn az unio beavatkozása új fordulatot adott a dolognak.
A spanyol háború új elemet vitt be a nagy köztársaságba. Az imperialismus szelleme tán még jobban erőt vett ezen a fiatal, erőteljes, elbizakodott népen, mint Anglián. Ugyanaz a republikánus párt tűzte zászlajára, mely egy emberöltővel azelőtt a rabszolgaság eltörléseért viselt nagy háborút. Első sikere szinte megdöbbentő. Az unio ura lett a mexikói öbölnek, a Panama-szorossal a két nagy világtenger átjárójának és Kelet-Ázsiában egy csapással oly positiót szerzett, mely döntő tényezővé teheti az ott lefolyó eseményekben.
Éles szél fú: a történeti nagyság nem állhat meg a plebejus haladással szemben, ha megfelelő anyagi és szellemi erő nem támogatja. Ezt nemcsak a spanyol tapasztalta Amerikában, melyet ő tett európaivá, tapasztalta mielőbb Khina is régi növendékével, kisebb testvérével, Japánnal szemben.
Japánnak úgyszólván egész külső politikája hosszú századokon át Koreában központosult. Már Krisztus születése korában hűbéresévé tette a tizedik mikádó a félsziget egy részét. Krisztus után 200 körül Jingu Kogo császárné hadkozott ott, a XVI. század végén pedig Taiko Szama siugun szerzett ott nagy dicsőséget. Azóta Korea külön, csak névleg Khinától függő császársággá fejlődött, Japán pedig harmadfél századon át lemondott minden hódító politikáról. Az uj aerával ismét ez az elmaradt hanyatló ország vált a Japán hódítás czélpontjává. 1876-ban több kikötője megnyitására kényszerítették Koreát, majd pedig, midőn a khinai tiszviselők megakadályozták a szerződés végrehajtását, őrséget küldtek a fővárosba, Szöulba. 1884-ben a koreai kormány lázadást szított ellenök, a nép felgyújtotta a japán követséget és kiűzte a japániakat. Midőn aztán a koreai kormány, tíz évvel később Sanghaiban megölette egy Japánba menekült alattvalóját, testét pedig nyolc darabra vágva szétküldte a tartományokba, Japán megizente a háborút. Nem is Koreát nézte ellenségének, hanem Khinát, mely vele szemben csak oly ravasz és kétszínű politikát folytatott, mint az európaiakkal szemben.
Thiers.
Bonnat Léon festménye után.
Azok a nevek, melyek hirével most tele a világ, akkor csengtek először Európa füleibe. A Jalu folyó mellett a japánok legyőzték a khinai flottát és a szárazföldi sereget. Egyik seregök, Nodzu tábornok vezetése alatt, elfoglalta Port Arthurt, a másik egyenesen Pekingnek fordult. Ez alatt egy másik japáni hajóhad elfoglalta Formosa szigetét és a Halász-(Pescadores) szigeteket. A művelt világot meglepte az oly régen nem szereplő nemzet katonai ereje, szárazon és vízen tanusított nagy előmenetele. Csak kevesen tudták, minő roppant átalakulásnak volt ez természetes következése. A németek, francziák és oroszok ekkor Khina érdekében léptek közbe, csak Anglia fogta pártját a feltörekvő országnak. Csak Mandzsuria egy kerületét kapta, azonkívül az elfoglalt szigeteket és 200 millió tal hadikárpotlást. Így a simonoszekii béke (1895 ápr. 17.) nem elégíthette ki a Japán nagyravágyást. Annál kevésbbé, mert Korea sorsa függőben maradt. Ezen aztán az oroszszal kellett megegyezni. 1896-ban szerződést kötöttek, mely körülbelül közös birtokukká tette a félszigetet. Ennek déli és nyugoti részét Japán, az északit és keletit az orosz szállja meg. A bonyodalmak nem maradhattak el.