Niel tábornok.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XVII. FEJEZET.
Nyugot-Európa.
Francziaország a második császárság korában. – A német-franczia háború. – Anglia fejlődése 1846–1872. – Spanyolország és Portugália.
Francziaország a második császárság korában.
Nyugaton régi, befejezett államalkotásokkal állunk szemben. A régibb cultura és a gazdagabb múlt Angliát és Francziaországot döntő tényezőkké teszik akkor is, mikor a continens közepén, a nemzetiségi eszme alapján oly államalakulások jönnek létre, melyek ide teszik át a hatalom súlypontját.
Francziaország e korban is folytatja azt a vezető szerepet, melyet a XVII. század óta szinte szünet nélkül betöltött. Határait nem igen terjeszti, de uralkodója másfél évtizeden át első politikai autoritása Európának. Mondhatni: ez az első modern világbirodalom, mely, bárminő nagyra nőtt a történeti élet szintre, mindenütt jelen van és mindenütt érvényesíti eszméit.318
De ahhoz, hogy közvetlen uralma alá hajtsa szomszédjait, mint az első respublica és az első császárság tették, már nem volt elég ereje. Épen az a nemzetiségi eszme állotta útját, melyet nagyra nevelt és melynek védelmében találja fel európai hivatását.
Így nem is annyira a külső politikai bonyodalmak változásai fontosak, hanem a belső átalakulás.
A császárság popularis eredetű, de a társadalmi forradalommal szemben felállított dictatura. Nincs meg benne az a hódító jelleg, mely az elsőt annyira megkülönböztette, ellenben, eredeténél fogva, kellett, hogy katonai, conservativ és clericalis legyen.
Ha fenn akar maradni, azokra az osztályokra kell támaszkodnia, melyek érdekében létesült: a papságra, a jómódú polgárságra és a parasztságra. Egyik sem nagyon hadakozó kedvű. A béke művei: a földművelés emelése, az ipar, a vállalkozás, pénzüzlet felvirágzása, a kereskedelem lendülete által akar boldogulni.
Ily viszonyok közt azt lehetett remélni, hogy ez a folyton zavargó és annyi nagy hagyomány közt hullámozó nemzet is megnyugszik. 1857-ben Páris öt ellenzéki követet választott, de egyebütt mindenütt a hivatalos jelöltek győztek. A republicanus pártot megtörte az államcsiny és az azt követő proscriptio, vezérei számüzetésben voltak; az orleanisták duzzogtak s a legitimisták támogatták a kormányt.
Csakhogy a császárság, lehet mondani, veleszületett hibából, eltért attól az absolut és conservativ iránytól, melynek létrejöttét és hatalmát köszönhette. Orsini attentatuma felébresztette Napóleonban a régi összeesküvőt. Szövetsége Viktor Emánuellel ellenségévé tette a pápát. Ebből a kettős, tétova helyzetből következett aztán politikájának gyöngesége és határozatlansága. De IX. Pius, kit uralkodása elején többször is meghivott, hogy koronázza meg és ki keresztatyja volt fiának, benne látta a forradalom előidézőjét, mely országát megnyirbálja. Viszont sem az olaszok, sem a liberalisok nem bizhattak benne, hisz ő védi meg Rómában a pápai hatalmat, ő semmisíti meg a személyes szabadságot. Ez a két irány pedig ott küzd mindennap tanácsában, családjában: neje az egyházi párthoz hajlik, a vörös herczeg, Plonplon, a liberalisokhoz.
Mivel akkor a papok erősebben támadták, mint a liberalisok, inkább emezek felé hajlott. 1860-ban megengedi, hogy a törvényhozó testület és a senatus évenkint megvitassa az általános politikát is és hogy a beszédeket közölje a hivatalos lap. Ezzel legerősebb támaszát, a papságot elvesztette, a liberalisok pedig csak most válhattak komoly ellenségeivé.
Nemcsak a nemzetiség elve hatott reá, hanem gazdasági tekintetben is megvolt a maga kedvencz eszméje: a szabad kereskedés. Midőn olasz politikája által oly nehéz helyzetbe jut, Angliában keres támaszt. Ministerei tudta nélkül tárgyalt Cowley angol követtel, megalkudott Cobdennel és kereskedelmi szerződést kötött Angliával. Ez által a kivitel Angliába fokozódott, mi a termelőknek nagy hasznot hajtott, de viszont az olcsó angol gyártmányok elözönlötték az országot. A franczia szövőipar nem birta el a versenyt: Rouenban és egész Normandiában éhen haltak a takácsok. De nemcsak a szegény munkások sinylették meg s szerződést, hanem a gyárosok is. Ezek most szintén ellenesei lettek a császárságnak.
Az 1863-iki választásnál már mind az elégedetlen elem együtt működik. Már 35 ellenzékit választottak mg; még törpe kisebbség, – de két millió szavazatot képviselt, Az olyan férfiak, mint Berryer és Thiers, nemcsak az országra hatottak, hanem az addig annyira szilárd többségre is. A császár is érzi, hogy erősebben kell fellépnie a kamarában, államministerére, Rouher-re, a «vicecsászárra» bizta a kormány képviseletét. Ismét a clerikalisokhoz közeledik és megtagadja a szabadelvű reformokat, melyeket 1860 óta vártak tőle és melyeket ő maga is «az épület betetőzésének » nevezett. De a pápa épen akkor fejti ki egész theologiai államtanát; az encyklikát és a syllabust nem fogadhatta el a forradalmon alapuló kormány. Így a kor két nagy áramlata: a szabadelvű és a reactionarius egyaránt idegen volt tőle. Ő pedig határozatlanúl vergődött köztük, hol az egyikben, hol a másikban keresve támaszt.
Egy erősíthette volna meg állását: a nagy katonai siker. De ez 1860 óta sehol sem látszott elérhetőnek. Minden nemzetközi bonyodalomba beleavatkozott, mutatta sóvárságát, hol a német határvidékre, hol Belgiumra, de az elhatározó lépéstől mindig visszarettent. 1863-ban a lengyelek érdekében szólalt fel Angliával és Ausztriával együtt, de midőn Oroszország nem engedett, még sem viselt háborút. Láttuk már, hogy 1866-ban minő tétlenséggel nézte a nagy háborút és mint segítette elő, kapzsisága által, a déli németeknek a porosz sas szárnya alá vonulását. 1867-ben ismét háborúra készült Luxemburg miatt, de akkor is beérte fél diplomatiai eredménynyel. Hathatós eredményt csak attól várhatott volna, ha sikerül megkötni a szövetséget az olaszszal és az osztrákkal a feltörekvő Poroszország ellen. De egyhez feltétlenül ragaszkodott: Róma megszállásához. Az olasz pedig hogy kössön szövetséget azon hatalommal, mely visszatartja tőle természetes történeti fővárosát?
Csak távol földön viselt ez időben harczot, Mexikóban, hol Miksa főherceg császár trónját akarta megalapítani. De az első sikerek után ott igen erős ellenállásba ütközött és 1865-ben, az északamerikai Egyesült államok felszólítására vissza kellett vonnia seregét.
Miksa ott maradt áldozatnak és kivégzése (1867 jun. 19.) még növelte az általános megvetést Napoleon politikája iránt. Már nem is féltek tőle, súlyos betegsége, vese és hólyagbaj 1865 nyara óta gyakran veszélyeztette életét. A mexikói hadjárat pedig nemcsak pénzáldozatba került, mit a francziák nagyon fájlaltak, hanem megbontotta serege egységét és sikertelensége által rontotta annak nimbusát.319
Napoleonnak volt annyi belátása, hogy megértse a hatalmi viszonyok nagy változását és hogy az ujjáéledő Németországgal szemben Francziaország, a maga elmaradt védelmi rendszerével, már csak másodrendű katonai hatalom. Ez a belátás tartotta őt vissza a hadüzenettől, midőn Bismarck megtagadta tőle a félig-meddig megigért compensátiót. Ez vitte arra, hogy a katonai rendszer javítását munkába vegye. Niel tábornok javaslatát elfogadta ugyan a törvényhozás, de csak nagy és hosszú viták során. A franczia nép szerette ugyan a hadi dicsőséget, de vonakodott attól a nagy tehertől, melylyel az általános hadi kötelezettség jár. Ezt nem is követelte a törvény, de még azt a rendelkezést sem merték végrehajtani, mely a mozgó nemzetőrséget (garde mobile) harczképessé tette volna. Minthogy pedig mindenki a császár személyes uralmában látta a háború veszélyét, annak megszünésében, a felelős kormányban kellett keresni a béke biztosítását, a hadi terhek növekedésének meggátlását.
Niel tábornok.
Az országnak nyilvános hangulata továbbvitte a császárt a liberalismus útján. Csakugyan, ha azt akarja, hogy a nép áldozatokat hozzon hatalma és dynastiája érdekében, részt kell annak engedni sorsa intézésében. Ezért 1867 jan. 19-én «befejezi a népakarat emelte épület megkoronázását.» Megadja a képviselőknek és senatoroknak az interpelláczió jogát és megbizza a szakministereket a válaszolással. Azonkívül igér sajtótörvényt, mely véget vessen a rendőrség hatalmának a hirlapok fölött és a gyülekezési és egyesületi jogot szabályozó törvényt. Ezt az engedményt a régi rendszer hívei, Rouher és «mamelukjai» sokalták, de az ellenzéket nem elégítette ki. Annak legmérsékeltebb része is felelős kormányt követelt. A sajtó ugyancsak élt és visszaélt szabadságával, a munkások pedig az Internationale vezetése alatt leghatározottabb hívei lettek a köztársasági pártnak. Ez a nem várt eredmény egyideig megerősítette a személyes uralmat fentartani akaró Rouher állását.
Rouher.
Fénykép után.
III. Napoleon franczia császár.
Collette kőrajza után.
Vele szemben állott Emil Ollivier, ennek a mozgalomnak Mirebeauja. Az államcsiny egy áldozatának volt fia, nagy ékesszólásának és republikanus meggyőződésének köszönheté képviselőségét. Idővel azonban nagyravágyó ember, hatalomra sóváran, közeledett a császárhoz. Keresztül akarta vinni a császárság és a szabadság megegyeztetésének nagy, szinte lehetetlen művét. Morny herczeg nagyon megkönnyítette fordulását rábeszélésével, annak feltüntetésével, hogy a császár nem állhat ellen okainak. Állítólag évi fizetést is elfogadtattak vele; bizonyos, hogy 1865 óta bizalmasan értekezett a császárral. A törvényhozó testületben nagy pártot gyűjtött maga körül, mely az önkényuralom és a forradalom hívei közt középen egyaránt biztosítani akarta a rendet és a szabadságot. 1869 tavaszán történt az új választás. Páris csupa «engesztelhetetlent» választott, Ollivier ott megbukott.
Ollivier Emil.
Weger metszete után.
Általában nagyon megerősödött az oppositió: 3.200,000 szavazatot nyert 4.600,000 ellenében. De már a többség sem volt a régi. A parlamentáris kormány követelésének szüksége elől csak kevés tagja zárkózott el. A törvényhozó testület első ülésén a középpárt száztizenhat tagja interpellatiót terjesztett be a felelős kormány kinevezése és az egész törvényhozó szervezet megváltoztatása ügyében. Rouher a teljes önkényuralom visszaállítását ajánlotta, de ehhez a császárnak már nem volt elég energiája. Elnapolta a kamarát, hogy időt nyerjen, de aztán gyökeres alkotmányváltozást igért. Helyreállította a törvényhozó testület budgetjogát és felelősnek mondta a kormányt – igaz, hogy hozzátéve: a ministerek a császártól függenek. A mi pedig mindennél fontosabb volt, Rouhert a senatus elnökének nevezte ki és új átmeneti ministeriumra bízta az ügyek vezetését. Őszszel folytatta az alkudozást Ollivier-vel, kit ez a változás természetesen nem elégített ki és 1870 jan. 2-án őt nevezte ki első felelős ministeriuma elnökéül.
Ollivier tehát elérte czélját, de körülbelül ép olyan nehéz helyzetbe jutott, mint ura. A republikánusok ügyök árulóját üldözték benne, a régi bonapartisták pedig jobban biztak a kipróbált erőszakosságban és furfangban, mint hangzatos szavaiban. Különösen akkor fordultak ellene, mikor a hivatalos követjelölések ellen nyilatkozott. Páris máris forrongott. Rochefort Henrik egy röpirata a Lanterne, melynek egyedüli tartalma a császárnak és családjának véres kigúnyolása és megbélyegzése volt, száz- meg százezer példányban terjedt el és szerzőjét Páris megválasztotta követnek. Mindezek ellenében Ollivier azt ajánlotta a császárnak: adjon már teljes liberális alkotmányt, ne egyes jogokat és szentesíttesse határozatát általános népszavazattal. A milliónyi szavazattal szemben semmivé válik egyesek ellenségeskedése. A senatus, melynek feladata volt az alkotmányváltozások fölött őrködni és melyet az új alkotmány megfoszt legfőbb jogától, április 20-án elfogadta a javaslatot. A kormány e kérdés fölött szavaztatta meg a népet: a franczia nép helyesli a császárnak a nagy állami testületek közreműködésével 1860 óta eszközölt liberális reformjait és jóváhagyja a senatus határozatát. A császár proclamátiójában kijelenti, hogy az igennel szavazók a rend és szabadság ügyét védik a forradalom ellen és megkönnyítik fia öröklését. A baloldal a tagadást, a szabad demokratia behozását ajánlta. A plebiscitumban 7 millión felül szavaztak igennel, 1 1/2 millió, köztük 40,000 katona, nemmel. A népszavazás, találmányuk, mindig kedvezett a Bonapartéknak. Az 1870-iki azonban kétségtelenné teszi, hogy népszerűségüknek még igen mély a gyökere és hogy a szabadelvű irány megerősítette a trónt.
Európaszerte akkor teljes a csend; senki nem gondolt a közeli borzasztó kitörésre. A franczia kormányt akkor leginkább egyházi ügy, a római zsinat és a csalatkozhatatlansági dogma kimondása foglalkoztatta.
A franczia történet N. Károly óta mindig a legrosszabb összeköttetésben állott az egyházival, de a középkor óta soha sem annyira, mint III. Napoleon korában. Csakis a franczia megszálló sereg tette lehetővé az 1869 decz. 8-án összeülő zsinatnak Rómában maradását; hisz különben Garibaldi vagy Viktor Emánuel könnyen végeztek volna a főpapokkal. Az ilyen patronatus régebbi időkben nagy befolyást biztosított a világi hatalomnak egyházi ügyekben is, de IX. Pius ezt természetesnek, kötelességnek tartotta és általában nem volt hajlandó bármiről lemondani a franczia császár kedvéért. Világos volt, hogy a zsinatnak a pápai infallibilitás kimondása a feladata. Azt is tudták, hogy a pápa egyáltalában nem hajlandó eltérni régibb tételeitől, melyek az állam és az egyház viszonyát III. Innocentius és VIII. Bonifácz módjára akarták szabályozni. Az infallibilitási dogma erős ellenmondásra birta a legkiválóbb egyházjog tudósokat, köztük Döllingert,
Döllinger Ignácz.
Engelbach G. kőrajza után.
Montalembertet és Dupanloup orleansi püspököt, a franczia katholikus párt szellemi vezérét, a pápai közjog pedig a franczia közjogba és a gallikán egyház szabadságaiba ütközött. Ezért Daru külügyminister jegyzéket akart küldeni Rómába, bejelentvén a császár meghatalmazottjának megjelenését a zsinaton, ki ott előadja Francziaország kivánságait. Ollivier azonban, ki szerint az infallibilitás az egyház belügye, ezt a bejelentést törölte. A pápa fentartván tételeit, azt követelte, hogy az álam berendezésélt is az egyház végezze. Erre Daru erősen akart válaszolni, de Ollivier ismét gyöngített rajta, a pápa pedig, noha Ausztria, Poroszország és Bajorország is hozzá járultak a franczia emlékirathoz, kijelentette, hogy azt nem közli a zsinattal.320
Mint Mastai abbé hitte az infallibilitást, így szólt, most érzi. A császár még mindig megakadályozhatta volna a dogma kimondását, csak seregét kellett volna hazahívni és Daru azt ajánlotta. De Ollivier ismét megakadályozott minden közbelépést. Így épen a liberalisnak mondott franczia kormány műve, hogy Rómában, a franczia fegyverek védelme alatt, 1870 jul. 18-án kimondták a nevezetes dogmát. Sem Richelieu, sem XIV. Lajos, sem I. Napoleon nem nyugodtak volna bele.
Szinte lehetetlennek látszik, hogy az ilyen gyönge, ingatag, egész lényében zilált, a mellett erkölcstelen és eredetében sem legitim uralom mikép gyakorolhatott másfél évtizeden át ily túlnyomó befolyást.
Eugenia császárné udvarhölgyei körében.
Winterhalter Xavér Ferencz (1806–1873) festménye után.
III. Napoleon gyönge és következetlen volt; a mi előtt mindenki meghajolt, az Francziaország hatalma, melylyel ő rendelkezett. Az a hatalom, mely még inkább alapult a nemzet műveltségén és gazdagságán, az irodalom és művészet fényén, mint katonái számán és vitézségén. De a politikai hatalom ezen egyesülése a szellemi és anyagi kultura sokoldalú haladásával olyan képet alkotott, melynek csak az Augusztus korabeli Róma a méltó párja. Nem csuda, ha Napoleon, kiből soha sem veszett ki az írói hajlam, egy nagy munkát írt Caesarról.
Dupanloup.
Muzelle rézkarca után.
Legfeltünőbb az általános gazdagodás. A régi nyomorúságos franczia paraszt helyébe jómódú falusi népesség lép. A földmívelés egyre új területeket vesz mívelés alá és midőn már nem marad parlag föld, a termelés intensivitására és azon czikkek termelésére fordítanak gondot és tőkét, melyek legjobban megfelelnek az illető talajnak. A vasúti hálózat új piaczokat szerez és emeli az árakat. A föld értéke egyre nő. Húsz év alatt felével emelkedett a földmívelésből szármázó nyers jövedelem, melyet 1870-ben 7 1/2 milliárd francra becsültek. Ebben nagy része volt a czukorgyártás és a bortermelés nagy lendületének. Még erősebb az ipar. Ennek évi jövedelmét 12 milliárdra tették. Jellemző és a gazdasági élet egészséges voltára mutat, hogy az összegnek csak fele jut a nagy iparnak; itt tehát a gépek korában is virágzik a kis- és házi ipar. Még nagyobb természetese a kisbirtok részesedése; hisz nagybirtok alig van, közepes is kevés. Másrészt folytatódik a népességnek a városokba, különösen Párisba tolulása; a nagy városoktól távol eső vidékek lakossága már is hanyatlik, vagy csak kevéssel szaporodik. De általában és bár ekkor is sok válságon ment át a gazdasági élet minden ága, a második császárság az általános jólét emelkedésének kora.321
Ez a gazdagság, bár az egész országra átterjedő, mégis legnagyobb részében Párisban halmozódik össze. Nem a nagy gyárak által, – hisz Palmerstonnak az volt az egyetlen kifogása a város ellen, hogy kevés a füstje – hanem az ízlés, a vállalkozás, az egész világot, behálózó pénzüzlet által. Ide gyűlt az egész világ előkelő és törekvő népe és mindenki megtalálta benne, amit keresett. A jómódú kényelmes életet, a szegény munkát és előmenetelt, a könnyelmű raffinált szórakozást és élvezetet, a komoly szellemi táplálékot a politikai, a tudomány és művészet minden ágában. Igazán világváros lett: nemcsak Európa népei kereték fel, hanem ép oly sűrűen észak- és délamerikaiak és az exotikus népek előtt is Páris képviselte Európát. Innen terjedt a divat mindenfelé, nemcsak ruházatban, hanem életmódban, művészetben, irodalomban is. A franczia írókat, eredetiben vagy fordításban mindenhol olvasták, a szinházakon mindenütt a franczia dráma uralkodott. A mint Francziaország a legcentralizáltabb ország, úgy központosúlt fővárosában, politikai hegemoniája korában, a civilisatiónak minden virága és fattyúhajtása.
Hanem az érem másik oldalát is meg kell néznünk. A nagy anyagi fellendüléssel együtt járt a pénznek, az anyagi jóllétnek túlságos becse és értéke. Ez hatott a családi életre, melynek forrásait az érdekházasságok által megmérgezte és melyek boldogságát a születések korlátozása által aláásta. Ez hatott a közéletre, a mennyiben a hatalom a maga rendszerét a corruptió minden eszközével, nyilt vagy titkos vesztegetéssel volt képes fenntartani és támogatni. Ez hatott még a szellemi életre is, hol a könnyű, divatos és gyümölcsöző termelést mozdította elő. Míg a világ áll, tisztelettel fognak megemlékezni a tudomány nagy bajnokainak, Pasteurnek, Rénannak, Charcotnak és Berthellotnak nevéről. De az irodalomnál még sem szabad felejteni, hogy még hazájában sem komoly irányát kedvelték legjobban. Mint a római császárság idejében a szatira, a második császárság korában az operett az igazán uralkodó műfaj. Olcsó élczek, érzéki zene és táncz és mindenek fölött mennynek, pokolnak, történetnek és életnek kigúnyolása.
Mert ez az egész uralkodó osztály érzi, hogy ingatag alapon áll, ki akarja használni a pillanatot, multra, jövőre nem gondol. Mindnyáját a császár tartja, annak uralmát pedig az erőszak és ravaszságnak olyan vegyülete, melyről nem tudhatni, mikor vall kudarczot és mikor idézi elő mindnyájuk bukását. Így az akkori franczia élet legjellemzőbb és legborzasztóbb vonása nem is a corruptió, hanem az önállótlanság, a függés. Az absolutizmusnak, a forradalmi köztársasaságnak és a császári dictaturának ez volt közös öröksége. A központosítás mindenre kiterjedt, a hatalom mindent a maga körébe vont, az államnak úgyszólva már nem voltak határai.
Így történt, hogy a világtörténelem egyik legkiválóbb nemzete, az, mely leginkább tört mindig ideáljai teljes megvalósítására, akkor mikor még fényt árasztott mindenfelé, valójában a teljes hanyatlás állapotába jutott. Megvan benne a romlott koroknak az a jellemző vonása is, hogy a nő uralkodik benne, – a nő, nem a feleség. A modern Francziaország, a rendi társdalom bukása után, egész szerkezetében a classikus államokat, de különösen a rómait vette például. Mint ott, itt is teljesen összefolyt az állam a társadalommal. Az állami hatalom erkölcsi megromlása aztán megmérgezte a társadalmat is.
Ez az a fertő, melyből Zola e kort festő poézisének mocsárvirága fakadt. De már akkor, mikor Francziaország látszólag még a «nagy nemzet,» felismerte egy komoly nagy írója a közveszedelmet, az erkölcsök elfajulását, a kötelességérzet gyengülését. Taine Graindorge-ában már 1865-ben a hazafi keserűségével és a gondolkodó látnoki szemével írja le az előtte oly vigan folyó életet. Hogy még jobban kiemelje az elpuhultságot, a könnyelmű hivalkodást, legtöbb esetben az angolt vagy a németet helyezi vele ellentétbe.
A régi porosz az örökös ellenséget, «Erbfeind,» látta Francziaországban. A nemzeti és politikai ellentétet az uralkodó körökben még jobban kiélesítette a forradalom iránt való harag és megvetés. III. Napoleonnal szemben így gondolkodott IV. Fridrik Vilmos és egész udvara. Bismarckot is ez az érzelem hatotta át pályája kezdetén, de midőn a németegység keresztülvitelében Ausztria ellenében látta a főfeladatot, jobb viszonyt iparkodott létrehozni országa és a hatalmas szomszéd közt. IV. Fridrik Vilmos korában ez nem sikerült, de 1860 óta úgy az uralkodók személyes érintkezése, mint diplomatiája ebben fordulatot hozott létre.
Viszont Francziaországban még mindig élt a poroszbarát hagyomány. Poroszországban látták a haladó, szabadelvű államot Ausztriával szemben. Ott Ausztriát nézték a természetes és hagyományos ellenségnek, a poroszt meg természetes szövetségesnek.
Poroszország döntő győzelme új helyzetbe hozta a két államot. Hiába jelentette ki Rouher a kamarában, hogy «egy hiba sem történt»: megtörtént a legnagyobb és legvégzetesebb. Hibás számításból elhagyták a franczia politikának próbált hagyományát. A hibás számítás abban állott, hogy még mindig az osztrákot tartották túlnyomónak, annak, ki egyesítheti Németországot. III. Napoleon nagy tévedése, mely bukását előidézte, az volt, hogy azt az időpontot, melyben a két német birodalom hatalmi aránya megváltozott, nem ismerte fel.
Pedig volt, ki tévedésére figyelmeztette. Thiers, a nagy történetiró, ki a kamarában kifejtette, hogy az olasz és különösen a német egység létrejötte Francziaország veszélye s hogy vissza kellett térni a hagyományos politikához. Sadowa után már igy gondolkozott az egész ország – de már késő volt. Hanem általános volt a meggyőződés, hogy az európai hegemoniáért még meg kell küzdeni a poroszszal. Viszont 1866 óta a németek is úgy gondolkoztak, hogy egységöknek a franczia állván útját, annak legyőzése szükséges a nagy német birodalom alapvetéséhez. 1866 augusztus óta voltakép már harczban áll a két nemzet lelke. A kormányok dolga volt a kellő alkalmat megválasztani a kitörésre.
1867-ben a luxemburgi kérdés okozott válságot. Luxemburg nagyherczegsége, mely personális unióban állott Hollandiával, 1815 óta tagja volt a német szövetségnek. Ennek megszünésekor nem lépett be az északnémet szövetségbe, de fővárosában még ott maradt a porosz őrség. Napoleon most nemcsak azt akarta onnét eltávolíttatni, minek jogossága ellen a porosz sem tehetett kifogást, hanem magának akarta megszerezni az egész kis országot. E czélból Drouyn de l’Huys külügyminister alkudozást folytatott Vilmos hollandus királylyal, ki hajlandó is volt országa eladására. Bismarck megigérte, hogy a vásárnak nem állja útját.
A franczia közvélemény porosz cselszövényt látott mindenütt s háborút követelt. Viszont a németek is felvették a keztyűt. Moltke már is kész volt haditervével, Bismarck márczius 19-én közzé tétette a déli német államokkal kötött katonai szerződéseket, Bennigsen Rudolf pedig, a nemzeti szabadelvüek vezére, a birodalmi gyűlésben interpellált a luxemburgi ügy dolgában. Ily viszonyok közt Vilmos király Poroszország egyenes hozzájárulását követelte az alkuhoz; ez pedig nem volt elérhető. Bismarck ismét rászedte a császárt, ki hálát várt tőle. Napoleon mégsem üzenhetett háborút: nem volt kész serege és nem akarta a világkiállítás ünnepét fegyverzajjal rontani. Így félsikerrel kellett beérnie. A londoni conferentia semlegesnek nyilvánította Luxemburgot: a poroszok kivonták onnét őrségüket, az ország pedig a hollandus királyé maradt.322
Mind a két rész most szövetségesek után nézett. Láttuk az imént, hogy Francziaország Ausztriával és Olaszországgal készült frigyre lépni és hogy törekvéseinek sikerét különösen római kérdésben elfoglalt magatartása akadályozta meg. Bismarck ellenben Oroszországban keresett támaszt, lehetőleg közeledett Ausztriához is, de különösen a magyarokban bizott. «A magyaroknak tudniok kell, mennyit köszönhetnek nekünk és különösen Andrássynak tudnia kell, hogy nekünk köszöni mostani állását. Általában pedig be kell látniok, hogy mai állapotuknak vége van, ha Ausztria szerencsés háborúval Poroszország ellen visszanyeri régi hatalmi állását. Annál inkább meg kell ezt gondolniok, mert csak a saját hasznukat keresik.»323 Csakugyan Andrássy, ki kormánya kezdetétől befolyást gyakorol a külügyekre is, nem igen ajánlja a franczia barátságot és mindenkép tekintettel kiván lenni Poroszországra.324 De a diplomatiai alkudozásoknál sokkal fontosabb az, hogy Németország, mely már 1867 óta kész a háborúra, egyre erősödik. Francziaország ellenben hiába próbál új katonai szervezetet; belső ziláltsága által, mely évről-évre növekedik, egyre gyöngül. Azonkivül 1869-ben elveszti legpróbáltabb vezérét, Nielt is.
Eugénia császárné.
Winterhalter Xavér Ferenc (1806–1873) festménye után.
Németország annyira erős és megtámadhatatlan, hogy Daru külügyminister 1870 elején azt az ajánlatott tétette Berlinben: szállitsák le mindketten egyenlő arányban seregöket. Bismarck ezt nem fogadta el, de akkor annyira békés volt mindenki: a franczia császár, a kormány és a nép egyaránt, hogy senki sem gondolhatott arra, hogy a kitörés küszöbön áll.
1. 2. Tábori élet.
Pfuhl János márványdomborműve, a lichterfeldei hadapródiskola dísztermében. Első lap.
Spanyolországból 1868 őszén elűzték Izabella királynőt, Napoleon hű szövetségesét. Az ideiglenes kormány, melynek Prim tábornok állott az élén, idegen király után nézett. Szó volt a portugaliai királyról és Viktor Emánuel öcscséről, Amadeus herczegről, de egyik sem volt hajlandó az ingó trón elfoglalására. Ekkor német fejedelmet szemeltek ki. Hohenzollern Leopold herczeget, Károly romániai herczeg öcscsét. A Hohenzollern család e katholikus ága rokona ugyan a porosz dynastiának és a porosz király az elismert feje, de azért voltakép mégsem tartozik a királyi családhoz; trónöröklésre nem jogosult.325 A spanyol kérdésre Antal herczeg, Leopold atyja azt válaszolta, hogy fia csak Vilmos király s Napoleon császár beleegyezésével foglalja el a trónt, Vilmos király nem igen bízott a dologban, de Bismarck egyenesen kivánatosnak tartotta, annál is inkább, mert Napoleon is könnyen hozzá járulhat. Leopold visszautasító választ küldött. De a spanyolok királykereső buzgalmukban 1870 junius 14-én újra kopogtattak nála és kedvező választ nyertek. Ezt a hírt Prim julius 2-án közölte a franczia követtel. Ez mindjárt kijelentette, hogy a franczia nép nem tűrhet porosz herczeget a spanyol trónon és magával ragadja majd háborúra a császárt.
Akkor már nem a Daru volt külügyminister. Nem értett egyet sem Ollivier római politikájával, sem a plebiscitum hirdetésével a parlament megkerülésével. Helyébe a bécsi követet, Gramont herceget nevezték ki, kit csak nagy porosz gyűlölete és clericalis érzelmei ajánlottak. Gramont julius 6-án egy interpellatióra azt válaszolta, hogy Francziaország tudni fogja kötelességét, ha valamely hatalmaság egyik herczegét emelné V. Károly trónjára. Leopold herczeg erre visszavonta jelöltségét. Ezzel azonban Gramont nem elégedett meg. Azt követelte, hogy Vilmos király jelentse ki, hogy soha sem engedi meg rokonának jelöltsége megújítását.
Így ismétlődik a történelem. Százhatvan évvel ezelőtt a szövetséges hatalmak azt követelték XIV. Lajostól: segítse kiűzni unokáját Spanyolországból. A porosz királynak az emsi fürdőben adta elő kormánya követelését Benedetti franczia követ. A király nyugodtan kijelentette, hogy ezt nem teheti és midőn az megújította kivánságát, ministeriumához utasította. Midőn Benedetti újabb audentiát kért, a király adjutánsa azt a választ hozta neki, hogy a visszalépés az ő helyeslésével történt s több mondani valója nincs (1870 jul. 13-án).
Mindenkorra emlékezetes marad, mint psychologiai documentum, mikép fogadták az új Németország megalkotói: Bismarck, Moltke és Roon, kik együtt ebédeltek, a király értesítését az emsi eseményekről. Eleinte bíztak a háborúban, örvendtek kilátásán, de most biztosítottnak látszott a béke. Hanem Bismarck feltalálta magát. Ott az ebédnél, Moltke lakásán, a király sürgönyét közli az összes követekkel, de oly színt adva a dolognak, mintha a király a tolakodó Benedettit megsértette volna. «Ő felsége visszautasította a nagykövet kérését, hogy őt fogadja, és azt izente neki, hogy nincs vele semmi közölni valója.» Ez az átalakítás, mint Moltke mondja, «a hátrálásra fuvást előre indulj-já változtatta.» A három nagy öreg ember ezen deákos örömre fakadt: mások a békének sem örültek jobban, mint ők a háborúnak (1870 julius 13.)326
Csakugyan Francziaország igen érzékenyen vette ezt a kihivást. A kormány julius 15-én hadi czélra 50 millió francot követelt a kamarától: Thiers és Gambetta, ki akkor szerepel először, ellentmondtak, azt fejtegették, hogy az ügy el van intézve. Hiába. Ollivier kimondta, hogy könnyű szívvel vállalja el a felelősséget a háborúért. A beteg császárt neje kényszerítette hadizenetre (jul. 19-én).327
Minthogy a hadügyminiszter, Leboeuf, kijelentette, hogy teljesen kész minden, azt remélték, hogy a franczia sereg diadalmasan halad majd előre. Ha ez megtörténik, nem maradhat el az osztrák és olasz segítség sem. Azóta pedig még nagyobb akadályokba ütközött részvétele. Nemcsak a magyarok tartották vissza, hanem az oroszok is, kik segítséget igértek a poroszoknak, ha Ausztria beavatkozik.328
Bismarck, hogy a német közvéleményt még jobban felizgassa, ekkor közöltette a francziák 1866-iki követeléseiről szóló aktákat. Így egész Európa előtt kimutatta igazát, Németországot pedig valóban nemzeti háborúba ragadta. A bajor ultramontánok és a württembergi demokraták nem igen rajongtak Poroszországért, de ez a nemzeti lelkesedés elhallgattatta őket. A déli német csapatok csak oly tüzesen indultak harczba, mint az éjszakiak.
Mihelyt Francziaország szövetséges nélkül maradt, világos lett a németek túlnyomó ereje. Nepoleon legalább 430,000 emberre számított a hadjárat megindítására, de még augusztus elején is legfölebb 250,000-ből állott a rajnai hadsereg, melynek élére maga a császár állott.329
Leboeuf.
Weger metszete után.
Augusztus 2-án a császár megtámadta Saarbrücken városát, hogy fia vérkeresztséget nyerjen. A kis porosz őrség visszavonult. Augusztus 4-én Weissenburgnál volt az első ütközet, a poroszok és bajorok elfoglalták a várost s behatoltak Elsassba. Aztán csapás csapást követett. Augusztus 6-án a porosz trónörökös serege Wörthnél, Elsassban, legyőzte Mac-Mahont, Steinmetz táborok pedig Lotharingiában a spicheri magaslatokról űzte el Froissart tábornok hadtestét.
A császár most Metz hatalmas vára körül egyesíti hadait és Bazaine marsallt, a mexikói hadjárat vezetőjét nevezi ki fővezérnek. Az volt a szándéka, hogy erős őrséget hagyván a várban, a derékhaddal visszavonul Chalons felé, hol erősítéseket kaphat. De Moltke elhatározta az egész sereg körülzárását. Fridrik Károly herczeg serege Bornynál aug. 14-én útját állotta a franczia seregnek, melynek rendetlensége nagyon megkönnyítette a német terv keresztülvitelét. Napoleon ekkor elhagyta a sereget, Bazaine pedig meg sem kisérelte az áttörést teljes erővel, akkor, mikor még lehetett volna. Augusztus 16-án nagy csata fejlődött Mars la Tour és Rezonville közelében, melyben 120,000 franczia küzdött 65,000 német ellen, de a győzelmet kivivni még sem birta. A német lovasságnak és tüzérségnek felsősége döntött. A francziák gyorspuskája, a chassepot, jobb volt a németnél, mitrailleuseikben (golyószóró) is nagyon bíztak, de a rossz felállítás miatt seregök fele alig vett részt a harczban. A németeknek roppant áldozatok árán mégis sikerült a francziák két útját elvágni. A harmadikért 18-án ismét nagy csatát vívtak St. Privatnál. Most már együtt volt Steinmetz és Frigyes Károly serege és, bár 20,000 embert vesztettek, mégis győztek. Bazaine serege a várba szorult. Frigyes Károly 160,000 emberrel körülzárta. Körülbelül ugyanakkora sereggel indult meg Vilmos király Nancyn át Párisnak, Albert szász trónörökös pedig körülbelül 90,000 emberrel a Maas völgyein indult meg ugyanazon czél felé.
Albert szász király trónörökös korában.
Müller kőrajza után.
Velök szemben Mac Mahon Chalonsnál szedte össze és szaporította ujonczokkal vert seregét. Mind a tábornagy, mind császár, ki ott volt táborában, Páris védelmét tartotta feladatának. De politikai okok tiltották az észszerű terv megvalósítását. Mindjárt az első vereségek hatása alatt megbukott Ollivier kormánya. A császárné mint regens a dynastia egyik legmegbizhatóbb régi hivét, az öreg Montauban tábornokot, ki a khinai háborúban kivívott győzelméről a Palikao czímet nyerte, nevezte ki ministerelnöknek. Attól tartott, hogy a császár visszavonulása forradalomba dönti a kétségbeesett Párist. Ezért Mac Mahonnak kisérletet kellett tennie Metz felmentésére.
A gravelotti győzelemről a királynéhoz küldött üzenet hasonmása.
Az üzenetet Moltke esti jelentése alapján a király diktálta Bismarcknak, a ki azt Friedheim műszaki századosnak a zsebkönyvébe irta be irónnal, a király aztán aláírta.
|
1. 2. oldal Bivouac bei Rezonville 9 Uhr Ab. Die französische Armee in sehr starker Stellung westlich von Metz, heut unter Meiner Führung angegriffen, in neunstündiger Schlacht vollständig geschlagen, von ihren Verbindungen mit Paris abgeschnitten, und gegen metz zurückgeworfen. Wilhelm. 3. oldal An Ihre Maj. die Königin Berlin Soweit jetzt bekannt Artillerie Vom 3. Garde, 2-te, 7, 8, 9 und 12 Corps im Gefecht gewesen. |
Így augusztus 22-én a Maas völgye felé indul meg a tábor, hogy Bazaine seregével együtt működve, észak felöl áttörje a német zárt. Eleinte csak csekély német hadakkal találkozott, de Moltke, felismerve az ellenség tervét, csakhamar eléje vetette egész erejét. Beaumontnál, augusztus 30-án, a szász trónörökös megállítja és visszaveri a francziákat. Másnap Napóleon Sedan várába kénytelen visszavonulni. De a németek, mintha a földből nőttek volna ki, mindenfelől előteremnek és zaklatják a fáradt francziákat, Szeptember 1-én Bazeillesnél ismét nagy ütközet folyik. A francziák kétségbeesetten harczolnak és még mindig visszamehettek volna Páris felé, ha Wimpffen tábornok, kit Palikao Mac Mahon utódának szánt, meg nem állítja őket. De közben megérkeztek a württembergiek is és Mézières felől is elzárták az utat.
A döntő az volt, hogy a német seregek külön haladtak, de a csata mezején egyesültek. A francziák pedig, kiknek két nagy serege összezúzhatta volna a közéjük szorult németeket, nem működtek együtt. Bazaine csak augusztus 31-én tett egy gyönge kisérletet a kitörésre, aztán nem mozdult.
Így a sedani völgykatlanba szorult franczia tábor védelem nélkül ki volt téve a körüllevő magaslaton felállított német ágyúk tüzének. A szerencsétlen császár már 1-én délután felhuzatta Sedan tornyára a fehér lobogót. Aztán Wimpffent elküldte Moltkehez, Donchérybe, a capitulatió tárgyalása végett. Moltke tudva, hogy az ellenségnek nincs sem elesége, sem lőszere, feltétlen megadást követelt. Másnap, szeptember 2-án 82,000 franczia letette a fegyvert. Vilmos király kegyesen bánt a legyőzött császárral, Wilhelmshöhe kastélyába küldte. Napóleon pedig maga vádolta magát. Mindig a tüzérség fejlesztésére fordította a legnagyobb figyelmet és épen ágyúik felsősége szerezte meg a németeknek a nagy és teljes diadalt.
Egy könnyelmű kor minden mulasztása, minden felületessége egyesült a páratlan gyors bukás előidézésére. Még egy hónap előtt a párisi nép lázasan kiáltotta: «Berlinbe!»; most a nemzeti nagyság és büszkeség eltemetve látszott mindenkorra.
Sedant nyomban követte a császárság bukása, a köztársaság kikiáltása Párisban. A császárné, Metternich herczeg, osztrák követ által segítve, még szeptember 3-án elmenekült Angliába. A törvényhozó testület szeptember 4-én a nemzeti védelem kormányát állította fel, élén Trochu tábornokkal, Páris kormányzójával. Tagjai a főváros képviselői. Azt remélték, hogy a régi rendszer bukásával a harmadik köztársaság megújítja az elsőnek győzelmeit és felszabadítja a haza szent földjét.
Mindjárt meg is kezdték az alkudozást Bismarckkal, abban a reményben, hogy a békebontó bukásával megszűnt a háború oka és Németország kész méltányos feltételek alatt megegyezni. De Bismarck a nála járó Thierstől és Jules Favretől Elsasst követelte. Thiers aztán sorban bejárta Európa udvarait, de segítséget sehol nem kapott. A német győzelem teljesen elszigetelte Francziaországot. «Európának nincs semmi nyoma,» írta Beust október 12-iki körlevelében. A franczia államférfiak készek voltak a legnagyobb pénzáldozatra is, de területről le nem mondhattak. A nemzeti védelem kormánya szeptember 20-án kijelentette, hogy «egy talpalatnyi földet nem enged át, sem egy követ várainkból.» Minthogy pedig Páris ostroma is előre látható volt, a kormány egy része Toursba tette székhelyét és onnét jelentette ki, hogy a nemtelen követelésre csak a végsőig folytatott háború lehet a válasz.
A háború jellege egészen megváltozott. A francziáknak már nem lévén hadseregök, nagy, nyilt csatákat többé nem vívtak. A németek czélja a nagy váraknak, különösen Metznek és Strassburgnak elfoglalása volt, hogy egész erejöket Páris ostromára fordíthassák és ott írhassák elő a békét. A francziáknak pedig, a várvédelmen kívül az ostromlott Páris felmetésére kellett fordítani minden igyekezetöket. Mint a régi mesés háborúkban, most is egy vár ostroma körül központosul az egész háború; minden egyes eseménynek az ostrom sikerére való kihatása adja meg a jelentőségét. Mert ez vár egyúttal a világ egyik legnagyobb városa, fénynek, pompának és szellemi műveltségnek hasonlíthatatlan gyűjtőhelye. Mint annyiszor mondták: Páris maga Francziaország.
A toursiak az öreg Crémieux vezetése alatt sehogysem tudtak megegyezni és már úgy is látszott, mintha a «vörös republikánusok» mozgalma, mely különösen a déli városokban volterős, szétdarabolná az egész országot. Ekkor Gambetta, ki október 6-án léghajón szállott ki Párisból, maga vette kezébe, mint dictator az egész vezetést. Hasonlíthatatlan energiával lelkesítette népét és tartotta benne ébren a harczi tüzet. A várakon kívül alig volt még néhány ezred, de ő, a nemzetőrség és népfelkelés felhasználásával fél év alatt 600,000 embert állított síkra. Mert bámulatos volt a franczia nemzet hazaszeretete is. A kétségbeesést csakhamar új remény váltja fel és nép ifja, örege siet a zászlók alá. Tán megfontoltabb lett volna mindjárt megkötni a békét Elsass árán, de a terület épségnek reménye megért minden áldozatot és egy magát megbecsülő nemzet teljes erőfeszítésére méltó. Mint nálunk 48-ban, most is az előkelő, különösen a tanult osztály járt benne elől.
Sokszor hasonlították össze Gambettát Kossuth-tal és mindkettőnek csakugyan hasonló szerep jutott a nemzeti lélek fenntartásában és serkentésében. Kossuthnak kétségtelenül kedvezőbb volt a helyzete. Ő nemcsak a néppel rendelkezett, hanem kitünő, rendes csapatokkal, melyek magvául szolgálhattak az önkéntes, gyakorlatlan tömegnek. Gambetta elől már a császárság elfogyasztotta a rendes hadat. Még tisztje sem volt elég a népfelkelés vezetésére, begyakorlására. Ezen a bajon nem segíthetett sem Gambetta ékesszólása, sem hű társának, Freycinetnek szervező tehetsége, de még a franczia nemzet lelkesedése sem. De azt az általános rokonszenvet, melyet az igaz ügyért szerencsétlenül küzdő sorsa mindig kelt, most teljesen élvezte Francziaország.
Freycinet.
Fénykép után.
A német hadvezetés egészen mathematikai pontossággal és biztonsággal járt el a népharag szervezetlen és nem igen veszélyes kitöréseivel szemben. Németországból még egyre jött az erősítés. Szeptember 19-én már 250,000 német zárta körül Párist. Az oda vezető útat őrző várak közt Laon, szeptember 9-én harcz nélkül megadta magát. A lőportár őre légbe röpítette azt, körülbelül 30 némettel és francziával együtt. Toul szeptember 23-án capitulált; Strassburg, melynek őrsége és hősies lakossága ellenállott a borzasztó tüzelésnek, mely lángba borította a város nagy részét, kénytelen volt megnyitni kaput a rendszeres ostrom előtt (szept. 28.). A bevehetetlennek tartott Metz, mely falai közé rejtette a sereg szinét-javát, nem sokkal később szintén meghódolt (október 27.). Bazaine nem volt sem gyáva, sem áruló, de épen nem erőltette meg magát és a császárság bukása után, ily nagy sereg élén, politikai szerepre tartotta magát hivatva, miben őt a németek ravaszsága megerősítette. Ezért nem akarta népét kitörésekkel fogyasztani, bár még a németek felfogása szerint is sikerülhetett volna neki, noha nagy áldozatok árán, a kiszabadulás, mely ismét rendes sereget adhatott volna a nemzeti védelem rendelkezésére. Így tétlenül nézte, mint válik mind szorosabbá a zár, melyet aztán október 7-én hiába próbált megtörni. Az eleség hiánya 173,000 jó vitézt kényszerített megadásra – a legnagyobb sereget, mely valaha egyszerre fogságba esett. Metz a németségnek lett vára, ostromlói pedig Páris felé vonultak.
3. Riadó. 4. Tüzérség és előcsapatok harcza.
Pfuhl János márványdomborműve, a lichterfeldei hadapródiskola dísztermében. Második lap.
Itt volt most a német főhadiszállás, innét intézték a város ostromát. Vilmos király előbb Ferriéresben lakott, Rothschild villájában, aztán állandóan Versaillesben, XIV. Lajos királyi palotájában. A németek azt remélték, hogy az elkényeztetett, mulató Paris, noha meg volt erősítve, nem soká tarthatja magát. Ezért megelégedtek eleinte az egyszerű ostromzárral.
A várost Vinoy tábornok körülbelül 40,000-nyi rendes katonaságán kívül csak nemzetőrök és szabad csapatok őrizték. Noha félmillióra tették a védők számát, csak a sorezredek véreztek a kitöréseknél. Trochu tábornoknak és a nemzeti kormánynak több bajt okozott a tulajdon csapataik élelmezése és fékentartása, mint a németek ostroma. Ezeket ugyanis a Thiers kormánya által 1840-ben emelt és kellően felszerelt erődök (fort) egész koszorúja tartotta távol a várostól. Ezzel szemben a németek is egyre megerősítették vonalaikat.
Már október végén érezhető volt Gambetta működésének eredménye. A Loire mellett körülbelül 60,000-nyi sereg indult meg Aurelle de Paledines alatt Orléans ellen, melyet a németek tartottak megszállva. Tann bajor tábornok előle kivonult a városból, de Coulmiersnél utolérték és legyőzték (nov. 9.). Ez volt francziák egyetlen nagyobb győzelme az egész nagy háborúban.
Nem volt hosszúéletű a remény. Fridrik Károly serege nemsokára a Loirehoz ért és Beaune la Rolande és Loigny mellett csekély veszteséggel visszaszorította a francziákat. Deczember 4-én ismét német kézre jut Orléans. A kormány nem érezvén magát többé biztonságban Toursban, délre, Bordeauxba vonult vissza. De munkáját nem hagyta abba. Már nemcsak a Loirenál volt franczia sereg, hanem északon is, az ország leggazdagabb, legnépesebb részében. Ez is Páris felé indult, de Goeben tábornok november 27-én Amiensnél legyőzte Faidherbe tábornokot és sorba elfoglalta Normandia és Picardia városait. Későbbi kisérletek, ezen vidékről hozni segítséget a fővárosnak, szintén kudarczal jártak. A poroszok Goeben alatt St. Quentin mellett 1871. január 19-én nagy győzelmet vivtak ki és a még meglévő franczia hadakat a határvárakba szorították vissza. Délkeleten, Burgundiában is szervezkedett egy sereg, melyhez az öreg Garibaldi, a szabadságért mindig halni készen, egy csapattal csatlakozott.
Faidherbe tábornok.
Fénykép után.
Páris őrsége is megmozdult. Trochu tábornok, nem bizva a nem rendes zászlóaljakban, nem igen szerette ugyan a kitöréseket, de a párisi nép szinte reákényszerítette. Tudták, hogy mindenfelől útban vannak a felmentő hadak: kezet kellett nekik nyujtani. Vezér is akadt.: Ducrot tábornok, ki Sedannál fogságba esett, de megmenekült s becsületszavát megszegve, tovább szolgálta hazáját. Ő keleten, a Mont-Avron erődjénél vonta össze erejét, hogy a Marneon át, Fontainebleau felé egyesüljön a Loire-hadsereggel.
5. Gyalogsági harcz. (A wissenburgi csatából.) 6. Egy csata kimenetele.
Pfuhl János márványdomborműve, a lichterfeldei hadapródiskola dísztermében. Harmadik lap.
Mialatt az összes erődök tüzelése foglalkoztatta a németeket, átkelt a Marneon (nov. 30.) és Champingnyban és Brieben erős állást foglalt.
Goeben tábornok.
Fénykép után.
De a szemben álló szászok és würtembergiek útját állották és decz. 2-án már túlnyomó volt ott is a német sereg. Kitűnő vezére, Fransecky, decz. 2-án már visszaszorította a kitörőket. Igy hiusul meg Páris felmentésének legkomolyabb kisérlete. Ducrot egy újabb kisérlete, decz. 21-én, minden eredmény nélkül végződött. Decz. 27-én kezdődött Páris bombázása. A legjobban előretolt védőmű, a Mont-Avron, volt az első czélpont: a francziák már másnap kénytelenek voltak elhagyására. Azután a gyöngébb déli erődöket (Issy, Vanves, Montrouge) törték a német ágyuk
Gambetta nem engedett pihenőt a győzőnek. A Loire-sereg élére a derék Chancyt állítja, ki decz. 7-ikétől 14-ig Beaugency mellett egyre támad.
Chancy tábornok.
Fénykép után.
Végre hátrálni kénytelen nyugotra Le-Mans felé és ereje teljes felbomlásnak indult. Ekkor vette őt üldözőbe Fridrik Károly és folytonos harczok közt eljutott Le-Mansig. Jan. 19-én elfoglalták Tours városát.
Délnyugat felől már nem lehetett remélni semmit. Ekkor a délkeleti harcztér lép előtérbe. Dijon városát, Burgundia főhelyét október 30-án megszállotta Werder tábornok, és a németek e központra támaszkodva, változó szerencsével harczoltak Garibaldi csapatai és a lassan szervezkedő nemzetőrség ellen. Csak akkor, midőn lehetetlennek mutatkozott már áttörni a Páris körül záródó vasgyürüt, fordult ide Gambetta figyelme. Ha keleten erős franczia sereg áll, felmentheti Belfordot, és elvághatja a németek összeköttetését hazájukkal. Ha e tervet előbb hajtják végre, valószinűleg megváltoztatják vele a háború képét, de most már Francziaország ki volt merülve. Igaz, hogy körülbelül 100,000 ember egyesült ott, de tábornokuk, Bourbaki nem igen bizott bennök és ők sem igen biztak vezérökben, ki előbb Metzben volt, és kit egy küldetése mentett meg a fogságtól. Mégis a nagy tömeg eleinte zavarba hozta a meglepett németeket. Werder, kinek most nyilt alkalma kifejteni teljes vezéri tehetségét, kénytelen volt elhagyni Dijont és Villersexelnél is vereséget szenvedett. De Bourbaki ezt nem használta fel és időt engedett az ellenségnek Héricourtnál, a Belfortba vezető utak csomópontjánál erős állást foglalni. Ezt négy napon át, jan. 15–18. megrohanták a francziák, 130,000-en 45,000 ellen – de étlen, fáradtan nehezen mozogva a fagyos földön, végre is kénytelenek voltak hátrálni. Besancon vára felé siettek, hová nyomon követték a németek. Ezek vezetését most Manteuffel vette át, ki egy új hadtestet hozott, mert Moltke nagyon jól belátta, minő fontos a francziák távoltartása a határtól. Egyre rendetlenebb és lassabb lett a francziák visszavonulása. Bourbaki öngyilkossági kisérletet követett el. Seregét aztán átvezették a svájczi határon, hol lefegyverezték. Ez volt immár a harmadik nagy franczia hadsereg – 80,000-en voltak – mely letette fegyverét (1871. febr. 1.).
Ekkorra betellett sorsa a negyediknek is: annak, mely Párist védte. Ez a kényes erkölcstelensége miatt annyiszor gúnyolt és dorgált város egyikét állotta ki a történet legnehezebb ostromainak. November 20-ikán elfogyott a marhahus, decz. 15-ikén 30 gramm lett a lóhus napi porciója, jan. 15-én már csak 300 gramm rossz, szinte emészthetetlen kenyér jutott. Elfogyasztották már a macskákat, patkányokat, az állatkert vadait. Kiszámitották, hogy jan. 31-ére elfogy minden eleség.
Ily viszonyok közt Trochu még egy kisérletet tett kitörni, most már nyugat felé. Hiába, 20,000 porosz visszavert 100,000 francziát.
Moltke versaillesi dolgozószobájában.
Rue neuve 38. Werner Antalnak a helyszinén készült rajza.
A városban zavar és zendülés, az erődök nagy része félig romban, éhség és sehonnét kilátás segitségre. Betelt a város végzete. Trochu lemondott. Jules Favre jan. 28-án Versaillesben megegyezett Bismarckkal. E szerint a németek megszállják az erődöket, a hadi szereket elveszik, az őrség pedig fogoly gyanánt marad a városban. Csak Párisról intézkedtek, a keleti seregről, mely akkor dőlt vesztébe, megfeledkezett Favre. A végleges béke megkötésére a nemzetgyűlés hivatott, melynek tagjait febr. 8-án választják és mely február 12-én gyűl össze Bordeauxban. – Bismarck, mikor kérdezték, mit végzett, nem felelt, hanem elfütyülte a hallalit.
Bismarck és Jules Favre értekeznek Jessé asszony házában, Versaillesban.
Wernernek a helyszinén készült rajza után.
Nemes vad jutott hálójába. Gambetta még most is hajlandó volt a háború folytatására a végenyészetig, de a nemzetgyűlés nem volt oly harczias. A kormány élére a mérsékelt Thierst állította, kit 27 megye választott meg követének. Február 26-án ő kötötte meg a békét Bismarckkal. E szerint Francziaország lemond Elsassról, csak Belfordot kapja vissza, mely hősies védelem után csak febr. 18-án bukott el; lemond a német Lotharingiáról, Metz és Thuionville váraival s 5 milliárd francot fizet hadi sarcz gyanánt. Belfort visszadása fejében a német hiúság kierőszakolta a bevonulást Párisba (1871. márcz. 2.).
Igy végződött ez a nagy háború, mely véget vetett Francziaország politikai elsőségének. Belébukott a császárság és a franczia hadi dicsőség. Két nagy alkotása maradt: a német császárság és a franczia köztársaság.
A szabad kereskedés elvének diadala óta meg volt alapítva Angliában az ipart és kereskedést űző osztályok politikai és gazdasági túlsúlya.
A legfontosabb kérdések el voltak intézve: újra felvételöknek útját állotta a nemzet alkotmányos érzéke. Egy negyedszázadon át semminő nagyobb mozgalom nem zavarja a szigetország belső nyugalmát, semmi súlyos bonyodalom nem gátolja munkájának, gazdaságának folytonos haladását. Az alkotmány sarkpontjai változatlanul maradnak, csakhogy az állami élet egész működése mindinkább demokratikus szint nyer. Sem a megállás, még kevésbbé a rohamos újítás, nem felelnek meg a történetileg fejlett angol jellemnek: az a lassu, de biztos haladást követeli. Különben is nagy reformok után mindig bizonyos megállás észlelhető: egészen szakítani soha nem akarnak a multtal. Ezekből következik, hogy az egész korszak alatt, mely Viktória királyné uralkodásának dereka, egymásután, csekély időközök kivételével, a whig párt kezében volt a kormány.
7. Lovassági ütközet. 8. Csata után.
Pfuhl János márványdomborműve, a lichterfeldei hadapródiskola dísztermében. Negyedik lap.
Az 1847-iki választás megerősítette Lord Russell kormányát. Az új idők jele gyanánt John Bright követe lett Manchesternek és együtt a középosztály sok más képviselője jutott a parlamentbe. A februáriusi forradalomnak alig volt hatása: maga a polgárság állotta útját a chartisták zavargásának.330 Komolyabb volt a helyzet Irországban, hol leírhatatlan volt a nyomor és az inség. Ezen a kormány két eszközzel iparkodott segíteni: a kivándorlás elősegítésével és a bérlők terheinek némi könnyítésével.
Igazi népszerűsége és hatalma csak a kor állandó külügyministerének, Lord Palmerstonnak volt. A vidám, bátor öreg úr, a régi főúri typus szép példánya, ki még 80 éves korában is naponként lovagolt, bálványa volt a tömegnek. Ezt két módon érte el. Először mindenhol, az egész világon fenntartotta az angol tekintélyt – igaz, hogy különösen a gyengékkel szemben. Nem türte, hogy angol embert bárhol bántsanak; minden egyes mögött ott állott Anglia egész hatalma. Mikor Athénben feldúlták egy angol alattvalónak házát, kijelentette, hogy minden angol olyan, mint a «civis romanus», kit bárhol járt, állama tekintélye őrzött. – Másodszor Canning példájára ő is pártfogója a szabadságnak és a forradalomnak a szárazföldön. Nem tagadta meg rokonszenvét sem a franczia, sem az olasz, sem a magyar forradalomtól, ha az utolsó esetben azt hathatósan nem nyilváníthatta is. Ez az eljárása nemcsak az osztrák és orosz diplomatiával hozta őt ellentétbe, hanem a királynővel is, kit már állása és rokoni kötelékei is bizonyos tekintetre szorítottak a szárazföldi dynastiák iránt. Férjének, Albert herczegnek vezetése alatt nem egyszer hajlott személyes, ministerével ellenkező politikához. Ebből az az alkotmányos viszásság fejlődött, hogy a külügyminister, az uralkodó szolgája, ki hivatalosan csak annak nevében szólhat és írhat, fontos ügyekben is ellenkezik ura véleményével és érzelmeivel. Maga a királynő sérelmet látott ebben és 1850-ben megkövetelte, hogy ministere őt mindenről értesítse és ne küldjön utasítást sehová, mielőtt a királynő azt el nem olvasta és helyben nem hagyta. Ez azonban nem igen változtatott azon a tényen, hogy Palmerston ezután is meglehetősen önkényesen járt el.331
Kossuth megérkezése Angliában az egész nemzet ünnepeltjévé tette a hires számüzöttet. Utja Southamptonból Londonba diadalmenet volt; a fővárosban ezrek tolongtak körülötte. A nagy szónok eltalálta, mely hurok keltenek ott visszhangot: a nemzeti büszkeség, melynek már az is hizelgett, hogy a volt magyar kormányzó mily mesterien kezelte Shakespeare nyelvét és a szabadságszeretetet, mely Angliát minden nemzet bukott államférfiainak biztos menhelyévé tette. Az udvar azonban és az előkelő világ már Ausztriára való tekintetből sem vett részt a lelkesedésben, sőt nem is szerette annak nyilvánulását. Palmerston soha sem tagadta sympathiáját a magyar ügy iránt, most is kifejezte azt, de az udvari befolyás mégis keresztülvitte, hogy ne fogadja Kossuthot.332
Még erősebb volt az ellentét, mikor III. Napoleon császárságának elismeréséről volt szó. Az államcsiny után a régi udvarok igen tartózkodóan viselkedtek vele szemben, az angol sem különben. De ez nem tartotta vissza Palmerstont attól, hogy ki ne fejezze szerencsekivánatait a franczia követnek. Ezt már Rusell nem türhette. Palmerston kilépett a ministeriumból és midőn ez a parlamentben szóba került, Rusell felolvasta a királynő emlékiratát. De midőn a kormány Napoleontól való félelmében a honvédelem reformját vette munkába, Palmerston ezt megbuktatta. A whig kormány visszalépett, rövid ideig a toryk kormányoztak Lord Derby alatt. Disraeli, kinek ez volt első ministersége, a budget tárgyalásánál nagy szóharczot vivott Gladstonenal, mely vita leszavaztatásával végződött. Most meglehetősen szintelen kormány következett, melynek Gladstone volt pénzügyministere, a nélkülözhetetlen Palmerston pedig, kire mégsem bizhatták a külügyet, a belügyet igazgatta. E kormány alatt viselték a krimi háborút. Annak vége felé, 1855-ben már Palmerston a ministerelnök.
A kereskedésnek és iparnak roppant lendülete azon veszélylyel fenyegette Angliát, hogy hatalmi alapjait, melyet sokan már felesleges tehernek néztek, teljesen elhanyagolja. A krimi háborúban az angol sereg csak másodrendű szerepet játszott és láttuk, mily kevéssé gondoskodtak ellátásáról. A józan számító angolnak szüksége volt oly vezetőre, ki a külügyet erősen és ügyesen kezelje és Anglia politikai hatalmát sülyedni ne engedje. Palmerston hatalmának, nélkülözhetetlenségének ez volt a titka. Egymást érték a nagy háborúk. Az orosz háborút nyomban követte a nagy indiai lázadás 1857-ben, mely ugyancsak próbára tette Anglia erejét. Aztán következett a khinai bonyodalom. Sem a kereskedők, sem a toryk nem akartak háborút, de Palmerston feloszlatta a parlamentet és a választások az ő harczias politikáját juttatták érvényre. De midőn Orsini attentatuma után, III. Napoleon kedvéért meg akarta szorítani a számüzöttek jogait, a közvélemény elfordult tőle. Ismét Derby következett Disraelivel. Ez a tory kormány nyitotta meg a zsidók előtt a parlamentet. De a másik reformkisérlete, a választási jog kiterjesztése, nem sikerült, és osztrákbarát politikája, melyet az olasz háború idején tanusított, nagy ellentmondást keltett. Kemény választási tusa után, melyben Kossuth is kifejtette egész ékesszólását, a kormány megbukott. A hatalom Palmerston kezébe jutott, ki azt holtig meg is tartotta. (1859–65).333
Teljesen változott politikai helyzetet talált. Régi barátja, a franczia császár, mióta hódítani kezd, veszedelmes szomszéd, ki ellen meg kell erősíteni Anglia partjait. Anglia most egészen el volt szigetelve: befolyása a szárazföld ügyeire egyre csökkent. Az észak-amerikai nagy polgárháború idején ép úgy elárulta rossz akaratát, mint tehetetlenségét. A lengyeleken nem birt segíteni. A dánokat háborúra biztatta, de aztán cserben hagyta őket. A mellett pedig a belügyeket teljesen elhanyagolta. Az ezen való elégedetlenség kitünt az 1864-iki választásokon. A határozottan liberális, újító és békés párt Gladstone és Bright vezetése alatt nagyon megszaporodott. Palmerstonnak ekkor bekövetkezett halála után régi társa, Rusell lett ismét ministerelnök, de ezentúl már Gladstone a nagy liberális párt vezére. De választási törvényjavaslata, melyben a census leszállítása által a munkások jobbmódú részének is meg akarta adni a választási jogot, nem elégítvén ki egyik pártot sem, megbukott (1866).
Ismét tory-cabinet következett. Disraeli megvalósította a választási reformot és pedig sokkal szélesebb alapon, mint a liberálisok akarták. Megadta a választójogot mindenkinek, ki vidéken 12 font bért fizet rövid szerződéssel vagy öt fontot hosszú szerződéssel és mindenkinek, ki városban 10 font lakbért és szegényadót fizet. Megtörtént a «sötétbe való ugrás ». A szavazók száma megkétszereződött: az angol alkotmánynak valóban demokratikus lett az alapja. De azért a pártviszonyokban alig állott be változás. A nép ezentúl is többnyire urakat választotta.334
Igy a conservativ reform még a radikálisokat is kielégítette s hosszú idő óta először volt tory kormánynak kilátása huzamosabb uralomra. De a conservativ kormányoknak mindig Irország volt a gyönge oldala. Itt a nagyszámú amerikai irek részvételével hatalmas titkos társaság alakult, a Feniek, kik nem parlamentáris úton, hanem összeesküvéssel, rombolással, attentatumokkal akarták megbuktatni az angol uralmat. A kormány erőszakos megtorlást követelt, az ellenzék, Gladstone-nal élén az ir sérelmek orvoslását javasolta. 1868. elején, midőn Derby halála után már Disraeli volt a ministerelnök, Gladstone az irországi állami egyház eltörlését indítványozta. A többség elfogadta indítványát, mire a kormány feloszlatta a házat. Az új választók nagy tömege liberális volt. Gladstone pártja erős többséget nyert és kormányra jutott.
A választási reform végrehajtása után sok más fontos kérdés is megérett a reformra. Ennek keresztülvitelére nem lehetett alkalmasabb embert képzelni Gladstonenál. Mint szigorú tory és az államegyház rendületlen hive kezdte pályáját, aztán Peelhez csatlakozott, majd liberális lett, végre radikális és demokrata. Fejlődött a korral és a rabszolgakereskedő fia tőle telhetőleg igyekezett véget vetni minden elnyomásnak, minden igazságtalanságnak és a kis emberek gazdasági erősítése és politikai, erkölcsi nevelése által új, szilárd alapot szerezni hazájának.335 Fáradhatatlan munkássága, nagy ékesszólása mellett páratlan jártassága volt a financiákban: nálánál jobb pénzügyministere még Angliának sem volt. Szabad idejét a biblia és Homeros komoly tanulmányának szentelte. Társaival, kik közt Bright is helyet foglalt mint pénzügyminister, el volt határozva arra, hogy tekintet nélkül a historiai jogra és a szokásra, megvalósítja, mit a józan ész és az igazság parancsol.
Mióta a XVII. század végén megszilárdult Irországban az angol uralom, terebélyes fává nőtt ott «az elnyomás upasfája» az angol állami egyház. Kevés volt a hivője, de számos a papja, jobban mondva a papi állása, mert igen kevés volt, ki csakugyan végezte volna tisztjét. A fenntartása pedig a különben is szegény népre nehezedett, úgy hogy nagyrészt katholikusoknak kellett eltartania ezt az idegen, elnyomásukat jelölő egyházat. Gladstone elhatározta, hogy ennek az állapotnak véget vetve, megszünteti az ir sérelmek egyik legnagyobbikát. Az új törvény csak kiváltságaitól fosztja meg az ir anglikán egyházat, javai nagy részét meghagyja neki, csak olyan helyeken, hol nincs község, szolgálnak azok jótékony czélokra vagy a katholikus, illetőleg presbyterianus egyházak fenntartására. Mégis igen nagy volt a conservativ ellenállás, különösen a felsőházban. De a nagy, 120 főnyi liberális többség mégis keresztülvitte akaratát. Az ellenzék nem is annyira az ir egyházat védte, mint egyáltalában az alapítvány jogát.336 Az elvi kérdés volt az egész: attól tartottak, hogy az angol állami egyház sem lesz soká fenntartható, ha ir testvérét megdöntik.
Még sokkal nagyobb társadalmi baj gyökeréhez nyúlt Gladstone, midőn az ir földtörvényt hozta javaslatba. Az ir földbirtok legnagyobb része angol kézben van, a földbirtokos sokszor nem is látja, csak a föld bérét szedeti be nyomorult bérlőitől. Ha ezek nem fizethetik, egyszerűen kiteszik őket, szaporítván a teljes inségbe esők számát. Ez a valóban barbári állapot hozta létre a legtöbb ir titkos társaságot, ez vitte az ireket számos törvénytelenségre, ez tette szinte lehetetlenné az angoloknak a köztük való megmaradást. Az új törvény szerint a bérlő elküldése már nem függ a birtokos önkényétől; ha mégis megteszi, kárpótlást fizet és megtéríti a bérlő befektetéseit. Ez nem volt radikális törvény és épen nem elégítette ki az ireket, kiket csak katonai és rendőri hatalommal lehetett féken tartani. De mégis elvi újítás; az állam beavatkozik a föld tulajdonosa és művelője közti viszonyba és így, a conservativok felfogása szerint, már is megtámadja a tulajdon szentségét.
De magában Angliában is szükség volt nagy reformokra. Az iskolaügygyel épen nem törődött az állam. Most, midőn a nagy német hatalom fölemelkedése kétségtelenné tette az iskolázás nagy jelentőségét, a nemzeti nevelést nem lehet többé egyedül az egyházakra bizni. Azonkívül az új választási törvény milliók előtt nyitotta meg a politikai jog kapuit: igaz angol felfogás szerint gondoskodni kellett az ország uj urainak neveléséről is. Az 1870-iki iskolatörvény kötelezővé teszi az iskolázást. Minden községben iskolaszéket állít fel. A községi iskolák felekezetnélküliek; a felekezeti szabad iskolák is állami felügyelet alatt állanak. Az iskolakötelezettséggel együtt jár természetesen a szegények ingyen iskolázása. Mindez nem ütközött nagy ellenállásba, annál nagyobb vitákra adott okot a vallásoktatás szervezése. Úgy határoztak, hogy az egyes felekezetek papjai az iskolákban adnak vallásoktatást, de a rendes órákon kívül.
Nemcsak az iskola volt még középkori, hanem a sereg is. Az állandó sereget szükséges rossznak nézte az angol, nem is sokat törődött vele béke idején, úgy hogy annak szervezete még az volt, mint a zsoldos seregek korában. A tiszti állásokat még most is vásárolták, nem az államtól ugyan, hanem az előbbi betöltőjüktől. Így a tisztek gyakran épen nem feleltek meg, a képes szegény ember pedig ki volt zárva az emelkedésből. A liberálisok véget akartak vetni e megrögzött veszedelmes visszaélésnek és az alsóház el is fogadta a kormány javaslatát. Midőn a felső-ház visszavetette, Gladstone, a legalkotmányosabb minister, a korona praerogativáját vette igénybe. Minthogy ezt az ügyet nem törvény szabályozta, hanem királyi rendelet, ezt a királynővel visszavétette. Így a látszólag tehetetlenségre kárhoztatott korona valósította meg a katonai reformok egyik legfontosabbikát.
Gladstone.
Fénykép után.
Nemcsak az iskola által akarta nevelni Gladstone az «új rétegeket »hanem a politikai élet által is. A szavazatok tisztaságának megőrzése végett behozta a titkos szavazást. Ez egységes, politikailag érett nemzetnél lehetséges; máshol még tán nagyobb visszaélésekre adhat okot, mint a nyilvános szavazás.
Öt éve tartott már Gladstone uralma és tevékenysége, midőn az első kudarcz érte. Irországban állami egyetemet akart felállítani, melybe egyaránt járhassanak protestánsok és katholikusok. Ez a terv egyik félnek sem tettszett, leszavazták. Gladstone hajlandó volt visszavonulni, de Disraeli csak akkor akarta elfoglalni helyét, midőn maga biztos többséggel rendelkezhetik. De a nagy liberális ministerium már akkor, 1873-ban megingott.337 Tagjai úgy ültek a parlamentben, «mint kiégett tűzhányók». Mikor az iszákosság igazi angol bűnét akarta törvénynyel megtámadni, mind erősebb lett az ellenzék, melyet különösen a korcsmárosok támogattak. Gladstone feloszlatta a parlamentet, de az új választások jelentékeny conservativ többséget hoztak létre. Visszavonult a kormánytól, egyideig a közügyektől is, a kormány élére pedig nagy ellenfele, Disraeli lépett.
9. A császár végiglovagol a csatatéren.
Pfuhl János márványdomborműve a lichterfeldi hadapródiskola dísztermében. Ötödik lap. Minden egyes mező 5 méter hosszú, 1’2 méter magas. Az egész 1874–78-ban készült.
Narvaez dictaturája alatt a spanyol birodalom aránylag nyugodtan élte át az 1848-iki forradalmi korszak rázkódását. Annak az energiának, melylyel a kormány a szabadelvüek mozgalmát leverte, köszönhette Izabella királynő, hogy urálmát most már a legitim uralkodók is elismerték, kik előbb inkább Don Carloshoz hajlottak.
Így megszabadulva a trónviszály és a forradalom veszélyétől, az udvar régi erkölcstelen életébe sülyedt vissza. Az egyház visszanyerte egész befolyását, az igazgatásban pedig mindenhol megújult a királyi és tisztviselői önkény.338
A változás a régi időhöz képest csak két tényezőnél észlelhető. Az egyik a társadalmi és műveltségi. Sem a polgárháborúk, sem a reactió nem akadályozhatták meg az idegen eszmék beözönlését, az idegen irodalmak hatását. A spanyol ismét modern nemzetté kezdett válni s a nemzetnek mind jelentékenyebb részét az a meggyőződés hatotta át, hogy csakis a franczia és angol példa követése biztosíthatja jövő nagyságát. Ismét van jelentékeny, önálló irodalom, sőt a jezsuiták és az inquisitió korában egészen elhagyott és elnyomott tudománynak is akadtak lelkes művelői. A másik a politikai. Minthogy az udvar elvesztette tekintélyét; minthogy a politikusokat ingadozóknak és nagyrészt megvesztegethetőknek ismerték, az igazi hatalom mindinkább az egyetlen tényező kezére jutott, mely a polgárháborúban is megállotta helyét. Ez a hadsereg volt, melynek vezérei, ha háború nem volt, az egyes politikai jelszavak felkapása által, katonai kiáltványokkal (pronunciamento) lépve fel, hadaik segítségével maguknak iparkodtak megszerezni a főhatalmat, úgy mint ez először 1821-ben történt.
Narvaez, ki conservativ volt, de nem reactionárius, a financiális nehézségek elől 1851 elején visszavonult. Ekkor a papság ragadta magához a hatalmat. Izabella királynő vallásos vakbuzgósággal akarta elfeledtetni és eltakarni szégyenét. A pápával concordatumot kötött, mely a püspökök kezébe adta az iskolák és a sajtó felügyeletét és a katholikus vallást egyedül elismertnek jelentette ki. Hálából aztán a papság, úgy mint Ausztriában, támogatója lett az abszolut királyi hatalomnak. De midőn már a budgetet is rendelettel állapították meg, Don Canovas de Castillo, a haladók egyik ifju kitünősége, megtámadta az udvart, O’Donnell tábornok pedig, a lovasság élén fölkelt a szabadság védelmére. Hosszas küzdelmek után, melyek folytán egész Madrid a felkeléshez csatlakozott, Izabella kénytelen volt engedni. A hatalom Espartero és O’Donnell kezére jutott, Krisztina anyakirálynének menekülnie kellett, a szabadság biztosítására pedig összehívták az alkotmányozó cortest (1854).
A cortes fenn akarta tartani a monarchiát, de szabadelvű intézményekkel akarta körülvenni és megerősíteni. A financiális nehézségek legyőzésére pedig a legradikálisabb eszközt választotta: az egyházi vagyon lefoglalását. Ez ellen nagy izgatást kezdett a papság. Híre járt annak, hogy a szent ferencziek templomában levő Krisztus-képet veríték borította. Ez mind nagyon megnehezítette a haladó párt helyzetét, melynek Espartero, a cortes elnöke, volt a vezére. O’Donnell ezt látva, elvált tőle, a királynőhöz szegődött és megelégedett az alkotmány valamelyes módosításával. Sőt még arra is rábírta őt Izabella, vonja vissza a saecularisatiot. Ez által azonban elvesztette a szabadelvűek rokonszenvét. A királyné visszahívta az öreg Narvaezt, kinek kormánya csakhamar visszaállította a rendet. Ekkor biztosítottnak látszott a királyság is, a nyugodt haladás is és a királynő, kire már akkor nagy hatással volt III. Napoleon császár példája és tanácsa, csakhamar ismét elküldte a kegyetlen Narvaezt és O’Donnellt állította az ügyek élére (1858).339
Spanyolország most sok tekintetben másolata lett a második császárságnak. Akkor építették a legtöbb vasutat és kikötőt, a kereskedelem és a földmívelés emelkedésén is fáradoztak. Madridot kiépítették, sőt még akadémiát is alapítottak. Természetesen nagy nyerekedés és tékozlás folyt az állam költségén. Pénz volt bőven; a franczia pénz beözönlött egyrészt az új vállalatok, másrészt a mindig ismétlődő kölcsönök révén. Az udvar pedig a financiális segítségben látta a franczia szövetségnek legfőbb hasznát és czélját.
Ily fényes uralomhoz jól illett a katonai dicsőség. Az európai ügyekbe 1812 óta ugyan csak egyszer avatkoztak, midőn 1849-ben 8000 embert küldtek a pápa segítségére. De a spanyol dicsőség régi szinterén, a gyarmatokban, meg akarták mutatni a spanyol fegyverek felsőségét. Egy időre még San Domingo mulatt köztársaságát is visszafoglalták, hol az előkelőbbek maguk kivánták vissza a spanyol uralmat (1861). Sokkal nagyobb áldozatokat követelt a marokkói háború. Ezt egy rabló portyázás idézte elő és O’Donnell maga vezérkedett benne, 44,000 embert vezetve át a tengeren. A marokkóiak több támadását visszaverték, elfoglalták Tetuan várát, mely O’Donnell herczegi czíme lett és békére kényszerítették a szultánt. Földterületet nem nyertek – azt előre kikötötte Anglia – hanem a dicsőséggel és 20 millió koronányi hadi kárpótlással kellett megelégedniök.
O’Donnell 1863 elején visszavonult és ezóta Izabella katonai diktaturával, vérrel és erőszakkal iparkodott fenntartani gyalázatos uralmát. 1863 végén több protenstáns papot gályarabságra itéltek, mint nálunk I. Leopold korában. A haladópártiak ellen, kik akkor Primben erélyes és ügyes vezért nyertek, a királynő ismét Narvaezhez fordult. Ez erőt vett a lázadókon, de a pénzügyi bajokkal nem bírt.
Narvaez a deficit leküzdésére azt ajánlotta, hogy adják el a koronajavak nagyobb részét: áruk 3/4-e az országot illesse, 1/4-e pedig a királyi pénztárt. Ily módon a kormány úgy tüntette fel a dolgot, mintha Izabella nagy áldozatot hozna az ország javára. De Castelar Emil, madridi egyetemi tanár kimutatta, minő rút csalás ez. Hisz a koronajószág az országé; abból megmarad sok az uralkodónak, a többiből pedig nem restell az ország kárára pénzelni. A kormány megparancsolta Castelar letételét: a rektor megtagadta. Nemcsak a deákok állottak bátor tanáraik mellé; az egész fővárost fellelkesítette a nemes szókimondás és erkölcsi erő e fenkölt példája. Azóta napirenden volt Madridban az utczai harcz és végre is Izabella, a kedélyek megnyugtatására, elbocsátotta Narvaezt.
Ismét O’Donnell került sorra, kit liberálissá tett a szükség és kit a deficit újra arra kényszerített, hogy az egyházi javakhoz nyúljon. A királyné is megvált kamarillájától, gyóntatójától. De a szabadelvüek már nem bíztak a Bourbonokban. O’Donnell sem elégítette ki őket, még kevésbbé az udvart. Ismét Narvaez vaskezének kellett rendet teremteni. Ez meg is történt. A cortest bezárták, a senátus elnökét, Serrano tábornagyot száműzték. Úgy látszott, mintha egészen visszatérne VII. Ferdinánd kora: az absolut királyi hatalom és a papság szövetsége minden haladás ellen. És a legrútabb bigottizmus mellett a legkiáltóbb erkölcstelenség. A királynő akkori szeretőjét, Marforiot tette meg gyarmatügyi ministernek.
Még a jó katholikusoknak is fájt, midőn IX. Pius ily viszonyok közt Izabellának küldötte 1867 elején elismerésének legfőbb jelét: a megszentelt rózsát. Az elégedetlenség azonban egyre terjedt. Narvaez halálával pedig 1868 áprilisában kidőlt az egyetlen ember, ki legalább erőszakkal fentarthatta volna a bűnei súlya alatt roskadozó uralmat. Az erőszakos kegyetlenség uralkodott tovább is, de belátás és energia nélkül.340
1865 óta voltakép soha sem szüntek meg a zendülések. Most Topete, a cadizi hajóhad admiralisa adta meg a felkelés jelét. Mint 1812-ben, mint 1820-ban, most is a nagy tengeri városokból indúlt diadalmenetre a szabadság. Nemcsak a spanyol szabadelvüek, hanem az egész európai forradalmi párt fejei be voltak avatva a tervbe.341 Olaszországból sok garibaldista indúlt akkor a pyrenéi félszigetre. A tábornokok közül Serrano és Prim csatlakoztak a felkeléshez. A királynő jelentékeny sereget küldött ellenök, de azt Alcoleánál, Cordova közelében legyőzték (1868 szept. 30.). A főváros is megmozdult. Izabella, magával vive gyóntatóját és Marforiot, Francziaországba menekült, hol Napoleon nagy tisztelettel fogadta.
Serrano.
Fénykép után.
A forradalmi kormány még októberben megadta az általános szavazójogot, az egyesülési és sajtószabadságot és mi spanyol földön a legmerészebb újítás volt: a vallás gyakorlatának szabadságát. Ily alapon haladópárti cortes ült össze, mely 1869 februáriusban Serranot választotta meg a kormány elnökének. Aztán az alkotmány kidolgozásához fogtak. Beczikkelyezték a vallásszabadságot is, noha 3 millió kérvényező követelte a katholikus vallás kiváltságának fenntartását.
Prim tábornok.
Fénykép után.
A cortes kizárta ugyan a Bourbon-családot, de nagy többségében mégis monarchikus volt. Ez az új kormány ellen lázította a kevés számú, de erélyes republikánusokat, kiknek Barcelonában, a félsziget egyetlen nagy gyárvárosában volt főtáborhelyök. Szabadelvüsége pedig a papi pártot izgatta ellenök. Izabella kormánya többnyire oly reactionárius volt, hogy felesleges volt még külön carlista pártot is alapítani. Most régi fészkében, a Pyrenéek aljában ismét megmozdul az öreg Don Carlos unokáját, (VII.) Don Carlost királyukká követelő párt.
Ezek a viszonyok kényszerítették a kormányt arra, hogy lehető gyorsan királyt keressen. Csakis a monarchia szilárdíthatta meg a spanyol nép lelkétől annyira idegen szabadelvű intézményeket. Végre 1870 novemberben sikerült oly királyt találni, kit a nagyhatalmak is elfogadtak. A cortes Amadé savoyai herczeget, Viktor Emánuel ifjabb fiát választotta meg.
I. Amadé a polgárkirály erényeit választá mintaképül, de Spanyolországnak más kellett: sem a nép, sem a büszke aristokratia nem kedvelte a jóakaró királyt. Az a párt pedig, mely őt trónra emelte, a haladó, monarchista párt önmagában meghasonolva nem bírta sem a katonai zendüléseket megfékezni, sem a pénzügyeket helyreállítani. Amadé 1873 febr. 11-én lemondott és elhagyta az országot. Spanyolország – kénytelenségből – respublica lett.
A kisebb államok belső fejlődése sok érdekeset mutat ugyan, de e korban még inkább az általános mozgalmaktól függő, mint máskor. Portugáliát pénzügyi bajai mellett különösen a szabad alkotmánya és a nép elmaradottsága közti ellentét foglalkoztatta. Csak a dynastia állandósága mentette meg azon zavaroktól, melyeknek Spanyolország áldozatul esett. Hollandiában állandó a szabad fejlődés és pedig ellentétben úgy a katholikus, mint a kálvinista túlzókkal. Itt az indiai gyarmatok, különösen a Szumatra szigetén folyó acsini háborúk tették kemény próbára az állam pénzügyeit és helyezték előtérbe a jövedelmi adó szükségét. A tisztán katholikus Belgium classikus országa a liberális és ultramontán párt küzdelmének. A sociáldemokratia erős fejlődése új elemet vitt be a folyton hullámzó, de az alkotmány lényegét nem érintő harczba. Dániában a régi absolut királyi hatalom hagyománya küzd a parlamentarismus ellen. Csak a legujabbi időben sikerült az ellenzéki többségnek ministeriumot alkotni. Svédországban a régi rendi alkotmány parlamentárissá fejlődött és a Bernadotte dynastia egymást követő királyai, I. Oszkár, XV. Károly és II. Oszkár, alatt folytonos és örvendetes a fejlődés. Annál több bajt okoz a Norvégiával való közjogi kapcsolat. Ez az ország a personalis unio fenntartásával, minden belső ügyét függetlenül óhajtja intézni, sőt kereskedelmi és külügyi tekintetben is vissza akarja szerezni ősi önállóságát. Svájcz az 1848-diki alkotmányt még szorosabb állami egységgé fejlesztette és minden törvényt, a legdemokratikusabb módon, plebiscitummal intéz el. A semleges köztársaságnak csak az ide menekülő emigransok, különösen ujabban az anarchisták menedékjoga okozott sok bonyodalmat.
De azért ez államok jelentőségét keveslenünk nem szabad. Nagy katonai terhektől, politikai felelősségtől menten, annál kizárólagosabban fordíthatják minden erejöket, jólétök, műveltségük előmozdítására. A mellett, épen politikai jelentéktelenségük miatt, igen alkalmasak a nagy nemzetközi vállalatok megindítására és vezetésére. E szempontból Svájcz, Belgium és Hollandia oly szerepet tölt be, mely az emberiség nagy ügyeiben szinte föléje emeli a leghatalmasabb államoknak is. Csak a hely szűke miatt nem terjeszkedhetünk ki ezekre bővebben.